31. fejezet
Anyósülés

2011. október 7.


Hermione egész lényét fáradtság járta át.

Túl a mentális vagy fizikai kimerültségen, ez az a fajta elgyötörtség volt, amely a szemhéjára nehezedett, a szívén érezte a súllyát, és minden mozdulatot nehézzé tett, amíg meg nem találta a megfelelő vigaszt.

Végül mindig abbahagyta a harcot, lehunyta a szemét, és hagyta magát pihenni.

Nem számított, hol bóbiskolt el – a kanapén, egy fotelben, vagy miközben Scorpiusszal napozott a hűvös napokon, melegítő bűbájokkal –, Hermione mindig az ágyban ébredt, a mellkasában mindig jelenlévő fájdalommal, Draco takarójába burkolózva, és teljesen zavartan.

De nem mindig egyedül.

Néha ott volt Andromeda vagy Pansy, vagy Susan, vagy Padma azokon a napokon, amikor túl sokáig aludt, de ma Scorpius állt az ágya mellett, az arcán kívül mindent az immár sajátjának nevezett takaróba burkolózva. A lány köhögési rohama után – a tüdőkárosodás maradványa, amelynek gyógyulása időbe telt – az ágy szélére csúszott, magával húzva a pamut takarót. Kíváncsi volt, mióta van ott, de nem kérdezte meg, csak invitálásképpen felemelte a takarót.

A kisfiú elhagyta a takarót, és csatlakozott hozzá, miközben Hermione egy második szunyókáláson vívódott, miután a kisfiú letelepedett a párnájára, és rápislogott. Jó kezével lesöpörte a homlokáról a puha hajat, érintése pehelykönnyű volt, elidőzött Scorpius homlokán.

– Jól érezted magad, miközben kerészkedtél a nagymamáddal és Neville-lel?

Scorpius csak egy kicsit elmosolyodott. Jól érezte magát.

– Üdvözölted a növényeket a nevemben?

– Igen.

Az egyszavas válaszából hiányzó tétovázás azt jelentette, hogy a fiú olyan hangulatban volt, amit Hermione szeretettel úgy hívott, hogy a beszélgetős hangulata, és ez kezdett eléggé megszokottá válni.

Normálisnak a Potteréknél töltött idő után, amikor az arca vörös volt a bújócska játék utáni futástól.

Normális, miután az apja elolvasott minden egyes cetlit, amit Scorpius előhúzott a zsebéből. Néhány régi, egy-egy új, de mindegyik sokatmondó volt.

Normális volt, miután egy nap a kertben gyomlált vagy krumplit ásott.

Ami egy másik új normális dolog lett számára.

A szokás egy nap kezdődött, amikor Narcissa kimentette magát, hogy találkozzon Neville-lel. Scorpius felpattant, és a kezével kérte, hogy mehessen. Mindenki meglepődött, de Draco beleegyezett, ha Catherine elkíséri őket, és azóta minden nap elment. Bár Neville és a kertészkedés is része volt a kezdeti vonzalomnak, most talán a nagymamájával kettesben eltöltött idő ígérete hajtotta, egy olyan helyen, ahol nyugalmat talált.

A Narcissa és Scorpius közötti változás gyenge, de nyilvánvaló volt.

Narcissa többet mosolygott, és nyugodtabbnak, sőt, kiegyensúlyozottnak tűnt a közelében. Aznap reggel pedig Scorpius hosszas habozás után mindannyiukat meglepte, amikor a nagyanyjához lépett, miután először kötötte be a saját cipőjét segítség nélkül.

Büszke volt a teljesítményére.

És Narcissa is az volt.

Ezt el is mondta neki, talán először, és ahogy a fiú rábámult, a mosolya kissé elhalványult, komolyra fordult, azt jelentette, hogy hitt neki.

Ez volt az a pillanat, amikor Hermione megkönnyebbült, mert Scorpius nem fordult magába. De egyben az a pillanat is, amikor igazán elgondolkodott a rugalmasságon.

Egy gyermekről.

Az emberekéről.

Magáról.

Scorpius még mindig nem beszélt más felnőttel, és nem is állt készen rá. Tegnap este lefekvés előtt suttogott egy vallomást, hogy szeretne beszélni, és Hermione biztosította róla, ha készen áll, mindenki meghallgatja majd.

Egyelőre a csendes beszélgetéseik során az önbizalmán dolgozott, és minden egyes szóbeli mérföldkő dicséretével enyhítette az idegeit.

Draco továbbra is rendületlenül igyekezett elnyerni fia bizalmát, míg Narcissa teljes mértékben hallgatott a dologról. Úgy tűnt, nyugodtan viselte a közöttük kialakuló köteléket.

Scorpius zárt, ellenőrzött helyeken kommunikált, ahol alig volt esélye, hogy megzavarják. Az egyszerű, egyszavas megjegyzések voltak a kedvencei, de három nappal ezelőtt húsz percig a sírás határán járkált az apja irodájában, amíg Draco figyelmesen kimentette magát. Scorpius csak egy kicsit tovább várt, mielőtt összeszedte magát, és kínosan kért tőle egy ölelést és egy történetet.

Mindketten megdermedtek.

Mielőtt a kisfiú elmenekülhetett volna, a lány beleegyezett az első kérésébe, szorosan magához ölelte, és a hajába mormolta, hogy nem kell kérnie. A második kérést néhány perccel később teljesítették, amikor a kisfiú odabújt mellé, miközben Hermione egy történetet mesélt a Napról, aki beleszeretett a kiszabadíthatatlan Holdba, aki csak a hajnal és az alkonyat múló pillanataiban volt látható.

Draco a mese elejére tért vissza, és végig ott maradt.

– Te vagy a Nap? – kérdezte órákkal később, amikor kettesben maradtak. A keze ismerős pályát járt be a lány hátán fel-alá, miközben a boszorkány a földre kerülés és az elrepülés között küzdött. – Vagy te vagy a Hold?

– Egyik sem. Én a Föld vagyok. – Túl fáradt volt ahhoz, hogy bármi mást tegyen, Hermione lehunyta a szemét, és megnyugodott a férfi szívének ritmusára a fülében, és a mellkasának lassú emelkedésére, süllyedésére a fájó tenyere alatt. – Ki vagy te?

– A Hold.

Érinthetetlen a magányos Nap számára, de keringő táncba zárva a Földdel.

A gravitáció által karnyújtásnyira tartva.

Hermione még most is a válaszán gondolkodott, miközben a fiára nézett.

Scorpius orrba vágta, és együtt nevettek, amíg fel nem sóhajtottak.

– Akarsz játszani egy névjátékot?

A kék szemek felcsillantak. Ez egy játék volt, amit Hermione éppen az előző héten talált ki, hogyan nevezzen meg mindent, és rávegye, hogy kényelmesen válaszoljon apró kérdésekre.

A lány mosolya még szélesebb lett, amikor a fiú közelebb húzódott, és türelmesen várta, hogy elkezdje.

– Hmm, hogy hívod Albust?

Scorpius olyan arckifejezést öltött magára, ami nagyon Draco-szerű volt.
– Albus.

– Oké, ez egy butaság volt. – Nevetett, amikor a fiú láthatóan egyetértett. – Lássuk csak. Hogy hívod a növényeket az apád irodájában?

A fiú nem habozott, de nagyon lassan válaszolt:
– Granger.

– Mi? – Hermione elfordította a fejét, és köhintett, inkább a meglepetéstől, mint bármi mástól. – Miért ez a név?

Scorpius vállrándítása olyan gyermeki volt, mint máskor, amikor nem így viselkedett.
– Apa mondja.

Oh.

Most már Hermione is kíváncsi volt.

– Apukád minden növényt Grangernek hív?

– Igen. – Scorpiusnak ez nevetségesen hangozhatott, mert felkacagott.

Hermione melegséget érzett, sőt kipirult, mert elképzelte, hogy Draco a növényekhez beszél. A fejében ugyanolyan előkelőnek hangzott, mint amilyen ő maga volt, és ingerültnek tűnt, miközben úgy tett, mintha nem lenne a fia sasszeme alatt.

Kvintesszenciális Draco Malfoy

Scorpius továbbra is nyugodt maradt mellette, ami jó volt, mert azért kezdte el a névjátékot, hogy felépítsen egy fontos beszélgetést, amit egy bizonyos névről kellett lefolytatni.

– És a te azt a nevet adtad nekem, hogy anya?

A kisfiú szemei nyíltak és komolyak voltak, az arca rózsaszínű, és az idegei szemmel láthatóan erősödtek, mielőtt lassan bólintott.

– Igen.

– Ezt akarod?

Ha lehet, Scorpius még jobban elpirult. A válasza nyikorogva jött ki.
– Igen.

– Mint az anyukádnak?

– Nem. – Az arca olyan szomorú kifejezésre váltott, amitől Hermionénak fájt érte és vele együtt. – Anyu beteg volt.

– Az volt. – Hermionénak meg kellett köszörülnie a torkát. – Sosem találkoztam vele, de néhány dolgot tudok: szeret téged, és hiányzol neki. Azt kívánja, bárcsak még mindig itt lenne.

– Tudom. – Scorpius egy kicsit szomorúnak tűnt, de közel sem olyan morózusnak, mint amilyen korábban volt. – Apa mondta.

A lány szíve megdobbant. Draco betartotta az ígéretét.

Bármit is akarsz tudni az anyukádról…

– Ettől jobban érzed magad? Amikor mesél neked az anyukádról?

A fiú lassan bólintott.

A kopogás az ajtón véget vetett a beszélgetésnek, mielőtt bármelyikük is készen lett volna.

– Gyere be!

Catherine volt az.

– Elnézést a zavarásért, de Mr. Malfoy kilépett egy percre, hogy elhozza Potteréktől az iratokat, és meg akart győződni róla, hogy időben felébredtél-e a terápiára.

– Igen.

– Zippy készítette neked az ebédet.

Több percbe telt, mire ő és Scorpius leértek a földszintre. A fiú ment elől, de minden lépés után hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Hermione jól van. Még mindig lassan haladt. A teste fájt mind az edzéstől, mind a gyógytornától, nehéznek érezte magát alvástól, és fájt mindene a köhögéstől, égett a mellkasa tőle. Mire biztonságban felért a lépcsőfeljáróra, Draco egy halom pergamennel a kezében lépett ki a kandallóból.

És egy látogatóval.

Albus.

Össze nem illő látványt nyújtottak. Draco teljesen feketébe öltözve, Albus pedig rendetlennek tűnt a piros pulóverben és farmerben, aminek a térdén egy frissnek tűnő lyuk éktelenkedett. A haja teljesen kusza, a keze pedig valószínűleg ragacsos, tekintve, ahogy Draco a saját kezét nézve ráncolta a homlokát, amikor elengedte Albusét.

Scorpius, aki mindig óvatos volt, nem lépett oda, amíg nem vette fel a szemkontaktust Hermionéval.

– Jól vagyok. Menj csak, és köszönj szépen!

Albus lassan jelelte a köszönést, és elpirult, amikor Scorpius megigazította az ujjait, hogy megmutassa neki, hogyan kell helyesen megkérdezni, hogy akar-e festeni. Újra megpróbálta, és akkor két fiú egymás mellett állt, és felnézett a sokat szenvedett Dracóra.

Hermione lassan közeledett.

– Nem is tudtam, hogy elhozod Albust.

A megjegyzésre a szóban forgó fiú vigyora kiszélesedett, gondtalanul és tisztán, és a lány láthatta, hogy az új foga már majdnem kinőtt.

– Mr. Draco azt mondta, hogy jöhetek játszani.

– Nem is mondtam.

– De most már itt vagyok.

Ahogy Draco álla leesett, amikor rádöbbent Albus logikájának érvényességére, Hermione köhögéssel fojtotta el a nevetést.

Egy kis kitérővel a fia legjobb barátja büszkén kijelentve folytatta:
– Mr. Draco azt mondja, én vagyok a legkevésbé kedvenc Pottere, tehát ez azt jelenti, hogy kedvel engem.

