6. fejezet
Nem koronás fő

2011. április 10.


Percy Weasley nem szokott társaságba járni.

Legalábbis Percy Weasley sosem tett céltalan látogatásokat.

Az csak időpocsékolás lenne, és ő sosem volt az a fajta, aki ilyesmire képes.

Abban az értelemben közel álltak egymáshoz Hermionéval, hogy évek óta barátok voltak, nyilván Ron miatt, de azon kívül is. Percy intézte a jogi ügyeit: a dokumentációkat, az ezzel kapcsolatos aggályait és válaszolt kérdéseire. Emellett folyamatosan tájékoztatta őt arról, mi történik a Minisztériumban, de azon kívül semmi másról. Percy óvatos volt, arra az esetre, ha bárkinek kérdései lennének hozzá.

Így amikor Percy kilenc után kilépett a kandallóból, miközben ő éppen tésztát gyúrt a kenyérhez, Hermione értetlenül nézett rá, ami óvatosságra intette, amikor észrevette a férfi alkalmi öltözékét.

– Jól vagy? – kérdezte kissé lehajtott fejjel. – Minden rendben van Arthurral és Mollyval?

– Igen, természetesen. – Percy szürke nadrágot és kockás inget viselt, de akár pizsamában is lehetett volna.

Nagyon furcsa volt.

Az egész még furcsább lett, amikor Percy megmosta és megszárította a kezét, mielőtt balról közeledett a nő felé. Segítségre készen.

Hermione felvonta a szemöldökét.
– Tudod egyáltalán, hogyan kell kenyeret sütni?

– Nem, de kiváló banoffee-pitét készítek.

Elég jó kezdet.

Átvette a tészta dagasztását, míg Hermione előkészítette a kenyérsütőt, ami egy ajándék volt magának több katasztrofális próbálkozás után. Percy csendben dolgozott, gondolatai máshol jártak. A boszorkány a tepsit előkésztette, mielőtt a férfi befejezte volna, és a lánynak meg kellett ütögetnie a vállát, hogy felhívja magára figyelmét. A zavarodottság átszínezte a varázsló vonásait, és a füle olyan vörösre változott, ami annyira Ronra emlékeztette, hogy elmosolyodott. Félreállt, és hagyta a nőnek befejezni a munkát. Hermione megmosta a kezét a liszttől, Percy is megtisztította, és a konyhaszigetnél ült. Még túl korai volt, hogy érezzék az erőfeszítéseik eredményének illatát, de majd hamarosan.

Hermione imádta a kenyérsütés illatát.

Olyan illata volt, mint az otthonnak.

Befejezte a kézszárítást, még mindig háttal állt a férfinak.
– Tudom, hogy ez nem egyszerű látogatás. – Aztán a válla fölött a vörös hajúra pillantott, aki a beállt csend közepedte visszatért a gondolatai közé.

– Nem az. – Percy mindig rátért a lényegre.

– Több mint egy dolog?

– Természetesen.

Hermione csatlakozott hozzá a konyhaszigetnél, de csak miután felkapta a schiavát a hűtőből, és két poharat idézett meg. A férfi töltött, míg a lány leült, és mindketten megkavarták a poharukat, mielőtt csendben megitták. Jó volt. Édes, mint a bogyós gyümölcsök és a vattacukor. Azért választotta, mert bár Percy azt állította, hogy a merlot vagy a chiantit kedveli, Hermione tudta, a férfi az édesebb száraz borok iránt rajong, amelyek könnyűek és elegánsak.

– Hol akarod kezdeni? – Hermione megfordult a zsámolyán, hogy szembeforduljon vele. – A munka talán könnyebb lenne. Hogy áll a kedvenc projekted? – A lány jelentőségteljes pillantást vetett Percyre, aki a létezésén túl keveset tudott róla.

Taktikai tudatlanság.

– Lassan összeáll – válaszolta könnyedén. – Próbálok megszervezni egy találkozót a cambridge-i könyvtárban, amelynek van egy titkos, privát varázslórészlege. Már négy éve próbálok bejutni oda, és az egyik varázslónak van hozzáférése. – Hermione szemöldöke néma kíváncsisággal felhúzódott a titkos könyvtár puszta említésére. – A Wizengamot és a Minisztérium megalakulása körüli időkből származó feljegyzések vannak ott. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb.

– Igaz. – Hermione nem tudta leplezni csodálkozását. – Nem tudtam, hogy valakivel közösen dolgozol a projekten. Vagy igazán ismernétek egymást azon kívül, hogy találkoztok, és összeesküvést szőjetek.

– Nem is. Mindannyiunkat összeköt a közös cél. Én csak történetesen ezzel a személlyel dolgozom együtt.

Hermione tovább kortyolgatta a borát. Nem telt el sok idő, és a konyhát a kenyérsütés illata töltötte el.
– Még valami?

Egy újabb jellegtelen mozdulattal, ahelyett, hogy ízlelgette volna, Percy két kortyban kiitta a borát, és újratöltötte. Bármi is zavarta még mindig, nem akart tisztázódni benne. Frusztráló lehet egy olyan ember számára, mint ő. Hermione át tudta érezni. Ez egy sokkal bonyolultabb probléma volt, a válasz sokkal megfoghatatlanabb mind az emberi elme elemében, mind léptékében személyes.

Hermione nem emlékezett pontosan, hogy mikor fordult Percy utoljára bármivel is a máshoz. Talán úgy két évvel ezelőtt, amikor Penelope Clearwater lelépett egy híres amerikai kviddicsjátékossal. De Percy könnyedén vette a csapást, és Hermione otthonát használta arra, hogy elmeneküljön mindenki kíváncsi tekintete, és az anyja nyaggatása elől, mikor fog már megállapodni.

A mai este nyilvánvalóan más volt.

– Csak egy dolog. – Percy úgy nézett ki, mint akire nagy nyomás nehezedik. Felkészült, hogy kimondja azt, amit visszatartott, és mint az a griffendéles, aki volt, nekifeszült az előtte álló feladatnak: – Pansy.

A válasz arra késztette Hermionét, hogy ő is kiigya a poharát.

Szüksége volt egy újabbra, hogy megbirkózzon ezzel a bizonyos válasszal.

Mindkettőjüknek szüksége volt rá.

– Mi van vele? – Hermione óvatosan tapogatózott, miközben töltött, és a szeme sarkából rápillantott. A férfi frusztráltan végigsimított a frizuráján, összekócolva azt. Aztán fintorogva nézett maga elé, mielőtt megigazította volna. Így már nem volt ugyanaz. Percy… kibillent az egyensúlyából. Bizonytalan volt. Egyszerre szétesett és mégis összeszedett, amilyen csak ő tudott lenni. És persze tudta az okot. A nő, aki egyetlen találkozó után szinte a bőre alá férkőzött be.

Igaz, ez egy hosszú beszélgetés volt, amely jóval a vacsora után is eltartott.

Az asztaltól a télikertben lévő kanapéra, majd a kinti hintára vándoroltak. A beszélgetés nem volt folyamatos csevegés, abból, amire emlékezett, csak foszlányok voltak. De Pansy pillantásai hangosabban beszéltek a kíváncsiságáról, mint a közönyéről. Pillanatok, amikor Percy elég valóságos volt ahhoz, hogy levetkőzze tökéletesen megmunkált álarcát, és nevessen valamin, amit a lány mondott. Apró mosolyok váltakoztak oda-vissza kettejük között. Ezek az apróságoktól egy kapcsolat vékony szálai kezdtek kialakulni kettejük között.

Hermione a beszélgetésük nagy részét abból a nézőpontból látta, ahol ő, Harry és Ron addig ittak és beszélgettek, amíg semmin sem nevettek, és mindenen vigyorogtak.

És még a bor ködén keresztül is, még akkor is, amikor időnként lesöpörte Ron kezét a térdéről, látta, hogy Percy olyan… nyugodtnak tűnt, amit Hermione nem is hitt volna lehetségesnek, ha nem látja a saját szemével. Sokkal kevésbé volt távolságtartó és merev. Amilyenre emlékezett, Percy nem így viselkedett bármelyik másik nővel, akivel randevúzott. Percy körül azon az estén olyan őszinte elégedettség volt a levegőben, amilyet még soha nem tapasztalt saját magán más emberrel, aki nem volt közeli barát vagy családtag.

Hermione eléggé öntudatos és realista és felismerte, a férfival ilyesmi nem gyakran fordulhat elő. Mint ahogy azt is tudta, valószínűtlen lenne, hogy tudtán kívül is képes lenne tettetni magát azzal kapcsolatban, amit Percyn látta azon az éjszakán Pansy közelében.

Valójában Hermione már jóval azelőtt tudta, hogy Percy belezúgott a lányban, mielőtt Harry egy pillantást vetett volna rá, nevetett, és kimondta volna ugyanezt.

– Mióta vagytok barátok? – Percy láthatóan igyekezett nem olyan lelkesnek tűnni, mint amennyire kíváncsi volt.

– Néhány éve. Békeszerződést kötöttünk.

– Szó szerint vagy átvitt értelemben?

– Mindkettő. – Hermione kissé megvonta a vállát, és végigsimított a haján. Percy legalább annyira zavarodottnak tűnt, mint amennyire érdeklődő. Kedvesen megrázta a fejét, és egy kicsit elmosolyodott. – Hosszú utat tettünk meg konyhaszekrény színeiről való vitatkozás óta. Nem is vagyunk annyira különbözőek, mint ahogyan egykor gondoltam – szünetet tartott. – Persze, azok vagyunk, de megtanultam ezt értékelni.

– Van egy története. – Aztán a férfi elkomorult. – Valószínűleg nem a te dolgod, hogy elmondd.

– Mindenkinek van egy története, de könnyű belemerülni abba, hogy mit gondolunk, mi lehet egy ember története, pedig valójában fogalmunk sincs róla, mi is az. Hacsak az az ember nem osztja meg velünk. De igazad van. Nem az én dolgom, hogy elmondjam az övét. Én magam sem ismerem az egészet. – De mivel Hermione jó barátja volt Percynek, és nagyon tisztelte őt. – Egy kis tanácsot azonban tudok adni, ha esetleg erre vágysz.

– Kétlem, hogy itt lennék, ha nem lenne szükségem egy kis tanácsra.

Egymásra néztek, mielőtt Hermione megköszörülte a torkát, Percy belekortyolt a borába. Ez jócskán kívül esett a komfortzónáján, de a férfi megkérte – ahogy ő is felajánlotta.

– Az árvácskák... színesek és finomak. – Hermione végigfuttatta az ujját a borospohara peremén. – Egyszerűek, de gyönyörűek. Olyan körülmények között élnek, ahol a legtöbb dolog elpusztulna. – Figyelte, ahogy Percy mintha emlékezetébe vésné a szavait. Tényleg meg akarta érteni, ez valahogy megnyerő volt. – Mint ahogy a névadója, Pansy talán nem úgy néz ki, de kemény és makacs. Nem adja fel, kemény körülményeket élt át, és nincs szüksége senkire a további túléléséhez.

– Ez egyáltalán nem hangzik ijesztően.

– Amilyen egyszerű, annyira nem is az. – Hermione elmozdult a székében. – Pansynek akarnia kell téged. Téged kell választania. Meg kell néznie minden egyes lehetőségét, minden egyes okot, amiért nemet mondott, és úgy kell döntenie, hogy mindezek ellenére igent mond. Neked pedig türelmesnek kell lenned, amíg ezt megteszi.

Percy egy pillanatig elgondolkodva hallgatott, mielőtt még többet ivott a borából.
– Ez megmagyarázza, miért hagyta figyelmen kívül az összes levelemet. Ma még egy rózsát is küldtem neki. Barack színűt… az őszinteségért. – Kínos volt neki, ahogy erről beszélt, nyaktól felfelé elpirult, de Hermione elmosolyodott, amikor a könyökét az asztalra, majd az állát az öklére támasztotta; emberi módon, amiről nem gondolta volna, hogy tetszeni fog neki.

Rokonszenvesnek találta a férfit.

Ebben a pillanatban Percy nem volt csupa magabiztosság és egy csendes forradalom tagja. Csak egy férfi volt, aki nem értette a női szívet vagy bármi hasonlót, ami azt illeti.

– Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán tetszett neki.

