27. fejezet
Megtalálni a reményt

2011. augusztus 24.


Az utóbbi időben úgy tűnt, mintha minden nap mozgalmas lenne, és ez alól ez sem volt kivétel.

Most az egyszer a lehető legjobb értelemben volt mozgalmas.

Egy váratlan fordulattal a nap folyamán Narcissa végre beleegyezett a terápiába.

A beleegyezés után azonban munka következett: az ágy melletti megbeszélés megszervezése, mindenről gondoskodni, hogy Draco lefuttathassa a szükséges háttérellenőrzéseket a potenciális terapeutánál, és kitölteni azt a papírhegyet, ami ahhoz kellett, hogy azonnal megváltoztassa betege ellátásának irányát.

Nem is beszélve minden másról, amit a mentális teendői listájáról kipipált.

Narcissa beleegyezése és a Scorpiusszal való ebéd között Hermione hívta Neville-t a kertjében termesztett növények előrehaladásáról, és megbeszélt vele egy találkozót, amikor ellenőrizheti az üvegházában elhelyezett növényeket. Rögtön ebéd után találkozott Rogerrel, aki összefoglalót adott át az értékeléséről. Végül pedig hosszúra nyúló hívást bonyolított le ezúttal Charlesszal, akinek minden kérdését feltette, ami csak eszébe jutott.

– Élvezd a győzelmet – mondta a férfi, amikor végre a végére ért a kérdések terjedelmes listájának. – Több mint megérdemelted. Holnap folytasd a harcot.

Tényleg minden jobban ment, mint remélhette volna. Már csak néhány utolsó oldal volt hátra a napi táblázataiból, mielőtt lefeküdt volna akkor este.

A kórlapkészítés minden gyógyító létezésének csapása volt.

Mivel Narcissa a kórházban tartózkodott, Hermione pedig a ritkán használta Szent Mungói irodáját, mindennek rendkívül részletesnek és időben elkészítettnek kellett lennie a vizsgálóbizottság számára.

Kopogtak az irodája ajtaján.

– Gyere be!

Teljesen a feladatára koncentrált, alig vette észre, hogy az ajtó kinyílt és becsukódott, de amikor a látogató nem szólt semmit, Hermione felkapta a fejét. Ingerült megjegyzése egy lélegzetvételnyi időre elhalt Draco láttán.

Csak pislogni tudott. Talán hallucinált.

– Draco.

– Granger.

A boszorka kifújta a levegőt.

Nem lehetett tagadni, hogy a férfi…

Jól nézett ki? Jóképű? Tökéletesen öltözött?

A fentiek mindegyike?

Szürke színű ing egy dolog, de egy fehér ing? Még a fekete nadrággal és a vékony nyakkendővel együtt is, amivel teljessé tegye a megjelenését, ez… más volt.

Hermione nagyra értékelte a színekben rejlő szépséget, de volt valami a monokróm megjelenésében, ami vonzotta őt.

Több mint alulöltözöttnek érezte magát az újra megbeszélt sétájukhoz, és megpróbálta elfojtani az észszerűtlen, ingerült fellángolását, de a férfi szüntelenül őt nézte.

Elkeserítő volt helyzete, ha be kellett vallania magának, mert tényleg igyekezett. Nem is sikerült rosszul, figyelembe véve a pillantásokat, amelyeket aznap kiérdemelt.

Talán meg tudna változni, vagy…

– A feltételezésem helyes volt.

– És mi volt az? – Hermione figyelte a varázsló egyenletes közeledését.

Nem tűnt elítélőnek, ahogy végigfutott az íróasztalán uralkodó káoszon; valószínűleg hozzászokott a kórlapjainak mindennapos látványához, mióta Narcisszát beutalták. Az anyja kórházi tartózkodása szigorúan titkosnak számított, és a nyilvános be- és kijáratok használata biztosan pletykákat indított volna el, ezért Hermione irodájában lévő hop kapcsolatot nyitva tartották a Malfoyok háza felé, hogy ő és Draco is könnyedén jöhessenek-mehessenek.

– Hogy nem vagy készen.

Ó. Hermione nagyra értékelte a pontosságot, de még ő sem volt immunis a késésre.

– Már majdnem kész vagyok. – Visszatérve a feladatához, gyorsan elkészítette az utolsó jegyzeteket.

A tollkarcolás hangja volt az egyetlen zaj a csendben. Normális esetben átnézné, mielőtt elküldi, de erre most nem volt ideje.

– Scorpius?

– Catherine-nel van. – Draco az íróasztalának másik oldalán lévő székre ült, furcsa szerepcsere. – Az első tanácsadás elég jól ment neki.

Hermione abbahagyta az írást, és osztatlan figyelmet szentelt neki.
– Ez mit jelent?

– Az ülés egy bámészkodó verseny volt, legalábbis nekem ezt mondták.

– Ahogy várható volt. – Megvonta a vállát Draco tanácstalan arckifejezésére. – Mi az? Scorpius mindenkit felmér, akivel találkozik, és nem is kedvel mindenkit. Ez az ő módszere. És a tiéd is. – Hermione jelentőségteljes pillantást vetett rá, amire egy szemvillantást érdemelt ki. Aztán mosolyogva folytatta ott, ahol abbahagyta, mind a munkáját, mind a beszélgetést. – Ha profik, akkor tudják, türelmesek kell lenniük vele, meríteni kell az érdeklődési köréből, és hagyni kell, hogy ő adja meg az alaphangot. Evett már?

– Már ettek, amikor elmentem. – Draco szünetet tartott. – Mondtad neki, hogy nem jössz vacsorázni?

– Nem kellett. A vacsora nem jellemzően közös étkezés. Nem számít rám, hacsak nem szólok neki külön. Látta Catherine, hogy én…

– A vegetáriánus pásztorpitét? Igen.

– És ő…

– Ízlett neki.

Megkönnyebbülés árasztotta el Hermionét, nem volt biztos benne, Scorpius mit gondol a lencséről, de egyre inkább az volt a szokása, hogy a kisfiú csak azért ette, mert ő elkészítette neki. Kivéve a humuszt. Még a pitakenyérrel sem tudta meggyőzni, hogy szeresse. Megrázta a fejét a legutóbbi próbálkozásuk kedves emlékére, és a felbecsülhetetlen arcokra, amiket a fiú vágott, de a mosolya lehervadt, amikor észrevette, Draco őt figyeli.

Megnézte az óráját.
– Háromnegyed hét van.

Egy órával napnyugta előtt.

– Befejeztem. – Hermione megérintette a pálcáját, majd elküldje az aktát felülvizsgálatra. Amikor az eltűnt, megállt, nem tudta, mi mást tehetne, és Draco tekintete elmerengett, mielőtt visszaemelte volna az övére.

De nem szólt semmit, és annak ellenére, hogy folyamatosan igyekezett megtanulni, mit jelentenek a varázsló egyes egyéni szokásai, még mindig legtöbbször elveszett, amikor róla volt szó.

A lány megkönnyebbült, amikor a férfi felállt, és elkezdett körözni az íróasztal körül. Megbánta, hogy a szűk, testresimuló szürke ruha választotta, Hermione egy ingerült pálcaintéssel megidézte a cipőjét. Még mindig érezte a varázsló tekintetét, ahogy a megbűvölt csúszásgátló tornacipőt egy pár kényelmes fekete laposra cseréli.

Nem a legjobbak, de aranyosak és praktikusak voltak.

Végül engedett növekvő ingerültségének, és felszisszent.
– Csak hazamegyek, átöltözöm, és…

– Ne tedd!

Amikor megfordult, Draco ott állt mögötte. Közel volt.

A férfi a vállára tette a kezét.

Gyötrő bosszúságának mélyére süllyedve Hermione lenézett, alig tudta, mit kezdjen a kezével, a szemével vagy a teste többi részével.

Lépjen ki a férfi hatósugarából? Vagy közeledjen?

Végül Hermione egyiket sem tette, összefonta a karját, és egyik lábáról a másikra lábára lépett.

– Nyilvánvalóan nem tetszik…

– Valójában tetszik.

A bűntudat szikrája átsuhant rajta, és Hermione idegessége elpárolgott, mint amikor ködön át kisüt a nap. Egyértelműen a világosság várt rá. Ami az állával együtt emelkedett, miközben a felismerés okozta pír elöntötte.

A varázsló kimért tekintete nem ítélkező volt, hanem tudatos.

Vonzalom volt bennük.

– Azt hittem, te nem…

– Ez a kedvenc színem. – Mintha nem mondott volna neki valami újat és meglepőt, továbbhaladt, végigcsúsztatta a kezét a lány karján, amivel libabőrt hagyott maga után. – Készen állsz?

***

A naplemente a színes égbolt csodálatának jegyében telt. Az elmélkedés és a gyönyörködés ideje.

A kíváncsiságé.

Az áhítaté.

Megállni és csodálni a természet szépségét.

Hermione nem gyakran biztosított magának erre lehetőséget, de ha mégis, akkor mindig a télikertje kényelmében tette. Ma este viszont az arborétumban, amit Draco választott, valamiért más volt, mint csupán a naplementét nézni.

A gyönyörű nem csak egy szó volt, amelynek egyértelmű definíciója van – ez egy fogalom és egy lelkiállapot volt –, de a Kew Gardensben tett sétájuk során nem jutott eszükbe más kifejezés. Mire a kanyargós hídhoz értek, a fogyatkozó napfény lenyűgöző látvánnyal adta át a helyét a növekvő sötétségnek. A jelenség megállította Hermionét a mondat közepén, és a korláthoz csábította.

Csak azért, hogy nézhesse.

Keresztbe fonta a karját, és a korlátnak támaszkodva figyelte a hattyúkat híd alatta lévő vízben, és néhány pillanatig csak gyönyörködött az egészben. Draco átcsúsztatta a karját a lány derekán, és egy egyszerű mozdulattal az derekára tette a kezét, amitől a boszorkány mosolyogva nézett a távolba.

– Tudtad, hogy a naplemente színei a légkörben lévő részecskék által megtört fényből adódnak? – Hermione az ajkába harapott. – Persze, ennél többről van szó, de nem akarlak untatni a fény viselkedéséről, a légkör összetételéről, a hullámhosszokról és a szórásról szóló fecsegéssel.

Csak a természet hangját hallotta, amíg a férfi kuncogása meg nem szakította.

– Miért nem lepődöm meg, hogy ezt tudod?

Hermione megütötte a férfi karját, de Draco nem mozdult.
– Érdekesnek találtam a naplementét, ezért elolvastam róla egy könyvet.

– Szintén nem meglepő. – A hanghordozása egyszerre hangzott egyenletesnek és élesnek.

Talán a belőle sugárzó humor volt az oka, vagy a korábbi beszélgetésük könnyedsége, de bármi is volt az, a lány felszabadultan nevetett, és elkapta a férfi ajkának szinte észrevehetetlen mosolyra húzódását. A mosolya lassan elhalványult, amikor a varázsló lefordította a fejét.

A hetek során, mióta ez a „bármi is” kezdődött, Hermione rájött, hogy Draco nem sokat mosolygott nyíltan, ha egyáltalán mosolygott. Még akkor sem, ha boldog volt. Ha tippelnie kellett volna, azt gondolná, hogy Scorpius tudna egyet kihozni belőle, de furcsa módon elégedett volt az ajkai legkisebb rezdülésével is.

Egyszerre valódi és bájos.

Belélegezve a friss levegőt, körülnézett.

Fák. Virágok. Madarak.

A lenyugvó nap melege ellentétben állt a szellő hűvösségével. A híd alatti víz hullámzása a vadon élő állatok énekével együtt mozgott. A természet a maga teljességében. Az arany órák. A színek szépségét soha nem tudná visszaadni, még ha lenne is tehetsége a művészethez.

– Miért ezt a helyet választottad? – A kérdésével kizökkentette magát, miközben a tekintete Dracóra vetült, észrevette, hogy ő is körülnéz, de hiányzott belőle az az áhítat, amit a lány csontjaiban is érzett.

– Szereted a természetet.

Hermionénak számítania kellett volna erre.

Végül is Dracónak volt egy listája.

– Igen, szeretem. – A lány a fürtjeit a füle mögé tűzte. – Tényleg.

– A parkok és arborétumok megfelelnek a célnak, de engem nem különösebben érdekel az ember alkotta természet.

A lány a homlokát ráncolta, eszébe jutott egy korábbi beszélgetés.
– Ugyanazért, amiért te sem szereted az akváriumokat?

– Igen.

A természet egyedül a természethez tartozott. Senki másé. Nem tévedett, ha így érezte.

– Legközelebb vigyél el valahova olyan helyre, amit te is szeretsz.

– Megjegyeztem. – A férfi pillantása és a hangja morajlása is megmozdított valamit a lányban.

– A kviddicsen, a whiskyn és a bájitalfőzésen kívül mit élvezel?

Draco átnézett a lány feje fölött, de egy hosszú pillanatig nem szólt semmit. Húzta az időt.

