13. fejezet
A szíved alakja

2011. június 1.


A káosz és a tisztaság skálján Hermione valahol középen lebegett. A káosz úgy nézett ki, mint Harry irodája, míg a tisztaság Andromeda háza, ami maga megtestesült patyolat.

Nyugtalanító.

Hermione nem bízott semmiben, ami túl tiszta volt… kivéve Andromedát. Az iróniát nem hagyta figyelmen kívül, csak nem vett róla tudomást. Mindig is ügyelt arra, hogy soha ne találja magát a másik nő otthonában – semmiért.

Ez nem volt könnyű feladat. Andromeda a legpocsékabb alkalmakat választotta, hogy Hermione jelenlétét kérje. Teddy és Harry miatt közel álltak egymáshoz, de a rohama megváltoztatta a kapcsolatukat. Nem anyai értelemben, de szokatlan barátságot kötöttek, és a rossz terápiás ülések után találkoztak, és együtt várják ki a sötét hangulatok végét. És bár ezek a napok már ritkák voltak, Andromeda állandóan jelen volt Hermione életében, és meghívta őt a nyugtalanítóan tiszta otthonába, hogy felzárkózzanak.

De Hermionénak volt egy rendszere, hogy elkerülje a meglepetéseket, mindig gondoskodott róla, hogy ő előbb hívja át. Nem túl gyakran, különben Andromeda rájönne, hogy mit csinál. De nem is túl ritkán, különben a mágikusnaptárában találhatott volna egy meghívót. A kényes egyensúly fenntartása érdekében Hermione a látogatási időközöket nagyjából tizenkét hetente tette meg.

Sajnos, túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye az időelőrehaladtát, és amikor a meghívás egy újabb, Narciss-ával töltött terméketlen nap után jelent meg, aki éppen partiszervezésben volt, Hermione zavarba jött.

Biztosan nem volt itt az ideje.

De Hermione visszagondolt, és rájött, hogy húsvét óta nem látta Andromedát. Ez azt jelentette, hogy már régen itt volt az ideje. Amikor Hermione megpróbálta stratégiailag áthelyezni a találkozót, egy másik időpontra, az esemény nem akart elmozdulni vagy eltűnni.

A bosszantó cetli ugyanolyan makacs volt, mint Andromeda.

Így találta magát Hermione az asztalnál ülve, miközben Andromeda teát főzött egy olyan tiszta konyhában, ami gyakorlatilag ragyogott. Felajánlotta volna, hogy segít, de elégszer vitatkoztak már ahhoz, hogy Hermione tudja, mi a szerepe vendégként.

Ami azt jelentette, hogy ülnie kellett, és nem csinálni semmit.

Andromeda egy gőzölgő teáscsészét tett Hermione elé, mielőtt csatlakozott volna hozzá a sajátjával. A tea gyümölcsös, édes és könnyű volt – nem hagyta túl sokáig ázni. Hermione számára kissé ízetlen, de pontosan olyan, amilyennek Andromeda szerette az övét.

– Maradsz vacsorára? Csinálhatok padlizsános parmigianát mindenből, amit az üvegházból hoztál.

Annak ellenére, hogy belül összerezzent attól, hogy egyszerűen csak ilyen tisztasági szint között létezett, a vacsora kilátása felkeltette az érdeklődését. Andromeda sokkal jobban főzött, mint ő maga.

– Rá lehet venni, hogy maradjak.

Andromeda mosolya csak egy gyors villanás volt, de mégis őszinte. Hermione ugyanúgy látta, és azon tűnődött, hogy a megidézése nem csak egy bejelentkezés miatt történt-e. A ház Teddy káosza nélkül is tiszta maradt, de csendes is volt, ami nem mindig jelentett békét.

– Majd nekilátok, miután befejeztük a teázást. Hogy vagy?

– Igazából egy kicsit fáradtan – vallotta be Hermione. – És te?

A nővérével való egyértelmű párhuzam nem maradt el. Valójában, amikor elemezte, annak ellenére, hogy Andromeda vonásai hasonlítottak Bellatrixéra, leszámítva a hajszínét, most, hogy Hermione ismerte Narcissát, ki tudta venni a hasonlóságokat. Semmi nyílt, csak finom kifejezéseket ismert fel Narcissától – őrizte, de nyíltan tudatában volt ennek.

– Nekem is vannak napjaim. Örülök a társaságnak. – Andromeda a neveltetésből fakadó eleganciával és higgadtsággal kortyolgatta a teáját. – Úgy alszol és eszel, ahogyan kellene?

Nos… erre a kérdésre nehéz volt válaszolni. Hermione étkezési rendje normális volt, hála a Narcissa számára készített ételeknek, de az alvási rendje még nem heverte ki a hetek óta tartó hajnali incidenseket. Még hétvégén is hajnal előtt ébredt fel, éjfél után aludt el, és az éjszaka nagy részében forgolódott. Nem csúszott vissza az álmatlanságba, de a jelek már látszottak rajta.

Hermione megköszörülte a torkát.
– Többnyire. – Andromeda hunyorgott, amitől a lány a teáscsészébe grimaszolt, mielőtt felsóhajtott. Tudnia kellett volna, hogy az őszinteség mindig a legjobb megoldás. – Az evés rendben van, de az alvás…

Andromeda türelmesen az asztalra kulcsolta a kezét.

– Tudom. – Hermione megrázta a fejét. – Csak hihetetlenül elfoglalt voltam.

– Ne veszítsd szem elől a fejlődésedet!

– Nem fogom.

Néhány pillanatig csend honolt közöttük.

– A munka köt le vagy találkozgatsz valakivel? – Andromeda szemében remény csillogott. Amikor Hermione olyan arcot vágott, amitől a másik nő nem volt elégedett. – Próbálj meg nem olyan sértődötten nézni ennek gondolatára.

– Nem is. – Ivott egy kortyot, és visszatette a teáscsészét a fehér csészealjra. – De nemrég egymást követve vitáztam anyámmal és Ronnal a kapcsolatunk feléledéséről, és eléggé kimerített a téma.

– Áh. – Andromeda finoman összerezzent, és ez eltűnt, mielőtt Hermione pislogni tudott volna. – Gondolom, ez… jól ment.

– Pompásan. – Hermione megforgatta a szemét. – Egyikük sem szól hozzám, de nem fogok bocsánatot kérni, amiért kiállok magamért. Túl kell tenniük magukat rajta. Ronnak is, azt hiszem. Az anyám… – Az már más tészta volt, és azon kapta magát, hogy az éjszaka folyamán fenn van, és ez lappangó bűntudattól súrolja az elméjét.

– Az anyád vagy rájön, hogy tudod, mi a legjobb neked, és meg fogja érteni, vagy nem fogja. – Andromeda hátradőlt, tekintete Hermionéra szegeződött. – Tudom, hogy helyre akarod hozni a szüleiddel való kapcsolatodat, de évekig hiperfixáltad a sebet, és olyan sokáig tartottad bekötve, hogy ez lelassította a gyógyulási folyamatot. Ha tovább piszkálod, ha tovább véded, soha nem fog begyógyulni. Hadd lélegezzen!

De mi van, ha nem gyógyul be? Akkor mi lenne?

Ez a kis félelem az apjával való beszélgetés után az idő múlásával egyre csak nőtt, és az agya előterébe nyomult. Hermionénak több mint elég sebe volt. Mindegyik olyannyira össze volt varrva, hogy nehéz volt arra emlékezni, hogy nem mindig voltak ott. Szóval, mi volt még? El tudta viselni a fájdalmat. Addig fog fájni, amíg már nem fogja érezni. És akkor… Hermione feje lüktetett, és a szája kiszáradt a tea ellenére, amit az imént ivott.

– Túl sokat aggódsz olyan dolgok miatt, amiket nem tudsz irányítani, miközben egyúttal tudod, hogy nem tudod irányítani. – Andromeda kijelentése feloldotta a rövid csendet. – Ez egy végtelen kör, amely önmagából táplálkozik. Mint egy kígyó, amelyik a saját farkát eszi.

– Az emberek azt mondják, az uroborosz az univerzum ciklikus természetének szimbóluma: teremtés a pusztulásból, élet a halálból. Egy metafora az ember önmagán belüli folyamatos küzdelmére, gyengeségeire és vétkeire.

– Én csak egy kígyót látok, amely megfullad, ha nem áll meg. – Andromeda megvonta a vállát.

Hermione mély levegőt vett.
– Még nem jöttem rá, hogyan kell elengedni.

– Hadd segítsen valaki! – Olyan pillantást vetett rá, ami Narcissára emlékeztetett az első, és utolsó beszélgetésük során a veteményeskertjében. – Nagyon jó vagy az odaadásban, viszont abban, hogy elvegyél valamit nem annyira. – És nem ez volt az első alkalom, hogy ezek a szavak elhangzottak, amiket neki címzett, de a nő maradt olyan, mint mindig: türelmes és figyelmes. – Ezt a leckét nem lehet szavakkal megtanulni. Csak az a tapasztalat, hogy kénytelen vagy elengedni. – Volt egy kis szünet, amikor Andromeda kortyolt egyet, nyíltan helyeslő tekintettel az arcán. – Mi ez a keverék? Nagyon tetszik.

Hermione csak ekkor döbbent rá, hogy kifejezetten Narcissának készített keveréket hozott.

Majdnem témát váltott – Andromeda mindig tudta, ha hazudtak neki –, de egy kis rándulással visszagondolt arra a reggelre a kertben, vissza minden egyes pillanatra, amikor Narcissa véletlenül őt vagy Sachsot a húga nevén szólította.

Hogy lerázza magáról az előző kellemetlen témát, Hermione hajlandó volt egy másikat kreálni, ami nem rá összpontosított. Különben is, elpazarolni egy tökéletes nevelési lehetőséget bűn lenne.

– Ezt a keveréket kifejezetten a páciensemnek készítettem.

A feszültség úgy lüktetett Andromedából, mint hangvillából a hanghullámok. Hermionénak csak erre volt szüksége, hogy lerázzon magáról minden gondolatot az anyjáról, és egy aprócska felismerésre összpontosított.

Harry beszélt vele.

Valószínűleg nem sokat, ahogy Harryt ismerte. Nem kötötte őt szerződés, de volt elég józan esze ahhoz, hogy távol tartsa magát a nem neki való ügyektől. Mint például Narcissa betegsége. Hermione még csak nem is gondolt arra, hogy ezt Andromedával megbeszélje; még mentálisan is kerülendő témának tartotta. De most, hogy akaratlanul is belesétált, hihetetlenül óvatosnak kellett lennie.

Annyi tényező volt, és mindegyikben eligazodni olyan volt, mintha egy kötélen járna edzés, védőháló vagy egyensúlyt segítő rúd nélkül. Tiszta ösztönből lépett előre, remélve, hogy könnyedén belemegy a beszélgetésbe, de Andromeda olyan közvetlen volt, mint az unokaöccse, akivel még sosem találkozott.

– Tudom, hogy a nővérem a páciensed. Már néhány hete tudom.

– Nem titkoltam. – Hermione a körmével a fát kopogtatta. – Mit mondott neked Harry?

– Miből gondolod, hogy Harry volt az? Lehetett volna Theo is.

Hermione olyan arckifejezést villantott rá, ami tökéletesen érzékeltette, hogy mennyire kevés értelme van a kijelentésének. Pontosan egyszer találkozott Theóval, és az még Hermione viszonzatlan szerelmének korai időszakában történt, amikor meghívta őt Teddy tizedik születésnapi partijára, és megdöbbent, amikor a férfi egy ajándékkal a kezében jelent meg. Az egész interakció azért volt emlékezetes, mert Andromeda egyetlen pillantást vetett a férfira, aki kíváncsian bámulta őt, és egyetlen szót mondott, ami összefoglalta a róla, mint lehetséges udvarlóról alkotott véleményét:

Nem.

Andromeda közömbösen vizsgálgatta a körmeit, mintha a hibája nem is számított volna.
– Vagy Daphne.

Ők ketten barátok voltak, akiket egy életre szóló döntés kötött össze, ami elvágta őket a családjuktól, de Hermione ismerte Daphne-t. Ő és Astoria nem voltak elhidegülve egymástól, mert az utóbbi nem volt hajlandó elveszteni a húgát, de Astoria betegsége és halála miatt soha semmit nem árult el alapos megfontolás és Hermionéval való egyeztetés nélkül egy pite felett.

– Szóval, mikor mondta Harry neked?

Andromeda bámult rá, mielőtt egy sóhajjal megenyhült.
– Amikor felvetted őt betegnek. Mást nem mondott, pedig tudom, hogy többet is tud.

– A titoktartási megállapodás miatt nem sokat mondhatok.

– Érdekes. – A boszorkány szeme kissé összeszűkült, mielőtt kifújta a levegőt, látszólag zavartan, hogy a húga milyen extra lépéseket tett a magánéletének védelme érdekében.

Hermione óvatosan tett egy második lépést.
– Megkérdeznéd, hogy beszélhetnék-e arról, hogy miért ő a páciensem?

– Már megkérdeztem Harryt, de a válaszából világosan kiderült, hogy nem akar rosszat mondani.

– Ó? És mit mondott?

– Nem akarok rosszat mondani.

Mindketten nevettek, mert ez jellemző volt Harryre, de amikor elhallgattak, Hermione előrelépett. Egy harmadik lépés.

– Ha jól tudom, elhidegültek egymástól.

– Igen, de ez a szó nem foglalja magában azt a hatalmas dolgot, hogy leégettek a Black család faliszőnyegéről. Olyan, mintha nem is léteznék, mintha nem lennék nővére. – Andromeda lenézett. – Mintha semmit sem jelentenék neki. Mindezt azért, mert én más mertem lenni, míg ő ugyanolyan akart lenni. – Egy kósza hajszálat a füle mögé túrt. – És mégis… – Andromeda elhallgatott, és úgy tűnt, hogy a saját gondolataiba merül, miközben megitta a teáját.

– És mégis…

– Ez bonyolult. – Andromeda tudta, akárcsak Hermione, hogy a család mindig is az volt. – Lehet, hogy utál engem, de én nem kívánok neki rosszat. Nem tudom, miért ő a páciensed, de remélem, nem komoly a dolog.

Hermione mindent megtett, hogy elnyomja a kezdeti reakcióját.
– Miért gyűlölne téged? Ha jól emlékszem, meghívott téged teázni Grimmauld térre. Nem jelentél meg.

