3. fejezet
Hagyj hátra mindent

2011. március 21.

A kertészkedés három kulcsa – ezt Hermione akkor tanulta meg, amikor Neville-lel elkezdték kibővíteni a kertészetüket a paradicsomon, babon és cukkinin túlra – a jó tervezés, az előrelátás és a stratégiaalkotás volt. Ez ideális hobbivá tette egy olyan ember számára, mint Hermione.

Eleinte ez tényleg csak egy hobbi volt, amivel megőrizte a lelki és fizikai egészségét, miután kilépett a Minisztériumból. Egy terapeutától kapta a feladatot, aki mérhetetlenül idegesítette, és ez volt a levezetés a frusztrációjára. Úgy érezte tojáshéjon jár mindenki körülötte.

De a kellő számú kudarc után egy áttörés ért el terápiában. Miután időt szentelt arra, hogy felfedezzen dolgokat önmagáról, Hermione kezdte megérteni, a kertészkedés több, mint gödrök ásása, növények földbe szúrása és megfelelő öntözése, hanem arról, hogy kapcsolatokat teremtsen.

Kapcsolatok a tudománnyal, a művészettel és a biológiával. Lenyűgözte, hogy virágzóvá tette és harmonikusan elrendezze a növényeket a környezetükben.

A kísérletezés volt a kertészkedés másik kulcsa, amit Hermionénak még el kellett sajátítania. Mindent, amit eddig tudott, Neville-től, könyvektől és tapasztalatoktól tanult. És ez a saját problémáival függött össze.

A kísérletezés a természeténél fogva rengeteg próbálkozással és gyakori kudarcokkal járt. Sok ilyet csinált már életében, és most nem volt kedve még többe belevágni.

Fenntartani akarta a status quo-t, elültetni, amire szüksége van, ami meg tud termelni, és kemény munkájával másokon segíteni.

Tökéletesíteni akarta a folyamatot, mielőtt valami újjal próbálkozna.

Ennek érdekében Hermione visszatért két olyan dologhoz, amit mindig is lényeges volt a számára: a kutatás és a tanulás. De most mindezt a saját vágya miatt tette, hogy jobbá tegye magát és a világot egy olyan minőségben, ami valóban változást hozott...

És nem halt bele majdnem a folyamatba.

Így hát a mágikus törvények helyett a környékének éghajlatát és időjárási mintáit, valamint a gazdálkodást tanulmányozta. Nemsokára már saját gyógynövényeket termesztett a bájitalokhoz.

Ahelyett, hogy belerángatták volna a Minisztérium leghatalmasabbjainak mesterkedéseibe, akik csak az arcát akarták felhasználni, hogy jobb színben tűnjenek fel, Hermione tanulmányozta és tesztelte a talajt a megfelelő pH-egyensúly érdekében, és elsajátította az egyes növények számára a megfelelő trágyázás művészetét.

Ahelyett, hogy politizált volna, és megtanulta a Wizengamot mely tagjait kell elkerülnie vagy megközelítenie, megismerkedett a megfelelő védőrendszerekkel, hogy elriassza a rossz fajta vadállatokat. Épített egy üvegházat, és rájött, milyen varázslatokra van szükség ahhoz, hogy minden elférjen benne, amire szüksége van.

És ahelyett, hogy hat ember munkáját végezte volna el, Hermione egy ember munkáját végezte el: minden tudását egyesítve használta, művelte és művelte a földet, hogy helyet csináljon az új növényeknek.

Mámorító volt. Sosem unalmas, mindig terápiás.

Praktikus hobbi egy praktikus embernek.

A kertészkedés megtanította neki, hogy a növekedés – beleértve az elméjét, a testét és az eszméit is – egy maggal kezdődik. Hogy azután mit kezd vele, az csak rajta múlik. A növények elvesztése megtanította őt arra is, miszerint minden élet, legyen az emberi vagy más, értékes, és megértette vele, milyen fontos minden egyes lépés, amely ahhoz szükséges, hogy valamit tápláljon, amíg az egészségesen és erősen meg nem nő.

Mint a bájitalokhoz szükséges gyógynövényeknek, gyümölcsöknek és zöldségeknek, az életnek is szüksége volt gondoskodásra és trágyára, időre és türelemre, napfényre és vízre ahhoz, hogy növekedjen.

De a kertészkedés megtanította másra is. Vigyáznia kellett a gyomokkal.

Nehéz volt őket meghatározni, akárcsak az embereket. Néhányuk ártalmatlan volt, beleolvadtak a környezetükbe, és együtt éltek a növényekkel. Ritka esetekben még hasznosnak is tekinthetők. Mások viszont pusztítóak voltak, és amint meglátta őket, azonnal ki is húzta. Ha nem tette volna, elterjedhettek és megerősödhettek, megfojtva az életet az elültetett palántákból. A gyomok tápanyagokat szívtak el a talajból, mindent és mindenkit elpusztítottak, csak hogy megerősödjenek.

Egy ilyen gyomnövény várt rá az otthoni irodájában Tiberius McLaggen formájában.

És Hermione alig várta, hogy valaki gyökerestől kitépje.

A háború végét követően a mágiaügyi miniszteri posztot jelentéktelenné tették, ami olyan hatalmi vákuumot teremtett, amilyet a varázslóvilág még soha nem látott. Ez a káosz volt az oka, hogy ezt észrevétlenül megtehették. Túlságosan lefoglalt mindenkit a felépülés és a halottak eltemetése, miközben minden magas rangú minisztériumi tisztviselő, aki nem állt kapcsolatban Voldemorttal, az űr betöltésére sietett.

Az egyik ilyen megüresedett pozíció a főmágusi tisztség volt, aki a Wizengamotot vezette.

A varázsló, aki most betöltötte ezt a feladatot, az irodájában állt, és éppen az abban a hónapban vetett borsó, karfiol és paprika diagramját szemlélte, amelyek már majdnem készen álltak a szabadföldi ültetésre. A jelenléte nem lett volna probléma, ha a kormányuk szerkezetének megváltoztatása nem tette volna őt az ország leghatalmasabb varázslójává.

Mert olyan korrupt volt, amennyire csak lehetett.

Miután Tiberius megkapta Theo elutasító leveleit, általában Cormacot küldte, és ez mindig tanulságos volt. Különösen akkor, amikor a kezeit távol tartotta tőle, és a nő alakjával kapcsolatos megjegyzéseit megtartotta magának.

Cormacot mégis könnyű volt kezelni.

De Tiberiust…

A varázsló előszeretettel vesztegetett meg mindenkit akarata érvényesítésére, azon kívül Hermione nem tudott róla eleget ahhoz, hogy így vagy úgy eldöntse milyen is valójában.

– Fővarázsló – köszönt Hermione az ajtó melletti helyéről, de nem mozdult.

A férfi az ötvenes évei végén járt, de fiatalabbnak és erősebbnek tűnt, mint valaha. Cormachoz hasonlóan magas, széles és impozáns alkatú volt. Barna haja ugyanolyan göndör, mint az unokaöccséé, de a szeme különbözött. Cormac kéjesen kacérkodott és flörtölt, de Tiberius élesebb elméjű volt, a figyelme ráfókuszált a lányra.

Célja és oka is volt azzal, hogy ő maga kereste fel a lányt. Olyan embernek tűnt, akinek minden cselekedete hátterében mélyebb okok húzódtak – még az öltözködése mögött is. Tiberius arrogánsan öltötte magára a rangját jelző hivatali talárt, és amikor megfordult, olyan kellemes arckifejezés ült ki az arcára, amely olyan hamis volt, mint egy réz galleon.

– Áh, Miss Granger – tette össze a kezét. – Már vártam, hogy mikor bukkan fel.

Az volt a terve, hogy addig nem jelenik meg, amíg a férfi távozik a hop-hálózaton keresztül, ahonnan jött, de harminc perc várakozás után a zöldségágyásban feladta. Tiberius bosszantóan kitartónak mutatkozott.

Akárcsak az unokaöccse.

– Az irodája eléggé… élénk.

Elég tágas és többnyire rendezett volt. Hangulatos, de nagyjából annyira profi, amennyire csak el tudta viselni. Pansy érintetlenül hagyta ezt a helyet, aki mellesleg alig várta, hogy berendezze azt, mivel az iroda a bútorok összevisszasága volt, amelyek beleolvadtak a fehér falakba és a tölgyfa padlóba, ami a konyha kivételével, a ház minden helyiségében ugyan ilyen volt. Az íróasztalától balra, az ablak előtt álló fehér asztalon, a kiültetéshez kész zöldségek mellett, egyes cserépben álltak az e heti bajkeverők – boszorkányfű és vadfokhagyma –, akik nem voltak hajlandóak kicsírázni, és több figyelmet igényeltek.

– Köszönöm – kissé lehajtotta a fejét. – A munkaidőm csak egy óra múlva kezdődik.

– Elnézést kérek, nem tudtam, hogy időpontot kell kérnem.

– Igen, nos, függetlenül a helyzetétől, van egy beosztásom, amit betartok, és egy óra múlva találkozóm lesz úgyhogy, kérem, legyen rövid. – Átment a szobán a zsúfolt íróasztalához, helyet foglalt, és a vele szemben lévő asztalhoz intett. – Konzultációra jött? Jelenleg nem fogadok új pácienseket, de bármikor átirányíthatom valamelyik kollégámhoz. Feltéve, ha tudom, milyen ellátásra van szüksége.

A férfi visszautasította a helyet, ami újabb jele annak, hogy konkrét céllal van itt.
– Nem konzultációra jöttem. Ez csupán egy baráti látogatás.

Hermione nem volt biztos benne, hogy a mosolya barátságosnak, fenyegetőnek vagy egy kicsit mindkettő szánta-e.

– Nem tudtam, hogy barátok vagyunk.

Tiberius mosolya hideggé vált. Határozottan fenyegetőnek szánták.
– Az unokaöcsém már a Roxfort óta a dicséri önt. Azután is így tesz, miután találkozott magával a minisztériumi ajánlatok folyamatos visszautasításával kapcsolatban.

Az ellenszenvet nehezen tudta visszatartani az arcáról.
– Áh, értem, de ettől még nem leszünk barátok. Talán legfeljebb ismerősök.

– Ettől függetlenül ő szilárdan hisz abban, hogy ön meggondolja magát…

– Akkor nyilvánvalóan egyáltalán nem ismer engem.

Egy pillanatig úgy nézték egymást, mint ellenfelek a sakkban, mindketten próbálták kitalálni a másik lépését. Hermione mindenféle vaktöltényt durrogtatott. A háborús hősi státusztól eltekintve ő csak egy kis fogaskerék volt egy nagy gépezetben. A férfi jelenléte mindenféle bevett szabályt felrúgott… ahogy az ő közönye is ezzel szemben.

– Egy kis tanács, Miss Granger. Amikor a főmágus időt szakít a rendkívül zsúfolt programjából, hogy meglátogassa önt, legalább tegyen úgy, mintha örülne neki.

– Ezt megjegyzem. – A lány kinyitotta az asztalán lévő mappát a következő találkozóra készülve, és kissé előrehajolva összefonta rajta a kezét. – Tiszteletet akar, de ezt baráti látogatásnak nevezi? Bevallom, tanácstalan vagyok. Mit akar tőlem, főmágus úr?

Tiberius először nem szólt semmit, a a rovarriasztóként tartott eukaliptusz növényhez lépett.

– Mielőtt megismertem a Minisztériumban töltött időd alatt tanúsított elkötelezettségét, azt hittem, Cormac eltúlozza az intelligenciájáról szóló meséit, de most már tudom, igazat mondott. Elég okos ahhoz, hogy felmérje, miért jöttem ide.

