11. fejezet
Az emberi kapcsolatok aspektusai

2011. május 27.


Minden kérdésre, amit Hermione Draco Malfoyról kérdezett, legalább egy választ tudott adni.

Az anyjához és a fiához hasonlóan ő is a megszokás és a rutin teremtménye volt. Malfoy rendíthetetlen volt a reggeli úszástól. Különös tekintettel arra, hogyan töltötte az idejét tea közben. Megalkuvást nem ismerő, ha a keresztrejtvények és a reggeli újság olvasása körüli rituálékról volt szó. De ugyanakkor nem volt túl merev, képes kompromisszumokat kötni. Hermione jelenléte arra késztette, hogy némileg kiigazítsa a rutinját – még ha csak erőszakkal is. Most már kibővült a durva üdvözlésekkel, az elfogadásával, hogy teát is főzött, és a beszélgetéssel.

A felszíne hű maradt ahhoz az emberhez, akiről tudta, hogy valaha is az volt, egészen az öltözködéséig és a hajának elválasztásáig.

Furcsa gondolat volt ez, tekintve, hogy sokkal több volt benne, a cselekedetei mögött bonyolult gondolatok és okok mély szakadéka, és mindazok a darabkák, amelyek az identitását alkották. Hermione alig-alig súrolta éppen csak a felszínt, még csak most kezdte el megérteni, ki is ő valójában.

De ez a reggel változást jelentett – egy kis merülést.

Tíz perccel múlt hét, és Malfoy még mindig ott volt, és semmi jelét nem mutatta, hogy távozni készülne.

Ez – nos, mindenekelőtt – furcsa volt.

Nem olvasott, a lány meg tudta állapítani, mikor olvasott – az intenzív koncentráció elárulta. Malfoy belemerült abba, amit olvasott, függetlenül attól, hogy érdekelte-e. Hermione csendben át tudta érezni. De éppen akkor a figyelme az újságról az órájára, majd a lányra tévedt, a fejét lehajtva, mintha egy sürgető kérdése lenne, amit nem akart feltenni. Malfoy három körön ment keresztül, mire a lány rájött, mi történik.

A férfi várakozott.

Hogy mire, arról Hermionénak fogalma sem volt. Bármi is volt az, úgy tűnt, hogy a férfi oda-vissza csatázott önmagával emiatt, miközben ő folytatta a feladatát, hogy elkészítse Narcissa reggelijét: hajdinakrémet sonkával, spenóttal és gombával. Egészséges és könnyű. Csak kettőt adagot készített: egyet magának, egyet Narcissának, de Malfoy elhúzódó jelenléte miatt szüksége volt valamire. Így hát készített egy harmadikat, becsomagolta egy frissesség megőrzésére megbűvölt üvegedénybe, és mellé tette. Az üveg hangja, ahogy a gránitnak ütközött, törte meg a csendet.

– Mi ez? – Malfoy a tálra fordította tekintetét, majd enyhe gyanakvással visszatekintett a nőre.

– Reggeli. Készítettem egy extrát. – Hermione megvonta a vállát. – Itt hagyhatod, ha szeretnéd. Észrevettem, hogy csak teát iszol. Soha nem láttalak még étkezni indulás előtt, kivéve a fehérjeitalokat.

És ez is furcsa volt.

– Azért, mert nem szoktam. – Két mozdulattal összehajtotta a ropogós papírt, és még egyszer utoljára megnézte az óráját.

– Mire vársz? – Nem ezt a kérdést akarta feltenni, a reggeli beszélgetésük már régen véget ért, de nem tudott ellenállni. Malfoy annyira eltért a helyes iránytól, hogy őt is kizökkentette.

– Semmire. – Nyilvánvalóan hazugság volt. – Harminc perc múlva lesz egy kihallgatásom McLaggen fővarázslóval. A harmadik.

Hermione összerezzent.

Harmadik? Tiberius nagyon gyanakvó lehetett… vagy nagyon paranoiás. Vagy mindkettő. De eszébe jutott, hogy kivel beszél: Draco Malfoyja, akiről az a hír járta, hogy minden háborúban a rossz oldalon állt.

A rendvisszaállító mozgalom egy újabb rossz oldal lenne mindazok számára, akik azt akarták, hogy minden maradjon a régiben. És nem állni semmilyen oldalra ugyanolyan rossz lenne annak, aki változást akart, főleg olyasvalakinek, mint ő. Malfoy egyik oldalon sem nyerhetett. A jó és a rossz közötti különbség minden oldalról világos volt, de az érzékelés és a motiváció torzította, és aligha dolgozta fel tisztán. Draco Malfoy arra volt kárhoztatva, hogy az életét a szürkeségben töltse – mindig gyanús volt, és soha nem bízott benne senki, függetlenül az álláspontjától.

És Hermione most először csodálkozott el – nos, mindegy.

Megköszörülte a torkába szorult kellemetlenséget.
– Akkor talán jobb, ha elmész.

Malfoy halk, dübörgő egyetértést hümmögött. Úgy hangzott, mint a réz, kifinomultan és csiszolva.
– Gondolom.

De a férfi nem mozdult.

Hermione néhány másodpercig a szeme sarkából figyelte őt. Még nem készült fel az evésre, teát kortyolgatott, és katalogizálta a gondolatait. Malfoy hírnevét az korlátozta, amit mások gondoltak róla. Előítéletek. Nem az, hogy ki is ő valójában. Hermione az évek során megtanulta, miközben küzdött azért, hogy megtalálja a saját identitását a hírnevén kívül, ez egy bonyolult konstrukció és küzdelem. Az emberek állandóan formálódnak, változnak és fejlődnek. Hermione sem volt immunis erre…

És ő sem volt az.

A gondolat olyan súlyosan nehezedett a fejére, hogy a figyelmeztetés ellenőrizetlenül kicsúszott a száján.
– Ne idd meg a teát!

Egyetlen szőke szemöldök emelkedett a szemüvege pereme fölé.
– Tényleg?

– Nem. Csak gondoltam…

– Oklumentor vagyok, Granger. Ellenállok a Veritaserumnak. Ő ezt nem tudja, mivel nincs benne az aktámban. – Harry említette, hogy Malfoyt már évekkel ezelőtt kiképezték, de ez a tudás elveszett az idők során. Az, hogy ez nem volt benne az aktájában, nos, ez határozottan szabálysértés volt, de… egyben nem is Hermione dolga. Nem ítélkezne, mivel a Wizengamot legtöbb tevékenysége és érdeke, a precedensek hiánya túl nagy kontrollt hagyott nekik.

– Szóval tudsz a teájáról…

– Ez nyílt titok. – Ami legalább annyira zavaró volt, mint Malfoy általános kétértelműsége. De aztán eszébe jutott, amit Harry irodájában mondott, és sok véleményét megváltoztatta. – Biztos vagyok benne, hogy sok titok kiderült, csak nem az, amit ő akar. – Egy vigyor szelleme játszott az ajkán. Aztán az órájára pillantott. Már megint. Malfoy a homlokát ráncolta.

Hermione nem tudta elfojtani féktelen kíváncsiságát.
– Mit tudsz a szervezetről?

– A létezéséről. – A férfi keményen nézett rá, a vád és a lemondás furcsa kombinációjával. – Úgy tűnik, hogy ez olyasvalami, amibe belekeverednék?

Malfoy inkább úgy tűnt, hogy figyelmen kívül hagyna valamit, például egy egész földalatti minisztériumi restaurációs mozgalmat, mert az nem felelt meg az igényeinek.
– Nem valószínű. Ha jól emlékszem, te a halálfaló szervezetet akarod felszámolni, hogy aztán kipipálhasd a teendőid listáján, és folytathasd az életed.

– Pontosan. – Megszakította a tekintetét, és hallgatott, amíg meg nem itta a teáját. – Neked van véleményed.

– Hát persze, hogy van.

– De nem hiszem, hogy lázadást vezetnél.

Jogos érv, de Percy idegesnek tűnt, ami a részvételét illeti, és nem akarta erőltetni. Nem akarta, hogy Hermione belekeveredjen… még. Bár a jövőről nem mondott semmit. Percy gondosan megválasztotta minden egyes szavát, megalkotta azt, amit tudni akart valakiről, és kihagyott mindent, ami akár csak enyhén is mellékes volt, ezért is figyelt nagyon, ha a lány még az apróbb fejleményekről is értesült.

Belekóstolt a teájába.
– Bizonyára többet tudok róla, mint a puszta létezését.

– Valóban így van. – Nem kérdés egy kijelentés. Malfoy megkocogtatta az ujját a grániton. – Lehetne azzal érvelni, hogy a miniszteri hatalom visszaállítása a nem változtat meg mindent.

– Ugyanezzel az érvvel lehetne érvelni, hogy attól függ, ki ül a miniszteri székbe a következő választások után. A legjobb vezetők nagyszerű tanárok. Képesek kompromisszumok révén változást hozni, a jövőbe tekintve, és emiatt építik fel a körülöttük lévőket. Alázatosak és őszinték. Határozottak, de soha nem hibáznak. Az embereik iránti felelősség etikáját követik azáltal, hogy a lehető legjobb jövőt teremtik meg. Kevés ilyen embert tudnék mondani, akit szívesen követnék.

– Tényleg? – Nem hangzott érdeklődésnek, mégsem volt közönyös. Malfoy félretett mindent, amit magával hozott, egy olyan mozdulattal, ami egyértelművé tette, hogy most Hermione kapta meg a figyelmét. És ő is az övét. – Ki?

– Azt hittem, többet fogsz beszélni az idealizmusomról, vagy legalábbis azt állítod, hogy nem létezik egyetlen olyan ember sem, aki teljes egészében megfelel ennek a szerepnek. Valójában legalább három találóbb választ tudok elképzelni az állításomra, mint a kérdésed.

– Azt hiszem, igazad van. – Malfoy megfontoltan megvonta a vállát. – Nekem több véleményem is van ebben a kérdésben az idealizmus és a realizmus furcsa keverékét illetően, nem is beszélve arról, hogy külön kellene választanod őket. Sajnos azonban ma nincs időm vitatkozni veled, Granger. Majd hétfőn.

– Csak nem vitát beszéltél meg?

Ismét az órájára pillantott.
– Úgy tűnik, igen.

Tizenöt perccel hét után, kevés ideje maradt a vizsgálatáig, de még mindig nem mozdult.

Malfoy azonban lopva az ajtó felé pillantott, egy olyan mozdulattal, amit a lány úgy számolt ki, mint a legtöbb őt érintő dolgot. Nem mintha értette volna a jelentését, de épp eleget tudott ahhoz, hogy megértse, jelent valamit. Malfoy az a fajta volt, aki semmit sem tett cél és ok nélkül. Mindent és mindenkit kiszámított, de a változói még mindig ismeretlenek voltak, így Hermione sosem tudta megmondani, hogy a kérdést, a megoldást vagy egy bonyolult egyenlet értelmetlen részeit tartja-e a kezében.

– Mire vársz még?

– Semmire.

Nyilvánvaló hazugság, de Hermione kezdte megtanulni, mikor kell erősebben nyomulnia, és mikor kell elengednie.

Legalábbis vele szemben.

Mivel nem volt más dolga vagy mondanivalója, hiszen Malfoy úgyis elmegy, ha készen áll, Hermione elvarázsolta az edényeket, hogy elmosogasson, és a teáját meg a reggelijét a mellette lévő zsámolyra tette. Ez volt az első alkalom, mivel általában a sziget túloldalán állt, és csendben olvasott, és fejjel lefelé válaszolt a keresztrejtvényére, amíg a férfi észre nem vette, hogy mit csinál, és nem fintorgott.

Malfoy összehajtogatott Próféta volt hozzá legközelebb, és egy cikk egyetlen pillantással felkeltette a figyelmét.

– Vízi szentélyt építenek ritka varázslényeknek Berlinben, és lehetőséget adnak a közönségnek, hogy megfigyelhesse és megismerhesse őket. – Úgy tűnt, mintha védelmet nyújtana azoknak, akiknek az otthonát az emberek elpusztították.

– Láttam. – Malfoy a lány irányába tolta az újságot, engedélyt adva neki, hogy belenézzen, amit meg is tett, és alaposan elolvasta a cikket, amíg a következő kijelentése meg nem állította. – Megvetem az akváriumokat. Az állatoknak a vadonban a helyük.

– De ők biztonságos menedéket nyújtanak.

– Egy akváriumban.

– Jobb, mint a veszély. A halak szeretik az akváriumot. Ez minden, amit tudok.

