5. fejezet
Granger

2011. április 2.

Maga az üvegház nem volt zöld.

Egy üvegből, fából és fémvázból készült házi készítésű kunyhó volt. Tértágító bűbájokkal megmunkálva, kívülről nem túl impozáns, eléggé festői ahhoz, hogy beleolvadjon a zöldségültetvényét körülvevő tájba. A belseje azonban tágas, nyitott térrel a növekedéshez. Egy ösvény vezetett a dús lombok között. Néhány növény cserepes volt, néhányat rácsra futtattak, és néhány még a mennyezetről is lelógott. Bent mindenből csak úgy áradtak a színek. Hermione módszeresen rendezte el a növényeit, rendezetten és szekciókra osztottan. Hátul gyümölcsfák, középen bizonyos virágok, közöttük elszórtan olyan zöldségek, amelyek a szabadban nem élnék túl, és az asztalokon egyre bővülő, egyedi cserepekből álló választék, amelyekben a bájitalfőzéshez szükséges gyógynövények voltak.

Az üres asztalok arra emlékeztették, hogy még folyamatban van a munka, de talán egy nap majd minden elképzelhető gyógynövénynek helyet ad…

Addig is, amije volt, azt arra használta, hogy a maga módján változtasson a dolgokon.

A nap kisütött, de a keleti szél hűvös levegőt hozott. A magasban felhők tompították a fényt, és megakadályozták, hogy durva árnyékok alakuljanak ki. Odabent az üvegházban minden meleg és buja volt, mint a tavasz, hála a természetes fénynek és a hőmérséklet-szabályozó varázslatoknak. Hermione abban a pillanatban levetette a pulóverét, amint belépett, és az ajtó melletti padra tette.

Megpöccintette a csapot, és víz csordult ki a gyümölcsfái fölött, miközben elgondolkodott azon, hogy egy törpe mangót adjon-e a körte, citrom, füge és a legújabb jövevény, a narancs teakeverékéhez. A gyerekek biztos örülnének neki. Miután megfontolta, Hermione áttért a virágok, gyümölcsök és zöldségek ellenőrzésére, mielőtt figyelmét a fő feladata felé fordította volna, amiért az üvegházat elkezdte: a gyógynövények felé.

Különösen a bájitalokhoz szükségesek.

Első állomása a boszorkányfűvel volt, amely az elmúlt évben a halál szélén állt. Ez volt a fő oka annak, hogy most egy másik fajtát próbált termeszteni, ami most ott maradt az irodája ablakpárkányán, és nem volt hajlandó kihajtani. Még mindig komornak, de ellenállónak tűnt. Neville-nek valószínűleg el kell vinnie az üvegházába, hogy jobban rehabilitálja.

A csalán volt a következő, de óvatosnak kellett lennie, egy áthatolhatatlan sárkánybőr kesztyűben ápolta. Az aszfodélosz, a szökkenő vargánya, az indiai orgona, az ipekakuána és az üröm mind jól nézett ki. A sisakvirágoknak saját asztaluk volt, és húszra nőttek, mióta Daphne az elmúlt három évben elkezdte gyűjteni őket Hermione számára, hogy farkasölőfüvet főzhessen Padma betegei számára.

Virágoztak, főként Neville erőfeszítéseinek, tanításainak és különleges trágyának köszönhetően.

Hermione éppen befejezte a locsolást, amikor az ajtó szétvált, és Daphne belépett rajta. Közvetlenül mögötte Neville állt, aki a legújabb szerzeményét vitte.

Mindig is úriember volt.
– Arka.

Hermione megállt, teljesen a közeledésükre koncentrálva. Amikor Neville megállt mellette, tiszteletteljesen megérintette a növény leveleit a kesztyűs kezével. Csodálatos kiegészítő volt, amely segíthet bájitalokat készíteni a Cruciatus-átok okozta fájdalom enyhítésére. Narcissa több bájitalának is összetevője volt.

Nem kérte, de az időzítés nem is lehetne tökéletesebb.
– Hol találtad?

Daphne ravaszul elmosolyodott.
– George tegnap esti születésnapi buliján egy madárka azt csiripelte, hogy van egy új páciensed, és az arka néhány bájitala egyik összetevője. – Hermione éles szemmel Neville-re vetette a tekintetét, az egyetlen emberre, aki tudhatott arról, hogy szüksége van bizonyos összetevőkre, és mivel Hermione buli előtt kifosztotta az üvegházát… A férfi csak ártatlanul füttyentett, mielőtt egy ferde mosolyt villantott volna, amit a lány viszonozott. Daphne felnevetett. – A madárka eljött velem a növényért. Hová fogod tenni?

Több üres asztal is volt a gyógynövényeknek, mivel előre eltervezte a terjeszkedést, de mielőtt a lány eligazíthatta volna, Neville magától kiválasztott egy helyet.

– Kezdetnek adjunk neki egy kis helyet. – A sor utolsó asztalához vitte.

Hermione Daphne felé fordult.
– Mennyivel tartozom neked?

– Semmivel. Ez mind jó időzítés volt. Mindig szólok Nevillenek, ha egy üzlet során növényt szerzek. Épp a te szerencsés napodra esett, hogy a tulajdonos meghalt, és én tudtam alkudni… Ó! – Daphne a zsebébe nyúlt, és egy kis zacskó szárított gyógynövényt vett elő. – Kava, ahogy kérted. – Valami, amire Hermionénak szüksége volt, mivel egy kis mennyiséget használt belőle az új betegeknek szánt teáiban. Mindig segített megnyugtatni az idegeiket. – Próbáltam magát a növényt is megkeresni, de az eladó nem volt hajlandó megválni tőle, vagy egy bujtást adni. Úgy tűnik, az ártana a növénynek.

Ez jogos volt.

– Köszönöm. – Hermione a gyógynövényt a pálcájával együtt a köténye zsebébe tette.

– Blaise később jön a többivel. Éppen egy ritka festményről tárgyal egy ügyféllel.

Minél kevesebbet tudott, annál jobb, Daphne arckifejezéséből ítélve.

Daphne és Blaise régebb óta voltak partnerek a beszerzési üzletben, mint Hermione a kertészkedésben. Mindkettőjük számára időtöltésnek indult, de hamarosan karrierré vált. Eredetileg Hermione furcsa választásnak tartotta, de Daphne-nak láthatóan volt érzéke bizonyos dolgok megtalálásához. Megtalálta a Molly ellenszerének elkészítéséhez szükséges, már-már kihalófélben lévő alapanyagokat, méghozzá időben.

Az üzletük nem csak a gyógynövény ritkaságok felkutatásából állt, szinte mindennel foglalkoztak, főleg magángyűjtőkkel. Magizoológusoktól kezdve, akik szokatlan varázslényeket igyekeztek megmenteni az illegális kereskedelemtől, egészen a világ minden táján működő minisztériumokig, amelyek ritka, keresett tárgyakat szereztek be. Daphne általában Blaise-re, és a beosztottjaikra bízta a gyakorlati munkát, míg ő a kevésbé bonyolult leletekre és a keresett tárgyak felkutatására koncentrált – különösen mióta megtudta, hogy terhes.

Neville megvizsgálta az akranövényt, és mintát vett a talajból, mielőtt visszatért hozzájuk.
– Rendkívül egészséges. Jobb állapotban van, mint ahogy elsőre gondoltam. – Hermione még egy pillantást vetett a férfi válla fölött a növényre. – Hagyhatjuk egy-két hétig pihenni, aztán átültethetjük. Pontosan ugyanolyan minőségű földbe kell tennünk, hogy ne tegye tönkre a növényt.

– Mennyi idő múlva készíthetem elő én magam?

– Egy hónap.

– Addig is megtaláltam azt, amire szükséged van – mondta Daphne, mielőtt az aggodalom kezdeti kellemetlen érzése kialakulhatott volna. Elvégre az elmúlt két napot egyedül töltötte a bájitalok kidolgozásával, és a hiányzó alapanyagok erősítették aggodalmát. – Blaise majd elhozza minden mással együtt, amit rendeltél.

Kitűnő.

Az első probléma megoldva.

Elég szép idő volt odakint, nem esett az eső, és nem is túl szeles, így felkaptak takarókat és harapnivalót, majd kimerészkedtek a háza mögötti mezőre. Hermione gyorsan átváltoztatott egy gyomot a legrondább mustársárga kanapévá, amit valaha is látott, de miután vállat vontak Daphne-val, mindketten elheveredtek az ellentétes végeken egy közös takaró alá, a cipőjük majdnem összeért. Neville eközben kiterített egy pokrócot a fűben előttük, és a hátára feküdt, a kezét a feje mögött tartva. Hermione egy gyors melegítő bűbájt varázsolt rá.

Majdnem egy órán át maradtak így, élvezték a mezőn megtalált különös nyugalmat, miközben körbe-körbe adogatták a zacskó chipseket. Végül néma megegyezés született, hogy Daphne megeheti a nagy részét.

Elvégre kettő helyett evett.

– Hol van Luna? – kérdezte Hermione. Általában Neville-lel jött, valahányszor a férfi erre járt.

– Narglikat takarít Harry házában. Úgy tűnik, újabb fertőzés van.

– Ah.

– Mondd meg neki, hogy köszönöm az ajándékokat a babának, de nem hiszem, hogy jól eltalálta a színt – Daphne kuncogott. – Biztos vagyok benne, hogy fiú lesz.

Kicsi nemét a szülés időpontjához közel akarták megtudni, ami nem tűnt praktikusnak Hermione számára, aki olyan dolgokat tartott fontosnak, mint a felkészülés és a név kiválasztása. Nem mintha számított volna. Úgyis mindenki azt hitte, hogy fiút várnak. Daphne pocakja miatt, de Hermione nem volt szakértő ebben.

Luna szilárdan hitte, hogy barátnője lányt vár. Sőt, a hite olyan mélyen gyökerezett, hogy miközben tegnap este a lányok éjszakáján mindenki férfias neveket talált ki, ő csak egyet mondott.

Halia.

Egy szerettére emlékezve.

Határozottan találóbb, mint Cho tompa javaslata, a Paul, amitől Pansy úgy bámult rá, mintha egy szökött elmebeteg lenne.

Neville megvonta a vállát.
– Talán kislányod lesz.

– Persze, hogy egyetértenél a barátnőddel. – Daphne megrázta a zacskó chipset, és felsóhajtott, miután rájött, hogy mind elfogyott. – Mindketten megettétek az összeset.

Felemelte a fejét, készen arra, hogy az ellenkezőjével érveljen, de Hermione elkapta a tekintetét, és megrázta a fejét. Jobb, ha nem teszi. Valóságos könnyek gyűltek össze, amikor Parvati hangosan csodálkozott, hogy Daphne két zacskó chipset evett meg egy ültő helyében. – Áh, elnézést kérek érte. Csináljak ebédet?

– Azt hiszem, tudnék enni, de lesz pite is.

– Azt el tudom intézni.

Daphne, aki a terhessége első három hónapjában nem sokat tudott enni, őszintén izgatottnak tűnt.

Neville kuncogott magában, és visszafeküdt.
– Ó, Kingsley kertjét tervezem méheinek. – Hermione erre felélénkült, míg Daphne zavartan felvonta a szemöldökét. – Épp most intézem a növények beszerzését, és a tanítványaim közül is válogatnom kell, akik rögtön jelentkeztek, amint meghallották, hogy ez neki szól.

– Érthető. – Daphne vállat vont, mielőtt Hermione bármit is mondhatott volna. – Ha Kingsley-nek lesz, szólj, ha szükséged van Blaisere és rám, hogy keressünk valamit. – Amikor mindketten rá néztek, a boszorkány csak vállat vont. – Mi van? Én kedvelem őt. Ha megint ő lenne a miniszter, akkor nem ellenkeznék.

Egy egész földalatti mozgalom foglalkozott azzal, hogy ez megtörténjen.

– Nos, ha bármire szükségem lenne, majd szólok. – Neville felült, bokájánál keresztbe tette a lábát, miközben hátratámaszkodott a kezére, a szellő fújta a haját. Aztán kimért csend után Hermione felé fordult. – Szóval… az új páciensed?