– Képes vagyok rá, de nem szeretek feltételezésekbe bocsátkozni.

– A múltbeli munkája, amit a Minisztériumnak végezett a szerencsétlen távozása előtt, igen lenyűgöző volt. Olyannyira, hogy személyesen akartam látni, hogy ezt a sikert átvitte-e a következő pozíciójába. – A körülötte lévő irodára mutatott. – Úgy tűnik, hogy igen.

Hermione összeszorította az állát.
– Maga figyelt engem?

– A figyelés olyan durva, negatív felhangú kifejezés. – A férfi kitérő válasza annyira az unokaöccsére emlékeztette. Minden rossz okból kifolyólag. – Én inkább úgy gondolok rá, hogy követem az illusztris karrierjét.

Eszébe jutott valami, de előbb meg kellett bizonyosodnia róla.
– Áh, szóval ön áll a Varázsbűn-üldözési Főosztály állásajánlatai mögött. Nem Hestia.

Tudta a választ, Hestia mindig a szemét forgatta, amikor a nevetséges ajánlatokról beszéltek.

– És ha én vagyok? – A tekintete egy pillanatig elidőzött az ablakpárkányán lévő bajkeverő növényeken, mielőtt találkozott az övével. – A Hestia Jones vezette ügyosztály imázsválságban van, amit még a híres Harry Potter előléptetése az Auror Parancsokság élére sem tudott orvosolni.

Ez történt, ha egy piszkos sebet nem kezeltek, addig gennyesedett, amíg nem számított, mennyit tettek érte, amivel helyrehozzák, ezért az egész végtagnak mennie kellett.

– Úgy tűnik, hogy a közvélemény bizalma azokban, akik a törvényt és a rendet fenntartják, megingott. – Tiberius kinézett az ablakon, mielőtt visszatért volna a nőre. – Ez egy olyan probléma, amely Harryt, úgy tűnt, nem érdekelte.

Hermione megmozdította az ujját, pálca nélküli varázslatot használt, hogy felemelje a melegre varázsolt vízforralót. Egy újabb csuklómozdulat, és a gőzölgő folyadékot az üres teáscsészébe töltötte. Tiberius úgy figyelte, mintha más reakciót kellett volna mutatnia – olyat, ami nem nyugtatta meg annyira, hogy az ország leghatalmasabb varázslójának jelenlétében teát igyon.

Miután megitta az első kortyot, a teáscsészét a csészealjra tette, és érdeklődés nélkül fordult az immár bámészkodó varázslóhoz.

– Lehetne azt állítani, hogy Harrynek nem csak a közbizalom miatt kell aggódnia? Nekem is eszembe jut néhány dolog. A halálfalók az egyik, amit úgy tűnik, mindannyian szívesen söpörnek a szőnyeg alá. Egy auror eltűnt, többen megsebesültek alig pár napja, és mégsem volt róla szó az újságokban.

– Úgy éreztük, nem kell riogatni a közvéleményt.

– Tehát maguk irányítják a hírügynökségeket. – Hermione hátradőlt a székében. – Ez ismerős érzés.

Tiberius dühbe gurult.
– Ez nem pontos kijelentés, Miss Granger. Csupán azt kértük, hogy a jövő héten közöljék a történteket, és ne zavarja a nyomozást.

– Milyen nyomozást? Ahogy hallom, nem engedik, hogy csapatot küldjenek Mathers után.

Tiberius a háta mögé tette a kezét – kényelmes és fölényes pozíció. Nem is fenyegette a lányt, úgy tűnt, szükségét érezte, hogy ezt kimutassa. Érdekes.

– Nagyon tájékozott ahhoz képest, hogy elhagyta a Minisztériumot, és semmi kedve sincs visszatérni.

– Az vagyok – merész kijelentés, de a következő is az volt. – És nem is akarok.

– Szégyen – csicseregte. – Harry Potternek szüksége lenne önre az oldalán. Draco Malfoynak is jól jönne.

Az ellenérzését magában tartva, újabb kortyot ivott a teából.
– Miért helyezte őket hatalmi pozícióba, ha nem hiszi, hogy képesek lennének elvégezni a feladatot önállóan?

– Nem a tehetségük miatt kerültek a jelenlegi pozíciójukba. – Ennyit Hermione is már tudott, de türelmesen hallgatta, és figyelte, ahogy a fővarázsló merész gesztusokkal magyarázkodik. – Harry Potter a fiú, aki túlélte, minden jó és igaz védelmezője. Draco Malfoy a megváltás egy olyan ember formájában, aki azok ellen fordult, akikkel a családja korábban szövetkezett. Riválisokból és ellenségekből szövetségesekké lettek. A partnerségük költői.

Micsoda marhaság.

– Elnézést a nyersségemért, de ez nem egy színházi előadás, főmágus. Ez a való élet, messzemenő következményei a tetteinek, vagy azok hiányának. Lehet, hogy alkalmasak a pozíciókra, de…

– Mindannyiunknak megvan a szerepe, amit be kell töltenünk, hogy biztosítsuk a kormányunk és az életmódunk megőrzését. – A megőrzés érdekes megfogalmazás volt, amikor még mindig annyi minden van, amit meg kell változtatni. Annyi minden, ami még mindig rosszul működött. Annyi minden, ami megromlott, amit megfertőzött a helytelen kezelésüktől. – Mindannyiunknak meg kell tennünk a magunk dolgát, beleértve önt is, Miss Granger. Az emberek tisztelik önt. Emlékeznek a háborús erőfeszítéseire. A Minisztériumnak is hasznára válna…

– Vagy ahelyett, hogy engem használna húzónévként, amivel kiegészítené a hármasát, akiket magával hurcolhatna a halálfalók elleni harc iránti elkötelezettségének bizonyítékaként, ténylegesen elvégezhetné a munkáját, és biztosíthatná az Aurorok Hivatalának és a munkacsoportnak a szükséges finanszírozást, így eltakaríthatnák a Wizengamot tudatlansága által okozott rendetlenséget. Alulfinanszírozottak, közel sem eléggé képzettek, és szét vannak szórva… és mégis, ön folyamatosan újabb és újabb feladatokat ad nekik.

– A Minisztériumnak sok feladata van. Mi csupán felkértük az Auror Paracsnokságot és a Különítményt, hogy végezzék el a sajátjukat, miközben mi a gazdaságunk helyreállítására fordíthassuk az erőnket, és…

– Tisztában vagyok a gazdasággal kapcsolatos feladataikkal. – Hermione összefonta a karját. – De, mondjon valamit, hol állnak az emberek azon a listán?

– Az emberek hasznát veszik a gazdasági növekedésnek és a stabilitásnak.

– Én a mostani helyzetről beszélek. Mit tesz, hogy segítsd azokat, akiknek ebben a pillanatban a legnagyobb szükségük van rá? Mert időbe telik, amíg ez lecsorog. Eközben a gazdagok még gazdagabbak lesznek, az emberek pedig még inkább kiábrándulnak. – Hermione tekintete pengeként élesedett. – Hogy megy az üzlet az Abszol úton?

Tiberius tudhatta, elvégre minden üzlet és épület az övé volt.

Kivéve a viccbolt.

Felháborító, amiért a főmágusnak megengedték, hogy az üzletét és az ingatlanjait kezelje, miközben olyan törvényeket hozott, amelyekből közvetlenül hasznot húzott. Sajnos precedensek hiányában nem voltak alkalmazható varázslótörvények. Így bár nem volt törvénytelen, amit tett, de mindenféle etika szempont semmibevett. Ez egy hatalmas lyukat tárt fel a dolgok működésében. Egy lyukat, amit a varázslótanácsnak nem állt érdekében betömni.

És az emberek észrevették.

– Ma nem az üzletről jöttem tárgyalni önnel, Miss Granger. Az unokaöcsémnek nem sikerült meggyőznie, hogy meggondolja magát az ajánlatainkkal kapcsolatban, ezért úgy gondoltam, azért jövök ide, hogy kiderítsem, mit is akar. Hajlandó vagyok tárgyalni a feltételekről, a fizetésről és a további kompenzációról a mérhető siker esetén – szünetet tartott. – Olyan dolgokról beszélhetünk, amelyeket senki másnak nem kell tudnia.

Most, hogy a férfi pontosan megmutatta ki is ő valójában, a nyilvános maszkjától megfosztva, Hermione is levetette a sajátját, jobban mondva inkább letépte.
– Semmi olyat nem akarok, amit maga tudna nekem nyújtani, erről biztosíthatom. Az önök problémái nagyobbak, mint én és az úgynevezett befolyásom, nem vagyok hajlandó újra a Minisztérium bábja lenni.

Tiberius egy hosszú pillanatig nem szólt semmit.
– Gondolom, ön is ahhoz a csoporthoz tartozik, amelyik le akarja váltani a Wizengamotot.

Hermionénak tökéletesen kifejezéstelen maradt az arca. Nem volt igaza, hiszen nem volt közvetlen kapcsolata velük, de a férfi nem is tévedett.

– Tudjuk, hogy léteznek – szólalt meg a lány hallgatására válaszul. – Ők is támogatják magát. Mármint, ha visszajön a Minisztériumhoz.

Ah, nos, ez megmagyarázta a dolgot. Azt akarták, hogy a kezük alá kerüljön.
– Nem áll szándékomban visszatérni. Maguk miatt nem. Senkiért sem. Talán kevésbé kellene a megvesztegetésemre koncentrálnia, kevésbé arra, hogy megpróbáljon cselszövéssel elhallgattatni a panaszokat, és inkább arra, hogy végezze a munkáját. Védje meg az embereket. Segítsen nekik. Adjon harci esélyt az auroroknak és a munkacsoportnak, a szükséges pénzzel és idővel…

– Több mint száz auror van…

– Tisztában vagyok vele. – A nő sötét pillantást vetett rá, amit a férfi kihívóan viszonzott. – Régebben követtem az ilyesmit, amikor a Minisztériumnak dolgoztam a sok nem hivatalos munkám egyikeként. Próbálnak lépést tartani a rendszeres bűncselekményekkel, amelyeket kétségbeesett emberek követnek el, akik még nem heverték ki a tizenhárom évvel ezelőtti háborút, miközben a vidéken rejtőzködő halálfalók ellen is harcolnak, akik a szemünk előtt rejtőzködnek, és csoportonként szedik le őket. Arról nem is beszélve, hogy a bázisuk felkutatásán dolgoznak. Nincs elég ember ahhoz, hogy megtegyék, amit kér tőlük.

– A Minisztérium…

– Nem fogom megvitatni a halálfalók ügyének egyre növekvő népszerűségét. – Hermionénak nem volt kedve a kifogásokhoz. – És bár egyetértenek abban, hogy Voldemort egy megalomániás volt, akinek a filozófiája súlyosan hibás volt, az általános konszenzus szerint a rendszerváltás sokkal jobb megoldás, mint ami most van.

A fővarázsló arckifejezése feszültté változott, dühét alig tudta visszafogni. Tiberius nyilvánvalóan nem volt hozzászokva ahhoz, hogy úgy beszéljenek vele, ahogy Hermione tette. Hozzászokott a tisztelethez.

Nos, a tiszteletet ki kell érdemelni.

– Azt hiszem, elfelejtette ki vagyok.

– Biztosíthatom, hogy pontosan tudom, ki maga. A talárja mutatja a hatalmat, amit boldogan gyakorol. Nem számít mennyire képzetlen. Mindazonáltal én nem a Minisztériumnak dolgozom…

– Mi hozunk olyan szabályokat, amelyek hatással vannak magára is.