– Felöltöztem, hogy elmenjek. – Andromeda félrenézett. – Elmentem a kandallóhoz, és még a port is felvettem, de egyszerűen nem tudtam kimondani a szavakat, hogy elmenjek. Folyton a legutóbbi vitánk jutott eszembe, és én csak…

Nem ment.

Hermione át tudta érezni. Miután kiengedték a Szent Mungóból, így zajlottak az első próbálkozásai a szüleivel való találkozások alkalmával. A túlgondolta, a múltját darabjait törve hagyta és javítatlanul, mint egy tengernyi tétovázás, amibe folyton belefulladt, és még most is belefulladt… még most is. Andromeda sem volt másképpen.

– Miről volt szó? Ha nem bánod, hogy megkérdezem…

– Könyörgött, hogy ne menjek. – Andromeda a teáscsészéjével babrált. – Könyörgött, hogy maradjak, és menjek hozzá a kiszemeltemhez.

– Ki volt az?

– Lucius.

Hermione megdermedt, próbálta feldolgozni a döbbenetét anélkül, hogy az át ne szivárogjon az arckifejezésébe.
– Ó.

Egy jellegtelen mozdulattal a nyers érzelem megfeszítette Andromeda vonásait, miközben ismételten végigsimított a kezével a haján. Felállt, és a konyhát nézte, mintha valami takarítanivalót keresne, hogy elfoglalja magát. De nem volt ott semmi.

– Szerelmes voltam Tedbe, és… – Andromeda elhallgatott, háttal Hermionénak, aki féktelen kíváncsisággal figyelte. – Bella már férjhez ment, így Narcissának kellett átvennie a helyemet, hogy elkerülje a nyilvános szégyent, súlyos pénzbeli és mágikus büntetéseket, amelyek egy megszegett Malfoy-házassági szerződésből következtek volna. A családom gazdag volt, de a Malfoyok gazdagabbak és kegyetlenebbek voltak. Tudtam, hogy mit teszek mindannyiukkal, amikor elmentem, de…

Az arckifejezés elárulta Hermionénak, hogy a fájdalom ellenére, hogy elvesztette az egész családját – nem egyszer, hanem kétszer –, újra megtenné az egészet.

– Nem tudom, ki Narcissa most, de amikor fiatalok voltunk, ő volt Bella ellentéte. Aranyszínű volt, mint a haja, gyönyörű, érinthetetlen, de nem gyenge vagy szelíd, ahogy azt sokan várták. Sosem volt az a fajta, aki könnyen megbocsátott volna. – Andromeda összefonta karját a mellkasánál, és a válla fölött Hermionéra pillantott. – A teára invitálást csapdának éreztem.

– Miért lenne az?

– A háborúnak már több mint egy évtizede vége volt, és korábban egyszer sem vette a fáradságot, hogy felkeressen.

– És te? – A kommunikáció kétirányú utca volt. – Úgy értem, hogy felkerested?

– Egyszer láttam őt. – Andromeda küszködött a szavakkal. – Tavaly novemberben jött ki egy szabóságból, nagyjából akkor, amikor Daphne nővére meghalt. De, amikor a nevén szólítottam, úgy nézett rám, mintha fogalma sem lett volna, ki vagyok. – A fájdalom a hangjában félreérthetetlen volt. – Azt hiszem, már akkor tudtam, hogy Narcissa végleg elment…

Hermione visszagondolt Pansy történetére arról, hogy Narcissa egyedül hagyta Scorpiust, és azt kívánta, bárcsak meg se kérdezte volna. A történet arra emlékeztette, hogy a tudás meghozza gyümölcsét.

És néha ez a gyümölcs fájdalom volt.


***

2011. június 3.


Az irodában feszült, de nem ellenséges volt a légkör.

Harry és Malfoy nem voltak abban a múlt gerjesztette időhurokban, ami folyton heves ellenségeskedést keltett közöttük, de semmiképpen sem voltak barátságosak. A szóváltásaik a legjobb esetben is csípősek, legrosszabb esetben szűkszavúak voltak, de aktívan nem veszekedtek. Úgy gondolta, így próbálják fenntartani a status quót, miközben aktívan figyelmen kívül hagyják az egymáshoz való viszonyukat. Fejlődtek. Felnőttek. Egyszerre volt kellemes és furcsa látni őket akció közben, ahogy együtt dolgoztak annak ellenére, hogy mindketten feszültek és harciasak voltak.

De voltak ennél sokkal sürgetőbb dolgok is. Jó volt, hogy ezt végre mindketten felismerték.

Az asztalfőn elfoglalt helyéről Hermione figyelmes tekintete végigsiklott a két férfi között, egyenletesen, mint egy hangolófény. Figyelt, várt, de egyszer sem szólalt meg. Bár azért volt ott, hogy közvetítőt játsszon, egyértelmű, hogy nem volt szükség a szavaira.

Malfoy a pecsétgyűrűjével babrált, mielőtt Harry beszédét azzal szakította félbe, hogy egyszerűen felemelte a kezét.

– Ez így nem fog menni.

Harry keresztbe fonta a karját.
– Csak azért, mert te nem akarod, hogy működjön.

– Nem, egyszerűen nem fog működni.

Harry ebben az órában, úgy tűnt, már századik alkalommal simított végig a haján.
– Akkor mit javasolsz, Malfoy? – A hangja nem volt goromba, csak tárgyilagos. Fáradtan. Mindketten azok voltak, bár Harry kimutatta az övét, ahogy a legtöbb érzelmével tette. Ezt könnyen lehetett volna frusztrációnak is értelmezni, és valószínűleg Malfoy így is tett, de Hermione jobban ismerte a legjobb barátját. Ami Malfoyt illeti, az ő jelei sokkal finomabbak voltak: enyhe grimaszolás és nyűgösködés.

– Mondd le a rajtaütést! – Malfoy az asztalra koppintott az ujjaival. – De hagyd bent a téglát, hogy felderítsen egy második lehetőséget.

Játsszunk biztosra.

Ezt egyikük sem akarta. Túl messzire jöttek és túl keményen edzettek ahhoz, hogy lemondanak az egyetlen esélyüket.

Harry végigsúrolta az arcát.
– Még egyszer nem lesz ilyen lehetőségünk.

– Talán nem, de ez a stratégia nem lesz nekünk jó, ha a vártnál több halálfaló lesz jelen. A kettő az egy ellen esély helyett öt az egy ellen fogunk harcolni.

Valami, amiért a férfi láthatóan nem volt oda.

– Még mindig harcolhatunk velük. Növeljük a létszámunkat.

– Az egy stratégiai rémálom lenne. – Hermione nem tehetett mást, mint hogy közbeszólt. – Mindketten felismerhetőek vagytok, és ezért figyelemelterelést jelentetek, nem a jó fajtából. Ráadásul, ha bármi baj történne, mindkettőtök ellen közvetlenül megtorlásra számíthatnátok, mert tudják, hogyan kell célba venni titeket.

A családjukat.

Malfoy komoran nézett, Harry pedig összerezzent, de egyikük sem vitatkozott. Ez azonban nem akadályozta meg Harryt abban, hogy kifejtse a véleményét.
– Nem szeretek az oldalvonalon ülni.

– Mindig a hősködés. – Malfoy a szemét forgatta, és szórakozottan megigazította a jobb kezén lévő mandzsettát. – P…

– Ez a terv – vágta közbe Hermione, amivel kivívott egy fintort. A lány majdnem humortalan vigyort villantott cserébe. A túl sok foggal, ami megijesztette Harryt. Azonban visszafogottságot alkalmazott, hogy időt nyerjen. – Közvetlen támadásra szólít fel. A titkos átjáró megerősítve, és az őrvarázslat specialistával, aki leszereli a vérvédőket, a meglepetés erejével ellensúlyozhatjátok a létszámhiányt. – Hermione a tervrajzra mutatott. – A tervben sosem szerepelt, hogy mindketten harcoljatok. Valójában nem lenne bölcs dolog, ha egyikőtöket sem látnák. – Malfoyt különösen, de ezt kihagyta. – Hetek óta edzitek az aurorokat és a különleges egység csapatát. Hagyjátok, hogy teljesítsék a küldetést. Hagyják, hogy véget vessenek ennek. Tartsátok tisztán a dolgot. Semmi plusz variáció.

Harry nem tűnt boldognak, de felsóhajtott, mert tudta, hogy igaza van.

Malfoy viszont önelégültnek tűnt.

– Valami észrevétel, Malfoy?

A szürke szemek a lányéra tévedtek, az arckifejezése kiegyenlítődött.
– Jelen pillanatban nincs.

A szavait egy enyhe rángás kísérte, de Hermione az órájára pillantva lerázta magáról, és hátrált az asztaltól, kinyújtott kézzel előhúzta a szék alól a gyöngyös táskáját.

– Hát jó. Mennem kell ebédet készíteni. – Ha már az ebédnél tartunk, belenyúlt a feneketlen táskájába, és előhúzott Harrynek egy zacskót, majd átnyújtotta neki. – Sült marhahúsos szendvics, chips és gyümölcs. – Ezután Malfoyhoz lépett, és egy ugyanolyan zacskót nyújtott neki, amit a férfi kíváncsi arckifejezéssel fogadott el. Harry úgy billentette a fejét, mint egy zavart kiskutya, miközben Malfoy a kezében lévő csomagot bámulta. – Ez az ebéd.

– Rájöttem.

Hermione a férfira nézett, aki felhúzott szemöldökkel nézett rá, de hallgatott.
– Gondoltam, ha már hoztam Harrynek, akkor…

– Nem szükséges. – Malfoy átnézett a feje fölött, homlokát ráncolva Harryre, mielőtt visszavette a tekintetét a lányra, és halkabbra fogta a hangját, hogy a hallgatóságuk ne hallhassa. – Én már reggeliztem.

Ezt tudta. Ő készítette neki, ahogy az elmúlt egy hétben is, nem mintha elfogadta volna a kis tárolóedényeket. A mai reggel volt csak a második, amikor Malfoy magával vitte. Több erőfeszítést igényelt, hogy rávegye, hogy bármit is elfogadjon, mint maga az étel elkészítése.

Hermione is lehalkította a hangját.
– Ettél már azóta?

– Nem, de…

– Akkor tartsd meg. Nekem volt még belőle.

Mivel el fog késni, elnézést kért, és nem törődött a zöld szempárral, amely követte őt kifelé.

Hermione számára a pontosság ugyanolyan fontos volt, mint a felkészültség és a kemény munka. A késés azt mutatta, hogy valaki nem veszi figyelembe és nem tiszteli az idejét, és ő nem tűrte az ilyesmit.

Senkitől sem.

Narcissa viszont elkésett az ebédről.

Mióta a tervezőcsapata dolgozott az évadzáró estélyen, amelynek ő volt a házigazdája, nem jelent meg időben. Az esemény a következő hétvégén volt, de az első kertészkedésüket követő hétfőn már a tervezés folyamatban volt. Narcissának alig maradt ideje bármire, beleértve a reggeli kertészkedést, Scorpius leckéinek áttekintését, és Hermione napi ellenőrzését.

De nem mindenkit bosszantott ennyire Narcissa távolléte.

Malfoyt láthatóan nem érdekelte, tekintve, hogy forgatta a szemét, valahányszor Hermione a reggeli beszélgetéseik során név szerint megemlítette az anyját. Nyilvánvalóan ez a viselkedés normális volt, amikor Narcissa éppen partiszervező üzemmódban volt. Amíg az anyja nem zaklatta tovább azzal, hogy hozzon magával valakit, Malfoyt nem érdekelte, hova megy. Úgy látszik, Catherine is osztozott ebben, bár ezt sosem fejezte ki közvetlenül. Legalábbis Hermionénak nem.

Hermione csak most vette észre, hogy a lány nem tűnik olyan zaklatottnak.

És honnan tudta?

Mert Catherine, és ezen keresztül Scorpius, minden nap csatlakozott hozzá ebédelni.

Ez a Malfoy látogatása utáni hétfőn kezdődött, amikor Narcissa felültette.

A lány ebédet készített, és kár lett volna elpazarolni, ezért Hermione felsétált a könyvtárba, hogy kiterjessze a meghívást. A tanárnő visszautasította, de Catherine elfogadta, miután vetett egy pillantást Scorpiusra, aki felélénkült. Az étkezés olyan jól sikerült, hogy valahányszor Narcissa nem ment el ebédelni, helyette mindannyian együtt ettek.

Alighogy befejezte az étel elkészítését, pontosan háromnegyed kettőkor Scorpius megérkezett.

Mindig ő volt az első, valószínűleg azért, mert a tanára általában le volt kötve a délutáni órák előkészítésével, míg Catherine Zippyvel koordinálta Scorpius esti programját.

Rendesen belépett a terembe, de Hermione látta rajta, hogy a fiú már alig várja, hogy elfoglalja a helyét mellette, mielőtt bárki másnak sikerülne.

Ugyanarra a helyre, ahová minden nap ült.

Nos, kivéve azt az egy alkalmat, amikor Catherine előtte érkezett ebédelni, és elfoglalta a helyét. Hermione még mindig nem értette, hogyan nem vette észre, hogy a gyermeki kék szemekből szó szerint tűz lövellt ki, Hermione még mindig nem tudta. Scorpius nem volt megáldva a diszkréció művészetével. A hallgatási fogadalma miatt nehezebb volt vele kommunikálni, de amikor valóban kimutatta az érzéseit, azok hangosak voltak.

Meglehetősen mulatságos volt.

– Szia!

Scorpius intett, és megállt a mellette lévő szék mögött, az ő széke mögött, és egészen komolyan nézett, amíg oda nem pillantott a lányhoz. Hermione napról napra tanulta meg az egyes arckifejezések mögött rejlő jelentést. Nem csak az alapvető érzelmeket, amiket mutatott, azokat elég könnyű volt értelmezni, hanem a nehezebbeket is. Mint például a büszkeséget és a szégyent. Az előbbinek egy csipetnyi árnyéka volt a vonásaiba vésve, amitől a lány egy kedves mosolyt fojtott az öklébe.

Levette a blézerét, és a szék támlájára akasztotta.

– Megmostad a kezed? – kérdezte Hermione, de már tudta a választ.

Scorpius bólintott, miközben megtapogatta a zsebeit, és Hermione pontosan tudta, mit keres: az apjától kapott jegyzeteket.

Nem az ő dolga volt kitalálni, hogyan hozza össze őket, de elgondolkodott rajta. Gyakran.