– Visszaküldte? – kérdezte meg Hermione.

– Nem.

– Akkor imádta. – Ennyit biztosan tudott. Pansynek nem okozott gondot, hogy bárkit is visszautasítson. A tény, hogy ez nem tette meg hangosabban beszélt, mint a hallgatása. – Pokolian szúrós, szóval légy következetes, de ne ragaszkodj hozzá, ne szorítsd sarokba. Hadd lélegezzen! Megvannak a saját elköteleződési problémái, de hagyd, hogy meséljen a múltjáról, mert ez teszi őt azzá, aki… és amihez úgy tűnik, vonzódsz.

A felvillanó mosoly, amit látott, kissé kisfiús volt ahhoz képest, hogy valaki ennyire komoly, de ez eltűnt, mielőtt Hermione leszólhatta volna. Percy megköszörülte a torkát, egyenesebben ült, és Hermione látta, hogy egy tervet fogalmaz meg magában.

– Akkor rengeteg dolgom lesz. – Ez nem kérdés volt, csak egy kijelentés. Percy eltökéltnek tűnt a maga céltudatos módján.

– Igen, és nem lesz könnyű. Az aritmetika talán könnyebbnek fog tűnni.

Percy apró hangot adott ki a torka mélyéről.
– Hát, még jó, hogy kettest kaptam.

Hermione felnevetett, és az órára pillantott. A kenyér hamarosan elkészül.

– Tudod, Hermione… – megfontoltan beszélt, ami céltudatos váltást jelzett a beszélgetésükben –, jól tudsz tanácsot adni. Főleg olyasvalakihez képest, aki nem randizik aktívan.

A vállát vonogatva ivott egy kortyot a borából.
– Véletlenül van tapasztalatom ebben a bizonyos témában.

– Párkapcsolatok?

– Nem. Pansyvel kapcsolatban.

Percy kuncogott, sokkal nyugodtabbnak, sokkal lazábbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint amikor először érkezett. Sajnos eléggé biztos volt magában ahhoz, hogy a lány felé fordítsa a figyelmét.

– Mi a helyzet a kapcsolatokkal? A kisöcsém megint köröz… – Ezúttal tudálékos pillantást vetett rá.

Hermione kiürítette a második poharát, kezdte érezni a mámor pírját.
– Úgy tűnik, mindenki tudja… Senkinek sincs jobb témája? George és Angelina? Ők aztán tényleg jól elvannak.

– Éppen ezért mindenki rátok irányítja a figyelmét.

– És te nem? – A nő összevonta a szemöldökét.

Percy megforgatta a szemét.
– Kicsit el voltam foglalva azzal, hogy megpróbáljam helyreállítani a kormányt. Úgy tűnik, ez még mindig nem elég jó kifogás az anyámnak.

Hermione felkacagott, majd inkább nem folytata a viccet, amikor a férfi elkomorult.
– Hidd el, az én anyám is ilyen. A tiéd legalább megérti, mennyi jót akarsz tenni. Az enyém pedig? – bűnbánóan összerezzent. – Ha az ő akarata érvényesülne, mostanra már Ron felesége lennék két gyerekkel.

Egy kuncogás volt minden, amit válaszul kapott.
– Azt hiszem, anyám is ezt kívánta neked. Ron sem ellenezné. – A hangja óvatossá vált, kék szemei fürkészőek lettek. – És mi a helyzet veled? Te mit szeretnél?

– Nem azt, amit ők.

– Soha?

Hermione elgondolkodott rajta.
– Nem mondom, hogy soha, de Ronnal nem.

Percy megitta a borát, és hagyta, hogy a köztük lévő csend elidőzzön, de nem sokáig.
– Tudod, soha nem válaszoltál a kérdésre, és soha nem válaszolsz arra a kérdésre, hogy mit akarsz. Csak arra, hogy mit nem akarsz. Nem fogok erről vitatkozni. Ez csak egy olyan dolog, amit át kell gondolnod.

Mély levegőt vett, és kifújta a vallomást.

– Nem sokat gondolkodtam a vágyaimon, ha őszinte akarok lenni. – És így is volt. A férfiba vetett bizalmával párosulva a bor kezdte tompítani az érzékeit, és a maga köré húzott falai lejjebb süllyedtek. – Azt állíthatnám, mindenem megvan, amit akarok, és semmi másra nincs szükségem. Egészen jól érzem magam. Elégedett vagyok. Igen, vannak halálfaló és vérfarkas problémáim, de én…

– Túlélsz. – Percy olyan pillantást vetett rá, amitől Hermione nagyon kellemetlenül érezte magát. – Igen, tudom. De magadnak is hazudsz, ha azt hiszed, nem akarsz többet. – Természetesen igaza volt. Vajon Harryvel beszélt? – Kétségtelenül te vagy az egyik legokosabb ember, akit ismerek, de ennél is több vagy: megállíthatatlan. A hozzád hasonló emberek mindig üldöznek. Minden egyes kihívásra összpontosítasz, amivel szembenézel, de amikor eljön az ideje, tovább nyomulsz a következő szint felé. Nem a te természetedből fakad, hogy megragadj valamiben, de most ott vagy.

– Megengedem magamnak, hogy ne erőltessem meg a kelleténél jobban magam.

Az ajkához emelte a borospoharat, és több kortyot ivott belőle.
– Persze, ha arról van szó, hogy hosszú órákat dolgozol vagy nyitsz a barátaid felé, semmiképpen ne erőltesd. Amikor azonban az önmegvalósításról van szó, annak meghatározásáról, hogy mit akarsz, mit keresel, és mi tesz majd boldoggá, vagy ki tesz boldoggá, ha ez az az út, amelyen végül is végigmész, akkor időt kell szánnod rá.

A lelke mélyén tudta, Percynek igaza van. Nincs szükség elmélkedésre, egyszerűen csak van. És ezt… legalább annyira nehéz volt elfogadni, mint amennyire nehéz volt kijavítani. Az igazság az volt, hogy a saját öntudatán kívül semmi más nem volt, ami előrevitte volna.

Ami nem volt elég.

Percy megköszörülte a torkát.
– Tovább haladva azon az úton, amit te akarsz, az öcsém ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy majd észhez térsz, és rájössz, igaza van, és ti ketten összetartoztok.

– És szerinted így is van?

– Nem. Ron… Hát, Ron még mindig próbálja kitalálni mit vár a jövőtől. De ez annyiban más, mint veled, hogy ő tényleg tisztában van azzal, ami kell neki. Csak még nem kereste máshol, hogy megtalálja, és amíg nem találja meg, addig mindig visszatér ahhoz, ami ismerős. Hozzád. Megpróbál majd megfelelni neked, amikor te nem felelsz meg neki.

Ez egyszerűen nem működne.

Ő és Ron még mindig ugyanazok az emberek voltak, csak újabb formái a régebbi verziónak. A tapasztalatok és a körülmények megváltoztatták őket, az ellentéteik most még szembetűnőbbek voltak. A külsőre ugyanúgy néztek ki, de a belül mások voltak. Néha, ami egykor működött, egyszerűen… már nem működött. Vagy talán akkoriban összhangban voltak, de a sok változás, ami átformálta őket, ettől a darabok egyszerűen nem illeszkedtek egymáshoz.

Hermione megértette. De Ron? Nem annyira.

– Ettől még nem leszek én a megoldás. Nem én voltam a megoldás az első alkalommal se, és most sem leszek az. Nem tudom, mi mást tehetnék még, hogy megértessem vele.

Percy bólintott, és körzött a maradék borral, ami poharában volt, mielőtt újabb kortyot ivott.
– Ezt megértem. – Ez egy gyakorlatias kezdetnek tűnt, de Hermione tudta, hogy ennél többről van szó. – De te sem tudod. Mármint, hogy mit keresel. Hogy mit akarsz.

– Tudni fogom, ha meglátom. – A lány felállt, és elment megnézni a kenyeret, de még nem volt kész. Akár a duzzogást is választhatta volna, amiért mennyire ingerültnek érezte magát és ennek hangot is adhatna.

A férfi kuncogása halk és lágy volt, a racionális szórakozás zümmögésével fűszerezve.
– Nagyon hasonlítunk egymásra, Hermione. És olyan emberként beszélve, aki még mindig próbálja mind a logikát a feltételezésektől megkülönböztetni, mind pedig bölcs döntéseket hozni egy olyan emberről, akit alig ismerek, nyugodtan mondhatom, hogy nem fogsz.

A válla fölött a konyhaszigeténél ülő férfira pillantott.

– Mindenekelőtt időre lesz szükséged, hogy az érzelmeid utolérjék a logikádat. Soha nem teszel semmilyen lépést anélkül, hogy előbb ne elemeznél minden egyes lépést, hogy eldöntsd, érdemes-e egyáltalán lépni.

Ez igaz. Teljesen igaz, Hermione mégsem tudta nem észrevenni a hibát az érvelésében.

– Oké, de te lépsz Pansyvel. Biztosan nem fejezted be a számításaidat egy találkozás után.

– Valójában igazad van.

***

2011. április 11.


Hermione korán kelő volt. Élvezte azokat a nyugalmas órákat, amikor a világ sötét, csendes és békés. A reggelek időt adtak neki a gondolkodásra, időt, hogy tervezzen és felkészüljön egy újabb napra.

De ez a reggel különleges volt.

Az első hivatalos napja új megbízatásának Narcissa Malfoy gyógyítójaként, és extra időt adott magának arra, hogy új útjának megadhassa a neki járó tiszteletet. Nem lesz könnyű, az olyan végzetes esetek, mint Narcissáé, még a világok összecsapása nélkül sem voltak azok.

De miközben Hermione a nyomtatott cikkeket lapozgatta, felkészült a hosszú útra, és mentálisan bepakolta minden csepp türelmét és kitartását, amire az út során szüksége lehet, miközben megtette első lépéseit az úton. Egy olyan útra, amely bármeddig is halogatta az elkerülhetetlent végül kudarchoz vezet, de Hermione elhessegette ezt a gondolatot.

Nem lett volna jó, ha már most a végeredményre gondolva vág neki az útnak.

És mit is tudott ő?

Talán a Narcissáról készült részletes feljegyzései egy nap majd segíthetnek annak a kutatónak, aki végül megtalálja a gyógymódot az állapotára. Ha ebből a szemszögből nézte a dolgot, Hermione nem tudta kudarcként értékelni a közelgő munkáját. Különben is, nem minden kudarc volt feltétlenül rossz. Néha olyan módon adtak erőt az embernek, ahogyan a sikerek nem. És ezt jól tudta, mert az övéi többet tanítottak Hermionénak a saját alázatáról, erejéről és kitartásáról, mint bármelyik diadala valaha is megtaníthatta volna.

A hajnal előtti csendes órákban Hermione az irodája ablakán kinézve az égre tekintett, és magában azon tűnődött, milyen leckéket fog tanulni ezalatt…

Élethosszig tartó tanulás híve volt, és mint ilyen, büszke volt arra, hogy mindig új dolgokat tanul és megkérdőjelezi saját ideológiáit. Biztos volt benne, hogy tanul valamit az új tapasztalatokból, még ha az az is volt, hogy soha nem fogja megérteni a tisztavérűek kultúráját vagy Narcissa Malfoyt.

Nos, gondolta Hermione kuncogva, miközben a konyha felé vette az irányt, legalább dolgozhat a Narcissa pimaszul hangoztatott véleményére adott retorziók listáján.

Mindig a legjobb felkészülni mindenre.

Általában a reggeleit azzal töltötte, hogy a télikert növényeit gondozta napfelkelte után, vagy pedig kedvtelésből olvasott. De ezen a reggelen, Narcissa kedvenc ételei inspirálták, és az a tény, hogy egész nap figyelni fogja őt, nehogy a bájitalokra bármilyen negatív reakciót váltson ki, Hermione elkezdett összeszedni mindent, amire szüksége lehet. Gondosan bepakolt annyi élelmiszert, hogy három ételt tudjon készíteni (mivel nem volt hajlandó házimanók által készített ételeket enni), valamint az összes edényt és főzőedényt, mert komoly kétségei voltak afelől, hogy Malfoyéknak vannak-e megfelelő edényeik ahhoz, hogy varázslat nélkül… nos, bármit is készítsenek.