– Nem, azért élnek egy akváriumban, mert az emberek leszarnak mindent. Te szentélynek hívod, de ahogy én látom, ez csak egy hely, ahol ugyanazok az emberek, akik tönkretették az élőhelyüket, hétköznapokon egy galleon és öt sarlóért különdíjért megfigyelhetik őket. Ez undorító. – Amikor így fogalmazott az ötlet savanyúnak tűnt. – Nincs semmi elbűvölő abban, ha valaki ketrecben él.

Személyes tapasztalatból beszélt. Minél többet tudott meg arról ősi tisztavérű kultúráról, amelybe beleszületett, és amelynek eszméit neki is fenn kellett tartania, annál inkább azon kapta magát Hermione, hogy csendben egyetért vele.

A férfi tartálya makulátlan volt, de csak egynek volt hely. Túlságosan zsúfolt volt kötelességekkel, annyira elhomályosította, hogy nehezére esett úgy látni a dolgokat, ahogy Hermione – vagy bárki más – kívülről látta.

De az ő tartályára gondolva kénytelen volt a sajátjára gondolni, amitől évekkel ezelőtt eltávolította magát. Eszébe jutott minden elvárás, ami a földbe döngölte, és a saját téves felfogása sem változott, amíg a felesleget el nem távolította. Hermione zsúfoltsága persze más volt, mint Dracóé, tele volt a nagyság elvárásaival, és tele volt tömve azzal a munkával, amit egyszerűen a hős státusza, a legokosabbként való hírneve és a vezetésre való képessége miatt nyomtak rá.

– Azt hiszem, igazad van - mondta végül Hermione, és megfordította az újságot, hogy egyikük se láthassa a cikket. – De ugyanakkor tévedsz is.

Malfoy tekintete mágnesként tapadt az övére.
– Tényleg?

– Csak azért, mert egy tartályban születtél, még nem jelenti azt, hogy örökre arra vagy kárhoztatva, hogy ebben élj. Ha szabad akarsz lenni, szabadítsd fel magad.

– Ezt könnyebb mondani, mint megtenni, amikor… – A férfi megállította magát, de a lány fejben fejezte be, amit a másokkal folytatott beszélgetések foszlányaiból rakott össze. Amikor az akvárium az egyetlen, amit ismersz.

– Ó.

Csak ezt az egy szót tudta kiejteni, de Malfoy kellemetlenkedése valami olyan fizikai dologgá vált, ami felkavarta valamit benne. Nem azért, mert ez egy új téma volt. Hermione annyi információt kapott Draco Malfoyról az elmúlt hónapokban, hogy nem volt ideje feldolgozni mindet. Spekulációként kezelte az egészet. De mivel az újabb beszélgetések jártak a fejében, a befejezetlen kijelentése és a ki nem mondott szavai válasznak tűntek. Ezek megerősítésnek tűntek.

Valóságosnak érezte. Emberi. Nyersnek.

Ugyanúgy, ahogyan ő is érezte, amikor betakarta a férfit azzal a takaróval.

Ott aludt az éjjel?

Vagy azelőtt?

Ma éjjel is ott aludt?

Ezek a kérdések Hermione nyelve hegyén voltak, és annyi energiát fordított arra, hogy visszafojtsa őket, hogy valami más is kicsúszott a száján.

– El fogsz késni. Akármit is vársz, nincs itt.

– Ahogy már korábban is mondtam, nem várok semmire.

És a sajátos kiejtése miatt csattant.
– Anyád még legalább harminc percig nem jön le.

– Nem várok rá.

Oké, most már összezavarodott, ki más – óh!

Scorpius minden reggel kivétel nélkül keres téged.

Amikor a férfi rádöbbent, hogy a lány rájött, most már lelepleződött, Malfoy arca kőkeményre keményedett. Mutatóan félrenézett, felállt, és távozott, magához véve mindent, amivel jött: a Prófétát, a keresztrejtvényfüzetet és a tollát.

De még valamit, amit útközben kapott.

Az üvegedényt.

Malfoy sietve menekült az igazság elől, amit már majdnem beismert - bár véletlenül -, valami kulcsfontosságú dolgot hagyott ki, valami csendes és szinte észrevehetetlen dolgot. Hermione sem vette észre, amíg Malfoy be nem lépett az ajtó boltíve alá.

Scorpius.

Lábujjhegyre állva, megtámasztva magát, bekukucskált a sarok mögé, és olyan vágyakozással bámulta apja távolodó alakját, amely olyan széles és mély volt, mint az óceán, és amelyről Hermione remélte, hogy soha nem fogja megismerni. Scorpius kinyitotta a száját, hogy utána kiáltson, de megállt, feldúltan, és képtelen volt megtalálni a szavakat vagy a bátorságot, amire szüksége lett volna. A válla újbóli szomorúságában megereszkedett.

Háromféle kapcsolat létezett.

Olyanok, amelyeket megtaláltak, olyanok, amelyeket elvesztettek, és olyanok, amelyeket percekig elmulasztottak…

Másodpercek.

Pillanatok.

Amikor Scorpius az üres hely felé intett, ahol az imént még az apja volt, Hermione szíve úgy összeszorult, hogy fájt. De hogy az elmulasztott kapcsolat melyik vége fájt a legjobban… először nem volt benne biztos.

***

Hermione azon tűnődött, vajon Narcissa minden este egy tükör előtt állt-e, és gyakorolta az arckifejezéseket különböző érzelmekre, hogy eldöntse, melyik a megfelelő, amit minden esetben használhat.

Mint most.

Még nem régóta voltak kint, de Narcissa már minden fát, növényt, gyógynövényt, gyümölcsbokrot és zöldséget megvizsgált az üvegházában és a kertjében, olyan tökéletesen visszataszító tekintettel, hogy az már-már megrendezettnek tűnt. Mintha Narcissa megszámolt volna mindent, ami nem tetszett neki, és a szám sértő volt. Eközben Hermione tökéletes csendben körbevezette a lányt, gyakran kellett félrenéznie, nehogy rajtakapják, hogy forgatja a szemét.

Ami nem csak éretlen volt, hanem visszalépés is.

De Hermionénak el kellett ismernie, hogy Narcissa felöltözve érkezett a munkába, talán a leglazább öltözékben, amiben valaha látta: a haját tökéletesen feltűzve egy széles karimájú kalap alá, a feje és a nyaka köré pedig egy puha, rózsaszín hálós sálat tekert, hogy megvédje a naptól. Hosszú ujjú, virágos inget, kényelmes nadrágot viselt (mert rendes nőknek nincs farmerjuk, Miss Granger), és egy meglepő pár Wellies cipőt, amely annyira tiszta volt, hogy valószínűleg olyan új, mint a kezén lévő fényes rózsaszín kesztyű és a derekára kötött, vasalt kötény, ami azt jelentette, hogy szakított időt a felkészülésre, még ha csak egy nappal korábban is.

Narcissa mégis úgy nézett ki, mintha egy másik korszakból lépett volna ki. Hermione nem először tette ezt az összehasonlítást. És nem is ez lett volna az utolsó.

Már visszafordultak a túra kezdetéhez, amikor Narcissa szemérmesen összefűzte az ujjait, és hosszú, drámai pillantást vetett körbe, megdöntve a napszemüvegét.
– Több kérdésem is lenne, Miss Granger.

Hát persze, hogy vannak, gondolta Hermione egy hosszan tartó sóhajjal.
– Folytassa.

– Ki tanította meg kertészkedni?

– Egy Neville nevű barátom segített nekem paradicsommal és fűszernövényekkel kezdtem. Ő mutatta meg az alapokat a növényápolásról. – Neville elsősorban varázslatos lombokkal foglalkozott, de a hétköznapi növényzetről is tudott eleget ahhoz, hogy segítsen Hermionénak a kertje elkezdésében. – Ő egy abszolút zseniális a varázsnövényekkel.

Narcissa feszült fintorral nézett körbe.
– Túlságosan nagyvonalúan használja a zseni szót.

Hermione majdnem megfulladt a litániányi szótól, amely készen állt arra, hogy kicsorduljon az ajkai közül a barátja védelmében, de lenyelte őket, és a magaslatra lépett - ami nehéz volt. – Azt hiszem, helyesen használtam a szót. A kritikája durva és felesleges, arról nem is beszélve, hogy megalapozatlan, hiszen nem tudja, hogy…

– Először is… – Narcissa felemelte egy kesztyűs ujját. – Kritika nélkül nincs fejlődés. Egy olyan intelligens embernek, mint ön, ezt tudnia kellene, és nem kellene megsértődnie az észrevételeimen.

– Igaza van, de van rá mód, hogy építő jellegű kritikát fogalmazzak meg anélkül, hogy megsérteném egy barátomat.

És valaki, aki nélkülözhetetlen volt abban, hogy segítsen neki megtalálni a normális életet a kertészkedésben való kitörési lehetőségén keresztül, elültette a szavak formájában azokat a magokat, amelyek ahhoz vezettek, hogy Hermione a gyógyításra, mint karrieralternatívára tekintsen.

Ahhoz, hogy elérd azt a változást, amit szeretnél, nem kell mindenben a legjobbnak lenned, csak törődnöd kell vele.

Narcissa ajkai elvékonyodtak a megfontoltságtól.
– Nem akartam megsérteni, mivel úgy beszéltem, mint aki nagy tapasztalattal rendelkezik a világi kertészkedésben. Amikor hozzámentem Luciushoz, átterveztem a Malfoy-kastély kertjeit, hogy funkcionálisabbá tegyem őket, mivel a családja nemigen érdeklődött a fenntartás iránt. – Narcissa megérintette a szederbokor szárát, amely tele volt még szedésre váró bogyókkal. – Egy hétköznapi kert gondozása más. Csak azt kérdeztem, ki tanította meg kertészkedni, miután megfigyeltem a kertje jelenlegi állapotát.

– Miért fontos ez?

– Mert a hétköznapi növényeidet úgy kezeli, mint a mágikus növényeket az üvegházadban, és ez egyszerűen nem lesz jó.

Hermione nem értette a különbséget, és azt sem, hogy miért számít. Az arckifejezése nyilván erről beszélt, mert Narcissa megrázta a fejét.

– A növények gondozásához három alapelem tartozik: fény, víz és hő. Az emberekhez hasonlóan minden növény más és más, nemcsak a megjelenésében, hanem abban is, hogy az egyes alapelemekből milyen mennyiségre van szükségük a túléléshez, és milyen további gondozásra van szükségük a virágzáshoz. Mert a túlélés és a gyarapodás, bár túl gyakran használják felcserélhetően, nagyon is a spektrum ellentétes végpontjai.

– Mi köze van ennek a mágikus kontra világi kertészeti módszerekhez?

– Ha úgy ápoljuk a hétköznapi növényeket, mint a mágikus növényeket, akkor életben tarthatjuk őket, de nem fognak virágozni. A mágikus növények nem mindig igényelnek bizonyos törődést, amire a világi növényeknek túlzottan szükségük van. A mágikus növényei virágoznak az üvegházban – különösen a vad fokhagyma, az arka és a bubotubusok –, de a többi növényei csak túlélnek, különösen a virágai az üvegházban és azon kívül is. Elég egészségesnek tűnnek, de nem fognak virágozni, ha nem kapják meg a szükséges ásványi anyagok teljes skáláját és a megfelelő ápolást, ahogy az emberek sem.

Hermione, mint egy tudásszomjas ember, érdeklődését felkeltette ez az okfejtés. Narcissa mellé lépett, elvitte őt egy második körre a kertbe.

De ezúttal új szemszögből.

Narcissa sokkal jártasabb volt a kertészkedésben, mint ahogyan azt eredetileg mutatta. Elég hamar azon kapta magát Hermione, hogy jegyzeteket jegyzetel a későbbi használatra.

Most először, a klinikai szintnél mélyebb szinten döbbent rá, hogy Narcissa egy idő után már nem fog emlékezni a saját tanácsaira. A képességeire. A családjára. A nevére. Idővel az emlékei elkezdenének jönni-menni, mint az ár, aztán egyszer csak eltűnnének. A teste akkor is létezne, ha a benne élő lélek lassan elenyészne…

Hermione félrenézett, amikor az érzelmek egy kis hullámzása súrolta a szívét. Elhárította az érzéseket.

Nem volt elfogulatlan.

– Amikor az ültetéshez készülődve parkosított, nyilvánvaló, hogy könyvekből vett útmutatásokat követett, hiszen példásan néz ki. A könyvek azonban kihagynak egy bizonyos je ne sais quoi-t, amit nehéz leírni, de ez különbözteti meg a szép kertet a kiválótól. Az öné… a legjobb esetben is funkcionális, ha kicsit unalmas és fantáziátlan is, de ez… – Narcissa elhallgatott, olyan tapintatot tanúsítva, amit Hermione közelében aligha használt.