Minden reggel, akármeddig is időzött Malfoy, Hermione figyelte, ahogy Scorpius a sarok mögül kikukucskált, hogy megnézze, ahogy az apja elmegy. Nem foglalkozott vele, csak integetett az üres tér felé. És minden nap szerette volna figyelmeztetni Malfoyt a jelenlétére, de kellett lennie valami oknak, amiért a fiú visszabújt a sarok mögé, valahányszor rajtakapta, hogy őt nézi.

Ötletek gyötörték a csendes pillanatokban, kertészkedés vagy olvasás közben. Akárhogy boncolgatta a gondolatait, Hermione nem tudta, mit kezdjen az egésszel. De az a vágy, hogy megértse Scorpius kerülésének és Malfoy távolságtartásának okát, adrenalinként zúgott az ereiben.

A szék csikorgása elterelte Hermione figyelmét. A kisfiú felé fordította a figyelmét, aki helyet foglalt mellette, és kíváncsian nézte az ételét, miközben várta, hogy megérkezzen a dadus, és elkezdhessenek enni. Scorpius egyenes háttal ült, és olyan sztoikusan viselkedett, ami túlságosan is nyugodt volt egy gyerekhez képest. Hermione tudta, mi következik a listáján. Hamarosan a szalvétát a gallérjába dugta, hogy megvédje az ingét a foltoktól, és várt.

De a mai nap más volt.

Ma volt az a nap, amikor Scorpius meglepte őt azzal, hogy eltért az előbb említett rutinjától.

Miután gyorsan az órájára pillantott, Hermione megfordult, hogy megkérdezze, hogyan telik a napja, csakhogy Scorpius a szalvétáját nyújtotta felé.

A szemei tágra nyíltak és reménykedőek voltak. Nem volt szüksége a segítségére, csak akarta.

A megdöbbent, szótlan Hermione olyan sokáig várta a választ, hogy a fény a szemében elhomályosult, ahogy a csalódottság kezdte átvenni a helyét. Hermione egy lágy fejrázással tért magához, miközben bemutatta a nyitott kezét, és elfogadta a szalvétát. A lány egy kis pálca nélküli varázslattal maga felé fordította a székét, ami láthatóan lenyűgözte a fiút, és megjegyezte, milyen imádnivalóan lógnak a lábai.

– Felfelé kell döntened a fejed.

Scorpius tétován próbálta megtenni, amit mondtak neki, miközben figyelte a nőt, de mindkettőre képtelen volt.

Végül mégis felemelte a fejét.

A bizalom volt az a szó, ami átfutott az agyán, miközben gyors munkát végzett azzal, hogy a szalvétát a gallérjába tűrje, és az ingére simítsa.

– Minden kész.

Hermione visszafordította a székét az asztal felé, de a kisfiú tekintete továbbra is rajta maradt. Pislogott, és megmozdította a kis állkapcsát. Vajon kihagyott valamit? Scorpius hajlamos volt arra, hogy megpróbálja felvilágosítani, ha nem értette meg minden darabkáját annak, amit közölni próbált, úgy, hogy csak egy kicsit hajolt felé, a szemeivel próbálta rábökni, hogy megértse, amíg… áh, meg nem értette.

Megpróbálta megköszönni neki.

– Szívesen – mondta neki.

Aztán még jobban eltért a rutinjától azzal, hogy elmosolyodott.

Ez nem olyan mosoly volt, mint amilyet Al szokott mutatni neki – széles, ragyogó és fesztelen, megmutatva minden egyes kis fogát. Nem, Scorpiusé lágy és visszafogott volt, de olyan komoly, annyi okból megmelengette a szívét, hogy már nem is tudta megszámolni. Főleg azért, mert ez volt az első alkalom, hogy a fiú mosolygott a jelenlétében, és Hermionét megtisztelte, hogy tanúja lehetett. Hálás volt, amiért bízik benne.

És ami még furcsább volt Hermionénak az volt, hogy a mindent elsöprő vágya, hogy újra mosolyogni lássa őt. Gyakrabban.

Minden nap, ha lehet.

Az egész élmény tetején az volt a hab a tortán, hogy Hermione egyetlen mosolyából megtudta, Scorpiusnak a legimádnivalóbb gödröcskéi vannak. Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon vissza, nem tudta visszatartani a kedvességet, vagy az érzelmek kiáradását. Hogyan is tehette volna, amikor ez volt az érzéseinek a lényege? Amikor a szíve ilyen váratlanul megtelt egy egyszerű cselekedettől?

Scorpius a szalvétáért nyúlt, és várakozó pillantással nyújtotta át neki, amit a lány világosan megértett. Hermione az ingébe tűrte a szalvétát.

Most már összeillettek.

A kisfiú annyira örült, hogy valósággal elvigyorodott. Görbe volt és ragályos, felbecsülhetetlen.

De aztán eltakarta a kezével.

– Nem kell titkolnod, hogy mit érzel. – Hermione gyengéden leplezte le a mosolyát, bár az elhalványult, ahogy a fiú hallgatta őt, egyre komolyabb lett. – Nem baj, ha mosolyogsz, ha boldog vagy. – Az övé is elhalványult, amikor egy kis gombóc képződött a torkában. Ekkor döbbent rá, hogy nem engedte el a fiú kezét, mert nem akarta, de Hermione mindent megtett, hogy lenyelje az érzéshullámot, ami váratlanul érte…

És elengedte.

Mindketten hallották, hogy Catherine léptei közelednek.

Ami mosolya még maradt, az azonnal elhalt, és a lány csendesen meggyászolta az elvesztését. Mire a dadája barátságos aurával belépett a konyhába, Scorpius visszatért az alaphelyzetéhez: nem mosolygott vagy ráncolta a homlokát, csak üres volt, nyugodt.

Ami rendben is volt.

Most már tudta, hogy benne van a lehetőség.

– Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott, Zippy a következő házba megy, és azt akarta, hogy biztos legyek benne, hogy jól csinálta Narcissa függönyeit. – Catherine helyet foglalt a védencével szemben. – Legközelebb biztos, hogy nem hagyom itt túl sokáig.

Scorpius kínosan lenézett, Hermione pedig felborzolódott a megjegyzésére, de a válaszát könnyedén és tisztán mondta ki:

– Kiváló társaság. – A kék szemek lassan találkoztak az övével, és a mosoly, amit felajánlott, komoly és kedves volt.

Hermione közelebb tolta a székét, és tálalta ebédet. A mai étkezés csirkesalátás szendvicsek voltak a felnőtteknek, és egy négyzetekre vágott sajtos pirítós Scorpiusnak. A lány egy kis gyümölcssalátát is készített neki, aminek a tetejére mézet csöpögtetett. Miután letette a mai gyógynövényt az asztalra, figyelte, ahogy a fiú alaposan megvizsgálja, miközben a gyümölcsét ette.

– Ez zsálya – mondta Hermione, miközben a fiú végigfuttatta az ujját a levélen. – Jó érzés?

Scorpius bólintott, majd beleszagolt, nem törődve az illatával.

– Főzéshez és bájitalokhoz használom. Hétfőn megmutatom, hogy néz ki szárítva.

Az arca felragyogott a kíváncsiságtól, amin Catherine kuncogott. Őszintén szólva már majdnem elfelejtette, hogy a másik nő ott van. Nem számít. Scorpius meglehetősen elégedettnek tűnt a kilátástól, és ez volt a lényeg.

Maga az étkezés hozott egy problémát, amikor Scorpius elment a sajtos pirítósáért.

– Viselkedj! – Catherine még csak rá sem nézett.

Scorpius megdermedt, mielőtt megvizsgálta az evőeszközöket, és felvette a villát és a tompa kést. A látvány nyilvánvalóan nevetséges volt Hermione számára, aki a kezét a szék támláján pihentette, egy elvétett mozdulattal, ami magára vonta Scorpius figyelmét. Scorpius tágra nyílt szemmel, gyermeki ártatlansággal pislogott, és várta az utasítást.

Mindig megdöbbentette, hogy a fiú mennyire engedelmes. Még csak ötéves volt, de már belé ivódott, hogy kérdés nélkül hallgasson. Ez nem volt rossz, soha nem bátorítaná semmi olyasmire, amivel veszélybe sodorhatná, de mi a helyzet a kreativitással? Mi van a kifejezéssel? Mi van azzal, hogy ő még gyerek volt?

Ezek fontos dolgok voltak, és mivel Scorpius nem beszélt, a kifejezés minden módja létfontosságú volt.

Mégis minden felnőtt az életében ki akarta ezt fojtani belőle – kivéve az apját, akinek egyetlen védekezése az volt, hogy alig volt a közelében. Az igazság az, hogy Hermione nem tudta Malfoyt eléggé leszorítani ahhoz, hogy tudja, a hiánya előny vagy hátrány volt-e, de mit számított? A szabályok és az irányelvek keménnyé és törékennyé tették Scorpiust. És már most is voltak jelei a változásnak, jelei annak, hogy a kisfiú, aki eddig gödröcskékkel bámult rá, szinte minden reggel belekapaszkodott a kardigánjába, és ugyanúgy érdeklődött a nap növénye iránt, mint az apja levelei iránt, máris olyan úton jár, amely őt is hideggé teszi.

Szívszorító volt, olyan módon, hogy ez a kisfiú alattomosan belopózott, és minden egyes apró dologgal emlékeztetőül visszajött hozzá. Ez csak… csak…

feldühítette.

Érezte, hogy felhúzza magát Scorpius védelmében, és Hermione vett néhány tisztító lélegzetet. Nem mintha ez megakadályozta volna abban, hogy kimondja a véleményét, de visszafogta a hangját. Pontosan hogyan kellett volna megennie egy már felvágott sajtos pirítóst, ha nem vehette fel a kezével?

Jobban belegondolva, a Catherine kezében lévő szendvicsre mutatott.
– Te nem a kezeddel eszel?

A dadus elpirult.
– Azt hiszem, igen.

Egy kis megnyugtatás és Hermione gyengéd bíztatása után Scorpius letette az evőeszközt, és felvette a pirítóst, majd ügyetlenül beleharapott. Azonnal felcsillant a szeme a vaj, a pirított kenyér és a sajt ízétől.

– Finom?

Lelkesen bólintott, amitől Catherine szeme meglepetten tágra nyílt. A kisfiú bizonyára megérezte a lány tekintetét, mert azonnal visszazárkózott, és folytatta az evést.

Hermione a homlokát ráncolta.

Scorpius sokáig bámulta a dadáját, amíg a lány észre nem vette.
– Az ajtóban van.

A kisfiú lehajtotta a fejét meghajolva, mielőtt megkönnyebbülten felállt a székről, és a hűtőszekrény felé sétált.

Hermione a homlokát ráncolta. Gondolatban feljegyezte, hogy a fiú biztosan nem szereti a tejet.

– Nem is tudtam, hogy érdeklik a növények. Honnan jöttél rá?

Ösztönösen azt válaszolta, hogy odafigyel, de úgy gondolta, hogy az előadásmódja talán túl hirtelen lenne.
– Szerencsésen kitaláltam.

– Talán ezzel motiválhatnám az órák alatt.

Mielőtt a lány kifejthette volna határozott véleményét a kérdésben, Scorpius visszatért, és egy doboz gyümölcslevet nyújtott át Hermionénak. A lány elvigyorodott.
– Köszönöm. Hol van a tiéd?

Amivel visszaküldte őt a hűtőszekrényhez.

– Kedvel téged. – A dadus biccentett az irányába. – Mióta az elmúlt hat hónapban dolgozom vele, és még sosem láttam, hogy bárkit is ennyire… egyáltalán, ha őszinte akarok lenni, ennyire jól megkedvelt volna. – Catherine rejtélyesnek tűnt, még magában is kuncogott. – Engedelmes, de bizonyos szempontból lázadó. Általában nekem kell rábeszélnem őt… nos, mindenre. Végül megteszi, de sokszor hosszasan nézelődik.

– Valószínűleg én is lázadoznék, ha az ő korában lennék, ilyen mértékű struktúrával az életemben.

– A nagyanyja ezt akarja. – Catherine hangjában rejtőzött valami, ami jelezte, hogy nem Hermione az egyetlen, aki nem ért egyet Narcissa merevségével. – Az apja egyszer-kétszer megkeresett, hogy bizonyos tevékenységeket beiktassak a napirendjébe, de Mrs. Malfoy azt mondta, hogy túl fiatal. Én pedig engedtem neki. A Malfoyok hagyománytisztelőek, és a matriarcha gondoskodik a gyerekekről.

Tiszteletreméltóan sok másodpercet várt, mielőtt megkérdezte:
– Mit akart az apja hozzátenni?

– A kviddicset.

– Volt valamikor edzője?

– Nem, de különös volt… – Catherine humorosan megrázta a fejét. – Azt mondta, ő maga fogja tanítani Scorpiust.

Nos, ez nem volt különös.

Egy apának ezt kellett volna tennie.

Az ebéd hátralévő része gyorsan eltelt. Scorpius megette a sajtos pirítós közepét, a héját szépen a tányérján hagyta. Catherine egész étkezés alatt fecsegett, míg Hermione végighallgatta, és csak annyit kérdezett, hogy szóhoz jusson – nem érdekelte, de nem is akart udvariatlan lenni. A fiatalabb boszorkány a szüleiről beszélt, akik Bostonban éltek, az Ilvermornyban folytatott tanulmányairól, és arról, hogy mi hozta Angliába.

– Nincs elég amerikai varázslócsalád, amelyik korrepetáló dadákat keres. – Scorpiusra pillantott, aki előhalászott a zsebéből egy levelet az apjától, és úgy bámulta, mintha az áttörés küszöbén állna. Catherine úgy folytatta, mintha nem is figyelt volna; Hermione tudta, hogy igen, még ha valószínűleg nem is érti teljesen. – Elterjedt a híre, hogy van egy lehetőség. Épp akkor költöztem Londonba, és fogalmam sem volt róla, hogy kik ők, gyanítom, ezért vettek fel.

Hermione érdeklődve felélénkült.
– Ki vett fel téged?


– Mrs. Malfoy, de vonakodott, mivel szerinte nem vagyok elég idős ahhoz, hogy megtanítsam őt a megfelelő szokásokra, etikettre és nyelvekre a tapasztalatom ellenére. – Catherine nem tűnt boldognak. – Négy nyelven beszélek. Évfolyamelsőként végeztem. Mindent tudok az etikettről, az európai tisztavérűek szokásairól, és referenciákkal jöttem. Az utolsó családom csak azért engedett el, mert a legkisebbjük elment iskolába.

