4. fejezet
Az összeférhetetlenség elmélete


2011. március 15.


Hermionét mindig is lenyűgözték a csillagok. Néha a tiszta és szokatlanul meleg éjszakákon megvárta, amíg minden elcsendesedik, kivitt egy pokrócot a háza mögötti legelőre, hogy kiterüljön, és bámulja az eget.

A boszorkány ettől kicsinek érezte magát, jelentéktelennek, de szerette ezt.

Minden fájdalom és szorongás, amit a háború és a felépülés miatt hordozott magában, az aggodalmak, amelyek még most is ki-be vándoroltak az elméjében, minden, ami akkor tetőzött és azzal fenyegetett, hogy felemészti – mindez kevésbé tűnt nyomasztónak, amikor belélegzett, kifújta a levegőt, és megértette, ő csupán egy ember valami nála sokkal nagyobb dolognak, az univerzumnak a közepén. És Hermione tudta hol a helye benne. Keveseknek volt létfontosságú, néhányaknak fontos, másoknak csak egy arc a tömegben, a legtöbbeknek pedig egy idegen.

Összességében jelentéktelen a természet nagyobb körforgásában.

Azért volt ott, hogy a célját szolgálja, és úgy élje az életét, ahogyan csak tudja.

Ezekben a rövid, nyugodt pillanatokban, miközben a földdel érintkezett, és önmaga eltörpült a fölötte lévő égbolt alatt, úgy érezte, elégedett és békében létezhet. Szabad. A jelentéktelenség – erre a terápia során jött rá – nem volt megalázó, egyszerűen csak emlékeztető volt arra, hogy nem kell minden pillanatban mindennek és mindenkinek megfelelnie.

Csakis abban a pillanatban önmagának.

És ebben megértése olyan volt, mintha az egész univerzum kinyílna, kinyújtózna előtte, és feltöltötte volna azzal a gondolattal, miszerint bármi lehetséges.

Ma este nem várt sokáig, miután a lányok éjszakája véget ért, a takarójával együtt elindult kifelé. Hermionénak még mindig melege volt a bortól, amihez Pansy ragaszkodott, hogy igyanak meg, nehogy összeomoljanak, mint az előző héten, lefeküdt a fűbe, és az eget figyelte. Az éjszaka tiszta volt, épp csak annyi vékony felhővel, ami részben eltakarta a fogyó holdat, így megfelelően megfigyelhette a csillagokkal tarkított égboltot.

Szabad szemmel néhányuk nagy volt, mások alig több, mint egy pötty, de mind lenyűgöző.

A békés vadon élő állatok és a ciripelő bogarak hangja megnyugtató hatott. Békés. Hermione először a Nagy Medvét vette észre, amely jobbra dőlt a fogantyúján, majd tekintetet elkalandozott a Sarkcsillag felé. Aztán vissza fel és át, ahol a mindig jelenlévő Dracón állapodott meg, ami a két biliárd másik csillag között kanyargott. A farkától a fejéig Hermione az ujjával rajzolta ki a sárkány testét az égre. Éppen Eltanin felé indult, amikor a védővarázslatai zümmögése terelte el a figyelmét.

Semmi riasztó, csak Harry és Ron.

Meglepetés, de nem kellemetlen.

Hermione elfordította a fejét, hogy figyelje, ahogy közelednek, és kevésbé a mágikus jelük, mint inkább a járásuk alapján azonosította őket. Ron még a fűben is túl hangosan lépkedett, míg Harry egy macska lopakodásával mozgott, ami annak köszönhető, hogy évek óta auror és szülő is. Azért is volt könnyen beazonosítható, mert egy másik takaróval érkezett – egy olyannal, ami úgy nézett ki, mintha a kanapéjáról származott volna.

Elgondolkodtató.

Nem számolt azzal, milyen hűvös lesz, amíg ő kint volt.

Harry kibontotta a takarót, miközben Ron mellé huppant, és kisfiús mosollyal üdvözölte. A holdfény lehetővé tette, hogy a lány lássa a férfi szemének színét és az arcának pírját.

– Szia!

– Szia! – viszonozta Hermione, ahogy a férfi letelepedett mellé. – Olyan szagod van, mint egy kocsmatöltetéknek.

Ron felnevetett, ahogy mindig is tette, amikor be volt rúgva.
– Seamus a városban volt, és ki kellett használnunk Harry szabad estéjét. A Foltozott Üstben találkoztunk, de végül a város túloldalán kötöttünk ki, egy a Dean házához közelebbi bárban. Dean nem akart túl messze lenni Daphne-tól.

– Júniusra van Daphne kiírva.

Ron csak a vállát vonogatta válaszul, az unokahúgain és unokaöccsein kívül nem volt gyakorlati tapasztalata a babákkal kapcsolatban.

Harry kiterítette a takarót, és betakarta mindkettőjüket.
– Nem érezte jól magát.

– Áh. – Meg kell majd látogatnia Daphne-t, és el kell hoznia neki a teákat, amiket csak az ő számára készített.

Nemsokkal később barátai közé ékelődött, miközben mindannyian egy takaró alá bújtak.
A melegben olyan volt, mintha otthon lenne. Családban érezte magát.

Ez az érzés soha nem változott.

Harry az égre nézett, kezét a feje mögött tartva. Hermione tudta, fogalma sincs, mit néz, mert sosem törődött azzal, hogy emlékezzen arra, amit csillagászatból tanultak. Ron is hasonló helyzetben volt, egyik kezét a feje mögé dugva, a másik kezét pedig alig centiméterekre az övétől, ugyanolyan öntudatlanul.

A lány elmozdította a kezét, és a hasára tette.

Olyan sokáig feküdtek tökéletes csendben, Ron elszundított, a feje közvetlenül a lány vállánál, a lélegzetét karján érezte. Csak akkor szólalt meg Harry, amikor a férfi halk horkolásra kezdett.
– Nem akartam, hogy így szerezz tudomást Narcissa Malfoyról.

Ez volt az utolsó dolog, amire a lány számított, hogy tőle hallja.
– Nem kell mindent elmondanod nekem.

A férfi felült, és egyik kezével végigsimította az arcát.
– Igen, tudom, de akkor is… azért nem mondtam el, mert magam sem voltam biztos benne, mit gondolok róla. Ő… nem gonosz. Ő… – Miután nehezen találta a szavakat újra megszólalt: – Érdekes.

Reflexből felhorkant, mert nem értett egyet, de Harry mégis felnevetett.

A boszorkányt, akivel találkozott, sokkal többnek lehetett nevezni, mint pusztán érdekesnek.

Bonyolultnak inkább tűnt. Továbbá: ravasz, hatalmaskodó és büszke. Mégis megértette Theo miért őt ajánlotta Susan helyett.

– Jelentős mennyiségű, meglehetősen haszontalan információt tanultam tőle, főleg a varázslói etikettről, de nem volt gonosz. – Harry megvonta a vállát. – Malfoy rá emlékeztet, amikor bámul, vagy megkérdőjelezi valakinek a magasabb gondolkodásra képes lény státuszát. Szóval alapvetően mindig. – A férfi szórakozottan rázta a fejét. – Ó, és megkérdezte, miért neveztem el minden gyerekemet halottakról, szóval az is vicces volt.

Egy pillanatnyi szünet következett, mielőtt mindketten nevetni kezdtek.

Még Hermione korlátozott ismeretei alapján is, amiket a boszorkány személyiségéről szerzett, ez nagyon úgy hangzott, mintha ezt Narcissa Malfoy kérdezte volna.

– Mit válaszoltál erre?

– Megkérdeztem tőle, hogy a Black családban miért mindenkit csillagképekről elneveztek el. Úgy nézett rám, mintha valami idióta lennék, mielőtt azt mondta: hagyomány. Aztán egy olyan pillantást vetett rám, ami azt mondta, hogy „te jössz”, és ezután már csak kussoltam.

Hermione nem tudta visszatartani a nevetését.
– Éles eszű, az biztos.

Ami még tragikusabbá tette az elkerülhetetlen hanyatlását. És kijózanítóvá. Megalázóvá. Mindazt, amit létrehozott, felépített és legyőzött, azt hamarosan elfelejti. Hermione el sem tudta képzelni, milyen elveszíteni az emlékeit. Ezek mindegyike egy-egy darabkája voltak annak, aki ő volt: a jó és a rossz. A múlt és a jelen közötti kapcsolat, amely utat nyitott a jövőnek.

Mindezek elvesztése olyan sors lenne, amit senki sem érdemelt meg.

Rosszabb, mint a halál.

Hermione egy lélegzetvétellel bevallotta magának, ami a Narcisszával való találkozása óta nyomasztotta.
– Tudta, hogy vissza fogom utasítani, mielőtt bármit is mondtam volna.

Erre Harry tekintete megtalálta az övét. A sötétben alig látta a zöld íriszt, csak a férfi jellegzetes, zavart arckifejezését.

– Miért utasítottad vissza? Nem fogok úgy tenni, mintha érteném a munkádat, mert nem értem, de még sosem tapasztaltam, hogy bárkit is elutasítottál volna.

– Nem dolgozom olyan emberekkel, akiket ismerek.

Ron horkantott álmában, a haja csiklandozta az állát.

– Tényleg ismered őt? – kérdezte Harry. – Azon a napon kívül nem sok fogalmad van arról, hogy ki ő, vagy ki lett belőle a háború óta. Bevallom, én még mindig nem, de szülőként megértem az okait, amiért akarta azt, hogy a gondjaidba vett. Ha muszáj lenne, akkor Malfoytól kérnék segítséget, ha ez azt jelentené, hogy több időt tölthetek a gyerekeimmel.

Hermione erősen kételkedett ebben, bármennyire is komolyan hangzott.

– Különben is, te dolgoztál Mollyval a mérgezése után.

– Az más – érvelt Hermione finoman, képtelen volt bármi módon is felemelni a hangját. Ahhoz túl sok mindenen mentek keresztül. – Narcissának évekig tartó ápolásra lesz szüksége, hogy megvívjon egy olyan csatát, amit sosem fog megnyerni.

– Ki állhatna jobban az oldalán, mint te?

A lány sokáig bámulta legjobb barátját, újra és újra megismételte a fejében a kérdését, anélkül, hogy képes lett volna választ megfogalmazni. Ron megmozdult, halk szavakat motyogott az orra alatt, miközben közelebb húzódott hozzá.

Harry felhúzta a szemöldökét.
– Térjünk át egy másik beszélgetési témára: mit fogsz csinálni ezzel kapcsolatban? – Ron irányába biccentett. Amikor a lány hosszan nézett rá, ártatlan arckifejezést színlelt. – Nem avatkozom bele, csak felteszek egy kérdést.

Hermione sóhajtva forgatta a szemét.
– Mit lehet itt csinálni? Szakítottunk. Évekkel ezelőtt. Csúnyán, ahogy bizonyára emlékszel.

A férfi arckifejezése egyértelműen elárulta neki, ne áltassa magát. Soha nem keverte bele magát a drámájukba, még akkor sem, amikor még együtt jártak. Mindig a közvetítő szerepét játszotta. Amikor túlságosan elfajult a helyzet, egyszerűen elbújt mindkettőjük elől, amíg bármelyik veszekedésük nem oldódott meg.