Az ilyesmit általában azoknak tartogatta, akik mellett tapintatosnak kellett lennie. Hermione még soha nem találkozott a követelményével, és boszorkány zavart arckifejezéséből ítélve. Talán most is megfelelt, de ez nem számított. Hermione már tudta, mit fog mondani Narcissa.

Unalmasan? Fantáziátlan?

De hát ilyen vagy.

Kínos, de szinte bocsánatkérő csend után Narcissa a hortenzia bokra előtt állt a kerítésnél, amely elválasztotta a kertjét a legelőtől. Ismét elkomorult, amikor sárga leveleket pillantott meg.
– Varázslattal metszi?

– Nem.

– Jó, nem is kellene. – Megállt, és szabályosan leereszkedett a térdére, olyan kecsességgel, amit nem lehetett tanítani. Megérintette a növény tövét, eltávolította a virágokat és a levélmaradványokat. – A hortenziája nedvességstressztől szenved, vagy túl nedves, vagy túl száraz. Két nappal ezelőtt esett az eső, mégis ez már kiszáradt. Talán az itt lévő törmelék akadályozta meg, hogy a víz eljusson a gyökerekhez, ami a sárguló levelekért felelős.

– Úgy gondoltam, hogy egy kis törmelékből jó komposztot lehetne készíteni.

– Más növényeknek igen, de a hortenziának nem. Ami jó az egyiknek, az nem jó mindenkinek. Azt is meg kellene fontolnia, hogy ezeket az öreg szárakat levágja, hogy a növény lélegezni tudjon.

– Ezt megtehetem… vagy ön is.

Narcissa felemelte a fejét, egyik szőke szemöldöke a szemüvege pereme fölé ívelt, de nem szólt semmit, csak hozzálátott a feladathoz, miután elővette a kötényéből a kézi ollóját - ami arra volt varázsolva, hogy bármit átvágjon. Miután végzett, felállt, és megvizsgálta a munkáját.

– Azt hiszem, ezzel tudok dolgozni.

Ahelyett, hogy a szavaira figyelt volna, Hermione megtalálta a bók apró virágát, amely a kritika hatalmas kertjében rejtőzött. Most már készen állt a tanulásra.
– Van még valami, amire szeretne rámutatni?

– A metszése borzalmas, különösen az üvegházban lévő gyümölcsfákon. Rosszul vág, vagy túl sokat, vagy nem eleget, és többször előfordult, hogy túl korán nyírta meg őket. Tudni, hogy mikor kell metszeni, kritikus fontosságú a fiatal fák esetében, mivel meg kell nevelni őket, hogy erős szerkezetet alakítsanak ki.

Képzett.

Megint ott volt ez a szó, ami piszkálta, és a kis Scorpius képét idézte fel, amint komoly arckifejezéssel áll vigyázban. A fiú, aki sosem mosolygott, csak figyelt és mindent magában tartott.

Mint az apja.

Hermione visszazökkent a fókuszba, csak hogy Narcissa a háza felé vetett egy pillantást. A biztonsági őrei ott álltak az ajtó előtt, valószínűleg unottan. Ma tényleg semmi oka nem volt a jelenlétükre, hiszen Hermione gyámjai gyakorlatilag garantálták a biztonságát.

De parancsot kaptak.

– Miss Granger, valamire kíváncsi vagyok. – Ettől a hangnemtől Hermione belülről összerezzent.

– Igen?

Merlin.

Az ilyen beszélgetésindítók sosem végződtek feszült vita nélkül. A közelmúltbeli közös témát félretéve, a feszülés csak természetes reakció volt. A fejlődés nemegyenletes, és nem is volt egydimenziós. Tele volt fordulatokkal, emelkedőkkel és lejtőkkel, visszalépésekkel és hurkokkal, amelyek végül oda vezettek, ahová el kellett volna jutniuk. Vagy talán mégsem. Talán eljutnának egy olyan pontra, ahol mindketten jól éreznék magukat az egyensúlyban.

Vagy a nézeteltéréseikről szóló viták lennének a normálisak.

– Elég nagy háza van ahhoz képest, hogy nem házas és egyedül él. – Narcissa egy oldalpillantást vetett vissza Hermionéra. – Bár kedves, nem tudom eldönteni, hogy szándékában áll-e ezt helyrehozni. Azonban a házassággal kapcsolatos liberális nézetei és az a tény, hogy gyakorlatilag magányosan él, arra kell következtetnem, hogy nem.

Hermione megforgatta a szemét.
– Nem tartozom önnek válasszal, hiszen semmi köze hozzá, de a házasságról alkotott véleményem nem arra utal, hogy egyáltalán szándékomban áll-e megházasodni. Ez eléggé szűklátókörű, de… – Hermione a saját nyelvébe harapott, de a válaszul kapott éles pillantás egyértelművé tette, hogy Narcissa ismeri a következő szavait.

De hát ilyen vagy te.

Narcissa a homlokát ráncolta.
– Elvárható, hogy egy nő feladja az otthonát, amikor férjhez megy. Ön itt telepedett le, legalábbis az otthonod azon részeiből, amelyeket láttam, úgy tűnik. Nem tűnik valószínűnek, hogy képes lenne feladni ezt. Ráadásul egy ekkora méretű zöldségeskertet elég nehéz lenne áthelyezni.

– Vagy a leendő férjem élhet itt.

– Ez egyszerűen nem helyénvaló, Miss Granger. – Narcissa nevetése kigúnyolta az érzéseit. – Hogyan lehet egy olyan ház feje, ami nem az övé?

– Mert élettársak vagyunk, és ami az enyém, az az övé is. A szerelemben és a tiszteletben nincs helye a büszkeségnek vagy az egónak.

– Azért mondja ezt most, mert nem tudja…

– Mindig is ezt fogom mondani, mert ebben hiszek. – Hermione mély levegőt vett. – Ahogy önnek is megvan a hite, nekem is megvan az enyém. Nem feltétlenül értek egyet az önével, de nem utasítom el, amit mond, csak azért, mert elavultnak és visszafejlődőnek tartom. Neked sem kellene elutasítanod engem. Miközben továbbra is a kompromisszumra törekszünk, önnek is meg kell próbálnia megértenie engem, ahogy én is megpróbálom megérteni önt. – Hermione nem látta a szemét, de érezte, hogy súlyosan nyomasztja. – Miért aggódik amiatt, hogy megházasodom-e?

– Ahogy Dracónak is gyakran mondom, nem jó egyedül lenni.

– Vannak barátaim és családom. Megvan a munkám, és szeretem, hogy egyéni léptékben dolgozom. Van az otthonom, ez a zöldségföld, és nagyra becsülöm magam. Nem keresek külső megerősítést. Elégedett vagyok.

– De boldog?

A kérdés villámcsapásként érte, de Hermione nem reagált. Nem válaszolt.
– Én…

– Gyakran azon kapom magam, hogy azon tűnődöm, hogyan sikerül önnek mindent egyben tartani. – Narcissa levette a napszemüvegét, és a kötényébe dugta. – Főz nekem, hetente elkészíti a bájitalaimat, és felügyeli az állapotomat, miközben részletes feljegyzéseket vezet a betegségem lefolyásáról - amire még csak nem is szakosodott -, és kutatja a természetét. Gyakran konzultál más gyógyítókkal, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a legjobb ellátást nyújtsa. Ezenkívül van ez a kert csirkékkel és egy háza, ami túl nagy egy embernek. Még mindig a Szent Mungóban dolgozik, ahol szabadúszómunkát végez, részt vesz vacsorákon a szüleivel, összejöveteleket rendez a barátaival, és bármikor rendelkezésre áll, ha bárkinek bármire szüksége van… Pansy szerint. Mennyi időt szakít magára, Miss Granger?

A kérdésben, bár lágy volt, egy csipetnyi őszinte aggodalommal, ami megfelelt a lány szemében tükröződő tekintetnek.

– Szánok rá időt. – Valamennyit. – Csak szeretek elfoglaltságot találni.

Narcissa sétálni kezdett, és Hermione lépést tartott mellette, amíg meg nem álltak a retek és a sárgarépa között.

– Amikor Lucius meghalt, vigasztalhatatlan voltam. Még azután is, hogy Franciaországba költöztünk, sikerült elterelnem a figyelmemet azzal, hogy segítettem Dracónak feleséget szerezni, és rengeteg tevékenységgel próbáltam elkerülni, hogy rá gondoljak. Vajon ön is ugyanezt teszi, eltereli a figyelmét a saját… nyugtalanságáról?

Több cáfolat is volt a nyelve hegyén, de mind hibás volt. Egy részét még mindig megdöbbentette Narcissa tudatossága.

– Csak gondoljon bele. – Az idősebb boszorkány hangja már-már az anyáskodás határát súrolta.

– A házasság erőltetése nem gyógyír a magányra. – A gondolat annyira furcsa volt, hogy Hermione felhorkant. Aztán becsukta a száját, előbb zavartan elpirulva, majd összerezzent a ténytől, hogy beismerte, hogy problémája van. Hangosan. A páciensének. A kertje közepén.

Talán Narcissa nem vette észre.

Egy pillantásból Hermionénak kiderült, hogy bizony észrevette.

– Talán igaza van, és nem ez a válasz. De talán az, hogy találjon valakit, aki megért magát.

Hermione feldolgozta a szavait, miközben megköszörülte a torkát, és félrenézett, miközben kínosan meghúzta a fonatának a végét.
– Én… – miután elhallgatott, Hermione lesöpört egy levelet, ami Narcissa kalapjába akadt. – El kellene kezdenünk a kerti munkálatokat. Egyéb kritika?

Még a páciense kritikus értékelései is jobbnak tűntek, mint a jelenlegi üresség a gyomrában.
Narcissa végigvezetett egy sor majdnem betakarításra kész zöldségen, majd visszafordult Hermione felé, aki klinikailag figyelte a járását.
– Összességében szép a kertje, Miss Granger. Egészséges, a tapasztalatlanságból adódó hibák ellenére. – Narcissa megigazította a sálját. – A kritikám keménynek tűnik önnek, hiszen úgy tűnik, elég keményen dolgozott a föld megművelésén, de nem tehetek róla, de éles szemmel, a javításra irányulva vizsgálatom.

Ami jogos volt.

A szavai kettős jelentéssel is terheltek voltak.

– Ettől függetlenül a kertjének megfelelő és helyes odafigyelésre van szüksége, mármint, ha hajlandó tanulni egy olyan régimódi boszorkánytól, mint én…

Ő volt az.

És egy rövid bólintással el is kezdte.

***

Telt-múlt az idő, miközben egymás mellett dolgoztak. Narcissa megtanította neki azokat a trükköket, amelyeket a Malfoy kúria kertjének művelése közben tanult. Hogyan kell vágni. Hol kell vágni. Mikor kell vágni. Megmutatta Hermionénak a hibái eredményét a letört ágakban és az idő előtt elhaló levelekben. Kihúzták a gyomokat, és Narcissa megmutatta neki a különbséget az egészséges talaj, és annak poros, alig élő megfelelője között.

Megalázó élmény volt, ami sokkal másképp is alakulhatott volna, ha Narcissa hangja keményebb, ha Hermione makacsabb és nem hajlandó hallgatni. De jól ment. Biztosan nem ma volt az utolsó alkalom, hogy nem értettek egyet, de a lány azon tűnődött, vajon meddig fog elhúzódni az egyes viták között eltelt idő.

Bár Narcissa minden más gyümölcstermő növényzettel jól bánt, a virágokra különös figyelmet fordított. Gondoskodott róluk. Őszintén szerette ezt a fajtát. Konkrétabb utasításai és ötletei voltak, hogy melyik fajtát kellene ültetnie a további beporzás érdekében. És pontosan tudta a helyet, ahová kerülhetnének, egy olyan helyet, amihez Hermionénak legalább egy méterrel ki kellett volna hosszabbítania a kerítését.

Ez most nem volt kivitelezhető, de meg kellett fontolnia.

Mielőtt észbe kapott volna, eltelt az ajánlott óra, de Narcissa be akarta fejezni a lóbab- és futóbabsor gyomlálását, mielőtt megállna mára. Hermione észrevette, hogy az arca elszíneződött, az elégedettség egészséges ragyogása. A homlokán lévő izzadtság ellenére sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint amilyennek eddig minden egyes sétájuk után együttvéve látta.

Boldogabbnak.

Minden megváltozott egy szempillantás alatt. Narcissa felállt, de megtorpant, amikor Hermione mellett elnézett, és furcsán megdöntötte a fejét.