Fél órával később Hermione azon kapta magát, másodszor is átnézi a mentális listáját. Meggyőződve arról, minden rendben van-e a táskájában, majd belépett a tűzbe.

Úti célja a Malfoy rezidencia.

Már majdnem hat óra volt, mire kilépett a kandallóból. A mennyezeti lámpák automatikusan bekapcsoltak, ahogy a védővarázslatok mágikus melegséggel fogadták, amely egészen az ujjai hegyéig bizsergő érzést generált. Igazság szerint nem is nagyon figyelt az őrvarázslatokra, vagy akár a környezetére. Legutóbb, amikor ott járt, inkább arra koncentrált, hogy tartsa a menetrendjét.

De most volt ideje arra, hogy a bútorok elhelyezése mellett is elnézzen.

Hermione nem merészkedett túl a nyitott nappali és konyha láthatatlan határain, de a padlótól a mennyezetig érő üvegfal felé haladt, mindkét oldalon összehúzott szürke függönyökkel fedték a falat, amely a kertbe vezetett. Az ég kezdett világosodni. Hamarosan a rózsaszín és a narancs meleg színei csordogáltak át a horizonton, ahogy a nap felemelkedett. Gyönyörű volt, hogy ennek tanúja lehetett a Malfoyok háza előtt, ahol a fehér kerti bútorokon túl, közvetlenül az ablak mögött, egy üres füves terület húzódott.

Hátulról egy apró biccentéssel vette észre a távcsövet.

Talán egy dekoráció?

Onnan, ahonnan Hermione továbbindult, gyöngyös táskával a kezében, lassan megkerülte az érintetlen nappalit. Figyelemmel kísérte a fal melletti márványlépcsőt és a hosszú folyosót, amely a konyha mellett húzódott, a varázslat egyenként felkapcsolta az egyes lámpákat a folyosón, ami felfedezésre invitálva őt.

Ellenállt ennek.

Ehelyett Hermione keresztbe fonta a karját a mellkasán, és homlokát ráncolva szemlélte a környezetét.

Az igazat megvallva, nem kíváncsiságból vagy érdeklődésből méregette az otthonukat – nos, nem teljesen. Mindig körülnézett a páciensei otthonában, mert az sok mindent elárult róluk, olyan dolgokat, amiket más módon nem tudott volna megállapítani. Ez volt a leggyorsabb módja annak, hogy megismerje azokat az apró-cseprő dolgokat, amelyek azzá tették őket, akik voltak, és amelyekből végső soron meg lehetett határozni a motivációjukat, a természetüket és a jellemüket.

Ez hosszú távon megkönnyítette a munkáját.

És miközben a Malfoyok meglepően modern otthona rengeteg olyan kérdést vetett fel, amelyekre még csak el sem tudta képzelni milyen válaszokat kapna. Hermione nem tudott túllépni egy apróságon, ami még az elméje hátsó részét is izgatta…

A ház klinikai, személytelen érzés keltett – egyáltalán nem otthonos, inkább egy múzeumi kiállításra hasonlított.

Nem voltak hangsúlyok vagy dekorációk, nem voltak olyan könyvespolcok, amelyek arról beszéltek volna, hogy milyen témák érdeklik őket. Nincsenek faliszőnyegek arcokkal. Sem portrék – még olyanok sem, amelyek megátkoztak a létezésük miatt. Valójában a családjuk egyetlen tagjáról sem voltak képek, csak olyan absztrakt festmények, amilyeneket bárhol lehetett találni, művészi és drága, de végső soron híján volt a személyiségnek és a melegségnek.

Frusztráló volt. Hermione elkomorult az érzésre, majd a konyha üres munkalapjára nézett. Az otthonuk semmit sem árult el Hermionénak arról, hogy Malfoyék kik is voltak családként. Vagy akár, mint egyes emberek.

Narcissáról sem tudott meg többet, mint mielőtt belépett volna a kandallón keresztül.

De ez nem volt teljesen igaz.

Az otthonuk egy dolgot árult el neki: nagyon zárkózottak voltak, de ennek nyilvánvalónak kellett volna lennie.

Hermione bement a konyhába, és a táskáját a konyhaszigetre tette, miközben elgondolkodva bámulta a makulátlan, semmitmondó nappalit, mutatóujjával és hüvelykujjával az állát simogatta.

A házuk egy másik dolgot is elárult neki: Malfoyék nem akartak semmit sem kezdeni azzal, akik a háború előtt voltak. Miközben a jelenlegi környezete felsőbbrendűségüket mutatta, a látóterében semmi sem árulkodott arról a gazdag családi múltról, amelyre egykor oly büszkék voltak, amely tizenhárom évvel később még mindig égett az őrvarázslatok és bűbájok kupolája alatt.

Hermione csak ekkor döbbent rá, hogy a házban sincs semmi, ami akár csak utalna Scorpius létezésére. Harrynek három gyereke volt, de még akkor is, amikor James volt az egyetlen, mindenhol voltak rá utaló jelek. Itt viszont nem volt rajzolt műalkotás a hűtőszekrényen. Nem voltak szétszórt játékok. Nem voltak olyan foltok vagy pacák, amelyeket még a varázslat sem tudott volna letörölni.

De miután találkozott Scorpiusszal, bármennyire is rövid időre is, valahogy érthető volt.

Hermione félretette a gondolatot. A Malfoy család összes rejtélyét egyetlen délelőtt alatt megoldani több mint irreális volt. A család mindig is trükkös szempont volt egy halálos beteg gondozásában, de még volt egy kis ideje, mielőtt igazán szüksége lett volna rájuk a fedélzeten. Most arra kellett koncentrálnia, miért is van ott. Mégpedig arra, hogy megpróbálja lelassítani Narcissa hanyatlását.

Ezt nem tudta volna megtenni bájitalok nélkül, amihez reggeli kellett.

Miután körülnézett a megfelelő főzőedények után, és nem talált egyet sem a tervezett célra, Hermione hálás volt, hogy hozta a sajátját. A bepakolt romlandó ételeket a hűtőbe tette, és nekilátott a munkának.

A reggeli egyszerű volt: zabkása és friss gyümölcssaláta pekándióval, chiamaggal, válogatott bogyós gyümölcsökkel, szeletelt almával, frissen facsart narancslével. Mindkettőből eleget készített, de még így is maradt felesleg. Kiadós reggelit készített az első adag bájitalhoz. A boszorkány feltett egy vízforralót a teához, elővette Narcissa reggeli bájitalait, és már éppen végzett, amikor a konyha nyitott bejárata felől torokköszörülést hallott.

Hermione felkapta a fejét, tekintete megakadt Malfoyon, aki láthatóan zavartan figyelte a lány jelenlétét a konyhájában.

Nos, akkor már ketten voltak, mert Hermione ugyanolyan zavarba jött a férfi látványától.

Először is, frissen borotválkozott – valószínűleg az anyja kiengesztelése jegyében –, de másodszor… szemüveget viselt.

Szögletes keretes és fekete, mióta hordott szemüveget?

Korábban nem viselt szemüveget.

Erre emlékezhetett volna.

– Malfoy! – üdvözölte Hermione a férfit, akinek egyik kezében a Próféta és egy keresztrejtvényfüzet volt, a másikban pedig egy toll. A külső megjelenése egyértelmű üzenetet küldött, hogy húzzon a picsába. Tipikus… A sápadt bőrével és a tökéletes frizurájával akár egy tábla is lehetett volna a feje fölött, amin az állt: megközelíthetetlen mindenki számára, aki elég ostoba ahhoz, hogy ne vegye figyelembe az első üzenetét.

Malfoy úgy viselte a feketét, mintha csak neki találták volna ki, mintha ez határozná meg őt. Ellentétben állt az anyjával, aki mindig színesben járt, de a választása nem volt különösebben megdöbbentő. A fekete a hatalom, az elegancia és a vélt felsőbbrendűség szimbóluma volt. Harry említette, hogy nagyon ritkán viselte a pozícióját és rangját jelző tengerészkék talárt. Sőt, nem is volt hajlandó.

Senki sem vitatkozott vele.

Rövid ideig Hermione azzal a mentális képpel szórakoztatta magát, hogy a szekrényében sorra sorakoznak a fekete öltönyök és talárok, ingek és nyakkendők. Csupa fekete minden. Vagy talán csak hét volt neki, a hét minden napjára egy-egy megjelölt, és a padlón hét pár fekete öltönycipő sorba rendezve. Merev öltözet egy ugyanilyen merev embernek.

Ez a gondolat megmaradt fejében, mintha valaki szünetet nyomott volna, amikor Malfoy egy biccentéssel üdvözölte, amely éppoly hűvös volt, mint amilyen szúrós a tekintete.

– Granger. – Lehet, hogy hallucinált, de Hermione megesküdött rá, látta, ahogy a férfi tekintete lefelé irányul, majd vissza az övére. De, amikor a lány pislogott, a varázsló szenvtelenül bámult rá. – Ma… normálisan nézel ki.

Malfoy kijelentésére Hermione azonnal védekező állásba helyezte magát, érezte azt a hullámzást, azt az éles energiahullámot, amitől a szíve erőteljesen pumpálta a vért az izmaiba. Hermione reszketett, mint ahogy mindig is tette harc előtt. Fogalma sem volt azonban miért, de azon kapta magát, képtelen megállni, hogy ne reagáljon egy olyan kijelentésre, amit egyébként figyelmen kívül hagyott volna.

– Mit akar ez jelenteni?

Ó, és a megjegyzése határozottan nem késztette Hermionét arra, hogy átgondolja a jelenlegi öltözékét, ami farmerből és egy sima fekete, háromnegyedes ingből állt. Ez nem csak logikátlan lenne, de ellentmondana mindannak, amit a bátortalan megjelenésével kapcsolatban nagyra tartott.

– Gondolom, a bokád már jobban van. – Malfoy válasza terelés volt, nem pedig tényleges válasz. Letette az újságot, a könyvet és a tollat a pultra.

– A bokám nem sérült meg. – Hermione már szinte teljesen megfeledkezett a kicsavarodott bokájáról, miután meggyógyult, miután elhagyta a Malfoyok házát.

Nem mintha valaha is beismerné, hogy megsérült, mert a férfi jelenléte megijesztette.

Erre a férfi nem szólt semmit, olyan léptekkel közeledett felé, amilyen egyszerre tűnt üzletiesnek és hatékonynak, de mégis lazának. Az energiája jellegzetes és pezsgő volt, de nehéz volt megmagyarázni vagy figyelmen kívül hagyni.

Halkan, ahogy elhaladt mellette, Malfoy azt mondta:
– Nem vagy valami jó hazudozó, Granger.

Aztán továbbment, miközben Hermione keze meggörbült, egy pillanatra tétovázva… bármi felett, ami után nyúlt. Nem igazán tudta, vagy nem emlékezett rá, hogy mit csinált, és azon kapta magát, hogy kissé megzavarta a saját idegessége. Tekintetével követte Malfoy mozdulatait, és figyelte, ahogy a férfi kinyitja egy felső szekrényt. Odanyúlt, de félúton megállt, a fejét felé fordította, a szemei élesek és fürkészőek voltak.

– Segíthetek?

Hermionénak volt annyi esze, hogy elfordítsa a tekintetét, de figyelt, ahogy a férfi rutinszerűnek tűnő cselekvéssorozatot hajtott végre. Ő pedig folytatta a sajátját, elővette a pálcáját, és azzal megtisztította a konyhaszigetet az ételkészítés nyomától, és beállította az étel melegen tartásához szükséges sztázisbűbájt.

Mire végzett, Hermione ismét hallotta a férfi lépteit a padlón. Nem az ő irányába sétált vissza, hanem egy másik utat választott a konyhasziget körül.

Felemelve a szemét, figyelte, ahogy a varázsló egy cetlit helyez egy kis tál és egy kanál mellé. Annyira koncentrált, hogy a hűtőszekrény kinyíló hangja megzavarta. Mégis, egy doboz tej lebegett az asztalra, és a tál előtt landolt, a doboz... Frosties mellett?

Hermione szemöldöke olyan magasra szaladt, ami azzal fenyegetett, hogy összeolvad a haja többi részével, majd még magasabbra, miközben figyelte, ahogy Malfoy a kelleténél sokkal nagyobb gondossággal, művészien elrendezi a tálat és a kanalat az asztalon.