– Nem volt sok időm, hogy kitaláljam.

A válasza őszinte volt, bár szomorú, Hermione visszafordult a naplemente felé.

– Tényleg élvezem az alkotást – vallotta be halkan Draco. – Valami hétköznapi dolognak új célt adni, az maga a varázslat.

– Mint a gyűrűk?

A férfi bólintott.
– Scorpiusnak már készítettem valamit.

– Tényleg? Mikor tervezed odaadni neki?

– Már nála van.

Most Hermione még jobban összezavarodott. Ez nem ékszer volt. Nem viselt semmit, és nem is hordott magánál semmit…

Egy gondolat ötlött fel benne.

– Ó, ez okos dolog. – Nem törődött a férfi önelégült arckifejezésével. – A jegyzeteid. Egyszerre többet is magánál hord. Hadd találjam ki, nyomkövető bűbáj van a pergamenen?

– Igen.

Hermionét a múlt heti beszélgetésükre emlékeztette.

– Van egy kissé furcsa kérésem. Gondolod, hogy tudnál valami mást is készíteni az édesanyádnak? Egy hoppanálásgátló gyűrűt?

– A varázslat, amivel ilyesmit lehetne létrehozni… bonyolult, de nem lehetetlen. Megér egy utat a könyvtárba. – A férfi vonásain szórakozottság futott át egy szemforgatás formájában, amikor a lány láthatóan felélénkült a lehetőségre. – Meglep, hogy nem jutott eszembe. Honnan jött az ötlet?

– Roger Daviestől, a sok ember közül. Megdöbbentő, hogy nekem sem jutott eszembe. Néha egy külső nézőpont segít.

A varázsló egy apró hmm-t adott ki egyetértésképpen. A visszatérő csend rövid volt, már formálódott egy újabb kérdés, amikor a férfi a testét a sajátjához húzta, és a nő természetesen átcsúsztatta az egyik karját a háta körül.

Könnyen ment.

Mint egy lélegzetvétel.

Mint egy szívdobbanás.

Eszméletlen, de nyers és bizonytalan.

– Draco, elgondolkodtál már azon, hogy ilyen pillanatokban miért?

– Miért mi?

– Miért érzem ezt úgy, ahogy érzem. – Hermione sűrűn nyelt. – Te és én.

Most olyan riasztóan könnyű volt vele lenni, ami korábban nem is létezett. Legalábbis számára nem. A legkorábbi, súrlódásokkal teli vitáik felidézése nemcsak zavarba hozta, amiért félreértette Dracót, de az is észbontóvá tette, hogy most élvezik egymás társaságát. Pontosan mikor is váltott át a feszültség egyik fajtából a másikba, azt nehéz volt megmondani, és még nehezebb volt visszaemlékezni.

– Nem is olyan régen még… – Hermione elhallgatott, és lenyelte a semmi szót, annak ellenére, hogy az az igazság. – És most itt vagyunk. Rejtélyes és lehengerlő, valahányszor erre és rád gondolok. – Mély levegőt vett. – Bevallom, nehezen viselem ezt az egészet. Míg téged látszólag nem zavar, én csak azon tűnődöm… miért?

Az ezt követő csend olyan végtelennek tűnt, mint az égbolt tágassága.

– Én nem vagyok romantikus ember, Granger. – Draco szavai és a hangja is rá vallott: kimért és kontrollált, de csak bizonyos mértékig. – Abban sem vagyok gyakorlott, hogy szájhősködjek, ahogy azt sem hiszem, hogy te az a fajta vagy, akinek szüksége van rá.

Hermione szólásra nyitotta a száját, de gyorsan becsukta.

– Ha az események sorrendjének időrendjét akarod, vagy a pillanatok listáját, amelyek idáig vezettek minket, nekem nincs ilyenem. Ahogy az utolsó kérdésedre sincs válaszom. Mi csak… vagyunk.

Draco felé pillantott, csakhogy a férfi őt figyelte.

– Ha nem látod, hogy miért, akkor én sem tudom megmagyarázni neked.

– Úgy érzem… elvesztettem az irányítást. – Hermione kényelmetlenül érezte magát a saját őszinteségétől. – Hogyhogy te nem érzed ugyanazt, amit én? Ez zavarba ejt.

– Sosem mondtam, hogy nem.

Hermione következő mozdulatában nem volt sok kontroll – csak ösztönösség. A másik karját a már a hátán lévőhöz vitte, és összefűzte az ujjait. Draco nem futott el, és nem is nézett félre.

Nyugodt.

Nehéz volt leolvasni.

De talán Draco fala állt fel, ami a megjegyzését bizonyította, úgy érezte, nem ura a helyzetnek.

Aminek volt értelme. Ezek számára is ismeretlen vizek voltak.

Kényelmetlen és névtelen. Új és törékeny. Ez a dolog kettejük között még gyerekcipőben járt, még tanulta, hogyan kell létezni. De egyikük sem volt olyan helyzetben, hogy kapcsolatot alakítsanak ki – pláne nem olyat, ami azzal fenyegetett, hogy teljes gőzzel előrehalad. Mégis itt volt a férfi, aki mutatta az utat, miközben hagyta, hogy a nő adja meg a tempót, időt hagyva neki a gondolkodásra, válogatásra, mérlegelésre és döntésre.

Ennek megnyugtatónak kellett volna lennie, de nem volt az.

A dolog akkor vált világossá, amikor Draco a kezével keretbe foglalta a lány arcát. Csak egy pillanatig habozott, majd egy csókkal ragadta meg a száját, ami minden volt, csak nem hirtelen. A gondolataiban összezavarta Hermionét az elméjében dübörgés, a gyomrában remegés és a lábujjainak begörbítése.

Épp, amikor Hermione belefeledkezett, még többet keresve, Draco elhúzódott, és egy gyors pillantást vetve az órájára, a naplemente felé fordította a fejét.

A lány tekintete elidőzött a férfin.

Igen, ez új volt, de nem tagadhatta, hogy gyorsan megszilárdult valami valóságossá.

Hermione nem tudta, mit érezzen ezzel kapcsolatban.

– Vacsora?

A kérdés olyan hirtelen hangzott el, hogy szétszórta a gondolatait, és az elméjét érvek nélkül hagyta.

– Oké.

A vacsora egyszerre volt alkalmi és előkelő. Az étterem meghitt volt, a színek mélyek és merészek, de az energia meleg volt. Nyilvánvalóan Draco már vacsorázott ott korábban, mert rögtön felismerték, és olyan gyorsan vezették őket egy különterembe, hogy Hermionénak alig volt ideje feldolgozni a tényt, hogy Draco szereti az indiai ételeket, amíg nem ültek egymással szemben a félhomályos szobában.

Hermione pislogva szemlélte a környezetüket. Aztán a férfira.

Butának érezte, hogy csak ketten ülnek egy hatalmas asztal körül.

Olyan érzés volt, mintha egyedül ennének.

– Menj arrébb, jó?

Draco megtette, de csak miután kérdő pillantást vetett rá, ami kiegyenlítődött, amikor a lány felkapta a borospoharát, és becsúszott a mellette lévő fülkébe.

– Kapunk étlapot?

– A kóstoló menüt előre összeállítottuk.

Hermione erősen kapta fel a fejét az utolsó szóra, a feje megbillent, és az agya elborult. A szája többször is kinyílt és becsukódott, egyre tudatosabban. Az öltözéke. Draco megjegyezte az időt az irodájában. A séta és a többszöri pillantás az órájára. A vacsoraajánlat a zavarba ejtő csókot követően, és az étterem, amely valószínűleg csak asztalfoglalást fogadott el. Előre megbeszélt vacsora…

– Rávettél egy randira.

– Igen. – Draco vigyorgott. – Probléma?

Az első fogás megérkezett, mielőtt a lány válaszolhatott volna, vagy vitatkozhatott volna, amit szándékában állt megtenni, Hermione még nem döntött. Pappadum, garnélarákos sorpotel és citromos raita egy kellemes rozéval párosítva.

Isteni volt.

Minden következő fogás jobb volt, mint az előző, amit Hermione lehetetlennek tartott. A vacsora végére már nem volt ellenvetése, hogy a férfi hogyan jutott el hozzájuk. Jó volt látni, hogy Draco nyíltan élvez egy olyan egyszerű dolgot, mint az étkezés. Túl sok időt töltött azzal, hogy katalogizálja a varázsló arckifejezéseit a referenciákhoz – a jövőhöz és a múlthoz. A beszélgetés nem volt bőséges, de a férfi elmagyarázta az egyes ételek kiválasztásának okát, és a lány úgy távozott, hogy tudott még valamit Draco Malfoyról.

Teljes ételsznob volt.

Ez talán zavarta volna Hermionét, ha nem vette volna észre, milyen gyakran eszik és élvezi a főztjét.

A vacsora után kéz a kézben sétáltak, amíg el nem értek egy biztonságos helyre, ahonnan Draco el tudta őket hoppanálva juttatni a végcéljukhoz: a nappalijába.

A férfi nem vesztegette az időt, és újra megcsókolta a lányt, de ez rövid ideig tartott.

Nem több, mint az ajkak gyors összeakadásánál.

Egy búcsú gesztus.

– Válaszd ki a következő randevút – mondta Draco a lány ajkára nyomva. A szó most új értelmet nyert.

– Hm. Pansy születésnapi partija jövő szombaton lesz. – Narcissa incidense után elhalasztották. – Elmehetnénk együtt. Nem hivatalosan, természetesen.

– Persze. – A férfi az ajkaihoz emelte a lány kezét, és csókot nyomott az ujjpercekre. – Jó éjszakát!

– Van még egy kis dolgom. – Mintha csak végszóra jött volna, Hermione ásított. – Vagy mégsem. Le kéne feküdnöm. Hosszú napom lesz holnap.

– Tényleg?

– Vacsora a szüleimmel. – Hermione aktívan próbálta elkerülni, hogy erre gondoljon. – És még mielőtt elfelejtem, szombaton Kingsley-hez megyek, és neked is… velem kéne jönnöd.

Csak egy csipetnyi nyugtalanságot látott, de ez valami elgondolkodtatóvá párolgott.

– Meggondolom.

***

2011. augusztus 25.


A problémáit alakzatokba préselte, összeszorítva és felsorolva a legrosszabb forgatókönyvek szerint, egy kör alakú blokkokból álló spirális tornyot épített folyamatosan az elméjében.

Így működött Hermione elméjének tagolása.

Jelenleg hat probléma előzte meg a vacsorát a szüleivel, főleg azért, mert az a küszöbön állt.

Ötödik bájitalokkal kapcsolatos stressze: a beállítások és számítások már többszörösen átmentek a felülvizsgálaton.

Negyedik a növénytermesztési kísérletekkel kapcsolatos várakozás, Neville homályosan fogalmazott a hívásuk során, és a türelem nehezen barátkozott meg, ha ennyi minden forgott kockán.

Harmadik a mozgalom, amely kezdte egyre jobban lefoglalni a gondolatait; mind az értelmezési projekt, mind a Kingsley-vel való közelgő beszélgetés súlyosan nyomta a lelkét.

Második Narcissa, aki aznap reggel találkozott a foglalkozásterapeutával, ami nem ment rosszul, mert a varázsló ugyanolyan kemény volt, mint Hermione.

És első a közelgő teliholdra és a kórházban a biztonságára tett erőfeszítések – a mai személyzeti megbeszélésük a legjobb esetben is borzalmas volt.

Ezen a ponton a mentális tornya magasabb volt nála.

Nem megsokszorozódott, hanem megnőtt.

Minden éjjel a gondolatai száguldoztak mindazzal, amivel zsonglőrködnie kellett. A tömbök egész fordulatokat tettek meg az elméjében. Képes volt megnyugodni, amikor Draco és Scorpius elterelték a figyelmét, képes volt a stresszt egy dobozba tenni, miközben az őszi betakarítást készítette elő, és előre tekintett a télre, de ezen kívül lehetetlen volt mindent elkerülni.

Nem volt meglepő, hogy Hermione még mindig ezeket a blokkokat tartotta, miközben az apja festőszobájában ült a szokásos székében. A háttérben Miles Davis játszott.

Változás volt a levegőben, amikor az apja félreállt.

– Gyere ide, Hermione!

A lány értetlenkedve kibontotta a lábait. Érvek formálódtak a fejében, és kifogások ültek a nyelve hegyén, de Hermione megtette, amit kértek, és csatlakozott apjához az üres vászonhoz.

Mit akart, mit lásson?

Arra számított, hogy valami bölcset mond, mint például, hogy az üres vászon a képzelet játszótere, de a férfi csak egy ecsetet nyújtott át neki, és a festék felé mutatott.

Azt akarta, hogy fessen.

Ez az ajánlat volt az első, és Hermione nem tudta visszatartani az érzelmek hullámzását, de mindkét kezét felemelte.