– Áh – intonálta Hermione bólogatva. – Szóval, ha Narcissa nem gondolta, hogy elég idős vagy, akkor hogyan kaptad meg az állást?

– Én voltam az egyetlen, akinek a háttérellenőrzését Mr. Malfoy jóváhagyta. És a keresése kiterjedt volt. Nagyon sok dokumentumot kellett benyújtanom.

Nos, Malfoy elég szigorúan ügyelt a biztonságra.

– Azért megértem. Tájékoztattak… mindenről, amikor felvettek. – Catherine olyan szeretettel nézett a védencére, amit aligha mutatott ki. Főleg azért, mert túlságosan lefoglalta a frusztrációjának kifejezése. – Akkoriban nevetségesnek tartottam a kiterjedt háttérkutatást, de most már van értelme.

Hermione igyekezett nem olyan érdeklődőnek tűnni, mint amilyen valójában volt.
– Ó, hogyan?

A boszorkány már éppen válaszolni készült, amikor a lány az órájára pillantott.
– Bocsássatok meg egy pillanatra. Meg kell néznem, hogy Mr. Graves visszatért-e az ebédből. – Catherine eltűnt, mielőtt Hermione bármi mást mondhatott volna.

Scorpius felé fordult, aki olyan céltudatos összpontosítással tanulmányozta az apja jegyzetét, hogy az legalább annyira imádnivaló volt, mint amennyire lenyűgöző. Lenyűgöző volt nézni, ahogy az arca különböző arckifejezések sorozatán dolgozik, miközben a szája mozdul, hogy némán hangoztassa a betűket. Ujjaival végigkövette a betűket a pergamendarabon. Hermione két betűt vett ki.

Nem kellett sok, hogy megragadja a figyelmét.

– Tudod – kezdte óvatosan, minden egyes szót formálódása közben kitalálva. – Azt hiszem, apukád szeretné ezt személyesen neked adni. – Scorpius megfeszült, majd lenézett. Hermione megfordult a székében, térdét a fiúval szembe fordítva. Lehajtotta a fejét, hogy a szemébe nézzen. – Semmi baj.

Egy gondolat ötlött fel benne. Egy elmélet. Nem lehetett igaz, tekintve, hogy milyen gyakran aludt el Malfoy irodájában. De volt különbség aközött, hogy a jelenlétében van valami, amit akarsz, és aközött, hogy érte nyúlsz.

– Félsz?

Scorpius többször pislogott, mintha a saját érzéseit próbálná rendezni. A döbbenettől idősebbnek tűnt. Albus jutott róla eszébe, amikor az iskolai küzdelmeiről beszélt. A vállrándítása nem is annyira az volt, mint inkább az, hogy kínosan a vállához szorította a fülét. Az arca elvörösödött. Talán nem is ez volt az oka.

– Ideges vagy, amikor köszönnél neki? – A kisfiút megzavarta a szó, ezért Hermione valami mással próbálkozott. – Akarod látni az apukádat? – A fiú bólintásában nem volt tétovázás, de a lány túl jól ismerte a frusztráció összeszorított arckifejezését. – Úgy érzed… úgy érzed, hogy nem tudsz? Ezért bujkálsz, amíg el nem megy?

A fiú szünetet tartott, és lenézett a kezében lévő cetlire.

Az apró bólintást legalább annyira nehéz volt végignézni, mint amennyire nehéz volt kifejeznie, az apró jelekből és abból ítélve, ahogyan a székében vergődött.

– Nem baj, ha ideges vagy. – Hermione a vállára tette a kezét. – Az is rendben van, hogy segítséget kérj, bármilyen módon, amitől jobban érzed magad.

Scorpius ismét bámult, aztán a szeme megmozdult, amikor a lány kinyújtotta a kezét.

Kicsit gyorsabban fogadta el, mint korábban.

– Ugyanazt mondom neked, amit Albusnak is mondok. – A kisfiú zavartan nézett, és a lány rájött, hogy még nem említette Alt neki. – Albus a keresztfiam, de néha Alnek hívom. Ötéves, akárcsak te. Nagyon szeretne találkozni veled. – Hermione elmosolyodott. – Igen, veled.

A kisfiú még mindig rejtélyesnek tűnt.

– Pont olyan, mint te. Néha megijed, és ideges lesz nagy dolgok közelében, de akarod tudni, mit mondok neki? – Scorpius bólintott, megigazította a lány kezét, de nem engedte el. – Azt mondom neki, amit egyszer egy könyvben olvastam. Bátrabb vagy, mint hiszed, és erősebb, mint amilyennek látszol, és okosabb, mint gondolod.

Szorosabban megszorította a lány kezét, és az apja levelét bámulta.

Nem számított, a lány nem engedte volna el, amíg a fiú készen nem állt rá.

– El tudom olvasni neked.

Scorpius a mellkasához szorította a levelet. Védelmezően. Mintha azt hitte volna, hogy a lány el akarja venni tőle.

– Ez a te cetlid, Scorpius. És a te döntésed is. – Hermione komolyan gondolta. – Nem fogom elvenni tőled. Csak megpróbálom felolvasni neked, hogy tudd, mi áll benne.

Újabb egy perc gondolkodás után lassú tétovázással átadta a lánynak. Hermione kegyesen elfogadta, és közelebb tolta a székét, hogy együtt nézegethessék. Hermione kinyitotta a száját, hogy elolvassa, de azonnal kiszáradt, amikor megfejtette. Ez volt az…

Személyes.

Magánjellegű.

Valódi.

Hermione nem tudta hangosan elolvasni. Nem is akarta. De Scorpius lelkes kék szemekkel nézett rá, és istenek, ő önként jelentkezett.

– Azt írja… – Hermione megköszörülte a torkát egy újabb gombóctól, és felolvasta egy apa írásos szavait, az odaadását. – Te vagy a legjobb döntés, ami valaha hoztam.

***

Késő délután volt, amikor meghallotta Narcissa hazatérésének árulkodó jeleit. Éppen olyan munkát végzett, ami a saját irodájában kényelmesebb lett volna, de nem akarta kihagyni a páciensével való beszélgetést.

Narcissa hosszú, virágos talárba öltözve sétált be a konyhába, asszisztensek kíséretében – mindegyiküknél több táska is volt. Elkezdett utasításokat adni nekik, hogy hol tudnak berendezkedni, mit kell csinálniuk, és megkérdezte, emlékszik-e még valaki az asztalokhoz való mintákhoz. Hermione türelmesen várta, hogy észrevegyék, miközben olvasott és jegyzetelt, ami a különböző szakemberekhez intézett kérdéseire vonatkozott, akikkel a következő hetekben találkozott.

Percekig tartott, amíg Hermione célzottan megköszörülte a torkát.

Narcissa léptei megtorpantak a fán, de a tőle megszokott kecsességgel összeszedte magát, valami gőgös, mégis védekező arcvonásokat formált, és odalépett.

– Miss Granger.

Hermione folytatta az írást, az arca olyan üres volt, mint a személytelen nappalijuk falai.
– Mrs. Malfoy.

– Elnézést kérek, amiért ma lemaradtam az ebédről. Több találkozóm is volt, ami sajnos…

– Hét. – Hermione a következő üres oldalra lapozott, és a toll pergamenre karcoló hangja újra felcsendült.

– Tessék?

– Kihagyta a múlt hetet. Nemcsak az étkezésekről, hanem a kertészeti foglalkozásokról is, amelyeken részvételt vállalt. – Hermione végül éles szemét emelte a boszorkányra, aki illedelmesen ült a kétszemélyes kanapén, a lábait összekulcsolva, a kezét a térdére tette. Volt benne valami olyan arisztokratikus vonás, amitől Hermione egyenesebben ült, de április óta kicsit jobban megismerte Narcissát, és most már tudta, mit jelent ez a bizonyos hozzáállás. Ezt a szerepet mindig eljátszotta, amikor erkölcsileg magasan akart állni, készen arra, hogy igazolja a tetteit.

– Elköteleztem magam, hogy időt szánok önre.

– És soha nem éreztem magam jobban, mint most.

– Nem ez a lényeg. Az állapota középpontjában a romlás áll, ami elkerülhetetlen. Nem tudom elvégezni a munkámat az ön együttműködése nélkül. Már csak néhány hét választ el minket attól, hogy stabilizáljuk az állapotát, és…

– Miss Granger, ez az estély…

– Fontosabb, mint az élete?

– Most aztán drámaian viselkedik, Miss Granger. Az esemény jövő pénteken lesz. Utána folytatom a kezelését. A lehető legjobban fogok viselkedni.

A következő évadzáró eseményig, vagy bármi másig, amit az egészsége fölé helyezett. Hermione érezte, hogy gondos önuralma kicsúszik a kezéből, és a közönséggel körülvéve a másodperc tört része alatt úgy döntött, hogy egy pálca nélküli némító bűbájt használt. Narcissa válaszul felvonta a szemöldökét.

– Nem ebben állapodtunk meg.

– Miss Granger, a gondozásának több olyan aspektusa is van, amiben nem egyeztünk meg.

– Ó? Mint például? Mert rengeteg időt áldoztam rá, és még két hónap sem telt el, és máris megszegi a szabályokat. Már most nem veszi ezt komolyan, Narcissa. Amit ironikusnak találok, mert annyi pénzt költ arra, hogy időt nyerjen.

– Biztosíthatom, hogy nagyon is komolyan veszem ezt az egészet.

– Tényleg? Mert most nagyon fontos, hogy rajta maradjon a dolgon, hogy kövesse a tervet, amit én állítottam össze, miközben megismerjük a betegségét, de ön teljesen egy buli szervezésére koncentrál.

Narcissa visszahőkölt a lealacsonyító hangnemtől.
– Ez nem csak egy parti, Miss Granger. Engem választottak ki erre az eseményre, ami olyan megtiszteltetés, amit ön fel sem foghat.

– Ezt az érvet hivatalosan is visszavonom. Nem arról van szó, hogy én mit értek, hanem az egészségéről. Ez az esemény…

– Helyesbítek: ez a hihetetlenül fontos esemény. – A nő keresztbe tette a lábát, és inkább üzletasszonyként, és kevésbé társasági boszorkányként nézett ki. – Ez az esemény segíteni fog abban, hogy elérjem azokat a célokat, amelyek megvalósítására több időt kerestem. Nagyon fontos varázslócsaládok vesznek részt rajta egész Európából. Ami ennél is fontosabb, a hírnevemet teszem fel a sikerére. Merem állítani, hogy ezen a rendezvényen talán találok egy feleséget a fiamnak, vagy legalábbis átnézem az ajánlóleveleket, és találkozom minden egyes boszorkánnyal, aki házassági randevút szeretne vele összehozni. Szeretném, ha ő választana…

A nő fintora – udvariatlan és hitetlenkedő – a semmiből jött, elég nyilvánvaló ahhoz, hogy Narcissa felfigyeljen rá. Korábban, valahányszor szóba hozta a Malfoy második házasságára vonatkozó szándékát, Hermione még csak egy lélegzetvételnyi választ sem adott, semlegesen tartva az arcát a lelkében érzett ítéletről. Azt mondta magának, hogy ez nem az ő dolga, és kész.

Valójában szinte egyáltalán nem is foglalkozott vele.

Kivéve, amikor mégis…

Annyi darabja volt a kirakós játékának (különösen, ami Scorpiust illeti), de mivel elég rendszeresen érintkezett Malfoyjal – nos, a megjegyzése életre keltette Hermione agyának azt az önelégült részét, amelyik mondani akart valamit. Az érzés, a késztetés, hogy a védelmében szólaljon meg, hangyaseregként kúszott fel a torkán.

De, mint minden bogarat, elhessegette ezeket magáról.

Vagy pánikba esett, miközben többször rácsapott, és megrázta a ruháját, hogy megbizonyosodjon róla, nem maradt-e több hangya, amelyek a bőrén masíroztak.

Szemantika.

– Az én feladatom nem az, hogy törődjek a partijával vagy a fia házassági időpontjával. – Hermione kifújta a levegőt, és újra koncentrált. – Az én feladatom az, hogy minél tovább megőrizzem az elméjét, a lehető legjobb palliatív, és átmeneti ellátást nyújtsam, amit csak tudok.

– Tisztában vagyok a szerződésünkkel.

– Számtalan órát dolgoztam, mióta elkezdtem, tanulva és próbálva megérteni a betegségét és azt, hogy mire számíthat, felkészíthessem önt, magamat és a családodat, akik történetesen az okai annak, hogy egyáltalán az én gondozásomat kereste. De ön minden szinten elhanyagolta a kötelességeit.

– Ezért vettem fel Catherinet és Mr. Gravest, hogy Scorpiusnak tartsák a leckéket, amíg én más fontos ügyekkel foglalkozom.

– Nem érti, mire akarok kilyukadni. Jelentős mennyiségű időt áldoztam fel, amit felhasználhattam volna arra, hogy másoknak segítsek, akiknek szükségük van rá, és több mint hajlandóak áldozatot hozni, amit ön nem vagy hajlandó megtenni. Kompromisszumot kötöttem önnel a testedzési preferenciáival kapcsolatban. Beengedtem az otthonomba és a kertembe, amit még soha nem tettem meg. Még a szezonban való részvételedben is engedtem, pedig pontosan tudom, hogy a stressz súlyosbíthatja a demenciát, amiről még mindig keveset tudunk. Elvégeztem gyógyítói kötelességeimet, túllépve azon, hogy rendszeresen tanácsot kérjek az ön által elutasított gyógyítótól, de ön nem végezi el a betegemként vállalt kötelességeit.

Narcissa arca megfeszült, állkapcsa úgy dolgozott, mintha visszafogta volna magát.
– Ne mondjon többet, Miss Granger! Tökéletesen megértem. – Nyugodtan összefonta a karját a mellkasán. – Jobban szeretné, ha visszalépnék a társaságtól.

– Ezt még nem mondom.

A lány felborzolta a száját.
– De hamarosan fogja.

– Ahogy romlik az állapota, igen, de még nem, és én igyekszem mindent megtenni, hogy megértő legyek. Megértem, hogy más prioritásai és céljai vannak, amelyeket el akar érni, mielőtt vissza kell lépnie, de elvárom, hogy kövesse a tervünket. A legtöbb dolgot el tudom viselni, de megvetem, ha felültetnek, mert ez pazarolja azt a kevés időt, amim van. Ez azt mutatja, hogy nem becsüli annyira az időmet, mint amennyire a sajátját, úgyhogy, ha már itt tartunk, ez az én problémám.