Most már hivatalosan is több kérdése volt, mint válasza.

– Hallom, hogy gondolkodsz, Granger. Ha tudni akarod, bár semmi közöd hozzá – a halk hangerő ellenére a tenorja átvitte az ingerültségét a köztük lévő téren –, az anyám hétfőnként megengedi a fiamnak a gabonapelyhet, ha jó volt az előző héten. – Miközben ez a bizarr kijelentése az univerzumában pusztítást végzett a Draco Malfoyról alkotott képről, a férfi maga elővette a pálcáját a zakója zsebéből, és beállította a saját sztázisbűbáját.

Hallgatnia kellett volna, de nem ez volt a módja.
– A gabonapehelyválasztása meglepően…

– Mugli? – szürke szemei a lányra meredtek. Az állkapcsa apró tikkelése, amely a rosszallására utalt, alig volt észrevehető, de a lány mégis látta. – Nem meglepő, hogy ítélkező vagy. Mégis, jobbra számítottam. – A megjegyzése rövid volt, csak néhány szó, de éppoly brutális, mint a szemében villogó éles pengék. A szája ostorvékony volt, az állkapcsa erős, még hangsúlyosabb és élesebb most, hogy tisztára borotvált volt.

Malfoy beöltözött, felfegyverkezett, és készen állt a vitára.

És emiatt miatt Hermione is felkészült a harcra.

Hermione visszaemlékezett a hangszínéről arra az időre, amikor a nevét mondta. Azon tűnődött, hogy talán hallucinációt él át. Most Malfoy kijelentése úgy hangzott, mint az a kérlelhetetlen seggfej, akire Harry állandóan panaszkodott.

Összefonta a karját a mellkasán, hogy elterelje a figyelmét arról a tényről, hogy a hangja és a szavai, az arckifejezése és a jelenléte – mindezek miatt még közelebb került ahhoz a peremhez, amitől eddig próbált távolabb kerülni. A tetteivel megpróbált visszatérni a biztos szintre. Beletelt egy lélegzetvételbe, majd egy másodpercbe, mire érezte, hogy az izgatottsága eléggé visszahúzódik ahhoz, hogy ellentámadást indíthasson.

– Nem ítélkezés, ha tényen alapul.

– Ezt mondogatod magadnak? – Malfoy zsebre vágta a pálcáját, egy lépést hátrált az asztaltól, majd közelebb lépett. Hermione félig-meddig azt várta, elmegy, mivel nyilvánvalóan megzavarta a reggelét, de a férfi helyet foglalt a konyhasziget másik oldalán, ahol a lány állt. Magához hívta az újságot, a könyvet és a tollat, egyszer csettintett az ujjaival… aztán rájött valamire, amit Hermione még mindig próbált feldolgozni.

A házimanó szabadságon volt.

Draco felsóhajtott.

Valamilyen ismeretlen okból megszólalt.
– Ha szeretnéd, van egy teáskanna a teához.

Malfoy megigazította a szemüvege szélét.
– Nem, köszönöm. – A válasza a várakozásnak megfelelően szűkszavú volt, mielőtt kinyitotta a könyvet egy félig kész keresztrejtvényre, amin nyilvánvalóan korábban dolgozott. Hermione jelenlétét elfelejtette, amint felvette a tollat, és dolgozni kezdett rajta.

A kíváncsiság ott tartotta.

Hermione szerette a keresztrejtvényeket. Ez egy olyan szellemi gyakorlat volt, amit a benne lévő akadémikus nagyon értékelt. Arról nem is beszélve, hogy rendezettek és takarosak voltak. Minden négyzetre csak egy választási lehetőség volt. Minden előre meg volt határozva, ami mélyen kielégítő volt. Csak egy dolog nem stimmelt…

Tollat használt, és ez borzasztó volt.

Bátor volt. Merész. Arrogáns.

De, ami ennél is jobb, úgy tűnt, hogy hatékonyan lépett egyik nyomról a másikra, miközben a lány csak nézte, és várta, hogy hibázzon.

De nem hibázott.

Több perc telt el így. Hermione már nem számított a hibára, hanem apróságokat vett észre, például azt, hogy Malfoy balkezes, és a kézírása nem olyan makulátlan, mint az öltözéke, hanem inkább rendetlen és nehezen olvasható.

A benne rejlő befejezőkedv arra kényszerítette, hogy fejjel lefelé olvassa a jelöletlen nyomokat.
– A négy lefelé az absztrakt.

A toll hirtelen megállt a tizenkettes keresztnél, a betű közepén, és a markolata megfeszült.
– Tudom. – És ott volt az a vontatott hang, amire emlékezett. Amit utált. Hermione nem volt hajlandó bocsánatot kérni. Eltelt még néhány másodperc, mire Malfoy elkeseredetten kifújta magát, visszatekerte a tollát, és becsukta a könyvét. – Biztos vagyok benne, hogy van jobb dolgod is.

Persze, hogy Hermionénak volt, de most, hogy itt volt, tökéletes alkalomnak tűnt, hogy négyszemközt beszéljen vele az anyja gondozásáról. Talán megpróbálna küzdeni annak a tűznek a lángjaival, amelybe önként belesétált.
– Én…

Bármit is akart mondani, elhalt, amikor Malfoy hirtelen kinyitotta az újságot, és ezzel a tettével eltüntette őt a lány szeme elől. Most már Hermione csak a címlapfotót láthatta, amelyen a miniszter és a Wizengamot vezetője együtt pózoltak a Minisztérium Ünnepli a Hetedik Gazdasági Többletet címszó alatt.

Ami nyugtalanító volt.

A minisztérium pénzének nagy részét azok a részlegek kapták, amelyek segítettek az újjáépítésben és a gazdasági jövőjük biztosításában, sokkal kevesebb jutott ennek a jövőnek a megvédésére. Ennek semmi értelme nem volt, de amúgy is nagyon kevés intézkedésüknek volt értelme, soha semmit nem tettek, hacsak nem a saját személyes ügyeik előmozdítására és a zsebük megtömésére.

Gazdasági többletről számoltak be, de nem tudták ellátni a likantrópokat farkasölővel, nem tudtak segíteni azoknak, akik a háború és a különböző halálfaló támadások után az évek során nincstelenné váltak, és nem tudtak megfelelő költségvetést biztosítani Harrynek az újabb aurorok megfelelő képzéséhez. Vagy átképezni az idősebbeket, akik esküdtek, hogy mindent tudnak. Vagy akár a Különleges Egység megfelelő személyi állományát.

Egy olyan munkacsoportot - Harry tájékoztatta őt -, amely rosszabbul állt, mint az aurorok osztálya. Tele volt olyan varázslókkal, akiket egy olyan részlegre választottak ki, ahol kevés pénzért hosszú, hálátlan és gyakran veszélyes órákat kellett dolgozniuk. Harry elmondta neki, hogy Malfoy fizetés nélkül dolgozott. Körülnézett. Nem mintha amúgy is szüksége lett volna a pénzre, de…

Hermione még egyszer elkomorult a címlapon lévő varázslatos képre, figyelte a merev kézfogás és a még merevebb mosolyokra, mielőtt félrenézett, tekintete visszasodródott a férfi fiának terített asztalra.

Akárcsak a fizetéshiánya, az, hogy elkészítette a reggelijét, valami furcsa módon kedves volt, ami nem illett ahhoz a pökhendi, arrogáns férfihoz, aki éppen a reggeli újságot lapozgatta, hogy kitörölje a jelenlétét.

A vízforraló sípja hangosan szólt a csendben.

Hermione időt szánt arra, hogy elővegyen két teáscsészét, de az egyiket a pulton hagyta a tűzhely mellett Narcissának, amikor lejön reggelizni. A másikból magának készített egy csésze zöld teát, nem törődve azzal, hogy bármit is hozzákeverjen. A tűzhelyre nézve, és megfogadta, holnap elhozza az elektromos vízforralót, miközben hátradőlt a pulton.

Hermione egyik kezében tartotta a teáscsészét, míg a másikkal a teafüvet mozgatta fel-alá, miközben a szemét a férfira szegezte, és egy másik módot próbált kitalálni miként beszéljen a férfi anyjáról.

Az újság mögül Malfoy mély, száraz hangja úgy vágott át a helyiség csendjén, mint forró kés a vajon.

– Vajon a mindennapi nyugalom órájának megzavarása rendszeres lesz, vagy a mai nap különleges alkalom?

Hermione félúton megállt.

Most, hogy az igazi Draco Malfoy volt ott, és nem az, aki tegnap a bőrét viselte és az ő hangján beszélt, megfelelően kiigazodott rajta. Ezzel az emberrel Hermione tudott bánni, és ezt úgy tette, hogy a szemét összeszűkítve olyan forró pillantást vetett rá, hogy a kezében lévő papír spontán lángra kapott.

– Sajnos, belátható időn belül megzavarjuk egymás nyugalmát. Az édesanyáddal fogok dolgozni, mint a gyógyítója.

– Ő már tájékoztatott engem. – Összehúzta az újság mindkét végét, hogy megfordítsa a lapot, miután kétszer megtörte a gerince mentén, visszatért az olvasáshoz, még mindig teljesen eltakarva az újságtól. – Bevallom, meglepett, hogy elfogadtad őt, miután ilyen határozottan elutasítottad.

Ez egy halott téma volt, amiről azt hitte, hogy befejezte a beszélgetést.

Úgy tűnik, mégsem.

– Jogomban áll egy kis kutatás után meggondolni magam.

Malfoy félbehajtotta a papírt, a tekintete máris a lányon pihent. Aztán újra hüvelyk- és mutatóujjával végigvezette a gyűrődést, mozdulatai pontosak és élesek voltak.

– Csak Pansy kotnyeleskedése után, úgy hallottam. – Érdekelte, honnan tudott róla, és mikor hallotta, de a nő egyre növekvő listája a vele kapcsolatos kérdéseknek olyan hosszú volt, hogy a gondolat, miszerint még többel bővítse, azzal fenyegette, teljesen túlterheli. Emellett Malfoy nyilvánvalóan még nem fejezte be. – Mióta vagy gyógyító? Legutóbb úgy hallottam, hogy a Minisztériumba meneteltél felfelé a ranglétrán.

– Hat éve. Az információid bizonyára erősen pontatlanok.

– Hmm. – A nem kötelező érvényű válasza belelógott a csendbe, amíg folytatta. – Érdekesnek találom, hogy karriert csináltál abból, hogy jótékonysági projekteket vállalsz… bár nem meglepő.

A lány visszahőkölése apró és ösztönös volt, de a szemöldökének apró ráncolódása alapján a férfi a szemüveg kerete fölött még azelőtt megfigyelte a reakcióját, mielőtt a lány képes lett volna elfedni azt.

Ez csak fokozta a lány ingerültségét.

– A betegeim emberek, nem projektek. Kétlem, hogy tetszene neked, ha az édesanyádat is projektnek tekinteném.

– Projekt vagy ember, nekem nagyon keveset számít, mit gondolsz az anyámról. Csak az, hogy valóban elvégzed azt a munkát, amiért ő túlzó magas díjat fizet neked.

– Az a munka, amiről olyan könnyelműen beszélsz, az a munka, amivel a demenciája előrehaladásának nyomon követésén és esetleges lassításán dolgozom. – Hermione figyelte Malfoy arcát, hátha tudatalattijában valami nyomora akad, de semmit sem árult el, szorosan elzárkózott. Daphne-nak igaza volt. – Gondoltam, ez pont a fiának lehet fontos. – Szóra nyitotta a száját, de Hermione folytatta, mielőtt belekezdhetett volna. – Ráadásul nem én állapítottam meg a fizetésemet, hanem az anyád. Nem tudom, mire célzol, de….

– Nem célzok semmire, Granger. Csupán egy tényt állapítok meg. – Megigazította a szemüvegét. – Anyám hírhedt az extravagáns költekezéséről. A pénz nem számít neki. – Megvonta a vállát, és egy pillanatra elterelte a figyelmét a lányról. – Nem érdekelnek a szerződésed feltételei, sokkal inkább az érdekel, miért fogadtad el, miután olyan gyorsan elutasítottad. – Malfoy a gránitlapra tette az újságot. A hangjában gyanakvás volt. – Miért gondoltad meg magad?

