9. fejezet

Malfoy az óra hátralévő részében nem szólt hozzá többet. Előhúzott egy könyvet a talárjából, és olvasni kezdte, látszólag érzéketlenül viselkedett a csípős hideggel szemben.

Hermione néhány percre lehunyta a szemét, hogy ne dobogjon olyan hevesen a szíve azzal próbálta megnyugodni magát, hogy csak bámulta az eget. Túl akart lépni rajta. Nem érdekelte, mibe kerül.

A következő napok összemosódtak.

Malfoy mindennap megjelent, közvetlenül ebéd után, és kivezette a verandára. Odaérve általában nem törődött vele, a Prófétát vagy valamilyen könyvet olvasott. Hermione a verandán ácsorgott, és próbálta összeszedni a bátorságát a sétához. A márványlépcsőn le tudott volna jutni, de lefagyott, mielőtt elérte volna a kavicsos részt.

Ellentétben a folyosóval, úgy tűnt, ezt nem tudta legyőzni. Ez volt az a határ, amit képtelen volt átlépni. Agyának racionális részei csak összezavarodva állították meg ilyenkor.

Így hát leült a lépcsőre, kavicsot gyűjtött a kezébe, és egyenként dobálta a köveket, amennyire messze csak tudta. Vagy képekbe, vagy rúnákba rendezte őket.

Nem volt más dolga.

Malfoy sosem szólt hozzá, és emiatt nem tudott vele beszélni. Nem mintha akarta volna, de a megalázó volt, hogy engedélyt kellene kérnie rá.

Az, hogy Malfoyoknak nem volt szüksége szolgákra, nyilvánvalóan azt jelentette, tőle, Hermionétól, semmit sem vártak el a létezésen kívül. Egyáltalán nem biztosítottak számára elfoglaltságot. Se könyveket, se papírt, még egy darab fonalat sem kapott. Majdnem annyira unatkozott a kúriában, mint a cellájában a Roxfortban. Kivéve, hogy őt megszállottan figyelte egy ítélkező portré, és tudta, a hálószobáján kívül egy kúria vár felfedezésre, ha csak összeszedné a bátorságát és megtenné.

Hermione többször is felfedezte az összes hálószobát a folyosóján. Az összes ablakon keresztül addig tanulmányozta a sövénylabirintust, amíg szinte biztos volt benne, át tudna rajta jutni.

Próbálta összeszedni a bátorságát, hogy lemenjen a lépcsőn, és felfedezze a többi emeletet. Az első emeleten már majdnem kilencszer ment át Malfoyjal. Mégsem tudta rávenni magát, hogy egyedül tegye meg.

Nyolcadik nap után Malfoy nem jelent meg az ebédet követően. Helyette Stroud gyógyító lépett be az ajtón Hermione szobájába.

Hermione csendben állt, és figyelte, ahogy a nő egy vizsgálóasztalt varázsol a padló közepére.

Mindenki, akit Hermione utált, úgy tűnt, asztalokra kényszeríti. Voldemort. Malfoy. Stroud. Hermione előrébb lépett, mint ahogy arra kényszerült, és leült a szélére.

– Nyisd ki a szád! – parancsolta Stroud gyógyító.

Hermione szája automatikusan kinyílt, Stroud gyógyító pedig felemelt egy bájitalos üveget, és egy cseppet öntött Hermione szájába. Ahogy az üvegcsét újra lezárták, Hermione megpillantotta a tartalmát, és megmerevedett. Veritaserum.

Feltételezte, ez volt az egyik módja annak, hogy az gyógyítói rendeléseket hatékonnyá tegyék, megakadályozzák az alanyok hazudozását. Hermione nem értette, mi értelme van ennek. A bilincsek már így is engedelmessé tették, Stroud gyógyító egyszerűen megparancsolhatta volna neki, hogy mondjon igazat.

Stroud gyógyító mintha észrevette volna Hermione arckifejezését.

– Ez leegyszerűsíti a dolgokat – közölte Stroud, és intett a pálcájával. – Ha a Helytartó azt parancsolta volna neked, hogy hazudj valamiről, akkor ellentmondásba kerülnél. Így az őszinteséged nem a te hibád.

Hermione bólintott. Feltételezte, hogy ennek van értelme.

– Hmm. Még nem vagy terhes. Gondolom, túlságosan is sokat reméltem ilyen hamar.

Hermione majdnem összeesett a megkönnyebbüléstől. Aztán eszébe jutott, ez azt jelenti, Malfoy megint öt napig egy asztalon fogja döngetni, és minden reménye elpárolgott.

– Nézz rám, Miss Granger! – parancsolta Stroud gyógyító – Bántott téged valaki, mióta itt vagy?