– Ó, nem. Egyáltalán nem tudok festeni. Ez…

– Adj neki egy esélyt. – Az apja finoman meglökte a lányt. – Segít rendezni, ami a fejedben van. Nyilvánvaló, hogy valami nyomaszt téged. Talán több is, mint egy valami.

– Ennyire nyilvánvaló?

– Már hússzor felsóhajtottál. Megszámoltam.

Hermione elmosolyodott, az arca megmelegedett a zavarban. Apja viszonozta az arckifejezést, csak az övé szélesebb volt.

– Rajzolj, amit csak akarsz.

Hermione nem tudta megállni, hogy ne a férfira nézzen a vászon helyett.

– A festészet több mint lecke, technika vagy szórakozás. – A férfi szeme sarkai ráncba szaladtak, amikor arra biztatta, hogy lépjen közelebb. – Ez egy módja annak, hogy kommunikálj önmagaddal. Ehhez nem kell tehetségesnek lenned.

– Ezért festesz?

– Úgy találom, hogy a festészet az önkifejezés értékes formája, amikor a szavak nem tűnnek megfelelőnek.

Hermione elgondolkodott a szavain, majd a vászon felé fordult. Komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy nincs tehetsége, de rengeteg gondolat ragadt meg a fejében.

Így hát lerajzolta, amit csak tudott.

A kör alakú tömböket.

Az összeset.

Fekete festékkel körvonalazva a vászonra ömlötte a problémákat, amiket egyre csak halmozott. Nem volt sorrend. Mind egyforma, még ha a körök nem is voltak tökéletesek. Aztán színekkel töltötte ki őket: piros Narcissának, kék a növényeknek, sárga a holdnak, zöld a bájitalnak, lila a helyreállításnak. De, amikor befejezte a festést, észrevette, hogy néhányat nem töltött ki.

Problémák, amelyekre nem gondolt aktívan, de mégis jelen voltak.

Lappangó aggodalmak, amelyeket nem sikerült eloszlatni.

Mint az anyja, aki ma alig köszöntötte. Hermione barnára festette a tömbjét.

Az a csipetnyi aggodalom, amit Ron reakciója okozott neki és Dracónak, narancssárgát választott. Kuncogott a színválasztásán.

De volt még egy másik, amire Hermionénak nem maradt színe.

Az utolsó kitöltetlen forma középen. Egy tömb.

Draco Malfoy.

Minden, amire próbált nem gondolni. A pillanatokra, amelyek idővel és intenzitással gyűltek össze. A beszélgetéseikre és az együtt töltött órákra. Az érintések és a csókok. A megerősödő kapcsolat és a sokféleképpen kialakult csend közöttük. Ez… aggasztó volt, mégis úgy tűnt, hogy a férfi jelenlétében teljesen megfeledkezik erről.

És így nem volt mit kezdeni a tömbbel, csak a feketét és a fehéret összekeverni, hogy szürke legyen.

Szürke, mint a szeme. Szürke, mint a hangulata.

A szín egy megállapodás volt a fehér és a fekete között, egy köztes hely, ahol a színek jelenléte és hiánya egyaránt megfér egymás mellett.

Miután a vászon elkészült, Hermione hátrébb állt, és figyelte, ahogy az apja csatlakozik hozzá, és a vállára teszi a kezét. Az ismerős érintés szolidaritásról és vigaszról árulkodott.

Ez már hiányzott neki.

– Mik ezek? – Az apja nem igyekezett leplezni zavarát.

– A problémáim.

– Miért van ennyi? Borzasztó sok, ahogy nézzem.

Hermione kinyitotta, majd becsukta a száját, nem tudta, hogyan kommentálja apja észrevételét.

A vászon körök bonyolult kaleidoszkópja volt egy szürke fókuszpont körül. Miközben észrevette az elrendezést, Hermione túlságosan el volt foglalva azzal, hogy egyformán elrendezze a problémáit, és a színkombinációkra koncentráljon ahhoz, hogy az osztályozással foglalkozzon.

Tovább gondolkodva értelmet keresett a választásaiban, de nem talált.

Draco tényleg nem volt probléma, hanem egy megoldás. A két szó különbözött, de az elkerülhetetlen konfliktus megmaradt. A szíve az egyik, a feje a másik oldalon állt, mindkettő harcra készen, Hermione csak egy dologban volt biztos: mindebből más emberként fog kikerülni. Próbált tárgyalni önmagával, hogy lelassítsa a dolgokat, de a racionalitás nem tudta megállítani az egyre növekvő tudatosságot és kémiát…

Az a könnyedség, amellyel a vonzalma a felszínről kezdett valami mélyebbre váltani, nyugtalanító volt.

Hermione ettől túlságosan is a középpontban lévő szürke tömbre koncentrált; egy négyzet állt ellentétben a körülötte lévő élénk körökkel.

A szürke kiemelkedett a színek közül.

Semmi rím vagyok.

Semmi metafora vagy mélyebb jelentés.

– Miért a szürke van középen?

Hermionénak nem is kellett gondolkodnia rajta.
– Egyszerűen csak… az.

– Ő?

– Mármint a tömb. – Megköszörülte a torkát. – A blokk az.

Éberen tudatában annak, hogy az apja milyen közelről figyeli őt, Hermione megpróbált nem izgulni.

Próbált és elbukott.

– A tömb egy személy, és ő van a vászon közepén?

– Ez nem így van. – Hermione leintette apját, és visszaadta neki az ecsetet, miután végzett tisztítással, és megszárította a közelben tartott kendőn.

– De a te vásznadon van, szóval… gondot jelent?

– Én nem nevezném őt problémának önmagában véve.

– Ha nincs megoldás, akkor nem tekinthető problémának.

Hermionét visszakísérték apja szavai a székhez, ahol elmélázva leült, miközben apja egy tartalék festőállványra helyezte a vásznat. Nem tudta megállni, hogy ne bámulja a művét.

Ahhoz, hogy Draco problémának minősüljön, kellett lennie megoldásnak is. Mi is volt az?

Vagy még jobb, mi volt az ő tényleges problémája?

Hermione ismerte a többiek gyökerét, de őt nem. Ez már önmagában is probléma volt. Ami azt jelentette…

És ennyit engedett meg magának, hogy elgondolkodjon rajta.

Vagy rá.

Minden további veszélyes terület volt.

De ahogy súrolta a tudatalattijában meghúzott határt, Hermione a vonzalmát nem tényezőnek tekinthette. Legalábbis a fizikai vonzalmat nem. Az csak a felszínen volt. A problémái mélyebbek voltak.

Minden egyes nap a férfi felé vonzotta, keresve és kutatva a többit. Többet a gondolataiból, a véleményéből és a preferenciáiból, többet a reakcióiból és az érintéseiből. Többet azokból a darabkákból, amelyek őt Dracóvá tették.

Az érzések értelmetlenek voltak, logikátlan és megfoghatatlan dolgokon alapultak, és Hermione nem így működött. De ez nem akadályozta meg abban, hogy a legalkalmatlanabb pillanatokban is rá gondoljon. Most például.

Hermione újra felbukkant a gondolatok völgyéből, és csak azt látta, hogy az apja bámulja őt.

– Igen?

– Kész a vacsora.

A rettegés kődarabként halmozódott a gyomrában, de Hermione a kapcsolatuk helyreállításának szellemében átnyomta az érzést. Csak azért, mert ő és az anyja nem értettek egyet, még nem jelentette azt, hogy nem akarta vele tölteni ezt az időt.

Követte az apját a lépcsőn, hogy az anyját az asztalnál várakozva találja. A tányérok már meg voltak terítve, és a bor is ki volt töltve.

– Minden nagyszerűen néz ki. – Hermione leült, és megfogadta, hogy nem emeli ki az anyja hiányzó hozzávalóit – ezzel emlékeztette magát, hogy igyekszik.

De az anyja nem volt ilyen.

Egyenesen az apjára nézett, aki máris a homlokát ráncolva figyelte a viselkedését.

– Jó étvágyat!

És elkezdett enni.

A vacsora olyan csendes volt, hogy Hermione majdnem bátorkodott beszélgetni a legutóbbi nyaralásukról, csak hogy legyen mivel kitölteni az űrt. De mégsem tette. Az apja nem volt egy beszélgetőpartner, pedig még ő is megpróbálta néhányszor, minden egyes kudarcnál bocsánatkérő pillantásokat vetve az asztal túloldalára. Az anyja agresszívan vágta harapható darabokra a sertésszeletet. A hús száraz volt, de Hermione mindent megevett, megitta a borát, és nem kérdezett a desszertről.

Kétkedett benne, hogy lesz.

Az apja leszedte az asztalt, miközben az anyja töltött egy harmadik pohár bort.

– Hogy vagy, anya?

A kérdésre egy elismerő pillantást kapott, de semmi többet.

Hermione felsóhajtott.
– Tudom, hogy mostanában nem alakultak túl jól a dolgok köztünk, de…

A szavak elhaltak az anyja hirtelen kuncogásával.

– Bocsáss meg, én csak az anyád vagyok, aki nem tudja, mi a legjobb neked.

Hermione megfeszült.
– Próbálom ezt rendbe hozni, hogy továbbléphessünk.

– Próbáld meg jobban.

– Nem tudom, mit akarsz tőlem. – A szó kapkodva jött ki, de a lány lenyomta az azonnali védekezését. – Azt akarod, hogy bocsánatot kérjek? Nem tudom őszintén azt mondani, hogy sajnálom.

– Persze, hogy nem…

– De itt vagyok, és próbálkozom. Mindig is itt voltam, próbáltam helyrehozni, megoldani és megjavítani, de te egy lépést sem teszel előre, hogy bárhol is találkozzunk. Mindig hozzád kell jönnöm. – Hermione összeszorította az állát, és kortyolt egyet a saját borából. – Én mindig hajlandó vagyok próbálkozni, és soha nem panaszkodom, de…

– Ez most úgy hangzik, mintha panaszkodnál.

Hermione szája tátva maradt, és izgatottan kopogtatta a lábát, hogy visszafogja magát.

Hogy kontroll alatt tartsa a beszélgetést.

– Ahogy már korábban elmagyaráztam, Ron…

– Nem Ronról van szó. Ez rólad szól.

Bármennyire is próbálkozott, nem tudta visszatartani a torkában megrekedt érzelmi csomót.

– Igen, hadd lássam, hogy emlékszem-e. – Hermione remegő kézzel végigsimított a haján. – Minden az én hibám, és ez is én hibám volt, mióta kitöröltem az emlékeidet. Ezt akarod mondani?

Az anyja nem szólt semmit, ami mindent elárult neki.

– Így van. Rendben. – Hermione többször pislogott, és vett egy mély lélegzetet, mielőtt felállt. Nemcsak hogy nem volt energiája ehhez a harchoz, de az önuralom is hiányzott belőle. Eléggé feldúlt volt ahhoz, hogy minden rossz szót kimondjon, ami csak rontana a helyzeten. Nem volt hajlandó hagyni, hogy az anyja ismét a türelmét feszegesse. – Majd legközelebb találkozunk.

Elindult kifelé, éppen akkor, amikor az apja visszatért a szobába egy pitével a kezében.

– Hová mész? Éppen…

– Sajnálom. – Hermionénak borzasztóan meleg volt, és hányingere volt. – Talán jövő hónapban újra megpróbálhatjuk.

– Vagy talán… – Az anyja elakadt, hangja elhűlt. – Kihagyhatnánk a szeptemberi vacsorát. Másnap úgyis Portugáliában leszünk.

Hermione úgy tett, mintha nem dolgozta volna fel, hogy ki akarja hagyni a vacsorát, ami mindig a születésnapja hetére esett.

Úgy tett, mintha nem fájna neki.

Az apja egyenesen dühösnek tűnt, ahogy letette a pitét az asztalra.

– Elegem van ebből. – A hangja szokatlan volt, és az anyja megdöbbenten nézett rá. – Miért vagy ideges? Mert ez nem…

– Apa, semmi baj. – Hermione összeszorította a kardigánja végét, és az anyja tarkóját címezte. – Ha ki akarod hagyni a szeptembert, az nekem megfelel, anya. Kihagyhatjuk az összeset.

Megfordult, hogy távozzon, és figyelmen kívül hagyta az ezt követő vitát, amely gyorsan felerősödött. Befogta a fülét, amikor az apja elkezdett utána kiabálni, és gyorsabban ment, csak azért engedte el, hogy kirángassa a bejárati ajtót.

Az apja a lépcsőnél érte utol.

– Hermione!

– Én…

– Sajnálom, hogy ez történt. – A bocsánatkérése szinte lélegzetvisszafojtva hangzott. – Próbáltam jobbá tenni a dolgokat. Én… én nem akarom, hogy elmenj. Maradj. Maradj, kérlek. Ne menj el így.

– Én is sajnálom. – Könnyek gyűltek a szemébe. – De én nem maradhatok így.

Nem váltottak több szót, csak egy megértő bólintást a férfi részéről, és egy ölelést, ami elég sokáig tartott ahhoz, hogy Hermione szorosabban átölelje. Az apját belélegezve próbált vigaszt találni ugyanabban a karban, amelyben gyerekkorában menedéket keresett.