Hermione kihúzta magát a pultnak támasztott, nyugodt helyzetéből, és a konyhaszigethez lépett, ahol a férfi ült. Észrevette, ahogy a férfi figyelme rá szegeződik.
– Megvan rá az okom.

– Ez nem válasz.

– Miért számít ez neked?

A férfi szemöldöke felhúzódott a szemüvege pereme fölött.
– Az én dolgom, hogy tudjam ezeket a dolgokat, különösen, ha a családom valamelyik tagjáról van szó.

– Az anyád nem könnyű eset. Milyen hátsó szándékkal fogadnám el őt betegnek?

Összefonta a karját a mellkasán, és egyenesen a lányra meredt.
– Mondd meg te.

Nem a szavai, hanem inkább az alatta rejlő célzás hergelte fel a lányt.
– Úgy nézek ki, mint aki kihasználná őt? Vagy még inkább, az édesanyád az a fajta, akit ki lehet használni?

– Legalábbis ebben a szakaszban nem. – Ez legfeljebb sovány válasz volt. Narcissának az volt a benyomása, hogy a férfit nem érdekli, hogy egy másodperccel is tovább él-e, mint kellene, de a hozzáállása miatt Hermione meggondolta magát. – Ami a többi kérdésedet illeti, azt hiszem, ez jellem kérdése… és nem hiszem, hogy ismerem a tiédet.

– Touché.

– A jellememnek viszont kevés köze van ahhoz, ahogyan az anyámmal bánsz. – Malfoy ugyanolyan frusztráltnak tűnt, mint amilyennek ő érezte magát. Jól van. Figyelte a férfi vállának merevségét és az állkapcsa apró tikkelését, és eltette ezeket a megfigyeléseket későbbre.

– Nem, de a jellemednek köze van ahhoz, mennyire fogunk jól együttműködni a jövőben, amikor az anyád leépül. Mi…

– Akkor ez nem számít, mert te és én nem fogunk együtt dolgozni.

A teáscsészéjét a konyhaszigetre tette, és a mellkasán keresztbe fonta a karját, tükröt tartva a férfinak.

– Ez érdekes. – Több szempontból is, mert Malfoy abszolút képzelődött, ha nem gondolt arra, hogy valamikor be kell vonnia magát. Bármelyik ponton, igazából. – Függetlenül attól, hogy mit gondolsz, hogyan érzel, vagy milyen a kapcsolatod az anyáddal, eljön az a pont, amikor neked is be kell lépned a folyamatba. Szükséged lesz egy tervre vele kapcsolatban, amikor a mágiája kiszámíthatatlanná válik, és elkezd mindent elfelejteni, beleértve téged is. Hallucinációi és motoros irányítási problémái lesznek, harcias lesz és hangulatingadozásai lesznek. Lehet, egy pillanatnyi zavarodottságában megjelenik, és megtörik. Annyi mindennel kell még megküzdenie, amit nem hagyhatsz figyelmen kívül pusztán azért, mert úgy érzed. Igen, lehet, lesznek gyógyítói, de neked kell majd döntéseket hozni helyette, amikor ő már nem tud.

– Tökéletesen tisztában vagyok a kötelességeimmel, Granger. – Malfoy hangja veszélyesen lágy volt, alatta tiszta acéllal. – Folyamatosan emlékeztetnek rájuk.

Mivel nagyon figyelt a nyomokra, kiszúrta. A férfi ingerültségének hideg jege alatt ott lapult valami, ami megállásra késztette, ami miatt átgondolta a szavait, sőt a hangnemét is…

Érezte hangjában a férfi csontig hatoló kimerültségét.

Hermione belekortyolt a zöld teájába, hogy megnedvesítse hirtelen kiszáradt torkát. Nem segített.

– Én – megköszörülte a torkát. – Először nemet mondtam anyádnak, mert ismerjük egymást, és ez szigorúan ellenkezik a szabályaimmal. Ennyi az egész. Semmi más tényező nem játszott szerepet az eredeti döntésemben. Hogy miért gondoltam meg magam, nos, nem csak Pansy állt ki anyád mellett, hanem Harry is. – A megjegyzése okozta érdeklődés apró szikráját megtartotta egy esős napra.

– Miért lenne Potter…

– Harry azt mondta, hogy ő kezelte volna anyádat. – Válaszul Malfoy csak egyszer pislogott, majd mélyen elkomorodva nézett. – Roger Daviesnek kellett volna itt lennie helyettem, de végül is a döntés az enyém volt. És abban a szilárd meggyőződésben döntöttem, hogy én vagyok a legjobb gyógyító arra a fajta ellátásra, amire az édesanyádnak szüksége van.

A csend köztük nem volt nyugodt vagy megnyugtató. Bár Hermione némi megkönnyebbülést érzett a beszélgetés szünetében.

– Bájos szavak, Granger. – A hangjából ítélve ez nagyon keveset jelentett neki. Ami rendben is volt, mert igazak voltak a szavai. – És a családommal kapcsolatos múltad nem fogja befolyásolni a gondozását?

– Nemcsak esküt tettem, amikor gyógyító lettem, de nem vállaltam volna el az ügyét, ha a lelkem mélyén úgy gondolnám, hogy nem lehetek elfogulatlan. Megértem a családodat fenyegető veszélyt. Mindannyian ugyanazzal az ellenállással nézünk szembe. De tényleg ennyire paranoiás vagy?

Amikor a férfi nem válaszolt, halkan vett egy nagy levegőt, hogy leplezze az ingerültségét.

– Az édesanyád a legjobb ellátást fogja kapni, amit csak nyújtani tudok, figyelembe véve az általa meghatározott paramétereket. – A férfi arca továbbra sem árult el semmit, ezért a nő újabb megközelítéssel próbálkozott. – Van kérdésed a kezelési tervével kapcsolatban? Tudok adni egy másolatot…

– Erre nem lesz szükség. Mint már mondtam, nem érdekel, hogy belekeveredjek az anyám gondozásába.

Egyre kevésbé hangzott úgy, mintha az irányába érzett bizalmából fakadt, sokkal inkább abból, hogy egyszerűen nem érdekelte. Ha felsorakoztattuk azzal, ahogyan többször is megkérdezte, miért fogadta Narcissát betegnek, ez a közönyével nem illett össze.

Nem sok minden illett össze vele kapcsolatban azzal, amit a lány a jelleméről tudott.

Hermione nem volt biztos benne, hogy mit gondol erről.

Ahelyett, hogy kitartott volna, inkább elengedte ezt a gondolatot, tudva, hogy nem jutna előbbre. Alapvető dolgoktól, amelyeknek nem volt értelme, sosem kalandozott messzire. Most, hogy ezt egyelőre elengedte, Hermione egy olyan témát érintett, amelyet egy nap majd erőteljesebben kell képviselnie. Ma azonban úgy közelített hozzá, mint egy megriasztott szarvashoz.

– Az anyádnak szüksége van a támogatásodra.

Malfoy nem tűnt lenyűgözöttnek.
– A támogatásomra?

– Ő nem… – Túl fogja élni ezt. Alig tudta visszafogni magát, hogy ne mondja ki a szavakat.

Ami nem is baj, hiszen Malfoy még nem fejezte be a véleményének kifejtését.
– Ha azt hiszed, hogy itt fogunk üldögélni és megvitatni az érzéseinket a halálával kapcsolatban, akkor nyilvánvalóan nem ismered a családomat.

– Nem, nem ismerem – mondta Hermione őszintén. – Viszont kissé furcsának találom, hogy jobban érdekel, hogy az anyád a halálfalók fenyegetése miatt mindenhová magával viszi a biztonsági testőrségét, mint az a betegség, ami valójában megöli őt.

A férfi arca keményebb maszkká merevedett, mint a gránit, ami elválasztotta őket.
– Ne feltételezd, hogy egy nap után már ismered a családom belső működését.

– Soha nem feltételeztem semmit. Csupán egy megfigyelést tettem.

– A megfigyelésed nagyon is úgy hangzik, mintha ítélkeznél, ami neked abszolút nincs…

– A megfigyelés, Malfoy, az információ befogadásának semleges aktusa. Az ítéletalkotás magában foglalja egy vélemény megfogalmazását mind a megfigyelt dolog értékéről, mind pedig érdeméről. Ha már használod a két szót, tudd, mit jelentenek, és tudd, hogy nem felcserélhetők egymással.

A kemény tekintet, amit a férfi a szemüvege mögül vetett rá, arra késztette Hermionét, hogy kihúzza magát, és ugyanolyan bátran találkozzon a tekintetével.

– Ez baromság, Granger.

– Nem, nem az. Nem…

Malfoy gúnyolódott.
– Nem tudod, hogyan válaszd el a megfigyelést a feltételezéstől és az ítélkezéstől. Megfigyelsz valamit, és azonnal megfogalmazol egy értelmezést, és ebből az értelmezésből döntést hozol. Egy feltételezést, valójában.

– Ez nem igaz.

– Példának okáért: a fiam gabonapehelyválasztása. – Malfoy állta a lány tekintetét, kihívás volt a tekintetében. – Megfigyeled a gabonapehely-választását, és azt feltételezed, hogy mivel tisztavérűek vagyunk, semmit sem tudunk a mugli világról, nemhogy megengednénk neki, hogy bármit is kapjon belőle. Ami igazolja az előző kijelentésemet.

Hermione megpróbált ellenkezni, de tétovázott, mert...

Hát, lehet, hogy igaza volt.

Az arckifejezése átalakult, felismerte a győzelmét, de a lány még nem fejezte be.
– Rendben, akkor segíts megérteni. A belátható jövőben én fogom kezelni az édesanyádat, és akár tudod, akár nem, a kezelés több annál, mint hogy bájitalokat adok neki, amikkel enyhítheti a betegsége tüneteit. Arról szól, hogy megértsem a késztetését, amiért egyáltalán ellátást kér, és biztosítsam ezt, motiválni tudjam, hogy kitartson a pályán, még akkor is, ha a dolgok nehezebbé válnak a későbbiekben. A család mindig is motiválta őt. Ez az, amiért eleve az én segítségemet kérte, és megkönnyíti a munkámat, ha tudom, mivel dolgozom.

A lány kérésére Malfoy éles szemmel nézett rá, a feje kissé oldalra billent, ahogy zavartnak tűnő értetlenséggel figyelte őt. Hermionénak fogalma sem volt róla. Nem volt igazi alapja, amivel megfejthette volna a férfit.

Kivéve a Roxfortot, de az is csak egy ferde viszonyítási pont volt, mert ő már nem volt az a gyerek.

A válaszából ez derült ki.
– Az anyám az egyetlen páciensed. Jól tennéd, ha ezt nem felejtenéd el. – Mielőtt azonban távozott volna, a sztázisbűbáj alatt álló tál zabkására mutatott. – Viszont a segítség érdekében szeretnék sok szerencsét kívánni, Granger. – Az utolsó szó olyan gúnyosan hangzott el, ami visszarepítette a lányt a másodévbe. – Szükséged lesz rá, hogy anyámat rávedd, önként megegye azt a tál moslékot.

Nézte, ahogy a férfi elmegy, Hermione egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy próbára teszi a szerencséjét, hátha telitalálatot ér el, amikor a férfi fejéhez vágja.

Sajnos Malfoynak igaza volt.

Narcissa úgy meredt a tál zabkására, mintha az személyesen sértette volna meg. Vagy mintha spontán életre kelne. Vagy mintha megpróbálná azonosítani anélkül, hogy egyenesen megkérdezné. Hermione nem volt teljesen biztos benne, hogy melyik, mivel az arca mintha az érzelmek széles skáláján ment volna keresztül, mielőtt megállapodott volna a rendkívüli gyanakást tekintetben.

Türelmesen felsóhajtott, majd az órájára pillantott.

Már majdnem fél óra telt el azóta, hogy elegánsan beúszott a konyhába, hosszú, leomló, bordó rózsaszínű köntösben és az egyszerű aranyszalaggal ellátott nyakláncban. Már biztosan felöltözött, mert délben (a délutáni bájitalok előtt) ismerősökkel fog teázni, egy olyan órában, amikor Hermione ritkán mutatkozik.