Hermione mereven bámult a nőre, miközben a szája magától válaszolt.

– Ötször erőszakoltak meg fizikailag és kétszer lelkileg.

Stroud gyógyító rezzenéstelenül, de kissé elgondolkodva nézett.

– A legilimencia fájdalmas volt?

– Igen.

– Hmm. Ezt majd feljegyzem. Más bajod nem esett?

– Nem.

– Nagyon jó. Ez megkönnyebbülés. Voltak problémák néhánnyal a többi lány közül.

Hermione érezte, hogy a rémület úgy kúszik át rajta, mint egy szellem simogatása.

– Jól… jól vannak? – krákogta.

– Ó, igen. Mindent elintéztünk. Néhány embert egyszerűen emlékeztetni kell arra, hogy a Sötét Nagyúr ajándékai visszavehetők, ha nem gondoskodnak róluk megfelelően – mondta Stroud gyógyító. Az arckifejezésében nyoma sem volt együttérzésnek vagy bűntudatnak, miközben tovább hadonászott a pálcájával Hermione felett.

Hermione legszívesebben odanyúlt volna, és kitörte volna a nő nyakát. Remegett a keze, ahogy igyekezett visszafogni magát.

Stroud gyógyító közömbösen figyelte Hermione rosszul leplezett dühét. Egy diagnosztikai bűbájt vetett be, amely Hermione alhasára irányult.

– Nincs szakadás. Ez nagy megkönnyebbülés. Problémás lett volna. Hamarabb kellett volna jönnöm ellenőrizni téged, de eléggé elfoglalt voltam. A többiek elhelyezése, felügyelete fárasztóbb volt, mint gondoltam.

Stroud gyógyító úgy tűnt, hogy Hermionétól szimpátiát vár. A lány célzottan az órára bámult, és nem válaszolt.

– A fizikai állapotod némileg romlott. Naponta jársz ki a szabadba tornázni? – Stroud gyógyító ingerült arckifejezéssel kérdezte.

Hermione megmerevedett, a mellkasa összeszorult, miközben próbált levegőt venni és közömbösen válaszolni a kérdésre.

– Én… nem. De Helytartó kivisz.

– Sétálsz? A hosszú séták fontosak az alkatnak.

– Én… nem tudok.

Stroud gyógyító Hermionera meredt.

– Nem tudsz?

Hermione az ajkába harapott és habozott.

– Pánikrohamaim vannak, már az is nehéz, hogy elhagyjam ezt a szobát. A Helytartó kivisz a verandára egy órára, de én… én nem tudok… én nem… én nem… ez olyan…

Hermione zihálni kezdett, ahogy próbálta leírni a helyzetét. Még a Veritaserum segítségével is nehezen tudta szavakba önteni a félelmet. Nehezen tudta kezelni a düh és a kétségbeesés hullámát, amit azért érzett, mert olyan akadályba ütközött, amit egyedül nem tudott legyőzni.

Összepréselte az ajkait, de azok élesen összepréselődtek. Érezte a nyomást a fejében és a szemében, ahogy küzdött, hogy ne sírjon emiatt.

– Érdekes – mormolta Stroud gyógyító, miközben néhány jegyzetet firkált. – Feltehetően a bebörtönzésed miatt. Nem jutott eszembe, hogy a szabadban járás problémát jelentene. Hmm. A nyugtató varázslat nem lenne elegendő, de nem tudlak állandó szorongásoldó szerrel kezelni, ezek gátolják a teherbeesést. Talán valami átmenetit kereshetünk, ami segít az akklimatizálódásban. Utána kell néznem.

Hermione nem szólt semmit.

– A szükséges dolgokat naponta biztosítjuk a ciklusodhoz – tette hozzá Stroud, miközben folytatta a jegyzetek írását. Mintha egy gondolat jutott volna eszébe, és kérdőn felnézett Hermionéra. – Mi… mi tettél, amikor a börtönben voltál?

– Csak véreztem – válaszolt Hermione. – A cellát tisztán tartották, de nem volt semmim se ilyenkor.

Stroud halványan rosszallóan megrázta a fejét. Mintha valamiféle erkölcsi fölénye lenne Umbridge-hez képest, már ami a Hermionéval való bánásmódot illeti.

– Van még valami, amit szerinted tudnom kellene? – kérdezte meg Stroud gyógyító Hermionét.

– Szerintem maga gonosz és embertelen – válaszolta Hermione azonnal.

Még arra sem volt ideje, hogy felfogja, milyen szavak hagyják el a száját, a Veritaserum csak úgy előrántotta őket.