De nem volt nyugalom.

Jobban fájt, mint az anyjával folytatott vita, de Hermione nem engedte el. Nem azonnal. Kétségbeesetten kereste még egy kicsit azt a kapcsolatot. Eltartott egy darabig, mire újra láthatta őket. Elméjének szomorú, pesszimista része azon tűnődött, vajon ez lesz-e az utolsó.

Nem tudta.

Nem engedte meg magának, hogy ezen gondolkodjon.

Elpakolta.

Amikor az apja további bocsánatkéréseket próbált mondani, Hermione hátralépett, üdvözölve a zsibbadást, ami mindig követte a fájdalmat.

– Jól vagyok. – A hangja üregesen hangzott a saját fülében. – Holnap felhívom.

– Hermione…

– Semmi baj. Mélyen legbelül számítottam erre.

Kiengedte magát a kapun, és becsukta maga mögött, miközben apja ott maradt, ahol állt, amíg csak egy homályos folt volt belőle. Hermione általában egy eldugott helyet választott magának a hoppanáláshoz, de ma csak sétált.

Olyan messzire és olyan gyorsan, ahogy a lába vitte.

Végig a járdán, ugyanazon a környéken, ahol felnőtt. Olyan emberek házai mellett, akiket évek óta nem látott. Még nem volt sötét, és ahogy elhaladt mindegyik mellett, Hermione érezte, hogy egy kis nosztalgia telepszik a mellkasába. Nem egy elveszett idő után, hanem talán egy olyan idő után, amelyet soha többé nem talált meg.

Hermione addig sétált, amíg a haragja szomorúsággá, a szomorúsága bánattá nem változott. Addig sétált, amíg az ismeretlen környék minden egyes házának elmosódott téglája miatt ráeszmélt a felismeréstől, hogy eltévedt. Addig sétált, amíg az egykor tiszta égbolt fölötte felhőkkel nem telt meg, és a szél felerősödött – a vihar jele egy olyan éjszakán, amikor még csak nem is kellett volna esnie.

Lehajolt, kezét a térdére támasztotta, és zihált. Izmai sikoltoztak a szorongás okozta feszültségtől, és a szíve gyorsan vert, hogy megpróbálja elnyomni a fájdalmat.

Hermionénak fogalma sem volt, meddig jutott, de minden fájt.

Vagy talán mindene fájt.

Helyreigazítva magát, Hermione minden egyes bizonytalan lépést megtett, miközben egy üresnek tűnő ház mögött botorkált. Szemetesek sorakoztak a falakon, mint a játékkatonák, zsúfolásig megtömve. Elővette a pálcáját, és az első hely felé hoppanált, ami eszébe jutott.

Haza.

Hermione nyugtalanul és érzelmesen járkált végig a nappaliban. Nem akart ott lenni, de fogalma sem volt, hova máshova mehetne.

Harry és Ginny házába? Nem. Pansyékhez? Theóhoz? Nem.

Nemek sora halmozódott egymás után, és mielőtt meg tudta volna állítani magát, Hermione belépett a kandallóba, és egy olyan hely nevét kiáltotta, ami egyből lepergett a nyelvéről.

Draco minisztériumi irodája nem volt üres.

Legalább tíz ember zsúfolódott össze a szobában, mind ismerős arcok a helyreállítási megbeszélésről. Percy keresztbe tett lábakkal ült az egyetlen szabad székben, de szokatlanul izgatottnak tűnt. Harry is ott volt, Draco válla fölött állt összefont karokkal.

Belesétált egy csatába.

Percy, Harry és Draco súlyosan alulmaradtak.

De mindenki megállt, amikor észrevették a lány érkezését.

A rá irányuló figyelem áthelyeződése miatt Hermione inkább hátralépett, mint előre. Nem harcolni jött. Őszintén szólva, nem maradt benne semmi. Ettől erősebben remegett a keze, ahogy erőszakosan elnyomta az érzéseit, remélve, hogy az arca a higgadtság szükséges álarca.

– Elnézést a zavarásért.

– Tulajdonképpen – szólalt meg Wingston, a Rejtélyek Osztályának vezetője, hangja úgy csikorgatta az idegeit, mint a köröm. – Éppen önnel akartunk beszélni.

Hermionénak nem tetszett a hangnem.
– Miről?

– Arról, hogy Kingsley csatlakozik-e a Restaurációhoz. – A varázslatos tárgyak vezetője összefonta a karját. – Júliusban azt mondta nekünk, hogy beszélni fog vele.

– Én… – megköszörülte a torkát, súlyát egyik fáradt lábáról a másikra helyezte át, és próbált uralkodni a kezében lévő remegésen, miközben felkészült arra, hogy a várakozókhoz szóljon. Hermione a szeme sarkából elkapta Percy tekintetét, és egy finom fejrázással kínálta meg. Meg tudta ezt oldani. – Még nem beszéltem vele, de úgy tervezem, hogy szombaton találkozom vele.

– Mi tartott ilyen sokáig?

Hermione nem látta, ki kérdezte, de Draco és Harry tekintetük éles tőrével bámult rájuk.

A szolidaritás furcsa formája.

– Szeretném, ha mindenki tiszteletteljes hangnemet ütne meg. – Percy, aki mindig is diplomata volt, erőszak helyett békére szólított fel. – Hermione önként felajánlotta az idejét, nem tartozik senkinek sem válasszal. Ez nem egy vizsgálat. Ez egy találkozó.

– Mint azt ön is nagyon jól tudja, Mr. Weasley, Kingsley egy…

– Hé! – Harry hihetetlenül ingerültnek tűnt, de Draco…

Draco most gyanakodva nézett rá.

És ő tudta, hogy miért.

Hermione érkezése váratlanul történt, és valószínűleg olyan durvának tűnt, mint amilyennek érezte magát – legalábbis az éles szeműek számára.

Valakinek, aki tudta, hol a helye.

– Azt hiszem, teljesen elfogadható, hogy kérdéseket tegyünk fel Miss Granger legutóbbi találkozásunk óta végzett tevékenységéről, Mr. Potter. – A Minisztérium vezető könyvtárosa értelmesen hangzott, de a szeme gyémántot tudott vágni.

– Valójában…

– Nem, Harry, a magam nevében is beszélhetek. – Hermione teljesen kilépett a kandallóból, kezét az oldalán összekulcsolva. – Mit csináltam?

Harry és Percy pillantásokat cseréltek, amit iker vállvonások követtek.

– Kedves kérdés. – Nem volt tisztességes, hogy a rossz estéjét bárkin is levezesse, de Hermione sosem tette jól, ha képletesen falhoz szorították. – Más feladatokra koncentráltam, és a restauráláson kívül is vannak kötelességeim és feladataim. Van egy karrierem, ami időigényes és sok erőfeszítést igényel. Nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni azért, hogy a munkámat végzem.

Valaki megköszörülte a torkát; a lány tekintete bárkit szóhoz mert juttatni.

– Ráadásul azt a feladatot kaptam, hogy felügyeljem Draco Malfoy fordításait, valamint tolmácsoljak egy olyan területen, amelyet ismerek, de valójában nem dolgozom benne. Eddig a nyolc könyvből ötöt már befejeztünk, és tizennyolc törvényt nyújtottunk be Percy csapatának, hogy átnézhesse. Mindez időbe telik, és figyelembe véve, hogy hol tartunk most ahhoz képest, ahol júniusban voltunk, mérhető haladást értünk el.

Hermione felengedte a kezét.

– Sok időt áldoztam erre az erőfeszítésre, mert ez olyasmi, amiben teljes szívemből hiszek, de maguk mindannyian megnehezítitek a dolgomat. Az egyetlenek ebben a teremben, aki kritizálhatja, hogyan töltöm az időmet, az én vagyok, és mindenki, aki részletezni tudja, mi a tényleges szerepe ebben az erőfeszítésben. Ha nem hajlandóak segíteni, akkor legyenek szívesek…

– Lehet, hogy a mi szerepeink nem olyan nyíltak, mint az önöké, Miss Granger – mondta Wingston olajozottan –, de biztosíthatom, hogy…

– Az, hogy ezt vitának tartja, őszintén szólva megdöbbentő – csattant fel Hermione.

– Talán le kellene nyugodnunk. – Mindenki a legmagasabb álló varázslóra, a Játékok és Sportok vezetőjére fordította a figyelmét. Kezével végigfésülte vörös haját. – Én csak azt hiszem…

– Nagyra értékeljük az erőfeszítéseit, Miss Granger. – A Minisztérium vezető könyvtárosa megpróbált kedvesnek tűnni, de minden, ami benne volt, hamis volt. – De most már elengedhetetlen, hogy találjunk egy jelöltet, aki indul a miniszteri posztért. Lehet, hogy megvédik önt a Minisztériumban történtektől, de a dolgok szörnyűek, és szükségünk van…

– Elég legyen. – Draco hangja döbbenetet keltett, ami visszhangzott a szobában. – Mindenki. Kifelé.

– Én nem…

– Nem ismétlem meg még egyszer.

Úgy hangzott, mintha készen állna arra, hogy varázslattal – vagy akár kézzel – kidobja őket.

Az iroda gyorsan kiürült, mindenki, kivéve Harry és Percy, akik ott maradtak, ahol voltak, miután az ajtó becsukódott az utolsó személy mögött. Draco felállt, szemügyre véve az utolsó kettőt, mielőtt megigazította volna az inge ujját.

– Ugyanez vonatkozik mindkettőtökre.

Ezúttal legalább udvariasabban hangzott.

Egy kicsit.

Percynek közöttük vándorolt a tekintete, de kissé zavart arckifejezéssel távozott. Harry követte, összehúzott szemmel. Pár nap múlva fog felbukkanni a lány házánál a gyanújával együtt. Talán kevesebbet is. Hermionénak akkorra készen kell állnia, de egyelőre, amikor az ajtó becsukódott, megkönnyebbülten megereszkedett.

A gyomra felfordult, és a látása elúszott. Mire helyrehozta magát, Draco már ott állt, összeszorított állkapoccsal.

– Bocsánat, hogy…

– A vacsora miatt?

Bólintott, és a lábát bámulta, miközben az orrán keresztül lélegzett be és a száján keresztül ki.

A feszültség zsinórja annyira megfeszült, hogy biztos volt benne, hogy elszakad.

És akkor mi lesz?

Belefulladna az érzelmek örvényébe, amit az apja megölelése óta visszanyelt?

Valószínűleg.

Vajon…

A fonál elszakadt a beleegyezése nélkül.

Hermione utált sírni valaki előtt, aki esetleg elítélné a könnyei miatt. Utálta azt a sebezhető érzést, ami ezzel a tettel jár.

De ez nem számított.

Addig csíphette magát, amíg össze nem horzsolódott, hogy megállítsa, rekeszthette az egészet, és elpakolhatta, amíg nem talált egy pillanatnyi magányt, de a cunamit semmi sem állíthatta meg. Könyörtelen volt, a fájdalom féktelen, az emlék ismétlődött. Hermione hallotta, ahogy levegő után kapkod. Mindez kibillentette az egyensúlyából, amíg nem tudott mást tenni, mint megadni magát, homlokát a férfi mellkasára támasztani, és megpróbálni lélegezni.

Átkarolta Dracót, szorosabban tartotta, mint szerette volna.

A férfi tenyere a tarkóját érintette.

– Zippy!

Hermione kinyitotta a szemét, amikor a kis manó megjelent.

– Igen, uram?

– Kérem, készítse elő a vendégszobát Miss Granger számára, és készítsen neki egy csésze levendulateát. Hagyja öt percig ázni, és adjon hozzá egy teáskanál mézet.

– Ó. – Hermione elhúzódott, és megtörölte a szemét. – Nem kell…

Draco keményen nézett rá.

A feladattal elégedetten, Zippy lelkesen, egy ujjcsettintéssel távozott.

– Tényleg nem kell ezt tenned. – A lány mindkét kezével végigsúrolta az arcát. – Jól vagyok. Én csak…

– Jól?

Nem. Nem igazán. Hermione nem volt jól.

Draco nem szólt egy szót sem azon túl, hogy kimondta az úti céljukat, amíg Hermione le nem ült az otthoni irodájában a kanapéra, a csésze teával, amit Zippy készített, két kezében tartva. Egy pillanatra kilépett, hogy bekukkantson az alvó Scorpiushoz, és a kimerültség eluralkodott rajta.

Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, tudta, hogy későre jár. A takaró ellenére fázott.

Felült, és megdörzsölte fájó fejét, és azonnal megpillantotta Dracót a kanapé másik végén. Az oldalára kuporodva, hosszú lábait behajlítva, hogy ne zavarja a lányt. Sokkal egyszerűbb lett volna felvonszolni magát a vendégszobába, vagy akár haza, és Hermione el is indult, hogy ezt tegye, de amint talpra állt, a fáradtság ismét megcsapta, és gyengéden megrázta.