– Igaz, és nem jó értelemben.

Az állkapcsa megfeszült, miközben továbbra is igyekezett kordában tartani az indulatait.
– És a maga osztályát a Minisztérium finanszírozza.

– Helyesbítek: már nem. Az induláskor bizonyos okokból így volt, amiket már nyilvánvalóan tud, de most már önfinanszírozók vagyunk a kutatási ösztöndíjainkon keresztül egy magántulajdonban lévő kórházban. Nemcsak a munkám felett nincs hatalma, de az otthonomban sincs. – Hermione hagyta, hogy a szavai a levegőben lógjanak, miközben kényelmesen kortyolt még egyet a teájából.

Borsmenta cukor és méz nélkül.

De ahelyett, hogy ostorozta volna, Tiberius valami furcsát tett. Elmosolyodott, és őszintén elégedettnek tűnt, felvillanyozottnak, elkötelezettnek és kíváncsi volt rá. Valójában egy kicsit őrültnek tűnt.

– Annyi tűz van magában, Miss Granger. Annyi szenvedély és ragyogás. Pont önre van szükségünk. Meg kellene fontolnia, hogy visszatérjen, és hasznosítani a képességeit.

– Ahogy már többször is kijelentettem, nem áll szándékomban visszatérni a Minisztériumba. Nem játszom senki játékát.

– Arról van szó véletlenül, ahogy a Minisztérium kezelte az ügyét?

Az a laza mód, ahogyan a férfi egy ilyen mélyen személyes dologról beszélt, megdermesztette a lányt. Nem tudta titkolni, feszültté tette.

– Igen, egészen biztosan, de ugyanakkor nem. – Ez volt a legjobb válasz, ami eszébe jutott.

– Oh, tényleg? – Tiberius kíváncsinak tűnt.

– Tisztában vagyok a saját hibáimmal ebben a tekintetben. Nem helyeztem magam előtérbe, egy olyan intézménybe helyeztem a bizalmamat, amelyet nem érdekelt, hogy élek-e vagy halok. Egy olyan intézményre, amely csak azt akarta, hogy elvégezzem a munkámat, és továbbra is addig dicsérjem a Minisztériumot, amíg el nem kékülök. Szó szerint.

Sajnos nem túlzott.

Hermione Minisztériumi felemelkedésének csúcsán, amikor rendkívül hosszú órákat dolgozott, és nem törődött magával. Emlékezett rá méghozzá élénken. Szédüléshullámot érzett… aztán semmi mást. Nem emlékezett rá, de valaki rátalált a földön görcsbe rándulva, és a Szent Mungóba vitte. Egy héttel később úgy ébredt fel, hogy nem voltak emlékei, és nem tudta, milyen közel került a halálhoz.

Csak a barátai – és később a szülei – aggódó arcára emlékezett. Megküzdött azzal a ténnyel, hogy elvesztette az emlékeit. Egy egész hét volt, amire még mindig nem emlékezett, a rohamok miatt, amelyek hetekig kiszámíthatatlanná tették a varázslatait. A teste hosszabb ideig gyenge volt, az elméje zaklatott, és képtelennek tűnt bonyolult gondolatokat összefűzni.

Rohamok, amelyek még mindig azzal fenyegették, hogy visszatérnek, ha nem figyelt a stresszre.

Két nappal az ébredése után vissza akarták küldeni az irodába. Ez az utasítás volt a katalizátor, ekkor döntött a távozás mellett. Az egészsége olyan kockázat volt, amit hajlandóak voltak vállalni a nagyobb jó érdekében, és ez savanyú szájízt hagyott maga után.

Tiberius úgy közelítette meg a témát, mint a politikus, aki volt… óvatosan.
– Elismerem, hogy kezelhettük volna jobb is. Azonban…

– Azonban nincs mit megbeszélnünk. Kérem, tekintse ezt úgy, hogy visszautasítok minden ajánlatot, amit nekem tettek. Van még egy-két elintéznivalóm, mielőtt a hivatali időm elkezdődik. Kérem, kísérje ki magát!

Már félig kilépett az ajtón, amikor újra meghallotta a férfit.

– Át kellene gondolnia a dolgot, Miss Granger. Tudom, mennyire szereti azt, hogy változást hozhat. Ezreknek segíthetne.

– Inkább a magam módján csinálom ezt, köszönöm! – Ez az allűr egyszerűen nem volt elég.

Azzal a férfi elment.

***

2011. március 22.


Pontosan egy nappal azután, hogy megerősítette a Theo titokzatos betegével folytatott konzultációját, Hermione az otthoni irodájában ült, és harmadszor is átolvasta az aktájukat, amikor Narcissa Malfoy kilépett ki a kandallóból.

Érdekes.

Nem ő volt az utolsó személy, akire Hermione számított, de nagyon közel állt hozzá.

Ez a pozíció a fiához tartozott.

Ha ez jelentett valamit, ő ugyanolyan meglepettnek tűnt, amikor Hermionét meglátta. A nem kellett sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, Theo sokkal alattomosabb, mint gondolta volna. Egyiküknek sem mondta el a teljes történetet. És mielőtt még találgathatott volna, vagy beszélhetett volna a boszorkányhoz, aki megpróbálta, de végül nem sikerült elnyomnia a döbbenetét, a kandalló ismét életre kelt, és két biztonsági varázsló lépett ki belőle. Helyet foglaltak a védencük két oldalán, és igyekeztek megfélemlítően hatni egymáshoz illő fekete köpenyükkel és mély homlokráncolással.

Mintha Hermione fenyegetést jelentene.

Majdnem felnevetett.

Narcissa levendulaszínű, ezüstös kiemeléssel díszített talárban tűnt ki az őrei közül, de Hermione kiszúrta a sima nyakláncon lévő, össze nem illő aranyszalagot. A sminkje, amely kiemelte a legszebb vonásait, éppoly tökéletes volt, mint szőke haja. Úgy öltözött, hogy lenyűgözze, és Hermione azon tűnődött, vajon másképp öltözött volna-e, ha tudja, ki az a gyógyító, akivel találkoznia kell.

Amikor fiatalabb volt, tudta a választ, de most már nem volt olyan egyértelmű.

Hermione az íróasztala előtti szék felé mutatott.
– Kérem, foglaljon helyet! – Narcissa biztonsági varázslóihoz fordulva azt mondta: – Megtennék, kérem, hogy az ajtó előtt várakoznak?

Narcissa leült a felkínált székre, a kezét rendesen az ölébe helyezte, a háta egyenes volt, az őrei a helyükön maradtak. Hermione mindkettőjükre rámeredt, de azok csak viszonozták az éles tekintetét. Abban a pillanatban, amikor Hermione már éppen kinyitotta volna a száját, hogy ismét távozásra szólítsa fel őket, Narcissa felemelte az egyik ujját, és az ajtó felé intett. Az utolsó távozó becsukta az ajtót.

És akkor egyedül maradtak.

Hermione hagyta, hogy a tekintete balról jobbra nézzen, mielőtt újra az előtte ülő boszorkányon állapodott meg. Ez volt az a része a beszélgetésnek, amikor általában megkérte a pácienst, meséljen egy kicsit magáról, és arról, mit szeretne elérni a gondozása alatt, de ma csak várt. Nem volt szükség formaságokra, ismerték egymást – még ha ez alig volt is elég ahhoz, hogy az utcán felismerjék a másikat.

Vagy az otthonában a háború alatt.

Ma Hermione úgy döntött, hogy ül, vár, és figyeli, ahogy Narcissa szemei mindent pásztáznak a perifériáján, mert a boszorkány túl előkelő volt ahhoz, hogy a fejét vagy az orrát felfelé fordítsa.

Nem is számított ez. Hermione tudta, mit lát. Elvégre az ő otthonában voltak.

A falakon, a könyvektől túlcsorduló fehér könyvespolcai körül ott lógtak az elismerései: az oklevelei és az elnyert díjak. Narcissa minden egyes keretet olyan közelről bámult, amennyire csak tudott onnan, ahol ült, éles szemmel pásztázta őket, mintha lehetetlennek tartaná, hogy egy ilyen fiatal és Hermionéhoz hasonló embernek ennyi mindent sikerült elérnie.

Pedig ő harmincegy éves volt, és a Merlin-díj lógott az eredményei falának közepén. Amikor Narcissa meglátta, abbahagyta a vizsgálódást.

Kezdte komolyan venni őt.

Ez nem segített meggyőzni Hermionét, hogy elfogadja őt betegnek.

Ez üzlet, magyarázta Narcisszának a találkozó végén. Semmi személyes.

– Theodore nem tájékoztatott arról, hogy ön az a gyógyító, akit erre a konzultációra rendelt.

– Ezt sejtettem. – Hermione az előtte lévő aktára pillantott. – Amikor a legjobbat kérte – emelte fel a tekintetét a lány, hogy találkozzon Narcissa éles tekintetével –, pontosabban kellett volna fogalmaznia, ha egy bizonyos vérségi állapot előfeltételei vannak a kezelő gyógyítónak.

– A kérésem pontos volt. – Az idősebb boszorkány finoman végigsimította a hajvonalán egy selyem, hímzett zsebkendővel.

Hermione észrevette az izzadtságot, mielőtt letörölte volna. Elég volt egyetlen tünetet látnia ahhoz, hogy tudja, a nőnek felírt bájitalok nem hatnak. Kár.

Úgy tűnt, Narcissa tudatában van a megfigyelésének, és visszahúzta a kezét, miközben védekezően összehúzta a szemét.

– Ami engem illet, maga akár egy troll is lehetne, Miss Granger. Ha azonban valóban ön a legjobb, akkor a megfelelő irodában vagyok.

– Rendben van. – Hermione nem szólt többet a témáról.

A csend nem volt teljesen szokatlan a konzultációk során, néhány páciens nehezen fogadta el, hogy szüksége van a segítségére, de az, ami kettejük közt volt, más volt. Súlyosabb. Hermione köré tekeredett, a gyomrába nyúlt, hogy ott egy kemény csomóban telepedjen meg a múlt. Olyan sok volt, és bonyolult.

Itt egy boszorkány, aki fogolyként élt a saját otthonában, amikor azt egy kifürkészhetetlen pokollá változtatták. Egy boszorkány, aki hazudott Voldemortnak Harry haláláról, az életét kockáztatva, megvédte a fiát. Itt volt az a boszorkány is, akinek a nővére örömét lelte abban, hogy megkínozhassa őt.

Mégis Hermione segítségét kérte.

Az irónia nem maradt el a lány számára.

De a terápián töltött évek megtanították neki, a traumából való gyógyulás nem csak fizikai vagy mentális. Arról is szólt, hogy kezébe vegye a személyes felszabadulását az áldozattá válás mentális állapotából, azáltal nem hagyja a múltbeli traumának befolyásolni a jelenét és a jövőjét.

Miközben Narcissára nézett, emlékeztette magát, már megbocsátott a boszorkánynak és a családjának. Évekkel ezelőtt elengedte, és nem volt hajlandó még egyszer visszamenni oda. Nem az ő kedvükért bocsátott meg nekik, nem, hanem a saját maga miatt. Hermione tudta, nem tud fejlődni, ha minden sérelméhez ragaszkodik, nem tud repülni, ha hagyja, hogy a múltja minden súlya miatt a földön ragadjon.

És ő nagyon is szerette volna mindkettőt.

A megbocsátás nem egy tett volt, hanem egy döntés, amit továbbra is minden nap meghozott. Nem volt könnyű, de Hermione elfogadta, többé nem hagyja a gyűlöletnek elhomályosítani az ítélőképességét. És ez megadta neki azt a nyugalmat, amire szüksége volt ahhoz, hogy objektíven tudjon viszonyulni az előtte álló boszorkányhoz.