Draco nyitotta a száját, hogy kijavítsa, de teljesen világos volt számára; egy mosolygó gyerekkel nem lehet vitatkozni. Ezt felismerve megcsípte az orrnyergét, és kifújta a levegőt. Albus ugyanezt tette játékosan, mégis gúnyosan, Scorpius pedig olyan hangosan kuncogott, hogy Draco kissé megenyhült.

– Az apád a legviccesebb.

A megjegyzésre mindkét Malfoy pillantást cserélt. Scorpius kérdőn billentette a fejét, szinte mintha azt próbálná kitalálni, hogy igaz vagy hamis-e Albus kijelentése, de aztán a mosolya lassan valami elégedetté változott. Közelebb lépett az apjához, aki leguggolt hozzájuk, és Scorpius jelelt egy kérdést.

Festhetünk? Légyszi?

– Igen. – Draco is jelelte a választ, ami azt mutatta, hogy mennyit haladtak a kommunikációban. – Keresd meg Catherine-t, hogy segítsen felállítani a vásznakat.

Albus szinte vonszolta a barátját a lépcső felé.

Scorpius kétszer is hátranézett, mielőtt megállt, és visszafordult az apjához, aki még azelőtt válaszolt, hogy a kérdését jelelhette volna.

– Majd én felakasztom a falra.

Az ígéret hatására Scorpius lendületesen indult el.

Hermione szemöldöke már felfelé ívelt, amikor a férfi figyelme rá terelődött.

– Mi az?

– Semmi. – A lány csak a férfira villantott egy mosolyt, és egyik lábáról a másikra tette át a súlyát, kissé fáradtnak érezte magát, de elég éber volt ahhoz, hogy egyelőre figyelmen kívül hagyja. – Kíváncsi vagyok, hogy elfogy-e a helyed Scorpius műalkotásainak.

– Majd csinálok helyet.

Hermionénak nem volt kétsége afelől, hogy így lesz.

– Te és Al nagyon viccesek vagytok.

– Ő meg idegesítő. – Draco a szemét forgatta. – Merem állítani, hogy rosszabb, mint az apja.

– Mégis minden nap áthozod őt.

– Ha tudni akarod, Granger, úgy követ engem, mint egy árnyék, és állandóan addig kérlel, hogy átjöhessen, amíg igent nem mondok. Persze a szülei humorosnak találják a megvetésemet.

Ahogy ő is. Hermione felnevetett a látványon, miközben Draco még akkor is tovább mogorván nézett, amikor a lány abbahagyta.

– Valld be, titokban szereted, ha a közeledben van.

Draco nem vallott be semmit.

Valójában visszautasította.

Finoman duzzogott, mielőtt letette a pergameneket az asztalra, és közelebb húzta a lányt, de nem szavakkal. A mellé húzáshoz elég volt az egyik ujját meggörbíteni és a figyelő szemek intenzitása, amelyek minden egyes lépését figyelemmel kísérték. Hermione elég közel lépett ahhoz, hogy megérintse, amitől csak nehezen tartotta vissza magát, miközben egyúttal azon tűnődött, vajon Draco hamarosan szabadkozni fog-e, mert az órájára pillantott.

– Mindjárt itt az ideje a bájitaloknak.

– Tudom. – Hermione a fiolák felé mutatott az asztalon várakozó gőzölgő tál leves mellett. – Előbb ebéd, fél óra múlva terápia, kettőkor fizikoterápia.

– Tisztában vagyok vele.

– Mit csinálsz ma délután?

Draco továbbra is borzasztóan elfoglalt volt ahhoz képest, hogy valaki kényszer szabadságon volt, mindig zárt ajtós megbeszéléseken vett részt, és késő éjszakáig dolgozott, miután lefektette Scorpiust. Hermione próbálta bökdösni és nógatni információért vagy nyomokat szerezhessen arról, mit csinál, de a legrosszabb dolog Dracóban az volt, hogy nemcsak makacs volt, hanem módszeres is, és minden egyes próbálkozását, hogy kiderítse a részleteket, előre eltervezte. Minden egyes alkalommal ugyanolyan választ adott.

A mai napon többek között.

– Majd később beszélünk.

Rejtélyes, de majdnem normális.

A lány szája sarkai ellaposodtak, miközben szuszogni, hátrálni kezdett, de Draco nem hagyta. Közelebb húzta magához, és átkarolta, állát a lány feje búbjának támasztotta.

Valami kibontakozott benne, és az érzés melege felborzolta a kedélyét.

– Csatlakozol hozzám? – A kérdése szándékosan halk volt.

Kellemesen nyugtalanítóan. Pont, mint ő maga.

– Akarod, hogy csatlakozzak? – A férfi nem hagyta, hogy a lány válaszoljon. – Pontosabban, mire van szükséged?

Ez volt ugyanaz a kérdés, amit Draco durván feltett minden egyes terápiás találkozó előtt – fizikai vagy egyéb. Hermione legtöbbször nem tudott válaszolni, de ma az öklét a férfi mellkasára tette, és lassan kibontotta az ujjait. Az erőfeszítés látszott a fájdalom élességében, ahogy figyelte a remegő kezét. Mint minden korábbi próbálkozásnál, az aggodalom villámként csapott le: gyorsan és veszélyesen.

– Nyugtalan vagyok, és a terápia csak ront a helyzeten, bármennyire is tudom, hogy szükségem van rá. – Az ehhez hasonló vallomások nyersen dörzsölték. Túl nehéz volt a férfi szemébe nézni, ezért a mellkasához beszélt. – Nem bánnám, ha előtte elterelnéd a figyelmemet.

Draco nem mondott mást, miközben az asztalhoz vezetett. Hermione elvette a bájitalokat, és lassan megette a levest, miközben a férfi tájékoztatta őt a kísérleti bájitalról, amin dolgozni próbált a kevés szabadidejében. A beszélgetés felpezsdítette az lankadt elméjét. Harry érkezése az ebéd végét jelentette, és azt a ritka pillanatot, amikor a lány napközben látta őt.

– Titkos találkozó?

– Már nem sokáig lesz az. – Draco előrehajolt, amíg a szája a lány füle mellett lebegett. Egy ujja a lány álla alá görbült, és a férfi felé fordította a fejét. – Koncentrálj a terápiára. A többit majd én elintézem.

Draco nem csókolta meg a lányt.

De a szíve ettől függetlenül megdobbant.

***

A terápia rejtély maradt Hermione számára.

Minden egyes találkozót úgy kezdett el, hogy nem tudta, mi lesz az eredmény, vagy hogyan fogja magát érezni. A terapeuta is kívülállónak tűnt a találkozójuk szokatlan helyszínén. Biztonsági okokból a főteremből nyíló kis nappalit megbeszélő helyiséggé alakították át.

Hogy mindkettőjüket megnyugtassák, beszélgetős közhelyekkel kezdték.

Az időjárásról.

A hosszú hét.

A Bulgária és Spanyolország közötti kviddicsmeccs, amely egyiküket sem érdekelte.

Hermione megpróbálta az egész ülésen keresztül húzni a témát, de a terapeutája tudálékos pillantást vetett rá a szemüvege pereme fölött; néma emlékeztetőül, hogy ismer minden beszélgetéselkerülési taktikát. Bár Hermione már évek óta nem volt a rendszeres páciense, a szokásai és hajlamai emlékezetesek voltak.

– Mit szeretnél ma megbeszélni?

Ez volt a létező legrosszabb kérdés, és teljes mértékben hibás volt azért, mert Hermione nehezen tudta meghatározni a terápiás ülés irányát, amit neki kellett volna irányítania.

Minden egyes próbálkozás, hogy elterelje a figyelmet ezeknek az üléseknek a lényegére – a majdnem halála okozta traumával való megbirkózásra és magáról a támadásról való beszélgetésre –, szembesítette őt az egyik legnagyobb problémájával.

Az anyjával.

Vagy talán azzal, hogy milyen könnyű volt összekapcsolni egy traumatikus eseményt egy olyan kapcsolattal, amely évek óta válságban volt.

Hermione az egyik pillanatban még rettegett az üléstől, a másikban pedig már kiöntötte a frusztrációit, és rájött, hogy az egészben ő maga is hibás. Az ülésnek véget vető harangszótól pörgött a feje és fájt a szíve, miközben a még be nem fejezett feladat arcába bámult.

– Találd meg az igazi nyugalmat. – Terapeutája becsukta a könyvét. – Dolgoztál már ezen, Hermione?

Nem, nem dolgozott.
– Még mindig keresem.

Hermione általában az emberekkel töltött pillanatokban, a megszokott tevékenységekben és az ágy előtti csendben találta meg. De a dolgok most másképp alakultak. A nyugalom most megfoghatatlanabb volt, mint valaha, és a higgadtságot lehetetlennek tűnt elérni. Ahogy teltek a napok, és előkerültek a félretett és eltemetett gondolatok, a tudata kimeríthetetlen és nyugtalan aknamezővé változott.

Rájött, hogy precedens értékű életet él.

Még a rohama után sem állt meg igazán, mint most.

Akkoriban Hermione vett egy házat és kialakított egy kertet, hogy visszanyerje az önérzetét. Az első felépülésében a jövőbe vetett optimizmust a múlt elfogadásával ötvözte.

A szünetekben mindig volt mit ápolnia.

De most minden, még Draco is, állandó mozgásban volt, körülötte forgott, miközben ő maga stagnált.

Hermione még soha életében nem volt ennyire frusztrált.

Végigkúszott a gerincén, összehúzva azt a csomót a vállai között. Képtelennek tűnt lerázni ez, képtelen kioltani, az érzés pedig terjedt, és nagyon kevés dolog tudta elriasztani.

A feladata inkább büntetésnek tűnt.

***

Mire aznap délután Susannal találkozott, úgy érezte, mintha a falak összezárulnának körülötte.

Amikor Hermione megérezte az első görcsöt, miután egy gyakorlat közbeni fáradtságot erőltetett, térdre rogyott. Susan azonnal ott volt, vezette, hogy üljön le, és lassan masszírozta az izmot.

– Úgy tűnik, ma nem vagy formában. Rosszabb, mint tegnap.

Susan terápiás megközelítése mindenből vegyes volt: gyakorlatok, nyújtások, célok, feladatok, bájitalok és bűbájok. A napi foglalkozások azzal teltek, hogy visszanyerje az erejét. Fizikailag nem volt semmi baj. Az izmok visszanőttek, a csontok rendbe jöttek, a bőr megjavult, de a teste gyenge volt, és könnyen begörcsölt. Az agya továbbra is elkalandozott, képtelen volt felfogni, hogy már nem volt összetörve.

Nehezen emlékezett arra az időre, amikor teljes egész volt.

Él.

– Jól vagyok.

Susan pillantása arra emlékeztetett, amit mindannyian Lisának tartogattak.

– Megnéztem a lábad belő felét, és a zsebembe tettem az ujjaidat, hogy biztonságban tudjam, próbáld meg újra.

Ha így mondják…

– Frusztrált vagyok. – A kijelentéstől Hermione úgy érezte, hogy nincs hová nyúlnia. – Elegem van a fáradtságból és a fájdalomból. Teljesen kikerültem a ritmusból, és úgy érzem magam, mint egy idegen a saját bőrömben. Alig tudom irányítani a…

– Jelentős traumán mentél keresztül – állapította meg Susan, mielőtt a frusztráció könnyekbe torkollott volna. – Megértem, hogy mit érzel, ez jogos, de ugyanakkor meg is halhattál volna. Ez olyasmi, amin nem lehet könnyen túllépni.

– Tudom. – Ez mindig kijózanító gondolat volt. – Sok minden történik, még akkor is, ha senki sem beszél róla. Csak nem szoktam hozzá, hogy haszontalan vagyok.

– Nem vagy haszontalan, gyógyulóban vagy, még ha meg is erőlteted magad. – Barátnője barna szemei szúrósra szűkültek. – Ne hidd, hogy nem tudom, mennyi időt töltesz azzal, hogy a kezed állapota miatt aggódsz, vagy hajtod magad, hogy felgyorsítsd a felépülésedet.

A lány hunyorított.
– Ki mondta neked?