Daphne felélénkült.
– Igen, tényleg, miért gondoltad meg magad? Pansy azt mondta, hogy visszautasítottad őt.

– Mit mondott rólam?

A szőke nem szólt semmit, de a tekintete sokat mondott.

Hermione összerezzent.
– Ennyire szörnyű?

A hosszú pillantás addig folytatódott, amíg Daphne meg nem forgatta a szemét.

– A „makacs ribanc” kifejezéssel dobálózott néhányszor, de szerintem szeretetteljes értelemben gondolta. – Hermione kételkedett benne, de a lány így is kínos vállrándítást és mosolyt villantott, mielőtt az átváltozott volna az arckifejezése lemondóvá. – Olyan okokból tiszteli Narcissát, amit nem értek, de lehet, csak elfogultságom beszél belőlem.

– A húgod és az unokaöcséd? – kérdezte Hermione automatikusan.

– Igen. És Draco.

Neville szemöldöke még az övénél is magasabbra szaladt.
– Malfoy?

Daphne sóhaja pontosan úgy hangzott, mint Harryé, amikor éppen egy Malfoy-ihlette szónoklatba készült belekezdeni. Egyetlen esélye volt, hogy egy pillantást vetett Neville felé, amivel megváltoztatni a beszélgetés irányát, de késő volt, a téma már felkeltette a férfi kíváncsiságát.

– Úgy bánt a húgommal, mint olyasvalakivel, aki csak kitölt egy pozíciót, csak arra várt, hogy meghaljon, és találhasson valaki jobbat, aki majd átveszi a helyét a következő Malfoy matriarchaként. – Az undor a hangjában inkább vonzotta Hermionét mintsem taszította. Ez helyénvaló volt ahhoz, hogy egy kicsit többet tudjon meg arról a helyzetről, amibe belesétált.

Eddig nem volt szép.

Nem volt meglepő.

– Már szavamat adtam. – Hermione a barátságuk miatt nem változtatná meg a véleményét. Ez a munka volt, és Narcissa az ő gondozásában lévő beteg.

– És én soha nem befolyásolnálak a véleményemmel. Lehet, hogy nem kedvelem őt, lehet szörnyen ironikusnak találom a lassú haldoklását, amiért így bánt a húgommal. – Bűnbánóan megrázta a fejét. – De azért, hogy Scorpius ne veszítsen el ilyen gyorsan mást is az életéből, hajlandó vagyok félretenni az érzéseimet.

Úgy beszélt, mint aki feltétel nélkül szereti a fiút.

A család.

– Nem tudom megmenteni őt, csak lassítom a folyamatot. Vagy legalábbis megpróbálom. Kidolgozom a részleteket.

Ezek a részletek sok darab összerakását jelentették. Bájitalok és hozzávalók. Szemezgetni a Narcissa által elutasított kezelési módszerekből. A családi dinamika kitalálása, amivel meghatározzák, mennyire lesz hasznos – vagy éppen nehéz – Draco Malfoy, amikor az anyja gondozásáról van szó.

Amikor Hermione újra ránézett, Daphne kék szempárja őrá meredt; tele olyan élénk és összetett érzelmekkel, amelyek leírására nem léteztek szavak.
– Bármi is történik, ha ez számít, örülök, hogy te vagy az, aki segít.

Hermione nem tudott mit válaszolni.

Amikor a lány leeresztette a tekintetét az ocsmány, színes takaróra, amely melegen tartotta, Daphne folytatta a történetét.

– Ami Astoriát illeti a sérelmeim mélyek. Az, hogy Scorpius megszületett, nem változtatta meg a Narcissával való kapcsolatát, de megnyugtatta, azt hiszem, adott neki valaki mást, akire összpontosíthatott. – Ez nem hangzott túl jól. – Draco elfoglalt volt, és megtette, amit tudott, Astoria pedig próbálkozott. Ameddig csak képes volt rá, addig Scorpiust ő nevelte, amíg Narcissa át nem vette az irányítást a maga ostoba szabályaival, szigorú időbeosztásával, edzésével és elvárásaival. Ötéves…

– Oh… – Hermionénak elakadt a szava, és a homlokát ráncolta.

– Találkoztál már Scorpiusszal?

– Futólag. – Nem volt túl emlékezetes interakció. Valójában Hermione az azóta eltelt órákban, és napokban sem gondolt rá túl sokat. Most azonban, hogy újra elkerült néhány dolog, amire felfigyelt.

Oké, több is.

– És mit gondoltál?

– Nagyon jól nevelt és engedelmes. Furcsán éleslátónak tűnik. – Hermione megpróbálta felidézni a fiút Theo irodájából. – Ó, és nagyon csendes.

– Minden, aminek Narcissa szerint lennie kellene, kivéve egy dolgot: egy gyereknek kellene lennie.

Nos, most, hogy említette… volt még egy dolog, ami Hermionénak eszébe jutott.
– Azt hiszem, egy szót sem hallottam tőle.

– És nem is fogsz. – Daphne hangja szinte törékenynek tűnt. – Nem beszél.

– Nem tud? – Neville kérdése a lány kijelentését volt hivatott korrigálni.

– Nem, nem akar – hangsúlyozta egy éles kézmozdulattal. – Idegenek előtt persze félénk, de a családja körében szüntelenül beszélni szokott. Körülbelül három hónappal a nővérem halála előtt… mintha rájött volna mi történik, és egyszerűen bezárkózott. Egy nap egyszerűen… abbahagyta.

A gyász ezt teszi, különösen egy gyerekkel.

Daphne durván végigsimított a haján, és megpróbálta magát kordában tartani azzal, hogy az aktuális beszélgetésre koncentrál. Mivel nem volt mit felajánlania, Hermione néma támogatásként a cipője orrát Daphne-é orrához nyomta, ami egy pillanatra magára vonta a lány figyelmét, és egy elismerő pillantással jutalmazta. Kezét a pocakjára szorítva Daphne a közeli erdőre nézett, a fákra, amelyek ringatóztak a szélben.

– Látni, ahogy lenémult, nagyon megrázó volt Astoriának… – Daphne megrázta a fejét. – Megígértem, rajta tartom a szemem, de… – A be nem tartott ígérete ott lappangott körülöttük, nehéz súllyal nehezedett vállán. Hermione figyelte, ahogy a lány továbbra is küzd érzelmeinek viharával, amelynek minden hulláma erősebb volt az előzőnél. Még brutálisabb. Daphne megpróbált a vízben taposni, de nem tudott. Elmerült az őszinteség mélységeiben. – Nehéz volt, mióta… – Mély levegőt vett, hangja halkabb lett, amikor bevallotta. – Alig néz rám. Szinte olyan, mintha nem tudna.

– Adj neki időt! – javasolta Neville. – A szüleim még élnek, és néha nehéz…

Neville elhallgatott, és az eget bámulta. Elveszett szavai nyomot hagytak maguk után, a levegő nehézzé vált a szomorúságtól, a kollektív fájdalom és a veszteség súlyától. Ez utóbbit, Hermione ismerte, olyan sokféle formában jelent meg, hogy nehéz volt megkülönböztetni egyiket a másiktól, vagy nagyságrendbe sorolni őket.

De ugyanakkor még mindig ott lappangott a remény.

Az emberek százféle formában és különböző módon hordozták a küzdelmeiket, többnyire csendben, de elképesztő volt, hogy egyesek milyen könnyedén képesek voltak kinyújtani a kezüket, nemcsak segítségért, hanem szolidaritásból is.

És Neville pontosan ezt tette – Astoria halála óta időről időre megtette, annak ellenére, hogy korábban nem álltak túl közel egymáshoz. A kezét tenyérrel felfelé a kanapén pihentette Daphne mellett, és a lány az egyre növekvő bizalom jeleként elfogadta a támogatását.

– Adj neki időt – ismételte Neville.

– Mennyit?

– Amennyire csak szüksége van.

Az idő így telt el.

Egy másodperc.

Tíz perc.

Minden elszállt a gondolatok és belső töprengések homályában.

Valahol a kettő között Daphne elengedte Neville kezét, és ő visszatért az égbolt felhőit figyelni. Valószínűleg nem volt itt az ideje, de egy kérdés motoszkált benne. Hermione a körmét rágta, hogy megpróbálja előcsalogatni a szavakat, de azok így is jöttek.

– Megértem, amiért elfogult vagy a húgod és az unokaöcséd miatt, de… Malfoy, miért? – Aztán Hermione a nyakáig húzta a takarót, és az anyagba oltott melegítő bűbájok ellenére is megérezte a levegőben lévő hideget. A vele szemben ülő szőke nem fázott annyira, valószínűleg belülről melegedett a szemében lobogó tűz alapján.

– Draco cselekedetei vagy tétlensége, közvetlenül Scorpiusra hatnak. Annyira bezárkózott. Még Scorpius elől is. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán tudja, mennyire káros az érzelmi távolságtartás, amit tart. Nem beszél velem az okairól. Vagy bármi másról. Ráadásul Draco… a neveltetésének és az útjának a terméke. Nehéz úgy ránéznem Narcissára, hogy ne őt hibáztassam mindkettőjükért.

***

2011. április 4.



Hermione olvasta valahol, hogy a sikeres tárgyalások titka a közös pontok megtalálása, és az, hogy inkább megfigyelőként vesz részt a tárgyalásban. Érvelni, de soha sem fenyegetőzni. A legjobb módja a győzelemnek az volt, ha megtaláljuk a szükséges információkat, felvázoljuk a lehetőségeket, és egészséges adag higgadtsággal és logikával mutatjuk be a helyzetet.

Erről eszébe jutott az összes varázslósakklecke, amit Ron adott neki, leckék, amelyekre jól emlékezett, miközben ki-be kanyargott a Minisztérium politikai útvesztőjében. A varázsló soha nem kegyelmezett neki. Minden egyes alkalommal, amikor játszottak, elismételte, hogy a győzelem kulcsa az, hogy mindig több lépéssel előre gondolkodjon, és csak olyan bábukat áldozzon fel, amelyeket nélkülözni tudott.

Két probléma volt ezzel a gondolkodásmóddal:

Egy: Hermione abszolút pocsékul sakkozott.

Kettő: túlságosan makacs ahhoz, hogy feláldozza bármelyik bábuját.

És ez volt az oka annak, hogy ő és Narcissa olyan csendben ültek, amely azzal fenyegetett, hogy megsokszorozódik, és porviharként borítja be mindkettőjüket.

De ez egy cseppet sem ijesztette meg.

Hermione a harmadik csésze teájánál tartott, míg a másik boszorkány éppen a másodikat fejezte be, egy mentolos keveréket, amit úgy tűnt, élvez. A fia és a főnökük utasítására az őrei a találkozó alatt egyetlen pillanatra sem vehették le a szemüket a védencükről. Így hát mindketten elfoglaltak egy-egy sarkot az irodájában. Egyikük a lábán ringatózott, míg a másik a sarokban álló fiatal abesszíniai aszúfügét csodálta, amely még nem állt készen arra, hogy az üvegházba menjen.

Hagyta, hogy a tekintete visszasodródjon Narcissára, miközben újabb kortyot ivott.

Eddig nem is volt olyan szörnyű ez a találkozó.

Mindketten azzal kezdték, hogy aláírták az eredeti megállapodást. Hermione gondosan átolvasta, Percy pedig tegnap este a vacsora során rányomta a pecsétjét és jóváhagyta – ahogyan minden jogi dokumentumot szokott. Persze tett módosítási javaslatokat, amelyekkel maximalizálhatta volna a Hermione számára elérhető előnyöket, de ő nem tett hozzá semmit. A fizetés már így is csillagászati volt, ő a hétvégéken és a szabadnapokon kívül nem sok mindenre vágyott. Az alku Narcissa magán gyógyítókból álló személyzetével is együtt járt, és Hermione emlékeztette magát, hogy minél hamarabb megbeszéljen velük egy találkozót.

Csak azért, hogy a tervébe bevonja őket is… amint befejezte annak megalkotását.

Hermione Granger pályafutása során először improvizált.