Elég távolságtartó ahhoz, hogy a feladat tényeit vegye figyelembe, és ne a beteget.

Az igazság az volt, hogy nem tudta elfogadni őt páciensnek, bármilyen szemszögből is nézte.

Hermionénak szabályai voltak arra, bármilyen minőségben elfogadjon olyan betegeket, akiket ismert, mentálisan most rozsdás tőrökkel teli tekintettel Theóra, mert ő ezt végig tudta, mégis azt javasolta neki, maradjon nyitott.

– Kér egy teát? – Hermione udvariasan az íróasztalán álló, melegre varázsolt vízforraló felé mutatott. Ezt a keveréket biztosította minden kezdeti konzultációja során. – Ez citromfű, kava és valeriánagyökér keveréke. Jót tesz az idegek megnyugtatására.

Narcissa enyhén lenyűgözöttnek tűnt, de végül elutasította.
– Az idegeim tökéletesen nyugodtak, köszönöm.

– Mmm. – Hermione látta a stressz finom jeleit, akár szándékos volt, akár nem. Látta a szemmozgást és a vállak feszülését, ami erről árulkodott, de nem volt hajlandó feltételezésekbe bocsátkozni egy olyan boszorkányról, akit alig ismert.

Tizenhárom év telt el, és kételkedett benne, hogy Narcissa Malfoy ugyanaz a boszorkány lenne, aki volt. Az lehetetlen lenne. A férje és az életmódja elvesztése megváltoztatta, visszavonulásra késztette. Eltűnt a londoni társaságból és magából az országból is, egészen a közelmúltig Franciaország egy ismeretlen részén élt.

És mégis, elfoglalt volt az önmagának kiszabott száműzetésében.

Két évvel a férje halála után Narcissa kiadott egy elbeszélést, amivel Hermione sosem foglalkozott, de Andromeda nagyjából hat hónappal a megjelenése után elolvasta. Pontosan részletezte a Black-házban töltött gyerekkorát, nagyon őszintén mesélt Andromeda és Sirius családból való távozásáról, amit maga a boszorkány sem tudott elítélni. Írt a házasságról, a fiáról (bár sok részlet nélkül, mivel ő magánéletet akart), az eseményeket, amelyek ahhoz vezettek, hogy Voldemort az otthonában élt, és minden szenvedést, ami ezután következett, egészen a roxforti csata éjszakáján történt árulásáig.

Andromeda elsírta magát, amikor elolvasta Narcissa Luciushoz intézett szavait azokról az utolsó pillanatokról, amikor elrejtette őt és a fiukat, mielőtt a halálfalók megtámadták. Még jobban elsírta magát, amikor Narcissa részletezte, hogyan nézte a távolból a kastély égését, Dracóval az oldalán. Mindent leírt: az érzelmeket, amelyeket érzett, a fájdalmat, a párhuzamot az ő sorsa és a Malfoy kúria sorsa között, amelyet arra szántak, hogy egyszerre eméssze és őrizze meg őket a véget nem érő mágikus tűz.

Úgy üdvözölték, mint egy megrendítő és kemény, mégis őszinte történetet egy boszorkány életútjáról a háború rossz oldalán.

A bestseller, amely egy brutális háború után a sztárságba repítette.

Most, hogy Narcissa az irodájában ült, Hermione azon tűnődött, vajon ugyanazokat az előítéleteket hordozza-e, amelyeket születésétől fogva belé neveltek, vagy a háború megtanította neki, hogy van jobb út is. Az elvakultságot nehéz volt észrevenni önmagában, és még nehezebb volt megváltoztatni, de meg lehetett tenni.

Talán a változás már gyökeret vert, de Hermione sosem tudhatta meg, mert Narcissa még mindig magának való és büszke nő volt. De csak arra lehetett büszke, amit létrehozott, leküzdött és elért. Pontosan ebben a sorrendben. A többi, már ahogy Hermione meg tudta állapítani, túlságosan homályos ahhoz, hogy olyan beteggel foglalkozzon, akit nem szándékozott megszerezni.

Így hát kivárta a csendet azzal, hogy a saját teáját kortyolgatta - zöld teát egy csavart friss citrommal az üvegházából. Egy gyors pillantás volt minden, amit a másik nő kapott, mielőtt Hermione folytatta a jegyzetek részletezését Roger Davies számára, akinek szándékában állt átadni Narcissa ügyét.

Élvezni fogja a kihívást.

– Azt hittem, több kérdést fog feltenni, Miss Granger.

– Mit szeretne, mit kérdezzek? – Hermione a könyökét a széke karfájára támasztotta, és ellazult, miközben összeütögette az ujjbegyeit, és egyenesen a szőke boszorkány szemébe nézett. – Elolvastam az aktáját. Háromszor is.

– Talán érdeklődhetne a jelenlegi állapotomról.

– Őszintén szólva, nem specializálódtam az ön esetére. De abból, amit megfigyeltem, az általuk felírt elixírek és bájitalok vagy nem hatnak, vagy nem a megfelelő kombinációk, vagy nem szedi őket következetesen. – Aztán intett a kezével, és a vízforraló felemelkedett az asztalról, forró teát töltve az előtte álló üveg teáscsészébe.

Narcissa egy pillanatig habozott, mielőtt rendesen felvette a csészét, és belekortyolt.

Miután tudomásul vette a nő helyeslését, Hermione folytatta.
– Észrevettem, hogy jelenleg tüneteket tapasztal. Főleg izzadást, de ha diagnosztikai bűbájt futtatnék, valószínűleg emelkedettnek találnám a pulzusát és a vérnyomását. Különös gondot fordít a sminkjére, valószínűleg azért, mert ez elfedi azt a tényt, hogy nem alszik jól, és nappali álmosságot tapasztal. Teát én öntöttem önnek, mert úgy tűnik, nem bízik magában. Elejtetté a csészét. Talán valamit a remegés miatt? Előfordult, hogy olyan helyen kötött ki, ahová nem emlékezett, hogyan került? Összekeverte az emberek személyazonosságát? Még ha ritkán is?

Hermione észrevette az enyhe rándulást Narcissa állkapcsán, ami megerősítette mind a megfigyeléseit, mind a válaszait.

– Ez a betegsége természete. Nekem nincsenek kérdéseim azzal kapcsolatban, amit már tudok.

Narcissa merev tekintettel letette a teáscsészét a csészealjra.
– Úgy tűnik, Draco nem túlzott egyik gyermekkori beszámolójában sem az intelligenciájáról.

– Az a dolgom, hogy figyelmes legyek. – Hermione elnyomta a mosolyát azzal, hogy egy gyors kortyot ivott a teából, mielőtt folytatta a jegyzeteit és a Daviesnek szóló gondozási ajánlást.

Narcissa finom kortyot ivott a teából. Egy pillanatra elhallgatott.

– Tudom, mit gondolhat arról, hogy idejövök segítséget kérni, azok után, ami ön és a húgom között történt.

A hangja annyira tárgyilagos volt, hogy Hermione őszinte beismerésre késztette.
– Hogy őszinte legyek, amíg ma el nem jöttem, alig gondoltam önre…

Hát, hacsak a másik húgát nem említette volna. Nem gyakran fordult elő, de ezt a mondatot megtartotta magának.

És jó okkal, Narcissa megkövült arcából ítélve.

Az évek során úgy tűnt, Andromeda nagyon szerette volna újra felvenni a kapcsolatot a kishúgával, de erre még nem került sor. Beszélt róla, levelet írt levélről levélre, de egyetlen egyet sem küldött el. Hermione azon tűnődött, vajon Narcissa betegsége változtatna-e a dolgokon, de nem az ő dolga volt, hogy átadja ezt az információt.

– Ezzel együtt – folytatta Hermione, megpróbálva visszaterelni őket a mostani találkozójukhoz illő szakmai beszélgetésbe. – Tudom, nem azért van itt, hogy a múltról beszélgessünk, és én sem. Szeretnék magunk mögött hagyni azt, ami volt. Most itt az ideje, hogy beszéljünk a céljairól és a motivációról, amiért a kezelést választotta.

– Mivel egyre rosszabbul vagyok, az állapotom folyamatos ápolást igényel. – Úgy hangzott, mintha Narcissa elfogadta volna a betegségét, ami őszintén szólva jobb volt, mint az ő helyzetében lévő betegek többségénél.

Hermione gyorsan jegyzetelt Daviesnek.

– Tisztában vagyok vele, de miért pont engem?

– Theodore szerint ön vagy a legjobb. Megbízom az ítéletében. – Narcissa a félig kiürült teáscsészét a csészealjra tette, és kiegyenesedett. – A sorsomon nem tudok változtatni, de úgy tűnik, megfelelő gondoskodással időt nyerhetek magamnak. Én… – Amikor egyik kezét a másikra hajtotta Hermione asztalán, úgy tűnt, levetkőzi a látszatot és a büszkeséget, kiemelve állapotának valóságát, és azt, miért keres ilyen szakszerű ellátást.

Ilyen magas áron.

Türelmesen megvárta, amíg Narcissa végre megszólal.
– Még nem készültem fel és a családom sem. Azt szeretném, ha az unokám nem veszítené el az anyját és a nagymamáját ilyen közel egymáshoz. Ő még csak egy kisfiú.

Furcsa érzés kerítette hatalmába, amikor valóban megengedte magának, hogy belegondoljon abba, Draco Malfoy – éppen ő – harmincéves kora előtt férj, apa és özvegy lett. Ő pedig még mindig… nos, egyedülálló. Semmi kilátás. Nincsenek saját gyerekei.

Nem mintha panaszkodott volna, vagy más körülményeket akart volna, de megrázó volt az összehasonlítás.

Leporolta a gondolatot, mint egy idegesítő szöszt, és továbbindult.

– És Draco. Ő… ő még nem áll készen arra, hogy egyedül legyen.

Az érzelmek összetett örvénye háborúzott Narcissa vonásain ebben a pillanatban, olyan, amely mintha azzal fenyegetett volna, hogy magával rántja. Hermione jó távol maradt tőle, próbálta felidézni, hová tette a doboz zsebkendőt, és csendben előhívta az asztalról, ahol a makacs növényei harcoltak magával a természet ellen.

Hermione el akarta mondani neki, bár a boszorkány egész életében a fiát védte, senki sem tudja megakadályozni az elkerülhetetlent. De megtartotta magának a gondolatait, határozottan elzárva, miközben türelmesen várta, hogy Narcissa összeszedje magát.

– Szeretném, ha megállapodna és újra megnősülne, mielőtt… Nos, inkább előbb, mint utóbb. Teljesíti a kérésemet, hogy házassági találkozókra menjen… – Vicces név egy randevúhoz, gondolta szarkasztikusan. – De tudom, hogy húzza az időt. Várja az időt. A fiam intelligens ember, de inkább makacs, mint gyakorlatias. Szereti irányítani azokat a dolgokat, amelyeket irányítani tud, és azt hiszi, ezt a dolgot is irányíthatja, ha várakozik.

Hermione bólogatott, félig hallgatva.

Még mindig elvonta a figyelmét az a nyugtalanító, lappangó mentális zavar.

Persze tudta, Malfoy apját megölték. Mindenki tudta, és vegyes érzései voltak azzal kapcsolatban, hogy Lucius Malfoy megváltotta-e magát a halálban vagy sem. Ez annyira szürke terület, ami miatt Hermione megfogadta, soha nem fogja felhozni a témát, nem az ő dolga volt.