Narcissa a nyakláncához vitte a kezét.
– Nem ez volt a szándékom.

– De ez történt. – Hermione összeszedte a holmiját, és előhívta az asztalról a gyöngyös táskáját, bal kezével határozottan elkapta. Aztán felállt, és arra készült, hogy távozzon, és véget vessen a némító bűbájnak, de Narcissa következő szavai megállították.

– Van még egy utolsó dolog, amit meg kell beszélnünk.

A lány izmai összerándultak, ami gyakran megtörtént, amikor egy beszélgetés éles fordulatot vett.
– És ez lenne az?

– A beszélgetései a fiammal.

A nő szünetet tartott, képtelen volt megszabadulni a védekező érzéstől, amitől a vállai felkúsztak a füléhez.
– Mi van velük?

Narcissa felállt, láthatatlan szöszöket porolt le a talárjáról.
– Feltételezem, hogy miattad említette Scorpius terápiáját, amikor semmi baj nincs azzal, hogy…

Hermione gúnyosan fintorgott, és amikor Narcissa egész arckifejezése elsötétült, összefonta a karját.
– Hosszú listám van az okokról, amelyek miatt ez az állítás tényszerűen nem helytálló, de csak annyit mondok, hogy valami nincs rendben, ha egy gyerek álmában a halott anyja után sír…

Meglepetés villant az idősebb boszorkány arcán, de a sztoikus nyugalom győzött.

Ez így volt rendjén. Hermionénak minden megvolt, amire szüksége volt.

Narcissának fogalma sem volt róla.

Malfoy soha nem mondta el az anyjának.

– Finite Incantatem. Kellemes hétvégét, Narcissa. – A lány beleharapott a nyelvébe, hogy ne mondjon semmi mást.

Még nem.

Ma még nem.

***

2011. június 5.


Pansy gyönyörűen öltözött fel egy váll nélküli magenta színű ruhába. Flitterekkel és gyöngyökkel díszített, alul laza, csipkés szegélyekkel szegélyezve. Készen állt egy esti szórakozásra.

Egy vasárnapi napon.

Egy szívességre is szüksége volt, ami nem sok jót ígért Hermionénak és délutáni terveinek, hogy átadja a havi adományát farkasölőfűből, álmatlan álomból, fokozott nyugtató drazsékból és különféle más ellenszerekből, kenőcsökből.
– Mi lenne a kérésed?

– Már így is késésben vagyok, de vacsorázni megyünk Dracóval a születésnapja alkalmából. Elintéztem egy vendéglátóssal, hogy tortát készítsen neki, de valaki a személyzetükből ragyaszóródást kapott, és lemondták. Tudom, hogy te főzöl, és mivel most nincs tortám…

– Azt akarod, hogy… csináljak Malfoynak születésnapi tortát?

– Igen. – Pansy pislogott, mintha ez nyilvánvaló lenne. – Te vagy az egyetlen ember, akit ismerek, aki ehető ételeket tud sütni.

– Ginny tud sütni.

– Először őt akartam megkérdezni, de éppen két dühös kölyök ölelgette egymást a nappaliban, hagyom találd ki, melyikük. – Valószínűleg Lily és James. – Lassan kihátráltam.

Mindketten összerezzentek, de aztán Hermione felnevetett. Az ölelkezés mindig is Ginny kedvenc útja volt a konfliktusok megoldására. A közel négyéves korkülönbségük ellenére a Potter-klán legidősebb és legfiatalabb tagja állandóan veszekedett. Al ezzel szemben hajlamos volt elzárkózni a drámáiktól. Nem érdekelte a dolog.

– Szóval, megtennéd?

Megvakarta a fejét, Hermione meg sem próbálta leplezni a kérés miatti nyugtalanságát.

– Nem tudom, milyen süteményt szeret Malfoy. – A valódi teakedvencén kívül nem sokat tudott a férfi ízléséről.

De Pansy kitartó volt, ha az akaratát akarta elérni.
– Egy születésnapi tortát, Granger, csak tarts ki. Draco mindent szeret, ami citromos, és úgy tesz, mintha már nem lenne édesszájú, pedig abszolút az. – Ez volt minden tanács, amit Pansy adott, mielőtt az órájára pillantott és összerezzent. – El kell mennem az ajándékáért, el kell szakítanom Dracót a fordításain való munkától, és egy óra múlva találkoznom kell mindenkivel.

– Scorpius is jelen lesz?

Pansy ideges arckifejezése egyértelműen jelezte, hogy később visszatérnek erre a témára, amikor mindkettőjüknek lesz ideje és sok boruk. Jó, Hermione készen állt.

– Csak felnőtteknek szól az este. Tudom, hogy Narcissa tegnap megpróbált valamit csinálni a születésnapjára, de már szinte teljesen feladta. Draco részt vesz a születésnapi rendezvényeinken, viszont általában egyedül tölti a napot. Ez az ő szokása.

Magányosan hangzott, ahogyan az alultáplált emberek még éhesebbnek érzik magukat, ha látják, hogy mások esznek. Hermione átölelte magát a gondolatra és a szavakra, amelyeket a fiának írt egy pergamendarabra.

Lerázta magáról a gondolatot.

– Hogyan győzted meg Malfoyt, hogy megengedje neked, hogy születésnapi vacsorát rendezz?

– Megfenyegettem. – Pansy megvonta a vállát. – Működött.

Ez volt az egyik módja a dolognak.

– Akkor megcsinálod a tortát? – Pansy olyan reménykedőnek tűnt, az arckifejezése furcsa volt olyasvalakitől, aki jóval gyakrabban nézett farkasszemet, mint ahányszor mosolygott.

– Rendben.

Pansy izgatottan felsikoltott.

– De tartozol nekem.

– Már felújítom a fürdődet.

– Én fizetek neked.

– Ezek csak apró részletek. – Miután újra megnézte az óráját, és hangosan káromkodott, Pansy halk pukkanással távozott.

Az üres házban Hermione jól megérdemelten sóhajtott egyet, mielőtt az irodája felé vette az irányt, ahol az összes szakácskönyvét tárolta.

Citrom. Édesszájú. Torta. Mit tudott még?

Éveket töltött Franciaországban, és észrevette, hogy hajlamos volt a…

Nem sokkal később Hermione becsukta a szakácskönyvet, amit éppen lapozgatott, és egy olyan könyvet vett elő, amit néhány éve vásárolt a francia sütés alapjairól.

Elég jó kiindulópont volt.

Miután megmosta a kezét, Hermione felvette a kötényét, kontyba fogta a haját, és munkához látott.

Az első megálló az üvegház volt.

Pansy születésnapi tortát kért, de Hermione valami másra gondolt. Leszedett néhány frissen érett citromot a kis fáról, majd visszamerészkedett az otthonába, hogy elővegye a többi citromot a hűtőből, mielőtt a felét vízben megfőzte volna, hogy friss citromlevet kapjon.

Az utasításokat követve Hermione elkészítette a citromtorta tésztáját.

Liszt. Porcukor. Só. Hideg vaj. Tojás. Vanília kivonat.

Nemsokára már golyóvá forgatta a tésztát az enyhén lisztezett munkalapon. Miután fóliába csomagolta, kitette állni, és a következő feladatához fordult.

Hermione még harminc percig dolgozott a citromtúrón. A használati utasítás szerint sokkal könnyebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt, ami miatt a francia desszertekről szóló összes könyvét átfésülte, tippeket keresve, hogyan javíthatná ki a túl savanyúságot. Végül egy apró kísérlettel rájött, hogy működik a dolog, és épp időben talált vissza a helyes útra, hogy befejezze a túró elkészítését, ami sokkal finomabb lett, mint bármelyik, amit valaha is készített.

Amikor Hermione a túrót a tésztakéregbe töltötte, és betette a tűzhelyre, málnás chantillyt készített – érett málnát, cukrot, vaníliakivonatot és tejszínt –, és egy kis adag citromos kekszet Malfoy számára, amit remélhetőleg Scorpiusszal is megoszthat.

Egy próbát megért.

Hermione külön edénybe csomagolta a chantillyt, néhány friss mentát a díszítéshez, majd porcukrot szórt a citromos tortára. A porcukorhoz még túl korán volt, de három óra telt el azóta, hogy Pansy elment, és hivatalosan is késésben volt.

A kinti étkezést követően minden bizonnyal bármelyik pillanatban visszatérhetnek Pansyékhez, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megvárja, amíg a sütemény elkészül. Az egyetlen főzőmágiát, amit ismert, arra használta, hogy gyorsan lehűtse őket a tökéletes hőmérsékletre, aztán a többi desszerthez csomagolhassa őket. Sietve Hermione még arra sem vette a fáradságot, hogy levegye a kötényét, mielőtt belépett volna a hop-porba, és Pansy lakásába érkezett.

Ami üres volt.

Megkönnyebbült ettől.

Pansy már rendesen megterítette a kör alakú asztalt öt személyre, evőeszközökkel és tálalókésekkel együtt. Hermione az asztal közepére, az állványra helyezte a citromtortát, talált egy szép tálat a málnás chantillynek, és minden tányérra egy-egy szál mentát tett a díszítéshez. Megkönnyebbülten felsóhajtott, a füle mögé simított egy hajtincset, és előkészített egy cetlit a tálalási utasításokkal.

Hermione éppen az említett cetlit hagyta a pulton, amikor a Pansy bepillantott a szobába.

Őt követte Malfoy, aki legalább annyira zavartnak tűnt, mint amennyire Hermione megdöbbent a hirtelen megjelenésük miatt. Karonfogva jött az erősen várandós Daphne-val, aki a földet éréskor összerezzent.

– Vedd úgy, hogy ez volt az utolsó, amíg… – Daphne észrevette Hermionét, és széles mosollyal üdvözölte. – Nézd, Draco! Itt van Hermione.

– Látom.

Több szó nem hangzott el, de Hermione azon kapta magát, hogy figyeli az előtte kibontakozó különös jelenetet. Daphne hagyta, hogy a mindig nyugodt Malfoy segítsen neki helyet foglalni az asztalnál. A férfi arckifejezése nem árult el semmit – mozdulatai merevek voltak, és grimasz ült ki az arcára –, de Hermione észrevette, milyen óvatosan bánik Daphne-val, határozottan a hátán tartotta a kezét, hogy stabilan tartsa.

De miért is lepődött meg?

Daphne terhes volt.

A férfi nem volt barbár.

A Roxfortban tanúsított viselkedésétől eltekintve, a megfelelő modort és etikettet belé nevelték – ahogy a beszédmintáját is. De mégis, volt valami figyelemre méltó abban, ahogy Malfoy még azután is, hogy a lány leült és betolakodott, megvárta, amíg teljesen elhelyezkedik, mielőtt visszavezette volna a tekintetét Hermionéra. A szája összeszorult, mintha arra várna, hogy a lány mondjon valamit.

De most az egyszer nem volt mit mondania.

Hermione a kandalló irányába biccentett.
– Én már…

Elmentem.

– Természetesen maradsz… – jelentette ki Pansy onnan, ahol a pultnál állt, Hermione cetlijével a kezében, vigyorral az arcán. A szürke tekintete Pansyre siklott, mielőtt az egyik szemöldöke kérdőn felhúzódott, amit a boszorkány úgy ignorált, mintha ez lenne a dolga. – Ugye nem bánod, Draco?

– Csak azért jöttem, hogy átadjam a citromtortát. – A lány tett egy lépést hátrafelé. – Én…

– Nem bánom. – A szavai halkak és szűkszavúak voltak, de átvágták a szoba majdnem teljes csendjét.

Hermione hallható kattanással becsukta a száját, visszatartotta a lélegzetét, majd halkan kiejtett egy „Ó, de nem akarok zavarni”. Nem számított, hogy mindannyiukat ismerte, és így vagy úgy, de mindegyikükkel jóban volt, attól még Malfoy barátai voltak. És ma volt a születésnapja. Amit sosem ünnepelt meg. Tényleg nem kellett volna ott lennie.
– Haza akartam menni…

– Ugyan már. – Daphne rendkívül szórakozottnak tűnt.

Pansy a kijelentését egy komolytalan:
– Ne légy… nos, te…

Mielőtt a lány tovább érvelhetett volna, Pansy a Malfoy melletti székhez vezette, amit a férfi a szokásos nyugalommal udvariasan kihúzott. Hermione azzal akart érvelni, hogy nincs szüksége rá, hogy bármit is tegyen érte, de a férfi kemény arckifejezése miatt a torkára forrtak a szavak. A lány leült. Aztán megrándult, amikor Malfoy közelebb tolta a székét az asztalhoz, és visszatért a tőle balra lévő helyére. Pansy elfoglalta a tőle jobbra lévő helyet.

Theo megjelent a teremben, és Hermione felé biccentett üdvözlésképpen, mintha félig-meddig számított volna rá, hogy ott lesz.
– Granger.

A lánynak sikerült egy apró integetést intéznie. Ez… bizarr volt, de egyben Theo is.

– Elhoztad a gyertyákat? – kérdezte Pansy Daphnet.

– Azt hittem, te hoztad.

– Nem, azt mondtad…

Amikor befejezték a civakodást, mint Hermione csirkéi, Pansy szuszogva felállt, hogy átkutassa a konyhai fiókokat gyertyák után. Theo szinte szeretetteljes szemforgatással elfoglalta az utolsó szabad helyet Daphne mellett, aki a szokásosnál is mókásabb volt. Már többször is forgolódott a székében, képtelen volt kényelmes pozíciót találni. Megkérdezte, jól van-e, mire a lány bólintott.

– Körülbelül egy hete van ez a görcsöm. Semmi gond.

– Tehetek valamit?

– Ha el tudná érni, hogy a babám ne rúgdossa tovább a belső szerveimet, az fantasztikus lenne.

– Uh. – Hermione csak néhányszor látta Theót igazán szótlanul, és ez volt az egyik ilyen alkalom. Mivel nem volt más mondanivalója vagy hozzáfűznivalója, kínosan továbbment, miközben Daphne nevetett rajta. Nem mintha hallotta volna, vagy különösebben odafigyelt volna rá. Túlságosan lefoglalta, hogy felmérje a környezetét, mint egy király az újonnan meghódított területet. Miután megbékélt Hermione jelenlétével, minden más úgy volt, ahogyan lennie kellett.

Kivéve Malfoyt.