– Miss Granger, ön azt mondta a múltban, ha úgy gondolom, hogy valami incidens történik velem, azonnal értesítsem önt.

Hermione elejtette a jegyzetfüzetét, és a nő mellé sietett, a zsebébe nyúlt, és talált egy kendőt, hogy letörölje a homlokáról az izzadságot. Narcissa láthatóan megrázkódott, de ennél is inkább zavarodottnak tűnt. A vizuális hallucinációk gyakori tünetei voltak a betegségének, és nagyon sokféleképpen lehetett kezelni egyet, de Hermione egy olyan taktikára rendezkedett be, amiről tudta, hogy működni fog.

Hermione nyugodt hangon, megnyugtató hangon beszélt.
– Narcissa. Mondja el, mit lát?

– Mindig Luciust látom.

A hideg futott végig a gerincén, ahogy Sachs szavai lejátszódtak a fejében. A megnyugtató jelenlétét.

A hangja messzinek tűnt, ahogy tovább bámult, és öntudatlanul tett egy lépést a hallucináció felé. – De ez nem ő… Lucius végig itt volt. Egész nap.

Most az a kérdés, hogy mi mindent tartott még magában, elmaradt. Hirtelen a Malfoyjal való találkozás volt a legfontosabb. Nem halogathatta tovább. De éppen akkor Hermione Narcissa mellett sétált, ahogy lassan közeledett a délibáb felé. A csirkeól előtt, ahol még mindig a hárman szaladgáltak, Hermione egy olyan kérést fogalmazott meg, amit csak a betege hallhatott.

– Meséljen nekem arról a személyről, akit lát?

Narcissa nem habozott.
– Egy fekete hajú, zúzódásokkal borított bőrű férfi. A patak túloldalán van, és mindkettőnket figyel, és megpróbál bejutni. De nem tud. Nem hagyja abba a próbálkozást. Fájdalmasnak tűnik. A keze olyan… rosszul néz ki.

Ez… furcsán sajátos hallucináció volt.

– Mit visel? – Hermione elővette a pálcáját, és néhány gyors diagnosztikai bűbájt végzett, amelyek semmi látványosat nem mutattak. Ez jobban aggasztotta őt.

– A ruhája szakadt és piszkos. A haja vad, levelek és ágak akadtak bele. Olyan valódinak tűnik. Mint Lucius. Figyelemre méltó.

Halkan megzavarodva a látványtól, amit festett, Hermione megkérdezte.
– Rám tud nézni, Narcissa? Szeretném látni a szemét. – Amikor a lány elfordította a fejét, felfedezte, hogy azok nem üvegesek, mint aznap reggel a kertben. Tiszta volt. Koncentráltak. Félelmetesek. – Menjünk be a napból, és főzök önnek egy csésze teát. Én… – Hermione elfordította a fejét. – Uhh…

Hermionénak nagyon kevés tapasztalata volt bármilyen hallucinációval kapcsolatban, de azt tudta - kiterjedt kutatásból és képzésből -, hogy különböző szintek és típusok léteznek, amiket figyelembe kell venni.

Még valami, amit tudott?

Nem volt hallucináció, ha ő is látta.

Rettegés szállta meg Hermione testét, belemélyedt a bőrébe, ahogy a gyomra összerándult. Az adrenalin cselekvésre késztette, nem a férfi elől, hanem inkább felé futott. Narcissa valahol a háttérben kiabált neki, hogy álljon meg.

Nem mintha valaha is hallgatott volna rá - a szó nem szerepelt a szótárában.

Ahogy egyre közelebb ért, a férfi egyre tisztábban látszott. Narcissa pontos leírást adott róla, egészen a mocskosságáig. A férfi úgy sétált bele a nő védőburkolatába, mintha fogalma sem lenne róla, hogy a patakba zuhan, ha sikerül neki. Szinte mintha nem is tudott volna másképp, transzba esve. Az ötletet szem előtt tartva Hermione a hídként szolgáló járda felé rohant, kilépve az őrvarázslataiból, teljesen felkészülve a harcra…

Amire nem került sor.

Egyik lépést a másik után tette meg a csontvázszerű idegen felé, a pálcáját a másikra szegezve, a szeme és a füle pedig nyitva állt, nehogy meglepetés érje. Nyugtalanító volt, ahogy a férfi többször is összeütközött a lány láthatatlan varázspálcáival, amelyek az illetéktelen érintkezéstől meg-megcsillantak. A szemei koncentráltak és nem láttak. Mezítláb volt, minden látható bőrét gennyes vágások, zúzódások és horzsolások borították, amik arra késztették a lányt, hogy elgondolkodjon, vajon egyenesen onnan sétált-e oda, ahonnan jött.

Hogyan jutott át az elterelő őrökön?

– Ki vagy te?

Az idegen lassan elfordította a fejét, a mozdulat merev és természetellenes volt, így a lány először láthatta a sötét, üres szemét. Amikor kinyitotta a száját, vér és nyál folyt ki az ajkai sarkából, bemocskolva mocskos állát és szakadt ruháját. Hermione alig tudta kivenni a nyelvét, de látta, hogy az a vérzés forrása. Teljesen leharapta.

Állkapcsa keményen dolgozott, ajkai úgy mozogtak, mintha beszélni próbálna. A lány ökle megfeszült a pálcája körül.

– Hermione Granger.

A hang, amivel beszélt, gurgulázott a kiömlő vértől, és rekedt volt a túlzott használat miatt.

– Látjuk magát.

Vagy sikoltozva.

– Mindannyiótokat látjuk.

És nekirontott, amennyire csak tudott, tekintve a nyilvánvalóan törött bokája miatt lassú járását. De nem volt pálcája. Nem jelentett fenyegetést. Nem volt benne félelem, csak logika. Hermione a mellkasát célozta meg, csak egy testkötöző átokkal igyekezett hatástalanítani. De nem volt alkalma kimondani a bűbájt.

Ehelyett egy lefegyverző átok érkezett mögüle, ami biztonságos távolságban suhant el a fejétől, és elég erővel landolt a célpontján ahhoz, hogy a férfit azonnal ledöntse a lábáról. Lábai a feje fölött, az idegen néhány méterrel arrébb, a foltos fűben landolt egy kupac kicsavart végtagokkal. Hermione harcra készen suhintott körbe, csakhogy Narcissával egyik állandóan jelenlévő biztonsági őrét találta maga mögött. A másik őr a patak túloldalán volt a páciensével, aki aggódva nézte, és kesztyűs kezét tördelte.

– Mi a fene? – kiáltott rá, és odarohant az eszméletlen férfihez. Két kesztyűs ujját a nyakához szorította, és addig kutatott, amíg meg nem találta a pulzusát. Gyenge, mégis egyenletes. Az őr egy cseppet sem tűnt bocsánatkérőnek, amitől düh árasztotta el. Összeszorított fogakon keresztül beszívott egy lélegzetet. – Kézben tartottam a dolgot. Egy nyilvánvalóan sérült embert nem lehet így elkábítani. Ez barbárság!

– Magára támadt. – A türelmetlenség a durva arcára volt írva. – Mrs Malfoy parancsot adott, hogy segítsek önnek, úgyhogy tettem a dolgom…

– Az a feladata, hogy megvédje Narcissát, aki teljesen biztonságban van az őrvarázslataim alatt. Nincs szükségem a segítségedre. Menjen vissza a tényleges munkájához!

A varázsló óvatosnak tűnt, a pálcája még mindig szorosan a markában volt, készen arra, hogy újra megátkozzon, ha a férfi csak megmozdul.
– Hallottam, mit mondott önnek, Miss Granger. Nem kellene…

– Bár értékelem az aggodalmát, de ő nem jelent fenyegetést. Eszméletlen és megsérült. Gyógyító vagyok. Az esküm és a kötelességem része, hogy segítsek azoknak, akiknek szükségük van rá, függetlenül attól, hogy mit tettek. Szóval, menjetek! – A lány tekintete tőrével bámult rá, amíg a férfi el nem ment, a tekintete követte, amíg vissza nem ért Narcissa mellé, és át nem adott egy üzenetet a fülébe. Olyat, amire a boszorkány bólintott, de nem tűnt túlságosan boldognak, hogy megkapta.

A zavaró tényezők elmúltak, Hermione egy patrónust küldött Harrynek. Az üzenet gyors volt és lényegre törő. És amíg várt, stabilizálta a férfit, és minden olyan diagnosztikai bűbájt végrehajtott, ami csak eszébe jutott, és nem ártott neki. A mágikus értékei mindenhol a feje tetejére álltak.

Á, tehát varázsló volt. Jó tudni.

Onnan figyelte meg a férfi leharcolt állapotát: a talpán lévő sebeket, a látható bőrén mindenütt látható, nyilvánvalóan fertőzött sebeket és égési sérüléseket. Túlságosan sovány volt, és lázasan emelkedett a testhője. Bárhol is tartották fogva, már régóta lehetett ott, valószínűleg ketrecbe zárták, mint egy állatot, akinek senki sem gondoskodott a betegségeiről. Hermione klinikai szelídséggel, óvatosan maga felé fordította a fejét. Még több zúzódás. Elszíneződések mindkét üreges szeme körül, amelyek nyitva voltak és vörösek az erőlködéstől.

Összeharapott nyelv. Feszült izmok. Véreres szemek.

A Cruciatus-átok túlzásba vitelének klasszikus jelei.

A kábítás valószínűleg nem segített. A válla fölött az őrre pillantott, aki Narcissa másik oldalán állt, még mindig várakozva. Betege összefonta a karját, és a lábával kopogtatott. Elmehetett volna, végeztek, de ő maradt.

Hermione folytatta az értékelést. Újabb megfeszült izmok, kötélnyomok a csuklóján, amelyek a fogság bizonyítékául szolgáltak. A bal karján esetlenül landolt, ezért átment a másik oldalra, hogy felkészüljön a válla visszaállítására...

Aztán észrevette. A levelet az elszíneződött kezében.

Hermione felindultan, de azonnal használta a pálcáját, hogy eltávolítsa. Nem olvasta el, inkább a férfi fekete ujjbegyei és a lassan terjedő sötétség aggasztotta, ami a fertőzésre utalt, amely hamarosan a véráramába kerül. A látvány felejthetetlen emlékeket idézett fel benne.

A keze pont úgy nézett ki, mint Mollyé, amikor megmérgezték.

Harry halk pukkanással érkezett, és úgy nézett ki, mintha harcolt vagy futott volna. A válla megfeszült, a szemüvege ferdén állt, az arca elszíneződött, és a homlokát enyhe izzadságfolt festette. Á, bizonyára épp egy edzés közepén lehetett, amikor megkapta a lány üzenetét, és sietve elrohant. Azonnali megkönnyebbülése, amikor meglátta, hogy a lány sértetlen, az arcára volt írva. Harry visszacsúsztatta a pálcáját a vállán lévő tokba.

– Jól vagy?

Mielőtt Hermione válaszolhatott volna, Malfoy jelent meg a színen, teljesen feketében, kabát nélkül, bőr pálcatartó pántja volt rajta. És bár az arca csupa éles vonalakból és sztoikus közönyből állt, a fizikai aktivitás jeleit is magán viselte: enyhe pír, nem izzadt, de a haja enyhén kócos volt, mintha többször is átfuttatta volna a kezét rajta.

Valószínűleg ingerültségében.

– Granger.

Ott lehetett, amikor Harry megkapta az üzenetét, ami azt jelentette, hogy még mindig együtt tanítottak. Senkinek sem hiányzott egy végtagja sem. Érdekes. Hermione büszke volt rájuk.

– Malfoy.

Malfoy egyetlen szempillantás alatt végigpásztázta őt tetőtől talpig, mielőtt az eszméletlen férfira pillantott. Egyre jobban méregette, de még mindig nem lehetett tudni, mire gondol a férfi; a kővé dermedt arckifejezése semmit sem árult el.

– Megsérültél?

A kérdés meglepetésként érte, valószínűleg mindkettőjüket.
– Nem, de ő igen. – A nő a fűben fekvő férfi felé mutatott, és félreállt, amikor közelebb léptek, hogy közelebbről megnézhessék.

Harry arcából kifutott a szín, ahogy a felismerés megvilágosodott előtte.
– Ó, bassza meg! Ez Mathers.

Az eltűnt auror.

Harry a döbbent varázsló egyik oldalára lépett, Malfoy a másikra, míg Hermione a lábához állt.
– Hívok egy csapatot.

– C csapatot – javasolta Malfoy anélkül, hogy elszakította volna figyelmét az eszméletlen férfiról. – Nekik gyakorolniuk kell a felderítést. El kell végeznünk egy rendes átfésülést a környéken. Három kilométerre minden irányban.