– Nincs szükségem konkrét beszámolóra ahhoz, hogy tudjam. Ilyen vagy te. – Susan az ajtóra pillantott. – De a foglalkozás alatt Malfoy utalt arra, hogy elkezdtél csatlakozni hozzá a vízi gyakorlatokhoz.

– A hidroterápia jót tesz az izmoknak, anélkül, hogy megerőltetné vagy…

– És ennek semmi köze ahhoz a bizonyos férfihoz, aki a társaságodat tartja, ugye? – Susan hangosan felhorkant a sértődött tekintetére és az azt kísérő pírra. – Csak megnehezítem a dolgodat. A hidroterápia jó, és már ott is lennénk, de én nem tudok úszni. Amilyen agresszív vagyok a terápiával, nem akarom, hogy te is túlzásba vidd. Maximum tizenöt perc vízi gyakorlat és tizenöt perc gyakorlat itt bent. Nem egy-egy félóra mindegyikből.

Susan összefonta a lábát, és felajánlotta a kezét.

Hermione tudta, mit kell tennie, és a frissen bekötetlen csuklóját a barátnője tenyerébe helyezte.

A zúzódások eltűntek, de a remegése érezhető volt.

Ahogy az is, hogy képtelen volt bármiféle súlyt megtartani.

Hermione ismét széttárta az ujjait. A fájdalom még a bájitalokkal a szervezetében sem csillapodott teljesen, ahogy a maradandó idegkárosodástól való félelme sem.

A mágia sok törött dolgot meg tudott gyógyítani, de néhány sérülést nem lehetett visszacsinálni.

– Még mindig azt hiszem, hogy ez pszichoszomatikus. – Susan megérintette mindegyik ujja hegyét, és az apró, önkéntelen rángásokra összpontosított. – Csinálod a gyakorlatokat, amiket kijelöltem?

– Igen.

Draco segítségével. Minden reggel, mielőtt Scorpius lejött volna reggelizni. Néha egyedül csinálta őket, de a frusztráció mindig megállította az erőfeszítéseit, így túlfeszítettnek és túlterheltnek érezte magát, leült a sarokba, és azt mondta magának, hogy lélegezzen.

– Érzed ezt? – Susan lassan hajlítani kezdte minden egyes ujját, majd megdöntötte a csuklóját.

Hermione mély lélegzeteket vett, hogy ne szédüljön el.

– Beszélj hozzám, és koncentrálj arra, amit csinálok, különben pánikba esel, és le kell nyomnom a torkodon egy nyugtatót.

Hermione ezt követő kuncogása szaggatott volt.

Időbe telt, amíg összeszedte a gondolatait.

– Érzem. – A fokozódó érzés csodát tett az idegeivel, de a remegés visszatért és hódított. A csípő fájdalom csipkelődő volt, ahogy felszeletelte az alkarját, egészen a könyökéig.

Susan csak figyelt.
– Hmm.

Hermionénak nem tetszett a hangja.
– Mi az?

– Túl korai lenne megmondani, hogy biztosan maradandó-e. – Susan megidézte a hevedert, amit Hermione utált viselni, és belesegítette. – Tartsd ezt magadon a nap hátralévő részében. Emlékezz, mit mondtam a gyakorlatokról. Ne vidd túlzásba! Bevehetsz egy élénkítő italt, amikor elmész, de kérlek, engedd meg magadnak a pihenést.

– A fáradtság nem hagy más lehetőséget. – Hermionét kissé irritálta az az egyszerű tény, hogy a karja azonnal jobban érezte magát, amint a felkötés a helyére került. – Összességében nem sokat tehetek. Még olvasni sem tudok sokáig, mielőtt megfájdulna a fejem és hányingerem lesz.

– Századszor mondom, hogy túl sokat csinálsz. – Susan fújása túlságosan úgy hangzott, mint Dracóé Albusról: hosszas szenvedő. – Mikor voltál utoljára kint? És nem a kertre gondolok.

– Én… a biztonság…

Mindig is itt voltak, de most az aurorok jelenléte a környéken megnövekedett. Hermione meghallotta a suttogások egy kis részét, figyelt a körülötte lévőktől összegyűjtött nyomokra, és sikerült két információt kiszednie a Draco Malfoy néven ismert acélcsapdából: tizenkét interjúkérést utasított vissza a lány megtalálása kapcsán, és a belső meghallgatása csak két órával a hétfői idézése előtt volt, hogy átadja az emlékeit.

Az elkerülhetetlent a lehető leghosszabbra tolták.

– Különben is, nem használhatok semmilyen mágikus közlekedési eszközt.

– Azt hiszem, szükséged van egy kis környezetváltozásra. Talán segíthet megtalálni a nyugalmat, amit keresned kellene.

Susan talpra állt, és felsegítette Hermionét, stabilan tartotta őt, amikor megingott.

– Kedd? – Felemelte egyik sötét szemöldökét. – Vagy mindketten szeretnétek továbbra is figyelmen kívül hagyni az elefántot a szobában, és külön folytatni a foglalkozásokat? Az alternatíva sok időt spórolna meg nekem, hogy Malfoyt tájékoztassam.

– Micsoda?

Hermione nem tudta, hogy a férfi ezt kérte.

– Nézd, nem mondom, hogy teljesen megváltozott a véleményem róla, de… – Lustán, félvállról vállat vont. – Ő nem az, akinek gondoltam.

Nagy dicséret Susantól, aki oly kevésszer mondott véleményt.

Kivéve Lisáról.

– Draco már…

Hermione nehezen tudta szavakba önteni a viselkedését. Draco egyszerre volt megnyugtató és kritikus, távolságtartó, de mégis kötődött hozzá egy furcsa módon, amit kezdett kényelmesnek találni. Soha nem ólálkodott, csak hallgatott és közvetve figyelt. Bármire is volt szüksége, kérdés nélkül jelentkezett, ami ellentétben állt a lány független szellemével és ideológiájával.

De Hermione egy aprócska része nem engedte, hogy egyenesen tagadja az igazságot.

Nem is igazán bánta.

– Támogatott téged, és még mindig támogat, de emellett egy rohadt zsarnok is. – Susan ökölbe szorította a kezét, mintha aktívan próbálná nem megkeresni Dracót, hogy maga is megfojtsa. De aztán felnevetett, és befejezte a vizuális felmérést. – Utálom ezt mondani, de erre van szükséged, amíg felépülsz. Valószínűleg azon túl is.

Hermione meggörgette a vállát, ahogy a szavak egymásra halmozódtak a felszínre törő gondolatokkal.

– Draco nem beszél a megtalálásomról vagy arról a hétről, amikor eszméletlen voltam. – Valójában aktívan kitért minden egyes próbálkozás elől, sőt néhányszor még a szobából is kiment, amíg végül feladta, legalábbis egyelőre. – Igazából senki sem.

Susan megigazította a lófarkát, és leültette Hermionét egy székre. Kicsit járkált, mielőtt végül megszólalt.

– Lehet, hogy viccelek, de remélem, megérted, milyen nehéz volt téged így látni.

Hermione láthatta, hogy bölcsen választja meg a szavait.

– Tudom, mindent tudni akarsz, mert ettől úgy érzed majd te irányítasz, de még mindig fel vagyunk dúlva. Épp csak stabilizáltuk Padmát, amikor Malfoy megjelent veled. A pulzusod olyan gyenge volt, hogy először nem találtunk, még mágikus eszközökkel sem. Amint szabaddá tettük a légutakat, és stabilizáltuk az életjeleidet, elkezdődtek a hallucinációk, és senki sem lélegzett ki, amíg a méreg ki nem ürült a szervezetedből, legkevésbé Malfoy.

A magyarázat eléggé nyugtalanította ahhoz, hogy megértse Draco vonakodását.

– Azt mondom, hogy Malfoy volt az egyetlen, aki mindent tudott, amivel lépést tartottál. Ő adott parancsokat, és nem fogadott el érveket. Természetesen Harrynek kellett néhányszor szétválasztania a dolgokat közte és Ron között.

Hermione csak elképzelni tudta, hogyan ment ez.

– Szerintem senki sem tudta, hogy ti ketten együtt voltatok.

– Nem vagyunk. – A lány kényelmetlenül megmozdult a székében, ahogy egy másik téma is előkerült onnan, ahová eddig eltemette az elméjében. – Úgy értem… ebben a köztes fázisban vagyunk, amikor sok mindenről nem beszélünk, vagy nem hivatalos, és az idő nem megfelelő. Ő már…

Óvatos volt.

Ne ért hozzá túlságosan vagy túl szorosan. Ne nézze túl közelről a valószínűleg maradandó sebhelyeket miatt az első éjszaka után. A zúzódások többsége kezdett halványulni, a vágások és a sebek gyógyulóban voltak, de a nyaka körül lévők nem. Azok ismeretlen okokból lassan gyógyultak, de Draco nem tántorodott el, minden este bekente őket kenőccsel, és figyelte a haladást, amikor nem tudta.

Amikor már küzdelmes lett.

Hermione értékelte a csendes érzelmeket, az állhatatosságot és az erőt.

Nem kellett a segítségét kérnie. Vagy a bűbájt, amikor Scorpius közelében volt.

Susan leengedte, hogy megnézze a sebei valódi állapotát.

Újra felállásra késztette Hermionét, hogy felmérje a jobb oldalát – csupa heges bőr és irritált hús.

– Ez egyre rosszabb. Theo szerint ez reakció a bájitalra, amivel növesztettük a bőröd. Megnézem, milyen lehetőségek vannak, hogy segítsek. Milyen érzés?

– Régebben csak viszketett, de most már fáj, amikor a fájdalomcsillapítók hatása elmúlik. – Hermione elfordította a fejét, és köhintett. Száraz volt, és égette a mellkasát, de elnyomta. – A kenőcs, amit Draco használ, átmenetileg segít, de a bőröm még mindig furcsa érzés. Pontosan tudom, hogy mely részeket növesztettek. Ugyanez a helyzet a lábammal is. Fantomfájdalmaim vannak.

Olyanok voltak, mint a rémálmok: hirtelen és váratlanul jöttek.

– Még mindig keressük a megoldásokat, de egyelőre ezen a hétvégén az a feladatot kapod tőlem, hogy pihenj. Semmi gyakorlat a medencében vagy ebben a szobában. Szánj egy kis időt az újraszerveződésre. Hogy halad a terápia?

Hermione olyan pillantást vetett Susanra, amitől barátnője megadóan feltartotta mindkét kezét.

– Érzékeny téma, értem én. Padma ugyanígy néz rám, amikor megkérdezem. – Lehúzta Hermione ingét. – A legutóbbi találkozónk alkalmával elmondtam Malfoynak, hogy szabad hétvégére van szükséged, mert tudom, milyen vagy.

A duzzogó tekintet Susant nevetésre késztette, amíg ki nem józanodott.
– Malfoytól rettegni kell, mert képtelen a szavakat félvállról venni, ahogyan kinéz, és hajlamos lekezelően beszélni az emberekkel, és nem hajlandó kompromisszumot kötni bizonyos dolgokban. Ezzel együtt, amikor hallucináltál és összefüggéstelen voltál, komolyan vett téged. Úgy beszélt hozzád, mintha hallanád őt.

Hermione köhintett, és lenézett.
– Biztos vagyok benne, hogy hallottam.

Susan éles belégzése, mielőtt pillantást cseréltek volna, sokatmondó volt.
– Apró dolgokat hallottam, semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy Draco azt mondta, igyak.

A többiről nehezebb volt beszélni. A villanások, amikre emlékezett, emlékek és hallucinációk voltak, amelyek addig keveredtek és hajlították a valóságot, hogy nem tudta, álmodik-e vagy ébren van.

De az időzítő elment, mielőtt bármi mást mondhatott volna, és miközben Susan összepakolt, Hermione nem tudott nem arra gondolni, hogy min ment keresztül a barátja.
– Remélem, te is vigyázol magadra.

A megjegyzésre a boszorkány elfordította a fejét, és felhorkant.

– Nekem jobb küzdési módszereim vannak, mint nektek. Komolyan vettem a jógát és a meditációt, veled ellentétben. – A mutogató pillantást egy apró mozdulat kísérte a szőnyeg felé, amelyen elkezdték az órát.