Jobb volt, mintha oldalt választott volna.

– Tudod, mire gondolok, Hermione. – Harry a homlokát ráncolta. – Azt hiszi…

– Tisztában vagyok vele, mit gondol, de téved.

– Akkor talán el kéne kezdenetek randizni. – Végigsimított a kezével a sötét haján helyrehozhatatlanul összekócolva azt. Nyilvánvalóan kevésbé akarta ezt a beszélgetést, mint a lány, de ez nem akadályozta meg abban, hogy beszéljen róla. – Amíg szingli vagy, mindig azt fogja hinni, van esélye. Soha nem fogja feladni. Ő olyan makacs, mint te. – A nő egy újabb pillantással vágott vissza, amely mintha úgy pergett volna le Harryről, mint a víz. – Hallgass meg, ha nem vagy annyira elérhető, akkor ő…

– Nem akarok randizni valakivel, csak azért, hogy valamire rávegyem Ront. Tudod, én nem ilyen vagyok.

– Nem ezt mondtam. – Harry mélyen tartotta a hangját, a szavai lassúak és kimértek voltak. –Azt mondom, hozz magaddal valakit, és mutasd meg Ronnak, te nem jöhetsz szóba.

– Az, hogy egyszerűen azt mondom, nem vagyok opció, elégnek kellene lennie.

Harry megvakarta a fejét.

– Tudom, tudom.

– Akkor miért hozod fel egyáltalán? Miért nem bátorítod őt, hogy lépjen tovább?

– Már megtettem, de ő ezúttal ragaszkodik az elképzeléseihez. Ha nem vagy elérhető, akkor megérti az üzenetet, és nem kell végighallgatnom a terveit, amikben vissza akar szerezni téged, tudva jól, hogy ez nem fognak működni.

Hermione felsóhajtott, tudta, hogy a sikertelen kapcsolatuk mennyire megterhelte a férfit.
– Majd meggondolom.

– Csak ennyit kérek.

Harry elég jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, aligha hoz hirtelen döntéseket. A Ronnal való szakítás még csak nem is volt ilyen. Kilépése a Minisztériumból. A gyógyítás. Semmit sem tett meggondolatlanul. Csak alapos átgondolás és minden szempont mérlegelése után.

A férfi kicsit megmozdult a takarón, testét a lány felé fordította, kinyitotta a száját, és elgondolkodva megállt.

– Tudom, mindenkinek elmondod, aki meghallgatja, mennyire boldog vagy úgy, ahogy vagy, de én is ismerlek téged, Hermione. Tudom, stagnálsz, mert keresel valamit, amit még nem találtál meg.

Hermione a legjobb barátjára meredt, de nem vitatkozott. A körülöttük lévő csendben beismerte, hogy nem tévedett. A szíve a mellkasában dobogott, amikor megkérdezte:
– Szerinted mit keresek?

– Amit a legtöbb ember keres. Valami mélyebbet… valami nagyobb értelmet. Kapcsolatot. Érzelmet. Valami igazit. Remélem, megtalálod. Tudom, nem mondom el annyiszor, mint kellene, de nagyra értékelem mindazt, amit teszel. Mindannyian. Sokat adsz, nem csak a betegeidnek, hanem nekünk is, különösen Albusnak. Néha aggódom, hogy ez már túl sok.

Hermione enyhén meglökte a férfit.
– Kezdesz érzelgős lenni, Harry?

– Nem. – Forgatta meg a szemét. – De jó lenne, ha cserébe kapnál valami.

A lány az ajkába harapott.

– Attól vagyok teljes, ha mindenkinek segítek. Elégedett vagyok, és ismerem a határaimat. – Látta a férfi arckifejezése kezd komolyra válni a sötétségben, ami megállásra késztette. Könnyű szellő táncolt a fák között. – Mindent, amit teszek, azért teszem, mert ezt akarom. Ezt te is tudod, ugye? Nem azért teszem, hogy visszakapjak valamit.

– És ettől még inkább megérdemled, amit akarsz…

***

2011. március 28.

Mollynál senki sem lepődött meg jobban, amikor Hermione hétfőn kora reggel, fényes nappal megjelent az Odúban egy fonott kosárnyi friss karfiollal, póréhagymával, cikóriával és hagymával. Egy tucat friss tojást is hozott magával a kis tyúkóljából. Nem volt nagy mennyiség, és nem is kellett sokat tartania otthon. Legalábbis minden hónap első vasárnapjáig biztosan nem, amikor az összes Weasley, a család barátai, a párjuk és a nem a Roxfortban tartózkodó gyerekek összegyűltek a családi vacsorára. Molly, mint mindig, megkérte őt, hogy maradjon még egy kicsit, és már kész is volt egy csésze tea, mielőtt a lány visszautasíthatta volna.

Ez volt Molly a szokása. Gondoskodó, bár kissé tolakodó.

De a szíve mindig a helyén volt.

– Hogy érzed magad, drágám? – Weasley asszonyon az az anyai mosoly ült, ami őt is mosolygásra késztette. Molly odanyúlt, és a füle mögé tűrte a haját. – Ugye nem dolgozol túl sokat?

– Jól vagyok, nem dolgozom túl keményen, ígérem. – Hermione belekortyolt a teájába, megjegyezte, hogy az Earl Grey-be egy szelet citromot tett, és Molly pontosan eltalálta a cukoradagot. Egy rövid pillanatra elgondolkodott azon, milyen furcsa, hogy az a kérdéssor, ami a saját anyjával szemben ingerültséget váltott ki belőle, az Molly szájából egészen másképp hangzik. – Épp most fejeztem be az utolsó feladatomat. A betegemet áthelyezték a gyógyítókhoz megelőzés céljából. Már egész jól van. Ez figyelemre méltó.

– Ez izgalmas, kedvesem. Láttam a feleségét az Abszol úton, és nem győzött dicsérni téged. Annyira örülök, hogy a családjuk újra teljes. – A mosolya őszinte volt, ha kicsit szomorú is, mint mindig, amikor Fredre gondolt. A gyász sosem érkezett vagy távozott meghatározott menetrend szerint, ezért Hermione felkészült, közelebb tolta a székét, és Molly vállára hajtotta a fejét. Néhány csendes percig így maradtak, amíg az idősebb nő gyengéden meg nem szorította a karját.

– Köszönöm.

Hermione felemelte a fejét, és bólintott.
– Bármikor.

Mrs Weasley lágyan rámosolygott.
– Tényleg kipihentnek tűnsz.

– Jól aludtam az éjjel. – Ő, Harry és Ron az estét filmnézéssel töltötték Harry házában. Ez volt az utolsó estéje, mielőtt Ginny és a gyerekek visszatértek a Kagyló lakból, de dolgoznia kellett, így nem maradtak túl sokáig fent. Ron másnap szabadnapos volt, és hazakísérte.

– Jó, most igyál, mielőtt kihűl. – Hermione hátradőlt, és engedelmesen újabb kortyot ivott a még forró teájából. – Örülök, hogy pihensz a feladatok között. Büszke vagyok rád, de tényleg hajlamos vagy túlhajszolni magad munka közben. Ne felejts el időt szakítani magadra!

– Nem fogok. – Megint… ez a kimondatlan dolog ott lógott a levegőben a két nő között.

A Harryvel történt kínos beszélgetésnél is jobban aggódott Hermione amiatt, hogy Molly mit fog gondolni, ha szakít Ronnal. Addigra már ő több volt számára, mint egy anyafigura, olyasvalaki lett, akivel kölcsönös bizalom alakított ki. Hermione sosem értett egyet Molly hagyományosabb nézeteivel, de még sosem találkozott olyasmivel, amit ne kérdőjelezett volna meg. Nem érthettek egyet, de Hermione akkor is szerette őt.

Ilyen egyszerű.

Az évek során Molly megmutatta, nem csupán a vérségi kötelék köti össze egy családot. Támogatta, amikor Hermione visszatért Ausztráliából a szülei megbocsátásával és a telefonszámukkal, átölelte őt, még jóval azután is, hogy álomba sírta magát. És ezt a támogatást folytatta a Ronnal való szakításukkor is. Molly még akkor is ott volt, amikor a Szent Mungóban ébredt, törékenyen és elveszetten. Végigkísérte a gyógyulási folyamaton és a terápián, a Gyógyító Akadémián és azon túl. Soha nem ingott meg, néha kioktatta, de mindig szerette őt.

Hermione két évvel ezelőtt váratlanul viszonozta a jócselekedetet, amikor Molly kapcsolatba került egy méreggel átitatott levéllel, amelyet az Odúba szállítottak. Átvette a kezelését, és idővel, maradandó hatások nélkül alkotta meg az ellenszert.

Ez az eset után történt az, hogy Hermione felfedezett egy varázslatot, amely mindannyiukat feltérképezhetetlenné tette.

– Neville-lel már elkezdtétek tervezni a következő ültetési szezont? Ha még nem, akkor szóljatok, hogy mikor. Szívesen átmennék segíteni.

– Ó, dehogy is. Mi is meg…

– Ragaszkodom hozzá – mondta Molly mosolyogva. – A háborúk, a testvéreim, Fred és mindenki más elvesztése… Ráébresztett arra, milyen értékes az idő. Az, hogy megmérgeztek, erre is emlékeztetett. Olyan egyszerű dolgok, mint a gyümölcsök és zöldségek ültetése a kicsikkel, amelyek miatt jobban értékelem a velük töltött időt. Ez felbecsülhetetlen. Tudod, nem maradnak örökké ilyenek, de a velük szerzett emlékek túlélnek engem.

Furcsa módon ez a kijelentés megmaradt benne, Hermionét arra késztette, hogy felidézze a Pansyvel vitáját és a Harryvel Narcissáról folytatott beszélgetését. Végiggondolta, mit tudott, mit nem, és mit tanult az út során.

Narcissa Malfoynak szüksége volt az időre, és kész volt bármilyen árat fizetni érte, de soha nem tudott volna eleget vásárolni belőle, bármilyen összegért sem. Hihetetlenül nehéz lehetett lenyelni a büszkeségét, és Hermione segítségét kérni, amikor ugyanezt ingyen adta Mollynak.

– Mi bánt téged, kedvesem?

Hermione mosolyt erőltetett magára, és majdnem más témára terelte a szót. Mentegetőzhetett volna, de nem tudott. Valószínűnek tűnt, hogy ez a téma folyton előkerül, különösen, hogy Pansy hevesen ellenezte, amiért nem hajlandó Narcissát kezelni. Szüksége volt valakire, aki objektív. Valakire, aki kívülálló.

– Konzultációm volt egy beteggel. – Hermione alaposan megfontolta a szavait. – Olyan betegsége van, aminek a lefolyását hosszú távú agresszív kezeléssel talán lelassíthatjuk, de én elutasítottam az esetet.

– Ó, kedvesem, miért?

– Theo javasolt engem, de tudta, ellenkezik a szabályaimmal.

– Biztos vagyok benne, megvolt rá az okaid.