A lány tudta, hogyan kell értelmezni Theo finomságainak jelentését, miután évekig tanulmányozta őt, és nem érezte magát olyan szánalmasan kívülállónak, ahogy a két férfi közötti szóváltást figyelte.

Legalább az egyenlet egyik felének volt értelme. Bizonyos értelemben.

Hermione belsőleg grimaszolt. Theónak még mindig megvoltak a maga furcsaságai és rejtélyei, olyan dolgok, amelyek zavarba hozták, de ő soha nem fektette bele a szükséges energiát, hogy rájöjjön ezekre.

Az egyenlet másik fele? Nos… neki körülbelül annyi értelme volt, mint a Felix Felicis főzési utasításainak.

Malfoy megfejtéséhez többre lett volna szükség, mint jellemerőre és a magas falak megmászásának képességére. A finomság és egy időutazás lenne az ideális ahhoz, hogy kiderítsük, hogyan vált azzá, aki… lett.

Hermione – bár bevallottan már a reggeli beszélgetések vagy a télikertben folytatott beszélgetés előtt is kíváncsi volt – még mindig próbálta mérlegelni a lehetőségeit azzal kapcsolatban, hogy elköltse-e azt a frusztráló energiát, ami ehhez szükséges lenne.

Mi volt az oka annak, hogy meg akarta mászni az erődítménye falait?

Malfoy furcsa volt és bonyolult, ellentmondásos, ahogyan beszélt és viselkedett. Egyáltalán nem hasonlított arra a fiúra, akit egykor ismert: a zsarnokoskodó, a bigott. Ám védekezése és bonyolultsága ellenére Draco Malfoy felnőtt változatában volt valami sokkal őszintébb, mint a pózolás.

De miért volt ennyire kíváncsi?

Mit remélt attól, hogy megismeri őt?

Mit keresett?

És ami még jobb, mekkora volt a siker valószínűsége?

Nem túl nagy.

Theo szeme hirtelen felcsillant, mintha észrevett volna valamit, amit érdemesnek talált egy második pillantásra.
– A kedvenced, igaz, Draco? – A citromtorta felé mutatott.

A kérdések Hermione fejében szétszóródtak, mint hamu a szélben. Szétszóródtak és elfelejtődtek. Felhígulva, de még mindig jelen voltak, ha észrevétlenül is. Mert miért?

Malfoy arca olyan üres volt, hogy sápadt bőrével és fekete öltönyével szinte élettelennek tűnt. Theo mellett Daphne arcán felismerés virított.
– Ja, persze, ez a kedvenced! Honnan tudtad, Hermione?

– Én nem tudtam. – Hermione kínosan megpaskolta a feje búbját, miközben mindenhová nézett, kivéve a mellette ülő varázslóra.

– Á, hát… – Daphne ismét megmozdult a helyén. – Szép tipp.

Áldott legyen a szerencse, hogy mielőtt még kellemetlenebbé vált volna a helyzet, Pansy gyertyákkal érkezett, és egyet a citromtorta közepére helyezett. Amikor a lány énekléssel fenyegetőzött, Malfoy olyan éles pillantással fojtotta belé a szót, még vére is folyt volna, ha nem lett volna a boszorkánynak olyan vastag a bőre. Így megkímélte őt egy daltól, és beérte azzal, hogy hagyta elfújni a magányos gyertyát. A férfi csak egy ingerült sóhajjal oltotta el.

Pansy háziasszonyként gondoskodott arról, hogy a citromos tortát felszeletelje, és minden tányérra tegyen belőle. Természetesen varázslattal.

Másodpercekkel azután, hogy Daphne és Theo nekilátott a tortájuknak, a kandalló életre kelt. Blaise egyedül érkezett, mert Padmának dolgoznia kellett. Mivel nem volt az a fajta, aki szó nélkül hagyja az elefántot a szobában, sötét szeme nyilvánvaló érdeklődéssel fürkészte a jelenetet.

– Áh. – Blaise elvigyorodott. – Egy oroszlán a kígyók között.

Ez egy olyan émelyítően közhelyes kijelentés volt, hogy mindannyian különböző módon reagáltak rá: Daphne azzal fenyegetőzött, hogy a fejéhez vágja a tortáját, aztán meggondolta magát, Pansy káromkodott, Theo felvonta a szemöldökét, Malfoy pedig… Hát, az öklébe fojtott egy kuncogást. Hermione humorosan forgatta a szemét, úgy érezte, megteheti, mert feloldotta a szoba nehéz hangulatát.

Blaise páratlanul jól tudott beleolvadni bármilyen társaságba, és oldani a feszültséget.

– Ó, a kurva életbe! – Pansy drámaian forgatta a szemét. – Elkéstél.

– Volt egy fontos hívásom az esküvőszervezővel, hogy megerősítsük a vendéglistát. – Elfontorodó arcot vágott. – Nem tudtam segíteni. Padma mondta, hogy menjek, amikor a hívás túl sokáig tartott. Ez citromtorta?

– Granger készítette. – Pansy előhívott egy tartalék tányért a konyhából, és vágott neki egy szelet tortát.

Szünetet tartott.
– Megbízom a főztödben. – Ez sokat elárult, hiszen aligha bízott Padmáéban.

– És most hova fogok leülni?

Ettől Hermione még inkább betolakodónak érezte magát.

Az asztalt öt személyre terítették meg, és a helyhiány miatt nem lehetett nagyobbra kihúzni. El kellett volna mennie. Hat ember elég szűkössé tette a helyet ahhoz, hogy bocsánatkérést mormoljon Malfoynak, amikor a helyére csúszott, miközben Pansy hozott egy széket Blaise-nek. Nem ért hozzá, de még így is túl közel volt hozzá.

Mindennel így volt.

– Vigyázz a kezedre, Draco! – Pansy finoman szidta, amikor látta, hogy a férfi kissé arrébb tolja a székét Hermionétól.

– Semmi baj. – A válasza halk és durva volt, és egy ütemmel túl gyorsan jött.

– Mi történt a kezeddel? – Hermione kíváncsian kérdezte.

Mielőtt Malfoy válaszolhatott volna – vagy nem, őt ismerve –, Daphne és Pansy két bosszús szisszenés hallatszott, de az előbbi volt az, aki válaszolt.

– Megsérült egy pénteki edzésen, és nem hajlandó gyógyítóhoz menni…

– Arról nem is beszélve, hogy túlzásba viszi a sok fordítási munkát, amitől el kellett rángatnom, hogy időben odaérjen a vacsorára.

– Ez most kurvára komoly? – Daphne előrehajolt, amennyire csak tudott birkózni a terhes pocakjával és az asztallal, mint akadállyal. Ezek az akadályok nem akadályozták meg abban, hogy szemével tőrként bámuljon a férfira, aki gyakorlatilag Pansyre vigyorgott. – Draco!

– Ma van a születésnapja az isten szerelmére. – Blaise a segítségére sietett. – Ne nyaggassátok már!

– Rendben, majd holnap folytatjuk. – Pansy elégedettnek tűnt. – Daphne?

– Természetesen.

Malfoy megcsípte az orrnyergét.
– Hirtelen vonzóan tűnik a pokol.

Mindenki felnevetett, és Hermione még időben rápillantott, hogy lássa, amint a férfi a hajába túr a kezével. A lány az italáért akart nyúlni, de nem volt ott. Hmm.

Mindenki folytatta az evést és a beszélgetést, de Hermione ismét kényelmetlenül érezte magát, miközben várt.

Az asztalnál ülőkkel ellentétben Malfoy még csak fel sem vette a villáját. Blaise letelepedett Daphne és Pansy közé, megdicsérte a citromos tortát, és ezzel vége is volt.

Hamarosan a hangulat kezdett megváltozni. Átalakult. Daphne kiszolgálta magát egy második szelettel, miközben Theo hallgatta a beszélgetésüket, és csak akkor szólalt meg, ha feltétlenül szükséges volt, ahogy egyébként is szokta. A tortája félig már elfogyott, aminek volt értelme, hiszen eleve nem volt édesszájú.

Malfoy még mindig nem kóstolta meg az övét, és bár mindenki más helyeselte, már csak azért is, mert ma volt a születésnapja, Hermione tudni akarta, mit gondol róla. Hogy ízlik-e neki. Végül, valószínűleg akkor, amikor azt hitte, senki sem figyel rá, Malfoy villával vett egy falatot, és úgy vizsgálgatta, mintha ételkritikus lenne.

– Sosem tudhatod meg, hogy nem ízlik, ha nem kóstolod meg. – Hermione soha nem kapott volna megerősítést arról, hogy a férfi meghallotta-e, ha a válla nem merevedik meg; ha nem villantja rá a tekintetét.

– És miért feltételezed, hogy nem fogom?

– Mert tétovának tűnsz.

– Nem tétovázom, csak nem vagyok éhes. – Malfoy a tányérra tette a villáját. – Fogalmam sem volt róla, hogy desszertet terveznek. – Nem örült semminek. A meglepett tekintete, az általános savanyú szórakozottság hiánya és a tekintetének tőre amiket szinte Theóra szegezett…

Áh, most már minden értelmet nyert.

Malfoy nem szerette a meglepetéseket.

És mint olyasvalaki, aki szintén utálta azt, ha valakit kellemetlen helyzetbe hoznak, át tudta érezni.

– Te sem kóstoltad még meg. – A még érintetlen szeletére mutatott.

– Nem is terveztem, hogy ezt ma megcsinálom, szóval… – Hermione egyetlen vállvonással elhallgatott. – Azt hiszem, mindkettőnket meglepetés ért ez.

A szája sarka megrándult, de nem mondott semmi mást, mielőtt felvette a villáját, amiben még mindig ott volt a darab, amit eddig vizsgált. Nem számított rá, hogy megeszi, de meglepte. Ha jól olvasta a férfi múló arckifejezését, úgy tűnt, élvezte. Aztán harapott egy második falatot is. És egy harmadikat.

Hermione tekintete szórakozottan a férfi szájára tévedt, figyelte, ahogyan rág, ahogyan dolgozik a torka, ahogy nyelt. Amikor a férfi tekintete ismét az övére siklott, és egyik szemöldöke élesen felemelkedett a kíváncsi zavarodottságtól, Hermione úgy gondolta, nincs is jobb alkalom, mint a jelen, hogy megkóstolja a citromos tortát.

És hát…

Eleget kóstolta ahhoz, hogy egy dolgot tudjon.

– Kicsit savanykás.

– A neve azt sugallja, hogy annak kell lennie. – Malfoy halk csilingeléssel tette le a villáját.

Hermione felkacagott, mielőtt meg tudta volna állítani magát.
– Igaz.

Újabb falatot harapott, igazán ráérősen kóstolgatta. Bizarr módon rágás közben eszébe jutott, hogy ez volt a férfi kedvenc desszertje. Kíváncsi volt, vajon miért. Az állaga nem volt tökéletes. Ha több időt kapott volna, és ha nem kényszerült volna arra, hogy mágiával segítse a lehűlést, egészen jó lehetett volna. A problémákat félretéve, ez egy megszokott íz volt – édes és zamatos, olyan falat, ami nem volt elég keserű ahhoz, hogy grimaszokat vágjon, de mégis elég erős volt ahhoz, hogy érvényesüljön.

– Miért a citromos sütemény? – Ez egy irányított kérdés volt, de a lány mégis feltette, bizonytalanul, hogy hova akar kilyukadni, vagy a férfi meddig fog elmenni a válaszában.

– Miért szeret bárki bármit is, Granger? Nem mindennek van mély értelme vagy szimbolikus jelentősége. Néha ez csak tetszés és ízlés kérdése.

Malfoy válasza megerősítette Hermione korábbi feltevését a magánéletet illetően, amit a szándékos titokzatosság biztosított, amibe ő magát burkolta. Bár tudta ezt, egy aprócska szikrája mégis elgondolkodott azon, vajon őszinte-e a férfi.

– Ez egy furcsa ízlés. – Hermione újra megpróbálkozott vele, de a málnás chantillyvel. Édes egyensúlyt biztosított, ami jelentősen javított az ízén.

– Valószínűleg, de ez az enyém.

Nem a megszokott, nyers hangnemben mondta, amihez hozzászokott. Még mindig száraz és hűvös volt, de ő már csak ilyen volt. Úgy hangzott, mintha büszkeségből tette volna. Bármilyen egyszerű is, a savanykás ételek iránti vonzódása egy kis darabka volt abból, ami csak az övé volt – valami, amit nem kellett elrejtenie.

– Scorpiusnak is csináltam citromos kekszet. – Egészen addig a pillanatig nem is emlékezett rá.

Malfoy rideg és üres lett, feszültség emelkedett benne valami okból, amit belsőleg igyekezett megfejteni.

– Először reggeli, aztán ebéd, most meg ez? Miért? – A kérdését olyan pillantás kísérte, ami acélt is megolvasztott volna, és megfélemlítésnek szánták.

Nem jött be.

– Én akartam. – Hermione válasza egyenes volt, ahogy a saját tekintete belefúródott a férfiéba. – Nem kell úgy kezelni egy kedves cselekedetet, mint egy hadüzenetet. Ezek csak kekszek, Malfoy. Elveheted őket, és megpróbálhatod élvezni a fiaddal, vagy hagyd itt, én pedig odaadom Harry gyerekeinek. Nem érdekel, hogy melyik mellett döntesz. – Aztán eszébe jutott a Pansyvel és Daphne-val folytatott beszélgetése, és a Catherine általi célzások. – Nyugodtan kipróbálhatod őket, ha szeretnéd. Vagy én is kipróbálhatom őket előbb, ha az kényelmesebb neked.

Malfoy nem szólt semmit, miközben néhány hosszú pillanat feszülten húzódott kettejük között. Hermione megfordult, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe, amit a többiek folytattak a nemzetközi utazáshoz szükséges zsupszkulcs-kérelmekről Blaise és Padma esküvőjére. Pansy már beadta a minisztériumba a sajátját.

A feszültség továbbra is hullámokban hullámzott Malfoyról, amelyek a közelség miatt összecsaptak vele, de mielőtt reagálhatott volna, vagy meg tudott volna erősödni, a vihar elvonult. A sötét felhők a feje felett kitisztultak. A víz lecsillapodott – már amennyire tudtak, tekintve, hogy ki volt ő.

És akkor valami váratlan dolog történt.

Malfoy épp elég ideig koppintott az ujjával az asztalra, hogy a lány tekintetét az akcióra terelje – és az öltönyzakója mandzsettája alól előkukucskáló színdarabra. Elég halk hangon, hogy csak a lány fülének szóljon, feltett egy kérdést, ami mindent kisiklatott.