Narcissa tünetei nem voltak nyilvánvalóak aznap reggel, de jelen voltak. A homlokán enyhe izzadságfoltok jelentek meg, amelyeket a kézremegés ellenére igyekezett letörölni. Mélységes csalódottságának adott hangot, amiért elfelejtette, hová tette a kedvenc brossát, elfelejtett válaszolni Hermione egyik kérdésére, és zaklatott volt a rossz éjszakai alvástól.

Hermione remélte, a teljes bájital-kúra segíteni fog, de napokba vagy akár egy hétbe is beletelik, mire ezt véglegesen megállapíthatja. Mégis, Hermione néhány bűbájt helyezett az egyik karkötőjére, hogy nyomkövetővé alakítsa, amellyel folyamatosan figyeli az életfunkcióit. Az eredmények valós időben jelentek meg a bűbájos papíron, amelyet Hermione rendszeresen ellenőrzött.

Csendben beállított egy elrettentő bűbájt is, arra az esetre, ha Narcissa egy nap úgy döntene, teljesen el akarja távolítani. Ez nem történhetett meg.

Hermione második csésze teája már majdnem kiürült, ez ételt már régen befejezte, a tálat és a kanalat kézzel kimosta és elrakta. És azon kapta magát, úgy tesz, mintha nem Narcissa Malfoyt figyelné. Hermione átfutotta a kalóriatartalmat a zabpelyhes dobozon, amely még mindig ott volt, ahol Malfoy hagyta… a tejjel, a tállal és a kanállal együtt, mind szépen elrendezve azzal szemben, ahol ő ült.

A cukortartalom obszcén volt.

Narcissa finoman megbökdöste a kanalával a zabkását, mire Hermione ráemelte tekintetét, és udvariasan megköszörülte a torkát, amitől az idősebb boszorkány rápillantott.

– Egész jó, ha ad magának egy esélyt. – Hermione úgy érezte, mintha egy ingerlékeny gyerekkel beszélne.

A gyanakvó tekintet csak mélyült.
– Általában nem szoktam reggelizni.

– Éppen ezért csináltam zabkását. Kezdetnek az is jó. Ennie kell, mert a reggeli bájitaloktól hányingere lesz, ha nem eszik. – Egyébként Hermione végignézte, ahogy Narcissa a nemrég elmúlt remegést azzal próbálta leplezni, hogy megpróbált beszélgetést kezdeményezni az ablaknál lévő függönyök kicseréléséről.

Az utolsó régi bájitalok is kiürültek a szervezetéből, és bár tanulságos volt látni az alapvonalát, Hermionét nem érdekelte, hogy a kelleténél tovább nézze, ahogy a kanál megtartásával küszködik.

– Talán, ha teát iszom…

– Ez nem elég. – Hermione összefonta a kezét, hogy megmutassa fogyatkozó türelmét. – Talán, ha meghatározzuk, hogy mit enne reggelire, akkor…

– Nagyon hosszú a lista azokról a dolgokról, amiket szívesebben ennék, mint ezt. – Ismét a zabkására bökött a kanalával.

– Valójában még meg sem kóstolta. – Hermione a homlokát ráncolva azon gondolkodott, hogy talán egy hagyományosabb angol reggelit kellett volna kipróbálnia az első napjukon.

– Nem tűnik étvágygerjesztőnek. – A boszorkány a kanalával megbökdöste a gyümölcssalátában lévő áfonyát. – A gyümölcssaláta legalább ínycsiklandónak tűnik, de nekem jelenleg semmi kedvem hozzá. Akkor sem, ha szobahőmérsékletű.

– Az értesüléseim szerint szereti a pitét, ami lényegében meleg gyümölcs. – Hermione a homlokát ráncolta, és a szemét forgatta. – Talán készíthetnék önnek egy turmixot.

Ha lehet, a lány arckifejezése még jobban elkomorult.
– Az még kevésbé hangzik vonzónak.

– Honnan tudja ezt?

– Tudom, mert rendkívül kényes érzékenységgel rendelkezem, Miss Granger.

Már épp visszavágni készült, amikor gyorsan közeledő lépteket hallott a fapadlón. Túlságosan is gyorsak ahhoz, hogy Malfoyéi legyenek. Vagy bármelyik felnőtté. Ami azt jelentette…

Hermione épp időben fordult meg, hogy megpillantsa a legfiatalabb Malfoy közeledését.

– Ne feledd a jó modort, Scorpius! – Narcissa fel sem nézett a zabkásából, amit végre a kanalára kanalazott.

A szavai miatt a fiú megállt az előszobában, de a tekintete végigpásztázta a helyiséget, nyilvánvalóan nem találta, amit mindenáron keresve rohant be. Csalódottan megvonaglott a válla… egészen addig, amíg meg nem pillantotta Hermionét, aki szemrebbenés nélkül bámulta a kisfiút, és megdöbbentette, mennyire hasonlít az apjára.

Nos, leszámítva az apró különbségeket.

Az iskolában Draco mindig is csak egy kicsivel volt magasabb Harrynél, de Scorpius valamivel alacsonyabb volt Albusnál, aki magasabb volt, mint James volt az ő korában. Hogy hogyan viszonyult a többi korabeli gyerekhez, arról Hermionénak fogalma sem volt. Mégis, alacsony fiú volt, sápadt bőrrel. Haját, amely inkább szőke volt, mint fehér, balra elválasztotta, és szépen hátrafésülte. Úgy öltözött, mint egy iskolásfiú, fekete rövidnadrágot, fehér inget, sötét blézert, feltűrt zoknit és bőrcipőt viselt. Valószínűleg ez volt a mindennapi öltözéke, abból ítélve, hogy nem piszkálta és nem húzogatta.

Vagy talán nem volt a természetében, hogy ilyen gyerekes dolgokat tegyen.

– Közelebb jöhetsz – mondta Narcissa hivatalosan, ami Hermionénak bizarrnak tűnt, hiszen az unokájához beszélt nem pedig egy idegenhez.

Annyi történetet hallott már arról, hogy a boszorkány mennyire rajong Malfoyért, és ennek bizonyítékát látta a sok édességben, amit az iskola alatt kapott. Így hát Hermionénak furcsa volt, hogy Narcissa ilyen szigorúan viselkedik Scorpiusszal. Már-már azon gondolkodott, hogy nevetni fog az egész helyzet nevetségességén, de képtelen volt rá, mert ez nem vicc volt.

Ez a való élet volt.

És ez hívta fel a figyelmet Daphne néhány nappal ezelőtti szavaira.

Különösen, amikor Scorpius az utasításnak megfelelően, engedelmesen, óvatos léptekkel haladt előre. Állát enyhén felhúzta, háta egyenes volt, és vállát olyan tökéletes testtartásban tartotta, ahogy az egy gyereken robotikusnak tűnt.

Idomított, volt az első szó, ami eszembe jutott.

Hermione visszafordult a még mindig gőzölgő teájához, és nagyot kortyolt, hogy megszabaduljon a szóval járó kissé furcsa érzéstől. Scorpius megállt Narcissa széke mellett, és várta, hogy megszólítsák.

Hermione egy apró csörrenéssel a csészealjra tette a teáscsészéjét.

– Hogy aludtál? – kérdezte az idősebb boszorkány az unokájától.

Várta a gyermeki választ, már csak azért is, hogy megállapítsa, vajon ő is Malfoy hangján szólal-e meg, de csak, amikor a kérdését követő csend tovább nyúlt, jutott eszébe Hermionénak valami rendkívül fontos:
Nem beszélt.

Erre elfordította a fejét… hogy aztán a legkékebb szemekbe nézzen, amiket valaha is látott valakin. Szúrós és fényes, nem az apja szemei voltak, de a lány megérezte bennük a makacsságot és a ravasz intelligenciát, amit a fiú magától örökölt. Valamint azt a gyermeki kíváncsiságot, amelyre Theo irodájából emlékezett. Amikor a lány udvariasan elmosolyodott üdvözlésképpen, a fiú füle elvörösödött, és rövid időre lenézett.

Hermione vigyora azonnal átalakult, egyetlen okból:
Scorpius imádnivaló volt.

Közel sem olyan kemény és éles, mint az apja, a fiú lágyabb volt. Nem olyan rideg. Sőt, minél többet nézte, annál inkább érezte, hogy van benne valami melegség, a nagyanyja bánásmódja ellenére.

Narcissa észrevette, hogy Scorpius őt bámulja, és megszidta.
– Nem szabad bámulnod, Scorpius. Ez udvariatlanság.

A kisfiú még egyszer szégyenlősen bocsánatkérően lenézett. Aztán eszébe juthatott saját maga, mert felegyenesedett – ahogyan azt tanították neki –, elkerekedett a szeme. De ez csak egy pillanatig tartott, mert Hermione a székében felé fordult, és kissé előrehajolt, miközben kezet nyújtott neki, hogy megrázza.

– Hermione vagyok.

Scorpius néhány pillanatig nézte a lány kezét, de akárcsak Theo esetében, most sem tett semmilyen lépést, hogy elfogadja, csak a tekintetét emelte vissza az övére. És bár ez elutasítás volt, mégsem érezte annak, mert Scorpius továbbra is úgy bámulta a lányt, ahogy a kisgyerekek gyakran teszik.

Kíváncsi.

Mert tanulni akart.

Mert a lány valami új volt a világában.

Egy gyors pillantás a nagyanyjára emlékeztette a modorára, ezért udvariasan meghajolt, mielőtt hátralépett volna. Hermione tekintete egészen az asztalával szemben lévő székig követte a fiút, a mosolya elhalványult, és valami elgondolkodtatóbbá változott, ahogy figyelte, ahogy a kisfiú helyet foglal, miután levette a blézerét, és megtapogatta a zsebeit. A széket megbűvölték, hogy automatikusan a megfelelő magasságba hozza, hogy kényelmesen ülhessen.

Ezt a kis varázslatot Hermione még nem látta korábban, de Scorpius nem reagált rá.

Úgy látszik, ez volt a normális számára.

A rutinja.

Furcsa volt nézni, ahogy egy gyerek módszeresen elhelyezkedik a reggelihez. Scorpius tudta, hogy mindennek hol kell lennie, még csak rá sem nézett, amikor először nyúlt a papírdarabért, amit a lány látott Malfoyt elhagyni.

Egy cetlit, javította ki Hermione agya.

Draco Malfoy hagyott egy üzenetet a fiának.

Nem szokatlan egy apától, de ahogy Daphne a távolságtartásról beszélt, nem igazán volt értelme a cetli mellé tenni. Hermione azonban tovább töprengett, miközben figyelte, ahogy a fiú kibontja a cetlit, kék szemei mély koncentrációval fürkészik a szavakat. Mintha ő…

– Scorpius tud olvasni egy kicsit, de kétlem, hogy el tudná olvasni Draco kézírását. Hihetetlenül szegényes.

Szinte végszóra oldalra fordította a fejét, még mindig próbált rájönni, hogy mit akar. Hermione elnyomta a nevetését, köhögésnek álcázva azt, ami senkit sem tévesztett meg. Narcissa elkomorult, és amikor visszapillantott Scorpiusra, azt tapasztalta, hogy az apjára emlékeztető, kedvetlen arckifejezése.

– Elég félénk, Miss Granger. – Narcissa egy pillantást vetett a kisfiúra, aki visszatért a jegyzetéhez, mielőtt tejet öntött a müzlis táljába. Rövid időre elhagyta az asztalt, majd egy kis pohár gyümölcslével tért vissza, és a fiú jobbjára helyezte. Scorpius azonnal zavartan nézett az italra, de természetesen hallgatott. – Ne sértődjön meg, ha nem szól önhöz. Igyekszem normálisan beszélni hozzá, még akkor is, ha tudom, hogy nem fogok választ kapni.

Nos, Daphne elmondta neki, de akkor is, ez annyira bizarr volt, hogy Hermione csak annyit tudott mondani, hogy „Ó”.

– Félreértés ne essék, tud beszélni, Miss Granger. Csak makacsul úgy döntött, hogy nem teszi.

Scorpius egyenesen Hermionéra nézett, mintha üres tekintettel erősítette volna meg a nagymamája kijelentését. Aztán a bal kezével felvette a kanalát, még egy dolog, amit az apjától örökölt, és a cukros müzlijébe fanyalgott, az ő korában lévő fiútól – vagy bármilyen korban, ha már itt tartunk – igencsak szokatlan modorral.