Harry egy bólintással és - Hermione meglepetésére - vita nélkül beleegyezett.
– Kapcsolatba kell lépnünk a családjával is.

– Később. – Malfoy Mathers mozdulatlan alakja mellett guggolt, kezét a térdére tette. – Amikor már stabil lesz.

– Rendben. – Harry nehéz kézzel végigsimított a haján. Hermione tudta, hogy nyugtalan, még akkor is, amikor hátrált. Harry mindent nehezebben viselt, mint kellett volna, mert mindenkit nagyra becsült, egészen Delorisig. Azonban még mindig tökéletes szakember volt, igazi vezető, és tudta, mit kell tennie. Harry gyorsan félretette az érzéseit, és a levegőbe irányította a pálcáját, hogy előhívja az ezüstös szarvasát.

Itt volt az ideje, hogy munkához lásson.

Fél térddel a fűben, Malfoy egy mozdulattal visszacsúsztatta a pálcáját a tokjába. Őt nem érintette meg annyira, ami történt, mint Harryt – legalábbis láthatóan nem. Az ő reakciója sokkal finomabb, és így nehezebb volt rámutatni az elemzésére. Az első nyomot a belső működésére az az egyszerű tény adta, hogy Malfoy úgy tűnt, nem lepődött meg a brutalitáson.

Hermione a klinikai közömbösségen túl semmit sem vett észre a közönyén.
– Ismered őt?

– Nem úgy, mint Pottert.

Hermione tudta, mire gondol.

Aurornak lenni - nos, most már az Aurorok Hivatalának vezetője - Harry karrierje volt, valami, amiről tudta, hogy sokáig fogja csinálni. Mindig is küldetésének tekintette, hogy megismerjen minden embert, aki neki dolgozik. Családokat, születésnapokat, hobbikat. Ez a megbízatás és a munkacsoporttal való együttműködés csak ennyi volt: egy megbízatás. Azokról az emberekről szólt, akik vele együtt jártak megbízásról megbízásra. Fontosak voltak.

Malfoy, amennyire meg tudta állapítani, más volt. Ez nem meglepő. Az emberek, akik alatta dolgoztak, csak azok voltak: emberek. Nem próbálta megismerni őket, nem érdekelte, hogy kivívja a tiszteletüket. Csupa üzlet volt. Ez egy meglepően lineáris gondolkodásmód volt, amiről Hermione tudta, hogy nem mindig működik. A távolságtartása – amellett, hogy ő volt Draco Malfoy – valószínűleg azért volt az, amiért mindenki Harryre hallgatott. És az is, hogy miért nem tűnt úgy, hogy érdekli.

– Gondoskodom róla, hogy a Szent Mungóba szállítsák – mondta Hermione, csak hogy véget vessen a furcsa csendnek. – Ha felébred, valószínűleg ki kell majd hallgatni.

Malfoy nem szólt semmit, miközben megvizsgálta a férfi sérüléseit.
– Úgy tűnik, a Carrowk műve. Különösen keményen bánnak a Cruciatus átokkal. Azt is gondolják, hogy a foglyok szabadon engedése az erdőben pálca nélkül, és zsákmányként vadásszanak rájuk, az a tökéletesen elfogadható szórakozási forma. – Volt annyi bölcsessége, hogy elgondolkodjon, mielőtt megkérdezi, honnan tudott egy ilyen barbár cselekedetről. – Mondott neked valamit?

Hermione zihált.
– A nevemet. – Ez egyáltalán nem zavarta, így elmondta a többit. – Látjuk magát. Mindannyiótokat látunk.

Észrevette az elmozdulást, a merevséget a férfi vállában, ahogy a szemét az övére emelte. Egy pillanatra Hermione látta bennük az aggodalmat, mielőtt eltakarta volna.
– Még valami? Bármi… konkrétabbat?

– Nem.

Harry csatlakozott hozzájuk, állkapcsa feszesre húzódott.
– Mindjárt itt lesznek. Rendbe fog jönni? – A szeme reménykedő volt a komor arckifejezése ellenére.

Malfoy még azelőtt válaszolt, hogy a lány válaszolhatott volna.
– Valószínűleg úgy fogja végezni, mint Longbottom szülei. Kár lenne kihallgatni őt, vagy akár csak az emlékeit előhívni.

– Jelentős előrelépések történtek az átok hosszú távú hatásainak visszafordításában. – Bár lehetséges, a válasza nem volt teljesen igaz. Egyik kezét Harry vállára tette. – Nem fogják tudni, mennyire rosszul van, amíg vissza nem nyeri az eszméletét.

– És az mennyi ideig fog tartani?

– Fogalmam sincs. – Hermione a pálcájával lebegtetni kezdte a levelet. – Ez volt a kezében. Mérgezett, és bár nyilvánvaló okokból nem olvastam el, ugyanúgy néz ki, mint az összes többi. A keze úgy néz ki, mint Mollyé. Ugyanaz a méreg lehet. – Malfoy nem rejtette véka alá a zavarát, a tekintete ide-oda vágott közöttük, miközben próbálta összerakni a kirakós darabkáit. Harry felsóhajtott, Hermione pedig megpróbálta kitölteni a hézagokat. – Ez egy lassú hatású méreg, ami halálos, ha nem kezelik…

– Ismerem.

Így van. Sachs.

Mégis, annyi feszültség és véglegesség volt ebben a pár szóban, hogy Hermione békén hagyta.

– Megvan még az ellenszer? – Harry megkérdezte.

– Van egy fiolám, ami egyelőre elég lesz, de tudok még készíteni. Hoztam volna, de nem akartam egyedül hagyni. – Nehogy valami más történjen. Vagy visszanyeri az eszméletét - vagy ami még rosszabb: eltűnik.

– Elkábítottad? – Malfoy homlokráncolva kérdezte.

– Nem, anyád biztonsági emberei tették, amikor megpróbált megtámadni, mielőtt testközelbe tudtam volna hozni. Valószínűleg megátkozták, Imperius, ha tippelnem kéne, és azért küldték ide, hogy üzenetet vigyen át, így nem tudom felróni neki a tetteit. Egyáltalán nem került közel ahhoz, hogy kárt tegyen bennem.

Egyszerre megértés söpört végig Malfoy vonásain, mint egy gyorsan elvonuló zivatar.
– Az anyám biztonsági csapata? Miért van itt? – A férfi megpördült, hogy megkeresse őt. – Hol…

– Arrafelé.

A bosszús varázsló kiszúrta az anyját a patak túloldalán a két őrrel. Harry elnézést kért, amikor a Különítmény tagjai hangos és halk pukkanások sorozatával kezdtek érkezni.

– Anyád azért jött ide, hogy a kertemben dolgozzon a séta helyett, amit utál. Egész idő alatt biztonságban maradt az őrvarázslataim mögött, ha ez volt az aggodalmad. – Erre a férfi kemény pillantást vetett rá. – Ő volt az, aki észrevette Matherst, amikor befejeztük a munkát.

– Itt laksz? – Malfoy felállt, szürke szemei most az anyja környezetét méregették. Úgy tűnt, mindent szemügyre vesz, az egymást kergető csirkéktől kezdve, a kertjének a kilátóhelyükről látható darabkáin át, egészen a fehér téglákig, amelyek az otthonát alkották. – Elég távoli. – Malfoy kinyújtotta a kezét, és ugyanazzal a kezével, amelyen a pecsétgyűrűje volt, végigsimított az aktív védőképei szélén.

Közel, de nem érintette meg.

– Igen, és szigorúan őrzött.

Malfoy végighúzta az ujjait a láthatatlan akadályon, még mindig egy hajszálnyira tőle.
– Nem látom őket.

– De az anyádat látod, ugye?

– Igen.

– Azért, mert ugyanolyan hozzáféréssel rendelkezel az otthonomhoz, mint az anyád. Ha nem lenne, nem láthatnál semmit.

Malfoy egyetlen válasza egyetlen ívelt szemöldök volt.

Hermione visszanézett Harryre, aki tekintélyt parancsoló türelemmel adott útbaigazítást a Különleges Egység egyik tagjának, aki látszólag zavarban volt, hogy hol vannak. Harry megemlítette a házát, és mindannyian körülnéztek, de nem láttak semmit. Úgy tűnt, egyszerre döbbent rá a szavainak igazsága.

– De…

– A páciensem fia vagy, volt értelme beengedni téged.

A hangja halk volt, visszafogott.
– Természetesen.

Ismeretlen okokból Hermione egészen a saját őrvarázslatai széléig lépett. Mellé, de még mindig elérhetetlenül.
– Nem hagyom, hogy anyádnak bármi baja essen, amíg az én gondjaimra van bízva. Ezt ugye tudod?

A kettejük között beállt csend egészen addig tartott, amíg a csapat első csoportjának tagjai el nem indultak, hogy átvizsgálják a környéket. Hermione megfordult, készülve arra, hogy behoppanáljon az otthonába, elhozzon mindent, amire szüksége lesz, de habozott.

– Tudom. – A hangja olyan halk volt, hogy a lány alig hallotta.

Hermione lerázta magáról a kellemetlen érzést, amit érzett, mielőtt dehoppanált, és éppen a bájitalfőző laborja előtt landolt. Onnan összeszedte, amire szüksége volt, és hívást intézett Theónak, hogy küldjön hozzá valakit, aki elszállítja az új beteget. Mire visszaért a házba, a különítmény már elment, hogy felfedezze a környéket. Narcissa átváltoztatott valamit egy székké, és visszavette a napszemüvegét, unottan figyelte, mi történik a kórtermei előtt. Az őrei vigyázzban álltak mellette.

– Találkozóm van a tervezőcsapatommal az évadzáró estély miatt, amelyet én rendezek.

– Nem számítottam rá, hogy marad – felelte Hermione őszintén.

Narcissa keresztbe tette a lábát, és összefűzte az ujjait. Nem mozdult.
– Gondoltam, talán segíthetek. Én voltam az első, aki meglátogatta, és jóval azelőtt, hogy befejeztük volna a kertészkedést. Ő azonban csak állt ott, és figyelt. Feltételeztem, hogy hallucináció.

– A hallucinációi…

– Most nem szeretnék róluk beszélni, Miss Granger. – A lány felnyúlt, hogy megérintse a nyakában lógó gyűrűt. – Meglehetősen nehéz reggelem volt.

– Ez érthető. – Hermione elengedte. Egyelőre. – Ezt majd később megbeszéljük.

A boszorkány aztán leengedte a szemüvegét, és felületesen megnézte a lányt, miközben témát váltott.
– Látom, hogy sértetlen maradt. Jól van. Hallottam, hogy a biztonsági őröm jelenléte feldühítette magát. Ő csupán a parancsomra cselekedett, hogy megvédje magát. Én csak… – Elhallgatott, megigazította a szemüvegét, miközben visszafordította a fejét arra, ahol a fia és Harry voltak, nem kiabáltak vagy veszekedtek, csak beszélgettek a patak túloldalán. Az utóbbi bólintott, és amikor a Különleges Egység egyik tagja visszaérkezett a helyszínre, odament hozzájuk, hogy beszéljen velük.

Malfoy egyedül maradt a még mindig eszméletlen Mathersszel.

Amikor letérdelt a férfi mellé, és elővette a pálcáját, Hermione kevés szóval szabadkozott. Egy kis idő után megjelent a patak túloldalán a még mindig eszméletlen férfi mellett. Malfoyjal együtt. Azonnal észrevette, hogy a férfi szája és álla körül már letisztult a vértől. A szemei lehunyva, és a mellkasa minden egyes lélegzetvételkor egyenletesen emelkedett és süllyedt. Úgy tűnt, mintha aludna.

Hamarosan fel fog ébredni, és valószínűleg le kell majd nyugtatni.

Aztán rájött valamire.
– Csináltál valamit…

– Nem vagyok jártas a gyógyításban, Granger. – Malfoy felállt görnyedt helyzetéből, és zsebre vágta a pálcáját. – Potter megtisztította a vértől.

– Oké. – Hermionénak nem volt bizonyítéka, de valahogy tudta, hogy a férfi hazudik.

Akárcsak aznap reggel, most sem adta jelét hitetlenségének. Ennek ellenére olyan kíváncsiság támadt benne, amit nem hagyhatott tovább figyelmen kívül. Amit Mathersért tett, az nem volt sok, kivéve, hogy megmutatta az emberség egy csipetnyi árnyalatát, ami egy kis kedvességben rejtőzött egy olyan embertől, aki mindent megtett azért, hogy olyan képet mutasson magáról, ami csak azt általánosította, amit az emberek már amúgy is gondoltak róla.