– Gondolod, hogy tetszeni fognak neki?

Hermione hirtelen megfordult. Több oka is volt annak, hogy furcsának találta a kérdését, de ennek egy kis szeletét az adta, hogy milyen komolyan hangzott. Őszintén. Mint a jegyzete. Mintha tényleg tudni akarta volna. De az általános zavarodottsága, az éles visszahőkölésének oka egyszerű volt:

Nem tudta?

– H… – Megpróbált nem megbotlani a szavaiban, de nem sikerült. Megköszörülte a torkát. – A gyerekek általában szeretik az édességet. Nos, hogy a citromos kekszet jobban kedveli-e, mint egy másik fajtát, abban nem vagyok biztos. Ezt nálam jobban tudnád.

Daphne zihált, és élesen lenézett.
– Azt hiszem, most folyt el a magzatvizem.

Mindenki megdermedt…

Aztán az egész buli káoszba fulladt.

***

A Szent Mungóba vezető egész út a legjobb esetben is komolytalan volt.

Pansy elszaladt, hogy felkutassa Deant, aki éppen a Gringottsban fejezte be a munkát – valahol mélyen a föld alatt egy páncélteremben. Ez időbe telt.

Theo előrement, hogy megkezdje a regisztrációs folyamatot. Blaise hátramaradt, hogy hívásokat intézzen a közös barátaikhoz a hírekkel.

Gyógyítóként Hermione volt a természetes választás, hogy elkísérje Daphnet a kórházba. Mindannyiuk közül valószínűleg neki volt a legtöbb tapasztalata a szülés alatti segítségnyújtásban, mivel ő volt a szobában, amikor James megszületett, miután Harry elájult. A vajúdó boszorkány azonban mindannyiukat meglepte, amikor megkérte Malfoyt, hogy tartson velük.

Erkölcsi támogatásként.

Bár úgy tűnt, rendkívül kényelmetlenül érzi magát az ötlet miatt, mégis beleegyezett, mert nem volt olyan hülye, hogy vitatkozzon egy vajúdó nővel.

Bár a legjobb esetben is megkérdőjelezhető volt, Hermionénak nem kellett sok idő, hogy rájöjjön – amíg Pansy vissza nem tér Deannel – Malfoy jó lehetőség. Nyugodt volt a bejelentkezés során, egyensúlyban tartotta a nőt, amiközben sétáltak, hogy kényelmes legyen neki, és rendíthetetlen volt, amikor a nő minden egyes összehúzódásnál a kezét szorongatta.

Három órával később, egy privát szobában, egy gyógyító dúlával, Daphne még mindig Malfoy bal kezét szorította – a fájósat –, elég erősen ahhoz, hogy Hermione azon tűnődjön, vajon tényleg eltörik-e a csontja.

Ha még nem tette volna meg.

Többször is hallotta, ahogy az ujjpercek fájdalmasan recsegnek.

– Hol van? – Daphne aggódva nézett az ajtóra.

– Mindjárt itt lesz. – Hermione megtörölte a homlokát. – Most nem aggódhatunk emiatt. Koncentrálnod kell.

– Hat centiméter. – A gyógyító bejelentette, újra előbújva a lepedő alól. – Gyönyörűen csinálja, Mrs. Thomas. Néhány óra múlva készen áll, hogy…

– Órákat mondott? – Daphne felült a fekvő helyzetéből, amennyire csak tudott, Hermione végül az utolsó kis lökést adta neki, amire szüksége volt, miközben Malfoy segített neki alkalmazkodni.

– Igen. – A boszorkány ragyogóan mosolygott, de ez lassan elmosódott, mint vászon az esőben, a veszélyes arckifejezés láttán. – Csinálhatunk bájitalokat, valamit, ami enyhíti a fájdalmat, de nem túl sokat, mert az eltompítja az érzékeit, és szüksége van rájuk, hogy nyomni tudjon.

Daphne egy apró bólintással beleegyezett, és Malfoyjal együtt azon dolgoztak, hogy a nő kényelmesen elhelyezkedjen a következő összehúzódás előtt. A férfi türelmes volt – legalábbis vele, ha az egyre ingerültebb pillantások, amiket a túl boldog gyógyítóra vetett, elárultak valamit az aktuális hangulatáról.

És kétszer is ellenőrizte a bájitalokat, odáig ment, hogy mindegyikbe beleszagolt, mielőtt Daphne morgott, felpattant, és kikapta a kezéből, és egymás után nyelte le őket.

– Most nincs itt az ideje a paranoiádnak.

Hermione egyetértett.

Csendben.

Malfoy megdörzsölte a halántékát, és élesen kifújta a levegőt, úgy látszott, mintha újraindult volna. Úgy tűnt, ezt számtalan okból tette, ismerte fel Hermione.

A csuklóján lévő órára vetett pillantás volt minden, ami a türelmetlenségről árulkodott.

Hol vannak már?

Erre a kérdésre Hermione válaszolni akart, de nem tudott.

Nem mintha számított volna.

Egy perc múlva a bájitalok már kezdték enyhíteni Daphne feszültségét és csillapítani a fájdalmát, de a nyomás volt a legnagyobb gondja. De ez normális volt. Hermione most az egyszer, tapasztalata ellenére, szánalmasan kívülállónak érezte magát, és nem volt mit mondania. Csak folytatta a munkáját, hogy hűvös törülközővel paskolja Daphne fejét, és bátorító szavakkal szolgáljon. Mindeközben némi rémülettel figyelte, ahogy Malfoy keze a normális és sápadtból vörösre változik. Már látta az ereket.

Kizárt, hogy maradt volna még valami érzés az ujjaiban.

És mégis, Malfoy úgy tűnt, észre sem veszi.

Talán éppen elzárkózott.

Hermione emlékezett rá, hogy Harry azt mondta, Malfoy megtanulta az okklumenciát. Még sosem látott senkit ilyesmit közelről csinálni. George megpróbálta a háború után, de ez olyan bizonytalan és kétes módja volt a gyász kezelésének. Különben is, nem volt meg benne az, ami ahhoz kellett, hogy jó okklumentor legyen; a háború utáni érzései túl közel voltak a felszínhez, nem elfojtva, kaotikusan.

A terápia sokkal jobb megoldás lett volna.

Malfoy viszont valószínűleg kiválóan értett hozzá. A valódi érzelmeit meg kellett tagolnia, el kellett nyomnia, olyan mélyre kellett temetnie, és értelmetlen gondolatokkal kellett beborítania az elméje felszínét, hogy bárki is elterelje a figyelmét arról, ami alatta van. Malfoy volt a legelnyomottabb ember, akit ismert, szóval lehetséges volt. Hermione nem volt biztos benne, hogy akkor most is ezt csinálja, de tudta, valamit csinálnia kell, mert még csak meg sem rezdült.

Sőt, közelebb tolta a székét Daphne mellé. Az állkapcsa megrándult, amikor a következő összehúzódás elkezdődött, és a nő úgy szorította a kezét, mintha az lenne a mentőkötele, miközben látszólag visszafojtotta a lélegzetét, megfeszülve.

Mielőtt a gyógyító vagy Hermione bármit is mondhatott volna a dologra, Malfoy határozott, mégis szelíd utasításokat adott.
– Lélegezz ki! Még ne nyomj.

Hermione meglepődött. Honnan tudta a férfi? Hermione kételkedett benne, hogy varázslóknak egyáltalán illik a szülőszobában tartózkodni. Harry nem sokat törődött a hagyományokkal, Dean sem, de mindig is úgy gondolta, hogy Malfoynak…


– Oké. Oké. – Daphne egyenesen a férfira bámult, miközben lassan kifújta a levegőt, bólintott vele együtt, és megosztotta vele a néma szavakat, amelyeket egyikük sem akart kimondani.

Bármit is mondott neki, Malfoy egy visszafogott tudommal válaszolt.

Halk zokogás tört ki belőle a boszorkányból, mielőtt lehunyta a szemét, könnyek gördültek végig az arcán.

A gyógyító kilépett a szobából, és Hermione egyszerre több dolgot is látott: a kettejük közötti érzelemcserét és köteléket, aminek sosem volt tanúja, a férfi szokatlan nyugalmát, amit sugárzott, és egyszerűen… őt. Olyan sokáig bámulta Malfoyt, hogy majdnem elfelejtette, mit is kellene csinálnia. Csak akkor vette észre, hogy bámulja, és ráncolta a szemöldökét, amikor a férfi elfordította a tekintetét.

Csak egy pillanatra.

Az ajtó kinyílt, és a zaklatott Dean belépése megváltásnak tűnt.

És bár Daphne betegre aggódta magát, minden elolvadt, amikor meglátta a férfit. Megkönnyebbültnek tűnt, hogy látja őt. Boldog volt, hogy jól van. Örült, hogy nem késett el túlságosan. Hermione félreállt, és hagyta, hogy a férje betöltse a helyet, amit az imént hagyott.

– Elnézést a késésért. – A férfi izzadt volt, és kissé koszos, úgy nézett ki, mintha több kilométert futott volna, miközben még mindig a munkaruhájában jött a Gringottsból, ahol Dean átoktörő volt. – Egy elátkozott páncélszekrényen dolgozom, amikor Pansy – nos, őt valószínűleg kitiltják a biztonsági protokoll megsértése miatt.

Nevetés, kuncogás és horkantás keveredett négyük között.

Aztán Dean előrehajolt, és átkarolta a felesége vállát, amit a nő a szabad kezét felhúzva átkarolta. Malfoy, aki most kiszabadult a nő szorításából, csatlakozott Hermionéhoz az ágy lábánál, teret engedve a hamarosan újdonsült szülőknek. Dean a homlokát az asszonyéhoz támasztotta. Amikor a férfi imaként kimondta a nevét, Daphne lehunyta a szemét, és most először igazán megnyugodott.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek.

A látvány szinte túl bensőséges volt ahhoz, hogy tanúja legyen; egy privát, sebezhető pillanat két olyan ember között, akik annyira szeretik egymást, hogy mindennel dacolnak, csak hogy együtt lehessenek. Megdöbbentette a csere, a pillanat, amikor a múlt, a jelen és a jövő szentháromságként simult össze. Egységes és élő.

– Szülők leszünk – suttogta Daphne áhítattal, könnyáztatta szemét. – Meg vagyok rémülve.

– Én is. – Dean halk vallomása hangos volt a csendben.

Nem tudta, hova máshova nézzen, Hermione Malfoyra pillantott, aki kinyitotta és becsukta az öklét, a szája ünnepélyes kifejezésre húzódott. Hogy magára vonja a férfi figyelmét, megkocogtatta a karját. A varázsló ráemelte a tekintetét, ő pedig az ajtó felé tett egy mozdulatot. Ő válaszul előrement. Hermione követte, figyelte a varázsló járását, észrevette a merevséget a vállában és azt, ahogy folyamatosan meghajlította a kezét.

Megsérült. Valószínűleg súlyosbította a kezeletlen sérülést.

Az új szülőknek azt mondta:
– Megvárjuk a többiekkel együtt.

Mindketten bólintottak, de Daphne köszönetet mormolt neki. A lány visszamosolygott válaszul.

Malfoy már az ajtó közelében volt, amikor Dean megszólította:
– Draco. – Mindketten két különböző okból néztek rá: Hermione azért, ahogy a nevét kimondta – hálával és némi tisztelettel –, Malfoy térde pedig megrogyva reagált a neve hallatán.

A két férfi pillantást váltott. Nem szavakat.

Pansy azzal szakította félbe a néma szóváltást, hogy szinte berontott a szobába. Sárga léggömbök voltak nála, és három zacskót tartott a kezében, arcán a legnagyobb ingerültséggel.
– Elkéstem?

– Nem! Gyere, fogd meg a másik kezem!

Egy meglepően engedelmes mozdulattal Pansy pontosan ezt tette. De előbb gyakorlatilag mindent ledobott egy székre, és Daphne-ra meredt.
– Mindjárt nagyon idegesítő leszel, ugye?

– Hát persze, hogy az vagyok, valami görögdinnye nagyságú dolog jön…

A szavak elhaltak a szájában, amikor egy újabb összehúzódás csapott le.

Épp akkor mentek ki, amikor a gyógyító visszatért.

Hermione Malfoy mellé lépett. Az ajtótól a folyosó végéig és az első kanyarig nem szóltak semmit. Végül akkor törte meg a csendet, amikor a Pansy és Daphne közötti dinamika darabkái a helyükre kerültek, és halkan, felszabadultan kuncogott.

– Úgy veszekednek, mint a testvérek.

– Ezt úgy mondod, mintha ez meglepne téged. – Malfoy éles pillantást vetett a lány irányába, miközben egy másik folyosón haladtak tovább, a lift felé. – És ha mégis, akkor nem figyeltél oda. – Szünetet tartott. – Meglepő valakitől, aki ritkán hagy ki valamit.

– Bevallom, rengeteg dologról lemaradok. És még több olyan van, amit nem értek.

Mint téged. A szó majdnem előugrott, de Hermione elnyomta, elfojtotta vagy megpróbálta elfojtani.

De a gondolat nem akart elhalni.

Amikor elhaladtak egy gyógyító mellett, akit ismerősnek talált, de név szerint nem tudta, Hermione udvariasan biccentett köszönésképpen. Malfoy nem szólt semmit, amíg kettesben nem maradtak.

– Megalázó élmény, ha valaki megégeti magát. – A hangja mély volt, mint a mennydörgés, ami passzolt a viharos tekintetéhez. – Kiközösítve lenni mindattól, amit ismersz, mert olyasmit akarsz, amit nem szabadna, valamit, amiről egész életedben tudtad, hogy nem kapod meg, mert kötelességed a családod, az örökséged és a vérvonalad iránt.

– Téged még sosem égettek meg. Honnan tudnád?

– Igazad van. Ehelyett azt tettem, amit mondtak nekem. – Ünnepélyes szavak egy sztoikus férfitól. – Ebben is van büntetés.

Draco Malfoy fiatalabb volt nála, de az érzelmei olyan súlyt hordoztak, amitől sokkal idősebbnek tűnt. Törékenynek. Magányosnak.

A kijelentése sokáig megmaradt benne. Követte őt szobáról szobára. Visszajátszotta a csendben. Elkerülhetetlen.

És nem csak erről volt szó.