Hermione azt is tudta, Draco házassága Astoria Greengrass-szal abban az évben történt, amikor az anyja kiadta a könyvét. Hermione nem sokkal Al születése előtt hallott a fia, Scorpius, születéséről, méghozzá kerülő úton: a bejelentést az összes társasági újságban, amelyet Hermione komposztként használt, szétfröcskölték a hírrel. Daphne még azelőtt a baráti köréhez tartozott, hogy megszökött volna Deannel, és időről időre beszélt az unokaöccséről, de főleg Ginnyvel, mert Albus vele egyidős volt.

És amikor Astoria tavaly novemberben meghalt, Daphne – aki a húga gyors hanyatlása alatt hiányzott a pénteki összejöveteleikről – a temetés napján hajnali háromkor megjelent Hermione házában. Sírva fakadt, mert nem tudta, milyen virágot vigyen.

Virágot csak tőle.

Hermione adott neki néhány kardvirágot az üvegházából, azt mondta neki, ültesse el őket a sírja mellé, és csendben elvarázsolta őket, hogy maradjanak mozdulatlanul. Soha nem találkozott Astoriával, de Daphnetól tudott az erejéről és az őszinteségéről.

A virágok megfelelőnek tűntek, de amit tett, azt egy gyászoló barátért tette.

Nem Draco Malfoy elhunyt feleségéért.

És bár Hermione mindezt tudta, egy percet sem szakított arra, hogy elemezze, mit jelent mindez Malfoyra vagy állapotára nézve, a munkájára, az apai és fiúi szerepére, a családját ért fenyegetésekre. Hermione egyszer sem gondolt arra, hogy ezek közül az események közül bármelyik olyasvalami, amelyek meghatározhatták és meghatározhatják a férfit.

Pedig így volt.

– Nem kényszerítheti, hogy felkészüljön – mondta Hermione, és megpróbálta határozottan eltaszítani a gondolatokat, mielőtt azok teljesen kikristályosodtak volna. – Ez egy olyan döntés kell, hogy legyen, amit ő maga hoz meg. Olyannak, amit csak ő hozhat meg.

– Talán. – Narcissa felemelte a fejét, még mindig komor tekintettel. – De szeretném, ha lenne időm megpróbálni. Mindkettejük jövője érdekében. Csak azért nősüljön meg, hogy anyát biztosítson Scorpiusnak, ez az én célom, amíg még élek. – Úgy nézett, mintha keresne valamit Hermione arckifejezésében, és amikor megtalálta, amit keresett, felállt, és határozott mozdulatokkal kisimította a talárját. A szeme kissé tágra nyílt, amikor Narcissa hideg pillantást vetett rá. – Úgy tűnik, az ön kezelése alatt nem fogom megtalálni a szükséges plusz időt.

Hermione egyetlen szemöldököt emelt válaszul.

– Ahogy ön is figyelmes, Miss Granger, én is az vagyok. Még nem vesztettem el magam.

Hermione hátradőlt a székén, és üres tekintettel hallgatta.

– Elég sok gyógyítót láttam az elmúlt egy évben ahhoz, hogy tudjam, ha ön kezelni akarna, ez a konzultáció egészen másképp alakult volna. Elvégezte volna a saját diagnosztikai varázslatait, és összevetette volna a korábbi diagnózisokkal. – Nem tévedett. – Elmagyarázta volna, miért jellemezték sokan példamutatónak az ön munkáját, és mostanra már a kezelési terveit részletesebben bemutató pergameneket néznénk át.

Nem volt szükség a szavak szépítésére, ebben sosem volt jó.
– Igaza van.

Hermione is felállt, és megkerülte az íróasztalát, miközben a másik boszorkány éles szemmel figyelte minden mozdulatát. Narcissa bizonyára nem örült az elutasításnak. Nem számít. Hermionénak az sem tetszett, hogy egyáltalán ebbe a helyzetbe hozták. Ez vitatható volt, de ez nem jelentette azt, hogy udvariatlan lenne.

Most, hogy Narcissa előtt állt, nem tudta megállni, hogy ne hasonlítsa össze kettejüket. Míg az idősebb boszorkány jól öltözött volt, még a konzultáción történt epizódja után is, addig Hermione nem. A haját egy kócos kontyba fogta hátra, és kényelmes, kifakult farmert, hosszú ujjú szürke inget és bokáig érő gumicsizmát viselt. Nem volt profi, de éppen a szabadtéri gyógynövényeket ellenőrizte egy esős éjszaka után, amikor eszébe jutott a találkozó.

Az egyik térdén még mindig kosz volt, de nem tett egy lépést sem, hogy lesöpörje.

Ehelyett egyenesen állt Narcissa tekintete alatt.

– Davies gyógyítóhoz irányítom önt. Ő kiváló, és hajlandó lesz elfogadni a szerződésed feltételeit. – Egy kézmozdulattal kinyílt az ajtó és az őrök azonnal bevonultak. – Ő lenne a legalkalmasabb az ön speciális igényeinek kezelésére.

Narcissa felhördült.
– Megtudhatnám az okát, hogy miért nem hajlandó kezelni engem? – A nő felemelte a kezét, hogy várjanak. – Megválaszoltam a saját kérdésemet. Természetesen köze van ahhoz, hogy a múltunk a háború ellentétes oldalán állt.

– Ha így lenne, akkor jogom lenne meghozni ezt a döntést. – A nő kissé oldalra hajtotta a fejét. – Nem ért egyet?

Valami felvillant az idősebb boszorkány arcán, csalódottság vagy szégyen. Nem tudta volna megmondani, melyik, de kifújta a levegőt, és nem vitatkozott, mert tudta, hogy nem tudna.
– De igen.

Hermione észrevette a vonakodást a hangjában, de tudta, ez a büszkeségből fakad. Az őszinteség nem mindenkinek volt könnyű.
– Azonban ez egyszerűen nem az igazság. – Hermione megtartotta a hangnemét közvetlen, de szakszerűnek. – A múlttól függetlenül nem dolgozom olyan betegekkel, akiket bármilyen minőségben ismerek, az általam nyújtott ellátás bonyolult jellege miatt. Ez egy jól bevált szabályom, és értetlenül állok az előtt, hogy Theo miért küldte hozzám, ismerve a múltunkat.

– Theodore-nak megvannak a saját motivációi.

Ebben a kérdésben egyet tudott érteni. Hogy mi volt a motiváció, abban nem volt biztos, de nagynak kellett lennie, ha azt hitte, hogy megszegi a szabályait, és kezeli Narcisszát miatta. Hermione arra gondolt, hogy megkérdezi, tudja-e, mi Theo célja, de az idősebb boszorkány valószínűleg nem árulná el neki ár nélkül.

– Gondolom, tudja. Azonban nincs szükségem a beleegyezésére ahhoz, hogy nemet mondtak – mondta Hermione nyersen, és Narcissa kemény tekintetével találkozott a sajátjával. –Gondoskodom róla, hogy Roger megkapja az aktáját, és a lehető leghamarabb kitűzzön egy találkozót önnel. Sok szerencsét kívánok!

– Köszönöm, Miss Granger – mondta Narcissa vékony hangon –, hogy csak az időmet vesztegeti.

***

Hermione soha nem tanult meg varázslattal főzni.

Még Mrs Weasley felügyelete alatt sem volt képes elsajátítani a mesterséget. Molly azt mondta, hogy hiányzott belőle a lendület – ez egy olyan kifejezés, amelyet még soha nem használtak Hermione Grangerre.

De lehet, igaza volt.

Nem az érdeklődés hiánya volt a probléma, hanem inkább az, hogy sosem érezte természetesnek. Talán az anyja kudarcainak és győzelmeinek éveken át tartó eredményeinek elfogyasztása miatt, de Hermione nagyon kevés örömet talált a túl tökéletes ételekben. Valamiért egy kicsit hosszúkás vagy egy kicsit túl sötétre sikerült étel – amit saját kezűleg készített – sokkal vonzóbb volt, mint egy olyan, ami a varázslatok segítségének köszönhetően volt hibátlan.

Ron hajlott rá, hogy a lány sosem tanul meg főzni. De soha többet nem hozta fel a témát, miután Hermione azt javasolta, Harryvel együtt neki is leckéket kellene venniük Mollytól, ha varázslattal készített ételeket szeretnének enni. Ron hallgatása valószínűleg annak volt köszönhető, nem tudott úgy válaszolni arra a kérdésre, hogy ő miért ne tanuljon meg bűbájjal főzni.

Amikor Hermione beköltözött a házába, belekezdett a zöldségültetvényébe, és elkezdte volna a Gyógyító Akadémiát, rendszeresen egy Godric's Hollow-i könyvesboltba járt, és egyik alkalommal egy olyan könyvet keresett, ami segíthetett a küszködő ürömvirág növényén. Neville elfoglalt volt, ezért magára vállalta, hogy felkutatja a szükséges információkat.

Keresgélése közben Hermione rossz folyosón sétált végig, és egy sor mugli szakácskönyvvel találta szembe magát. Impulzív indíttatásból megvásárolt egyet, amelynek a címében az egyszerű szerepelt.

Egy ingyenes könyvtámasz is járt hozzá, és Hermione boldogan távozott a döntése után…

Egészen egy hónappal később, amikor végre talált egy pillanatot és megpróbálkozott a pásztorpitével.

A kísérlet azzal végződött, hogy Hermione a pálcájával kiszellőztette a konyhából a füstöt és a szenet. Gyorsan tanult a hibájából, és úgy döntött a nulláról kezdi – tojás és főtt krumpli –, aztán így tovább.

Javított rajta.

Addig próbálkozott, amíg készen nem állt arra, hogy újra kipróbálja a könyvből vett recepteket.

A főzés sokban hasonlított a bájitalokhoz: ha szó szerint követte a recepteket, nem volt semmi gondja. És bár ez nem mindig volt igaz, mégis arra használta a főzésben való jártasságát, hogy egyre jobb legyen.

Egy sor sikertelen próbálkozás után, miközben felfedezte a fűszerekkel és velük való fűszerezés művészetét, az első sikeres étel, amit Hermione készített – és amit a barátai valóban élveztek – wellington bélszín volt. A Gyógyító Akadémia első évének befejezését ünnepelte vele, és ahogy ettek és rajongtak érte, Hermione olyan sikerélményt érzett, amit a pálcájával hadonászva nem tudott volna megismételni.

A Narcissával való találkozója után Hermionénak – aki mostanra már sokkal gyakorlottabb volt – nem volt elég ideje arra, hogy aznap este a barátaival vacsorázva újra elkészítse első sikerét, ezért valami egyszerűbbet választott: Coq Au Vin sült újkrumplival és saját termesztésű tavaszi zöldségekből készült salátával.

Éppen beállította a melegítő bűbájt az ételre, és elkezdte előkészíteni a salátát, amikor Harry kilépett a kandallóból. Ginny aznap reggel elvitte a gyerekeket a Kagyló lakba a hétvégére, hogy együtt tölthessék az időt az idősebb unokatestvéreikkel, Louisszal és Dominique-kal, akik még nem mentek el a Roxfortba.

Harry áthozott egy Pinot Noirt és egy üveg Ogden-féle lángnyelv whiskeyt, mert az előző pénteken itták ki az utolsót, ami miatt a szombat kemény volt. Al nem bánta, hogy az erdő felé tett sétájuk után csak feküdtek a télikertben, mert Hermione még egy másnapossági bájital után sem volt képes másra.

– Hé, milyen jó illat van itt. Szükséged van segítségre?

Harry mindig szívesen segített, ahogy csak tudott, de Hermione eltette a kést, amivel éppen a salátához való pirospaprikát aprította, és megrázta a fejét.