Draco lassan kinyitotta a szemét, kinyújtóztatta a lábát, amikor meglátta a lányt.

– Ez merész dolog tőlem, de…

Felemelte a takarót, és Hermione minden lépésnél tétovázott, amíg a férfi mellé nem feküdt.

A melegbe burkolózva pillanatok alatt álomba szenderült.

***

2011. augusztus 27.


Szavak és színlelés nélkül született meg a szerződés.

Draco csupán megjelent szombat reggel.

Amíg Hermione az utolsó friss gyümölcsöket pakolta egy kosárba Kingsley-nek, ő teát főzött, és csak a második csésze után eltűnt a mogorvasága.

Az elmúlt éjszaka hosszú lehetett számára. Nem mintha a lány a közelben lett volna, hogy ezt megerősítse. Hermione nem igazán látta a férfit azóta, hogy előző nap a karjaiban ébredt. Furcsa élmény volt a kis helyen összebogozódott végtagok között. Tanácstalan volt, hogy mit mondjon, amíg a férfi nem mondta neki, hogy ne gondolkodjon annyit.

Könnyebb volt hallgatni, mint szavakba önteni a megbecsülését, amikor nem volt olyan, ami illett volna rá.

Két nap telt el, de Hermionéban még mindig dolgozott a feszültség a szüleivel elköltött vacsorától. Nem akart elmenni a találkozóra, hálás volt a társaságért. Amikor megtették a hosszú sétát Kingsley ajtajáig, még inkább Draco hátára tett kezét, biztos jelenléte hálával töltött el.

A férfi furcsán nyugodtan viselkedett.

Valószínűleg ideges.

Nehéz volt megmondani; az arca kifejezéstelen volt.

Ha Kingsley meglepődött mindkettőjükön, de nem mutatta, csak üdvözölte őket a titokzatos pillantásai egyikével, mielőtt elfogadta Hermione gyümölcs- és zöldségkosarát.

– Örülök, hogy látlak, mint mindig, Hermione.

Kilépett az ajtón, miután mosolygott, majd visszanézett a két férfira, akik még mindig egymást figyelték.

– Draco Malfoy. – Kingsley hangjában a rosszindulat hiánya lazított valamit a tartásán.

– Uram. – Még mindig óvatosság fűzte az egyetlen szót. Valami, amire számítottak.

Kingsley lassan kinyújtotta a kezét.
– Isten hozta az otthonomban.

Draco megrázta, és valami, amit a lány megkönnyebbüléssel társított, villant át a férfi arcán. Hermione kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy visszatartotta.

Ez egy jó kezdet volt.

Kint ültek a melengető napsütésben, ahogy a délelőtti égbolton felkelt, és a fűre hulló utolsó harmat is elpárolgott. Újabb szép napnak nézett elébe, és a méhek szorgalmasan kihasználták ezt – a zümmögés hangosabb volt, mint az előző látogatásakor. Egy üveg méz várta Hermionét, amit a lány a táskájába dugott, csendesen izgatottan, hogy megoszthassa Scorpiusszal.

Kingsley meglepte azzal, amikor visszatért egy második üveggel Draco számára, aki egy merev biccentéssel fejezte ki elismerését, mielőtt átadta volna neki az üveget, hogy tegye a táskájába. A csend a reggeli levegő utolsó ropogásával kombinálva megpróbálta hamis biztonságérzetbe ringatni, de Hermione várt, és lopva Draco felé pillantott, ahogy a körülöttük lévő földet figyelte. Kingsley otthona távolabb volt, mint az övé. Ő így szerette.

– Tudom, miért vagy itt, Hermione. – Kingsley egy pillanatra megállt. – Azért vagy itt, hogy meggyőzz, lépjek ki az árnyékból, és induljak a miniszteri posztért.

– Így van. – Nem volt értelme hazudni.

– Erre számítottam. – A tekintete visszatért a méhekre. – Bevallom azonban, meglepett, hogy ma látom önt, Malfoy.

Draco egy pillanatra megmerevedett, mielőtt a tökéletes könnyedség képében megnyugodott.

– Meglep, hogy a megoldás része vagyok, és nem a probléma? – Draco arca ugyanolyan zárkózott volt, mint a hangja. – Az én részvételem a helyreállításban a legjobb esetben is önző.

Valami olyasmi, amit Hermione már nem egyszer hallott tőle.

– Valóban? – Kingsley fürkésző pillantást vetett rá. – Szerintem nagyon vékony, finom határvonal húzódik az önző és az önzetlen között. Könnyű elveszíteni, hogy valójában melyik oldalon állsz.

– Biztosíthatom, hogy tudom, hol a lojalitásom.

Kingsley felállt, a lépcsőfok legvégére merészkedett, és a méheket nézte. Draco tekintete a zöldellő növényzetre tévedt, míg az övé szilárdan Kingsley-n maradt. Királyian nézett ki, még a lila méhészköpenyben is. Elgondolkodtató férfi. Intett, hogy mindketten csatlakozzanak hozzá, egy-egy ember mindkét oldalon.

– Tudjátok, miért utasítottam el Percy eredeti kérését?

– Nem tudom. – Hermione rájött, hogy még sosem beszéltek erről.

– Van valami kimerítő a hatalomban, amit addig nem értettem, amíg vissza nem vonultam.

– Egyetértek. – Hermione a korlátra tette a kezét. – Vannak vezetők, és vannak, akik vezetnek. Az előbbiek hatalmat gyakorolnak, míg az utóbbiak inspirálnak minket. Úgy hiszem, te mindkettő lehetsz. Sőt, biztos vagyok benne, hogy képes vagy rá, mert már most is az vagy.

– Ez nem az a pozíció, amit valaha is akartam.

– Mert maga jó ember. Ha nem lenne az, akkor túlságosan szívesen lépne, és indulna a miniszteri posztért. – Azon kapta magát, hogy Draco ránéz. A férfi figyelt. – Nem úgy közelíti meg a vezetést, mint valami jót vagy élvezeteset, hanem mint valami szükségeset. Szerintem az a legnagyobb rossz szolgálata, ha valaki olyan ember keze alá kerül, aki élvezi a hatalmat. Ha nincs következetes nyilvános elszámoltathatóság, akkor nem kételkednek abban, hogy a saját érdekeiket a köz érdekei fölé helyezik. Ezt éltük meg az elmúlt tizenhárom…

– Szóval fél – mondta Draco halkan hitetlenkedve.

– Igaza van, de a félelmem nem gyengeség – magyarázta Kingsley. – Ez energia. Egy valóság, és még annál is több, erő.

– Ezt nem hiszem el.

– Nem várom el, hogy így legyen, hiszen élete különböző pontjain félelemben élt. – A hangjában volt valami csiszolt nyersség, amit Draco meglepő módon nem vett zokon. – A félelemreakció egy ősi túlélési mechanizmus. Ha negatívumként gondol rá, olyan döntések meghozatalára késztet, amelyek negatívan befolyásolják az életét. Reaktívvá tesz ahelyett, hogy proaktív lenne.

Draco megfeszült.

– De, ha a félelemre úgy gondol, mint egyfajta energiára, akkor megérti, hogyan lehet elnyomni, kifejezni vagy átalakítani.

Draco felé pillantott, de a férfi bezárkózott a beszélgetésbe.
– Fél a hatalomtól, vagy attól fél, hogy megrontják vele?

– Az abszolút hatalom abszolút megront.

Kingsley szavai ismerősek voltak.

Draco mondta őket neki hónapokkal ezelőtt.

Kicsit túl pesszimista volt az ízlésének, Hermione más utat választott.

– De hát nem az a férfi mércéje, hogy mit kezd a hatalommal? – Hermione egyenesebben állt, annak ellenére, hogy jóval alacsonyabb volt mindkét férfinál. – Kevés ember van, akiben megbízom, de tudom, hogy te fenntartanád a neked adott hatalmat. Tudom, hogy kemény, de igazságos lennél, tisztelnéd azokat, akik követnek téged, és úgy törődnél az emberekkel, ahogyan a méheiddel is törődsz.

Kingsley percekig nem szólt semmit, mielőtt Draco felé pillantott volna.

– Ön keveset mondott, Malfoy.

– Az erősségeimre játszom.

Kingsley kuncogott az őszinte válaszán.
– Okos ember.

– Ma nem az a feladatom, hogy meggyőzzem magát.

– Akkor mi a célja?

Hermione zavarba jött, amikor mindketten elhallgattak egy olyan pillantásváltás után, amit nem tudott megfejteni.

– Akkor hát legyen. – Kingsley szórakozottnak tűnt. – Gondolt már a politikára?

– A nem akarok és nem is vágyom rá. – Draco összefonta a karját. – Erősen kétlem, hogy az emberek kineveznének egy volt halálfalót bármilyen politikai tisztségbe.

– Nem az.

– Nem, nem vagyok az, de ön nem tudod, ki vagyok.

– Pontosan tudom, hogy kivé vált. – Kingsley Draco felé vetette egyik titokzatos pillantását. – Maga és én ugyanabból a fából faragtak, Mr. Malfoy.

– Ezt őszintén kétlem.

– Á, de hát emberek vagyunk, nem igaz? – Kingsley sötét szeme meg sem mozdult. – Hibás, tökéletlen és véges lények. Mindig is kíváncsi voltam, hogy önökből mi lesz.

– Még mindig dolgozom a háromból az utolsón a magam számára.

Engesztelés.

– Hmm. – Kingsley Draco vállára tette a kezét. – És mégis jobb emberként áll előttem.

Draco lenézett.

– Hermione, segítenél nekem a méhekkel? Te tudod, hol vannak a ruhák.

A lány megtette, és kettesben hagyta őket beszélgetni.

Nem sokkal később ő és Kingsley elsétáltak Dracótól. A férfi a korlátnál maradt, és a távolba bámult, miközben a szellő enyhén kócolta a haját. Elmerült a gondolataiban, és akkor is az volt, amikor a lány visszatért az átöltözésből, és egy gyors kezet nyomott a hátára, mielőtt követte Kingsley-t. Nem tudott nem gondolni a férfi ellenszenvére az ember alkotta természet iránt, és azon tűnődött, vajon élvezi-e itt kint, ezen az emberektől érintetlen helyen.

Kingsley figyelte őt.

– Megnőttél.

Hermione elmosolyodott.
– Bizonyos szempontból.

– A növekedés kényelmetlenséget és stresszt jelent. Néha még fájdalmas is lehet. Úgy tűnik, te mindezekből a dolgokból vagy. – A férfi nem tévedett, de a lány hallgatott. – Nem feltétlenül jelent szenvedést, de azt hiszem, a növekedéshez fel kell adnod valamit. Küzdelem nélkül nem értékelsz semmit.

Hermione magába szívta a szavait, és a saját helyzetére alkalmazta őket.

Mindegyikre.

– Minden okom megvolt rá, hogy ma nemet mondjak neked.

A szíve megdobbant az elhibázott lépésével egy időben.
– De…

– Nem azért mondtam fel, mert kifáradtam és elégedetlen voltam a Minisztériumban zajló dolgok miatt. Azért léptem ki, mert elvesztettem a reményt. Láttam egy világot, amely rossz irányba változik, és nem hittem, hogy változtathatok rajta. Nem láttam értelmét a harcnak.

Az élet olyan nehéz volt, amikor az embernek minden morzsáért meg kellett küzdenie. Ez érthető volt.

– Emlékeztettél arra, hogy a tanulás nem lineáris, és néhány leckét többször is meg kell tanulni. A méhek, sőt még Malfoy is, arra emlékeztetnek, hogy a remény és a változás egészen kicsiben kezdődik.

Hermione elgondolkodott a megjegyzésén, miközben minden egyes kaptárt ellenőriztek.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

– Igen, és te? – Kingsley egy pillantást vetett rá. – Mit szeretnél ebből látni?

– A korrupció végét. Az emberek védelmét. – Hermione válaszában nem volt tétovázás. – Szabadságot. Békét.

– Ez minden, amit akarsz?

– Igen.

– És mit szólnál valamihez magadnak?

– Nekem nincs semmi, amit szeretnék. – Hermione az alsó ajkába harapott. – De ha egy kérésem lenne…

– Mi lenne az?

– Tudnál időt szakítani arra, hogy eloltsd a tüzet a Malfoy-kúriában?

Neki.

Már túl régóta égett.

***

Hermione impulzívan csajos estét hívott össze, amikor hazament Dracótól, egy pohár bor és egy esti mese után Scorpiusnak. Elment átöltözni, és amikor visszatért, Ginny, a részmunkaidős koktélkeverő, már ott várta egy itallal, mellette Padma ült a konyhaszigeten, és a sajátját szürcsölgette.

– Mindketten korán jöttetek egy rögtönzött bulira.

– Gondoltam, szükséged lehet a társaságra, hiszen tényleg hívtál. – Ginny a konyhasziget alá merült, és előhúzott egy újabb üveg bort, amit egy üveg Firewhisky követett. – Harry a gyerekekre vigyáz, mivel Pansy bulija után egy nappal elutazik.