A szavai ugyanúgy elkoptak, mint a holt nyelvek. Ha lefordították őket, értelmezni és alkalmazni lehetett őket az élete minden részére: amikor rosszul döntött rosszkor, amikor rossz útra tért. Úgy tűnt, tudja, hogy bármi jót tett, bármennyi halálfalót állított is bíróság elé, a jelene soha nem fogja háttérbe szorítani a múltját.

Soha nem volt esélye, hiszen mindig egy nehéz harcot vívott.

De valamiért mégis tovább küzdött.

Fogalma sem volt, hogy miért.

– Az égés – nyújtotta el Malfoy, átvágva a gondolatait –, ez olyasmi, amit mindketten elszenvedtek, egyszer vagy máskor. Nem tagadom, mindketten sokkal jobban is kezelhették volna, legalábbis ami a másikat illeti.

– Daphne megértőbb lehetett volna Pansy elhagyatottságával kapcsolatban, hiszen a férje családjának befolyása alatt állt, de Pansy is próbálkozhatott volna keményebben. Emellett Daphne is lehetett volna támogatóbb, amikor Pansy elhagyta azt az életet.

– Ez egy nagyon fekete-fehér látásmód, Granger – csípte el a férfi szűkszavúan, de nem volt túl sok él benne. – De nem tévedsz. Honnan tudod, hogy…

Hermione megállt a lift előtt.
– Mindketten meséltek nekem egy kicsit, de Theo többet mondott. – Kedvesen megrázta a fejét. – Ő olyan, mint egy gyűjtő az önfejű tisztavérűek között.

– Ez pontos. – Malfoy nem hangzott egészen humorosnak, de közel járt hozzá.

– De mi van veled? – A kérdés elhangzott, mielőtt a lány meggondolhatta volna magát.

A férfi megfeszült, szembefordult vele, felhúzott szemöldökkel.
– És velem mi van?

Minden a férfiban azt kiáltotta, hogy túl messzire ment, de ő mégis megtette.
– Miért fogadott be Theo?

– Megvolt rá az oka. – A válasz olyan homályos volt, hogy egyszerre volt haszontalan és jelentéssel teli. Hermionénak fogalma sem volt, hogyan fejtse meg. – Azt hiszem, a jobb kérdés az, hogy miért fogadott be téged, Granger? Ezzel a logikával te nem vagy sem önfejű, sem pedig tisztavérű. Barátjának tekint téged, pedig nem felelsz meg a kritériumainak.

– Nem tudtam, hogy a barátságnak feltételei vannak. Csak hűség, következetesség és bizalom. A tiédnek is?

– A barátom akarsz lenni, Granger? – Újra meghajlította a kezét. A fájdalmas grimasz megmaradt, ahogy kinyitotta és összezárta az öklét. – Én nem tartozom a projektjeid közé.

– Nem, nem vagy az. – Lenézett a férfi bal kezére. A jobbhoz képest vörös és duzzadt volt. – Hogy van a kezed?

– Jól.

Nyilvánvalóan hazugság volt.

Hermione klinikai szemmel elővette a pálcáját a köténye zsebéből, amit nevetséges módon még mindig viselt. Malfoy, aki minden bizonnyal észrevette a műveletet, összeszűkítette a szemét, és hátralépett, a liftajtó melletti falnak ütközve. Hermione lépett vele, és az ingujjának mandzsettájáért nyúlt. Élesen hátrahúzódott.

A lány felnézett, hogy találkozzon a férfi szemével.
– Meg tudlak gyógyítani.

– Mondtam, hogy jól vagyok. Magas a fájdalomtűrő képességem.

– Tisztában vagyok vele, de nem kellene szenvedned.

Hermione azon tűnődött, hogy a férfi tekintetének intenzitása vajon a védekezésről árulkodik-e, amit pajzsként hordoz, vagy csak a súrlódás és a történelem terméke.
– Miért érdekel ez téged?

– Gyógyító vagyok. Ez a munkám, és csak egy másodpercig tart, amíg megvizsgálom.

Malfoy homlokráncolása mély volt, hűvös és merev. Megmozdíthatatlan.

– Ha muszáj. – Kinyújtotta a kezét közöttük, és félrenézett.

A beleegyezése megrázta a lányt. Nem számított rá. A hüvelykujját az ujjbegyéhez dörzsölve, furcsán remegve, Hermione tétován nyúlt a kinyújtott kar után, és megfordította, mintha egy ideges beteggel lenne dolga – őszintén szólva, az is volt. Hermione gyors munkát végzett, hogy meggyógyítsa a kezét. Néhány varázslat után már nem volt vörös vagy irritált.

– Megnézem a csuklódat is.

Amikor a nő ki akarta gombolni az inge mandzsettáját, Malfoy megpróbálta elrántani a karját, de háttal állt a falnak, és a könyöke keményen nekicsapódott, amitől összerezzent.

Nem volt hová mennie.

Miért volt ennyire ideges attól, hogy megmutassa a csuklóját? Nem lehetett az a jel, ami Voldemort halálával elhalványult. Különben is, volt egy…

– Általában – mondta halkan –, a tetovált emberek büszkén mutogatják a tetoválásaikat, de te nem. Úgy tűnik, szégyelled magad.

Malfoy a teljes mozdulatlanságig megfeszült, amikor a nő kigombolta a mandzsettáját.
– Az egyetlen tetoválás, amit szégyellek, nem más, mint a sebhelyes bőr.

Hermione álmában sem gondolta volna, hogy tetoválást csináltat, de a tetoválásokat lenyűgözőnek találta. Ezernyi történetet tudtak elmesélni, számtalan érzelmet mutattak meg, elmesélhették valakinek az álmait, emlékeit, történeteit a fájdalomról és a boldogságról, az örömről és a fájdalomról – mindezt anélkül, hogy egyetlen szót is kimondtak volna.

A művészet egyedülálló formája volt, amely megmutathatta az ember lelkét.

De mi a helyzet Malfoyéval? A lelkének melyik darabját vésette a bőrébe?

Hermione egyszer visszahajtotta az ingujját, tekintete végigfutott a titka apró felfedezésén, amely csendesen érdekelte, mióta először látta. Egészen biztosan egy sárkány volt. Méghozzá egy bonyolult sárkány. Drámai. Az árnyékos pikkelyek, amiket látott, a farkához tartoztak, amely a teste lett. Körbetekeredett a karja körül, és tovább folytatódott azon túl, amit a lány láthatott – azon túl, amit a férfi szívesen felfedett volna.

Hermione közelebb lépett hozzá, most már lábujjhegyre állt, ahogy vizsgálgatta. Ismét meglepődött, hogy a férfi keze meleg. Ujjainak hegye durva volt a múltbéli sérülésektől. Megégett. Olyasmi volt, amit más betegekkel is csinált már, akiket korábban gyógyított: összefűzte az ujjait az övével, és egy engedékeny csuklót tekert, előre-hátra hajlítva.

Csak hogy tesztelje a rugalmasságát.

Erő.

Hermione megnézte a tetoválás részleteit is, de amit látott, az nem volt elég. Nem adott elég választ a kérdésekre. A lány természeténél fogva kíváncsi volt. Most még inkább, mint valaha, a fiának írt üzenete után.

Többet kellett látnia, hogy több választ találjon.

Visszafojtott lélegzettel, mert tudta, hogy Malfoy meg fogja állítani, Hermione a feladatára koncentrált, hogy kibogozza az ujjaikat, és újra feltűrje az ingujját – most már majdnem félig az alkarján. Bár az indoka logikátlan volt, nem állította meg. Olyan mozdulatlan maradt, mint egy szobor, olyan csendben, hogy a lány alig hallotta a lélegzetvételét.

Amit Hermione érezhetett, az a férfi tekintete volt, ami rá szegeződött, kereső és intenzív. Égették őt. De tudta, hogy jobb, ha nem néz rá, mert a varázsló árnyékként magasodott fölötte. Tudta, ha felnéz, mindennek vége. A varázslat megtörik.

Hermione a feladatra koncentrált. Újabb pikkelyek kerültek elő. A sárkány teste a karján folytatódott, részben a heges bőrt takarva.

De Hermione alig vette észre.

A figyelmét a sárkány hasán lévő, egészen más jellegű hely ragadta meg. A bőrének egy heges része, amely egykor a szégyenét jelentette, most sötétkék árnyalatú volt, és eltakarta.

Úgy nézett ki, mint egy éjszakai égbolt, formákba rendezett csillagokkal.

Egy csillagkép.
Egy skorpió.
Scorpius.


„Ebben az életben a bőrödön viseld a szívedet.”
Sylvia Plath

hozzászólások: 4

by Neola @ 2023 Jun 13

Szia!
Úgy szidom magam, hogy elolvastam mindent.
Ennél a résznél azt érzem talán most kezd lazulni kicsit a hangulat. Vagyis az előző részben és most.
Egy jó baráti köre van Draco-nak és látszódnak az apró kötelékek közöttük. Kinek mi a feladata csapatban. Hermione tényleg elég kívül álló volt ott.
Na, de ez a szülés abszolút komikus volt az első pillanatban, aztán mégis tartotta magát a történet, hogy ne legyen gagyi humorú. Szépen eltalálta a pillanatokat az író.
Dean hálás "Draco" szava. Szinte már hallottam a szót és láttam, ahogy Draco reagál. (nagyon jó a fantáziám)
Tetszett a végén ez az apró, de még is jelentőség teljes pillanat köztük.
Hermione most már nem csak sejti, hanem tudja, hogy Draco mennyire szereti a fiát. Na és persze Scorpius is mennyire vágyik az apja után. Hát remélem Hermione rendesen rá megy az ügyre.
Köszönöm szépen az új részt!
Üdv: Neola

by Neola @ 2023 Jun 13

Ki maradt jelentek.
Még vasárnap olvastam és akkor nem volt időm írni. Így az elejéről meg is feledkeztem, hisz Andromeda is most szerepet játszik. Érdekes lesz, ha még ő is bele kerül a történetbe. Ott megint lesz mit kibogózni. Főleg hogy ő lett volna Lucius felesége. Basszus még a gondolat is borzasztó. Bár itt egy kényszer házasság lett belőle mégis úgy gondolom Narcisa illik a legjobban a Malfoy famíliához.
Úgy látom nagyon szét lesz érzelmileg szedve nekünk az egész család.
Várom, hogy Scorpius kimozduljon abból a rohadt kúriából. Annyira jót tenne neki Albus es a friss más közeg. Nehéz menet lesz az apjával való kapcsolat.

by Neola @ 2023 Jun 13

Harry-vel való közösmunka a rajta ütésről sem feledkeztem meg. Igaz egy mellék szál, de úgy érzem lesz még jelentősége ennek. Vagyis remélem, hisz a minisztérium most nagyon hadilábon áll. Annyira mondjuk nem köt le mint maga a főszálunk, de kíváncsiság bennem van.
Érdekes... annyira hosszúak a fejezetek, hogy olyan érzése van az embernél mintha a 20-25. fejezetnél tartana erre még csak 13. Fejezet.
Most már befejeztem az elemzést.
Szép napot!
Szép napot!

by Nyx @ 2023 Jun 14

Szia,
Áhh figyu, én se vagyok az önuralom mintaképe :D Nagyon tetszik Draco baráti köre nekem is. Annyira jól megalkotta a szerző a barátokat, a személyiségüket, azt, ahogy Dracóhoz viszonyulnak. És olyan szorosan egymás mellett állnak, mint egy igazi család, és ezt még jópárszor be fogják bizonyítani a történet folyamán. A szülési jelenetnél én inkább Dracóra koncentráltam, és annyira nem is figyeltem, hogy mi történik. De amikor Dean kimondta a nevét. Többet mondott el abban a pillanatban, mintha csak annyit mondott volna, hogy köszönöm.
Nekem ezt volt a legnezebb megemészteni, hogy Draco miért tartja magát ennyire távol Scorpiustól, hiszen olyan nagyon, de nagyon mélyen szereti. Ez is persze jobban kifejtésre kerül. Ha az üzenetekre gondolok, amiket hagy neki, akkor egyből könnybe lábad a szemem. Ezen a sztorin őrülten sokat bőgtem. Hermione nem fogja annyiban hagyni ezt az ügyet, sőt nagyon is beleássa magát.
Andromedáról nagyon kevés ficben olvastam. Nem lesz egyébként olyan drámai a szerelépse a történetben, legalábbis nem Lucius jegyese szempontból. Inkább a kapcsolat közte és Narcissa köztött. Én is úgy gondolom, hogy Narcissa jobban illik Luciushoz, sőt én mindig úgy képzelem el, hogy köztük mély és szerelmi kapcsolat alakult ki. És itt egyébként erről van szó. Fúúúú ne is mondd! Ennyire engem még egy fic se tett tönkre mint ez :D Jó értelemben.
Hamarosan Scorpius ki fog onnan szabadulni egy kicsit és találkozni fog Al-el. Nagyon kis édesek lesznek együtt. Nagyon nagy szüksége van arra, hogy lásson maga körül másokat is. Főleg gyerek társaságot :) De majd a többiekkel is fog találkozni. Majd azért Dracóval is megtaláljám ám a közös hangot.
Uhh igen! Az akció se semmi, főleg, ha kiderül, hogy ki áll emögött, és sok szaságot fog még keverni. A Minisztérium meg... hát az enyhe kifejezés, hogy nem állnak a helyzet magaslatán. Lesz még jó pár kör mindenkivel. De igazán meg tudom érteni, hogy nem köt le annyira, inkább az érzelmi része. Bár lesz egy-két jó rész, amikor Hermionétól megkapják a beosztásukat. Teljesen egyetértek! 40-50 oldal között van egy fejezet. Ezért is megy ennyire lassan a javítgatás, mert tényleg hosszú egy-egy fejezet. Én nem szeretek ennyire hosszúakat írni. Legegészségesebb az lenne, ha majdnem mindegyiket 2-3 részre darabolnám fel, de erre nem kértem engedélyt az írótól. Most olvasok tőle egy új történetet :) Az meg tök fura, hogy nem is hasonlít erre a történetre. És nem ennyire érzelmi hullámvasút, de egészen jó. Az középkori jellegű fantasy, ahol Draco a király, Hermione pedig a Potter család befogadott árvája, akit a király kiválaszt hitveséül (csak a királynői hullanak, mint a legyek). Kingdom Come a címe. Lehet majd azt is lefordítom, ha befejezi az író, még van 10 fejezet és a körmömet rágom. Na mindegy :) Majd hétvége felé jövök megint frissítéssel. Szép napot neked is!