Narcissa finoman megkóstolta a zabkását. Nem használta a szalvétát, hogy kiköpje, bár az arckifejezéséből ítélve közel járt hozzá. Az első néhány rágás után az arca szkeptikusból óvatosan lenyűgözötté változott.
– Nem olyan borzalmas, mint amilyennek látszik.

– Jó. – Eközben Hermione elméje rövidzárlatot kapott a sok feldolgozott információtól. Nem arról, hogy Narcissa ízletesnek találta a zabkását, hanem előtte… a néma kisfiúról, aki udvariasan ette a zabpelyhet, miközben a tálja melletti cetlit bámulta. Úgy nézett ki, mint egy miniatűr Draco Malfoy, aki újságot olvas.

Csak szemüveg nélkül, a hideg kedély, vagy a hozzáállás nélkül.

– Scorpius! – dorgálta Narcissa finoman egy nagy csend után, amikor Hermione befejezte a teáját, és elraktározta a megfigyeléseit, vigyázva, hogy ne tegyen feltételezéseket. – Ne görnyedj el! – Lassabban ette a zabkását, amikor a kisfiú őt kezdte figyelni, utánozva őt.

Hermione megköszörülte a torkát.
– Hamarosan be kéne fejeznie. Próbálom betartani a bájitalok ütemtervét, és ön egy kicsit lemaradt.

Ami elég volt ahhoz, hogy elterelje Narcissa figyelmét a további beszélgetésről.

A kanál félig a szája előtt, Scorpius egy pillanatig olyan arckifejezéssel nézte a lányt, amit nem tudott leolvasni, mielőtt visszatért a reggelijéhez. Az étkezés onnantól kezdve gyorsan haladt, a beszélgetés Narcissával és a néma Scorpius folyamatos megfigyelésével. De amint Narcissa végzett, Hermione figyelte, ahogyan a boszorkány nekilátott az első bájitalok szedésének, és mindegyiket teával vette be.

Egészen undorítóak voltak.

Miután lefuttatott egy sor diagnosztikai bűbájt, amit a legfiatalabb Malfoy tágra nyílt szemmel figyelt, Hermione nekilátott az asztal letakarításának, miután ellenőrizte az eredményeket a megbűvölt pergamenen.

– Ne fáradjon, Miss Granger, a dadus mindjárt jön, hogy elrendezze. Általában hétvégén szokott beugrani, és amikor Zippy szabadságon van.

– Egyáltalán nem okoz gondot. – Hermione munkához látott, felvette az üres teáscsészét és Narcissa tálkáját, és a mosogatóhoz sétált velük. Hátat fordítva Hermione figyelt, hogy nem történik-e valami balhé, miközben a mosogatást végezte.

Scorpius megjelent mellette, és udvariasan átnyújtotta Hermionénak az üres tálat, a csészét és a benne lévő kanalat.

Ő segített.

Hermione kegyesen elmosolyodott.
– Köszönöm, Scorpius.

A kisfiú lassan bólintott egy olyan mozdulattal, ami annyira hasonlított az apjára, hogy az már-már komikus volt.

És mégis nagyon furcsa.

– Scorpius. – Amikor a nagymamája szólította, Hermione figyelte, ahogy a fiú visszatér mellé.

Gyorsan megtisztította a tálját, és egy pálcaintéssel megszárított mindent, minden egyes darabot visszalibegtetett a helyére, miközben úgy tett, mintha nem figyelt volna, pedig valójában minden olyan információra figyelt, ami segíthetett volna megérteni, hogy mi a fenébe sétált bele.

– Nagyon jól csináltad tegnap. Tegyünk meg még egy napot incidensek nélkül. – A nő hangjában volt valami hidegség, amitől Hermione gerince mentén végigszáguldott a hideg. Szavait szünet követte, és Scorpius azzal a furcsa meghajlással válaszolt. – Két perced van, és a tanárod vár rád odafent a könyvtárban.

Hermione épp időben fordult meg lássa a fiú merev távozását, és meggyőződött róla, hogy Scorpius már rég eltűnt, mielőtt elmozdult volna a mosogató melletti helyéről.

– Hány éves? – Persze, már tudta, de inkább csak azért kérdezte, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Hallani akarta, mit mond Narcissa a fiúról, amikor ő nincs a közelben.

– Öt.

– Ő… rendkívül jól nevelt.

Ez hatalmas alulértékelés volt; inkább tűnt miniatűr felnőttnek, mint gyereknek.

Kivéve azokat a pillanatokat, amikor a lány a gyermeki mivoltára utaló jeleket látott…

– Kiváló pénzt fizetünk a nevelőtanároknak, hogy biztosak legyünk benne.

Hermione hangjának távolságtartása hirtelen témaváltásra késztette.
– Az ön által megadott menetrendben az áll, hogy önök a házigazdák a mai teázásnak. Van olyan hely, ahol azalatt az idő alatt elvonulhatnék egy kis olvasásra, amit még el kell végeznem?

– Mivel azt tervezi, hogy a következő harminc napban egész nap figyelni fog engem, használhatja Draco irodáját a munkához. Az csak a folyosó végén van. – A nő abba az irányba mutatott, amerre az unokája az imént eltűnt, ami arra engedte következtetni, hogy egynél több lépcsőház van a házukban. A második, amiről tudott, közvetlenül a nappaliból indult. – Biztos tetszeni fog önnek.

Hermione szórakozottan bólintott, miközben észrevette a fizikai tüneteiben bekövetkezett apró változásokat, mióta bevette a reggeli bájitalokat. Még a szeme is világosabbnak tűnt.

– Hogy érzi magát? A kombinációt úgy tervezték, hogy egy kis energialöketet adjon önnek.

– Akkor a terv szerint hatnak. Valójában úgy érzem… – Narcissa oldalra billentette a fejét, szinte mintha nem tudná elhinni a következő szavait. – Egész jól.

Ez vagy siker volt, vagy placebo hatás.

Ezt csak az idő fogja megmondani.

Ha Hermionénak meg kellett volna jósolnia, hogy Malfoy irodája hogyan fog kinézni, azt tippelte volna, hogy hasonlít az otthon többi részéhez: modern és tiszta, semleges tónusokkal, gazdagon berendezve, és nulla személyes vonással. Rejtélyes.

Az igazat megvallva, csak fél pontot kapott volna.

Malfoy irodája a sajátjára emlékeztette. Körülbelül ugyanolyan méretű volt, hangulatos és nem túl nagy, sötétebb fából készült íróasztallal, amelyen egészséges mennyiségű rendetlenség volt. Növények nem voltak, de volt egy nagy, kifakult török szőnyeg, ami inkább faliszőnyegnek tűnt. Szörnyen csúnya, tényleg. A kandalló előtt egy fekete bőrkanapé és egy kis üvegasztal állt.

A kandalló fölött egy díszes családi portré lógott, Narcissával, Dracóval és Scorpiusszal - mindannyian nagyon szigorúan néztek, és mindannyian feketébe voltak öltözve. A Malfoy család arcai. Ha Hermionénak tippelnie kellett volna, nemrég készült, mivel a keret vadonatúj volt. A nagyobbik mellett két kisebb portré volt. Az egyiken Draco állt egyedül, jelenleg szigorúan nézett, és rosszallóan nézett a lány jelenlétére az irodájában. A következő Narcissát és Scorpiust ábrázolta, valószínűleg ugyanazon a napon készült, mint a nagyobb portré. A portrén Narcissa a vállára tette a kezét, a fiú pedig úgy nézett ki, mintha bárhol máshol szeretne lenni.

Szomorú volt.

Hermione félrenézett, tovább nézett, és végignézett a padlótól a plafonig érő, rendezett és zsúfolásig megpakolt könyvespolcokkal szegélyezett egész falon.

De nem csak ez keltette fel a figyelmét.

Az ajtónyílásból, puszta ránézésre az irodája nagyon is úgy nézett ki, mintha azé a konzervatív emberé lenne, akinek a társadalom szerint lennie kellene. Könyvek, amelyek az intelligenciájáról árulkodtak, családi portrék, amelyek arról szóltak, hogy elhivatottan tartja fenn a családja nevét, és egy olyan helyiség, amely éppen elég díszes volt ahhoz, hogy emlékeztesse a látogatót rendkívüli gazdagságára. Ám amikor átlépte a küszöböt, és közelebbről, alaposabban szemügyre vette, kiszúrta a következetlenségeket, amelyek csak a legfigyelmesebbeknek tűntek fel.

A könyvek maguk is kettősséget mutattak aközött, amit a társadalom tudott Draco Malfoyról, ahogyan a világnak mutatta magát, és a férfi kiléte között, aki – a rendetlenségből ítélve – sok időt töltött ebben a szobában. Nem mind mágikus témájú, mágikus szerzőktől származó könyvek voltak. Nem voltak sötét varázslatokról szóló szövegek, sem szélsőségesek kéziratai. Helyette kémiai és geológiai, botanikai és fizikai, filozófiai és művészettörténeti könyvek voltak. Buddhizmus. Kiszúrta Blanchot-t, Derridát, Tolsztojt, Nietzschét. Klasszikus szépirodalom. Néhány önéletrajzot. Költészet.

És ez csak az volt, amit látott.

Annyi mindent felfedezhetett volna még, ha felmászik a fekete létrán, és átvizsgálja a magasabb polcokat, de Hermione nem tette. Egyetlen kérdéssel hagyta magára az üres irodát:

– Kicsoda mégis Draco Malfoy?

Semmi értelme nem volt. Sem az otthonnak, és főleg nem a falai között élőknek.

Egyik sem illett bele abba a takaros dobozba, amit a mások által elmondottakból összeszedett darabkák, a nagyobb darabkák, amiket már tudott, és a Narcissával folytatott legutóbbi beszélgetésekből származó, sokatmondóbb darabkák alapján alkotott meg róluk. És egy olyan valaki számára, mint Hermione, aki szerette az értelmes dolgokat, mert azok rendet teremtettek a káoszban, ez valósággal romba döntötte a világképét.

Könnyű lett volna tisztavérű kliséknek bélyegezni, mindannyiukat arra a vízióra redukálni, aminek lenniük kellene, de hogy a fenébe tudta volna ezt most megtenni?

Most, amikor Malfoy korábbi szavai még mindig olyan hangosan csengtek a fejében, hogy ide-oda kellett rángatnia a fejét, hogy elcsendesedjen.

Most, amikor keményen szemügyre kellett vennie a saját hibás logikáját, és meg kellett kérdőjeleznie azt… és önmagát.

Hermione minden szemszögből nyitott, és emlékeztette magát, hogy nincs olyan mérőszám, amivel az embereket mérni lehetne. Ezt már a legmélyebb mélységig tudta, és mégis, valamiért ezt a szabályt nem alkalmazta a nehéz természetű Malfoyokra.

Talán – na jó, egészen biztosan – az ő elfogultsága volt az oka.

Az a makacs, mindentudó része, amelyik egyszerűen úgy gondolta mindent tud róluk, és igaza van abban, hogy milyen emberek. Az a része, amelyik…

Hermione lemondóan sóhajtott.

Az a része, amelyik ítélkezett.

Ott volt.

Kimondta.

Hermione be tudta ismerni, hogy tett néhány olyan értékelést róluk, ami nem volt helyes. Egyfajta jellemhiba. Vajon változna ez most, hogy a ház legzavarosabb szobájában állt?

Nem.

De azt megtehette volna, amit már abban a pillanatban meg kellett volna tennie, amikor Narcissát betegnek fogadta.

Újrakezdeni.

Nem, tényleg az elején kezdeni velük, ahogyan minden más páciensével is tette. Ki kellett söpörnie az agyából mindent, amit a Malfoyokról tudott, és tiszta lappal kellett kezdenie. Hermione be tudta vallani magának, hogy jócskán kívül állt a mélységein, amikor róluk volt szó. Fogalma sem volt arról, hogy kik ők, és tudta, hogy jobb, eredményesebb módon kell nekilátnia a megismerésüknek.

Csak így tanulhatna elfogultság nélkül, és segíthetne Narcissának a betegsége során – anélkül, hogy ártana neki, vagy egyik hitükből a másikra következtetne. Bármit is gondolt Malfoy, ő tényleg az egész családot kezelte. Időt adott nekik. Bármennyire is nem akart belekeveredni, vagy bármennyire is azt mondta, hogy nem érdekli, Malfoynak el kellett fogadnia, hogy az anyja haldoklik, és nem lehetett mit tenni ellene.