– Megvoltak. – Hermione sóhajtott, még mindig ezen a részen töprengve. Volt egy dolog ebben a helyzetben, aminek nem volt értelme: Theo szerepe. Miért vett részt ebben? Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy ő volt az anyja annak a személynek, akit Theo a családja részének tekintett. – Nem tudom, mi a célja, de a legjobb gyógyítót kérte, és ő azt hiszi, én vagyok az.

Molly büszkén mosolygott.
– Abból, amit a munkádról hallottam, és amit magam is láttam belőle, egyet kell értenem. Nekem sokkal tovább tartott volna gyógyulásom a méregből, de a gyógymódodnak hála egy hét alatt hazamehettem.

Hermione csendes szerénységgel lehajtotta a fejét, a füle mögé tűrte a haját, és biccentéssel nyugtázta a szavait.

– A betegsége nem olyan ritka a mugliknál, de varázslóknál ritka és agresszív. Annyira agresszív, valójában nem sokat tudunk róla. Még azt sem tudom garantálni, képes leszek biztosítani neki a szükséges ellátást, vagy azt az időt, amire szüksége van… ez kívül esik a hatáskörömön.

– Biztos vagyok benne, olvasni és kutatni fogsz, hogy kiderítsd, meg tudod-e adni neki a megfelelő ellátást.

Hermione oldalra billentette a fejét, arca zavartan eltorzult.
– Úgy beszélsz, mintha én vállalnám az ügyet.

– Nem így van? – Molly kihívó pillantással találkozott vele. – Ha rólam, Arthurról vagy bárkiről lenne szó, akivel törődsz, megtennéd?

– Nem haboznék.

– Nos, ez is ellenkezik a szabályaiddal. Miért lenne ez a személy más?

Hermione felkacagott, visszagondolva arra, ahogyan ő és Narcissa múlt héten az irodájában egymásra meredtek. A köztük lévő különbségek többnek tűntek, mint társadalmi osztály és egyéni temperamentum kérdése. Ez az alapvető értékeikig és a vérükig nyúlt vissza.

– Rengeteg oka van. Ha fordítottak lennének a körülmények, egy percig sem kímélne…

– Még sosem láttam, hogy elutasítottál volna egy rászorulót. Még akkor sem, ha nem kedveled őket, vagy fordítva. Láttam, hogy olyan betegeket is kezelsz, akik nem tisztelnek téged, amíg el nem kezded kezelni őket. Ez soha nem számított neked. Ők a te betegeid, és te objektív maradsz, nem számít mi történik. Kezeled őket, nem számít, hogy mi lesz. – Molly érvelésére nem volt válasza. – Nem mondhatom meg, hogy mit tegyél, drágám. Végül is ez a te döntésed, és én támogatni fogom, bárhogy is döntesz. De gondold meg jól.

A lány néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig töprengett, de végül bólintott.
– Úgy lesz.

– Jól van. – Molly elmosolyodott, és visszatért a korábbi beszélgetésükhöz. – Nos, mikor jön Neville?

– Szombat reggel. Harry elviszi Lilyt egy lányos bulira, úgyhogy Ginny átjön a fiúkkal, hogy segítsen kitakarítani a helyet a zöldségágyásban. Az összes palánta készen van, Neville hozta át a cserepeket a padlizsánnak, a zellernek és a brokkolinak. Hagyom, hogy mindegyikük válasszon egy-egy gyümölcsöt vagy zöldséget, amit el akar ültetni az üvegházba. Valami kívánság?

– Az uborkát mindenképpen. A tavalyi olyan ropogós és szép volt. – Hermione bólintott; neki már volt néhány elültetésre kész palántája. – Mit választottak a gyerekek?

– Al görögdinnyét akar, ami elég nagy kérés, majd meglátjuk. James szőlőt akar, de azt mindenképpen az üvegházban kell termesztenem a gyümölcsfák között. Lily bármit megeszik a bokorról. Megmetszettem az áfonyabokrot, és úgy tűnik, nagyszerű évük lesz. Tetszeni fog neki. Ginny egyetért Jamesszel a szőlővel kapcsolatban, hogy bort készíthessenek belőle. – Mindketten megforgatták a szemüket. – Ettől függetlenül jó móka lesz.

– És te mit szeretnél?

Hermione lágy mosollyal vállat vont.
– Egy egészséges zöldségültetvényt.

– Ennél biztos többet akarsz, drágám.

A lány megrázta a fejét.
– Az egészséges termés is elég lesz.

– Ha te mondod. – Molly egy pillanatig hallgatott, és Hermione azt hitte, az idősebb boszorkány még egyszer megpróbálja rávenni, hogy bevallja, hogy többet akar, de aztán megkérdezte: – Ron tett valamilyen javaslatot?

Áh. Meg is volt a következő téma. Hermione egyetlen problémája, amit saját anyja is feszegetett, Molly ugyanis még mindig nem adta fel, hogy a lánya legyen.

Így vagy úgy.

– Felajánlotta, hogy ő is segít ezen a hétvégén.

Molly nem tudta leplezni az elragadtatását.
– Milyen jó ember a fiam. Mindig hajlandó segíteni azoknak, akik fontosak neki. –Jelentőségteljes pillantást vetett rá, amit Hermione figyelmen kívül hagyott, miközben a teáját itta. – Még most is fent van az emeleten, és gondoskodik arról a kopogószellemről. Ma reggel felébresztette Arthurt és engem azzal, hogy a csöveken dörömbölt. Hamarosan le kell jönnie.

Szinte végszóra a legkisebb fia besétált a konyhába, a haját az arcából kisöpörve. Sötét farmert, edzőcipőt és azt az Arsenal-mezt viselte, amit az apjától kapott karácsonyra évekkel ezelőtt.

– Befejeztem… – Épp akkor vette észre Hermionét, amikor az befejezte az utolsó korty teát. –Hé, hogyhogy itt vagy, Hermione?

Letette a teáscsészét az asztalra, de Molly válaszolt, mielőtt megszólalhatott volna.
– Tojást és zöldséget hozott át nekünk. Mindenképpen vigyél neki ajándékot, hogy szerencsét hozzon, amikor a hétvégén ültetünk. – Hermione szeme összeszűkült Molly a fiára vetett éles pillantását látva. Soha nem hallott még ilyen hagyományról. Molly lassan felállt, és szeretettel megveregette a vállát. – Ti ketten beszélgessetek csak, én majd elrakom a zöldségeket.

Hermione elindult, hogy felálljon.
– Én majd segít….

Mrs Weasley félbeszakította, és elvette a fonott kosarat.
– Nem, nem. Majd én elintézem. Hamarosan visszajövök.

Ron figyelte, ahogy az anyja elhagyja a szobát, de mielőtt helyet foglalhatott volna, Hermione felállt, készen arra, hogy távozzon. A kosárért később is visszajöhetett volna. Sajnos ezzel a lépéssel közvetlenül Ron elé került, aki olyan elszánt tekintetet öltött, amit már túlságosan is jól ismert.

– Mit csinálsz később? – A kérdés sietve bukott ki belőle. A türelmetlen sóhajra, amit a lány önkéntelenül is kiadott, a férfi kissé összerezzent, és ideges kezével végigsimított rakoncátlan haján. – Régen volt már, hogy együtt lógtunk. Csak mi ketten.

Ez szándékos volt.

Amikor utoljára kettesben voltak, Hermione a gyengeség, a magány és a megszokás miatt hozott néhány szabályt, hogy elkerülje a nagyobb problémát és ne csináljon több hülyeséget. Megtanulta, a régi szokások nehezebben haltak meg, mint ahogy azt be akarta volna vallani.

Tényleg jobban tudta volna.

Az, hogy ágyba bújt Ronnal, legalább annyira problémás lett, mint amennyire romboló. Nem a szex volt a probléma. Ron jó volt. Amikor szenvedélyesen szeretett valamit, mindent beleadott. És lelkesedett érte. Csak ez nem… elég. Nem megfelelő. És a problémának inkább ahhoz volt köze, hogy nem akarta őt, hanem inkább valamihez, amit nem tudott beazonosítani. Többet akart?

Harrynek több dologban igaza volt, mint amennyit valaha is be akart neki vallani, de mindez nem számított, mert Harry mindig kapott az alkalmon, amikor a boszorkány megnyílt neki.

Nem számított, mi hiányzott Hermionénak. Nem, mert amikor Ron ott volt mellette, fáradhatatlanul csókolgatta, gyengéden simogatta, minden apró dolgot megtett, amit csak akart, minden módon, amire vágyott. De nem ösztönösen tette ezt, hiszen a lány már megmondta neki, mit tegyen, hogyan tegye boldoggá. Elmondta neki, mit szeret, és miközben próbált magára az aktusra, a férfira koncentrálni, nem tudta elfedni az igazságot. Csak az idejét vesztegeti azzal, hogy az ürességet próbálja saját magában pusztán levegővel kitölteni.

Valamit keresett, amit nem tudott azonosítani, egy olyan helyen, amiről már tudta, nem ez.

Egy olyan helyen, ahol soha nem is lesz.

Ez már több mint két éve történt. Utána megmondta neki, ez soha többé nem ismétlődhet meg, és tartotta a távolságot, akkor is, amikor a férfi nem hitt neki. Erősebb határokat teremtett. Rendszerezte, kategorizálta és megszámozta a szabályait, hogy miért nem teheti meg ezt Ronnal még egyszer, megerősítette a falait minden alkalommal, amikor a férfi megpróbálta áttörni őket.

És ami még fontosabb, Hermione sikeresen elnyomta azt a kis érzést, amit nem tudott azonosítani. Amúgy is lényegtelen lett volna. A munkájától és a barátaitól megkapta, amire vágyott. Az élete nagyszerű volt. Ismét egészséges és elégedett, ez az érzés csak arra késztette, hogy ne hozzon rossz döntéseket.

De míg Hermione, aki elégedett volt a helyzetével és továbblépett, addig Ron nagyon is vissza akart menni hozzá. Ezért állt ott rendületlenül, mintha a személyes tér semmit sem jelentett volna közöttük.

– Ma színeket választunk Pansyvel a fürdőszobámba. – Hermione óvatosan kitért a férfi elől. – Szívesen látunk téged is.

Ron megrázta a fejét, mintha valami kellemetlent szagolt volna.
– Még mindig nem értem, miért barátkozol vele. Megpróbált…

– A vele való barátságom a saját dolgom, de ha tudni akarod, megbékéltünk a múlttal. Aláírtam egy szerződést. Szó szerint. Tényleg. Elengedtem a dolgot, és Harry is. Ha ő tovább tud lépni, akkor te milyen jogon ragaszkodsz a múlthoz? Sosem lesznek a legjobb barátok Pansyvel, de legalább civilizáltan viselkednek egymással… – Arra az egy alkalomra gondolt, amikor Harry és Pansy egy jó órán át ordibáltak egymással egy olyan témában, amire már nem is emlékezett, miközben ő és Ginny szórakozottan figyelték, és megosztották egymással ennyire kibuktak ezen. – Legalábbis, a legtöbbször. – Az utolsó részre komolytalanul legyintett egy kézzel. – Te miért nem tudod ezt megtenni?

– Tényleg nem akarok erről beszélni. Csak egy kis időt szeretnék veled tölteni.