Charles szerint Narcissa demenciájára közvetlenül nem volt kidolgozott kezelési terv, inkább a tüneteket kezelték, mint a forrást, ami azt jelentette, hogy kreatívnak kellett lennie, találnia kellett valami hatásos megoldást, és reménykednie a legjobbakban. Úgy tűnt, hogy a szakorvosának van egy olyan terve, amit a mugligyógyszerek hozzáadása nélkül is tudott használni.

Egyelőre ez is megteszi…

Amíg meg nem tudja győzni Narcissát (vagy talán még Malfoyt is), hogy hozzon egy specialistát, aki segít neki.

Remélhetőleg inkább előbb, mint utóbb.

Amint aláírták a kötelező érvényű szerződést, Hermione azonnal munkához látott, és egy sor tesztet futtatott le, hogy megállapítsa az alapállapotát. Kognitív és érzékszervi teszteket végeztek, mágia segítségével és anélkül is. Őrei kíséretében sétáltak a háza előtti patak partján, ahol Hermione különböző módszerekkel tesztelte az egyensúlyát, a reflexeit és az erejét, ami irritálta az idősebb boszorkányt, de nem panaszkodott túlságosan.

Amikor visszatértek az irodájába, Narcissa elővette az összes bájitalát, és mindent odaadott Hermionénak, amire szüksége volt, hogy elkészítse a napi adagját, amit majd az első otthoni látogatásakor egyeztetnek. Jelenlegi patthelyzetük akkor alakult ki, amikor Hermione kérései Narcissa bájitalairól a naptárára és a nagyon-nagyon zsúfolt napirendjére terelődtek.

Mint kiderült, ahhoz képest, hogy Narcissa Malfoy már évek óta nem volt a londoni társaság tagja, nagyon elfoglalt nő volt.

Bár a vérségi státusz még mindig fontos volt a megfelelő társadalomban a presztízs fenntartásához, a háború után a varázsvilág társadalmi rendjének felső rétege átalakult, és új csoporttal bővült: a jómódú félvérekkel és a nagyon befolyásos mugli születésűekkel, bár utóbbiak csak a tolerancia bizonyítékaként kerültek be.

Az előremutató gondolkodás.

A változás jele.

Mivel Hermione a politikai pályára készült, a módosítása előtt több rendezvényen is részt vett, de azóta már nem olyan sokon. A meghívások számának csökkenése nem bántotta, hiszen amúgy sem volt híve a szervezett eseményeknek.

Ettől függetlenül Hermionénak volt egy halvány fogalma arról, hogyan működik a felső tízezer. Tudta, hogy minden évszak mennyire tele volt gálákkal és csillogó bálokkal, jótékonysági és sporteseményekkel, varázslatos kerti bemutatókkal és ünnepségekkel, vacsorákkal és teadélutánokkal. Az sem volt példátlan, hogy egy teljes hónapon át minden napra jutott valami program. Amikor azt mondta Narcissának, hogy vegyen vissza a mostani társasági szezonra vonatkozó terveiből, amíg a bájitalokkal kapcsolatos dolgok nem rendeződnek…

Hát, visszaléptek a régi kerékvágásba.

Csend.

Hermione képzett, felkészült és elszánt volt, hogy felülkerekedjen Narcissán az elhúzódó döntetlen helyzetben, ami végül inkább ajándéknak tűnt, mint kihívásnak. Fogalma sem volt róla, hogy Narcissa hogyan foglalta le a gondolatait a patthelyzet alatt, de Hermione bölcsen használta ki az idejét: egyszerre állított össze egy napi menetrendet Narcissa számára, amit követnie kellett, és dolgozta ki a bájitalok rendszerének technikai részleteit.

Ehhez szüksége lesz egy kis egyedüllétre a gyűjteményében lévő néhány bájitalos könyvvel, és esetleg egy újabb beszélgetésre a gyógyító Smith-szel. Éppen az időeltolódást számolgatta gondolatban, amikor torokköszörülést hallott.

Primitív és magas hangon.

Felemelte a fejét onnan, ahol a jegyzeteit szétszórta az asztalán, egyik szemöldökét felhúzva találkozott Narcissa hűvös tekintetével.

– Igen? – Szándékosan türelmesen szólalt meg, olyannyira, hogy az már-már a leereszkedés határát súrolta. Abból ítélve, ahogy Narcissa szeme jéggé élesedett, Hermione pontosan célba talált.

– Hajlandó vagyok tárgyalni a tevékenységem visszaszorításáról, Miss Granger. Azonban nem hiszem, hogy felfogja azt, hogy az ember társadalmi rangja több, mint egyszerű vagyon és befolyás. Számomra és a családom jövője szempontjából ez fontos, de nem várom el, hogy megértse a hagyományokat.

Hermione állkapcsa összeszorult. Nem ringatta magát semmilyen illúzióba, hogy a gyógyító és a páciens közötti köteléknél több lesz a kezelés során, és ez a kijelentés nagyon is világossá tette a dolgot. Emellett azt is jelentette, hogy nem okozott neki gondot, ha kimondja a véleményét bármilyen módon, formában.

Szép volt.

De nem is meglepő.

Hermione bármivel megbirkózott, amit Narcissa hozzávágott.

– Igaza van, nem értem – mondta békésen, mire Narcissa lehajtotta a fejét. – A tudáshiányomnak azonban kevés köze van a vérségi helyzetemhez, sokkal inkább ahhoz a tényhez, hogy évekig távol volt minden társasági körtől.

– Ami még inkább szükségessé teszi, hogy megjelenjek.

– Biztos vagyok benne, hogy a fia át tudja venni a helyét ezeken az eseményeken – javasolta Hermione egy kézmozdulattal. – Semmi kétségem afelől, hogy ön jól nevelte és kitanította őt, így tökéletesen tiszteletreméltó tagja a felsőbb társaságnak. – Kemény pillantást vetett a boszorkányra. – Minden bizonnyal arra nevelte, hogy úgy higgye, mindenki fölött áll, csak a családneve és a vére tisztasága miatt. Biztos vagyok benne, hogy jól be fog illeszkedni.

Narcissa kedélye úgy felborzolódott, mint egy macskának, akit hideg vízzel lefröcsköltek, de Hermione színtelen tekintetét tartotta fenn, egyenesen a páciensére szegezve. Narcissa arckifejezése éles volt, ami arról tanúskodott, hogy érzékeny pontra talált az idősebb boszorkánynál.

Talán a szégyenének a forrása.

Érdekes.

Nem erre célzott, de mégis eltalálta.

– Azt hiszem, ezt megérdemeltem.

– Megérdemelte. – Hermione nem aprózta el a szavait. – Tudom, megszokta azt, hogy bizonyos módon beszélnek önnel, de amíg csak tehetem, azért vagyok itt, hogy vigyázzak a testi épségére és megőrizzem az elméjét, ameddig csak lehet. Nem pedig az érzéseit. –Szünetet tartott, hagyta, hogy a szavai beléjük ivódjanak, miközben folytatta a következő kijelentésével. – Azt hiszem, már most le kell szögeznem, hogy ugyanolyan tisztelettel fogok bánni önnel, mint amilyennel ön bánik velem. Remélem, ez egyfajta egyetértésre tudunk jutni az alatt az idő alatt, amíg a gyógyítója leszek.

Ha pislogott volna, Hermione talán nem vette volna észre Narcissa szemöldökének enyhe ráncolódását, miközben alaposan megfontolta hallottakat.
– Talán sikerülhet.

Ennyi elég volt.

Összefűzte az ujjait, és az íróasztalon szétszórt pergamenre tette a kezét.
– Nos, éppen arról beszéltünk, hogy a társasági tevékenységeit csökkentjük a fia javára…

– Draco egyszerűen nem jöhet szóba. – Narcissa hangja legalább annyira visszahökkentette Hermionét, mint pusztán a szavai. A megosztó vonalat meghúzták a metaforikus homokban. – Őt nem érdekli a társasági élet, és időpocsékolásnak tartja.

Biztos volt benne, hogy ennél többről van szó, de ezt Narcissa megtartotta magának. Ráadásul Hermione nem is ellenkezett vele ezen a téren, bár arcát tökéletesen passzívan, az idősebb boszorkányra felé tartotta.

A minisztériumi politikába belekeveredett évek exponenciálisan javítottak a pókerarcán is, és elég jól viselte, amíg Narcissa tovább beszélt. Hermione észrevette mind a homlokán lévő izzadtságot, mind a kezében lévő apró remegést, amikor a teáscsészét tartotta, és elkomorult.

– Ha szükség van a jelenlétére, Draco megjelenik, de nem hajlandó senkivel sem társalogni. Nem fog táncolni, beszélgetni, sétálni, és még csak azt sem fogja megtenni, hogy bármilyen figyelmet szenteljen egyetlen alkalmas boszorkánynak, pedig ez lenne a jelenlétének a célja…

Hermione figyelme az őrök néma duójára terelődött. Az egyik a kandalló fölötti absztrakt festményt nézte, a másik pedig ásított. A szórakozott mosolyt lenyomta, amikor a páciensére koncentrált… aki még mindig a fiáról beszélt.

– Draco egy özvegyember, akinek feleségre van szüksége, de csak akkor teheti meg, amikor már illő, hogy újra feleségül vegyen valakit. Ezt a szezont arra használom, hogy felkészüljek erre. Nem tűröm, hogy bárki rosszat mondjon róla, legalábbis addig nem, amíg még itt vagyok.

Hermione minden önuralmát bevetette, hogy ne forgassa a szemét.

– Sajnos, a fiam… valami kavarog benne, ami Astoria halála óta gyűlik, és ez nem fog lecsendesedni. Remélem, be tudom mutatni őt valakinek, aki tetszik neki, mielőtt bármi is történik vele és az teljesen előtérbe kerül. – A kijelentésének megfogalmazása úgy vonta magára Hermione figyelmét, mint a statikus elektromosság, csak egy kis rántás, aztán már el is tűnt. – A kérdés az időzítés. Részt vesz az általam szervezett házassági randevúkon, nem azért, mert ő akarja, hanem pusztán a családja iránti kötelességből. Attól tartok, komoly időhiányban vagyok, ami az ő megfelelési igényét illeti, ezért különböző érdeklődőkkel találkozom társasági eseményeken, hogy megszervezzem ezeket a randevúkat. Amint látja, Miss Granger, a jelenlétem létfontosságú.

Hermione belekortyolt a teájába, és megpróbált lenyelni minden egyes szót, ami felszínre akart törni, de azon kapta magát, hogy elfogyott a tea, és még mindig haragudott. Zavarták a szavai. A komolytalan hangnem miatt.

Ez nem az ő dolga volt.

Tényleg nem.

Hermione többször is elkántálta magának a mondatot, de a fenébe is, mentálisan már olyan messzire túllőtt a célon, hogy még, amikor megpróbált korrigálni, akkor is azon kapta magát, hogy a sziklafal oldaláról lecsúszva a „nem az ő dolga területére” siklik, ami veszélyes volt.

Így hát, a saját érdekében – mivel a gondolat addig gyötörte volna könyörtelenül, amíg el nem gennyesedett, és el nem kellett gondolkodnia rajta – Hermione biztonságos átjárást engedett neki az elméje hídján, majd elzárta a száz dolog közé, amit soha nem mondana ki.

Kezdjük azzal, hogy Astoria nem volt hat hónapja a föld alatt, és máris ott állt, és megpróbálta újra kiházasítani Malfoyt – de csak akkor, ha az már illendő volt. Hermione megcsípte magát, hogy ne szökjön ki belőle az undor. Nem tudott eleget a tisztavérűek kultúrájáról ahhoz, hogy elítélje őket emiatt. Amennyire ő tudta, egy gyors második feleség volt a válaszuk, ha egy anyátlan gyermekről volt szó.

Úgy tűnt, Narcissáé az volt.

De mit tudhatott ő?

Pansy azt mondta, a házasságaikat elrendezték – néha még a születésük előtt –, így egy újabb nem volt éppen elrugaszkodott ötlet. Narcissa azt mondta, nem akarja, hogy a fia egyedül maradjon, miután ő elment.

De Chónak igaza volt, ez egyszerűen ridegnek tűnt.

Daphne keserűségének pedig így még több értelmét látta.