Draco már korábban is szóba hozta az utazást, amikor említette, hogy kétirányú naplót készít, hogy a távollétében is kommunikálhasson Scorpiusszal.

– És te? – Hermione a másik boszorkányhoz fordult.

– Én az italok miatt jöttem. – Padma felemelte a poharát. – Esküvőszervezés.

Úgy hangzott, mint egy átok.

A barátai pillantást váltottak, mielőtt a vörös hajú bátorkodott a kérdésre.

– Milyen volt a vacsora a szüleiddel?

Válasz helyett Hermione felvette az italát, és egy húzásra lehajtotta, nem gondolva a korábbi borra, ami kellemesen melegséget hagyta a gyomrában. Ginny itala fűszeres volt, több vodka, mint gyümölcslé és jég. Ginny és Padma aggódó pillantásokat vetettek rá, de ő udvariasan figyelmen kívül hagyta őket.

A mai este fájni fog, de éreznie kellett az égést a mellkasában, hogy enyhítse az anyja szavai okozta fájdalmat, amiről azóta sem vett tudomást.

– Anyám még mindig dühös, és azt akarja, hogy a jövő hónapban kihagyjuk a vacsorát.

– De hát az nem… – Padma megállította magát, ahogy a szemei elkerekedtek.

– De igen. – Hermione belenézett az üres poharába. – Mondtam neki, hogy mondja le mindet.

Kínos csend töltötte be a szobát, mint a füst, és mindannyian tudták, honnan lángolnak a lángok.

– Akarsz egy ölelést vagy még egy italt? – Ginny kérdése jogos volt. – A másik lehetőség mindkettő és egyik sem.

– Még két ital, aztán talán ölelkezős kedvem lesz.

– Vagy csinálhatok neked egy erősebbet.

Padma huncutul vigyorgott.

Az erős Ginny számára végül egy pohár vodkát jelentett egy leheletnyi naracslével, ami alig változtatta meg az ital színét.

Hermione mégis megitta.

Mire a többiek megérkeztek, és minden a legnagyobb rendben ment, a hangulata megrekedt; a fájdalom elzsibbadt, a gondolatai pedig vadak és szabadok voltak. A kanapén ült, kényelmesen Padmának támaszkodva, miközben nézték, ahogy Parvati és Cho a zenére táncol, és próbálták nem kiönteni az italukat.

Ginny közben már egy újabb adagot készített.

Amint Pansy kilépett a kandallóból, Hermione tudta, hogy valami nincs rendben, de a kapcsolatát az észérvekkel és a megfigyeléssel erre az estére elvesztette, és csak másnap reggelre tért vissza.

Miután Parvatit egy puszival üdvözölte, és Chóra vetett egy bágyadt pillantást, Pansy megivott két pohárral Ginny készítette italból, rögtön egymás után, a harmadikat pedig a kanapéhoz vitte. Hermione mellé ült, és minden tekintetben úgy nézett ki, mint aki a gondolatai között őrködik.

– Valami határozottan nincs rendben veled. – Hermione hallotta a saját hangjában a gúnyolódást, és felkacagott.

Pansy kényszeredett szórakozottsággal felvonta az egyik szemöldökét.

Hermione oldalba bökte Padmát.
– Figyeld meg őt a kedvemért!

– Nem hiszem, hogy bárkit is úgy tudnék megfigyelni, mint te. – Padma kuncogni kezdett, amíg Pansyre nem nézett, és a mosoly le nem csúszott az arcáról. – De valami baj van veled.

És akkor ugyanazt a döntést hozta, amit Hermione is tett volna, ha nem lett volna részeg.

– Parvati! Állítsd le a zenét! Beszélnünk kell.

– Értelmetlen. – Pansy hangja szinte kijózanította Hermionét.

Majdnem.

Csuklott egyet.

– De Susan még nincs itt, és nekem tetszik ez a dal – nyafogott Parvati. – Hol van?

– Valószínűleg a papírmunkát fejezi be. Hamarosan itt kell lennie. – Padma intett Ginnynek. – Addig is el kellene kezdenünk.

Ginny szakszerűen végigment a szobán, és otthagyta az általa készített italoka, egy pálcaintéssel felkapta az üveget, és mindenkinek lebegő felespoharat adott. Mindenki elkapta a sajátját, kivéve Hermionét, aki ragyogó mosollyal fogadta el a sajátját Pamdától.

– Máris be vagy rúgva? – Pansy csodálkozva kérdezte. – Hogy lehet ez?

– Nem vagyok részeg, hanem be vagyok állva, köszönöm szépen. – Hermione széles mosolyára Pansy megrázta a fejét. – Bort ittam vacsora után, majd két pohárral, amikor Ginny ideért, aztán egy egész pohár vodkát.

– Volt benne gyümölcslé.

– Egy kicsi! – Hermione természetellenesen hangosan nevetett.

– Szemantika. – Ginny vállat vont, mielőtt mindenkinek töltött volna egy adag lángnyelv whiskyt, Hermionénak egy fél adagot, aki grimaszolva panaszkodott. – Ma este már eleget kevertél.

Jogos, de nem kellett neki tetszeni.

Hermione lehajtotta a fél felesét a többiekkel együtt, és összerezzent. Igen, ezzel véget ért az esti ivós kalandja. Parvati és Cho elhelyezkedtek a kétférőhelyes asztalnál, Ginny pedig helyet foglalt egy másiknál. Susan, amikor egy perccel később megérkezett, előhívta a konyhaszigeten még megmaradt italokat, és keményen Hermionéra nézett.

– Te!

– Én! – Hermione feltartotta mindkét kezét. Vagy legalábbis azt hitte. De össze volt zavarodva. – Várj! Én?

– Az egész a te hibád!

– Mi? – Most teljesen elvesztette a fonalat.

– Nagyon őszintének kell lenned Hermionéval. – Padma megveregette a lábát, mint egy kisgyereket, és hangosan suttogta: – Elment az esze…

– Hé!

– Látod, mire gondolok? – A boszorkány a lány irányába bökött, és vidáman vigyorgott. – Elisszuk a problémáinkat, csatlakozz hozzánk!

– Rendben. – Susan rávillantott a nőre. – Nos, ha kijózanodtál, el kell mondanod, hogy mi a francért jön Draco Malfoy hétfőn az irodámba. – Miután végigsimított a sötét haján, Susan csak még erősebben méregette. – Megláttam a nevét a határidőnaplómban egy konzultációra, és majdnem összeszartam magam.

Parvati arca eltorzult.
– Hogy lehet, hogy Hermione…

– A kórlapja azt írta, hogy ő utalta hozzám!

Egy sor félreértés után minden a helyére kattant.

– Ó. Ó. Én voltam – mondta Hermione büszkén. – A vállsérülése miatt.

– Milyen sérülése van? – Parvati felhördült. – Hogyhogy én nem…

– Nem sokan tudnak róla, szóval…

– Fogd be a szád! – vágott közbe Pansy, mielőtt Hermione felé fordult volna. – Hogy a faszba tudtad rávenni, hogy foglalkozzon vele? Már régóta nem vesz róla tudomást.

– Én… – Hermione többször pislogott, és üres fejjel húzta ki magát. – Megböktem?

– Úgy érzem, mintha lenne valami története. – Ginny lehajtotta a fejét. – Egy jó történet.

Parvati túl izgatottnak tűnt, a vigyora már-már a hisztériával határos volt.
– Biztosan van ott egy történet.

Hermione azt tette, amiben a legjobb volt: elterelés.

– Pansy, miattad állítottuk le a zenét. Miért iszol ennyit?

– Miért vagy már most dühös? – vágott vissza Pansy.

Mivel nem volt hová kitérnie, Hermione felsóhajtott, és elmesélte az egész vacsorabotrányt, kihagyva, hogy hol keresett menedéket az események után. Ez amúgy sem tartozott senkire, és hatalmas kíváncsisággal teli dobozt nyitna ki, amit sosem tudna bezárni. Amikor befejezte, mindannyian szolidárisan ittak.

Hermione megvárta, amíg Pansy befejezi a felest.
– És most te jössz.

– Igen, a megosztás törődés. – Ginny összefonta a lábait. – Én…

– Szakítottam Percyvel.

Minden megállt, részben a hír miatt, részben pedig azért, mert ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevén említette a férfit. Pansy megitta a maradék italát, mielőtt körülnézett volna, és csak ekkor vette észre, hogy mindenki őt bámulja.

– Mi az?

– Mi történt? – Cho együttérzően kérdezte.

Pansy csak bámult rá, majd lassan pislogott, mielőtt Ginnynek intett, hogy adja át neki az üveg lángnyelv whiskyt. És ő megtette; Pansy arckifejezése nem úgy nézett ki, mintha vitatkozni akarna.

Ginny nem tűnt meglepettnek. Bizonyára már tudta, de nem állt mellé.

– Semmi. Pár napja már túl vagyunk rajta.

– És csak most mondasz valamit? – Parvati sértettnek tűnt. – Azt hittem, barátok vagyunk.

– Ez nem komoly, és soha nem is volt az. – Pansy elkomorult. – Csak szórakozás volt. Most már vége. Ilyen egyszerű.

Ez még Hermione homályos elméje számára sem hangzott igazán egyszerűen. A lány tagadása alatt valami olyan dolgot temetett el, ami legalább annyira összetettnek tűnt, mint a lány tekintete.

– Azt hittem, boldog vagy.

Nem volt rossz dolog, amit mondott, csak nem a megfelelő személy mondta: Cho.

– Esküszöm a kurva életbe…

Hermione eltakarta Pansy száját, amire a lány a tenyerébe harapott. Rá nézett, de nem vette el a kezét, amíg Pansy meg nem forgatta a szemét, és be nem engedett.

– Gyűlöllek.

– Nem, nem utálsz. – Hermione elvigyorodott, de gyorsan hagyta, hogy ez lecsússzon az arcáról. – Tényleg boldognak tűntél.

– És az is voltam, de Percy heves. Tudom, hogy mit akar, és ez több, mint amit én hajlandó vagyok megadni.

– Ami? – Padma megkérdezte.

– Minden.

– Te…

– Beszéltél Percyvel? Ne légy már ostoba? – És ezzel Pansy felállt, és kisétált a konyhába, ezzel gyakorlatilag véget vetve a beszélgetés ezen részének. Mindannyian egymásra meredtek, tudván, hogy a lány visszatérésekor nem szabad feleleveníteni a témát.

Amikor a lány tiszta vodkával tért vissza, az még egyértelműbb jel volt a továbblépésre.

És Ginny meg is fogadta.

– Hermione, láttalak téged és Malfoyt együtt sétálni a viccboltban múlt héten. Mindketten úgy tűnt…

– Hadd találjam ki a következő szavadat. – Hermione megforgatta a szemét. – Majdnem. Ugh, ne már megint ez.

– Csak mondom. Miért nem…

– Szeretnéd, ha ezeket az okokat időrendben, ábécérendben – csuklott egyet – vagy fontossági sorrendben sorolnám fel?

Pansy elkomorult.
– Néha…

– Hermionénak igaza van. – Cho védekezése mindenkit meglepett. – Malfoy olyan, mint egy téglafal.

– És ezt honnan tudod? – Pansy összehúzta a szemét.

– Tudom, hogy bezárkózik.

– Kurvára nem tudsz semmit Dracóról. – Pansy úgy nézett ki, mint aki kész lenne eldobni az italát, és csoda volt, hogy nem tette. – Ne ülj itt, és ne beszélj úgy róla, mintha tudnád.

– Igazad van, de hidegnek tűnik…

– Még csak nem is ismered eléggé ahhoz, hogy ezt mondd. – Hermione szavai meglepték. – Senkinek sincs joga ahhoz, hogy egy másik embert dobozba zárjon, főleg, ha nem is ismeri.

– Tudom, amit láttam, amit hallottam, és…

– Nem tudnál… nem beszélni róla a közelemben, főleg mióta… – Hermione megállította magát, hogy ne mondjon többet, mint amennyit akart. Az alkohol minden bizonnyal fellazította a száját. – Mióta jobban megismertem őt.

Cho zavartnak tűnt.
– De az előbb azt mondtad, hogy nem…

– Csak nem hagyom, hogy elítéld őt, amikor nincs itt, hogy megvédje magát. Ha nem akarod, hogy az emberek feltételezéseket tegyenek rólad, akkor ne tedd ezt vele.

– Hermionénak igaza van – mondta Padma. – Tudom, hogy mivel állsz szemben, de Malfoy nem érdemli meg az ítélkezést.

– Ne beszélj úgy róla, mintha valami… valami… rohadt egzotikus hal lenne! – Hermione hangulata olyan forró volt, mint amilyennek a szoba érezte magát. – D…de te látod az ő világát. Tökéletesnek tűnik. Pontosan úgy néz ki, ahogy kell. – Megdörzsölte a fejét, hogy megpróbálja kitisztítani a ködöt. – Mielőtt ítélkezel, nézd meg az akváriumát. Garantálom, hogy meglátod azokat a részeket, amelyek nem stimmelnek. Nem oda való. Ő… francba is. Draco nem hal.