Hermione keresztbe fonta a karját a mellkasán, és felhúzta a szemöldökét, amikor észrevette, hogy a férfi hangja milyen meghitt hangot ütött meg.
– Tartsd tiszteletben a döntésemet!

– Tiszteletben tartom. Csak szerintem tévedsz.

– Nem ezt gondoltad, amikor szakítottunk. Sőt, megkönnyebbültnek tűntél, ha jól emlékszem. – És ő tudta, hogy így van.

Ron nem tagadhatta az igazságot, de ez nem jelentette azt, hogy ne érvelne az álláspontja mellett.

– Oké, de te éjjel-nappal dolgoztál, Hermione, alig láttalak. Azt akartam, hogy otthon legyél velem, és amikor otthon voltál, alig engedted, hogy hozzád érjek. Panaszkodtál, ha valamire megkértelek. Állandóan stresszes voltál, és eltaszítottál magadtól, miután kiléptem az auroroktól. Mindig elmentél a munkahelyi rendezvényekre, és én nem bántam, ha veled megyek, de soha nem töltöttünk együtt időt, mert mindig volt valaki, aki elrángatott. Amikor panaszkodtam emiatt, elutasító voltál. Természetesen véget akartam vetni ennek. Szerencsétlen voltál, és én is az voltam.

Nem tévedett.

Hermione be tudta ismerni a saját hibáit, és többször meg is tette, mind Ronnak, mind a terapeutájának. Nem volt tökéletes, de a tökéletlensége csak egy részét képezték a problémáiknak. Egy egész másik oldala létezett a problémáiknak, amire nem akart rámutatni. Ronra nem volt jellemző, hogy a saját hibáit is meglássa a sikertelen kapcsolatukban.

– Van néhány megjegyzésem az érveidhez. Első: nem panaszkodtam, amikor megkértél valamire. Te kértél arra, hogy csináljak meg mindent. Főztem és takarítottam, miután egész nap dolgoztam, te pedig úgy ültél ott, mintha ez elvárás lenne. Nem vagyok az anyád. Második…

– Nem akarok vitatkozni veled, Hermione. – Volt képe úgy ránézni, mint aki belefáradt az egészbe.

– Nem akarsz vitatkozni? – kérdezte, miközben már a válaszcsapásokat tervezte. – Ez érdekes, amikor te…

– Ne! – Ron frusztráltan fújt egyet, és végigsimított az arcán. – Oké, lehet, hogy rosszul mondtam. Arra próbálok rámutatni, most már mások vagyunk. Amikor rohamod volt, és felmondtál… a dolgok megváltoztak. Aztán elmentél a gyógyítónak, és a dolgok jobbra fordultak. Most már jobban vagy. Rájöttem, mit akarok csinálni, és te… az időzítés megfelelő. Idősebbek vagyunk. Érettebbek vagyunk. Meg tudjuk csinálni.

A lány összeszorított szájjal nézett fel rá.

– Te nem szeretsz engem, Ron. Nem igazán.

A férfi sértettnek tűnt.
– Ez nem igaz.

– De az. Azt mondod, meg tudjuk csinálni. Hogy idősebbek vagyunk. Hogy a dolgok jobbak. De egyszer sem mondtad, hogy még mindig szeretsz. – Erre a férfi kék szeme kissé kitágult, és az arca elvörösödött. – Semmi baj, ha nem szeretsz, Ron. Ne kényszerítsd magad arra, hogy megelégedj velem, amikor nem én vagyok az, akit igazán akarsz.

– Csak mert nem mondtam ki, nem jelenti azt, hogy nem érzem.

– Megint körbe jársz, mert azt hiszed, most könnyebb lesz, de nem lesz. Azt hiszed, ami történt, az megváltoztatott engem? Az hat évvel ezelőtt volt, Ron, és csak a karrierem pályáját változtatta meg. Nem változtatta meg drasztikusan azt, aki vagyok.

A személyiségük nem működött együtt. Nem volt szüksége többre, amivel bizonyíthatta az álláspontját. Évek óta voltak bizonyítékaik, amelyek alátámasztották az összeférhetetlenségről szóló elméletét.

Frusztráltan fújta ki a levegőt, Hermione két ujjával megdörzsölte a halántékát, majd végigsimított az arcán, és vett még egy mély lélegzetet.

– Vissza akarom kapni a legjobb barátomat. Azt akarom, hogy egyszerűen hagyjuk magunkat a múltban, ahol a helyünk van.

Ron, mint mindig, ragaszkodott a meggyőződéséhez. Ez általában csodálatra méltó tulajdonság volt, de most éppen zavaró volt.

– Jobban szereted a tetteket, mint a szavakat – közelebb lépett a lányhoz. – Akkor hadd bizonyítsam be neked.

Ron azt nem értette, hogy a lánynak nem kellett semmit sem tennie. Nem volt kötelessége megadni neki a lehetőséget, hogy feltámassza a halott kapcsolatukat, csak azért, mert ő ezt akarta. Azt, amit mindenki akart tőlük. Sőt, elvárták. De ez nem így működött. Hermione egyiküknek sem tartozott semmivel.

– Én most elmegyek. A hétvégén találkozunk, ha úgy döntesz, eljössz. – Megfordult, és a konyha irányába sétált, ahol Molly a mosogató mellett állt, és úgy tett, mintha zöldségeket mosna, pedig csak most hallotta, hogy a vizet elzárta.

Molly mindent hallott.

– Elmegyek, szombaton találkozunk.

– Rendben, kis drágám. – Molly halványan elmosolyodott, egy pillanatig habozott, majd hozzátette: – Tudjátok, mindkettőtöket szeretlek. Mindig is azt hittem, hogy ti ketten majd megoldjátok a dolgokat a saját tempótokban, de azért gondolkodjatok rajta egy kicsit. – Hermione arcán kivehető sértődöttségre, Molly feltartotta sebhelyes kezét. – És ha már tényleg nem szereted őt, ne adj neki esélyt, hogy kimutassa a vonzalmát. Engedd el, hogy továbbléphessen!

De azt nem értette, hogy ezzel a tanácsával elkésett.

Hermione már rég megtette.

***

2011. március 29.

Amikor Hermione elhatározott valamit, és elkötelezte magát egy ötlet mellett, olyan volt, mint egy fogó, aki meglátta a cikeszt. Megígérte Mollynak, átgondolja a dolgokat, és az ígéret hatására napkeltekor pontosan ezt tette, amikor a teáját elfogyasztva eltűnt az irodájában Narcissa aktájával, hogy átnézze és átgondolja.

Mindkettőből egy olyan mélyrepülés lett, amely helyekre küldte őt.

Mint például a szülei házába reggel nyolckor.

Az anyja éppen vásárolni volt, az apja pedig épp csak felkelt, amikor kinyitotta neki az ajtót – nyugdíjba vonulása óta későn kelő lett. Amikor a lány kérte, hogy használhassa a számítógépet – amelyhez alig nyúltak, annak ellenére, hogy az anyja ragaszkodott hozzá, mert mindenképpen kell nekik egy –, az apja a nappali irányába mutatott, és magára hagyta. Két órán át kutatott az interneten, és kinyomtatott cikkeket Narcissa állapotának mugli megfelelőjéről a Lewy-testes demenciáról.

Az volt a célja, hogy minél többet tudjon meg erről, a felelős fehérjefelhalmozódásról, a diagnózis lépéseiről és a lefolyásáról. Hermione minden részletet magába szívott, amit csak tudott, kronológizált, rendszerezett és apró jegyzeteket készített magának egy papírdarabkára, amelyből füzet lett. Apja megszánta a túlzsúfolt, jegyzetekkel és aláhúzott vagy áthúzott sorokkal borított papírok miatt, aztán odahúzott mellé egy széket, és a lány megpróbálta bevonni a feladatába.

– Mennyit tudsz a demenciáról?

– Nyugdíjas fogorvos vagyok. – A férfi megvonta a vállát. – Valószínűleg körülbelül annyit tudok, mint az átlagember, akinek nincs tapasztalata ezzel kapcsolatban. – A nyomtató melletti papírkötegre pillantott. – De azt tudom, ha mindent kinyomtatsz, valószínűleg több papírra lesz szükségünk. Legalább a patron új. Anyád ragaszkodott hozzá, hogy legyen nyomtatója, de alig használja. – Megrázta a fejét.

Mindketten így tettek, mert ez volt a jellemző anyjára.

Hermione elgondolkodva rágta a körmét.
– Hoznál még papírt, kérlek? Egy ügyről van szó, amiről megígértem, hogy még egyszer megnézem.

– Tényleg? – Ritka alkalom volt, hogy a férfi érdeklődést mutatott a lány munkája iránt. –Nem gondoltam, hogy a varázslóknak van demenciájuk.

– Nem gyakori, de előfordul. Van valami a mágikus magban, ami gyorsabbá teszi a folyamatot. – Az egyetlen alkalom, amikor a mágia birtoklása nem volt előnyös. Az apja zavartan nézett, miközben megigazította bordó pulóvere ujját. –A mágia nem tud megvédeni minket mindentől. Végül is mindannyian emberek vagyunk, és ugyanannak a romlásnak vagyunk kitéve. Ez az út csak gyorsabb.

– Igaz, de minek kutatni a betegséget, ha az nem pontosan ugyanaz?

– Mert ez áll hozzá a legközelebb, és mivel varázslóknál ritka, így kevés a kutatási anyag. Úgy tűnik, az amerikaiaknál több eset van, de még mindig nincs gyógymód. Vannak más könyvek is, de ha valami hasonlót ismerünk, az hosszú távon hatékony lehet. A demencia ezen formája varázslóknál: a tünetek és a betegségek természete szinte azonos. Csak a lefolyás sebessége különbözik.

Az apja elég ideig hallgatott ahhoz, hogy Hermione visszatérjen a lapozáshoz.

– Most annyira emlékeztetsz anyukádra. Mire van szükséged?

Amikor megdermedt és odanézett, azt tapasztalta, hogy apja mosolya szerény, mégis elnéző. A változás olyan harmonikus és gördülékeny volt, amilyet ő már nagyon hiányolt. Olyan… kellemes érzés volt.

Lehet, hogy végig ugyanolyan a szemük, az orruk és az álluk, de egy ideje először nem érezte magát ismerős idegennek. Nem. Valójában a lányának érezte magát.

– Szükségem lesz papírra. – A hangja csendes volt, még akkor is, ha a szíve a mellkasában dübörgött.

– Egyet vagy kettőt?

Az érzelmek rohanásában elragadtatva Hermione alig hallotta a férfit.
– Hmm?

– Papírcsomagok. Egy vagy kettő?

Megköszörülte a torkát.
– Jobb, ha kettő lesz.

Egy biccentéssel magára hagyta a nőt.

Eltartott egy percig, de Hermione újra a feladatára koncentrált, és a kutatásba temetkezett, miközben egyik cikkről a másikra lépett, és homlokát ráncolva nézte, amit talált. A betegség könyörtelen volt, még a mugliknál is, és úgy tűnt, hogy a végleges diagnózis megszerzése ugyanolyan sokáig tart. Pansy említette, Narcissa már egy éve járt gyógyítókhoz a diagnózis előtt, ami felvetette a kérdést: mikor jelentkeztek nála a tünetek?