Cinikus. Apatikus. Aprólékos. Távolságtartó. Követelőző.

Pontos.

Hermione felidézte a fényképet a kis Scorpiusszal az irodájából, azt, ahogy Malfoy sosem zárta ki a fiát, ahogy a fiúhoz ragaszkodott, amikor az anyjáról álmodott, és az utolsó pillanatig várta, hogy a konyhába jöjjön – na jó, talán… nem egészen pontos?

Malfoy kettőssége volt valami, amit a lány egyik interakciójuk során sem tudott megfejteni, és a férfi nem tette könnyűvé a megfejtését. De tényleg, ez nem nyomta a latban a lányt egészen addig az éjszakáig, amikor a férfi irodájában volt. A titokzatosság, amibe a varázsló burkolta magát, bizonyára szándékos volt. Úgy tűnt, Malfoy jobban szeretett rejtélyes lenni, és volt néhány sejtése, hogy miért.

Nem mintha a férfi valaha is megerősítette volna, hogy igaza van-e.

Hermione mégis egyre többet gondolkodott rajta. Az egyetlen megoldás a férfi egyenletére az volt, hogy a viselkedése valódi magánéletet biztosított neki, valamint egyfajta kontrollt. Mindenki - barát, ellenség és idegen egyaránt - azt hitte, hogy elég jól ismeri Malfoyt ahhoz, hogy megjósolja, mit fog mondani vagy tenni egy adott helyzetben.

Meghagyva neki a lehetőséget, hogy vagy bebizonyítsa, igazuk van, vagy nem.

Mindig az ő választása volt.

És Hermione számára egyre nyilvánvalóbbá vált, nem sok lehetőséget kapott arra, hogy ezeket meghozza magának. Akárcsak a fiának.

A megoldása bizonyos szempontból értelmes volt, de felvetette a kérdést, hogy ki is ő valójában.

Ez volt az az állandóan motoszkáló dolog az elméje hátsó részében, ami mindig életre kelt, amikor a férfi valami váratlant tett.

Vagy akár valami elvárhatót.

Hermione megköszörülte a torkát.
– Felhívtam Theót, ő küld egy…

Ebben a pillanatban megjelent Susan, akit két gyógyító boszorkány követett, akiket Hermione csak az arcáról ismert. Malfoy ellépett Mathers mellől, és magára hagyta a lányt. A boszorka pillanatok alatt elmagyarázta a helyzetet, részletezte a diagnosztikai bűbájokat, amiket végzett, és átadta nekik a bájitalokat. Hermione otthagyta őket, hogy előkészítsék a szállítást.

A kötelesség végeztével odalépett Harryhez és Malfoyhoz, akik láthatóan vitatkoztak. Amikor közelebb lépett, mindketten úgy néztek ki, mintha csak arra vártak volna, hogy ő is csatlakozzon.

Hermione összeráncolta a szemöldökét.
– Mi az?

– Narcissa emlékei arról, aminek tanúja volt….

– Á, igen. Azt mondta, hogy észrevette őt, mielőtt mondott volna valamit.

– Kíváncsi voltam, hogy Mathers mióta volt ott. Vajon látta-e őt valamikor a szeme sarkából. Biztonságos az elméjére nézve, és kivehető az elmék? – Harry kényelmetlen pillantást vetett Malfoy irányába. A férfi kifürkészhetetlen maradt, mint mindig. Fintorogva nézett rá, de a legjobb barátja felé fordult, aki kínosan dörzsölgette a tarkóját. – Csak miatta kérdezem….

– Demencia, Potter – csattant fel Malfoy olyan hirtelen, hogy Hermione megrándult.

Harry összeszorított állkapoccsal meredt Malfoyra.
– Csak próbáltam tapintatos lenni.

– Amikor nem kell annak lenned. Nem, a közelemben. Tisztában vagyok anyám betegségével, és Granger az ő gyógyítója. Nincs szüksége a szánalmadra. – Úgy köpte ki az utolsó szót, mintha méreg lenne.

– Én nem sajnálom őt, én…

Mielőtt vitába torkollott volna, Hermione közvetített.
– Kiszedheted az emléket, Harry. Nem lehet probléma.

És nem is volt az. Kivéve, hogy a kérdésre Narcissa néhány kínos másodpercig egyenként nézett rájuk, mielőtt elkomorult.
– Milyen emléket pontosan?

Ha Hermione észrevette is, ahogy a fia arca enyhén meglepett, azt bölcsen megtartotta magának.

***

Az első év után a King's Crossról hazafelé tartó úton Hermione végtelen történeteket mesélt a Roxfortban töltött időszakáról. Természetesen kihagyta azokat a részeket, amelyekben a Tiltott Rengetegben eltöltött éjszakai büntetésről, a kétszínű Mógus és minden olyan részről szóltak, ahol majdnem meghalt. Ha mindent elmondott volna a szüleinek, ők soha nem engedték volna vissza az igazi otthonába.

Amikor Hermione elmagyarázta a beosztást, a szülei megkérték, hogy ossza be őket.

Csak a szórakozás kedvéért.

Az apja számára a válasza automatikus volt. Ő volt a Hugrabug kvintesszenciája, minden tulajdonságával: hűség, igazságosság, pártatlanság, türelem és szerénység.

Az anyja nehezebb volt, de végül a Griffendél mellett döntött. Hermione úgy érezte, ő hasonlít rá a leginkább: merész, elszánt, intelligens és bátor. A feltételezett beosztás hibája több mint húsz éven át maradt észrevétlen, mire egy rögtönzött vacsorai összejövetelen rájöttek.

Minden úgy alakult, hogy egy átlagos este lesz, ahová Hermione nagy reményekkel érkezett, miután a betolakodó incidenst követő egész délutánt Narcissa aktáinak átnézésével töltötte. Charles, aki a mugli tesztek sorozata után diagnosztizálta a boszorkányt, bagoly által továbbította az eredményeket, de azokat nehéz volt megérteni, mivel Hermione nem volt orvos. Volt azonban néhány kvibli-orvos, akik a Szent Mungóban segítettek neki, akikre támaszkodhatott az adatok értelmezésében segítségtettek.

A nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy időpontokat egyeztetett.

A hosszú naptól fáradtan Hermione szinte összeesett a fotelben, amelyben mindig ült, és egy órán át félig-meddig olvasott, miközben a háttérben dzsesszzene mellett nézte, ahogy az apja fest.

És akkor történt valami.

Egy váltás.

Egy figyelemre méltó, amely akkor következett be, amikor Hermione apja hirtelen elállt a vászon mellől, és megköszörülte a torkát – a hang hatására Hermione felkapta a fejét, és a tekintete a férfi legújabb művére esett.

Hajnalhasadás. A pillanat, amikor a nap elkezdett felkelni. Egy új nap kezdete. A kezdet.

Hermione nem volt valami nagy művész, nem volt meg hozzá a képessége vagy a lendülete, de ahhoz eleget tudott, hogy megértse, mennyire különbözik ez az absztrakt munkáitól, milyen messzire jutott művészként az órái alatt. A részletek, a napfelkelte irányától kezdve a vászon túlsó végén lévő egy-két csillagig, átgondoltak és felidézőek voltak. Gyönyörű volt.

Az apja ismét hátralépett, most már művészi szemmel nézte, és festékfoltos ujjait az állához tapasztotta.

– Különböző stílusokon dolgozunk a művészeti órámon. Mit gondolsz?

Hermione nem számított a - nos, semmire, ha őszinte akart lenni -, így a kérdésétől megdobbant a szíve.
– Remekül néz ki, apa. – A hangja olyan sűrű volt az érzelmektől, hogy az apja figyelmét is magára vonta.

– Jól vagy?

Évek óta nem kérte ki a véleményét a munkájáról.
– Igen, igen, jól vagyok.

– Jó. – A férfi szerény, mégis elégedett mosolya a lányt is megihlette. Olyan büszkén nézett ki, az arcán lévő tengerészujjlenyomatos foltokkal, meg minden. Az apja lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a zene dübörgése visszarepítse az időben. – Dizzy jól hangzik ma este, ugye?

Hermione nem rajongott a zenéért, hiszen oly sokáig háttérzajjá silányult, de az apja rajongott érte.
– Tényleg…

A férfi mosolya csak még szélesebb lett.

A remény és az optimizmus érzése egészen addig megmaradt, amíg az anyja le nem hívta őket vacsorára.

Aztán tüzes halált halt, amikor meglátta Ront, amint az anyjával ül az asztalnál.

Az apja megállt a férfi láttán, láthatóan zavartan, de azért kedvesen köszöntötte.
– Jó újra látni téged, Ron.

– Én is örülök, Mr. Granger.

Ahogy Hermione zavartan pislogott az elé táruló látványra, két dolog is megvilágosodott előtte:

Először is, az anyja meghívása csapda volt.

Másodszor, a nő, aki életet adott neki, valójában egy mardekáros volt.

Ravasz. Találékony. Ambiciózus. Elszánt.

– Ron beugrott köszönni. – Az anyja meleg, drámai mosolyt villantott, miközben a vendégük felé mutatott. – És mivel időben érkezett a vacsorához, meghívtam, hogy maradjon. Remélem, nem bánod. – Miközben a szemét forgatta, az apja helyet foglalt a felesége mellett, és megdicsérte az ételt (sült bárányt, krumplit és salátát), ahogy minden nap tette.

Hermione már tudta, hogy a hús a legjobb esetben is ízetlen és túlsütött lesz.

A barátjára nézett.

Nem arról volt szó, hogy Ron szörnyen hazudott volna – a legjobbaktól tanult hazudni, és lazán végignézni, ahogy valaki más kitalál egy nagy mesét. Igazából sok tapasztalatuk volt ebben. Évek óta. A lány ugyanolyan jól ismerte őt, mint ahogyan a férfi ismerte saját magát. Néha még jobban is. És emiatt Hermione pontosan tudta, mire kell figyelnie: az enyhe kipirulásra és a nyugtalanságra, természetesen, de az anyja szavaira való észrevétlen visszahőkölése volt az, ami kárhoztató volt. Ez volt minden bizonyíték, ami ahhoz kellett, hogy megállapítsa, hogy a jelenléte előre kitervelt volt.

Számított rá.

Várható volt.

Hermione érezte, hogy szikrázik az indulata, de megpróbálta elfojtani, mielőtt még elkaphatta volna. Ehelyett inkább elmosolyodott. Erőltetett és torz mosoly volt, alig leplezett megvetéssel.

– Ó, hogy… – Elakadt a szava, ahogy kifújja a következő szót. – Szép.

Mivel Ron ugyanolyan jól ismerte őt, a szemei kitágultak. A pohár vízért nyúlt, és nagyot ivott belőle.

– Az, ugye? Foglalj helyet, Ron! – Erre a vörös hajú férfi fejét felrántotta válaszul. – Légy olyan kedves, és hozd Hermione székét!

Az apja hátradőlt, és nézte a műsort, miközben nézte Ront, ahogy összerándult. Valószínűleg nem tudott mit kezdeni a reakciójával, mert – mint a legjobb barátja – már tudta, milyen kifejezést fog látni Hermione arcán, a szeméből kilövellő veszélyes szikrákat és a tökéletes megvetést sugárzó tekintetet. Ron jobban tudta, minthogy teljesítse az anyja kérését.

Különösen, ha újra látni akarta a kanárikat.

– Ööö… – A kék szemek továbbra is váltogatták egymást, miközben igyekezett kimászni a helyzetből. Hermione ugyanazzal a lenyűgözöttséggel figyelte őt, mint ahogy Al nézné, ahogy egy féreg vonaglik a sárban egy vihar után, mielőtt megkegyelmezne neki.

– Tökéletesen képes vagyok arra, hogy a saját székemhez jussak, köszönöm. – Elfoglalta az utolsó üres széket.

Ron gyenge mosolyt küldött neki; a lány viszonzásul rávillantotta a tekintetét. Hallhatóan nyelt egyet.

– Ez a jó modor, Hermione? Soha nem szabad visszautasítani egy férfi kedvességét.

Már készen állt arra, hogy örökké tartó szónoklatba kezdjen, de eszébe jutott, hogy hol van, és hogy milyen célt akar elérni. Hermione becsukta a száját, vett egy nagy levegőt, és elszámolt tízig - majd húszig -, mielőtt újra kinyitotta a szemét, és mosolyt erőltetett magára.
– Mi lesz a vacsora?

– Sült bárányt készítettem, pont úgy, ahogy szereted.

A mai étkezés nagyobb erőfeszítésébe került, mint évek óta bármikor.