Néhány pillanatig senki sem szólt semmit.

– Ez… mély. – Parvati csodálkozva nézett, miközben Cho a kezére pillantott.

– Úgy hangzik, mintha sokat gondolkodtál volna rajta. – Ginny Pansyre nézett, és őt is hasonlóan megdöbbenve találta.

Ő is elgondolkodott rajta.

Gyakran.

Hermione anélkül, hogy védekezett volna, felállt, és az emeleti mosdóba botorkált. Mire visszatért, a zene újra szólt, és úgy tűnt, mindenki jól érzi magát, de Pansy eltűnt. Ginny a télikert irányába mutatott, mielőtt Hermione még megkérdezte volna.

De Pansy nem volt ott.

Helyette kiment, és a hintán ült, egyenesen az üvegből iszogatva a whiskyt.

Hermione csatlakozott hozzá, nem tudta, mit mondjon valakinek, akinek ennyire nyilvánvalóan fájdalmai vannak, de túl makacs ahhoz, hogy ezt beismerje. Egyik kezét Pansy kezére tette, és csendben várt. A kert felett lebegő fénygömbökre pislogva kezdett el úszni a világ.

Pansy ökölbe szorult a tenyere alatt.

– Ennek nem így kellett volna történnie. – Pansy szavai a szellőben úsztak, és amikor Hermione odanézett, észrevette, hogy egyetlen könnycsepp gördül végig barátnője arcán. – Ez szörnyű. Utálom ezt.

– Micsodát?

– A szerelmet.

***

2011. augusztus 28.


Az időjárás szokatlanul szép volt.

Az égen úszó felhők ellenére, amelyek csak néha-néha engedték a napot átkukucskálni, nem akart esni az eső. A virágzó virágokkal és a meleg szellővel megnyugtató volt a szabadban lenni, ahelyett, hogy a télikertje kényelméből tapasztalta volna meg.

Hermione szabadon engedte a csirkéit, és figyelte, ahogy azok két különösen problémás ágyásban rovarokat, bogarakat és lárvákat kapkodnak fel. Magukra hagyta őket, varázslattal bezárva, nem mintha észrevették volna.

Jól szórakoztak.

Ez nem volt elég a probléma megszüntetéséhez, de segített, és a csirkék megérdemeltek egy kis szabadságot, amíg ő egy másik ágyás megtisztításán és trágyázásán dolgozott, felkészülve a téli ültetésre.

Ahhoz, hogy a kertjében valódi változást érjen el, még legalább tíz csirkére lenne szüksége.

Már a gondolat is ijesztő volt.

Hermionénak mégis megfordult a fejében, miközben lopva egy pillantást vetett szorgos munkásaira, miközben azok a földet csipkedték. Nehéz volt elképzelni, hogy lenne ideje újabb csirkékre.

Neville-nek ki kellene bővítenie a ketrecet, ami szintén másfajta védelmet igényelne.

Idő. Türelem. Energia. Mindezekből kevés volt.

De Hermione elméjének volt egy csendes része, amelyik hízelgett a gondolatnak, hogy Scorpius egy bolyhos fiókát tart a kis kezében. És elnevezte. Megsimogatja. Gondoskodik róla. Megmutatja Albusnak, a szeme csillog az izgalomtól és a büszkeségtől.

Valami, ami csak az övé.

Valami, amit nézhetett, ahogy nő és változik.

Egy kép, amit Hermione nem tudott gyorsan elfelejteni. Későbbi megfontolásra elnapolta az ötletet.

Könnyű volt észrevenni, ha a csirkék jóllaktak, mert elkezdtek a növények után menni, csipkedték a leveleket, csak mert tudták, kaotikus kis bajkeverők, ezért visszaterelte őket a ketrecükbe, hogy játsszanak, amíg el nem fáradnak.

Hermione folytatta a virágágyás megtisztítását, megvizsgálta a talaj minőségét, és megpróbálta kitalálni, milyen trágyázásra lenne szüksége. Ezután a rózsák öntözéséhez fogott, szórakozottan ügyelve arra, hogy a virágokat megtisztítsa a szennyeződésektől.

Jobban néztek ki tőle.

A leszedett gyümölcsöket és zöldségeket bevitte a házba, és ebédet készített magának a szünetben, mielőtt befejezte a második ágyás kitisztítását. Semmi nehezet, csak egy szendvicset, amit kint a legelőn evett meg, egy pokrócon elnyújtózva egy könyvvel, amit el akart olvasni. Miután befejezte az étkezést, úgy tervezte, hogy az órát a könyvével tölti, de a hangulat másképp döntött. A meleg szellő elaltatta az érzékeit, és…

Hermione kábultan ébredt fel. Az oldalán fekve, fejét a karján nyugtatva vette észre a mellette lévő könyvet.

Nehéz volt megállapítani, mennyi idő telt el, amíg rá nem pillantott az órájára.

Több mint egy óra.

Miután felült és kinyújtózott, megforgatta a vállát, és ide-oda forgatta a fejét, hogy enyhítse az alvással járó merevséget. Már épp össze akart pakolni, amikor érezte az őrvarázslata bizsergését.

Vendége érkezett.

És nem olyan látogató volt, akire Hermione számított.

Narcissa.

Betegét aznap reggel végre kiengedték a kórházból.

Scorpius kísérte el, amit Hermione akkor tudott meg, amikor a nappalijában a kanapén ülve találta őket. Narcissa kissé zavartnak tűnt; ez felkeltette a kíváncsiságát, mert az eset óta megszaporodtak az ilyen pillanatok.

Scorpius integetett, Hermione pedig válaszolt neki.

De aztán a fiú jelelt, és a lány mindent eldobott.

Segítség! Tévedés.

– Narcissa? – A boszorkány lassan megfordult Hermione hangjára. – Hogy van?

– Jól. – A boszorkány felállt. – Legyen olyan kedves, és vigyázzon Dracóra helyettem!

Elsétált a télikert irányába, otthagyva őt és Scorpiust, akik pillantásokat cseréltek.

Néhány kérdés, jelelt válasz és fejrázás kellett ahhoz, hogy megtudja, hogy a viselkedése megváltozott, amint leült. Scorpius megfogta Hermione felajánlott kezét, és a nő elvezette a télikertbe, ahol Narcissa már nem volt ott.

Hermione majdnem elengedte a kisfiú kezét pánikjában, de igyekezett nyugodt maradni, és gyorsan észrevette Narcisszát, amint a legelőn sétál.

Ez egy dilemma volt.

Nem akarta magára hagyni Scorpiust, de azt sem tudta, hogy magával kell-e vinnie, hogy a nagymamája után eredjen. Arra gondolt, hogy felhívja Dracót, de eszébe jutott, hogy ő egy helyreállítási megbeszélésen van. Ezért hívta Andromedát, de szüksége volt néhány percre, hogy befejezze, amit csinál, mielőtt el tudott volna menni. Így maradt Catherine, aki nem sokkal a zöld lángok megszűnése után érkezett meg.

– Minden rendben? Narcissa mondta, hogy idejön, és Scorpius látni akart téged.

– Szeretném, ha vigyáznál rá. – Hermione megidézte Al egyik könyvét, letámasztotta Scorpiust a hintára, és intett Catherine-nek, hogy csatlakozzon hozzá. – Mindjárt jövök.

Scorpius bólintott, az arca komoly volt, ahogy az első oldalt lapozta.

Narcissa nem ment messzire.

Valószínűleg Hermione még soha nem látta ilyen lazán, ahogy a takaró közepén ült a legelőn. Lábai összecsukva, tekintete valahol a távolban, úgy nézett ki… tehetetlenül. Amikor Hermione leült, szomorúság volt abban a lélegzetben, amit Narcissa kilélegzett.

– Nem emlékszem, hogy idejöttem volna.

– Biztonságban van itt. – Hermione megérintette a vállát, és figyelte, ahogy a boszorkány szeme a kék égre emelkedik. – Scorpius is biztonságban van. Minden rendben van.

– Nem. Nincs minden rendben. – Narcissa hangja alig volt hangosabb a fák zizegésénél. – Ez továbbra is meg fog történni. Addig fogok menni és menni, amíg egy nap vissza sem jövök. Folyton el fogom felejteni, és olyan helyeken fogok felébredni, ahol nem tudom, hogyan kerültem oda. Nincs vége ennek…

Hermione most az egyszer nem tudta, mit mondjon.

A rideg igazság az volt, hogy igen, igaza van, de nem tűnt helyénvalónak, hogy logikával válaszoljon.

Csak érzelmekkel.

De Narcissa megelőzte azzal, hogy a fejét a vállára hajtotta, egy olyan mozdulattal, ami még mindig megdöbbentette Hermionét.

Egyszerűen csak… ültek. Csak úgy.

Hermione időnként hunyorgó pillantásokat vetett a válla fölött, ahol alig látta, hogy Scorpius engedelmesen nézi az ölében lévő könyvet.

Ültek.

Hermione karját maga köré fonta, ez tartotta a helyén, és a valósághoz kötötte.

Ültek.

Hallgatták a madarakat, a természet, az élet hangjait, a másodpercek csak peregtek.

Addig ültek, amíg Narcissa végre megszólalt.

– Ma van Lucius születésnapja. – A nyakában lévő gyűrűvel babrált. – Minden nap hiányzik, de az olyan nehéz napokon, mint a mai, akkor hiányzik a legjobban.

– Mi hiányzik belőle a legjobban?

Bár Hermione nem ismerte Lucius Malfoyt azon kívül, amit átélt és amiről olvasott, fontos része volt Narcissa életének… és az emlékeinek.

Emlékeinek, amelyeket éppen elveszített.

Valószínűleg olyan érzés volt, mintha újra elveszítené őt.

Nem is egyszer.

Minden egyes eseményt.

Minden nap.

– Hiányzik a hangja. A mosolya. Az illata és a nevetése. A jelenléte. – Narcissa elhallgatott. – Butaság, tudom.

– Nem, nem az. Így érz, és senki sem mondhatja meg, hogyan gyászoljon.

– Az ilyen napokon, mint ez… – A lány lehajtotta a fejét, és mély levegőt vett. – Scorpiusra gondolok, és megértem, miért küzdött érte olyan keményen. Dracóra gondolok, és megértem, miért volt olyan dühös rám.

– A fia nagy súlyt cipel a vállán.

– Nem tettem neki engedményeket. – Narcissa nem hagyta abba a nyakában lévő gyűrű érintését. – Valamilyen szinten mindvégig tudtam. Csak túl makacs voltam ahhoz, hogy belássam.

– Most, hogy jobban érti, jobban is tud cselekedni.

– Draco… engedékenyebb lett a balesetem óta. Most már beszél hozzám, és nem csak udvariasságból. Próbálkozik. Ahogy én is.

Hermione a válla fölött átnézett, miközben hallgatta, érezte, hogy a gyámok bizseregnek az újonnan érkezettektől.

Andromeda.

Scorpius továbbra is a hintán maradt, de már nem nézett lefelé, csak egyenesen előre.

– Nem akar visszajönni a házba?

– Nem. – Narcissa hangja még mindig távolságtartó volt. – Szeretnék itt ülni és emlékezni, amíg lehet.

Hermione hagyta, hogy ezt tegye, helyet cserélt Andromedával, aki a nővére mellé ült, és átölelte őt. A köztük lévő kontraszt, egészen a hajuk színéig, megdöbbentő volt az őket körülvevő legelő zöldjével szemben.

Scorpius addig nem engedett a hintából, amíg a lány nem állt közvetlenül előtte, és nem bólintott Catherine-nek, hogy térjen vissza a házba. Kikukucskált a legelőre, ahol a nagyanyja ült Andromedával, mielőtt aggódó tekintetét ráfordította.

– Szomorú, de jól van.

Ez volt a legjobb magyarázat, amit Hermione adni tudott.

Scorpius letette a könyvet a hintára, és az üvegház felé vezette, türelmesen várva az ajtó mellett, hogy a lány kinyissa. Hermione követte a kisfiút, akinek konkrét úticélja volt.

A mandarinfa.

Tele volt érett gyümölcsökkel, és Hermione hosszas nézelődés után megidézett néhányat. Mivel nem tudta, hogy a fiú mire gondol, követte őt vissza a szabadba. A következő állomása egyre világosabbá vált, minél közelebb értek a Black nővérekhez, és Hermione hátrált, amikor a fiú magától közeledett feléjük.

Vigyázzban állva kínálta a gyümölcsöt a nagymamájának.

A mandarin olyan érettnek tűnt, mint az idegei, de nem futott el.

Narcissa nem mozdult, hogy elfogadja, de olyan lágy mosolyt viselt, amit Hermione még sosem látott Scorpius felé irányítva.

Hermionéra pillantott, aki egy biccentéssel ösztökélte.