A demenciának hét fázisa volt, de a legtöbb beteget csak a negyediknél diagnosztizálták.

Hermione folyamatosan jegyzetelt a jegyzetfüzete harmadik oldalára, amikor egy hang megzavarta a koncentrációját.

– Enned kellene valamit.

Megint az apja volt az, fekete kabátot viselt, a haját pedig láthatóan kócosra fújta a szél. Emellett kissé… vizesnek tűnt? Esett az eső? Talán már elment? Egy pillantást vetett a két csomag tökéletesen száraz nyomtatópapírra a hóna alatt, ami megválaszolta a kérdését. A másikban elvitelre szánt étel volt.

– Ez gyorsan ment – mondta Hermione nagy szemekkel, értetlenül. – Nem emlékszem, hogy hallottam volna távozni.

Az apja kuncogott, és gyorsan megrázta göndör haját.
– Egy órája mentem el. Tessék. – Kissé megvonta a vállát, és a lány elé tette a táskát. Úgy nézett ki, mint egy saláta. – Valószínűleg nem olyan bio, mint amit a kertedből való, de… – kínosan megköszörülte a torkát. – Azt gondoltam, talán még nem ettél.

– Köszi, apa! Tökéletes. – Apja a festés közbeni whisky okozta pillanatokon kívül sosem volt túlságosan kifejező. Hermione figyelte, ahogy újabb papírral tölti meg a nyomtatót, és észrevette a második elviteles dobozt a közeli asztalon. – Ha akarod, együtt ehetünk.

Alig tudta visszatartani a reménykedés hangját a hangjából.

A férfi visszautasította.
– Ne, menj csak! Te kutatsz. Én az Arsenal kommentárját hallgatom a rádióban.

Mivel még nem állt készen arra, hogy megszakítsa a kettejük közötti gyenge kapcsolatot, Hermione végigsimított a haján, aztán elkezdte óvatosan kibontani az ujjait belőle, mert aznap reggel a zuhanyzás után nem vette a fáradságot, hogy kifésülje.
– Szóval… mikor lesz a következő meccs? Vagy vége a szezonnak? Nem vagyok benne biztos.

Ha ez volt a közelebb kerülés módja, akkor megtanulja, ha kell.

Az apja őszintén meglepettnek tűnt a kérdés hallatán.
– Hm. Még nincs vége. A következő meccs a másodon lesz a Blackburn Rovers ellen. Nem állnak jól, de majd meglátjuk. Nem volt minden rossz ebben a szezonban. – A férfi a képernyőjére pillantott. – Magadra hagylak. Szólj, ha szükséged van még valamire!

Hermione addig figyelt, amíg a férfi el nem tűnt a látóteréből.

Lehet, hogy semmiség volt, de úgy érezte, mintha lenne valami.

A saláta nem volt túl jó, de a mögötte lévő érzés elég volt ahhoz, hogy Hermione minden falatot megehessen, miközben tovább dolgozott. Újabb egy óra telt el, mire csatlakozott apjához a kanapéra. A férfi felvette az olvasószemüveget, és átfutotta az újságot, miközben a háttérben a sportkommentár ment. Amikor átnézett a perem fölött, észrevette, hogy a lány ott ül és türelmesen várakozik.

Felborzolta az újságot.
– Mi az?

– Van könyvtári kártyád?

A könyvtárban kötöttek ki, a lány értetlenkedve nézte, ahogy apja körülnézett, valószínűleg Hermione gyerekkora óta nem tette be oda a lábát. De követte a lányát, és amikor Hermione megtalálta a megfelelő részleget, és elkezdte lehúzni a könyveket a polcról.

Természetes volt számára a tudás hajszolása.

– Azt hiszem, van egy határ – nevetett, amikor a lány négy kötetet igyekezett a karjában egyensúlyozni, miközben felkapott egy ötödiket. Már három volt a karjában, és úgy nézett ki, mint aki nincs a helyzet magaslatán. – Egészen biztos vagyok benne, hogy van.

És így is volt. Hermione használta az apja kártyáját, és megnézte a maximális számot, majd nehéz sóhajjal hármat hagyott a pulton. Még egy gyors kitérőt tettek, ahol a lánya hálából vett neki egy új ecsetkészletet. Aztán több száz kinyomtatott oldallal és egy halom könyvvel távozott a szülői háztól, amelyeket két hét múlva kellett volna visszaadnia.

Megjegyezte, hogy ő maga viszi el őket.

Ez elég volt ahhoz, hogy Hermione a nap hátralévő részében elfoglalja magát, de amint hazaért, figyelme visszatért Narcissa aktájára… és a gyógyítókra, akiknél a diagnózis előtt járt. Nekik is kellett, hogy legyenek aktáik róla. Olyan aktáknak, amelyek valószínűleg lényeges információkat tartalmaztak. Azokra szüksége lesz. Megint csak azért, hogy Narcissa ügyét alaposan és tisztességesen megvizsgálhassa. Aztán elkezdődte a hívásokat a hopp hálózaton keresztül.

Az első három gyógyító nem válaszolt. Hermione már épp feladni készült, miután előkészítette leveleket, amelyeket később elküldhet a Godric's Hollowban lévő bagolyházból, amikor rájött, hogy míg ahol a gyógyítók éltek éppen este volt, addig az utolsó gyógyító bostoni székhelyén csak ebédidő körül lehet.

Charles Smith Ilvermornyban végzett, a mágikus idegrendszeri állapotok egyik vezető gyógyítója volt. Húszéves tapasztalattal rendelkezett mind a mugli, mind a varázslatos fajtájú betegségekkel kapcsolatban, ő volt a lány legnagyobb reménye a válaszokra.

Valószínűleg épp ebédelt is, de a lánynak kitartás volt a középső neve, így újra szerencsét próbált, és jutalma nem maradt el, amikor a hopp hálózat végre összekapcsolódott. Egy hang táncra perdítette a lángokat.
– Itt Charles Smith beszél.

Hermione szinte kapkodta a fejét, hogy leüljön a kandalló elé, a jegyzetfüzetét készenlétben tartva.
– Helló, elnézést a zavarásért és a hirtelen hívásért!

– Semmi gond. Épp most fejeztem be egy konzultációt. Az időzítése kifogástalan.

Jó tudni.

Most pedig térjünk a tárgyra.

– Tökéletes. A nevem Hermione Granger, és gyógyító vagyok. Azért hívtam, mert néhány hónapja demenciát diagnosztizált egy betegnél. Egy konzultáció után átnézem az aktáját, és lenne néhány kérdésem.

Inkább több, de nem akarta megijeszteni a férfit. Elég hosszú csend volt ahhoz, hogy elgondolkodjon, vajon a transzatlanti kapcsolat sikerült-e, de aztán hallotta, hogy egy tiszta amerikai akcentussal megkérdezi:
– És a beteg neve?

– Narcissa Malfoy.

Újabb szünet.

– Áh, róla van szó. – Ez nem sok jót ígért, de a személyt tekintve tökéletesen érthető volt. –Elég komplikált eset. – Ez magától értetődő volt. – Alávetette magát a vizsgálati módszereimnek, amelyek a legjobb esetben is szokatlanok, és egy sor olyan nem mágikus tesztet tartalmaznak, amelyek a legtöbb varázslót általában kellemetlenül érintik. Szerintem csak válaszokat akart. Amikor azonban felajánlottam, hogy betegként felveszem, és együtt dolgozom a palliatív gyógyítóival, elmagyaráztam neki, mivel járna a folyamat, azt mondta, nem ért egyet a módszereimmel, és keres magának egy saját gyógyítót.

Nos, ez meglepő volt.

– Ó. – Hermione újabb jegyzeteket karcolt. – Mivel nem értett egyet?

– Nem mondott semmit, amíg meg nem említettem, hogy egy magnix specialistával dolgozom együtt, aki elkezdi a gyógyszeres kezelést, és elintézi, hogy a londoni specialisták elkezdjenek vele dolgozni.

Hermione letette a jegyzetfüzetét. Érdekes.
– Miért pont egy specialista?

– Úgy vettem észre, a mágikus és nem mágikus kezelés kombinációja a legjobb, ami meghosszabbítja a fázisok közötti időt. Amikor megemlítettem a partneremet, és azt, hogy milyen ellátást igényel, visszautasította, és elhagyta az irodámat.

– Mondta, hogy miért? – Hermione megropogtatta az ujjait. A keze elfáradt a kemény munkától.

– Nem. – Olyan szavak jutottak eszébe, mint előítélet és szűklátókörű, de Hermione nem akarta elítélni, és elítélni Narcisszát egy olyan bűntettért, amiről nem tudta, hogy valóban elkövette-e. – Eléggé megdöbbentett, de valóban volt benne egy régimódi bizalmatlanság a varázserő nélküli emberekkel szemben, ami érthető az ő korában és az ő kultúrájából származó betegeknél. A társam apja egy kvibli. A nővére boszorkány, de ő mágia nélkül született. Ismeri a varázslói szokásokat, és ezt próbáltam elmagyarázni neki, de nem volt hajlandó rá. És ennyi volt.

Hermione megértően bólintott, aztán megállt, amikor rájött, hogy hopp-por hálózatot használja, és zavartan megrázta a fejét. A lángok tovább táncoltak.
– Van olyan gyógyító a környékemen, akinek van tapasztalata az ő betegségével?

– Nem tudok egyről sem. De a demencia a varázslók körében kezd ott is elszaporodni. Narcissa volt a harmadik betegem a tengerentúlról ebben a hónapban. A másik kettő az én gondozásomban kezdte, és olyan jól vannak, amennyire csak elvárható.

Ezt jó volt hallani.

A varázsló kuncogott magában, amitől a lángok kissé fellobbantak.
– Vicces, hogy hívott, a Szent Mungo tulajdonosa keresett meg, és ugyanezeket a kérdéseket tette fel nekem. – Ismét felélénkült, tetszett neki, hogy Charles beszédes. – Azt tanácsoltam neki, hogy olyasvalakit válasszon a kezelésére, akinek van tapasztalata a betegségek lassításában. Valakit, akinek vastag a bőre, aki hajlandó nagyon gyorsan sokat tanulni, és aki képes dinamikusan és kellő tapintattal kezelni a helyzetet. Ez nem szakterület kérdése. Ez türelem és megértés kérdése.

Nos, ez sok mindent megmagyarázott.

– Van rá mód, hogy a mugli módszereket beépítsük a kezelésébe, anélkül, hogy szakorvosra lenne szükségünk?

– Bár nincs gyógymód, sem bájitalok vagy gyógyszerek, amelyek kifejezetten a betegség kezelésére irányulnak, mi a kezelésünket a tünetek enyhítésére összpontosítjuk. A mugli specialista inkább a kezelés gyógyszeres aspektusával foglalkozik. Ők a terápiákra összpontosítanak, például a fizikoterápiára és a beszédre. Az életmódváltás is kulcsfontosságú lehet. Ugyanazok az egészséges életmódbeli változtatások, amelyeket a mugliknál a demencia megelőzésére használnak, a boszorkányoknál és varázslóknál is hasznosak lehetnek a tünetek előrehaladásának lassításában.

– Például?