– Hát nem jóképű Ron? – Az anyja megvonta a szemöldökét.

Őszintén szólva, nem volt olyan számolgatás, ami megakadályozhatta volna, hogy még az este vége előtt mondjon valamit.

Hermione apja jellegtelen türelmetlenséggel sóhajtott fel.
– Most már ehetünk?

– Igen, drágám, ehetünk.

Megkezdődött a vacsora.

Legalábbis hármójuk számára.

Ami Hermionét illeti, nos…

Millió dolog volt, amit mondani akart, és nem mindegyik volt kedves vagy az ideális vérmérsékletének megfelelő. Azzal, hogy megpróbálta elfojtani magát, csak rontott a helyzeten. Most minden olyan csomókba gabalyodott, amelyeket lehetetlen volt kibogozni anélkül, hogy megszakítaná az elért haladást.

Az apjával folytatott beszélgetést félretéve Hermione azt feltételezte, hogy a rendhagyó meghívás valóban az anyjának jelentett valamit. A változás jelét vagy egy lehetséges változást abban a dinamikában, aminek a helyrehozásán fáradhatatlanul dolgozott. Ez reményt adott neki, hogy jó úton halad a velük kapcsolatos múltbéli hibáiért való vezeklés felé, de végül a mai vacsora csak egy trükk volt az anyja számára, hogy házasságszerzőt játsszon.

És ez elég rosszul égette Hermionét ahhoz, hogy hirtelen felálljon.
– Anya, egy szóra, kérlek?

– Vacsora után…

– Most, kérlek. – Azzal kivonult a szobából, és a ház elején lévő nappali felé vezette az utat, távol a többi hallgatótól. Amikor az anyja alig egy perc múlva megjelent az ajtóban, nem tűnt túlságosan szórakozottnak.

Hát, így már ketten voltak.

– Hermione – kezdte az anyja türelmes sóhajjal, teljesen belépve a szobába, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Már tudom, mire gondolsz. – Hermione nem tehetett róla, hitetlenkedve felhorkant. A hang hatására a türelmetlenség lassan kúszni kezdett anyja arcán. – Lehet, hogy most nem látod, de szívességet teszek neked.

– Nem értem, hogy az, hogy szemérmetlenül figyelmen kívül hagysz mindent, amit mondtam, hogyan tesz nekem szívességet, úgyhogy kérlek – intett a kezével –, magyarázd el nekem.

Hermione anyja sosem hátrált meg, és felvette a kesztyűt, amit a lány szinte elé dobott.

– Majdnem harminckét éves vagy és egyedülálló. Ez nem probléma, leszámítva azt a tényt, hogy már évek óta az vagy. Még csak nem is próbálkozol. Ha ezt akarnád, nem bánnám, de nem így van. – Kibontotta az egyik karját, hogy a konyha felé mutasson, ahol Ron valószínűleg kínos csendben ült az apjával. – Ott van egy férfi, aki már mindent átélt veled, olyan dolgokat, amiket apád és én fel sem tudunk fogni. Nyilvánvalóan szeret téged, de te még csak nem is engeded neki.

– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de Ron és én már végigjártuk ezt az utat. Nem működött. Nem illünk össze. – Egyebek mellett arra sem volt energiája, hogy részletesen elmagyarázza.

– Ki mondja, hogy most nem lehet?

Az anyjával beszélgetni olyan volt, mintha aritmetikát próbálnának tanítani egy háromévesnek, aki még olvasni sem tud.
– Csak az idődet vesztegeted, nem is beszélve az övéről és az enyémről. Figyeltél te egyáltalán arra, amit én…

– Mit akarsz, Hermione? Tudod te egyáltalán? – Az anyja végigsimított a hullámos haján, egy olyan mozdulattal, amit gyakran tett, amikor a frusztráció csúcsához közeledett. Ez volt az egyik a sok hasonlóságuk közül. – Évek óta ugyanabban a helyzetben ragadtál. Mióta beteg lettél, megálltál, a betegeiddel és a kerteddel, és a kifogásokkal foglalatoskodsz.

Hermione összerezzent.
– Köszönöm, hogy ilyen támogató vagy, anya.

Az anyja összerezzent a saját félreértésén.
– Nem azt mondom, hogy nem támogatlak. Azt mondom, hogy aggódom érted.

– Mert harmincegy éves és egyedülálló vagyok? – Hermione hitetlenkedve gúnyolódott, és a szemét forgatta. – Nincs szükségem társra ahhoz, hogy kiteljesedjek, anya. Boldog vagyok úgy, ahogy vagyok.

– Tényleg? – A nő aggódva tett egy lépést előre. – Mert ha valóban boldog lennél, nem hiszem, hogy ennyire aggódnék. Sodródsz, és már olyan régóta, hogy elveszett vagy. Csak azt nem értem, miért vagy halálosan elszánt egy olyan férfi ellen, aki boldoggá akar tenni téged.

– Mert nem tud, anya! Nem tud!

– Ron akar adni még egy esélyt. Hogyan is tehetné, amikor te bezárkóztál, és még a lehetőségét sem akarod felvetni annak, hogy működhetne a dolog.

Hermione összeszorította az orrnyergét, és egyetlen nyugtató lélegzetet vett.
– Elegem van abból, hogy olyasmiről vitatkozom, amit nem akarok.

Ha az anyja hallotta is a hangszínváltozását, nem vett róla tudomást.
– Ami visszavezet az előző kérdésemhez: mit akarsz? Tudod egyáltalán, hogy mit akarsz? Nyilvánvalóan vársz valamire, de nem keresed aktívan. Feladtad, drágám, és ez anyádként aggaszt engem. És… talán nem kellett volna meghívnom Ront vacsorára…

– Talán – vágott vissza Hermione, és utálta a rikító hangját. – Már megmondtam neki, hogy nem érdekel, és most itt vagy, elhiteted vele, hogy meg tud győzni, amikor nem tudsz.

Az anyja felsóhajtott.
– Csak nem akarom, hogy egyedül legyél. Tíz év múlva felébredsz, és megbánod, amiért túl makacs voltál ahhoz, hogy megállapodj valakivel, aki akar téged. Kemény lecke, de nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Néha találnod kell valakit, és kitartani mellette.

Ettől a nő visszahőkölt. Nem a szavaitól, hanem a célzástól.

Nem számított annyira, hogy Ron volt az, az anyja csak azt akarta, hogy együtt legyen valakivel - bárkivel.

Ez egyszerűen… önzőség volt. Mind vele, mind Ronnal szemben. Lehet, hogy nem szerette úgy, ahogy ő akarta, de ő volt az egyik legrégebbi barátja. Többet érdemelt annál, mint hogy ő legyen a valakije.

– Egy nap majd megérted.

Hermione megrázta a fejét. Sok mindenben hajlandó volt kompromisszumot kötni, de ebben nem.

Most nem.

Többé már nem.

– Mint az anyámnak, arra kellene bátorítanod, hogy többre törekedjek, mint egy meleg test. Azt kellene mondanod, hogy keressek valakit, aki megért és teljesen elfogad, hibáimmal együtt. De ma… Úgy, ahogy vagyok. Ott, ahol vagyok és ahová tartok. Valakit, akivel ugyanezt megtehetem. Azt kellene mondanod, hogy megérem, és jobbat érdemlek, mint hogy megelégedjek valamivel, amiről a csontjaimban tudom, hogy nem nekem való. Azt kellene mondanod, hogy várjak.

Az anyja néhány lépést tett felé, és csak egy karnyújtásnyira állt meg tőle. Mint mindig. Bár igyekezett, és néha sikerült is neki, természeténél fogva nem volt egy melegszívű és vigasztaló szülő, túlságosan pragmatikus és megrögzött volt.

– Az apád nem volt az esetem, és én mégis beleszerettem. Nem megnyugvás olyasvalakivel lenni, aki nem felel meg a fantáziádnak.

– De az, amikor nem szereted őket, amikor tudod, hogy ők sem szeretnek igazán.

– Persze, hogy szeret.

Hermione felsóhajtott.
– Ron azt szereti, akit elképzelt rólam, de engem nem.

– Ez nem igazságos, Hermione, és ezt te is tudod.

– Nem, figyelj! – Felemelte a kezét. – Nyafogok, tudok önelégült és főnökösködő lenni, és bár végre eljutottam arra a pontra, hogy el tudom fogadni, nem mindig nekem van igazam, még mindig pokolian idegesít, ha nem nekem van igazam. Arrogáns és analitikus vagyok. Kihívó vagyok. Megvan a saját etikai kódexem, ahol elítélem, ha az egyik szabályrendszert megszegem, de a másikat nem. Ennek semmi értelme, de néha egyszerűen nem tudom. Lassan kísérletezek, ha nincs bizonyítékom a sikerre…

– Több vagy, mint minden negatívum, drágám.

– Tudom, de azt is tudom, hogy ezek azok a részeim, amiket Ron nem szeret, amikre panaszkodik, és amiket meg akar változtatni. És bár képes vagyok az önkorrekcióra, a legtöbb nap nem akarom megtenni, mert ezek nélkül a tökéletlenségek nélkül, azok nélkül a részeim nélkül, amelyeket ő bosszantónak talál, nem vagyok hű önmagamhoz. Ha visszamegyek hozzá, veszekedni fogunk, és ahhoz, hogy hosszú távon megmaradjon a béke, szerepet kell játszanom. Nem tudom így elfojtani magam. Nem fogom. Inkább vagyok egyedül, minthogy úgy érezzem, hogy valaki másnak kell lennem.

– Azt hiszed, nem kötök kompromisszumot az apáddal? Ott…

– A különbség az, hogy ti ketten szeretitek egymást. – Hermione nem tudta megállítani az érzelmek hullámzását. – Ron azt a változatot szereti, amilyennek ő képzel engem azok nélkül a bosszantó hibák nélkül, amiket annyira utál, de ez nem működik, mert én nem az vagyok. Már nem az vagyok, akinek ő hisz, vagy aki valaha voltam. Én, én vagyok.

Az anyja felsóhajtott, úgy érezte, immár ezredszer.
– Én csak a legjobbat akarom neked.

– Azt sem tudod, mi az. – Hermione félrenézett. – A vacsora kihűl, és nem kéne mindenkit megvárakoztatnunk.

Egy útbaigazító gesztus és egy rövid bámészkodás után, amely határozat és további nézeteltérés nélkül ért véget, követte az anyját kifelé. Az asztal ugyanolyan csendes volt, mint mindig; apja már félig végzett. Ron még egy falatot sem várt. Amikor az anyja leült, és elkezdett enni, Hermionéra pillantott, és egy sor pillantást vetett rá - az ő módszere az aggodalom kimutatására.

A lány viszonzásul bólintott, és nekilátott a báránynak.
– Csodásan néz ki a vacsora.

– Köszönöm. – Az anyja válasza merev és száraz volt, semmi köze ahhoz a túláradó lendülethez, amit korábban mutatott.

Hermione rosszul érezte magát, amiért ő okozta a hangulatváltozást, de jobban bántotta az a közös nevező, amit valószínűleg meg kellett találnia az anyjával ezután a beszélgetés után. A vacsora végül is csendesen telt, olyan feszültséggel rétegezve, hogy az minden interakcióra súlyosan nehezedett rá.

Senki sem tudott nyugodtan ülni. Ujjak doboltak az asztallapon. Cipők kopogtak a csempepadlón. Villák csattogtak a tányérokhoz.

Hermione kihasználta a csendet, hogy kitalálja, melyik fő hozzávalót változtatta meg szándékosan az anyja (a mediterrán mentaszószban a szárítottat friss mentával helyettesítette, amitől furcsa lett az állaga), miközben megjegyezte, hogy a bárány túl jól átsült.

Ron értelmetlen témákról fecsegett tovább, hogy elűzze a csendet, apja pedig a válaszadás helyett lopva az anyjára pillantott, aki tökéletesen kifejezéstelen arccal evett. Nem sokat beszélt, de Ron üres fecsegésére szeretetteljes pillantásokkal válaszolt, még akkor is, ha a téma valami olyan varázslói dolog volt, amihez nem értett. Minden próbálkozás, amivel Hermionét be akarta vonni a beszélgetésbe, azzal végződött, hogy anyja ismét hallgatásba burkolózott, így néhány alkalom után kis intonációkra redukálta magát, hogy egyetért vagy nem ért egyet, mindezt úgy, hogy közben egy dolgot tudott:

Az anyja hangulata az étkezés hátralévő részében is kitartana.

És így is lett.

Még a desszertig is, ami narancsos mézes torta volt pisztáciával. Megkérdezte volna a receptet, de az anyja hirtelen távozott, hogy egy fantomtelefonhívásra válaszoljon, miután kiszolgálta apját és Ront is. Egy vállrándítással Hermione felszeletelt magának egy szeletet, miközben az apja nézte.