Fenyegetések. Egy munka, ami szinte személyes küldetésnek tűnt. Egy elhunyt feleség. Egy szelektíven néma fiú. Haldokló anya. Draco Malfoy életének körülményei olyan stresszesek és bonyolultak voltak, ami Hermione számára fájdalmasan nyilvánvalónak tűnt. Hozzáadni egy újonnan kötött házasságot – amely kényszerből és nem önszántából született – nagyon is úgy tűnt, mintha gyorsítót öntenének egy pokoli tűzre, ami kontroll nélkül égett.

Úgy tűnt, Narcissa szándékosan nem volt tisztában tettei lehetséges következményeivel.

Valószínűleg puszta makacsságból, vagy talán mert a felismerésük nem tenne jót a céljainak.

Ami rögtön a másik gondolatához vezetett: függetlenül attól, hogy Malfoy milyen helyzetbe került a felesége halála után, talán, ha nem kényszerít egy felnőtt férfit arra, hogy tévelygő agglegényként vegyen részt a házassági randevúkon, talán magától is megteszi. A maga idejében. A maga módján. Azzal a személlyel, akit ő választ. Ha ez megengedett lenne.

Hermione nem tudta, és igazából nem is érdekelte.

Sokkal jobban érezte magát most, hogy hagyta ezeket a gondolatokat szabadon szárnyalni, Hermione bezárta az ajtót, és eldobta a kulcsot. A valódi céljára koncentrált.
– Értem, és hajlandó vagyok tárgyalni.

Erre Narcissa, aki tétlenül játszadozott a nyakában lévő gyűrűvel, kíváncsian nézett.

– Az első néhány hétben naponta megfigyelem, és az új bájital rendszert a szokásos módon kell folytatnia, hogy kialakuljon az alapszint. Azonban a stressz szintjét a lehető legalacsonyabban kell tartania, amíg ezeken az eseményeken részt vesz. Emellett ki kell vennie egy szabadnapot magának, amikor mentálisan kikapcsolódik. A hét bármelyik napja elegendő, nem érdekelnek a konkrétumok. Én személy szerint a gyógyfürdőt javaslom, vagy esetleg egy új hobbit, ami fizikailag nem megerőltető, de szellemileg mégis ösztönző. Végül, mivel csak elképzelni tudom, hogy mennyire megerőlteti magát ezeken az eseményeken, részt veszek rajta én is, és megfigyelem, de nem leszek útban. Csak olyanokra megyek, amelyekre engem is meghívtak, mivel úgy gondolom az állapota titok. Igazam van?

– Így van. És ez így is maradjon, egészen addig, amíg nem titkolózhatok tovább.

– Mal… Draco tudja? – Mert nehéz lenne megmagyarázni a jelenlétét, ha nem tudná.

– Tudja, de…. – A boszorkány szava elakadt, kényelmetlenül érezte magát, ahogy az arca komorrá vált. A kezeit rendesen az ölébe tette. – Mivel valószínűleg úgyis rájön, a fiammal való kapcsolatom… bonyolult. Együtt élünk a családi házunkban, amit ő vásárolt, miután visszatértünk Franciaországból, de ritkán látom őt, hacsak nincs valami köze Scorpius neveléséhez vagy a számos beszélgetésünkhöz, ami az esetleges házassága körül forog. Számtalan okból kifolyólag nem vagyunk a legjobb viszonyban. Kétlem, hogy egyáltalán érdekli a betegségem. Egyszer sem érdeklődött az egészségem felől, mióta elmondtam neki.

– Értem. – Ez volt minden, amit erre a kérdésre mondani tudott.

A tényleges válaszát – milyen meglepő – nem fogadta volna szívesen.

Számítania kellett volna a helyzet további nehézségeire. Elvégre a Malfoyokkal volt dolga. Hermionénak nem kellett volna tudnia Draco és Narcissa kapcsolatának megromlott állapotáról ahhoz, hogy felismerje, viharos vizekre evez.

De Hermionénak volt egy terve, amiben megkerülné a vihar külső peremét, és soha ne engedje magát túl közel. Mindene megvolt hozzá: egy erős hajó, megfelelő horgonyok, és egy jó erkölcsi iránytű, ha meg kellene találnia az északi irányt. Nem aggódott, biztos volt abban az elhatározásában, hogy gondoskodik Narcissáról, és megadja neki azt az időt, amire szüksége van, és helyrehozza, ami elromlott.

És talán együtt dolgoznak Malfoyjal, és kitaláljanak egy tervet a továbbiakra.

– Ráér egy látogatásra az otthonában? Szeretném látni a berendezést, hogy kitaláljam, szükségem lesz-e a saját konyhámra az ételek elkészítéséhez.

– Étkezés? – Narcissa nem rejtette véka alá a szkepticizmusát.

– Igen, ételek. – Hermione céltudatosan figyelmen kívül hagyta a pillantását. – Ételt készítek a betegeimnek, mivel hiszek abban, hogy az étel gyógyít, és az ön állapotában az étrendje legalább olyan fontos, mint a bájitalok, amiket felírok.

– Nos, talán a házimanókkal és a varázslatokkal…

– Én nem főzök varázslattal, és nincs házimanóm.

Az erős kijelentésre az idősebb boszorkány arcára kiülő elemi döbbenet olyan komikus volt, hogy Hermione azon tűnődött, vajon evett-e már valaha olyan ételt, amit nem varázslattal készítettek.

– Akkor hogyan főz? – Gyanakvás volt a szemében, mintha csak gallyakkal és kovakővel gyújtott volna tüzet a főzéshez. Primitív.

– Egy konyhában. Receptekkel, mérésekkel és egy tűzhelyen. Esetleg késsel. Ami az ételt illeti, a kertemben termesztett alapanyagokat használom, és saját kenyeret sütök lisztből, amit egy, a házamhoz közeli mugli gazdától vásárlok. – A boszorkány, ha lehet, még inkább elkeseredettnek tűnt. Hermione úgy folytatta, mintha nem is nézne olyan botrányosan. – Szeretném teljes diétára fogni, de megértem, hogy ez milyen nehéz lesz, ezért hajlandó vagyok napi egy étkezéssel kezdeni, és onnantól kezdve növelni.

Narcissa úgy nézett, mintha sisakvirágot próbálna etetni vele.
– Miért?

Hermione kitekerte a pergament, amely a kutatásainak összefoglalóját tartalmazta.

Jogos volt a kérdés. Olyan, amit joggal tudhatott, mivel az egészségére vonatkozott.

– Sok mindent nem tudunk a mágiával rendelkezők állapotáról, de a betegsége mugli változatánál a kutatások szerint az egészséges táplálkozás fenntartása különösen fontos. Ahogy romlik az állapota, úgy változik a hangulata, és az is, hogy mit szeretne enni, így előfordulhat alultápláltság, fogyás és kiszáradás.

Észrevette, ahogy a boszorkány összerezzent, és emlékeznie kellett arra, bár talán elfogadta a sorsát, az elkerülhetetlen megbeszélése sosem lesz könnyű téma. Hermione jobban tudta, aztán a bocsánatkérés látszatát keltve vigyázott a szavaira, inkább a vigasztalásra törekedve, mint a rideg szakmaiságra.

– Úgy vélem, minél agresszívebben kezeljük önt, és minél inkább kordában tartjuk a tüneteit, annál lassabban fog előrehaladni a betegsége. – Lassan, világosan beszélt. – Szeretném, ha több antioxidáns és gyulladáscsökkentő hatású ételt fogyasztana, ezért elkezdek magának ételeket készíteni. Előkészítettek egy listát, amit átnézhet, ha szeretne javaslatokat tenni a személyes preferenciái alapján. – Hermione egy újabb pergament nyújtott neki, amit a boszorkány tétova kézzel fogadott el.

– Szeretném, köszönöm.

– Nem vállalok garanciát, de menet közben megismerem az állapotát. – Amit Narcissa is tudott. – Már majdnem készen vagyok a bájitalokkal, de rájöttem, hogy vannak olyan összetevők, amelyeknek a jótékony hatásait fokozza, ha bizonyos ételekkel kombináljuk őket.

– És én hajlandó vagyok elvégezni a szükséges változtatásokat… bármennyire is szokatlanok.

Ami egy olyan beszélgetéssorozatot nyitott meg, aminek meg kellett történnie.
– És a szakértő…

– Nem. – Narcissa válasza határozott és egyértelmű volt.

– Megkérdezhetem, hogy miért? A tanulmányok szerint…

– Sem muglik, sem a szakembereik. – Narcissa úgy köpte ki a szót, mintha méreg lenne. Aztán kemény, figyelmeztető pillantást vetett Hermionéra. – Ha nem tudja betartani az utasításaimat, akkor keresek egy másik gyógyítót, aki képes rá.

A kijelentés világossá tette, hogy Narcissa szerint ki irányítja a műsort. És bár ez az elsődleges gyógyítóval talán működött volna, vele nem fog. Hermione egy laza mozdulattal a kandallója felé tett, amivel pusztán csalinak szánt a boszorkánnyal szemben.

– Azt csinál, amit akar. Jobb dolgom is van az időmmel, minthogy segítsek valakin, aki nem hajlandó segíteni magán.

Narcissa arca először is megfeszült a dühtől, és Hermione felkészült egy harcra, egyre a sok közül, hacsak nem vette igénybe a biztosított kiutat. De a vita elmaradt. Egyik lélegzetvételről a másikra láthatóan ellazult, sápadt vonásain olyan üresség söpört végig, ami furcsa és riasztó volt.

Kölcsönös zavarodottsággal bámultak egymásra.
– Ki vagy te?

A felismerés villámcsapásként rázta meg Hermionét, de kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon. Türelmesen. Megértő.
– A nevem Hermione Granger.

Hermione egy zsebkendőt nyújtott Narcissának, hogy megtörölje a homlokát, és a kezét az őrök felé tartotta, akik most már teljesen odafigyeltek.

Miután megtörölte a hajvonalát, Narcissa tekintete körbejárta a szobát, koncentráltan, mintha nyomokat próbálna keresni. A keze remegett, de nem a hidegtől. Aztán a tekintete ismét Hermionéra esett, a szája sarkában megrándult az állkapcsa, ahogy tikkelt.
– Hogy kerültem ide?

Hermione elég okos volt ahhoz, hogy tudja, mikor kell harcolni, és mikor követeli meg az óvatosság a visszavonulást. Ez utóbbira volt szükség.
– Én vagyok a gyógyítója. Ez az én irodám.

Újabb szünet következett, és Narcissa több mély lélegzetet vett, miközben ujjbegyeit a halántékára helyezte, és szorosan lehunyta a szemét. Egy apró bólintással úgy tűnt, magához tért, de láthatóan még mindig megrázta az üresség az elméjében.
– Természetesen, természetesen. Folytassa csak, Miss Granger!

A folytatás a korábbi vitájuknak megfelelően visszaküldte volna őt a kandallón keresztül, de Hermione nem volt kegyetlen vagy érzéketlen. A vita várhatott. Muszáj volt.
– Szeretné ezt a beszélgetést később folytatni?

– Nem vagyok rokkant.

Á, akkor már teljesen magánál volt. És mogorva a sebezhetőség pillanatától.

– Természetesen nem – válaszolta Hermione vékonyan. – Milyen gyakran fordul elő ilyesmi?

– Többször, mint szeretném.

– Mennyi ideig?

– Röviddel azután, hogy diagnosztizáltak.

– Ez az új bájitalok kiválasztása előtt vagy után volt?

Narcissa válaszképtelensége volt minden, amit Hermionénak tudnia kellett.
– Ez a kezelés nem lesz mellékhatásoktól mentes, és lehet, hogy nem fog tetszeni. A lényeg, hogy tartsa magát a tervhez.

És Hermione nem volt olyan naiv, hogy azt higgye, nem próbálja majd erőltetni. Ez Narcissa Malfoy módszere – makacs és büszke, nem volt hozzászokva, hogy bárkinek is átengedje az irányítást. Többé már nem. Soha többé. Nem, ha tehette volna. Nem számított az ok vagy az ár.

Bár most engedékeny volt, Hermione jobban tudta, minthogy azt higgye, ez lenne a norma.