Hermione már két perc után megbukott.
Rekordot döntött.

– Ha tudni akarod, én zaklatom a pasikat a vívóórán, és kísérleti nyúlként szolgálok Hannah-nak, aki meg akarja tanulni, hogyan kell bájitaltfőzni. Az, hogy látlak felépülni, segít, de rengeteg kiutam van. Ne aggódj miattam, jól vagyok. – A tekintete az ajtóra vándorolt.

– Egészen biztos, hogy Narcissa Malfoy odakint van, és úgy tesz, mintha nem várna rád.

Susannek igaza volt.
– Miss Bones. Miss Granger.

– Narcissa.

A boszorkány tett egy gesztust, és mielőtt követte volna, Hermione visszanézett, ahogy a barátnője integetett, miközben alig tudta elnyomni a szórakozottságát. Sachs a lépcsőnél találkozott velük, és felmentek. Hermione képtelen volt figyelmen kívül hagyni Narcissa tekintetét a hátán, vagy Sachs halk biztatását. Az élénkítő ital, amit Sachs készített, amikor felértek, meglepetésként érte őket.

Hermione kis habozás nélkül bevette, és azonnal jobban érezte magát. Nem tartana örökké, de egyelőre megteszi.

Narcissa elnézést kért Sachs-szal, míg Hermione egyedül ment tovább. Padma a nappaliban várta őt. Lazán öltözött, hátrafogott hajjal, a sérülés egyetlen fizikai nyoma Padma hajkoronájából bontakozott ki, és a szemöldökénél állt meg.

Egy heg, amelyet irritált bőr vett körül.

Meglepő volt látni, hogy nem rejtette el, mert Padma általában a haja egy részével takarta el.

Hermione nem kérdezte, csak egy félkarú öleléssel üdvözölte, ami mintha mindkettőjüket földhöz vágta volna.

– Jó, rossz vagy a kettő között?

Padma felsóhajtott.
– Anyám és a nagynénéim hangosan zokogtak, amikor a szépítő bűbáj nem fedte el a sebhelyemet.

– Szóval… rossz?

– A kettő között. – Padma vállat vont, miközben lassú mosoly játszott az ajkán. – Parvati elkezdett mindenkivel kiabálni, elég sokáig ahhoz, hogy észrevétlenül kilógjak. Tea odakint?

Ez olyasmi volt, amit naponta csináltak, amíg az időjárás kitartott.

Eleinte csak némán fogták egymás kezét, miközben Scorpius színezett vagy óvatos lépéseket tett, hogy megpróbálja elkapni a játék cikeszt, amely egy játékdobozban porosodott, amíg Albus újra fel nem tűnt az életében. De minden egyes nap újabb beszélgetést kezdeményezett, amely témáról témára sodródott. Többet tudtak meg egymásról, mint valaha, ahogy barátságuk kötelékei a gyógyulási folyamat során egyre szorosabbá váltak.

Hermione meglepetésére Scorpius élvezte Padma látogatásait. Mint korábban mindenki, az első találkozásuk is tele volt vizsgálódással, aminek semmi köze nem volt a nagyon is feltűnő heghez, inkább csendes csodálkozással, mert a lány kéretlenül megjegyezte, hogy Menta egyenesen áll.

A fiú kezet nyújtott neki, a lány pedig megrázta, nem is sejtve, hogy ez mekkora pillanat volt számára.

Mindketten nyíltan mosolyogtak egymásra.

Bár a nap nagy egészét tekintve emlékezetes volt, a pillanat meghatározta a jelentőségét, miután beszélt Blaise-zel. Nem azért, mert megemlítette, hogy ez volt az első mosolya ébredés óta, hanem a tapintható megkönnyebbülése miatt.

Ma sütött a nap, a levegő hűvös volt, de nem hideg, és nem fújt a szél. Tökéletes nap ahhoz, hogy kint üljön az asztalnál. Amikor Padma kiment a mosdóba, egy fésült és elegánsan öltözött Narcissa foglalta el a helyét néhány pillanatra a foglalkozás-terápiás találkozója előtt.

– Hogy mennek a dolgok Charles-szal és…

– Állítólag betegszabadságon van, de minden rendben van. – Narcissa olyan arcot vágott, mintha a hangsúlyos szó nem szívesen szerepelne a szótárában. – A kórteremcsere óta nem volt amputoportálásom, de az izomremegésem egyre erősödik, ha tudni akarja.

Hermione már tudta.
A kezéről a hátán korábban.

A következetes szokást, hogy kérés nélkül befonta a haját.
Minden egyes remegést saját maga is megtapogatott.

– Úgy hallottam, hétfőn lesz a beidézése.

A beszélgetés változása természeténél fogva gyanússá tette Hermionét.

– Így van.

Szünet következett.
– Felkészült?

– Igen.

Ez nem valami olyasmi volt, amin sokat gondolkodott. Hermione nem volt járatlan a folyamatban. Az emlékeit a háború utáni próbák során vették el, és az egy gyors, fájdalommentes megpróbáltatás volt.

– Ki fogja elkísérni?

– Percy.

Egy fejbiccentés elárulta Narcissa zavarát.
– Érdekes.

– Miért kérdezte? – Hermione megmozdult a székében.

– Ugyanazért, amiért minden nap befonom a haját, úgy teszek, mintha nem várnám meg, hogy befejezi a fizikoterápiát, és nem beszélek semmiről, amit láttam. Valami újat próbálok ki.

Hermionénak nem volt ideje elmélyedni Narcissa szavai közötti jelentésrétegekben, mert Harry az ajtóban állt.

Várta őt.
– Vajon mit akarhat Mr. Potter?

Hermione is eltűnődött.

***

Túl sokan voltak Draco irodájában.

Talán ez volt az oka annak, hogy valahogy egyszerre tűnt nyugodtnak, mégis szavakkal kifejezhetetlenül elkeseredettnek. De Hermionét kevésbé ő és a Percy kezében lévő, emléknek tűnő fiola vonzotta, sokkal inkább a tér újdonsága.

Egy asztal, rajta egy térképpel, amelyen apró gyémántok voltak különböző helyeken, amelyek közül néhány mozgott és pörgött.

Percy, Harry és meglepetésére Hestia köré gyűltek, kényelmesen elhelyezkedve egy olyan helyen, ahol eddig olyan keveset jártak. Ha valaha is voltak ott, Hestia esetében legalábbis. Lebegő teáscsészék és Harrynek a kanapé háttámlájára vetett kabátja jelezte, hogy már jó ideje ott van. Blaise és Padma a térképet bámulták, és úgy ráncolták a homlokukat, mintha nem tudnák felfogni.

– Ezt a beszélgetést egy másik szobában kell lefolytatni, lehetőleg hallótávolságon kívül. – Hestia körbepillantott mindegyikükre. – Nem vagyok olyan képzett az okklumenciában, mint Mr. Malfoy. Minél kevesebbet tudok, annál jobb.

Blaise Padmával és Hestiával maradt, míg Draco elvezette őket az irodába, ahol Hermionénak korábban terápiás időpontja volt. Eszméletlenül leült a székre, amit Draco húzott ki neki, és még mindig érezte maga mögött, amikor Percy magyarázni kezdte a helyzetet.

– Harry szerint be kell avatnunk téged mindabba, ami történt, és a nyomozás fejleményeibe. Én szívesebben vártam volna az idézéseddel, azonban Draco döntő szavazatával felülbíráltak. – Percy tekintete a mögötte álló férfira siklott, majd vissza. – Nagy meglepetésemre.

De nem az övére, ha Hermione belegondolt.

Draco a maga módján ígéretet tett.

– Oké, de először is, miért van Padma és Blaise Draco irodájában?

– Hogy eligazítást kapjanak. – Percy megigazította zöld öltönyingének mandzsettáját, mielőtt helyet foglalt, és keresztbe tette a lábait. – Padma idézése a terv szerint, incidensek nélkül zajlott, de tegnap Cormac megjelent Blaise irodájában Tiberiushoz hű nyomozókkal. Megkísérelték kihallgatni őt az Újjáépítési mozgalomról.

Hermione azonnal bosszús lett.
– Mit tud Blaise az újjáépítési mozgalomról?

– A létezésén kívül semmit. Ugyanez a helyzet Padmával. Rita velünk dolgozik, ahogy Parvati is.

És nem voltak titkok sem a nővérek, sem a hamarosan házasodó pár között.

– Parvati bizonyítékokat gyűjtött a Wizengamot többi tagjáról. Nehéz észrevenni mások korrupcióját, amikor Tiberius az arcunkban van, de ez sokkal mélyebbre nyúlik, mint ő.

Az egész osztályt belülről kifelé kellene felperzselniük, csak hogy megtisztítsák.

Percyről Harryre nézett, aki úgy tűnt, készen áll a beszédre.

– Van még más is. – Harry egy kézzel végigdörzsölte az arcát, mielőtt megvakarta az állát, amelyet az arcszőrzet borított, amit nem vett a fáradtságot, hogy borotválkozzon. – Az idézésedre valószínűleg négyszemközt kerül sor.

– Őszintén szólva nem érdekel, ki lesz ott. – Hermione összefonta a karját. – Egy hivatalos idézéssel nincs más választásom, mint együttműködni. Csak azt akarom, hogy vége legyen, és minél hamarabb távozhassak.

– Azt akarjuk, hogy együttműködj. Leginkább. – A hanglejtés Draco hangjában úgy hangzott, mintha viccelődne, pedig nagyon nem az volt. – Legalábbis azt akarjuk, hogy az együttműködés látszatát keltsd.

– Micsoda? – Percy felé fordította a tekintetét, aki bólintott.

Most már Hermione is kíváncsi volt.

– Az elmúlt két hetet azzal töltöttük, hogy kitaláljuk, mit láttál. – Draco láthatóan gondosan megválogatta a szavait. – Átfésültük a helyszíneket, megnéztük a memóriádat, bizonyítékokat gyűjtöttünk, és kihallgattuk az elfogott halálfalókat, de semmi használhatót nem tudtunk megfejteni vagy kitalálni.

– Megnézhettem volna az emlékeimet.

– És kitenni magadat annak, hogy többször is végignézz egy traumatikus eseményt? – Harry láthatóan elsápadt, és úgy nézett ki, mintha inkább nézne szembe újra Voldemorttal, minthogy hagyja, hogy ez megtörténjen. – Szó sem lehet róla.

Draco kilépett mögüle, és egy könyvespolchoz lépett.
– Egyikünk sem akarja, hogy cetlik Minisztériumi kezekbe kerüljenek, mert veszélybe sodorná a munkánkat. Azt sem akarjuk, hogy megtudják, hol és mi történt, miután Greyback elvitt téged. Legalábbis nem biztosan. Hestia eleget tud ahhoz, hogy átugorja a bürokratikus karikákat a munkaerő és az erőforrások miatt, de ennél többet nem akar tudni.

Nos, ez megmagyarázta a megjegyzését.

– Hogyan úszhatnám meg, ha hamis emléket adnék?

– Ha jártas lennél az okklumenciában, akkor meg tudnád szerkeszteni az emléket, de nem vagy az.

– Megtanulhatnám.

– Persze, azt mondod, hogy megtanulsz valami olyan bonyolult dolgot, mint az okklumencia, napokkal a vizsgálatod előtt. – Draco egy apró, bosszús fújtatást adott ki, amit egy gyors szemforgatás kísért. – A jelenlegi állapotodban nem tudlak tanítani, és nem is vagyok hajlandó rá. A legkisebb lökésre is széttépném az elmédet.

Igaza volt.

– A terv az, hogy kicseréljük az emlékeidet egy másikéra.

– Kinek?

– Az enyémmel.

– Hogyan? – Hermione szemöldöke élesen megemelkedett. – Te nem voltál ott.

– Nem, nem voltam. – A felszín alatt kellemetlen érzés húzódott meg. – Azonban elégszer megnéztem az emlékeidet ahhoz, hogy létrehozzak egy hamis másolatot.

Egy pillantás váltakozott közöttük.

A lány lélegzete elakadt, de Draco zavartalanul folytatta.