Ron nem volt ilyen tapintatos, de legalább megvárta, hogy a vacsoráról beszéljenek, amíg a szüleitől távoztak, és leültek a fűben a háza előtti patak partján.
– Mi történt az anyukáddal? Mert teljesen megváltozott, miután ti ketten visszajöttetek a beszélgetésből.

– Arról beszéltünk, hogy beleavatkozik olyan dolgokba, amiket nem ért. – Hermione nem látta értelmét a hazudozásnak. – Pontosabban rólad.

– Rólam?

– Ha újra meghív vacsorára, és tudom, hogy most is meghívott – Ron összerezzent –, csak… tégy mindkettőnknek egy szívességet, és utasítsd vissza. – Hallgatta a lassan mozgó víz hangját és a dél felől érkező mennydörgés morajlását. – Nem akarom, hogy folyton azt a benyomást keltse benned, hogy meggondolhatod magad, amikor tudom, hogy nem tudod meggondolni magad.

– Meggondolni magad?

– Nem vagy hülye, Ron. – A nő tudálékos pillantást vetett rá a nap haldokló fényében. – Pontosan tudod, miről beszélek. Csak egy oka van annak, hogy elfogadsz egy vacsorameghívást anyámtól anélkül, hogy szólnál nekem. És erre már rengeteg lehetőséged volt.

Valójában épp tegnap este járt erre, csakhogy Hermione bájitalokkal és teákkal felfegyverkezve, ajándékként, útban Daphne és Dean felé, hogy meglátogassa őket a gyermekük születése előtt. Ron vele tartott, és addig időzött, amíg befejezte a gyerekszobában való körbejárást és a beszélgetést, majd hazakísérte, ahol megnéztek egy filmet a tévében.

Bőven maradt idő arra, hogy megemlítsék a vacsorát a szüleivel.

Ron felsóhajtott; a teljes ártatlanság ostoba trükkjének vége volt.

– Próbálkozom, Hermione. – Egy követ dobott a patak irányába, és a homlokát ráncolta, amikor elvétette. – Ahogy megmondtam, hogy megteszem. A ma este… nem ment olyan jól.

– Alábecsülöd magad.

A következő kérdése csak sejtette, hogy mennyire csalódott a lány vonakodása és elutasítása miatt.
– Mit akarsz, mit tegyek, Hermione? Én…

– Azt akarom, hogy állj meg, és inkább hallgass rám, mint arra, amit te akarsz. – Megbökte a karján. – Nem arra kértelek, hogy próbálkozz. Épp ellenkezőleg. Arra kértelek, hogy hagyj minket a múltban.

A férfi kemény pillantást vetett rá, de a lány nem hátrált meg. Nem pislogott, amíg a férfi meg nem tette. Ron megforgatta a szemét a lány makacsságán, a haját lágyan fújta az esti szellő.
– Miért vagy ennyire ellenem? – Hermione válaszra nyitotta a száját, de a férfi félbeszakította, hangja lágy volt, ahogy a tekintete visszatért rá. – Valamikor szerettük egymást.

Ron nem tévedett.

Szerették egymást a háborún és a Minisztérium által fenntartott hamis békén keresztül, a gyászon, a felépülésen és a gyógyuláson keresztül. A köztük lévő ezernyi harcon és fájdalmon keresztül. Az élet kaotikus volt, amikor először együtt voltak. És Hermione még most is az első szerelmek módjára gondolt az együtt töltött időre, amikor minden első volt, és ő még nem értette a szót és annak valódi jelentését, amikor még magát sem ismerte és nem is szerette.

Az első pár évben Hermione azt hitte, hogy a szerelem nem lesz nehezebb, mint a háború, amit épp most vívtak, és a veszteségek okozta fájdalom. Azt hitte, hogy a szerelem a válasz minden kérdésére. Akkoriban Hermione azt hitte, a szerelem arról szól, hogy szükség van rá, és önzetlenül a saját boldogsága elé helyezi a férfi boldogságát, szenved a szó nevében, csak az élet egy olyan változatáért, amiről még abban sem volt biztos, hogy akarja.

Ez gyönyörű volt, költői módon, de irreális.

Hermione öregedett, ahogy minden embernek öregednie kell. Megváltozott; ez elkerülhetetlen volt azzal az élettel, amit a háború után élt. Ez nem volt éppen egészséges vagy bölcs, de akkoriban arra a szerves szerepre összpontosított, amit a Minisztériumban játszott, mint a bajnokuk. Nem is sejtette, valójában a háziállatuk volt, aki a hörcsögkerékükben futott, kimerítette magát, mégsem jutott sehová.

Kezdetben nem a megfelelő irányba csírázott, de legalább növekedett.

De a Ron iránti szerelme?

Az nem nőtt. Pontosan ugyanolyan maradt. Kényelmessé vált. Stagnált. Ahogy a férfi is. Ennél is rosszabbá tette a dolgokat, hogy nem érdekelte. Úgy érezte, jól megvannak úgy, ahogy vannak, a veszekedések és az összeütközések ellenére is, miközben a férfi a lány prioritásai között az első helyért küzdött. Ahogy a lány feljebb lépett a munkahelyi ranglétrán, Ron egyre erősebben kapaszkodott abba az emberbe, aki Hermione valaha volt. A lányhoz a Roxfortból. A lány a sátorban. A lány, aki a háború utáni hónapokban (és években) Fred elvesztése miatt az ő igényeit helyezte előtérbe. A lányt, aki semmi más miatt, mint az ismeretség és a közelség miatt érezte jól magát.

A lány, aki már nem lehetett többé, nemcsak azért, mert túl sokat dolgozott ahhoz, hogy megadja neki a vágyott figyelmet, hanem mert Hermione többet akart.

Eredetileg, miután a kapcsolatuk végetért, Hermione úgy gondolta, hogy a többet a karrierjével kapcsolatosan akart, és ő akart a bajnoka lenni azoknak, akik nem tudták megvédeni magukat. Tervei között szerepelt, hogy a varázslóvilágot mindenki számára jobb hellyé teszi, szorgalmasan dolgozik, hogy minden rosszat helyrehozzon, véget vessen az előítéleteknek. És amikor egyre több felelősséget kezdtek magára halmozni, hogy eltereljék a figyelmét az erőfeszítéseiről, ez megnehezítette a saját projektjein és törvényjavaslatain való munkát, de feláldozta az alvást és az ételt, hogy mindent el tudjon végezni.

De a beteljesülés, amit keresett, nem a munkájához kapcsolódott. Nem teljesen. Ezt megtanulta az utólag, amit a saját magának okozott károk és a figyelmetlenségének következményei nyújtottak. A javítás és a helyreállítás a távozását követő hónapokban több önértékeléshez vezetett.

Terápiára, házvásárlásra és kertalapításra volt szükség – gyógyítóvá kellett válnia ahhoz, hogy Hermione megfelelően meggyógyítsa magát. Nem abból, ami történt, hanem mindabból a traumából, amit túlságosan el volt foglalva azzal, hogy mindenki másnak segítsen túljutni rajta, ahhoz, hogy igazán egyedül feldolgozza. Teljes átalakulás kellett ahhoz, hogy jobban tudatában legyen az identitásának, és újra kapcsolódjon ahhoz, aki a háború előtt volt, most már teljes megértette, hogyan lett az egyikből a másik. Nem határozta meg, hogy mi az a több, de tisztában volt azzal, hogy mi az, ami nem az.

És számára a több nem jelentette a visszafelé haladást. Csak az előrehaladás.

– Nincs semmi mondanivalód?

Hermione felhorkant.
– Na, ennél jobban ismersz engem.

– Igen. – Olyan komolyan hangzott.

Az erdőre nézve a lány megacélozta magát. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt a beszélgetést folytatta.
– Elegem van abból, hogy erről beszélgessünk, főleg, mert te egyszerűen figyelmen kívül hagysz mindent, amit mondok, annak érdekében, amit te akarsz.

– Nem csak arról van szó, hogy én mit akarok, Hermione. Szerintem makacs és ésszerűtlen vagy. – Ron ingerültségének és keserűségének alaphangja tört ki, hangot adva azoknak az érzéseknek, amelyeket rövid beszélgetésük egész ideje alatt elfojtott. – Soha nem léptél tovább, soha nem…

Épp időben fordította vissza a fejét Ronra, hogy lássa, ahogy a férfi frusztráltan végigsimít a haján.

– Ez tényszerűen pontatlan. Nincs szükségem arra, hogy mással legyek, és bebizonyítsam neked, továbbléptem. Elegem van abból, hogy újra és újra magyarázkodnom kell. Elegem van abból, hogy azt hiszed, hogy nekem kell…

– Nem azt mondom, hogy bármit is tenned kell, csak azt mondom, hogy itt vagyok, és meg akarom próbálni, hátha vissza tudunk térni ahhoz, ami régen volt. Azt akarom…

– Ennyire nem számítok neked? – A hangja erőtlenebb, de tele volt mindennel, amit érzett.

– Nagyon sokat jelentesz nekem, Hermione. Hát persze, hogy fontos vagy! Ezért próbálkozom folyton, még akkor is, ha te nem adsz esélyt nekem. Ez minden, amit akarok. Egyetlen esélyt.

– Egy esélyt, hogy pontosan mit is tegyek? Olyan sokat akarsz tőlem, Ron, de neked nem számít, hogy én mit akarok. Ez nem szerelem. Nem ezt jelenti, és nem ezt kellene érezned.

– Herm…

– A kölcsönös tiszteletről és elfogadásról szól, anélkül, hogy az egyik ember kevesebbnek érezné magát. Anélkül, hogy úgy érezné, hogy a vágyai makacsságból születtek. Ennél sokkal többről van szó, sokkal többről, mint amennyit még csak időm vagy energiám sincs elmagyarázni.

– Hermione, én tudom, mi a szerelem, és tudom, hogy megvolt. Tartozunk ezzel magunknak, a barátainknak és a családunknak…

– Nem tartozom neked vagy bárkinek semmivel. – A szavak kiégették magukat, mielőtt a lány mérsékelhette volna a saját lángjait. – Csak magamnak tartozom azzal, hogy mindig a legjobb változata legyek annak, aki vagyok, életem minden pontján. Tartozom magamnak azzal, hogy boldog legyek.

Ron a szemét az övére emelte.

A vallomását nehéz volt hangosan kimondania, de még nehezebb volt bevallania magának.
– Én… én… én nem vagyok mindig boldog, Ron. Nyugtalan vagyok, és még nem jöttem rá, hogy pontosan mit akarok, vagy mit keresek. De én akarom. – Nyers érzelmek futottak át rajta, másodpercről másodpercre vadabbá válva. Könnyek gördültek le az arcán, de nem rejtette el őket. Sem a férfi, sem önmaga elől. – Ki akarom találni. Nem akarok megállapodni, és neked sem kellene. Többet kellene akarnod ennél. Jobbat érdemelsz, mint valakit, aki nem ugyanazt akarja, mint te.

Ron nem szólt semmit, csak félrenézett, az ajkát összeszorítva, miközben Hermione tovább nyitotta az ajtót a magánéletének azon részeihez, amelyeket eddig magának tartott. Titok. Elfojtotta a kapcsolatuk alatt és az azt követő években.

– Én… azt akarom, hogy lássanak. Intimitást akarok. Kapcsolatot akarok. Azt akarom, hogy valaki, aki ugyanolyan jól ismer engem, mint én magamat, kifordítson magából. Olyasvalakit akarok, aki olyannak szeret, amilyen vagyok, és te nem. Nem tudom folyton elhajolni, eltorzítani és kifeszíteni magam, hogy fenntartsam a békét és boldoggá tegyelek. Össze fogok törni. Megint.

A lány abból tudta, mikor rémlettek fel az emlékek az agyában, ahogy a szemei távolba révedtek.
– Hermione…

– Szeretem magam. Tudom az értékemet és az identitásomat. Lehet, megtalálom, amit keresek, lehet, hogy nem, de egész életem végéig várok, mielőtt kevesebbel megelégszem, mint amit megérdemlek. És megérdemlem, hogy helyesen szeressenek… vagy egyáltalán nem.



„Ha nem gyújtja lángra a lelkedet, nem éri meg az égetést.”
C. Churchill

hozzászólások: 2

by Kriszti @ 2023 May 07

Ezzel nagyon egyet tudok érteni. Mindenki megérdemli, hogy maga miatt szeressék....

by Nyx @ 2023 May 08

Így van. Én is teljesen egyetértek!