Miután megköszörülte a torkát, folytatta az elvárásait, most, hogy a páciense késznek tűnt.
– Szeretném, ha tornázna. Segít az egyensúlyérzékén, ami csökkentheti az esések esélyét. A masszázsok segítik a keringés fokozását, ezért ajánlom őket. Szeretném azt is megnézni, hol tudom tárolni a főzeteit az otthoni látogatások során, hogy ellenőrizzem a konyhai kapacitásait. Egy hétre elegendő mennyiséget fogok főzni, így a lehető legfrissebbek lesznek. Mindenképpen elviszem őket egy listával, mit, mikor és hogyan kell bevenni. Találkoznom kell majd az önök privát gyógyítóival is, hogy mindannyian egy oldalon álljunk.

Narcissa bólintott, a tekintete az előtte lévő, elfelejtett listára esett. Több perc csend telt el, mire a boszorkány teljesen visszatért a normális kerékvágásba. A küszöbön álló vitájuk örökre elmaradt. Hermione kitörölte a saját elméjéből, de a téma elmentve maradt egy fájlban, hogy későbbre is elraktározza.

– Nagyon sokat gondolkodott ezen, Miss Granger, és ilyen rövid idő alatt egy olyan betegségről, amit nem ismer. Tudom, nem én vagyok a legkönnyebb beteg, akivel eddig találkozott… – Hatalmas alábecsülés. Megköszörülte a torkát, hogy ne fulladjon bele a szavakba, de Narcissa elég éles eszű volt ahhoz, hogy olvasson a sorok között. – Mindazonáltal köszönöm, hogy a múltunk ellenére komolyan veszi az ügyemet.

– Ha egyszer elkötelezem magam valami mellett, akkor nem hagyom abba. Ezt ne feledje.

Narcissa kék szemei felemelkedtek, találkoztak az övével, és bár ez olyan múló volt, talán nem is vette volna észre, ha tétovázik egy másodpercet, Hermione megérezte a tekintetéből a tisztelet csipetnyi jelét.

Sokkal többet, mint a beszélgetésük kezdetén.

Sokkal jobban, mint amire számított, ha őszinte akart lenni.

De később, ahogy Hermione újabb gyógynövényeket akasztott fel száradni a későbbi bájitalfőzéshez, eszébe jutott, hogy ahogy minden növény magból indul, úgy minden embernek is el kell kezdenie valahol. És ott, az irodájában, egy hétfő délután, Narcissa Malfoy számára épp olyan jó helynek tűnt, mint bármi másnak, hogy elkezdje.

***

2011. április 6.


Hermione tényleg randizott egy fontos emberrel…

Saját magával.

Minden hónap második szerdáján elvitte magát. Legtöbbször színházakba járt előadásokra, moziba az általa kiválasztott filmekre, balettelőadásokra és koncertekre – és minden más eseményre, ami érdekelte. Néha sétálni ment a parkba, megcsodálta a körülötte lévő világot, esetleg magával vitt egy könyvet, hogy estére elolvassa, amíg be nem sötétedett. Ajándékokat vett magának, apró figyelmességeket, amelyeket soha nem engedett meg magának. Virágokat. Édességet. Máskor elment a piacra, és megvásárolt mindent, ami egy nyugodt estéhez kellett, egy kitűnő étellel és még jobb társasággal…

Saját magával.

A legtöbb barátja bizarrnak tartotta, hogy valóban betartotta a magával tervezett randevúit, de Pansy és Parvati felszabadítónak találta ezt, és ők is elkezdték ezt csinálni. Ron ritkán meghívatta magát – ezt a meghívást mindig visszautasította, mivel ez az önfeledt társasozás egész célját meghiúsította.

Az önmagával való randevúzás lehetővé tette Hermione számára, hogy kapcsolatba kerüljön azzal, mit vár el magától, és potenciálisan mire lenne szüksége egy esetleges partnerétől. Lehetővé tette számára, hogy kapcsolatba kerüljön önmagával, lehetőséget adott neki, javítani az öngondoskodási szokásait, és esélyt adott a saját vágyait teljesítse anélkül, hogy valaki másra támaszkodna.

Igazság szerint Hermione többet szeretett volna eljárni valahová, de akkoriban csak havi egy napot tudott vállalni. Lehet, ez a jövőben változni fog, de egyelőre ez működött.

Márciust kihagyta, és eltökélte, áprilisban sem teszi ugyanezt, de a randi este az elképzelhető legrosszabb napra esett.

Az előző éjjeli viharral kezdődött, amely betörte az üvegház üvegét. A varázslattal a javítás gyorsan ment, de ez felborította a reggeli kertészkedés menetrendjét.

Aztán Theo neve hirtelen megjelent a naptárában egy sürgős találkozó miatt, aki elfelejtette megemlíteni, hogy egy Roger Davies nevű csapdába fog belesétálni.

– Elraboltad a betegemet!

Nem volt értelme hazudni valamiről, amit szándékosan tett.
– Igen, én voltam.

Roger egy lélegzetvételnyi időre megtorpant, bámulta a nőt, akit zavarba ejtett a nyers beismerés. Hangulata a döbbenetből önigazoló dühbe váltott.

– Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyesmire. Éppen te, Hermione, azt hittem, te magasabb erkölcsi síkon működsz. Olyanon, ahol nem mész a kollégák háta mögé, és nem rabolod el a betegüket. Egy olyan beteget, hadd tegyem hozzá, akit te visszautasítottál. Ez faragatlan, szakszerűtlen és…

Hermione abbahagyta a figyelést, inkább hagyta, hogy a tekintete Theóra vándoroljon.

Az alkalmi szemlélő számára rendkívül távolságtartónak tűnt. Attól, ami az irodájában történt, pontosan ezt a hozzáállást próbálta közvetíteni. A lány jobban ismerte. A szemében csillogott valami, ami arról árulkodott, Theót mennyire szórakoztatta Roger szónoklata. Hermione is rajtakapta, hogy a teájába kuncog, és nem állt szándékában a varázslót leállítani.

Theo válaszképtelensége csak egyet jelentett: tesztelte őt.

Néha unalomból tette, de leginkább a saját szórakoztatására, mivel volt egy kis istenkomplexusa, ami abból fakadt, hogy ő volt a legfigyelmesebb ember mindig. Theo szerette látni, ahogy az emberek vergődnek. Nos, főleg Hermionét, mert ő a legtöbbször rendíthetetlen volt. Azért is szerette próbára tenni, mert akárhány ajánlatot is utasított vissza, nem engedett abból a meggyőződéséből, hogy Hermione egy nap majd a Minisztériumot fogja vezetni.

És bár pokolian tévedett, Hermione még soha életében nem bukott meg egy vizsgán sem, és most biztosan nem fogja elkezdeni.

Így hát kitöltötte a tesztjét, és csodálkozott, hogy milyen könnyedén elérte a legjobb jegyeket.

Könnyedén, mert ő már felkészült Rogerre. Ő csak egy aprócska folt volt a radarján, amikor elvállalta Narcissa ügyét, aprócska a dolgok nagy összefüggésében. Mivel Hermione tudta, hogy a férfi nem venné túl jó néven a lopást, már előkészített egy kis beszédet, amely arra játszott rá, amit Roger a legjobban értékelt: a munkájára és az egójára.

– Narcissa Malfoynak azonnal el kell kezdenie a kezelést, nem pedig néhány hónap múlva, amíg lefuttatjátok a vizsgálatokat, hogy megállapítsák, honnan ered a betegsége. Túl gyors a lefolyása ahhoz, hogy időt vesztegessenek rá.

– Ez sértő, nem gondolod, hogy…

Hermione összeszűkítette a szemét miközben a férfira nézett.
– Tudod, mi történne, ha Narcissa Malfoy vagy akár Draco, bármit is sejtene arról, hogy a kezelésed késlekedése a családjával töltött időbe került neki?

A fenyegetés részben üres volt, de az arckifejezése jelentett valamit.

Theo irodájában csend támadt, és Hermione kihasználta, hogy a gondolatmenetét az elméjébe csempéssze.

– Már csak a felelősségre vonás is tönkretenné a karrieredet, és megkérdőjelezné az összes kutatásodat, Roger. Szóval… igen, elfogadtam az ügyét. – Összefonta a karját a mellkasán, arca összeszorult. – És megszegtem a saját szabályaimat, hogy ezt megtegyem. Remélem, az egód nem vakít el attól és belátod, hatalmas szívességet tettem neked, amivel megvédtem az osztályunkat és a munkánk egészét. Ó, és téged is.

Roger megdörzsölte a tarkóját, ahogy a legtöbb férfi tette, amikor bűntudatot érzett.

– Én… én nem így láttam. – Mégis komolyan gondolta, amikor bocsánatot kért, amiért behívta őt a nem tervezett találkozóra, az arca egy kissé rózsaszínűre vált. – Még mindig átnézhetem az aktáját, ha adsz egy másolatot, és ha segítségre van szükséged, rendelkezésre állok. Szeretnék még kutatni a családtörténetében is…

– Azt majd én elintézem, ha már belerázódtam a kezelésébe.

– Rendben. – A férfi az órájára pillantott. – Találkozóm van.

Amikor Roger elment, Theo a csészealjra tette a teáscsészéjét, és felegyenesedett. Először a mandzsettagombjait igazította meg, mielőtt kisimította a fehér ingét, végigsimította a tengerészkék nyakkendőjét, kiegyenesítette a gyűrődéseket.

– Szép munka.

Az a tény, miszerint a férfi vidámnak tűnt, nem akadályozta meg Hermionét abban, hogy a vigyorgó varázslóra bámuljon.

– Legközelebb egy figyelmeztetés jól esne.

Theo arckifejezése elárulta neki, hogy ez soha nem fog megtörténni. Valójában épp meg akarta mondani neki, hova mehet, amikor kopogtak az ajtón.

Padma bedugta a fejét, meglepődve, de boldogan, amiért Hermionét látja.
– Segítségre van szükségem.

A feladat végül három órát vett igénybe, kimerítő számú vizsgálatot, és végül a diagnózis: ezüstpor-mérgezés. Aztán megtalálta a harapásnyomot, ami miatt Padma hívta, hogy bejelentést tegyen egy újonnan létrejött vérfarkasról.

Mire Padma befejezte a terapeuta ajánlását, és a Minisztérium elindította a vizsgálatot, hogy hogyan harapták meg a beteget, már jóval elmúlt négy óra, és Hermionénak már csak egy órája maradt a Narcissával és az aktuális gyógyítókkal való találkozásig.

Randi este volt, és Hermione úgy tervezte, elviszi magát egy nyolckor kezdődő városi előadásra. Több számítás után rájött, hogy nem ér oda időben, hacsak nem indul el Malfoyék házától.

Így került Hermione a tágas konyhájukba csütörtök este, egy sötétzöld csipkés koktélruhába és nude magassarkúba öltözve. Hosszú haját lágy fürtökké szelídítette bodorítófőzet segítségével. Amikor kilépett a kandallóból, Narcissa rövid együttlétük során először vetett rá elismerő pillantást.

Egy hosszú, diófából készült konyhai asztalnál gyűltek össze, amely nagyobb volt, mint az ő étkezőasztala. Hermione kitette Narcissa kezelési tervét, a kutatási pergamenjét és a bájitalokat, amelyeket előző este főzött. Reggelre, délutánra és estére osztotta fel. Összesen kilencet.

Narcissa palliatív gyógyítói, Keating és Sachs (sosem törődött a keresztnevekkel), vele szemben ültek. Amennyire ő tudta, néhány naponta jöttek, és a személyzet tagjaként kísérték el őt az eseményekre.

Ezeknek a szerepeknek az elkövetkező hónapok és évek során meg kellett változniuk.

Csendben átolvasták a részletes utasításait Narcissa bájitalrendjével és étkezési tervével kapcsolatban. Narcissa minden példányt átlapozott, furcsán csendben, panasz nélkül, de a boszorkány megfigyelését félretette a magángyógyászok felmérése javára.

Hermione első értékelése alapján, miközben száját vonallá szorította össze, tökéletesen megfelelő gyógyítóknak ítélte őket. Semmi különleges. Idősebbek voltak Hermionénál, de fiatalabbak Narcissánál, jellegtelenek, mint a legtöbb magángyógyító, felejthető vonásokkal, de egyikük sem akart kitűnni. Mindazok voltak, amiknek lenniük kellett: képesek voltak követni az utasításokat, és elég tehetségesek voltak ahhoz, hogy elvégezzék a munkájukat.