Stroud gyógyító arckifejezése egy pillanatra elkomorult.

– Nos, azt hiszem, ennyire nyílt válaszra számítottam. Van valami, amit tudnom kellene az egészségi állapotoddal kapcsolatban?

Hermione egy pillanatra elgondolkodott.

– Nem.

– Akkor rendben. – Stroud gyógyító még egyszer utoljára átnézte a jegyzeteit. – Ó, majdnem elfelejtettem. Vedd le a harisnyádat!

A lány engedelmesen lehúzta őket. Stroud gyógyító egy pillanatra végigpillantott Hermione lábán, majd intett a pálcájával. Néhány másodpercig éles, égető érzés járta át őket. Halványan felszisszent. Megijedt. Amikor az égő érzés elhalványult, lenézett, és látta, hogy a lábai élénkpirosak és irritáltnak tűnnek.

– Ez egy tartós szőrtelenítő bűbáj. Több férfi is panaszkodott ilyesmire. Az egyikük megpróbált bájitalfürdőt készíteni, de a szemtelen kis boszorkány alámerítette a fejét, és teljesen kopaszon jött ki belőle.

Stroud gyógyító átnyújtott Hermionénak egy kis tégely loboncos futkár esszenciát.

– Az irritációnak egy-két napon belül el kell múlnia. Majd beszélek a Helytartóval az állapotodról.

Stroud gyógyító visszatette Hermione aktáját egy aktatáskába, a lány pedig lecsúszott az asztalról, és ügyetlenül felállt, egyik kezében a harisnyáját, a másikban a lobonos futkár esszenciás tégelyt tartva. Stroud gyógyító egy pálcaintéssel eltüntette az asztalt, és újabb szó nélkül elhagyta a szobát.

Malfoy fél órával később érkezett meg, a szokásosnál is dühösebbnek tűnt.

Hermione magára húzta a köpenyét, és követte őt. Amikor a verandára értek, a férfi grimaszolva pillantott rá.

– Legalább fél mérföldet kell gyalogolnod.

Hermione felpislogott rá.

– Elküldenélek egy házimanóval, de Stroud aggódik, hogy az agysérülésed miatt rohamot kaphatsz, ha túlságosan felizgatod magad. – Elég dühösnek tűnt ahhoz, hogy eltörjön valamit. – Mostantól nekem kell kísérgetnem téged.

Egy pillanatig végignézett a birtokon, mielőtt hozzátette:

– Rosszabb vagy, mint egy kutya.

Lerohant a lépcsőn, majd megfordult, és megállt a kavicsos úton.

– Gyere már! – reccsent rá rideg hangon. A szeme villogott, és az ajka vékony vonallá préselődött, ahogy a lányra nézett.

Hermione hitetlenkedve meredt rá. A pokol már rég befagyott volna, ha Draco Malfoy jelenléte megakadályozta volna, hogy pánikrohamot kapjon.

A kényszer bűbáj előre rántotta.

Hermione mély levegőt vett, miközben óvatosan lépkedett lefelé a lépcsőn, majd egy pillanatnyi tétovázás után a kavicsra lépett. Négy lépést tett rajta a férfi felé, és legszívesebben elsírta volna magát a dühtől, amikor nem fagyott meg útközben.

Úgy látszik, hideg nap volt a pokolban.

Malfoy sarkon fordult, és lesétált az ösvényen, miközben a lány követte.

Valószínűleg a bilincsek miatt volt – jött rá útközben. Megparancsolta neki, hogy jöjjön, és így jött. A béklyók arra kényszerítették, hogy engedelmeskedjen, miközben megerőszakolták. Akárhogy is működtek a kényszerek, nyilvánvalóan ugyanúgy képesek voltak elnyomni a pánikrohamát, mint ahogyan képesek voltak elnyomni a vágyát, hogy Malfoy ellen harcoljon, fájdalmasan és hosszan tartó módon meggyilkolja.

Végigsétált a sövénylabirintus külső oldalán, amíg teljesen el nem haladtak mellette, majd a télálló rózsaágyások között vezető ösvényeken keresztül vezette a lányt.

Hermione azon tűnődött, vajon van-e bármi a Malfoy birtokon, amit nem érzett hidegnek, halottnak és sterilnek. A kavicsos ösvényeken még egy kő sem volt a helyén. A rózsabokrokat aprólékosan megmetszették a télre. A sövények precíz, egyenes falakban emelkedtek fel.

Hermionét sosem érdekelték különösebben a formális angol kertek, de a Malfoy kúriáé talán a legborzalmasabb volt, amit valaha látott. Sövények, fehér kavicsok, lombtalan fák és bokrok, élettelenek.