– Az utolsó darabokat teszem a salátába, úgyhogy nem. – Rámosolygott a legjobb barátjára, és elfogadta mind a férfi ölelését, mind a bort, amit a hűtőbe tett. A lángnyelv whisky a konyhasziget alá került, a többi likőr mellé, amit az évek során összegyűjtött. – Már csak a többiekre várunk.

– Kik jönnek?

– Ron és Pansy. – Harry először a szemét forgatta, mert ők ketten állandóan veszekedtek, de aztán elvigyorodott, a lány tudta, hogy inkább élvezik a civakodást. Hermione felnevetett. –Pansy megígérte, hogy viselkedni fog.

– Majd elhiszem, ha látom.

– Igazad van. – Hermione megvonta a vállát. – Milyen volt a napod? – kérdezte óvatosan. Udvariatlanság lenne, ha nem tenné, még akkor is, ha már tudta a választ.

Harryt azután léptették elő az Auror Parancsokság vezetőjévé, hogy az előző vezetőnek annyira elege lett Draco Malfoyból, hogy nyolc évvel korábban nyugdíjba ment, csak hogy ne kelljen vele dolgoznia. Harrynek nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, miért léptették elő. Elvégre ő volt a Fiú, aki túlélte… kétszer.

A Minisztérium pedig ugyanúgy használta Harryt, mint ahogy egykor őt is megpróbálták: szimbólumként, kellékként. Ő egy promóciós eszköz volt, amellyel a közvélemény bizalmának fenntartására használták, anélkül, hogy valódi változást tudtak volna elérni. De vele ellentétben Harry a saját okai miatt fogadta el a szerepet. Úgy gondolta, az előléptetése mögött álló ok nem fogja semmissé tenni azt a jót, amit elérhet. Elhatározta, megszünteti a halálfalók jelentette fenyegetést, nemcsak a varázslóvilág, hanem a családja számára is.

Az új pozíciójával együtt járt egy iroda, bőkezűbb fizetés, és az a nagyon nagy feladat, hogy együttműködjön a Terrorellenes Csoporttal… és Draco Malfoyjal. A Wizengamot nyomást gyakorolt mindkettőjükre, hogy mérhető előrelépést érjenek el, mivel a közvélemény rosszallása a Minisztérium egészével szemben egyre nőtt, különösen a decemberi halálfaló támadás után, amely egy egész varázslófalut tett a földdel egyenlővé, nem volt más, mint egy üzenet a Minisztériumnak.

És mégis, a nagy esélytelenség, az alulfinanszírozottság és az általános káosz ellenére az elmúlt két hónap alatt volt néhány sikerük, és elfogtak egy maroknyi magas rangú halálfalót. Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a Wizengamotot megnyugtassák.

De Róma sem egy nap alatt épült, és az ő problémáik sem voltak azok. Hermione megdöbbentőnek találta, hogy volt pofájuk ilyen keveset adni nekik, és ilyen sokat követelni, de ő nem a Minisztériumban dolgozott, így nem az ő dolga volt, hogy tiltakozzon.

A dolgok feszültek voltak.

Az sem segített, hogy a két férfi, aki a középpontban állt, alig bírta egymást. Évekig tartó terápia után Harry fejlesztette a vitázó képességét, feldolgozta a gyerekkori traumáit, és megbékélt a veszteségek hosszú listájával, amelyeket az út során elszenvedett. Most, hogy Voldemortot megölték, nyugodtabb volt, képes volt koncentrálni. Többet mosolygott, és nehezebb lehetett felbőszíteni, különösen azután, hogy apa lett…

De a régi haragján még mindig nem tudott túllépni.

Nem teljesen.

Volt valami Malfoyban, ami felébresztette Harryben a tizenöt éves gyereket, aki nagyon szerette volna őt pofonvágni.

Rendszeresen.

Ismételten.

Harry elég gyakran dühöngött rajta, hogy Hermione számos mentális feladatot elvégezzen, elkészítse a listáját a piacra, frissítse a teendői listáját, és egy kicsit céltalanul elgondolkodjon, miközben Harry kiadta magából a dühét. Soha nem fordult elő, hogy bármit is csinált, valahányszor visszatért hozzá, a férfi még mindig panaszkodott.

Ez alól a mai nap sem volt kivétel.

– Az én napom annyiban volt normális, hogy Malfoy egy totális szemétláda volt. – Harry felemelte a kezét, éppen akkor, amikor Hermione elindította az óráján az időzítőt. Tudni akarta, hogy ezúttal megdönti-e a saját szónoklási rekordját. – Emlékszel arra a rajtaütésre, amiről meséltem neked?

A lány gépiesen bólintott.

Malfoy kimerítő keresés után tavaly év végén találta meg a Lestrange fivérek walesi rejtekhelyét. Aztán felbérelt egy varázslót, hogy beépüljön a soraikba. Két héttel ezelőtt az a kém jelentette, találkozót tartanak a legmagasabb rangú halálfalókkal, de az időpontot még nem tudták, csak azt, hogy még május vége előtt lesz.

Abból, amit Harry elárult, úgy tűnt, hogy ezen a rajtaütésen véget vethetnek az egésznek.

Mindenki diszkréten készült. Az átoktörőket lassan kivonták a feladatból, hogy megvizsgálják a bizonyítékokat és a talált sötét tárgyakat, amelyek segíthetik a vádat. A mágikus varázslókat és a mágikus törvénytisztelőket is behívták, hogy növeljék a létszámukat. De nem volt sem idejük, sem kapacitásuk arra a kiképzésre, ami ahhoz kellett volna, hogy egységesebb frontot alkossanak.

– Igen… Nos, ő minden általam javasolt csoportvezetőt elutasított minden ok nélkül, azon túl, hogy alkalmatlannak tartotta őket, de nem javasolna olyan aurorokat, akiket ő helyeselne, mert ez a munkám.

Hermione magában tartotta a fintort, de csak épphogy. Gyakorlatilag hallotta, ahogy ezek a szavak Dracótól jönnek – vagyis a tizenhat éves változatától. Nem volt egy szobában a felnőtt verzióval, és így nem volt referenciaanyaga, hacsak nem számította Harry beszámolóit.

És hát, a legjobb barátja sok minden volt, de nem mindig volt megbízható forrás, ha Draco Malfoyról volt szó. Ha azonban Harry panaszai és a róla hallott részletek alapján kellene megítélnie a jellemét, Hermione azt mondaná, hogy még mindig ugyanaz a szemétláda, aki az iskola alatt is volt, bármennyire is hihetetlenül talpraesettnek találta Parvati.

– Minden tervet, amit a kastélyba való bejutási pontok köré terveztem, elutasított. Egyszerűnek nevezte őket, és azt mondta, mindenkit meg fogok öletni, és a szeszélyes jó szerencsém csak rám terjed ki.

Hermione ezt is hallotta Malfoy tinédzser hangján, és azon tűnődött, vajon nem korai-e még kinyitni az új üveg Ogden-féle lángnyelv whiskyt.

Neki.

– Ó! – Harry csettintett az ujjaival. – És akkor én ajánlottam a perui instant sötétségport, Malfoy pedig nemet mondott, mert az túl piszkos.

Nem tévedett, de Hermione nem szólt semmit.

– Hívtam egy védőbűbájügyi szakértőt, hogy távolítsa el a védővarázslatokat, de ő talált valaki mást, egy tisztavérűt, aki elvégezte azt. – Harry, akinek az arca elvörösödött, ökölbe szorította a kezét. Egy a számos dühkezelési tanács közül, amit az évek során megtanult.

Úgy tűnt, nem vált be, mert teljes dühöngő üzemmódba kapcsolt.

– Csak azt utálom, hogy amikor találkozunk a Wizengamottal, úgy kell tennem, mintha minden rendben lenne. Úgy tenni, mintha nem a legnagyobb faszfejjel dolgoznék együtt, akit valaha ismertem. És úgy kell viselkednem, mint egy kibaszott profinak, miközben minden egyes alkalommal, amikor meglátom a menyét pofáját, legszívesebben kidobnám az ablakon. – Harry két mély lélegzetet vett, ezt a technikát Ginny Lamaze-óráin sajátította el. Aztán elmosolyodott. – Ez jól esett. Jobb kint, mint bent.

– Igaz. – Hermione megállította az óráját, remélve, hogy a férfi nem vette észre, hogy a Malfoy-központú dühöngését mérte le.

Utálta, amikor ezt tette.

A rekord hat perc és tizenhárom másodperc volt, az első találkozásuk napján történt, amikor vezetőkként először találkoztak. Majdnem összecsaptak. Ma még csak a közelébe sem került a rekordnak.

Egy perc és harminchét másodperc.

Hermione megköszörülte a torkát, és remélte, hogy nem kezd újabb szónoklatba a saját nézőpontjáról. Nem szívesen indítaná újra az órát.

– Bár nem értek teljesen egyet Malfoyjak… – A legjobb barátja arckifejezését látva Harry felemelte mindkét kezét. – Hallgass meg, Harry. Igaza van a perui instant sötétségporral kapcsolatban. Ez egy olyan akadály, ami csak még több sérülést fog okozni a baráti tűzben. Különben is, legutóbb úgy hallottam, hogy a Dicsőség Kezét elzárták a Rejtélyek Osztályán. Kétlem, hogy bárki jóváhagyná a használatát, tekintve, mert hajlamos rossz kezekbe kerülni.

Erre Harry mélyen elráncolta az arcát, és mélyen elkomorult.
– Én nem így gondoltam erre – megforgatta a szemét. – Ha így mondta volna, nem vitatkoztam volna vele olyan hevesen.

Malfoy valószínűleg így tett volna, de Hermione hagyta, hogy Harry ezt gondolja, miközben a tálat a kevert salátával a hűtőbe tette, amíg várakoztak.

Nem sokkal később megérkezett a következő vendég.

Amint Hermione becsukta az ajtót, és megfordult, készen arra, hogy felhozza Tiberius látogatását, Pansy érkezett meg egy kis pukkanással, egy hosszú ujjú türkizkék bohém ruhában, amin apró virágok voltak, amiket a szoba másik végéből nem tudott azonosítani.

Felismerte azonban Pansy tekintetét. Ha Hermione fogadni akart volna, az egész Gringotts-széfjét feltette volna arra, hogy ő maga volt Pansy haragjának forrása. Ha nem is a jégkék szemek vakító tekintete miatt, de azért, mert még azelőtt elkezdett kiabálni, mielőtt Harry üdvözölhette volna.

– Nem hiszem el, hogy elutasítottad őt, mint beteget!

Hermione sosem tartotta magát túlságosan érzelmes embernek. Voltak pillanatok, amikor a szíve győzött az esze felett, pillanatok, amikor túl gyorsan reagált. Elvégre ember volt, és ez azt jelentette, állandóan a szélsőségek százai között egyensúlyozott. De általában büszke volt arra, amikor az agyát és a logikáját használta, így minden helyzetet átlátott.

És ez egy probléma volt.

Miközben megőrizte távolságtartását, Hermione megközelítette a szigetet, ahol Harry tágra nyílt szemmel ült, miközben a tőle jobbra ülő boszorkány gyakorlatilag felháborodását lihegte. Bár több kérdés is átfutott az agyán. Hogyan? Mi? Mikor? Ki? – de félrevetette őket, hogy Pansyra koncentráljon, mielőtt égő dühe perzselő nyomokat hagyott volna mindenen.