Narcissához azonban merészen hűségesek voltak… és Hermione nem tudta eldönteni, hogy ez előny vagy hátrány. Azt viszont tudta, hogy nyilvánvalóan szkeptikusak Hermione jelenlétével kapcsolatban.

És a kezelési tervével kapcsolatban.

– Granger gyógyító – szólalt meg Sachs, miután Hermione megkérdezte, van-e kérdés. – Ez egy terjedelmes lista a bájitalokról, honnan tudja, hogy nem hatnak egymás ellen?

A válasz egyszerű volt.

A nő elvégezte az átkozott munkáját, de valójában azt mondta:
– Ez a szakterületem.

És ennyiben hagyta a dolgot.

Narcissa finoman köhintett.

Keating felvette a második fiolát a kilenc fiola sorában, amit azért rakott ki, hogy megmutassa, hogyan néz ki mindegyik.
– És azt akarja, hogy ő vegye…

– A menetrend egyértelmű. – Hermione megőrizte a professzionális hangnemet.

– Itt az áll, hogy ön gondoskodik az étkezésről – mutatott rá Sachs.

– Én fogok. Egyelőre napi egy étkezés, holnaptól kezdve. – Az igazat megvallva, nem volt energiája az ételek elkészítésére és a bájitalok főzésére is. Ezek mind ismeretlen receptek voltak, amelyekkel még sosem próbálkozott, és így a főzés feladata tovább tartott, mint gondolta volna. Valószínűleg nem a legjobb munkája, de nem hibázott.

– Nem értem, hogy a házimanók miért nem tudják minden ételét elkészíteni.

Hermione türelmesen a gondosan összehajtogatott pergamenekre mutatott, amelyeket mindkettőjüknek készített, hogy tanulmányozhassák.

– Kérem, nézzék át a kutatásomat, mert minden kérdésükre választ ad. Bármilyen további kérdéssel, vagy bármi mással, amivel kiegészíthetik a kutatásomat, hívhatnak. Szeretném, ha a következő harminc napban Narcissa asszonyt figyelné – kizárólagosan. De amint ez letelik, elvárom, hogy mindketten visszatérjenek a szokásos napirendjükhöz. Kellemes ünnepeket!

– Fizetett szabadság – tette hozzá Narcissa.

A két boszorkány megrázta a fejét, mindketten örültek a hirtelen jött szabadságnak és a főnökük nagylelkűségének.

– Mára ennyi volt a mai napra. – Hermione mindkettőjükre mosolygott. – Alig várom, hogy mindkettőjükkel együtt dolgozhassak.

Kezet fogtak, mielőtt mindketten összeszedték a pergamentekercsüket, és távoztak.

– Úgy tűnik, nem kedveli a gyógyítóimat, Miss Granger.

Hermionénak őszintén szólva még nem volt róluk véleménye. Csak egy értékelés, amit a további interakciók során lehet, és valószínűleg ki is fog igazítani, ahogy mindkettőjüket jobban megismeri, mint gyógyítókat és mint embereket.

– Általában egyedül dolgozom, úgyhogy ez… más lesz. – De nem rossz értelemben, hiszen a jelenlétük lehetővé tenné Hermione számára, hogy a munkán és a bájitalfőzésen kívül is legyen élete, ha a dolgok rosszabbra fordulnak.

Még mindig ott volt az a rész a lojalitásukkal kapcsolatban, ami aggasztotta Hermionét.

– Mióta dolgoznak a családjánál?

– Ők ápolták Astoriát a betegsége idején. Kiképezték őket a végstádiumú ápolásra.

Ah.

Akkor évekig.

A hűség lehet, hogy gondot okozna, ha Narcissa eltérne a kezelési tervétől. Nem úgy tűnt, mintha bármelyiküknek is lenne annyi bátorsága, hogy szembeszálljon az idősebb boszorkánnyal. Ami akkor jelentene problémát, ha Narcissa úgy döntene, nem tartja be a szabályokat… és Hermione kutatásaiból ítélve, amelyek a betegség időtartama alatt bekövetkező személyiségváltozásokról szóltak, ez valószínű volt, bár nem szándékos.

Nos, az, hogy Malfoyéknak valószínűleg volt egy házimanójuk, pozitívum volt.

Ha bármi történne, Hermionét riasztani fogják.

Ha már a manóknál tartunk, Hermione kissé összeráncolt szemöldökkel fürkészte a szobát.

Az utolsó dolog, amit a Minisztériumból való kilépése előtt tett, az volt, amikor megingatta a Wizengamotot, hogy szavazzon a manók emancipációja mellett, ami elég nagy felfordulást okozott azokban a családokban, amelyek elég gazdagok voltak ahhoz, hogy a lények generációról generációra öröklődjenek. Az új törvény értelmében a családoknak kötelességük volt felszabadítani őket, és lehetőséget biztosítani az újrafelvételre: fizetést és élhető körülményeket biztosítva.

Továbbá, mielőtt egy család megtarthatott volna egy manót, részletes dokumentációt kellett benyújtani a Minisztériumnak. A Minisztérium ellenőrizte az okmányokkal nem rendelkező házimanókat – az aurorokat hívták be, ha Varázslény-Felügyeleti Főosztályon gondok adódtak. A bírság és a nyilvános szégyen önmagában nem érte meg, hogy megszegjék a szabályokat.

Hermine még azt is tervbe vette, hogy Skóciában felállít egy kis menedékhelyet, ahol szolgaságtól mentesen élhetnének, de munka miatt kedvükre jöhetnek-mehetnek, ha úgy döntenének, nem a családdal akarnak élni.

Kíváncsi volt, hogy a terv tovább élt-e.

– Miss Granger – szólalt meg először Narcissa. – Ha a házimanónkat keresi, csak egy részmunkaidős alkalmazottat foglalkoztatunk, mivel Draco szerint ez a ház túl kicsi egy teljes személyzethez. Ő főleg a takarítást végzi, és segít Scorpius esti programjaiban.

Hermionénak még nem volt alkalma felfedezni az otthonukat, de pusztán a konyha és a szomszédos nappali alapján komolyan kételkedett benne, hogy a Malfoyok szívesen laknának bárhol, ami kicsinek mondható.

Furcsán modern kialakítású volt egy ilyen hagyományos családhoz képest, ami zavarta a róluk alkotott képét. Olyannyira, hogy Narcissa a szilvaszínű ruhakölteményében, az aranyszalagos kapcsos nyakláncában és a hozzá illő díszes kalapja alá fésült hajában szinte már-már oda nem illőnek és túl régimódinak tűnt, miközben Hermione mellett ült az asztalfőn.

Maga a helyiség tiszta, nyitott és világos volt, ablakokkal, sok fénnyel, fehér falakkal, világos fapadlóval, amely ellensúlyozta a konyha sötét színű szekrényeit, és a vízeséses szigethez illő gránitpultokkal.

A nappaliban sötétszürke kanapék álltak, közöttük egy dohányzóasztallal, mind megfelelően távol a kandallótól, amelyből több mint harminc perccel ezelőtt lépett ki. A művészeti alkotások ízlésesen voltak elszórva a térben, és Hermione látta, a szoba túlsó oldalán továbbiak vezetnek fel a lépcsőn. Tudta, hogy nem Narcissa tervezte. Emellett rengeteg Pansy dekorációs alapdarabja volt jelen a szobában, de ez nem magyarázta meg azt, hogy mennyire modern volt.

És azon kapta magát, hogy ezen tűnődik.

– Zippy! – Narcissa udvariasan szólította, mire a szabad házimanó materializálódott mellette, fekete csokornyakkendőt viselt, és meglehetősen egészségesnek tűnt.

– Igen, úrnőm.

– Ő itt Hermione Granger kisasszony. – Hermione udvariasan biccentett a manónak, aki nagy, felismeréssel teli szemekkel bámult rá. És… csodálattal. Narcissa folytatta: – Ő fog vigyázni rám Keatinggel és Sachsszal együtt. Úgy kell tenned, ahogy ő utasít, mintha ő is a család tagja lenne.

– Megtiszteltetés lesz.

Narcissa szemügyre vette a kisebb teremtményt, mielőtt a tekintete Hermionéra siklott.
– Köszönöm, Zippy. Most pedig kérlek, tájékoztass Scorpius menetrendjének alakulásáról.

– Az ifjú mester befejezi az etikettet. Miss Prichard felöltözteti őt megfelelő vacsoraruhába, és hamarosan készen lesz. Draco mesternek nem lesz rám szüksége. Hazamegyek.

– Köszönöm. Kellemes nyaralást.

Zippy még egyszer tisztelettudóan bólintott, és egy ujjcsettintéssel eltűnt.

Hermione hivatalosan is olyan tanácstalanul érezte magát, hogy meg sem próbálta volna mindet kiemelni, mert nem akarta még jobban összezavarni magát. Nemcsak rossz érzés volt ez, de teljesen idegen fogalom is volt számára. De, ami még rosszabbá tette a helyzetet, hiába próbált Hermione nem gondolni rá, úgy találta, ez olyan, mintha nem próbálna lélegezni, nagyon hamar túl nagy lesz a feszültség, és kétségbeesett lélegzetet kell vennie.

És pontosan ez történt.

A gondolatai elszabadultak.

Először is, Zippy furcsán jól beszélt egy házimanóhoz képest. Jobban, mint Sipor. Tisztelettudó, mint a legtöbb családtag, akiknek dolgoztak, de ő részmunkaidőben dolgozott, volt otthona, és szabadnapjai.

Ez önmagában elég sokkoló volt ahhoz, hogy sokáig tartson, de csak folytatta.

Nem a házimanóról. De etikettleckék egy ötévesnek? Ginnynek nehéz volt úgy végigcsinálni Al étkezését, hogy ne kerüljön étel a ruhájára, nemhogy közben a fia a megfelelő evőeszközöket használja.

Áldott legyen a szerencse, hogy ezek után az agyában a kerekek eléggé lelassultak ahhoz, hogy levegőhöz jusson, és felhozza a két utolsó zavaros témát, a modern otthonukat és a fenébe is, őket magukat, de egyikről sem tudott különösebb elemzést összehozni.

Ahhoz időre lenne szükség.

Rengeteg idő.

És egy tábla.

Hermione csak akkor vette észre, hogy nagyon elgondolkodott Zippy távozását követő csendben, amikor észrevette, Narcissa kihívó pillantással néz rá. A fejét oldalra hajtotta, máris felkészült egy újabb vitára. Az igazat megvallva, az ellentétes filozófiájuk miatt kialakult viták már-már normálisnak tűntek, még néhány interakció után is.

Nem volt annyira profi, mint amennyire szerette volna, de jobb volt, mint amennyit remélni lehetett, tekintve, hogy mennyi időt töltöttek egymás társaságában. Hermionénak volt egy szabálya: ő csak védekezett. Soha sem támadott. Ez utóbbit Narcissára bízta, aki olyan jól játszott, ami elgondolkodtatta, vajon a boszorkány csak azért tesz-e fel neki célzott kérdéseket, hogy tesztelje a határait és a korlátait, bökdösve és piszkálva, aztán elemezve, mennyit bír Hermione, mielőtt eléri a határát, és bekattan.

Ez volt a normális. Minden páciens próbálkozott, de egyik sem járt sikerrel.

Jobb, ha túl vannak ezen a részen.

– Mondja csak, Miss Granger, valami mást várt a házimanótól?

A sértődött hangnem, a feszült testbeszéd és az alig leplezett ingerültség összeszűkült arckifejezése alapján Hermione jobban tudta, minthogy olyan nyíltan válaszoljon erre a kérdésre, ahogy egyébként tette volna. Úgy tűnt, inkább háborút akar kirobbantani, mint békét kötni.

– Alig várom, hogy együtt dolgozhassak vele.

Rossz válasz volt.

Narcissa összehajtogatta a kezelési terveket tartalmazó pergament.