Elképzelte, hogy tavasszal és nyáron kevésbé nézhet ki szörnyen, de a jelenlegi formájában látott már esztétikusabb parkokat is.

Malfoy érdektelennek tűnt.

Miután egy órán át sétálgattak az ösvények mentén, Malfoy visszavezette a kastélyba. Ahogy közeledtek, Hermione úgy vélte, megrebbenni látta az egyik emeleti függönyt.

Malfoy Hermione szobájához sétált, de ahelyett, hogy távozott volna, ha már ott van, inkább ott maradt, és bámulta a lányt.

A boszorkány elhúzódott, és a köpenye kapcsával babrált. Talán, ha nem vesz tudomást róla, a férfi elmegy.

– Ágyba – parancsolta egy pillanat múlva.

Hermione ijedten nézett fel rá, mire a férfi rosszindulatúan vigyorgott, miközben odalépett hozzá.

– Hacsak nem szeretnéd inkább a padlón csinálni – közölte.

Hermione nem mozdult. Csak bámulta a férfit, kábultan a rémülettől. A varázsló előhúzta a pálcáját, és miután egy éles, szavak nélküli mozdulatot tett, Hermione érezte, hogy a varázsereje megragadja őt, és hátrarántja, amíg az ágyának nem ütközött, és hanyatt nem borult rá.

Malfoy unottan odasétált hozzá. A szemében halvány csillogás volt.

Hermione az ajkába harapott, hogy ne nyöszörögjön, és keresztbe fonta a karját.

A férfi végigbámult rajta, majd a lábait az övéi közé szorítva fölé hajolt.

Hermione azt kívánta, bárcsak belesüllyedhetne az ágyba, és ott megfulladhatna. Azt kívánta, bárcsak sikíthatna. Azt kívánta, bárcsak lehetne egy foszlánya is a varázserejének, amivel visszavághatna a férfinak.

Engedelmeskedni. Csendben marandi. Nem ellenkezni.

Az állát a vállára hajtotta, és igyekezett minél távolabb húzódni a férfitól.

A jobb keze a feje mellett a matracba nyomódott, és akkor érezte a pálcája hegyét az álla alatt.

– Nézz rám, Sárvérű! – parancsolta a férfi.

Az állát felemelte, miközben megfordult, hogy felnézzen a varázsló szemébe. Azok csak centiméterekre voltak az övétől. A pupillái összehúzódtak, és az íriszeinek szürkéje olyan volt, mint a vihar.

Belehatolt a lány elméjébe.

Hermione zihált a döbbenettől.

Még a legilimenciája is hideg volt. Mintha egy fagyos tóba merült volna. Éles, tiszta fájdalom hasított belé.

A korábbi esetekkel ellentétben az elméjét nem homályosította el a trauma vagy a sokk. Az élmény emiatt sokkal élénkebb volt. Végigszaladtak az emlékein, figyelve a bezárt emlékek összes csomópontját. Addig próbált betörni az egyikbe, amíg egy jajkiáltás fel nem szakadt a lány ajkai közül.

Gyorsan mozdult, mintha csak ellenőrizte volna, hogy még egyik sem hozzáférhető. Miután átnézte őket, a jelenbe lépett.

Úgy tűnt, szórakoztatja a nő növekvő gyűlölete. Azon, hogy mennyire kétségbeesetten meg akarta ölni. Figyelte, ahogy a lány felfedezi a többi szobát, majd átszalad a birtokon, és unottan leül a veranda lépcsőjére. Hogy olvassa a Reggeli Prófétát. A pánikrohamát.

Vizsgálta, ahogy ismételten megpróbált visszaemlékezni Dumbledore halálának részleteire, és hogy nem tudott visszaemlékezni valamire a varázsló kezén. Ez a részlet felkeltette az érdeklődését. Megpróbálta megtalálni az információt, de bárhová is rejtette Hermione a részleteket az elméjében, nem tudta megmondani.

Érezte a férfi ingerültségét, amikor végül áttért a Strouddal való találkozójára, a birtokon tett sétájukra, és arra, hogy mennyire nem szereti a kerteket. Amikor elérte a rémületét, miután az ágyra parancsolta, végre kivonult a gondolataiból.

Fintorogva nézett le rá.

– Nyugodt lehetsz, Sárvérű, nem vágyom különösebben arra, hogy hozzád érjek. Már a puszta létezésedet is sértőnek találom.

– Az érzés határozottan kölcsönös – mondta Hermione száraz hangon. Nem volt különösebben jó válasz, a feje lüktetett. Úgy érezte, mintha Malfoy az egész elméjét az övébe dugta volna, és ez belsőleg zúzta volna össze.