– Rendszeres testmozgás, alvás, a stressz mérséklése, szellemi stimuláció és a társas kapcsolatok fenntartása. Amennyire emlékszem, egészséges társasági élete van, úgyhogy én ezt figyelemmel kísérném, hogy megbizonyosodjak arról nem viseli-e meg magát. Valamint az egészséges étrend. A gyógyítónak, aki gondozza, foglalkoznia kellene a motoros kontroll romlásával és a depresszióval, amely valószínűleg problémává válik, ahogyan előrehalad az állapota. Végül pedig kulcsfontosságú, hogy a családja is a mellette legyen és kapcsolatban álljon vele, de ezt gyógyítóként ön is tudja. Az ő esetében a családjának szüksége van egy tervre, hogy biztonságban tudják, ahogy az emlékei és a teste hanyatlásnak indul. Amennyire én tudom, valamilyen formában felelős az unokájáért.

Ez igaz volt.

– Ne feledje, még mindig van varázsereje, és balesetek történhetnek. A későbbi szakaszokban gyakoriak a véletlen varázslatkitörések, de a zavarodottság pillanatában történő megjelenés rendkívül veszélyes. A szilánkosodás gyakori, és végzetes lehet.

Megfelelően megjegyezve.

Hermione kétszer aláhúzta ezt a megjegyzést.
– Feltételezem, hogy a kezelés mágikus aspektusa bájitalokat foglal magában.

– Igen, de ez trükkös. Olvastam, hogy öt főzetet szed, de nem vagyok benne biztos, hogy működik-e valamelyik. – Abból ítélve, amit Hermione rövid találkozásuk alatt látott, szinte biztos, hogy nem. – Én személy szerint kilenc bájitalos rendszert használok a betegeimnél. Minél célzottabb a bájital összetétele, ami az anyagcsere-válaszát illeti, annál jobban és következetesebben fog működni.

Aztán felsorolta mind a kilencet, anélkül, hogy a nőnek kérdeznie kellett volna.

Hermione mindegyiket lekottázta.

– Azon dolgozunk, hogy kifejlesszünk egy olyan bájitalt, amely mindegyiket egybe foglalja, amely talán kismértékben lassítja a betegség előrehaladását, de még mindig az összetételt és a bürokráciát rendezzük.

Megrázta a fejét, tudott egy kicsit arról, hogy a politikusok hogyan ártják bele magukat olyan dolgokba, amelyekhez semmi közük.
– Sok szerencsét hozzá, és köszönöm. Ha szükséges, rendelkezésre állna a jövőbeni konzultációkhoz?

Természetesen más betegek számára is. Nem csak Narcissa Malfoy számára.

Hermione mindig is elkötelezett volt a folyamatos tudásmegosztás mellett. Egy életen át tartó tanuló. Charles pedig jó szövetségesnek tűnt.

–Van egy mágikusnaptáram, csak ütemezzen be egy időpontot, amikor ráérek. Hozzáadhat engem. A középső nevem Alexander. Több Charles Smith van, mint amennyit meg tudnék számolni.

– Valószínűleg én vagyok az egyetlen Hermione Granger, úgyhogy engem könnyű lesz hozzáadni. – Mindketten kuncogtak, a lány pedig az időre nézett, és észrevette, hogy már majdnem tizenöt perc telt el. – Köszönöm. Sok mindent át kell néznem. Még egyszer elnézést a zavarásért.

– Nem szükséges szabadkoznia. Sok szerencsét Malfoy asszony kezeléséhez.

– Ó, én nem kezelem őt. Csak egy kis kutatást végzek.

Mielőtt befejezte volna a hívást, megesküdött, hogy egy nagyon zavart
– Várjon, mi? – hangot hall a másik végéről.

Hermione felállt, kinyújtózott, és elment, hogy töltsön magának még teát. Fekete teát egy kis tejjel. Éppen elkezdte rendezni a leleteit, amikor eszébe jutott egy utolsó hívás, amit még el kell intéznie: egy hívás Malfoy asszony elsődleges gyógyítójának, aki felírta a Narcissa által jelenleg szedett bájitalok kúráját.

– Kendrick. – A varázsló, aki válaszolt, rendkívül elkeseredettnek tűnt.

– Jó napot, a nevem Hermione Granger…

– Ó! – A lány némi bosszúsággal hallotta, ahogy a férfi a hirtelen hangnemváltozást. – Granger gyógyító, miben lehetek a segítségére?

– Elnézést a késői hívásért.

– Nem, egyáltalán nem zavar. Nem mindennap kap az ember hívást Hermione Grangertől. Megtiszteltetés.

Hermione kinyitotta a száját, de eszébe jutott, hogy információkat keres, ami most, hogy a férfi le akarta nyűgözni, könnyebb küldetésnek ígérkezett.

– Köszönöm. Azért fordultam önhöz, hogy egy betegéről beszélgessünk. Narcissa Malfoyról. Hozzám irányították, miután diagnosztizálták nála a…

– Áh, igen. Csúnya betegség.

– Igazán sajnálatos. – Hermione szünetet tartott. – Mennyit tud az állapotáról?

A férfi nyilvánvalóan nem számított a hívására vagy a kérdéssorára, ezért türelmesen megvárta, amíg előkereste a kórlapját – egy kórlapot, amiről Hermione kért egy másolatot. Természetesen felülvizsgálat céljából.

– Bevallom, nem sokat tudok az állapotáról. Inkább általános gyógyító vagyok. Az alapján írtam fel neki bájitalokat, amit a legjobbnak éreztem. A gyógyító, aki diagnosztizálta, kilenc bájitalt írt fel neki, amit én túlzásnak tartottam.

– Hogyan választotta ki azt az ötöt?

– A betegsége gyógyíthatatlan. Amikor hozzám fordult, a felírt kilencből hetet szedett. Azt az ötöt választottam, amelyik a legtöbb hasznot és a legkevesebb mellékhatást okozza, hogy a lehető leghosszabb ideig normális életet élhessen. Ez volt a kérése.

– És hagyja, hogy a betegek maguk döntsenek a kezelésükről? – Csend lett, és Hermione rádöbbent, mennyire sziporkázóan hangzott a kérdése. Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, megköszörülte a torkát. – Van egy személyes bájitalmestere, aki kifejezetten neki készíti ezeket a bájitalokat?

– Nem… – Kendrick hangja olyan volt, mintha próbálná kitalálni, mit érezzen. – Ő maga szerzi be őket a patikustól.

– Figyelembe vetted a testkémiáját a bájitalok kiválasztásakor?

– Nem.

Ez várható volt valakitől, akinek csak futó ismeretei vannak a témában.

Nem számít.

Minél több kérdést tett fel Hermione, annál inkább úgy tűnt, hogy irritálja. Nem tudta, hogy miért. Az egyes felírt bájitalok összetevőinek mennyiségének és minőségének ismerete létfontosságú volt a gyógyítás művészetében. Amikor a lány emlékeztette erre - nos, a jelek szerint a hívás megszakadt.

Milyen kár.

De a lány maga is megtudhatta volna.

A demencia még varázslat nélkül is furcsa elmejáték, gondolta Hermione, miközben átfutotta az összes kutatást, amit aznap összegyűjtött. Ahogy újraolvasta a Theo irodájából elvett könyvet, amely a mágia idegrendszeri betegségekre gyakorolt hatásáról szólt, rájött, hogy úgy tűnik, mintha maga a mágia táplálná a betegséget, kiszámíthatatlanabbá és agresszívabbá téve azt. Tele bizonytalansággal, amit Hermione nem szeretett. Minden változót változatlanul tarthatott, mindent jól csinálhatott, Narcissa mégis meghalhatott három éven belül. Vagy akár hat évet is élhet. Tíz évig? Hát… az a könyv szerint nem ismert ilyen eset.

A lényeg, hogy nem volt garancia, nem lehetett irányítani a kimenetelét vagy az időzítését… nos, semminek. És ez nem nyugtatta meg.

De nem szabadott elfelejtenie, hogy Narcissa nem gyógymódot kért – időt kért. Ez nem olyasmi volt, amit nem tudott garantálni, vagy akár csak ígérni. Csak annyit tehetett, hogy megpróbálta. De vajon ez elég jó lenne?

Nos, Hermione elkomorult a gondolatra – ha elfogadná őt betegnek.

Amit nem tett meg.

Túlságosan tele volt negatív energiával ahhoz, hogy leüljön, Hermione az irodájában bolyongott, olvasgatott, és három kupacba rendezte a kinyomtatott kutatásait – releváns, irreleváns és ismeretlen. Már több mint a negyedénél járt, amikor észrevette, hogy a nap már nincs az égen.

– Hmm.

Aztán észrevette, hogy az irodája többi része is rendezetlen állapotban van.

– Nos.

Valaki háromszor kopogott az ajtaján. Csak Pansy. Még csak nem is érezte, hogy a védőbűbájok bizseregnek az érkezésére. Érdekes. Hermionénak már félig-meddig megfordult a fejében, hogy eltakarítsa a papírokat, de már túl késő volt.

Pansy kinyitotta az ajtót.
– Granger, te már itt vagy… – A boszorkány egy pillantást vetett az irodája állapotára, és tátva maradt a szája. – Veled meg mi történt?

– Egy kis kutatást végzek – Hermione felsóhajtott, miközben Pansy vadul gesztikulált az irodájában. – Oké, egy csomó kutatást. Ez a te hibád, ne feledd.

A hangja egy egész oktávval feljebb ment.
– Mi a…

– Fúj! – Mielőtt a boszorkány elkezdett volna visítani, a lány félbeszakította.

– Te akartad, hogy fontolóra vegyem Narcissát!

– Igen, én akartam, de… Pansy összeszűkítette a szemét. – Mióta vagy itt bent?

– Már világos volt, amikor utoljára felnéztem.

– Ettél már valamit?

– Apám vett nekem salátát.

Pansy tekintete gyilkosnak tűnt, ami normális volt.
– Elmentél a szüleidhez?

– És a könyvtárba. – A lány a „tartsd meg” halom alatt lévő könyvek felé mutatott. –Elintéztem néhány hívást is. Az egyik az amerikai gyógyító volt, aki diagnosztizálta Narcissát.

A barátja türelme láthatóan hihetetlenül fogytán volt.
– Oké, hadd fogalmazzam újra. Mikor ettél utoljára valamit?

Dacosan összefonva a karját, megismételte magát:
– Ettem egy salátát.

– A kurva életbe! Hívom Weasleyt! – Pansy sarkon fordult. és távozott.

Hermione hangosan káromkodott, és majdnem megbotlott egy halom papírban, miközben megpróbált felzárkózni. Utánaszólt Pansynek, de a boszorkány csak befogta a fülét, és valami olyan rikácsoló hangot adott ki, amire Luna büszke lett volna, miközben a nappali felé menetelt.

Az utolsó ember a világon, akit Hermione azért akart behívni, hogy az étkezési szokásairól beszélgessen, Ginny Potter volt. Három gyereke volt, és Hermione pokolian nagy fába vágta volna a fejszéjét, ha felbukkant volna, hogy vigyázzon rá. Nem is beszélve a csalódott tekintetéről, amelyeket elsajátított, mióta szülő lett. Amikor Ginny legutóbb aggódott érte, sok emlékezetes fenyegetőzésben volt része, többek között azzal, hogy felhívja a terapeutáját.