– Tudom, hogyan kell kihagyni dolgokat, és az emlék tisztaságának csökkenése könnyen magyarázható az akkori mentális állapotoddal. – Draco intett a kezével, mielőtt a lány belekezdhetett volna egy saját kérdezősködésbe. – Mindegy, már megtörtént. Egészen pontosan tegnap.

Draco valóban elfoglalt volt, de Hermione kételkedett benne, hogy csak ennyire futotta.

– Ott van még a média. Rita exkluzív interjút sürgetett. – Harry vállat vont, amikor mindenki rá nézett. – Mi az? Tudom, hogy jelentéktelennek tűnik, de a média nemigen beszél másról, csak Herm…

– Inkább nem tenném ki magam egy interjúnak. – Hermione lenézett a táskájára, mielőtt védő kezét ráhelyezte volna. – Nem én voltam ott egyedül. Nem én voltam az egyetlen bátor ember.

– Háborús hős vagy, aki a Szent Mungo elleni támadás során több halálfalóval is leszámolt. Aztán megmentetted egy barátod életét, miközben megsebesültél, majd elraboltak, és egyedül megszöktél. – Percy nem törődött a Draco szúrós tekintetével. – Megértem és egyetértek a döntéseddel, de talán egy kis frissítés is elég lenne.

– Ezt megteheted, de semmi többet. Komolyan mondom.

– A média…

– Egy cirkusz.

– Ennyi szemtanúval nem kellett sok idő, hogy történetek szülessenek. – Harry Draco felé pillantott. – Nem tudtuk megállítani őket. Eleinte a kritika erősen érte az Auror Parancsnokságot és a Különleges Egységet. De aztán kiszivárgott dokumentumok tucatjai jelentek meg arról, hogy a Wizengamot nem írta alá a fokozott biztonsági intézkedéseket. A miniszteri hivatal és Tiberius számára ez a legjobb esetben is kaotikus volt.

– Elég kaotikus ahhoz, hogy mindenki aláírjon bármit, amit kérünk, anélkül, hogy elolvasná. – Percy nem nézett másnak, mint humorosnak. – Még a cetlikkel kapcsolatos vizsgálatot is aláírta, bár nem úgy fogalmaztuk meg.

– A cetliket csak fel kell kutatni. – Hermione összevonta a szemöldökét. – Mennyi minden van még hátra?

Úgy tűnt, mindhárom férfi némán döntött arról, hogy ki adja át a hírt.

Harry vesztett.
– A lehető legkevésbé akartunk belekeverni téged.

Percy volt a befutó.
– Még abban sem vagyunk biztosak, hogy működni fog.

Draco nyert.
– Már most is működik.

– Magyarázd meg! – Hermione feltartotta a kezét, és érezte a torkában az ismerős bizsergést, ami mindig köhögési roham előtt jött. Amikor elmúlt, a mellkasában érzett szorítás ellenére intett a férfinak, hogy folytassa. – Jól vagyok. Folytasd csak.

Úgy tűnt, a férfi nem hisz neki, de megtette, amit kért.
– Mondtam, hogy van néhány aktív cetli. Lenyomoztuk őket, elkaptuk a halálfalókat, akiknél voltak és százfűlé főzettet használó aurorokkal helyettesítettük őket. Eddig helyszínekkel és információkkal láttak el minket.

Ez okos dolog volt.

– A taktikájukat ellenük használjuk. – Hermione majdnem elmosolyodott.

– Igen.

– Minden cetlit számon tartottunk, amit csak tudtunk – tette hozzá Harry.

– Mi van a…

Greyback.

Mindannyian tudták.

– Az aurorok, akik ott vannak nálunk, azt mondják, hogy mindannyian dühösek Greybackre, de nem fogják kiiktatni, mert értékes és hatalmas. – Harry jobbra-balra váltott. – Meggyógyult az átokból, de nem teljesen. Nem tudják, hogyan, de szerintük a likantrópiája tartja életben.

– A legjobb kérdés: kik ők?

– A nagybátyám és mások, akik Voldemort halála előtt a belső körhöz tartoztak. – Draco az íróasztal széléhez lépett, és nekitámaszkodott. – A hatalmi struktúra a halálfalókon belül egy oligarchia, hasonlóan a mostani Minisztériumhoz, ahol a Wizengamot irányítja a miniszter minden intézkedését. Nem követnek egy személyt, mivel úgy gondolják, hogy egy magányos vezetővel torz és önző motivációkat fognak követni.

Hermione bólintott, feldolgozva az információt.
– Mint Voldemort hiperfixáltsága Harry megölésére és a halhatatlanságra.

– Nem emlékszem, hogy nagyon okosak lettek volna. – Harry megvakarta a fejét. – Legalábbis nem elég okosak ahhoz, hogy összehangoljanak egy olyan támadást, mint amilyen a Szent Mungo elleni volt.

– Én sem, de bár a meglepetés ereje ihlette, a támadás egészében véve nem volt túl sok ráció vagy indok. Nem tudtuk kitalálni a célt. Theo irodája érintetlen maradt. Potter azt hitte, hogy te voltál, és talán ez volt Greyback célja, amikor rájött, hogy ott vagy, de semmi másnak nem volt értelme.

Hermione hirtelen ásított.

Harry kuncogott.
– Úgy tűnik, a megbeszélésnek mára vége.

– Nem, jól vagyok. Én…

– Szívj egy kis friss levegőt. – Az élesség Draco hangjában nem hagyott teret a vitának. – Erre még visszatérünk.

A felálláshoz egyszerre kellett erőfeszítés és segítség, amit Draco felajánlott a keze formájában. Percy és Harry távozása után is ott maradt, és egyenletes arckifejezéssel nézte végig a lányt, mielőtt közelebb lépett volna.

– Miért vagy felkötve?

– Susan szerint ez segíteni fog.

– Hogy van a fejed?

– Jól. Jól vagyok.

És ez igaz volt.

Egy biccentéssel Draco elnézést kért, valószínűleg azért, hogy befejezze, amit a térképpel csináltak az irodájában. Hermione kiszúrta Catherine-t a konyhában Zippyvel, mielőtt visszatért a szabadba.

Blaise az ajtóban állt őrködve, összefont karral, és a szemét arra szegezve, ahol Padma ült a takarón Albusszal és Scorpiusszal. A látvány üdítő volt, Albus állandó fecsegésének foszlányai szűrődtek át oda, ahol ők álltak. Arról beszélt, hogy Scorpiusszal jövő héten elkezdik az órákat, és mennyire izgatottan várja, de ami megmelengette a szívét, az az volt, amikor látta, ahogy Scorpius, aki Padma mellett ült, odanyúlt, és a hüvelykujjával végigsimította a lány szemöldökei közötti rést.

Padma elvigyorodott.

Blaise csak figyelt, és a szája sarka megrándult, mielőtt egy apró kuncogás szökött volna ki belőle. Hermione egy pillanatig nem volt biztos benne, hogy a férfi egyáltalán észrevette őt. Úgy tűnt, elmerült a gondolataiba, a menyasszonyára koncentrált, miközben a lány a fiúkra mosolygott, és mindkettőjükhöz beszélt.

Hermione kérdése kiszökött, mielőtt vissza tudta volna tartani.
– Hogy boldogulsz ezzel az egésszel?

– Én? És te? – Sötét szemei a lányra vágtak. – Az igazat.

– Nem könnyű. – Hermione megpróbálta kigördíteni a feszültséget az egyik vállából. – Te?

– Egyik napról a másikra. – Tekintete visszatért az előttük lévő látványra. – Tegnap megtudtuk, hogy a migrénje valószínűleg maradandó, ahogy a hege is. Padma erős és elkötelezett a munkája iránt, ezért hallgatott arról, hogy ez esetleg mit jelenthet a karrierjére nézve.

Padma ezt nem mondta neki.

Valószínűleg a saját félelmei miatt a maradandó sérülésektől.

– Amit nem ért meg, az az, hogy a hege emlékeztet arra, milyen erős. Inkább maradandó legyen, mint az alternatíva. – Blaise felajánlotta a kezét a lánynak, hogy megrázza, egy hirtelen mozdulattal, amitől a boszorkány egy pillanatra szótlanná vált. – Mindenki azt mondja, hogy ezt neked köszönhetem.

– Én… ne köszönd meg nekem. Nem hagyhattam így magára. – Hermione megborzongott annak az alkunak az emlékére, amit az ördöggel kötött, hogy biztonságban tartsa a barátját. – Ugyanezt a döntést hoznám megint, még akkor is, ha ugyanez lett volna a vége.

– Azért köszönöm.

Súlyos, mégis kényelmes csendben álltak. Hermione nem sok időt töltött Blaise-zel azon túl, hogy hozzávalókat szállított a házába, és apró, furcsa beszélgetéseken kívül az évek során. Alig ismerte őt azon kívül, amit megfigyelt és amit mondtak neki, így könnyű volt zavartalanul hagyni a csendet, miközben Pamdát nézték, de természetellenes volt, hogy túl sokáig üljön.

Úgy látszik, Blaise egyetértett vele.

– Szükségem van még egy szívességre tőled.

Hermione a copfja végével játszadozott.
– Mi az?

– Kölcsön kell kérnem az üvegházadat. – Blaise mindkét kezét a nadrágja zsebébe csúsztatta. – Ismerem Padmát. El akarja majd halasztani az esküvőt, én pedig… nem vagyok hajlandó rá. – Az elszántság a hangjában más tónusú volt, de ismerősen hangzott. – Ma reggel újra megkértem a kezét, és addig fogom csinálni, amíg be nem váltom az ígéretem, lehetőleg két hét múlva, amikor mindketten engedélyt kaptok az utazásra. Az esküvőt még februárban megtartjuk, de…

– Ez mindkettőtökért lesz.

Nem a családjaiknak.

Senki másé.

– Pontosan. – A férfi tekintete a nőre siklott. – És mivel te is teszel nekem egy szívességet, én is teszek neked egyet.

– Nincs szükségem semmire…

– Azt hittem, Draco a saját érdekében kerülget téged, de rájöttem, hogy a tiéd miatt.

Hermione megdermedt, mint egy szobor, és kiszáradt a szája. Csak pislogni tudott, gondolkodni és várni.

– Bármilyen döntést is hozol vele kapcsolatban, azt egyszer és mindenkorra hozd meg.

***

Hermione megbénult a saját vérében való fuldoklás beteges érzésétől, és levegő után kapkodva ébredt.

Lehunyta a szemét, újra a valósághoz és az ágyhoz igazodott, amelyben egyedül kötött ki. Túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy várjon, Hermione kirángatta magát az ágyból, papucsba lépett, és lassú sétát tett a konyhába vízért, mielőtt továbbindult volna a folyosó végén lévő fény felé.

Draco egyedül állt ott, és az asztalon lévő térképet bámulta.

– Későre jár.

A feladatára koncentrált, a lány szavai mintha megijesztették volna, és szürke szemei az irányába néztek.

– Elaludtál.

Hermione már nem viselte a hevedert, a sérült karját szorosan a testéhez szorította, a másikkal pedig az ing vállát rögzítette, amiben úszott.

– Felébredtem.

Mindketten tudták, miért.

– Éppen befejeztem a munkát.

Hermione csatlakozott hozzá a kis asztalhoz, és szemügyre vette a térképet, amire korábban csak egy pillantást vetett. Nyolc kavargó gyémánt volt rajta.

– Mi az?

– Betűk. Azokra az aurorokra, akiket mi építettünk be.

– Így akarod…

– Igen, bizonyos értelemben. – A férfi hangja távolságtartó és szakmai volt, a szemei olyan zordak voltak, hogy a lány azon tűnődött, vajon okkludált-e, de remélte, hogy nem. Draco egy gyémántra mutatott. – Minden jel egy gyémánthoz van kötve. Mivel olyan sok van belőlük, a térképet használom, amikor többnek a helyét kell látnom. A jelzőbűbáj harminc napig tart, így a legtöbbjük úton volt, vagy még a kórházban voltál, amikor aktiváltam a varázslatot. Én azokat választottam, amelyek még mindig ott vannak.