– Tudom, a családomnak nem a legjobb híre van arról, hogy tisztelettel bánik a manókkal. – Egy újabb alábecsülés, hogy finoman fogalmazzon. – Azonban biztosíthatom önt, hogy Zippyvel tisztességesen bánnak, órabért kap, van szabadsága, egészséges és szabad. Nem kötődik a családomhoz, hiszen ő is a Greengrass családnak dolgozik. Változnak az idők, Miss Granger.

– Így van – értett egyet Hermione egy enyhe bólintással, de mivel nem tehetett mást, rá kellett mutatnia az érvelésének egy kulcsfontosságú ellenérvére. – A törvény szerint.

Narcissa nem hátrált meg.
– Akárhogy is van, attól még magáért beszélhet, hogy betartjuk az említett törvényt. Mindig van mód bármilyen szabály megkerülésére.

Persze Narcissa ezt mindenkinél jobban tudhatta.

– Igaz, de az alternatíva nem kívánt figyelmet vonna a családodra, olyan figyelmet, amire nincs szüksége, ha meg akarja tartani a helyét, amiért oly keményen megdolgozott, hogy visszaszerezzen a társadalomban. Tehát az engedelmessége csak taktikai eszköz, és ezért nem sokat jelent számomra. – Hermione szünetet tartott, de vonakodva adott neki egy kis hitelt. –Viszont jó látni.

Néhány pillanatig nem váltottak szót. Hermione felállt, összeszedte a kilenc bájitalos fiolát, amit korábban az asztalra tett, és a többi közé csúsztatta a magával hozott fonott kosárban. Aztán elindult, hogy keressen egy helyet, ahol az üvegcséket tárolhatja.

Narcissa tekintete végig rajta volt, ahogy a kosarat a pultra tette, és hátralépett, hogy szemügyre vegye a diófa szekrények hosszú sorát. A nyitott szekrényekben díszes konyhai tárgyak sorakoztak. Hermione kinyitotta előtte az ajtót. Üvegek, csészék, teáscsészék. Becsukta.

– Miss Granger… – Az idősebb boszorkány hangja elgondolkodó volt; úgy hangzott, mintha egy ideje mérlegelte volna, amit mondani készül. Hermione hallgatott, hagyta, hogy folytassa. – Észrevettem az interakcióink során, hogy mindig van véleménye, és nagyon keveset tesz azért, hogy cenzúrázza magát.

– Touché.

Narcissa komolytalanul intett a kecses kezével.
– Az én koromban, azt hiszem, kiérdemeltem a jogot, hogy elmondjam a véleményemet, nem gondolja?

– Megvan ez a joga, ahogy nekem is jogom van kimondani a magamét. A kor nem jelenti azt, hogy szabad az út, és emiatt nem mentesül felelősségre vonás alól a szavaiért és a tetteiért.

– Természetesen nem akartam megsérteni. Csak jobban meg akartam ismerni, hiszen belátható időn belül egymás közelében leszünk. – Narcissa megköszörülte a torkát, mintha még többet akart volna mondani, de megállította magát.

Hermione várakozóan felhúzott szemöldökkel pillantott rá a válla fölött.
– Folytassa csak.

Narcissa szeme kissé összeszűkült, ami azt jelentette, hogy kész tovább haladni. Hermione meglehetősen unott arckifejezéssel fogadta a kihívást.

– Csak arról van szó, hogy az interakcióink során észrevettem néhány dolgot. Ön Draco korabeli, ugye?

– Amennyire emlékszem, majdnem egy évvel idősebb vagyok. Szeptemberben leszek harminckét éves.

– Házas?

– Nem.

– Elvált? – A nő hangjában a szó hallatán régies undor volt.

– Nem.

– Eljegyezett?

– Nem, egyedülálló vagyok.

– Gondolom, már évek óta. – A kérdés ártatlanul hangzott, de volt benne valami lekezelő. – A válasz hiánya azt jelenti, hogy a válasza igen, amit érdekesnek találok. – Narcissa megérintette az állát, és elgondolkodónak tűnt. Aztán végigsimított ujjaival a nyakláncon, amely gyakran úgy tűnt, hogy nem illik az öltözékéhez, de ettől függetlenül viselte. – Az, hogy az ön korában még hajadon, bizonyos értelemben logikus. A megalkuvást nem tűrő hozzáállás nem illik egy olyan nőhöz, aki férjhez akar menni.

– Nem mindenki akar megházasodni.

Hermionéra vetett egy tudálékos pillantást.
– Ön meglehetősen liberális, Miss Granger. – És ez ugyanaz a hangnem volt, amivel egy nagyon gazdag ember egy másik embert nagyon szegénynek nevezne. – Ön azonban nő. A természetünkben benne van, hogy meg akarunk házasodni, családot alapítani, letelepedni, és feleségként élni.

Hermione fejében két, egymástól merőben eltérő vélemény versengett az uralomért.

Az első az a zavaró igazság volt, hogy Narcissa nem tévedett. Hermione eljátszott a gondolattal, hogy valóban elkötelezi magát, felépít egy közös életet valakivel, és saját gyerekei lesznek, de nem jött össze.

Ha teljesen őszinte akart lenni magához, Ron után sosem próbálta meg őszintén.

A második gondolat azonban hangosabb volt, jobban gyötörte a tény, hogy Narcissa megjegyzése teljesen melléfogott. Hermione valóban nő volt. Bár nem ítélne el senkit, aki ezt az utat akarja járni – mert ez az ő választása –, neki sokkal magasztosabb céljai voltak annál, hogy csak feleség legyen, aki csak az utódnemzésért házasodott.

Hermione profi volt, Narcissa pedig a betege, nem hagyta, hogy a boszorkány provokálja. Így hát válasz helyett tovább keresett egy szekrényt, ahol a heti bájitalokat tárolhatta. És miközben kinyitotta és becsukta a különböző szekrényeket a sorban, legalább tizenhét választ fogalmazott meg a fejében.

Mert egy nem volt elég.

– A felső sarokszekrény üres, és pont jó lesz.

Narcissának természetesen igaza volt. Elvégre ez az ő otthona. Miközben Hermione elkezdte gondosan sorba rakni, és rendszerezni a felcímkézett fiolákat, Malfoy asszony finoman megköszörülte a torkát, mintha fogva tartott közönséghez készülne szólni. Ha a hangja egy kicsit magasabb lett volna, akkor Umbridge-re emlékeztette volna.

Hermione, aki már így is kissé ideges volt attól, hogy vissza kellett fognia magát, megfeszült, mielőtt rájött volna, hogy ezt tette. Aztán összeszorította a fogait.
– Igen?

– Bevallom, hogy kíváncsivá tett, Miss Granger. – Nem volt biztos benne, hogy ez jó vagy rossz dolog, de úgy döntött, az a legjobb, ha nem szól semmit, és hagyja, hogy a boszorkány zavartalanul folytassa. – Ön nagyon emlékeztet engem magamra, és emiatt úgy döntöttem, hogy adok önnek egy baráti tanácsot. Csak egy apróságot, amit anyám mondott egyszer nekem.

Hermione nem törődött azzal, hogy a boszorkány szavai miatt úgy érezte magát, mint egy patkány, aki betanítás nélkül megtanulta, hogyan kell megnyomni egy gombot.

– Nem vagyok hozzászokva az önök kultúrájához, Miss Granger, de a varázslók nem akarnak olyan boszorkányt, aki lealacsonyítja őket. Nem érdekli őket egy olyan boszorkány, aki minden szempontból kihívást jelent számukra, aki túlságosan képes gondoskodni magáról, túlságosan hozzászokott az egyedülléthez. A varázslók azt akarják, szükség legyen rájuk. Imádottnak. Ellátottnak. Vezetni akarnak. Még ha meg is kell színlelnie, Miss Granger, azt javaslom, tanulja meg ezt, ha valaha is reméli, hogy férjhez megy.

Hermione félúton megállt, miközben az utolsó reggeli bájitalokat rakta szép sorba a polcon, miközben eldöntötte, válaszoljon-e, vagy tegyen úgy, mintha semmit sem hallott volna.

Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki ilyet mondott neki, így nem reszketett úgy, ahogy más helyzetben tette volna. Valójában Hermione némán köszönetet mondott Mrs Weasley-nek, aki - a sok kis beszélgetésük során, amikor még Ronnal járt - akaratlanul is felkészítette őt a mostani helyzetre.

Egészen a válaszáig.

Igen, a válaszra, mert nem tudott tovább hallgatni. Nem, amikor ilyen alaposan megzavarták.

Hermione letett egy fiolát a polcra, és folytatta a munkát, elhelyezte az utolsó reggeli fiolát, mielőtt belélegezte, kifújta a levegőt, és olyan hideget idézett a hangjába, amire még ő maga sem számított.

– Ez a különbség köztünk, gondolom.

– Igen? – Narcissa hangja kíváncsinak tűnt.

Egy pillanatnyi csend telt el közöttük, miközben Hermione a délutáni fiolákhoz kezdett, még mindig elfordulva.

– Önnel ellentétben én nem fogom megjátszani magam vagy szerepet játszani csak azért, hogy egy férfinak tetszését elnyerjem vagy örömet szerezzek. Igen, férfi, mert a varázslók elsősorban férfiak. Nincs különbség a kettő között. Ha egy férfi akar engem, akkor úgy akar, ahogy most vagyok, és úgy akar, amivé válni fogok. Folyamatosan fejlődök és változom, ahogy azt várom, hogy ő is. Nem fogja megfélemlíteni vagy elriasztani a hatalmam, vagy én magam, mert a férfi, akit választok, csak az lesz: férfi. Nem egy bizonytalan gyerek.

Kifújta a levegőt, és megpróbálta kierőszakolni a szavait kísérő, felfokozott energiát.

De nem sikerült.

– A férfi, akit választok, biztos lesz önmagában és a szerepében, amelyeket egymás életében fogunk játszani. És amikor kedveskedem neki, az nem azért lesz, mert az egójára apellálok, hanem mert én akarom. Mert szeretem és tisztelem őt, azt, ami közös bennünk. Amikor ő úgy dönt, hogy vezet, én követni fogom, de nem vakon, vagy csak úgy, hogy megnyugtassam, hanem önszántamból. Mindenekelőtt partnerek vagyunk, ami azt jelenti, bízom benne, hogy nem hoz olyan döntéseket, amelyek mindkettőnket közösen és külön-külön is érintenek, anélkül, hogy előbb velem konzultálna. Ez lesz a kötelességünk egymás és a…

– Draco, mióta állsz ott?

Egy sor olyan baklövés történt, amit, ha Hermione jobban odafigyelt volna arra, hogy mi történik körülötte, és nem lett volna teljes dühöngő üzemmódban, talán el lehetett volna kerülni. Azzal kezdődött, hogy a szél azonnal eltűnt az érvelése vitorláiból, a buzgó szavai mögötti energia éppúgy elapadt a vízen, mint a torkában. Aztán elvesztette a talajt, képletesen és szó szerint is, ahogy a sarka elvesztette a tapadást, és megcsúszott.

Csak Narcissa hangos felhördülését hallotta, amikor éppen csak sikerült biztonságban tartania egy fiolát, és nem elrontania egy éjszaka kemény munkáját, azzal, hogy a könyökével megtámasztotta magát a pulton.

– Miss Granger, jól van? – Narcissában legalább volt annyi tisztesség, hogy hangja megijedtnek és aggódónak tűnjön.

– Teljesen jól vagyok. – Hermione felhúzta magát, és folytatta a feladatát. Semmi látnivaló. Persze a bokája majdnem annyira fájt, mint a büszkesége, de inkább eltörte volna a másikat, minthogy ezt beismerje. – Csak befejezem itt, és elindulok. Reggel visszajövök az ételekkel.

– Biztos benne…

– Jól vagyok! – És mivel ez túl idegesen és élesen hangzott, Hermione újra megpróbálta, még mindig háttal nekik. – Köszönöm az aggodalmukat, de tökéletesen jól vagyok.

A csend, ami ezt követte, legalább olyan hosszú volt, mint amilyen fülsiketítő. Szinte érezte a tekintetüket magán, figyelték. Érezte, ahogy az arca felmelegszik a zavarában. De Hermione nem sietett, és összeszedte magát, miközben folytatta a bájitalok fioláinak a polcra helyezését. Észrevette, lassan fogytán vannak a kifogásai, miért ne forduljon meg, Hermione azonnal megkönnyebbült, amikor Narcissa beszélgetni kezdett a fiával.