És ami még rosszabb, az anyját.

Nem, köszönte szépen.

Csak egy lehetősége volt, egyetlen egy, amit bevethetett. A legjobb lépését. Tudta, hogy nem szabad alkudozni egy mardekárossal, de a kétségbeesett idők kétségbeesett intézkedéseket követeltek.
– Vacsora! Bárhol, ahol csak akarod!

Minden – mind Pansy, mind az ellenszenves hangok a fejében – elhallgattak.

A lány megpördült. A hangja éppoly negédes volt, mint a vigyor az arcán.
– Azt hiszem, megegyeztünk.

***

2011. március 30.


Roger Davies zseniális gyógyító volt.

Az idősebbik bátyja a Janus Thickey kórteremben kötött ki, miután megpróbált feledésbe merülni annak a napnak az egyéves évfordulóján, amikor mugli származású feleségét megölték a fejvadászok. A bátyja és mindazok miatt, amit a családja azután átélt, a minőségi mentális egészség fenntartása Roger személyes küldetése volt.

Elvégre a bátyja nem volt egyedül a háború utáni küzdelmeivel.

Számtalan olyan eset volt, amikor a traumatizált aurorok küldetések és kiképzési gyakorlatok során visszajátszott emlékeket tapasztaltak. A bájitalok és a kábítószerrel való visszaélés statisztikái is magasak voltak, és a helytelenül alkalmazott emlékezetvarázslatokkal kapcsolatos esetek ugrásszerű növekedése miatt a Janus Thickey kórteremben rengeteg páciens volt.

Egy véletlenszerű októberi kedden, a végtelen számú kérés után a Wizengamot engedélyezte Rogernek, hogy bemutassa a Szent Mungóban egy alternatív egészségügyi részleg létrehozására irányuló finanszírozási javaslatát. Az osztály olyan betegeket kutatna és kezelne, akiknek a betegségei elsősorban mentális jellegűek, és nem illenek más osztályra. Hermionénak, aki frissen végzett a Roxfortban, és Varázslény-Felügyeleti Főosztályon dolgozott, nem volt ideje részt venni a meghallgatáson, de hallotta, hogy bár az előadás kétségkívül tanulságos volt, a javaslatát szinte egyhangúlag elutasították.

A miniszter volt az egyetlen jóváhagyó, de az ő szava már nem volt az egyetlen törvény.

Roger kudarca azért volt említésre méltó, mert ezután valami történt.

Nagyjából hat hónappal az elutasítása után Parvati Patil cikket jelentetett meg a Reggeli Prófétában arról, hogy a legjobb barátja halála után milyen nehézségei támadtak a túlélők bűntudatával. Arról beszélt, hogy azt kívánta, bárcsak a Minisztérium segítene azoknak, akik még mindig küzdenek – nem a gazdaságuk talpra állását segítő pénzügyi támogatással, hanem tényleges segítséggel. Valaki, aki segíthetne nekik eligazodni az új normális életben, a közösségükben. Valaki, aki ismeri a küzdelmeiket, akivel beszélhetnek.

A másnap megjelent cikkhez kapcsolódóan Dennis Creevey fotókat is mellékelt, aki azzal tisztelgett elesett bátyja előtt, Collin fényképezőgépét használta, és elmesélte, hogyan küzdött a családja a veszteséggel.

A két cikk együtt olyan erős visszhangot keltett mindazokban, akik elvesztettek valakit a háború alatt, hogy a nyilvánosság valóban elkezdett beszélni a problémáikról, ahelyett, hogy eltemetné azokat.

Sőt, a visszhang olyan erős volt, hogy amikor Roger visszatért, a Wizengamot kénytelen volt jóváhagyni a javaslatát, különben kockáztatta a már amúgy is lanyhuló közvélemény haragját. De Roger szemében az út nem számított, csak az, hogy megnyerte a versenyt.

A PTSD mágiára gyakorolt hatásával kapcsolatos kutatásai végül úttörőnek bizonyultak, cikkei az egész varázslóvilágban megjelentek. A mentális egészség többé nem volt tabu, hanem olyan téma, ami miatt az emberek segítséget kértek.

Még Hermione hirtelen pályamódosítása előtt is elolvasta minden egyes cikkét a trauma és a stressz mágiára gyakorolt hatásáról, miközben a saját problémáit próbálta rendezni. Ennek fel kellett volna készítenie arra, ami vele történt, de az utólagos szemlélet mindig tökéletes, ahogy a mondás tartja.

Ettől függetlenül Hermione nagyra becsülte a varázslót, és tisztelte őt, mint gyógyító és újító társát. De volt még egy dolog.

Nos, valójában több is volt, de először is, mindent a maga idejében:
Soha nem bízhatott meg senkiben, akinek makulátlan volt az irodája.

Hermione rendmániás embernek tartotta magát, de a világában minden őrültségnek volt egy bizonyos módszere. Épp csak annyi rendetlenséget szeretett az életben, hogy a dolgok érdekesek legyenek, anélkül, hogy - nos, rendetlennek tűnjenek. Különben is, a sok kutatással, ami a munkájukkal járt, mindig kellett, hogy heverjen valami.

Roger és az irodája is úgy nézett ki, mintha a Szombati Boszorkányban szerepeltek volna. És a népszerűségét tekintve, amennyire ő tudta, ez akár igaz is lehetett volna. Egy lélegzetvételnyi időre Hermione, aki szebb napokat látott overállt, fehér inget és csúszásgátló bűbájjal ellátott edzőcipőt viselt, úgy érezte, alulöltözött. De aztán eszébe jutott a látogatásának célja.

És ő nem azért volt ott, hogy bárkit is lenyűgözzön.

Hermione kétszer is bekopogott a nyitott ajtón, és igyekezett nem túl ítélkezőnek látszani, amikor a férfi felkapta a fejét a munkájából, és egy kedves mosollyal az arcán beinvitálta a lányt a makulátlanul tiszta irodájába.

Roger klinikai értelemben jóképű volt. Rövid barna, rendesen fésült hajával, barna szemével és közepes testalkatával minden jelét adta annak a sikeres embernek, aki volt.

– Pontos, mint mindig. Kérlek, gyere be!

Miután ezt megtette, becsukta maga mögött az ajtót.

– Jó napot, Roger! – Amikor leült az íróasztala előtti székre, Hermione belekukkantott az asztalán lévő aktába. Nem egy beteg aktáját, hanem egy kutatásét. A legújabb projektje a kísérleti kezeléssel foglalkozott, amelyet a kórtermükben teljes munkaidőben tartózkodó, rendkívül traumatizált betegeknek szánt.

Abból, amit Padma elmondott neki, a kísérletek nem mentek jól.

– Hogy vagy? – Roger barátságos mosollyal üdvözölte, amit a lány viszonozott. Bár egyéni háborús történeteik mindkettőjüket híressé tették, alig voltak többek, mint kollégák, akik egészséges kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás munkája iránt. – Eléggé meglepődtem, amikor a naptáramban megjelent a neved egy találkozóra. Azt hittem, hogy éppen két beteg között vagy.

Mindenki jól tudta, hogy amikor ez megtörtént, alig jelent meg a kórházban.

Semmi másra, kivéve a Theóval való találkozókra jött.

Ahelyett, hogy megfelelő választ adott volna a férfi üdvözlésére, ahol kénytelen lett volna csevegni olyan témákról, amelyek nem érdekelték, Hermione megkerülte a kérdést és a megjegyzést.

– Azon gondolkodtam, elkezdtél-e már dolgozni Narcissa Malfoy ügyén.

– Még nem. – Roger teljes figyelmét a lánynak ajánlotta azzal, hogy előrehajolt, és a könyökét a tölgyfaasztalára támasztotta. – Viszont átnéztem a szerződését. Holnap találkozunk, hogy megbeszéljük a feltételeimet.

– Anélkül, hogy megnéznéd az ügyét? – Hermione egyenletes hangnemet ütött meg.

Roger sosem volt szerény, mindig is a beképzeltség határát súrolta, de nem az volt a dolga, hogy lekicsinyelje a tehetségét és a sikereit. A gyógyítók általában véve arrogáns társaság voltak, ezért ez sosem érdekelték különösebben. Hogyan bízhatnának a betegek egy gyógyítóban, ha nem bízik a képességeiben?

– Átnéztem az aktáját, de négy másik kiemelt fontosságú eset is megelőzi az övét. Ha őszinte akarok lenni, csak a referenciája és nos, a kíváncsiság miatt fogadtam el Malfoy asszonyt. Még sosem láttam olyan esetet, mint az övé. Érdekel a lehetőség, hogy lefuttassunk vizsgálatokat, és megállapítsuk, genetikai vagy környezeti eredetű-e az állapota.

A tesztek mind szépek és jók voltak, de Narcissa betegsége még korai stádiumban volt. Minél gyorsabban kezelik, annál nagyobb esélyük van arra, hogy lelassítsák a folyamatot – legalábbis a kutatásai ezt sugallták.

Ami elvezetett valami máshoz, ami zavarta a férfiban: Roger a szíve mélyén kutató volt.

Aprólékos volt, figyelt a részletekre, és tudta, hogyan kell alátámasztani egy érvet. Hermione hasonlóan gondolkodott, és könnyű volt vele együtt dolgozni, amikor majdnem hat évvel ezelőtt először csatlakozott a tanszékhez.

Ahol azonban nagyban különböztek, az a betegágy mellett való viselkedésük volt.

Roger nem egyénként tekintett a betegeire, hanem elsősorban abból a szempontból, hogy miként járulhatnak hozzá hasznosan a jövőbeli kutatásaihoz. Természetesen fáradhatatlanul dolgozott, amíg a beteget kezelte, és a módszerét sikerek sora támasztotta alá, de végül is a betegek két lábon járó, beszélő és lélegző esettanulmányok voltak. Roger általában csak kiemelt esetekkel dolgozott, olyan emberekkel, akiket rendkívüli trauma ért, vagy olyanokkal, akik súlyos pszichózisban szenvedtek, és túl veszélyesek voltak ahhoz, hogy a nyilvánosság elé álljanak.

Az utóbbi időben a munkája egy olyan elixír kifejlesztése volt, amelyet a PTSD ellen használtak több bájitalkészítővel, de egyre jobban érdekelték az olyan esetek, mint Narcissaé – amikor a mugli rendellenességeket a mágia súlyosbította.

Ez volt az oka annak, hogy Hermione kezdetben hozzá irányította az esetet.

– Készítettél már kezelési tervet?

– Egy vázlatot. Még több vizsgálatot akarok végezni, hogy megpróbáljam meghatározni az okot.

Ez teljesen rendben volt, de…
– Mikor tervezed, hogy elkezded kezelni?

Roger egy pillanatra megsimogatta az állát, mélyen elgondolkodva.
– Néhány hónapnyi kutatás elég lesz. Aztán elkezdhetjük a kísérleti kezelési lehetőségeket.

A férfi szavai miatt a lány vissza akart hátrálni, de összeszedte magát, elnyomva zavarát és döbbent tekintetét.
– Agresszív lehetőségek, igaz?