Draco felemelte a kezét, és előhívott egy gyémántot az asztaláról. A térkép szélére helyezte, és suttogott egy varázsigét, amitől az is világítani kezdett, mint a többi, és automatikusan mozogni kezdett.

Megállt a Dean-i erdőben.

Messze, nagyon messze az otthonától.

– Az első jel elvezetett oda, ahol téged megátkoztak.

Először a lány darabjait találta meg.

– Végül eljutottam az utolsó állóhelyre. Kettő volt nálad. Az egyiket elásva hagytam, hogy újra megtaláljam, hogy a csapatot elhozhassam a terület átvizsgálására. A másik….

A zsebében volt, a lány vérével festve. Hermione emlékezett.

– Létrehoztam egy zsupszkulcsot, és bevittelek a kórházba.

– Mennyi ideig tartott?

– Nem sokáig, különben elvéreztél volna. – Draco állkapcsa összeszorult. – Majdnem sikerült.

Túl közel volt.

Hermione nem erőltette, érezte a férfi ellenállását, és eszébe jutottak Susan szavai.

– Jössz aludni?

Ezt a kérdést minden este feltette, de a férfi válasza ugyanaz maradt.

Otthagyták a térkép felett lebegő gyémántokat. Hermione a hálószobája ajtaja mellett várakozott, amíg két kopogást nem hallott, mielőtt kinyitotta volna. Draco haja még mindig nedves volt a zuhanyozástól. A mellkasa csupasz, az inge a vállán átvetve, így láthatóvá vált a tetoválása.

A lány beengedte a férfit.

Nem szólt semmit, és a sárkányra szegezte a tekintetét, miközben a férfi mentolos balzsamot kent a formálódó hegekre és az irritált bőrre. Draco arca mindig üres volt, miközben dolgozott, kifejezéstelen, amikor visszahúzta a lány ingét, kivéve, amikor valami olvashatatlan villant át a vonásain, amikor megérintette a lány nyakán maradt sebhelyeket.

– Már majdnem eltűnt.

– Tudom.

Draco az ajtóval szemközt az oldalán aludt.

Ez volt a szokása.

Még a saját otthonában is résen lenni.

És Hermione minden éjszakát vele szemben indított, a párnája szélén, egyetlen ujjával a lángokat követve. Mindketten figyelmen kívül hagyták a remegést, amíg az nem súlyosbodott. A férfi keze összefonódott az övével, és megtartotta, összekulcsolódott kezüket maguk közé vonták.

– Mi ébresztett fel? – Draco mormolt kérdése hangos volt az őket körülvevő csendben.

– Azt álmodtam, hogy megfulladok. – A lány figyelte a férfit, még mindig feszülten a rémálmok súlya alatt. A lány közelebb húzódott hozzá. – Mi tart ébren?

– A gondolatok. Emlékek. Te.

Hermione megfeszült, de a szemét a férfin tartotta. Sűrű és szürke, a szemei olyanok voltak, mint a vihar a tenger felett.

Viharos, fékezhetetlen, és teljesen közömbös az emberiség szeszélyei iránt.

Nem lehetett mást tenni, mint kivárni, de ez nem akadályozta meg Hermionét abban, hogy megpróbálja megenyhíteni az eget.

– Beszéltetek arról, hogy megkerestek engem? Én…

– Igen, beszéltem. – Draco mély, remegő lélegzetet vett, és ez tükrözte a megkönnyebbülést, amit Hermione érzett. – Néhányszor. De ma este nem akarok erről beszélni.

– Miről akarsz beszélni?

Gyakran Draco keveset vagy semmit sem mondott, de néha megvárta, amíg a lány az álom küszöbén állt, mielőtt megszólalt. Néha olyan dolgokról beszélgettek, amiket már tudott, vagy olyanokról, amikre kíváncsi volt, de sosem kérdezte, bár legtöbbször olyan dolgokat mondott neki, amikről sosem beszélt.

Főleg, hogy mit szeretne, de bepillantást engedett neki a múltjába is, és olyan apró információmorzsákat, amelyek kerekebbé tették a jellemét.

– Szoktál utazni?

Hermione nem számított a kérdésre.

– A szüleim gyakran utaznak, de én már évek óta nem.

– Néha hiányzik Franciaország. – Draco lassan folytatta a vallomása után. – Te jártál már ott?

– Régóta nem, de nem bánnám, ha újra turista lennék.

– Franciaország több mint a múzeumok és nevezetességek, több mint a könyvek és útikönyvek. Párizs nem rossz, de én jobban szeretem a hegyeket. Van egy házunk Chamonix-ban, amit anyám utál.

– Én még soha…

– Elvihetlek. – Draco megmozdult, de a figyelme továbbra is a lányon maradt, a maga óvatos módján. – Te és Scorpius, télen.

Mielőtt Hermione válaszolhatott volna, vagy akár csak feldolgozhatta volna a gondolatot, hogy a férfi terveket szövöget, egy szúró fájdalomtól görcsbe rándult a vádlija, és egy nyögést ütött ki. A fantomfájdalom visszatért, és ez arra késztette, hogy visszavonuljon, de ne menjen el.

Hermione a plafonra pislogott, próbálta átvészelni, amíg a varázslat véget nem ér, de az izmai még jobban megfeszültek.

Úgy érezte, mintha egy emlék lenne. Mintha kínszenvedés lenne. Mintha újra kettészakadt volna.

Hányinger támadt, és a szíve a mellkasában dübörgött, miközben próbált levegőt venni. Nem akart pánikba esni, most nem, de nem akart megszelídülni.

Hermione nem volt biztos benne, hogy Draco mikor mozdult, de ott volt egy fiolával, amit a lány elfogadott. Nem kellett megmondani neki, hogy mi az, ivott belőle, tudta, ez enyhíti a fájdalmat. Draco megmasszírozta a lány lábát, és a feladatára koncentrált, a száját lehúzva.

Órák helyett percek alatt jobban érezte magát. Az oldalára fordulva a fájdalomital hatni kezdett, elaltatva a szemét. Draco a lány hátához simult, és halkan adta meg a háláját, amikor a lány szorosabban szorította meg összekulcsolt kezüket.

Az alvás könnyen jött a férfi szívének egyenletes dobbanásával a hátán.

Hermione egyedül ébredt.

Az ablak felé pillantva Hermione tájékozódott, csak azt vette észre, hogy még mindig sötét van, majd az ágya mellett lévő órára pillantott.

Éppen három óra múlt.

Volt egy megérzése, hogy hol lehet.

A séta rövid volt, de a megerősítést hamar megtalálta, amikor bekukucskált a nyitott ajtón, és megpillantott valamit, amitől az ajtófélfának támaszkodott.

A mennyezetet csillagok borították egy kivetítőből, amelyet akkor húztak ki, amikor Scorpius alvászavarai a múlt héten kezdődtek. Gyönyörű és megnyugtató. De Hermione tekintete nem maradt ott sokáig, inkább a fia ágyán szunyókáló, de nem alvó Draco felé irányult. Nem tűnt kényelmesnek, az oldalára görnyedve, kinyújtott karral, a nyakát úgy elfordítva, hogy később fájni fog.

De úgy tűnt, Dracót ez nem érdekelte.

Figyelme Scorpiuson volt, aki a fejét az apja karján tartotta, a hüvelykujját a szájában, és békésen aludt, miközben Hermione takarójába temetkezett. A takaróból csak az arca, a lába és egy kinyújtott kar látszott ki, ujjai szorosan az övéi köré fonódtak.

– Többet kéne beszélgetnem veled.

Draco mormolt szavai megijesztették Hermionét, de nem neki szóltak. Csak Scorpiusnak.

– Igen, kellene. – A válasza bejelentette a jelenlétét, de a férfi csak felnézett. – De ha másra vágysz, mesélj neki egy történetet magadról. Egy titkot. Ettől függetlenül hallgatni fog, mert akarja. Mert érdekli. Használd a történetedet tanulságként, ne fenyegetésként.

– Beszélt arról, hogy… – Draco megrázta a fejét. – Ne törődj vele.

Gubójából Scorpius halk, álmos hangot adott ki, ami egy pillanatra mindkettejük figyelmét elterelte. Draco olyan tanácstalanul nézett, hogy a lány elmosolyodott, aztán még inkább, amikor lassan kiszabadította magát fia szorításából, és kiengedte a testét az ágyból. Hermione megkerülte, eltávolítva az ágyat, mint elválasztó elemet, és felnézett rá, amint a férfi egy kézzel végigdörgöli az arcát.

– Fáradt vagy?

– Nem.

Hermione elhúzta a férfit.
– Mit csinálsz, ha nem tudsz aludni?

– Hosszokat. – A tekintet, amit Draco rávetett, végtelen volt. – De nekem csak kettőt szabad.

Hermione átöltözött fürdőruhába, és időben besurrant a medenceterembe, hogy megfigyelhesse a megengedett köröket. A mozgó víz hangja megnyugtató volt, és Draco ugyanolyan kecses volt a vízben, mint a szárazon.

Amikor a lány kényelmesen elhelyezkedett a szélén, lábait a vízben tartva, a férfi a medence közepén a felszín alá merült, és odaúszott hozzá. Először a keze bukkant fel, mielőtt a többi része követte volna. Draco letörölte a felesleges vizet az arcáról, és megrázta a haját.

– Jobban érzed magad?

– Igen. – Draco lenézett a lány lábára. – Beszállsz?

– Szünetet kellene tartanom a gyakorlatok között.

– Tudom.

A lány mégis csatlakozott hozzá, teljesen elmerült, és újra a felszínre bukkant. Hermione nem volt egy gyakorlott úszó, és nem kellett hozzá sok, hogy elfáradjon attól, hogy pusztán a felszínen tartsa magát. Nehéz volt megmondani, hogyan kerültek a medence közepére úgy, hogy a lány a férfi köré tekeredett, pedig erősen a fenekén tartotta a kezét, de ott voltak, nyakig a vízben és egymásba fonódva.

– Hogy van a vállad?

– Javul.

– Elfáradtál már?

– Nem.

Egy vízgyöngy végigfutott az arcán a szája sarkáig. Ahelyett, hogy küzdött volna a késztetés ellen, Hermione belehajolt, először a felső ajkát, majd az alsó ajkát tesztelte. Kevésbé feltáró és nem egészen követelőző, a csókja egyenes volt. Egy ízélmény, amely kissé más volt, ismerősebb. Az ajkaik könnyedén szétváltak, ahogy a lány nyelve végigkúszott a férfi alsó ajkán, mielőtt egy kicsit visszahúzódott volna.

A szemek nyitva és egymásra szegeződtek.

Közelebb sodródtak a falhoz, anélkül, hogy a nő észrevette volna.

Telt az idő, de Hermione nem tudta, hogy mennyi. Másodpercek, percek vagy órák lehettek, nem tudta. Draco csendben volt, és ugyanazt a tekintetet vetette rá, amit gyakran tett: mélyebb volt, mint a medence, amelyben voltak. A víz a bőrükön csobogott, ahogy a férfi a karjaiban vonta a lányt.

Hermione a homlokát ráncolta, de Draco szórakozottan fújt egyet.

– Nem vagy nehéz, de szigorú parancsot kaptál, hogy ne erőltesd meg magad.

Semmi megerőltető, fizikai vagy stresszes.

Ez a három mindenféle formában előfordult.

Rossz és nagyon jó.

A hiányra utaló célzás hangos volt, de a türelme elsüketítette. Draco ismét közelebb hajolt, Hermione pedig beszívott egy gyors, de kemény lélegzetet, és a férfi nyaka köré szorította a karját.

– Nem kell sietni. – A férfi ajka az övéhez simult, és a halk szavai magukhoz vonzották a lányt. – Egyelőre ez is megteszi.

A férfi szája ismét az övén volt, és az átadás olyan természetes volt, mint a bizalom, amelyet a nő minden egyes szóval a férfi felé fordult, olyan könnyű, mint minden este, amikor elalvás előtt beszélgetésfoszlányokon keresztül megnyíltak egymásnak.

A pillanatba merülve lebegtek tovább.

És tovább.