Meg tudta csinálni.

Egy újabb fájdalmasan kínos pillanat után Hermione majdnem feladta a tervét, hogy nem lép közbe, amikor Narcissa – valószínűleg a legkevésbé kecses mozdulattal, amit valaha tett – közelebb húzta magához. Mereven engedelmeskedett Scorpiusnak. Andromeda mondott valamit, amire Scorpius nem reagált, mert a nagyanyját bámulta. De amikor a nő lesöpörte a haját a homlokáról, a fiú nem hátrált meg, nem mozdult el, csak értetlenül pislogott rá.

Annyira más volt, mint ahogy a nő általában bánt vele.

És a változás mindig felkeltette Hermione figyelmét.

Narcissa következő szavai ugyanolyan lágynak tűntek, mint az arckifejezése, és a fiú reakciója is megerősítette ezt. Scorpius fizikailag ellazult. Meglazult a tartása. Tett egy apró, esetlen lépést előre. Narcissa mintha megrándult volna, tapogatózott, miközben a gyümölcsöt hámozta – a betegségétől vagy az idegességétől, Hermione nem tudta megmondani.

Figyelmesen összpontosítva, mohón figyelte Narcissa minden egyes mozdulatát. Scorpius lassan elfogadta a felkínált mandarinszeletet, de óvatos mosollyal tette, és csak azután, hogy a kis kezét a nadrágjába törölte, amit korábban, amikor Hermione először találkozott vele, soha nem tett volna meg, még kevésbé a nagymamája előtt.

Gödröcskés mosolya tétova, mégis jelen volt, és Narcissa ugyanígy viszonozta azt.

Egyszerre haraptak rá.

Elképesztő látvány volt.

Elgondolkodtató és felkavaró.

És amikor Scorpius hátrált, és visszaballagott Hermione felé, Narcissa és Andromeda pillantást, majd mosolyt cseréltek. Hermionénak alig volt ideje leguggolni, mielőtt a fiú belesétált volna az ölelésébe, a nyakába hajtotta a fejét, és elengedte az idegességet, ami végig megvolt benne. Narcissa és Andromeda odanézett, és elkapta, ahogy boszorkány a tarkójára tette a kezét.

– Nagyon jól csináltad, drágám.

Scorpius felemelkedett, még mindig kipirulva, de mosolyogva. Olyan büszke volt magára.

– Készen állsz?

A fiú bólintott.

Scorpius szeretett volna segíteni a kertben, de biztosan nem ehhez volt öltözve.

Hermione gyorsan beugrott a házba, és megtalálta Al ruháit, amiket felvehetett. Nem sokkal később már készen is állt a munkára. Scorpius a saját kesztyűjével a kezében követte Hermionét, kezében az üres fonott kosárral, ami majdnem akkora volt, mint ő maga. A kinti növényekről már szedett, most az üvegházban lévők következtek.

Amikor a nő kinyitotta Scorpius előtt az üvegház ajtaját, csak néhány lépést tett befelé, mielőtt letette a kosarat, és felkapta a fejét. Most, hogy nem volt küldetésen, Hermione azon kapta magát, hogy a nyomába szegődik, ahogy szabadon felfedezett minden sarkot – növényeket, virágokat és gyógynövényeket –, nem érintve meg semmit, csak körülnézett, mi minden nőtt a legutóbbi látogatása óta.

Hermione lehámozta a kesztyűjét.

– Kövess!

És ő követte, és inkább őt nézte, mint a növényeket, amit csak azért tett, mert Hermione visszanézett rá. A nő a sarokba vezette, ahol bőven termett gyümölcs, és a fiú az eperbokrok felé mutatott, jelezve, hogy engedélyt kér, hogy megérinthesse.

– Természetesen. – Hermione megszólalt, és egyszerre aláírta az engedélyt. – Megmutatom neked. Keressétek az élénkpiros bogyókat.

Scorpius talált egyet, és bár sok volt körülötte, ez volt az első, amit meglátott, az első, amit a kezébe vett.

Mindig olyan óvatos. Olyan gyengéd. Olyan tisztelettudó.

– Ez az?

Apró mosollyal bólintott.

Kiszedett mellé egy epret, hogy megmutassa neki, hogyan.

– Figyelj rám, jó?

A férfi csak egy kicsit közelebb csoszogott.

– Fogd meg a szárát itt az ujjad és a hüvelykujjad között. – A lány odanyúlt, és mindkettőt megmozgatta, amitől a férfi felnevetett. – Aztán húzd és csavard egyszerre. Így.

Hermione pontosan ezt tette, és a bogyó a tenyerébe gurult. Scorpius mozdulatai nem voltak ilyen gyakorlottak, de még így is sikerrel járt. A mosoly, amit a lánynak adott, ragyogó volt. Meleg.

Hermione a pálcájával leöblítette mindkét epret, és biztatta, hogy kóstolja meg, miközben figyelte, ahogy Scorpius beleharap a gyümölcsbe. A fiú szemei felcsillantak az édességtől, mielőtt Hermione is beleharapott volna a sajátjába.

Ezután a szőlőt kóstolták meg, és a lány nevetett a fiú összevont arcán, amikor megkóstolta a friss citromot. Még több mandarint szedtek neki, hogy hazavigye, Hermione pedig visszament, és szedett még pár dolgot, hogy a hét későbbi pontjain elkészíthesse neki.

A kosár félig megtelt, mire Hermione ragaszkodott a cipeléshez, és bár átadta, Scorpius a fogantyún tartotta a kezét.

Segített.

Az arkanövény közel állt ahhoz, hogy át kelljen ültetni; az egykor makacs boszorkányfű kezdett virágozni, akárcsak a fiú az oldalán.

Amikor végeztek az üvegházban, még mindig volt néhány virágágyás, amit gyomlálni kellett. Elküldte Scorpiust, hogy öntözze meg a virágokat a kerítés szélén egy locsolókannával, amely úgy volt megbűvölve, hogy minden egyes alkalommal újratöltődjön, amikor kiürült. Hermione munka közben lopva Scorpiusra pillantott, figyelte, ahogy megáll minden egyes növény előtt, lehajol a szintjére, és megérinti minden egyes virág szirmait, mielőtt megöntözi őket.

A fejét rázva folytatta a föld megtisztítását, miközben megtervezte, mit készítsen vacsorára.

Mivel Narcissa és Andromeda még mindig a takarón ült, nem lehetett tudni, meddig maradnak ott. Talán, ha maradnak, napnyugta körül vacsoráznak, és elég sokáig maradnak ahhoz, hogy Scorpius láthassa a csillagokat. Talán mindannyian megnéznék. Tiszta éjszaka lesz. Tökéletes ahhoz, hogy Draco csatlakozzon hozzájuk.

Hogy jelen legyen.

A szél suttogása keltette fel a figyelmét, és odafordult, ahol Scorpius továbbállt, és a nála alig magasabb kamélia előtt állt. Kihúzta a nyakát, hogy megpróbáljon átlátni a növény fölött.

De nem tudott.

Hermione figyelte, ahogy letette a locsolókannát, és megérintett egy virágot.

Pontosan úgy, ahogy korábban is tette.

Hermione továbbindult, de egy újabb hang ismét elvonta őt a feladatától.

Egy hang.

Hermione lassan közeledett Scorpiushoz, de ő túlságosan a feladatra koncentrált, hogy óvatos ujjakkal megérintsen minden egyes virágot, mielőtt ugyanezt tenné a következővel.

Szinte mintha üdvözölné őket.

Aztán megint meghallotta a hangot.

Halkan és alig hallhatóan. Rekedt a használat hiánya miatt, de határozottan az ő hangja.

A felismerés és az izgalom rohamát érezte, a közeledés és a visszavonulás között tépelődött, de megrázkódott, amikor a fiú felvette a locsolókannát, és a tulipánokhoz lépett, megöntözte őket, és kedvesen és tisztelettel üdvözölt minden egyes színes virágot.

Hermione közelebb lépett, a fókusz a kisfiúra összpontosított, aki mintha a saját világában élt volna. A szíve gyorsabban vert, mint egy kolibri szárnya.

Mint a legtöbb ötéves, ő is letért a feladatáról, megpillantva a rózsákat a zöldségágyás másik oldalán. Elindult a locsolókannával a kezében. Onnan, ahol állt, Scorpius teljesen hátat fordított neki. Letette a kannát, mélyen lehajolt, és alulról kezdte, megérintette a virágokat, és mindegyikhez szólt egy-egy szót.

Egy szót, amit korábban már aláírt.

Az első szavukat.

Újra és újra megszólította a növényeket.

Hermione hátulról közeledett hozzá, és a vállára tette a kezét. Ettől kissé megijedt, és a lány felé fordult, tekintete követte minden mozdulatát, ahogy a lány letérdelt mellé. Viszonozta a lány apró mosolyát, mielőtt megérintett volna egy másik virágot, és odahajolt, hogy suttogjon egy apró üdvözlést.

A lány keze megremegett a vállán.

– Köszönsz a…

Scorpius ránézett a boszorkányra, és csakis rá, a szemei ragyogtak, és olyan kékek voltak, mint az ég.

Idegességének egyetlen jele az volt, hogy a keze az övébe csúszott.

A kommunikációnak sokféle formája volt.

Látás, érintés és hang. És mindegyik forma megtanította Hermionét a maga erejére.

A pillantásoktól és a megértéstől indultak, és eljutottak a kézzel való jelelésig. A türelem, a remény és a szeretet útja volt ez.

Hermione a könnyekig meghatódott, amikor Scorpius közelebb lépett hozzá.

Az arca bátor és komoly volt, amikor végül egyetlen szót mondott:

– Szia.


„A legfinomabb nyelv többnyire egyszerű szavakból áll.”
George Elliot

hozzászólások: 2

by Kriszti @ 2023 Oct 23

Szóval őszintén bevallom, hogy nyáron összeszedve minden kitartásomat a hosszú angol szövegekhez, ezt a történetet végigolvastam, így nagyjából tudom, hogy mi lesz benne (nagyjából, mert voltak részletek, amik nem igazán voltak értelmesek a saját fordításomban )
De ez a rész, több szempontból is kedvencem. (A nagyon topban benne van, mondjuk nem tudnék csak egyet választani, annyira imádom) Leginkább azért, mert Hermione itt döntött úgy ösztönösen először Draco mellett, amikor szüksége volt valakire és igenis hozzáfordult. Nagyon nagyon büszke vagyok rá.
És Scorpiusra is. Annyira hozzámnőtt a karaktere, hogy ezt az egy kis szót, ezt az egyszerű sziát is megsirattam. Hiába beszélt Teddyhez és Albushoz, ez egy sokkal nagyobb előrelépés.
Draco pedig valóban egy türelmes férfi, azok miatt amiket Hermione mellett elszenved. Alig várom a következő részt is lefordítva, mert mégiscsak sokat segít, hogy teljesen a sztorival tudok foglalkozni és nem kell fordítgatni magamban.

by Nyx @ 2023 Oct 24

Egy hős vagy! De komolyan. Én nem is tudom még egyszer belekezdenék-e ebbe fordításba ilyen nagy mennyiségű szöveggel. (Fejezetenként szoktam haladni és nagyon nem szeretem félbehagyni. )Amikor belekezdtem vitt magával a történt, aztán nem nagyon foglalkoztam vele. Ennyit egy-egy fejezetbe írni sok, én jobban eldaraboltam volna. Ez a történet megizzasztott sok szempontból engem is. Olyan szép gondolatok vannak benne, összetett mondatok és iszonyatosan választékos megfogalmazások, és sokszor magyarul nyakatekertnek érzem egyik-másik mondatot. Nagyon remélem, hogy minél jobban sikerül átadnom magyarra. Igyekszem megküzdeni vele, és érthetővé tenni.

Ez a fejezet és a következő nekem is kedvencem. Tényleg! Hermione most mutatta ki, hogy mennyire szüksége van Dracóra. És így is van. Tőle várja a segítséget és a megértést, az oltalmat és nem mástól. Pedig számtalan ember lehetett volna, akit megkeres. Draco pedig úgy reagál ahogy kell és megadja neki azt, amire ekkora szüksége van.


Fuu ne is mondd! Annyi bőgtem Scorpius miatt, hogy csak na. Ezen a pontot főleg. Sokszor annyira megérintett érzelmileg, hogy szünetet kellett tartanom, hogy fel tudjam dolgozni. Most tényleg lépett egy hatalmasat előre.

Dracónak baromi sok türelme van, és olyan akaratereje, ami tényleg nem semmi. Hermione túlgondolja a dolgokat, és sokszor mások gondolatait akarja kitalálni, ami Dracónál persze nem megy. A héten majd jövök a következő fejezettel. Úgy örülök, hogy a fordításom segít! Bár itt-ott nem egyezik a mostani verzióval ami fent van AO3-on, mivel az író itt-ott átírta. Nem mindenhol és nem mindent, de utólag észrevettem ezt-azt. Köszönöm szépen!