– Most rögtön kísérletezek néhány ismert bájitallal…

Keményen kifújta a levegőt, próbálta leplezni a csalódottságát.
– Milyen kombinációt fogsz használni?

– Még nem gondolkodtam rajta.

Ettől Hermione kis türelme is elszállt. A lány hunyorogva nézett a férfira.
– Ha nem bánod, hogy megkérdezem, pontosan min gondolkodtál? – A hangja minden jelét adta annak, hogy befejezte a kérdés megkerülését.

Választ akart. Inkább minél előbb, mint később.

A hirtelen kérdést hallva a férfi megtorpant, majd kissé oldalra billentette a fejét, és kemény pillantást vetett rá. Hermione ekkor rájött, hogy túl messzire ment.
– Ez olyan, mint egy kihallgatás.

– Sajnálom, nem ez volt a szándékom.

Minden bizonnyal az volt, de tudta, mikor kell helytállnia, és mikor egy tapintatos visszakozásnak van a legtöbb értelme. Ebben a pillanatban gyorsan kiderült, hogy az utóbbi a legjobb megoldás – olyan, amely nem tesz tönkre egy tökéletesen jó szakmai kapcsolatot.

– Egy kis időt töltöttem az állapotának kutatásával, és szerettem volna, ha találkozunk, de nem tudtam, hogy még nem kezdted el. Elnézést kérek! – halk, önironikus nevetést adott ki, és egyik kezével megdörzsölte a tarkóját, igyekezett kínosnak tűnni. – Tudod, milyen vagyok. Telhetetlenül szomjazom a tudásra.

A lány tárta szét a kezét. A múlthoz való visszatérés mindig bevált az olyan iskolatársaknál, mint Roger, és figyelte, ahogy a férfi szigorú arckifejezése enyhül. Aztán elmosolyodott, és kuncogva megrázta a fejét.

– Tudom, milyen vagy. Emlékszem, állandóan láttalak a könyvtárban. Még mindig úgy gondolom, hogy a Hollóhátban is jól megálltad volna a helyed.

Mindenki ezt hitte, de őt a Griffendélbe osztották be, és nem bánta meg.

– Hollóhátasként valószínűleg nem túl sokat aludtam volna, hogy Harryt életben tartsam.

– De rengeteg házi pontot szereztünk volna. – A férfi bájos vigyort villantott a lányra.

Hermione nosztalgikusan felsóhajtott.
– A dolgok, amiket a griffendélesekért tettem.

Roger hangosan nevetett, miközben a lány csak azért kuncogott vele együtt, mert csak ettől a zajtól volt hangos az irodája csendje. Bajtársiasság. A melléfogása megbocsáttatott. Nem hagyta, hogy a türelmetlensége újabb kirohanást okozzon.

Most pedig egy másik szemszögből.

Roger szerette kiszúrni az agyát, ha elakadt, vagy ha valami nem működött. Hermione csak apró nyomokat adott, hogy kielégítse. És soha nem adta őket ingyen.

– Amikor bejöttem, láttam, hogy éppen a kutatásodat nézed át az érzelmi trauma szélsőséges eseteinek új, kísérleti kezelési rendjéről.

Nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, hogyan látta mindezt ilyen gyorsan.
– Igen, a kísérletek nem mennek jól.

– Hallottam. – Hermione a homlokát ráncolta, és röviden együtt siránkozott vele. – És lehet, hogy nekem is van néhány gondolatom ezzel kapcsolatban.

Roger kíváncsian nézett.
– Folytasd csak.

– Úgy vélem, a kudarcotok részben a béke elixírje hozzáadásának volt köszönhető. Hosszú távú használata tompított reakciókat okoz. Gondoltál már a nyugalom elixírjére? Erősebb, de nem lehet rászokni, és nem veszélyes, ha rosszul főzik. Talán érdemes lenne utánanézni.

Mivel a férfi arca felragyogott, Hermione tudta, hogy felkeltette az érdeklődését.

– Pontosan ezt fogom tenni. Te tényleg zseniális vagy, Hermione. Tudom, megvannak a betegeid és az érdeklődési köröd, de ha valaha is szeretnél együttműködni, vagy akár csatlakozni a kutatói oldalhoz… – Hagyta, hogy a felvetésen elidőzzön.

– Meggondolom – hazudta Hermione, majd visszakanyarodott ahhoz, amiért egyáltalán megbeszélte ezt a találkozót. Narcissa. – Őszintén szólva, csak szívességet teszek.

Tett egy gesztust. Folytasd csak!

– Narcissa ügyét helyezd előrébb a listádon. Csak azért javaslom, mert az állapota nem sokat javult. Minél gyorsabban kezded el, annál többet tudsz vele dolgozni a diagnózistól kezdve, és azon túl, minden elképzelhető tényezőt figyelembe véve útközben.

Egy pillanatra a nőre nézett. Aztán egy bólintással elismerte.
– Meg tudom csinálni.

– Ha érdekel, végeztem egy kis kutatást Narcissa ügyében. Persze csak azért, hogy előnyt adjak neked. Elvégre elfoglalt gyógyító vagy. – A hízelgés sosem ártott, abból ítélve, milyen gyorsan beleegyezett, hogy meghallgassa a lányt. Hermione belenyúlt a táskájába, elővett egy vastag pergamentekercset, és a túlságosan is takaros íróasztalára tette.

– Egy kis kutatás? – Roger láthatóan jól szórakozott.

– Csak egy rövid összefoglaló az összes kutatásról, amit a betegségének mugli és mágikus változatáról gyűjtöttem össze.

Az összefoglaló miatt, amit éppen átfutott, az íróasztalán könyvek, pergamenek, papírok és minden egyes kutatás, amit Narcissa állapotáról talált, összevissza hevert. A londoni sushi és szaké, majd egy film után, amit Pansy meg akart nézni, Hermione előző este hazatért, és úgy döntött, hogy beütemez egy rövid találkozót Rogerrel, csak néhány további kérdés miatt.

Elvégre a férfinak ugyanolyan sokat kellett kutatnia, mint neki. Nem igaz?

A válasz – ahogy most már tudta – nem volt.

Hermionénak kétségei voltak, és ezek mind az iroda állapotával kezdődtek, és magával a férfival, aki az íróasztal mögött ült, és csak a névtáblája, egy pohár víz, a kutatási aktája és a családja képe volt vele szemben. Eleget kutakodott ahhoz, hogy tudja, a Narcissa által kívánt idő nem lesz lehetséges, ha a férfi kísérletként kezeli őt.

Bármit is ígért, még mindig nem érezte helyesnek, hogy Narcissát a gondjaira bízza.

A döntése, döbbent rá, miközben figyelte, ahogy a férfi tekintete végigpásztázza a pergament, megszületett.

– Ha megbocsátasz, Roger. Mennem kell. Ó, és szükségem lesz arra is.

Mielőtt lebeszélhette volna magát egy esetlegesen rossz döntésről, Hermione fogta a pergament, és egyetlen céllal a fejében távozott. Meg sem állt egészen Theo ajtajáig. Bekopogott, és nem várta meg, hogy valaki kinyissa az ajtót, mielőtt belépett volna…

És megdermedt a látványtól.

A férfi ottült a kandalló előtti kanapén, a karját a háttámlára vetve. Semmi sem tűnt szokatlannak… kivéve a mellette ülő gyereket, aki a gyermekszótárat lapozgatta, miközben ő nézte. Theo szemében lágyság volt, és az arcán szeretetteljes kifejezés – olyasmi, amit még soha nem látott tőle. Bizarrul meleg és intenzíven vonzó volt, de nem volt ideje ezt kielemezni, mert a kandalló előtt állt a célszemélye.

Narcissa.

És úgy tűnt, mélyen elgondolkodott, mereven állt szürke köntösében, és a nyakláncán lévő aranyszalagot megérintve.

Hermione megköszörülte a torkát, és mind a hárman rápillantottak.

Idegesen megdörzsölte a nyakát.
– Elnézést a zavarásért! Azért jöttem, hogy Theóval beszéljek az ön ügyéről, de ha már itt van, szeretném megbeszélni a szerződésének feltételeit, Mrs Malfoy. – A szoba legkisebb vendége ártatlan kíváncsisággal oldalra billentette a fejét, szemöldökét összevonta, mintha türelmesen várná, hogy a nő befejezze a mondandóját.

Ez… furcsán felnőttes volt. Annál is inkább, mert Theo arcán is hasonló volt a tekintet.

– Vagy megbeszélhetek egy időpontot, ha… nem szükséges, akkor ne beszéljünk ezekről a dolgokról a közelében. – Kínosan mutatott a fekete nadrágot és fekete inget viselő fiú felé, akinek platinaszőke haját oldalra választottak el.

– Az unokám ötéves. – Narcissa arca közömbös maradt. – Ő nem érti. Scorpius?

A fiú azonnal otthagyta a szótárt, és felállt. Engedelmes, még utasítás nélkül is.

Kiképzett.

Hermione homlokráncolása elmélyült, amikor észrevette Theo arcán a hasonló arckifejezést. Mielőtt utasításokat adhatott volna az unokájának, Theo felállt.
– Körbejárjuk az emeletet, amíg ti ketten beszéltek.

A kezét nyújtotta a gyereknek, de egy olyan pillantással, amely nagyon is az apjára emlékeztette Hermionét, Scorpius leeresztette a tekintetét Theo kezére, majd vissza a magas varázslóra, aki mintha könyörögne neki, hogy fogadja el.

– Viselkedj! – Narcissa hangja egyszerre volt gondoskodó és kioktató. Furcsa keverék.

Vonakodása ellenére Scorpius engedelmeskedett, beletette a kezét Theo jóval nagyobb kezébe, és hagyta, hogy elvezessék. Hermione félreállt, amikor közeledtek, figyelmét annyira Narcissára összpontosította, hogy alig vette észre, amikor távoztak.

Amikor az ajtó becsukódott a páros mögött, Narcissa nem várt. Hermione nem is számított rá. – Azt hiszem, már visszautasított. Találkozóm van a gyógyítóval…

– Mondja le. Úgy döntöttem, hogy foglalkozom önnel.

– Miért? – A kérdés, amire nem számított, az első volt, amit Narcissa feltett.

De Hermione felkészült a válasszal. Tulajdonképpen több is volt neki, de nem tudta, melyiket mondja, amíg a szavak össze nem álltak.

– Van egy gyenge pontom, a rászorulók megsegítésére.

– Nem vagyok jótékonykodó, Miss Granger.

– Nem, nem az. – Hermione úgy döntött, hogy más szemszögből közelíti meg a boszorkányt, olyan szemszögből, amely mindkettőjüket közös nevezőre hozta, amire a továbbiakban szükségük lesz. – Egyszer már megmentette mindannyiunkat, és bár nem tudom viszonozni a szívességet, és nem is kínálok semmilyen garanciát, de ha hagyja, akkor megpróbálhatom megadni önnek, amit kér.

Narcissa megmerevedett.

– És mi lenne az, Miss Granger?

– Egy esélyt a harchoz.


„Másokat felemelve emelkedünk.”
Robert Ingersoll

hozzászólások: 0