Draco soha nem engedte el a lányt.

***

2011. október 9.


A reggeli eső mindent átnedvesített.

Az ég borult volt, és további esővel fenyegetett, de a felhők elég ideig tartották távol az eget ahhoz, hogy kilépjen a bejárati ajtón, és visszanézzen, ahol Scorpius az apja mellett volt. Velük akart jönni, de Draco olyasmit súgott a fülébe, amitől felderült a kedve.

Egy titkot.

Amibe Hermione nem volt beavatva, amíg egy ismerős autó be nem állt a felhajtón, és egy még ismerősebb személy nem bukkant elő.

Az apja.

A lány öntudatlanul tett egy lépést felé, majd hátranézett, és kíváncsian lehajtotta a fejét.

– Ott találkozunk.

Hermione felhúzta a szemöldökét.
– Hol?

– Jó utat, Granger.

Draco csak biccentett az apja irányába, és becsukta az ajtót. Minden értetlenkedő érzés elpárolgott, amikor megölelte az apját, de visszatért, amikor elhúztak a Malfoyok háza elől.

– Hová megyünk?

– Ne aggódj, tudom az utat.

London elhagyása rémálom volt autóval, és a forgalom emlékeztetőül szolgált a varázslatos közlekedés örömeire. Az apja nem tűnt zavartnak. Bekapcsolta a rádiót, kezét a kormányon tartotta, és ahelyett, hogy az általuk navigált utcákra figyelt volna, inkább rá koncentrált. Amint a nyílt úton voltak, a vidék előttük, a város pedig a hátuk mögött, Hermione eléggé megnyugodott ahhoz, hogy beszélni tudjon.

– Nem mondtad, hogy jössz.

Közel egy órán át beszélgettek a telefonon, ami a múlt héten jelent meg a vendégszobában.

– Meglepetés volt. – Az apja egy gyors pillantást vetett rá. – Hogy érzed magad? Még a felkötéssel együtt is jobban nézel ki. Erősebbnek.

– Bizonyos szempontból az is vagyok. – Hermione mély levegőt vett. – Másokban viszont nem. Te és anya még mindig a menedékházban vagytok?

– Tegnap este hazatérhettünk, de aurorok figyelik a házunkat, azon kívül, hogy te minden varázslattal őrzöd. Nem tudtam, hogy ezt tetted.

– Már régen megtettem. Igazából évekkel ezelőtt. Hogy mindkettőtök biztonságban legyen.

– Ron sokat mesélt nekünk arról, hogy mi történt. A vérfarkassal, a támadásokkal, a halálfalókkal. Fogalmam sem volt róla.

– Soha nem akartam, hogy mindketten belekeveredjetek. Ez az… – Amiért bűvöltem el az emlékeidet. – Mindegy.

Az apja nem szólt semmit a következő óra kezdetéig.

Hová mentek?

– Tudod, ebben a tekintetben olyan vagy, mint én.

A lány ránézett a férfira.
– Micsoda?

– Sok olyan mondatot kezdek el, amit nem merek befejezni. – Megkocogtatta az ujját a kormánykeréken, mielőtt kikapcsolta volna a zenét. – Elrakok dolgokat, hogy később beszéljek róluk, vagy akár csak gondolkozzak rajtuk, és a következő pillanatban már évek teltek el, és… és a lányom úgy nézzen rám, mintha nem is tudná, ki vagyok.

Hermionénak elállt a lélegzete.

– És én magam is azon kapom magam, hogy nem tudom, ki ő.

Fojtottan, csak nézni tudta a zöldellő növényzetet, amely még nem változott az évszakkal együtt.

– Én pedig évekig havonta egyszer ugyanabban a szobában ülök, próbálok beszélni, de nem találom a szavakat.

A keze a mellkasához vándorolt, laposan a vadul száguldó szíve fölé.

– Ez egy véget nem érő körforgás, amit meg akarok törni.

Végre az érzelmei elég hosszú időre engedtek a szorításukból ahhoz, hogy beszélni tudjon.

– Én is. Én csak… – Hermione vett egy nagy levegőt. – Nem emlékszem olyan időre, amikor ne hiányoztál volna. Hamarabb kellett volna szólnom.

– Nekem is kellett volna.

Könnyek szöktek el, és ő hagyta, hogy hulljanak.

A katarzis az elengedésben és a gyógyulásban rejlett, abban, hogy lehetővé tette a felismerés magvainak elvetését.

– Nem vagyok benne biztos, hogy visszatérünk oda, ahol korábban voltunk, de én…

– Jobban értem, mint valaha, miért változtattad meg az emlékeinket. Ron mindent elmondott nekünk. Mindent, ami abban az évben történt, amiről nem akartad, hogy tudjunk. Örülök, hogy sosem tudtam meg, milyen veszélyben voltál. Betegre aggódtam volna magam. De… miért nem mondtad el nekünk utána?

– Anya abban a pillanatban feldúlt lett, amikor eszébe jutott, és én egyszerűen nem gondoltam, hogy a részletes magyarázkodás bármit is jobbá tenne. Könnyebb volt megpróbálni továbblépni. Engesztelni és megbirkózni vele.

Az apja odanyúlt hozzá, megfogta a kezét, és gyengéden megszorította, amikor az megremegett.

– Lehet, hogy nem értjük a világodat, de mi vagyunk a szüleid. Szerintem anyád sok problémája abból fakad, hogy feleslegesnek, kirekesztettnek és tehetetlennek érzi magát az életében. Néha én is így érzem magam. – Bár a szeme az útra szegeződött, nedves volt, akárcsak az övé. – Te vagy az egyetlen gyermekünk, Hermione. Végignéztük, ahogy nősz és változol, és én mindig büszke voltam rád, még ha nem is értjük a világot, amiben élsz. Mindig.

Friss, forró könnyei továbbra is vörösre festették az arcát. Hermione szipogott, figyelt, és kifújta magát.

– Ösztönösen meg akarunk védeni téged, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy nem tudjuk, hogyan, még akkor is, ha fáj, hogy nem tudjuk.

Hermione megértette, de csendben maradt, elmozdult az ülésben, és a férfi karjára támaszkodott, miközben ő sebességet váltott, és tovább hajtott az angol vidéken.

Zöld és derűs. Nyugtató és csendes.

Újabb egy óra telt el, mire a férfi újra megszólalt.

– Az, ahogyan az anyád kezelte ezt a dolgot, vitás kérdés volt, de ez kettőtökre tartozik. Nem akarom felhánytorgatni. Legalábbis ma nem. Az én hibám, hogy nem szántam időt arra, hogy megnézzem a világodat.

Felült, amikor a férfi lassítani kezdett.

– Amit ma szándékomban áll helyrehozni.

Hermione ekkor döbbent rá, hogy nem csak utaznak.

Amikor észrevette, pontosan hol vannak.

Amit a beszélgetés túlságosan elvonta a figyelmét ahhoz, hogy feldolgozza.

Otthon voltak.

Pontosabban az övékénél.

Amikor megálltak a füvön, az apja leállította a motort, és körülnézett, mielőtt szótlanul kiszállt, és a kocsi elejéhez sétált. Csatlakozott hozzá, miközben körülnézett az otthonát körülvevő, burjánzó zöld legelőn, amely az erdő színkeverékéhez vezetett. Az örökzöldek illata sűrűn terjengett a levegőben.

Még csak két hét telt el, de a föld máris másképp nézett ki.

A fák jobban elszíneződtek.

– Te itt élsz. – Nem hagyta, hogy a lány válaszoljon. – Ez békés.

Béke, amely állandóan veszélyben volt, de megérte a harcot.

– Szeretnél egy körbevezetést?

A lány kérdése mintha megijesztette volna a férfit.
– Uh, igen.

A bejárati ajtóhoz vezető út néma volt. Hermione figyelte, ahogy az apja körülnéz, megpillantva a patakot, a ritkás fákat elöl és magát a házat. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, a kilincs megcsavarodott és kinyílt előtte.

Ott állt Draco Scorpiusszal az oldalán, egy másik zöld pulóverbe öltözve, ami megvédte a hidegtől.

– Mit csinálsz…

És akkor eszébe jutott.

Majd ott találkozunk.

– Apa, ez…

– Már találkoztunk. – Draco kinyújtotta a kezét. – Mr. Granger. Mindig örömömre szolgál.

– Mr. Malfoy. – A kézfogás formális, de határozott volt. Aztán lenézett Scorpiusra, akinek mosolya könnyebben jött, amikor felnézett rá. – És ő ki lehet?

– Ő a fiam. Scorpius.

Az apja odalépett hozzá, és Hermione majdnem megállította, mert Scorpiusnak időbe telt, amíg bárkihez is odamelegedett, de a kisfiú meglepte azzal, hogy csak néhány másodpercig vizsgálgatta őt, mielőtt elfogadta a kezét.

Lassan.

Óvatosan.

– Hermione apukája vagyok.

Scorpius kíváncsian nézett.

Sőt, érdeklődő volt.

A túra csendesen zajlott. Draco eltűnt, míg Scorpius a lány mellett időzött, kezét a boszorka kezében tartva. Az irodájában kezdték, ami tiszta volt, bár tudta, hogy nem úgy hagyta ott. Az apja úgy járkált a laborjában, hogy az emlékeztetett rá, ki volt az utolsó, aki a térben navigált. Ugyanarra a személyre, aki éppen a raktárszekrényben pakolta el a hozzávalókat.

– Épp most fejeztem be, mielőtt Catherine leszállította Scorpiust az érkezésed előtt.

– Mit fejeztél be?

Draco válasza egy hosszú pillantás volt, ami Hermionét egy fintorgó szemforgatással küldte útjára.

Az apja egyszer visszanézett, de nem szólt semmit.

Tovább sétált.

Mire a nappaliba értek, Scorpius szabadon vezette az utat a kedvenc helyiségébe.

A télikertbe.

Az apja megdermedt félúton, amikor belépett a szobába, aztán folytatta, és újból csodálkozva nézett körül.

Ahogy ő is, amikor Scorpius felvette az egyik rehabilitációs növényt, amely sokkal jobban nézett ki, és mindkettőjüknek megmutatta. Aztán egy másik növényt és még egyet, mielőtt körbevezette volna a cserepes télikertben, miközben ő az ajtóban maradt.

Az apja megjegyzéseiből és bókjaiból foszlányok szűrődtek a fülébe, és a lány azt hitte volna, hogy közhelyeket mondanak egy gyereknek, amivel érdeklődést színleljen, ha nem nézett volna elképedve. Hermione csak nézte, ahogy Scorpius felenged az apja növekvő érdeklődésétől.

A vállára tett kezektől megrázkódott, majd visszahúzódott Draco mellkasához.

– Milyen volt az út?

– Jó volt. – Jó volt kimozdulni és látni az őszi tájat, jó volt beszélgetni az apjával, jó volt érezni, hogy a köztük lévő laza szálak végre összefutnak. – Köszönöm, hogy megszervezted. Mit mondtál, hogy rávetted, hogy idejöjjön?

– Nem mondtam semmit.

A következő óra lassan és gyorsan is telt, ahogy a túra folytatódott, nemcsak a férfi, hanem a lány számára is.

Minden rendben volt, a csirkék egészségesek és boldogok voltak, a növényekről pedig láthatóan gondoskodtak.

A barátai mindenről gondoskodtak.

Alázatos és kegyes, még inkább az apja közreműködésével, Hermione a szokásosnál is csendesebbnek találta magát. Az, hogy itt látta őt - az ő világában, az ő életében, az ő otthonában -, csordultig tele hagyta érzelmekkel, amelyek azzal fenyegették, hogy kiáradnak. A hangulat végigkísérte az ebéd alatt, amit Draco nyilván megvásárolt, és folytatódott utána is, amikor letelepedtek a kanapéra, és Scorpius visszatért valamivel, ami szórakoztatta.

Egy kifestőkönyvvel.

Nem telt bele sok idő, és máris megvolt a saját filctartója.

Draco felé pillantott, de üresen találta a mellette lévő helyet a konyhában. Homlokát ráncolva elvándorolt oda, ahol szerinte a férfi lehet: a bájitallabor.