– Mióta vagy itthon, Draco?

– Nem régóta. Milyen volt ma Scorpius?

Az első dolog, ami Hermionénak feltűnt, hogy a férfi hangja idősebbnek hangzott – ez egy gondolat, amit ostobának talált, mert persze, hogy így volt. Most már felnőttek voltak, nem ijedt gyerekek, akik egy háború ellentétes oldalán álltak. Érthető volt, a hangja más volt, ahogy a hangmagassága mélyebbre, magabiztosabb, gazdagabb tenorba mélyült. Még mindig előkelő hangja volt, ami valószínűleg soha nem fog megváltozni, de Hermione furcsán megnyugtatónak találta.

Megnyugtató volt tudni, bár néhány dolog változhat, az emberi természetben még mindig vannak állandóságok.

– Jól viselkedett, és nem történt semmi incidens. Nem mintha aggódnod kellene.

A megfogalmazás miatt Hermione megállt, és kérdőn lehajtotta a fejét, mielőtt félretette volna a kíváncsiságát, és folytatta a feladatát. Még tíz perc volt hátra, el kellett indulnia, hogy időben odaérjen a színházba az előadásra, de a feszültség a teremben annyira felfokozódott, hogy tudta, jobb, ha nem hívja fel magára a figyelmet. Vagy a sérült bokájára.

– Jól van – halkan beszélt, de a hangjában volt valami éles. Aztán hallhatóan levegőt vett, és Hermione gondosan összecsapta két fioláját, hogy elrejtse, hogy hallgatózik. – Hol van?

Valami olyan árnyalat volt benne, amit nem tudott meghatározni.

– Elviszem vacsorázni a Greengrass birtokra – mondta Narcissa hűvösen. – Gondolom, megint sokáig fogsz dolgozni…

– Így van.

Újabb csend támadt, de közel sem tartott olyan sokáig.

– Kérlek, borotváld le azt a borzalmas szőrzetet az arcodról. Házassági találkozót beszéltem meg az idősebbik Sayre nővérrel. Ő most huszonöt éves, és bár én ezt öregnek érzem, te…

– Mondd le! – Malfoy hangjában volt egyfajta véglegesség, amit Hermione megértett. A beszélgetésnek vége volt. – Ma este az irodámban fogok dolgozni.

– Legalább a vacsoránál megmutathatnád magad, ha…

– Nem. – A válasza határozottan hangzott, de egyben gorombán is. – Jó szórakozást az estéhez!

A csend rövid volt, szinte kínos.

– Tudom, hogy Scorpius az irodádba jár, amikor lefektetik. Ne tartsd őt sokáig fent, Draco! Neki is be kell tartania a napirendjét. A dadus szerint mostanában reggelente mogorva.

– Mit akarsz, mit tegyek, anya? – Rövid szünet következett. – Azt akarod, hogy elküldjem őt?

A kérdés üres volt. Üres.

– Draco…

– Azt hiszem, itt végeztünk.

Hermione még mindig elfordult tőlük, de a feszültség, ami ott maradt, hangos, dühös és zsigeri volt. De ez a feszültség leginkább Malfoyból áradt, eléggé kézzelfogható volt ahhoz, hogy azt hitte, kinyújthatja a kezét, és megérintheti. Bár nem tette meg. Lehet, olyan kontrolláltnak tűnt, mint Malfoy hangja, de valami, ami ennyire eredendően illékony, biztosan felrobbanna a legkisebb óvatlanságtól is.

Narcissa mozgásának hangja épp azelőtt érte el a fülét, hogy hallotta volna, ahogy a sarkai a keményfa padlóhoz érnek.

– Mára ennyi volt, Miss Granger? – Narcissa hangjában ott volt a kimerültség jele, ami korábban nem volt ott. – Van még egy kötelezettségem, amin részt kell vennem.

– Igen – válaszolta Hermione, de csak egy kis késlekedés után, miközben igyekezett, az illendőség kedvéért, nem azt a látszatot kelteni, mintha hallgatózott volna.

Pedig így volt.

De őszintén szólva, hogyan várhatta volna el bárkitől is, hogy ne hallgatózzon?

Hermione kíváncsi volt. Túlságosan is az a saját érdekében. Egészséges és szinte csillapíthatatlan tudásszomjjal rendelkezett mindenféle formában, még akkor is, ha az nem rá vonatkozott, így a jelenlétében szinte rejtélyes beszélgetést folytatni olyan volt, mintha egy pohár lángnyelv whiskyt tennénk egy alkoholista elé, és azt mondanánk neki, hogy ne igyon.

Lehetetlen mutatvány volt.

Amikor elgondolkodott rajta, Hermione egy kiváló kérdésre jutott: vajon hallgatózásnak tekinthető-e, amikor ilyen szabadon beszéltek előtte?

Nem.

Megköszörülte a torkát.
– Itt befejezem, és reggel találkozunk.

– Rendben.

Hermione hallotta, ahogy Narcissa sarkai csattognak a fapadlón, visszhangozva, ahogy kimért léptekkel elsétál. Narcissa egyszer néhány lélegzetvételnyi szünetet tartott, aztán továbbment, léptei a semmibe vesznek. Hermione majdnem megnyugodott, és az utolsó fiolákat is a polcra tette, de aztán eszébe jutott valami fontos.

Nem volt egyedül.

Nos, Hermione feltételezte, hogy ez egyszer úgyis megtörténik. Becsukta a szekrényt, és óvatosan megfordult. A tekintetét a padlón tartva, hogy fájó bokájával ne törődjön, lassú körben fordult, kezét a gránitpult szélére támasztva, miközben tekintetét a szoba túlsó felén álló Malfoyra emelte, akit részben eltakart a köztük lévő sziget.

Annak ellenére, hogy Parvati nemrég még arról szónokolt, Malfoyra mászna, Hermione az elmúlt másfél évben végighallgatta, ahogy Harry hangoztatja a férfi viselkedésével és jellemével kapcsolatos sérelmeit. A panaszai párosultak azzal, ahogyan a lány emlékezett rá az iskolában és a tárgyalásán, részletes képet alkottak Hermione fejében arról, hogy milyennek kellett volna lennie - egy vékony, sápadt, gúnyos, gúnyos, hideg, szürke szemű punknak, aki hosszú hajat viselt, mint az apja, akit utánozni igyekezett.

De a valódi változat közel sem volt ilyen.

A viselkedését leszámítva Malfoyt sosem írták le csúnyának, ez a tény tehát tizenhárom év alatt semmit sem változott. Ha valami, akkor az idő múlása csak arra szolgált, hogy esztétikailag vonzóbbá tegyék, ami olyan nyilvánvalóan nevetséges gondolat volt, amit Hermione azonnal elvetette. A biztonság kedvéért aztán elégette a betiltott fogalmat, a hamut pedig egy takaros kupacba söpörte, és kidobta a szemétbe.

A seprés azonban mindig hagyott egy kis maradékot, de nem eleget ahhoz, hogy számíthasson.

Malfoy magasabb volt, mint amire emlékezett, talán egy fejjel magasabb, mint Harry, még mindig sovány és sápadt volt, de nem olyan üreges és szinte áttetsző, mint amilyennek azután tűnt, hogy átélte azt a poklot, amit Voldemort gyilkos házi vendégként élt át. Erősebbnek tűnt. Komolyabbnak. Kiegyensúlyozottnak. Magasabb volt, sokkal magabiztosabb. Hermione úgy gondolta, ez a korral járt, mert Malfoy megérett, legalábbis fizikailag.

Az idő – és egy kis arcszőrzet – feszesebbé, élesebbé és határozottabbá tette fiús vonásait. De nem annyira kifinomult, hogy úgy nézzen ki, mint az apja. Ennek jegyében Malfoy szőke haját, nem hosszúként hordta, mint más tisztavérű férfiak, hanem röviden, jobbra elválasztva, ami jól állt neki.

Ő volt…

A lány felé sétált. A cipője hangja a fapadlón hangos volt a csendben.

Hermione el sem fordította a tekintetét, tudatában volt annak, hogy mereven bámulja a férfit. De a varázsló a saját tekintetével viszonozta a lányét, szürke szemei olvashatatlanok voltak - leszámítva egy rándulást az állkapcsában, és a kíváncsiság és a gyanakvás furcsa keverékének tűnő villanást, amikor megállt a konyha túlsó végén.

Ahogy most álltak egymással szemben, úgy, hogy nem volt közöttük sziget, olyan érzés volt, mintha párbajra készülnének. Ettől felgyorsult a pulzusa, készen állt a harcra, a pálcakezét viszketett, hogy a kezében érezze a megbízható indafát. De az a gyöngyös táskájában volt elrejtve a szigeten, pontosan félúton kettejük között.

Hermione ellökte magát a pultról, normálisan, magabiztosan lépkedett, a bokájában szúró fájdalom ellenére. Megállt a táskájánál, és elég hosszú időre levette róla a szemét, hogy felvegye. Visszaemelte a tekintetét a férfira, aki egy tapodtat sem mozdult, és apró dolgokat vett észre: ahogyan állt, a jobb kezén lévő pecsétgyűrűt, ahogyan figyelte őt, mint egy sakkmester az ellenfele lépéseit. De leginkább a testbeszédére figyelt fel Hermione, ami olyan nyugodt volt, ami teljesen ellentétben állt a róla áradó intenzitással.

Mondania kellett valamit. A levegő túlságosan feszült volt közöttük ahhoz, hogy csendben maradjon, ezért Hermione valami egyszerűt választott.

A nevét.

– Malfoy.

Amikor a férfi nem válaszolt semmit, a lány a férfi arcát kutatta, hátha talál valami reakciót, de nem látott semmi kivehetőt… kivéve a kapcsoló pillantást, és azt a pillanatot, amikor a férfi nem nézett tovább, hanem őt kezdte látni.

A tekintetének súlya nyugtalanító és kellemetlen volt, de Hermione leküzdötte ezeket az érzéseket, és dacosan megdöntötte a fejét. Alig ismert magára ebben a forgatókönyvben, amelyben bőven lett volna mondanivalója, mégis képtelen volt megszólalni.

De aztán a férfi tekintete olyan gyorsan váltott a lábáról az arcára, hogy majdnem lemaradt róla. Hermionénak azonban nem hiányzott, hogy Malfoy egyetlen pillantással majdnem ugyanolyan tökéletesen felmérte őt, mint ő a varázslót.

Egy gyors pillantás a mögötte lévő faliórára és egy furcsa kis rántás jelezte neki, hogy ideje indulni.

Hermione sarkon fordult, ügyelve arra, hogy a fájdalom ne látszódjon az arcán és a járásán, elsétált. Óvatos léptekkel, de nem túl óvatosan. Érezte, a férfi szúrós tekintete tűszúrásként szegeződik rá. Ettől csak még gyorsabban akart távozni. A menekülési stratégiája majdnem sikerrel járt, amikor meghallotta, hogy a férfi egy szót mond.

A nevét.

– Granger.

A szünetig tartott, mire Hermione rájött, valami más is megváltozott a férfiban.

Malfoy nem úgy mondta ki a nevét, mint egy átkot vagy egy mocskos szót, amit ki kellett köpnie a szájából.

Úgy hangzott, mint egy találós kérdés.

Amit meg akart oldani.


„A bölcsesség kezdete az, hogy a dolgokat a helyes nevükön nevezzük.”
Közmondás

hozzászólások: 2

by Kriszti @ 2023 Jan 04

Rendben, már nagyon vártam ezt a részt, hogy találkozzanak.
És van egy olyan érzésem, hogy egyre jobb lesz ezek után ;)

by Nyx @ 2023 Jan 09

Igen, igen, majd a következő részekben azért több interakció lesz köztük. Szerettem a közös jeleneteiket, és Dracót, amiért úgy viselkedett ahogy, inkább azért mert totálisan más volt, mint ahogy azt vártam. Nekem nagyon tetszett, ahogy alakultak köztük a dolgok. Bár nem nevezhető semmiképpen sem gyorsnak.