– Narcissa Malfoyról van szó. – Ez egy túlságosan nyugodt kijelentés volt, aminek az volt a célja, hogy elterelje Pansy figyelmét. És sikerült is. A szemei elkerekedtek, miközben úgy fröcsögött, mint egy hal a vízből kiszedve; a szája ugyanolyan gyorsan nyílt és csukódott.

Mielőtt újra felocsúdhatott volna, Hermione az egyik kezét a gránitra támasztotta.
– Vannak elméleteim arról, hogyan sikerült ilyen gyorsan rájönnöd, vagy egyáltalán miért keveredtél bele ebbe az ügybe, de azt nem tagadom, hogy elutasítottam őt, mint beteget.

– Miért? És ne pazarold a levegőt a gyógyítói maszlagodra, hogy nem lehetsz objektív, mert ismered őt. Nem tegnap születtem, Granger.

– Én nem mondom meg neked, hogyan végezd a munkádat, szóval te sem mondhatod meg nekem, hogyan végezzem az enyémet.

Harry megköszörülte a torkát.
– Mi lenne, ha én csak…

Hermione anélkül, hogy levette volna a szemét Pansyről, felemelte a kezét.
– Fogd be, Harry!

– Oké.

– Ne beszélj így vele! – Pansy Harryre emelte a szemét, aki ugyanolyan meglepettnek tűnt a védekezésén, mielőtt hevesen káromkodott. – Mi a f… miatt védem Pottert, az isten szerelmére! Tartozol nekem egy itallal, ha már nem haragszom rád. A francba, ez még csak nem is volt helyes.

Harry a homlokát ráncolta, mintha meg akart volna sértődni, de aztán megvonta a vállát. A nőnek igaza volt.

Hermione viszont azzal a szúrós pillantással nézett Pansyre, amit a másik boszorkány mindig is utált. Valószínűleg sziszegett volna, mint egy macska, ha nem lett volna közönségük.

– Meglep, hogy te érvelsz az ő nevében, és nem a fia.

Pansy megforgatta a szemét.
– Draco inkább megfullad a büszkeségében és meghal, minthogy bárkitől is segítséget kérjen. Ez nem az ő stílusa. Soha nem is volt az. Kontrollproblémái vannak bőven. A kapcsolatuk amúgy is leginkább feszült, és van neki elég gondja. A fenyegetések. A munka. Mondanám Scorpiust is, de ő nem foglalkozik gyerekneveléssel, az Narcissa dolga, most, hogy Astoria elment.

Hermione még egyszer felidézte ezt a zavaró gondolatot, mielőtt határozottan elzárta volna.

És eldobta a kulcsot.

Hermione megdöntötte a fejét.
– Miért érdekel ez téged?

– Egész életemben ismertem Narcisszát. Többet jelentett nekem anyaként, mint a saját anyám, és ez még azelőtt volt, hogy megégetett volna. – Pansy elfordította a tekintetét, majd vissza, a haját fogdosta közben, látszólag kényelmetlenül érezte magát a saját őszinteségétől. – különösen Harry közelében, aki kíváncsinak tűnt. – Amint meghallotta, mi történt, lehetőséget adott nekem, hogy elmeneküljek az egészből, amíg készen nem állok a saját lábamra állni.

Úgy beszélt Narcissáról, ahogy Hermione beszélt Mrs Weasley-ről.

Ezt az összehasonlítást nem tudta figyelmen kívül hagyni.

– Amikor mesélt a betegségéről, és Theo azt mondta, téged fog felkérni, hogy vedd át az ügyét, megkönnyebbültem, mert tudtam, a legjobb kezekben lesz. Reméltem, hogy minél tovább élhet. Scorpiusnak viszont, bár nem igazán értek egyet a merev neveltetésével, szüksége van a stabilitásra, ameddig csak lehet. És láttam, mennyire elkötelezett vagy a betegeid iránt. Gondoltam… – a hangja elhalkult. – Nos, nyilvánvalóan rosszul gondoltam.

– Láttál engem a betegeimmel? Mert nem hiszem, hogy valóban láttál volna. Lényegében az életük részévé válok. Mindent figyelemmel kísérek, az étkezésüktől kezdve a családi helyzetükig, és ha bármi negatívan befolyásolja őket, helyrehozom a helyzetet. Az üvegházamban termesztem a bájitalaikhoz szükséges alapanyagokat, és amit nem találok, azt beszerzek, bármilyen különleges is legyen az.

Pansy megpróbált közbeszólni.
– Én…

– Időbe és erőfeszítésbe kerül, és egy bizonyos finomságba, ami nem jellemző egyetlen gyógyítóra sem odakint. Az ételek, amiket esznek, a saját zöldségesemtől származnak, a saját kezemmel készítettem. Nem csak a gyógyítójuk vagyok, nem csak úgy meglengetek egy pálcát, megetetem őket bájitalokkal, és máris jobban lesznek. Vigyázok a fizikai, mentális és érzelmi egészségükre. Segítek a családjuknak, mert a legtöbben elfelejtik, egy támogató és hozzáértő család mekkora különbséget jelenthet a betegek ellátásában. Narcissáé, abból a kevésből, amit ma megtudtam tőle, a legjobb esetben is zavaros. Arról nem is beszélve, hogy én nem is az ő betegségére specializálódtam.

Pansy keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Ezt én is tudom. Mindent.

– Akkor meg kell értened, miért nem fogom elvinni őt. Ne ítélkezz arról, amit nem értesz!

Egy pillanatra a kék szemei őrizetlenül és nyíltan nyíltak.
– Csak időt akar, Hermione.

– Roger lesz…

– Davies? – A lány elvörösödött a dühtől. – Az a nagyképű pöcs? Ő inkább…

– Ez nem Roger személyiségéről szól. Hanem arról, hogy képes-e objektíven végezni a munkáját. Narcissának és nekem van egy közös múltunk, Pansy, és ez bonyolult. Ez olyan, mintha azt kérnéd Harrytől, hogy vigyázzon rá. Ez…

– Én megtenném – szakította félbe Harry egy apró, laza vállrándítással. Amikor mindketten ráirányították a figyelmüket, a férfi végigsimított az örökké rakoncátlan haján.

– Micsoda? – A lány megpillantotta a híres sebhelyét, mielőtt a férfi hátrasimította volna a haját.

– Már évek óta írunk egymásnak. Nem gyakran, de azért néhányszor. A levelei Grimmauld térre érkeznek.

Pansy bámult rá. Hermione is majdnem így tett.

A férfi nem tűnt különösebben zavartnak.

– Ott teáztam vele, mielőtt visszatért vidékre. Ez pont azelőtt volt, hogy Malfoy elfoglalta a helyét. Úgy volt, hogy Andromeda is csatlakozik hozzánk, de az utolsó pillanatban lemondta.

Harry néha meglepte őt ezzel.
Pansy feszülten bámult rá.

– Te segítenél neki?

– Igen. – Ismét vállat vont, és a két boszorkányra nézett. – Egyszer mindannyiunknak segített…

A válasza egyszerű volt a maga teljességében, és mégis sokkal többet mondott.

Hermione kedvenc helyisége a házban a télikert volt.

Ez egy üvegezett kilépőként funkcionált, amely közvetlenül a konyhája mellett helyezkedett el, és ferde mennyezetéből egy olyan szobát kapott, ahonnan remek kilátás nyílt az otthonát körülvevő gyönyörű vidékre. Arra emlékeztette, hogy ő is a természet rendjének része. Bármelyik helyről láthatta a világot a zöldségágyásán túl, a különálló macskaköves sétányt, amely a lépcsőktől a kerítésig vezetett, a mezőt, és a távolban a fákat, amelyek elválasztották a birtoka végét és a sűrű erdő kezdetét. De, amikor a puszta nézelődés nem volt elég, volt egy ajtó, amely kinyílt abba a világba.

Pansy a tél nagy részét azzal töltötte, hogy kreatív világítással, a padlótól a mennyezetig érő rácsokkal minden sarokban a kúszórózsáknak, a kőpadlót melegen tartó díszes szőnyegekkel, valamint a szoba különböző pontjain elegánsan elhelyezett növények és virágok kis dzsungelével oázissá alakította.

A társalgó a szoba közepén helyezkedett el, egy sötét gyantával átitatott, fonott kanapéval, ülőgarnitúrával és két hozzá illő székkel, mindegyiken plüss, krémszínű párnákkal. Művészien körülvettek egy üveglapos asztalt, amelyet gyertyákkal béleltek ki, amelyek elvarázsoltak, hogy felgyulladjanak, valahányszor valaki belép a szobába. Jobbra, közvetlenül a társalgótéren túl, egy lámpákkal és egy kényelmes, két személy számára elég nagy nyugággyal elrejtett olvasósarok. Nem volt ritka, hogy Hermione egy könyv olvasása közben elaludt a nyugágyban egy takaró alatt, vagy miközben a csillagokat bámulta.

A társalgótól balra volt egy étkezősarok, kreatív világítással arra az esetre, ha túl sötét lett volna. Hermione eredeti étkezőasztala - egy kör alakú üvegasztal hat székkel, amiről túl szentimentális volt ahhoz, hogy lemondjon - szolgált a terület középpontjaként. Nem volt ritka, hogy Hermione itt vacsorázott a vendégekkel. Vagy egyedül.

Ma este négyen ültek itt kényelmesen, elfogyasztották a Hermione készítette ételt, és beszélgettek a háza külső kőfalát szegélyező lebegő lámpák alatt. A nap már a fák mögé bukott, amikor a lila alkonyat megkezdte küldetését, hogy átvegye az égboltot, és előkészítse azt az alkonyatra. Hamarosan a csillagok is megjelennek, és az előrejelzések szerint elég tiszta lesz ahhoz, hogy gyönyörködhessenek a látványban.

Miközben Ron és Harry beszélgettek és viccelődtek, mint mindig, Hermione hol belesodródott, hol kilépett a beszélgetésükből. A vacsora előrehaladtával egyre élénkebbek lettek, és a Ron hozott magával sört, amit a többiek ízlelgettek. Egyikük sem volt oda a borért, amit Hermione és Pansy ittak.

Ron szokás szerint egy kicsit túl közel ült hozzájuk. Elég közel ahhoz, hogy a lány érezte, ahogy a combja időnként hozzáér az övéhez. Elég közel ahhoz, hogy a lány megérezhessen egy kicsit az illatból, amit gyakran társított hozzá. Hermione tudta, mit csinál, milyen célt akar elérni. Ron közel sem volt olyan körmönfont, mint gondolta, különösen, amikor a kezét a lány székének háttámláján pihentette, miközben Harryvel beszélgetett.

Azt akarta, hogy a lány visszaengedje, és addig próbálkozott apránként, amíg nem tette meg.

De Hermione több volt, mint makacs, nem is érdekelte ez a próbálkozás. Ezért, amikor a férfi ujjai szórakozottan a hajához simultak, a lány arrébb húzódott, némán kizárta a férfit, miközben Pansy rosszallóan nézett rá.

Hermione azon kapta magát, hogy az étkezésük és a beszélgetésük során inkább Pansyre, mint Ronra koncentrált. Pansy hagyta a korábbi beszélgetésüket abbamaradjon Ron érkezésével, de jól tudta, hogy a boszorkány összeesküvést sző. Pansy elviselhetőbb volt, mint várták. Tapintatosan barátságos volt az a kifejezés, ami Hermione fejében felbukkant, amikor csak enyhén undorodva nézte, ahogy Ron egy csirkecsonttal hadonászott a levegőben, miközben Harrynek magyarázott valamit.

Pansy szépen játszott, és kivárta az időt, mint egy feltekeredett kígyó, várva a tökéletes pillanatra, hogy lecsapjon a prédájára. És Hermione senkinek sem volt a prédája.