És ott is volt, a fal mentén álló üstöt kukucskálta.

Hermione megköszörülte a torkát.
– Min dolgozol?

Draco nem fordult meg.
– Anyám kísérleti bájitalán.

Miután megmosta a kezét, és egy törölközőn megszárította, csatlakozott hozzá az asztalhoz, amit ő szabaddá tett, hogy a számításhoz szükséges helyet biztosítsa magának. Draco az állához koppintotta a tollat, miközben koncentrált homlokráncolással nézte végig az egyenleteken végzett változtatásokat. A szemüvege kissé lecsúszott az orrára, és megszakította az egyik műveletet, hogy megigazítsa, mielőtt visszatért volna.

Leült a mellette lévő székre, a lábuk összeért.

– Fontos, hogy a szilfium egyensúlyban legyen a többi összetevővel, de van egy meghatározott módja, ahogyan hozzá kell adni. Olvastam, hogy… – Draco hirtelen abbahagyta. – Mi az?

– Egy könyvet használtál a főzéshez?

– Igen. – A kuncogása mélyen a mellkasából jött, de Hermione meghallotta, és elpirult. – Soha nem mondtam, hogy nem csinálom, csak ez volt a véleményem, mivel te kizárólag könyvekből főzöl. Egy hétbe telik, mire megtudjuk, hogy működik-e.

És akkor még ott volt az a kérdés, hogy teszteljük a hatékonyságát, mielőtt bevezetnénk Narcissa kúrájába. Egy felfelé ívelő út.

– Nekünk most pihennünk kellene. – A nő félrevonta a férfit. – Menjünk.

Scorpius meg akarta mutatni az apjának az üvegházat.

A séta csendes volt, de rövid. Egymás mellett, lépteik szinkronban haladtak Scorpius és az apja mögött. Hermione megesküdött, hogy érezte a férfi testének melegét, amikor a karjuk összeért.

A csípős levegő ellenére kellemes volt odakint. A nap a betolakodó felhők mögé bújt, de a kék égbolt többnyire megnyerte az uralomért folytatott csatát. A harc kétségtelenül folytatódni fog, és az előrejelzések szerint a felhők végül megnyerik a háborút.

Draco nyitva tartotta az üvegház ajtaját, és a lány felhajtás helyett besétált, sütkérezve az azonnali hőmérsékletváltozásban.

Hermione lopva Draco felé pillantott, észrevéve az apró jeleket, hogy túl meleg van. A legcsekélyebb árnyalatot a fülén. Az, ahogyan folyton feljebb tolta a szemüvegét, miközben Hermione körbevezette az apját.

Sokkal több növény volt, mint amire emlékezett, az egyik üres asztal most tele volt, és egy sor apró, virágzó fa foglalt helyet a közepén.

– Ez meg mi? – Az apja egy földdel teli cserépnek látszó dolog felé mutatott.

– Nem vagyok benne biztos.

De Scorpius tudta. Ahogy Draco is.

– Scorpius ültette el a magjaidat múlt héten Longbottommal.

Büszke pillantást vetett rá, de továbbra is kitartóan az apját bámulta, majd addig bökdöste az alkarján, amíg Draco méltatlankodva fel nem fújt.

– Segítettem.

A látvány, ahogy Scorpius és Draco Neville segítségével elültetik a napraforgót, felfoghatatlan volt, mégis élénken játszódott le a kép a fejében. Hermione nem tudta megállni, hogy ne vigyorogjon.

– Alig várom, hogy láthassam.

Ő és Draco olyan sokáig tartó pillantást váltottak, hogy egyikük sem vette észre, hogy az apja és Scorpius továbbállt.

– Mi ez?

Az apja a szilfium cserepet nézte.

– Ez egy kihalt növény. A barátom, Neville azon dolgozik, hogy olyan növényeket termesszen, amelyek évek óta nem léteznek a természetben. Egy bájitalhoz használjuk Draco anyjának.

– Ő a te páciensed, igaz? Az, aki miatt a könyvtárba mentünk?

– Igen.

Figyelte, ahogy az apja felveszi a cserepet, amit Neville gondosan elkülönített a többitől. Hermione valamiért idegesen beszélt tovább, különösen, amikor a férfi folyton a növényt nézte.

Vajon mit várt, mit fog látni?

– Minden talajtípus más és más, de az volt az elképzelés, hogy minden növényt úgy varázsoljunk el, hogy megőrizze azt a hőmérsékletet, ami akkor lehetett, amikor a természetben létezett. Bármilyen növekedésre utaló jel…

– Mint például rügyek, talán?

Hermione a homlokát ráncolta.
– Pontosan.

– Ezt nézd meg. – Mindannyian odamentek hozzá, még Scorpius is. – Látjátok?

– Mit látsz?

– Nézd.

És amikor Hermione megtette, többször is át kellett néznie, hogy lássa, amit az apja látott.

Két új rügyet.

Apró, alig észrevehető, de élő. Növekvőben.

Volt valami különleges az új életben, valami megfoghatatlan, ami varázslatossá tette. Egy új kezdet, egy új fejezet, egy olyan utazás kezdete, mint senki másé.

De valami több is volt. Valami, amire mindkettőjüknek szüksége volt a maga módján.

Remény.

***

Mire a nap lenyugodott, amikor Scorpius az ölébe hajtotta a fejét és elbóbiskolt.

Draco bevitte, hogy lefektesse a kanapéra, az apja pedig végignézte, ahogy elmegy, és megvárta, amíg a télikert ajtaja becsukódik, mielőtt ránézett volna. Halványan szórakozottnak tűnt.

– Ő… érdekes ember.

– Az bizony.

– Mint a csendes vizek, a csendes férfiak is mélyek és veszélyesek.

Ez aztán a kijelentés volt az apjától.

De nem teljesen valótlan.

Draco még mindig egy rejtély volt, egy megfejtésre váró talány, de a kérdések, amik most ott lappangtak, mások voltak, mint korábban.

Az elmúlt két hétben többet beszélt, de nem is árult el sokat. Ott voltak a szokásos beszélgetéseik a reggeli tea mellett, a napközbeni eszmecserék foszlányai, és a lefekvés előtti kis beszélgetések.

Nem sok a nagy egészben, még olyan hosszú sem volt, mint az első, amikor megmutatta neki a sárkányt, amit minden este látott, de Hermione nem emlékezett, hogy valaha is beszélt volna ennyit valakivel. Vagy arra, hogy lett volna olyan, aki minden egyes szótagjára odafigyeljen, nehogy lemaradjon valami fontosról. A halkan suttogva felajánlott információmorzsák érdekelték, amikor mindketten az álom határán voltak.

Többet tudott meg az édesszájúságról, amelynek a férfi alig engedett, arról, hogy csak tavaly kezdett el szemüveget hordani, miután több mint egy évtizede csak gyenge fényviszonyok között olvasott, és arról, hogy nem érdekli a kardamom. Draco a piros színt nem utálta annyira, mint a narancssárgát, de amikor a lány elmondta neki, hogy a kedvence a zöld, azt mondta, tudja, és megcsókolta, mielőtt a lány megkérdezhette volna honnan.

Ami egy új témához terelte a boszorkányt.

Draco naponta egyszer megcsókolta, minden nap, különböző helyeken és különböző időpontokban. És Hermione sem emlékezett arra, hogy valakit ennyit és ilyen gyakran csókolt volna meg. Mégis többet akart. Nem emlékezett rá, hogy valaha is egyszerre nyugtatta és izgatta volna fel valaki érintése és jelenléte. Vagy ennyire öntudatlanul vágyott volna egy ember közelségére.

Könnyű volt észszerűnek tekinteni, nehezebb volt megemészteni a saját érvelését.

Hermione évekig egyedül aludt, és azt hitte, jobban szerette így, de most azon kapta magát, hogy rövid időre azon gondolkodik, vajon újra képes lenne-e rá.

Vajon le tudna-e mondani arról, hogy minden reggel Draco mellett ébredjen, amikor hazatér?

Már a gondolat is megbénította.

– Úgy nézel ki, mint aki háborúban áll.

– Az vagyok. – Hermione felsóhajtott. – Én is az voltam.

Egyre inkább, mióta annyi ideje volt, hogy mindent átgondoljon.

Az elmerülés közbeni gondolkodás ősrégi problémája felütötte a fejét.

És ott volt még a harc a feje és a szíve között.

– Tudod, megjelent a menedékháznál egy cetlivel, amelyen dátum, időpont és két cím szerepelt: a tiéd és az övé, majd utasítások. Odaadta nekem, és szó nélkül távozott.

Ez úgy hangzott, mintha Draco lett volna.

Ez megmagyarázta azt a megjegyzését is, hogy nem kellett volna megkérnie az apját, hogy jöjjön.

Egyszerűen csak adott neki egy lehetőséget, és hagyta, hogy döntsön.

A koncepció olyan ismerős volt, mint a reggeli időpontok egyeztetése egy apa számára, hogy elkezdjen kötődni a fiához.

Hermione lenézett.

A párhuzamokat nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Mindketten apák voltak, akik próbálták megérteni a gyerekeiket, próbáltak kötődni hozzájuk, beszélni hozzájuk, elérni őket – és ezt a maguk módján folyamatosan tették. A végén mindkettőjüknek szüksége volt egy kis segítségre, hogy eljussanak idáig, de próbálkoztak, dolgoztak, és igyekeztek.

– Két órába telt, mire megfejtettem, mi állt a jegyzetében.

Nevetés bugyborékolt a mellkasában, mielőtt lágy mosollyá szelídült.
– Draco kézírása borzalmas. Scorpius még mindig nem tudja elolvasni, és nekem is eltartott egy darabig, mire megtanultam.

Most már hunyorgás nélkül el tudta olvasni a jegyzeteit.

Ez is bizonyította, milyen messzire jutottak.

– Ha már itt tartunk, Scorpius a legcsendesebb gyerek, akivel valaha találkoztam.

– Nem beszélt, amikor az anyja tavaly novemberben meghalt, de most kezdi újra megtalálni a hangját.

Valószínűleg harminc közös szót mondott Hermionénak az első óta. Azon a reggelen jelelés helyett jó reggelt mondott, és óvatosan ügyelt arra, hogy senki más ne legyen a közelben. Még mindig olyan félénk volt.

– Könnyebben fogadott téged, mint ahogyan a legtöbb felnőttet láttam.

– Azt hiszem, ez annak tudható be, hogy én vagyok az apád. – Szünetet tartott. – Kíváncsivá tetted. Említettem, hogy az ő korában könnyen elszórakoztatod magad, mint ő, és úgy tűnt, többet akar tudni. Meséltem neki az első kirándulásodról a könyvtárba, sőt még az állatkertbe is, és lenyűgözte.

Hermione meglepődött.

Hónapok óta beszélgetett vele, segített neki megnyílni, kitalálta az összes jelét és nyomát, de közben a fiú csak őt akarta megismerni.

– Fogalmam sem volt róla.

De most, hogy tudta, jobban fog tenni.

Az apja kuncogott.
– Emellett nem tudtam nem észrevenni, hogy van egy meglazult foga a kinőtt foga mellett.

Örökké fogorvos lesz.

– Még egy? Scorpius nem örült, hogy elvesztette az elsőt.

– Jó pénzt fizetnék azért, hogy lássam, ahogy az apja kezeli ezt.

Hermione csatlakozott, amikor a férfi felnevetett.

– Ha valami, akkor olyan lesz, mint az első: egy bámészkodó verseny egy ingerült gyerekkel és egy csomó nyitott szekrénnyel és fiókkal.

– Á, ismerősen hangzik.

A lány mosolya szélesebb lett, és egyik kezét a férfi kezére tette, fejét a vállára hajtotta.

– Köszönöm, hogy eljöttél, apa. Sokat jelent, hogy itt vagy.

– Köszönöm, hogy megengedted. – A kezük egy darabig így maradt, remegéssel együtt. – Ha megengeded, szeretnék visszajönni.

– Hosszú az út.

– De megéri.



„Amikor elveszíted az irányítást, akkor új dolgokat fedezel fel.”
Daniel Lanois

hozzászólások: 0