Malfoy kiegyenesedett, és úgy nézett le rá, mintha azt várná, hogy mondjon még valamit. A lány felbámult rá.

– Tényleg te ölted meg Dumbledore-t?

A férfi vigyorgott, és az ágytámlának támaszkodott, keresztbe fonta a karját, és oldalra hajtotta a fejét.

– Ezt is elfelejtetted valahogy? Van valami hasznos dolog, amire emlékszel? Vagy csak szokásod szerint mindent elfelejtesz, amit nem a tankönyvből vettél át? – Egy pillanatra lenézett a körmeire, majd unottan a talárjához dörzsölte őket. – Gondolom, mindig is csak erre voltál jó. Még csak nem is harcoltál a háború alatt, ugye? Én biztosan nem láttalak soha. Soha nem voltál kint Potterrel és Weasleyvel. Csak bujkáltál. Minden idődet a kórházi kórtermekben töltötted. Hiába hadonásztál a pálcáddal, olyan embereket mentettél meg, akiknek jobb lett volna, ha meghalnak.

A férfi szavaira Hermione érezte, hogy a vér olyan hirtelen távozik a fejéből, hogy a szoba elúszott a szeme előtt. Úgy kapkodta a levegőt, mintha egy ütés érte volna.

Annyiszor gyógyította meg Ront, Billt, Charliet, George-ot és Fredet, Tonksot, Remust, Ginnyt, Hannaht, Angelinát, Katiet…

Megmentette őket a háború végéig. Megmentette őket, hogy aztán halálra kínozzák őket. Megmentette őket, hogy rabszolgasorba taszítsák és megerőszakolják őket.

Kezét a szája elé tette, és ujjait szorosan az ajkához szorította, amíg meg nem érezte a fogai körvonalát. Egész teste megremegett az ágyon, és próbált nem zokogni. Egy tompa nyöszörgés tépte át magát az ujjain. A szemében szúró érzés támadt abban a pillanatban, mielőtt Malfoy arca elmosódott a könnyektől. Az oldalára gurult, és összegömbölyödött.

– Ha már ennyire kíváncsi vagy elmondom. A Sötét Nagyúr személyesen kérte, hogy valamikor a hatodik év során öljem meg Albus Dumbledore-t. Így aztán egy péntek reggel, amikor az a kétbalkezes idióta elsétált mellettem a folyosón, egyenesen hátba átkoztam egy gyilkos átokkal. Megállt, hogy néhány elsőévessel beszélgessen a sörbet citromról vagy valami más, hasonlóan ostoba témáról. Elég óvatlan volt, amiért így szabadon hagyta magát. De hát ilyenek a griffendélesek. Soha nem számítanak arra, hogy valaki úgy dönt, fényes nappal egyszerűen meggyilkolja őket. Egészen biztos vagyok benne még azt is tudta, meg akarom ölni, mégis hátat fordított nekem. Talán azt feltételezte, nincs hozzá elég bátorságom. – Halkan megvetően felhorkantott, mielőtt felsóhajtott. – Ez az egyetlen hátránya annak, ha a halálos átkot valaki hátán alkalmazzuk, lemarad a felismerésnek arról a töredékmásodpercéről, mielőtt meghal.

Hermione az ajkába harapott, miközben Malfoy vontatott előadását hallgatta. Arra számított, ha valaha is felteszi a kérdést, a férfi szörnyen beképzelt lesz emiatt. Valahogy mégis megdöbbentette, hogy ezt hallotta.

– Gondolom, a mestered elégedett volt veled – mondta anélkül, hogy a férfira nézett volna.

– Az volt, különösen azután, hogy megmutattam neki a vén bolond pálcáját. Aznap este velem és az anyámmal vacsorázott, itt, ebben a kastélyban. A védencének nyilvánított.

A hangja halványan üresnek tűnt. Hermione a válla fölött a férfira pillantott. A varázsló nem őt nézte. A tekintete az ablakra szegeződött, és szinte vágyakozónak, merengőnek tűnt. Mintha a gondolatai valahol máshol jártak volna.

Hirtelen feleszmélt és halványan rámosolygott a lányra.

– Szükséged van még valamilyen részletre? – A férfi felvonta a szemöldökét, miközben feltette a kérdést. Az arckifejezése gépies volt.

– Nem – mondta a lány, lefordította a tekintetét a férfi arcáról. – Csak ennyit akartam tudni.

– Nos – miközben megigazította a talárját, és elfordult, hogy távozzon –, vár a nagyvilág. Próbálj meg nem rohamot kapni a távollétemben, Sárvérű.

hozzászólások: 0