Az őrvarázslatok figyelmeztették Hermionét a váratlan vendég érkezésére.

Azonnal a jobbján álló Ronra pillantott.
– Percy van itt.

– Ő meg ki? – Pansy majdnem kiköpte a korty borát.

– Ron bátyja. – Hermione a könyökével meglökte Ront, aki próbált rájönni, hogy miért van ott a bátyja. Aztán rájött.

– Ó, persze. – Felpattant a helyéről, és az ajtó felé indult. Nem figyelt oda, majdnem nekicsapódott a kanapénak, de talpra állt. – Elhozza a jegyeinket a holnapi Csúzli meccsre.

– A jegyek nem voltak ingyen? – Pansy zavart arckifejezéssel kérdezte. – Mintha egy knútot is fizetnék azért, hogy lássam őket veszíteni.

A megjegyzésére Ron egyszerre nézett felháborodottan és sértődötten. A két érzelem háborút vívott az első vágás jogáért, de végül úgy fröcsögött, mint egy be nem induló motor, és eltűnt a házában, miután halálos pillantást vetett Pansyre, akit az egyszerűen csak kinevetett. Harry és Hermione az italukba kuncogtak, és mindentudó pillantásokat váltottak.

Pansy nem tévedett, de egyikük sem akart erre még csak utalni sem a barátjuknál.

Hermione figyelte, ahogy a boszorkány kiitta a maradék borát, majd felállt, és beljebb tolta a székét.
– Most már elértem a Weasley-kvótámat egy napra.

Hermione magyarázkodott volna, de úgy gondolta, jobb, ha a lány magától tudja meg.

Harry azonban megpróbált egy kis támpontot adni neki.
– Percy más.

– Van modora? – Ez nagyon komoly kérdés volt egy olyan valakitől, mint Pansy Parkinson.

– Mondhatni – válaszolta rejtélyesen.

Hermione felnevetett, és a kezét a bortól felmelegedett arcán pihentette.

Pansy hitetlenkedve pislogott rá.
– Úgymond… nem szenvedtem még eleget? A…

– Jó estét! – Percy udvarias, mégis előkelő baritonja behallatszott az ajtóból, mielőtt Ronnal az asztalhoz lépett.

Mindenki megfordult, hogy megnézze.

Ez volt az a fajta jelenlét, amit Percy az évek során kifejlesztett.

Mindig is más volt, de idővel kinőtte azt a kétségbeesett igényét, hogy bebizonyítsa, jobb, mint a családja és a körülményeik. Olyan emberré vált, aki pontosan tudta ki ő, honnan jött, és mit ér. Percy, aki a Nemzetközi Varázsjogi Hivatal vezetője volt, egyfajta büszkeséggel töltötte el, ami tükrözte mindazt, amit tanult és tapasztalt.

Hermione nem tudta nem észrevenni, hogy a két testvér – amellett a személyiségükben is különbözőek voltak – vizuálisan is ellentétesek voltak. Ron ma este igyekezett, sötét farmert, fehér inget viselt és megigazította a haját is. Magasabb volt, mint az összes testvére, kivéve George-ot, és olyan magabiztossággal mozgott, mint aki megállapodott, és nem törődik semmivel a világon.

Percy viszont egy tapasztalt diplomata könnyedségével rendelkezett. Ma este szinte hétköznapinak tűnt szürke szabott nadrágban, hozzá illő mellényben, valamint fehér és lila kockás ingben. Csokornyakkendő nélkül.

Hermione még soha nem látta Pansyt ennyire zavartnak.
– Te egy Weasley vagy?

– Az vagyok. – Percy meglepettnek tűnt a lány szemtelenségétől, de simán összeszedte magát. – És te…

Hagyta elidőzni a kérdést, de amikor Pansy nem válaszolt, mivel túlságosan lefoglalta, hogy úgy pislogjon rá, mintha rövidzárlatot kapott volna az agya, Hermione kisegítette.
– Ő itt Pansy.

Percy kék szeme röviden Hermionéra siklott, mielőtt visszatért volna a fekete hajú boszorkányhoz.
– Áh. – Újabb lépést tett felé, udvariasan kezet nyújtva. – És a vezetékneved?

Végre eszébe jutott, de nem mozdult, hogy elfogadja a felajánlott kezet. Valójában csak nézett rá, majd vissza a férfira.

– Most épp két vezetéknév között vagyok.

Harry majdnem belefulladt az italában. Ron, aki a bemutatkozás közben visszatért a helyére, hátba veregette. Percy elnyomott egy apró vigyort, de nem vonta vissza a kezét, szinte elszánt arckifejezéssel tartotta a szemkontaktust. Hermione egy pillanatra azt hitte, közbe kell lépnie, de csak néhány másodperc telt el, mielőtt ő is kinyújtotta a sajátját.

– Örülök, hogy megismerhettelek – mondta Percy.

Ron a bátyjára pillantott.
– Hé! Azt hittem, csak azért jöttél, hogy köszönj Harrynek és Hermionénak.

– Meggondoltam magam – mondta Ronnak, miközben még mindig Pansyt bámulta, akinek az arca enyhén elszíneződött a férfi meredő tekintetétől. A lány megköszörülte a torkát, miközben lassan kihúzta a kezét a varázsló kezéből. Hermione nem akart lemaradni arról, ahogy a boszorkány meghajlította az ujjait, mielőtt ökölbe zárta volna, és a háta mögé dugta azt a karját.

Pansy tekintete rá szegeződött, aztán körbepillantott a szobában, mintha valami fontosat keresne. Valószínűleg a kaput, ami visszavezet abba az univerzumba, ahol mindennek volt értelme a számára.

Majdnem felnevetett a gondolatra.

– Ha nem bánod, hogy zavarlak – pillantott Percy Hermionéra –, azt hiszem, maradok.

– Persze, hogy nem. Pansy itt éppen távozni készült.

Percy visszapillantott rá.
– Ó, tényleg?

– Természetesen azért, hogy még több borért menjek – köszörülte meg a torkát Pansy.

Éppen ezt tette, mielőtt Hermione emlékeztethette volna őt a félig teli üvegre, ami ott állt az asztalon.

Percy elfoglalta az övé melletti üres széket, és láthatatlan ráncokat simított le a nadrágjáról. Harryre pillantott, aki felhúzott szemöldökkel figyelte a férfit, aki a szemüvege pereme fölött kukucskált át. Ron a meccsre szánt helyekről kezdett beszélni, miközben Hermione követte legjobb barátja tekintetét Percyre, aki most éppen az amúgy is tökéletes vörös haját igazgatta.

Hermione visszahajtotta a maradék borát.
– Milyen volt a napod, Percy?

Percy teljesen megkerülte a lány kérdését.
– Ugye nem bántottam meg?

– Miért számít ez? – Ron zavartan nézett. –Pansy csak menstruál…

– Fogd be, Ron! – mondta Harry és Hermione egyszerre.

A kérdésére a válasz nem volt, de ez is nagyon bizonytalan.

Azonban nem az ő dolga, hogy mindezt elmondja neki.

Az, hogy megégették és kiközösítették a társadalomból, Pansyt óvatos emberré változtatta, tervezővé, aki szerette tudni, mi jön, hogy megfelelően fel tudjon készülni. Kiválóan tudott olvasni az emberekből. Az a fajta boszorkány, aki eléggé kimerült vagy arrogáns volt ahhoz, hogy azt higgye, immunis arra, hogy bárki vagy bármi meglepje. Utoljára akkor látta Pansyt meglepődni valakitől, amikor Hermione megölelte, miközben könnyekben tört ki az első elkészült projektje miatt. Pansy azt hitte, már mindent – és mindenkit – kiismert, és csak világ többi részének is felzárkózására várt.

Hermionénak sosem volt szíve elmondani neki az igazságot: az élet játékának nincsenek egységes szabályai. Az emberek bonyolultabbak voltak, mint az a rendszer, amivel ő mindannyiukat rendszerezte. Egy nap találkozni fog valakivel, akit nem tudott azonnal kategorizálni.

És abból ítélve, ahogy a lány elszaladt, ez a nap ma jött el. És ez a valaki maga Percy Weasley.

Percy volt az egyetlen, aki felállt, amikor Pansy egyetlen borospohárral a kezében visszatért. A boszorkány nem szolgáltatott kifogásokat arra, miért nem hozott még egy üveggel. Igazság szerint sokkal nyugodtabbnak tűnt, amíg a férfi ki nem húzta a székét.

A lány rábámult varázslóra.

Ő állta a tekintetét.

A patthelyzet addig tartott, amíg Ron hirtelen abba nem hagyta a játékról való beszélgetést, és mindkettőjükre rá nem nézett.

– Ó, a kurva életbe, csak üljetek már le, jó? – Mindketten rá meredtek, de Ron nem is törődött vele. – Percy tökéletes úriembernek tartja magát. Igazából egy kis szerencsétlen. – Ron ezt csak félig gondolta komolyan a vigyor alapján.

Pansy homlokráncolása ellenszenvessé mélyült, és a szeme apró résnyire szűkült, de letette a borospoharát az asztalra, és további vita nélkül leült. Percy megigazította a székét, és visszatért a sajátjához, mielőtt az üres pohárért és az asztalon álló, varázslattal hűtött üvegért nyúlt.

Tökéletesen megfelelő mennyiséget töltött magának, majd Pansy felé fordult.
– Kérsz még bort?

A lány tétovázott, még mindig értetlenül állt a férfi egész létezése előtt, amikor azt mondta:
– Igen, kérek.

Percy elmosolyodott.


„Nincs erősebb, mint ez a két harcos: a türelem meg az idő; ezek mindenre képesek.”
Lev Tolsztoj

hozzászólások: 2

by Kriszti @ 2022 Oct 05

Na erre több szempontból nem számítottam, de várom hogy beinduljon a történet igazán. Tekintve, hogy Narcissa a titkos páciens és Pansy meg Percy párosa is rendesen meglepett, hogy így reagáltak egymásra (abban meg pláne, hogy van egy történet amiben Percy nem idegesítő) már elképesztően várom a főship találkozását.
És igenis kivárom a fordítást, mert legalább olvasni olvassak magyarul, ha már minden sorozatot meg filmet eredeti nyelven nézek. Szóval erős leszek és nem olvasom eredetiben, nem fogok spoilerezni magamnak. Úgy teszek mint aki nem tud külföldiül.

by Nyx @ 2022 Oct 06

Hamarosan felbukkan Draco is :) Ez a fanfic zseniális több szempontból is. Igyekszem nem spoilerezni én se, de bőven lesznek meglepetések. Annyi érzelemmel van tele, hogy néha félbe kellet hagynom az olvasást és a fordítást, mert annyira túlcsordult minden. Narcissa betegségét iszonyatosan valósághűen ábrázolja. Pansyvel és Percyvel kapcsolatban én meglepődtem. Egyik karakter sem kimondottan a kedvencem. Pansy inkább, róla olvastam egy-két jó történetet Vadhajtások varázsait - Callietól. De Percyt mindig úgy ábrázolják, ahogy említetted : idegesítőnek. Most viszont itt egy értett férfi, aki magabiztos, és tudja mit akar elérni, lesz egy-két jó húzása. És még lesznek jó karakterek. Jaj, ennek nagyon örülök, hogy kivárod a fordítást :) Egyébként jól haladok vele, már majdnem kész vagyok, még 10 fejezet van vissza, csak iszonyatosan hosszú egy-egy rész. De igyekszem tartani a heti egy vagy két hetente egy frissítést. Nem akartam megbontani a fejezeteket.