Ez elkerülhetetlen volt.

De Hermione gyógyítóként azt a feladatot kapta, gondoskodjon Narcissáról, és végigkísérje mindannyiukat, átsegítse őket minden egyes fázison… egészen a végéig.

Nem tudta volna velük végigjárni ezt az utat, ha nem ismerte volna őket.

Malfoyt különösen. Narcissa egyetlen gyermekét. Az, aki a legnehezebben viselte volna a veszteségét.

Így hát Hermione elpakolta az összes feltételezést, kiásta az öntudatlan hozzáállását, hátralépett mindattól, amit eddig ismert, és maradt… semmi. Persze nem törölt ki mindent teljesen – mindennek mindig megvan a módja, hogy újra aktuálissá váljon –, de nem támaszkodott ezekre a tapasztalatokra, feltételezésekre és elvárásokra, hogy döntéseket hozzon a megfigyeléseivel kapcsolatban, mielőtt igazán átgondolta volna őket.

Optimistábbnak érezve magát. Hermione átment a szobán Malfoy íróasztalához, kezében a táskájával, készen arra, hogy beleássa magát a kutatásba a könnyed olvasmányokért. De, amikor leült a zsúfolt íróasztalához, meglátta… nos, Draco Malfoyt.

Nem csak egy idegesítő férfit, régi osztálytársát és ellenfelét, és Narcissa egyetlen fiát…

Hanem Hermione apaként látta őt.

Ott, egy takaros és egyszerű keretben – elfordítva a szobától, csak saját magának – egy mozgó kép volt róla, amint az újszülött Scorpiust tart a kezében, arcán zavart csodálkozással, ami lassan lágy mosollyá változott.

A fotó annyira meghitt és meleg volt, annyira nem hasonlított arra, akinek ismerte, Hermione csak azért fordította el a fejét, hogy egy másik képet is megpillantson. Nemrég készült – apa és fia fekete, méretre szabott öltönyben, nem mosolyogva, nem érintkezve, vagy bármi ilyesmi.

Hideg.

Hermione furcsának találta, hogy ilyen merőben különbözőek fotók egymás mellett, a férfi íróasztalán, másik szem elől elrejtve. Mintha…

Nem engedte meg magának, hogy még egy lépést tegyen ennek a gondolatnak az irányába, hirtelen felállt, és helyet foglalt a kanapén. Miután a táskájában kutakodott a kutatásai után, Hermione belemerült a feladatába. Ki kellett tisztítania minden felesleges dolgot az elméjéből, és egy olyan feladatra kellett koncentrálnia, amely teljes figyelmét követelte.

Végül azonban Hermionénak ki kellett terítenie a munkáját az üveg dohányzóasztalra, így is tett, tollal jegyzetelt a kinyomtatott papírra, és kiemelte a fontos részeket, amelyek további kutatást igényeltek.

Valójában annyira belefeledkezett mindennek a vizsgálatába – cikket cikk után lapozgatott, összehasonlította őket a magával hozott könyvekkel –, hogy majdnem mindez a levegőbe repült, amikor a kandalló életre kelt, és Draco Malfoy úgy lépett ki, mintha a pokolból lépett volna vissza a Földre.

Malfoy – aki már nem viselt szemüveget – annyira meglepődött a lány jelenlétén, hogy teljesen szóhoz sem jutott.

A szája kinyílt, majd egyszer csak becsukódott. Épp elég ideig ahhoz, hogy összeszedje magát.

Aztán a szeme elsötétült, mint az ég vihar előtt, és a kezét behajlította az oldalánál.
– Mit keresel az irodámban, Granger?

Hermione majdnem bocsánatot kért, de megállította magát.

Bocsánatot kérni miért?

Öntudatlanul egyenesebben ült fel, és a haját a válláról elsöpörte. Hermione a férfi hűvös tekintetét egy ugyanilyen pillantással fogadta.
– Anyád azt mondta, hogy itt dolgozhatok, amíg ő teázik. Azt mondta, késni fogsz, mint mindig.

– Ezt mondta? – kezdte rá Malfoy mélyen ráncolva a homlokát. A válasza inkább kijelentés volt, mint kérdés. – Véletlenül itt hagytam egy tekercs pergament… a munkához.

Visszatért az az egyedi kellemetlen érzés, végigkúszott a gerincén, ahogy elkezdte összeszedni a papírjait egy rendezetlen kupacba, összekeverve azokat a dolgokat, amiket külön akart tartani. Nem számított. Egy futó gondolat erejéig az íróasztalán lévő fotókra gondolt, és tényleg, Hermione titokban bűntudatot érzett, amiért behatolt a nyilvánvalóan a magánterületére.

– Elmehetek. Nem akartam tolakodni.

– Erre nem lesz szükség. – A férfi szavai megállították a lány távozásra irányuló mozdulatát. Hermione a varázslóra emelte a figyelmét, és észrevette, hogy Malfoy még mindig ott áll, még mindig fürkészve figyeli, mintha valami rosszat tett volna, holott csak az utasításokat követte. – Majd később elbeszélgetek az anyámmal.

– Úgy tűnt, nem gondolta, hogy bánod.

De a Narcissa mellett szóló érvelése semmit sem tett, hogy megnyugtassa a férfit.
– Éppen ez a probléma, Granger. – A hangja hihetetlenül feszült volt. – Nem gondolta.

Végül elmozdult a kandalló előtti helyéről, és átment a szobán az íróasztalához. A lány szeme követte a férfi mozgását – figyelte, néma feszültséggel várta, ahogy a varázsló felvett egy tekercs pergament az asztaláról.

Anélkül, hogy megfordult volna, olyan halálosan komoly hangon kérdezte, hogy a lány tovább gyűjtögette a papírjait, mert bassza meg.
– Leültél az asztalomhoz?

Hogy pontosan honnan tudta, arról Hermionénak fogalma sem volt. Vigyázott, hogy ne nyúljon semmihez. Egy lélegzetvételnyi ideig fontolgatta, hogy hazudik, de úgy döntött, felesleges hazudni valakinek, aki már a kérdés előtt tudja a választ.

– Igen, de csak egy pillanatra. Az asztalod nem biztosította a szükséges helyet, ezért átültem a kanapéra.

Malfoy felé fordította a fejét, a szeme gyanakvóan összeszűkült. Megvetés?
– Az irodám biztosított neked mindent, amire szükséged volt ahhoz, hogy ítéletet alkoss rólam?

Állát lehajtva Hermione felállt, kezében a papírjaival, és visszaszorította a késztetést, hogy úgy válaszoljon, hogy az csak tovább fokozza a kellemetlen helyzetet. Mert szeretett volna, de tudta, hogy ezzel senkinek sem tenne jót. Legalábbis azután a döntés után, amit az imént hozott.

Hermione kilépett a kanapé előtti helyéről, mivel nem volt mit rejtegetnie.
– A megfigyelésem, Malfoy, egyszerű. Nem ismerem azt az embert, akivé az elmúlt tizenhárom évben váltál, ez igaz, de ugyanez vonatkozik rád is. – Tett egy lépést a férfi felé, tapogatózva. – Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek előítéletei vannak.

A férfi arca megváltozott a felismeréstől.
– Á, szóval elismered.

– Van valami, amit nem tudsz rólam, Malfoy? Nem félek beismerni, ha tévedek. – Hermione megvonta a vállát, és amikor a férfi arckifejezése lassan valami feszült zavarodottsághoz hasonlóvá változott, a lány tett egy lépést előre. Aztán még egyet. Figyelte a férfit. – Soha nem állítottam, hogy tökéletes vagyok, és nem is várom el magamtól vagy bárki mástól, hogy ilyen lehetetlen kihívás elé állítsa magát.

– Ez nem igazán illik a hírnevedhez, mint korunk legragyogóbb boszorkánya.

– Lehet, hogy a hírnevem az, de nem pontosan az, aki vagyok, hanem az, akinek mások hisznek… – Ahogy te sem vagy pontosan olyan vagy, mint hírneved, mondta majdnem Hermione. De megállította magát. Visszatáncolt. – Dühös leszek, és bosszúálló tudok lenni. Tudok önelégült és hiperkritikus lenni. Nem szégyellem, hogy ki vagyok, mert ez az ember folyamatosan fejlődik, ahogy kihívást jelent számomra, hogy jobb legyek. Most éppen kihívást jelentek magamnak, nem csak az édesanyáddal kapcsolatban, hanem veled kapcsolatban is. – Szünetet tartott, amikor Malfoy összehúzta a szemöldökét. – Azonban, ahogy én is feltételeztem a családodról, úgy te is feltételeztél rólam…

– És mégis, úgy érzem, van még valami, amit hozzá akarsz tenni. – Malfoy összefonta a karját, és nekidőlt a zsúfolt íróasztalának. A nyugalom álarca – még akkor is, ha ökölbe szorított keze izgatottságáról árulkodott.

– Nincs kiegészítés. Csak egy talán. – Hermione feltartotta a hüvelykujját, és metaforikus olajágat nyújtott. – Úgy, hogy talán, idővel, remélem, jobban, ítéletektől mentesen megértjük egymást.

Malfoy hideg pillantása és gúnyos kérdése tipikusan rá vallott.
– És miért tennénk ezt, Granger?

– Mert felnőttek vagyunk, nem veszekedő gyerekek – emlékeztette a lány élesen. – És az anyád miatt az életed része leszek, bizonyos szempontból, az ő hátralévő életében. Lehet, hogy ez nem tetszik neked, de ez…

– Rendben. – A férfi néhány pillanatig hosszan és mereven bámulta a nőt, mielőtt ellökte magát az asztaltól. Két lépéssel később már közvetlenül a lány előtt állt, és olyan hangon beszélt, hogy boszorkány céltudatosan a férfira koncentrált. – Ha már a jövőről beszélünk, a jövőre nézve, az irodámba tilos bemenni. Ez mindenkire vonatkozik.

Malfoy ugyanúgy távozott, ahogyan bejött.

***

Hermione egy hosszú első nap után harminc percig állt a nappalijában, és csak pislogott a semmire, mielőtt meglengette a közmondásos fehér zászlót, és összehívta a sürgősségi gyűlést.

Egy hétfői napon.

Nem számít. Mire Hermione megérkezett a hackney-i kocsmába, nem kevesebb mint egy órával azután, hogy elküldte a kérést a patrónuson keresztül, Parvati és Pansy már ott volt, és egy csendesebb asztalnál ültek a hátsó részhez közel. Előbbi a legvisszataszítóbb gyümölcsös rózsaszín itallal várakozott, míg utóbbi négy felest ült előtte. Hermione mindkettőjüket szkeptikusan szemlélte, mielőtt helyet foglalt volna közöttük.

– Én ide hoppanáltam, mindketten azt akarjátok elérni, hogy spiccesen menjek haza?- –Megvizsgálta az egyik tiszta folyadékkal teli felespoharat. – Ez…

– Orosz vodka? Igen. Kettőt neked és kettőt nekem. – Pansy elvigyorodott. – Ettél már? Rendeltem neked wellington bélszínt. Nemsokára itt lesz.

– Ebéd óta nem ettem. – Amibe beletartozott a találkozás Scorpius fiatal dadájával, aki a nagymamájával együtt kísérte őt ebédelni, de nem maradt ott. Narcissa akkor még nem tért vissza a teáról, így Hermione tíz hosszú percet töltött egy ötéves gyerekkel összezárva egymást méregetve.

Ő nyert.

Nem számított a fiú jelenlétére az étkezésnél, de Scorpius gond nélkül megette a csirkesalátát, amit adott neki – na jó, a salátát, a paradicsomot és a sajtot. Scorpius óvatosan szedegette körbe a csirkét. Furcsa volt, hogy az ellenkezője nem történt meg, de nem az ő dolga volt, hogy sokat gondolkodjon rajta. Hermione ezt a részt Narcissára hagyta, aki folyton arra ösztökélte, egye meg a csirkét, amikor megérkezett ebédelni.

De ő sosem tette meg.

– Az igazság kedvéért – szólalt meg Parvati balról –, nem tudtuk, milyen állapotban leszel, amikor megérkezel. Utoljára akkor hívtál össze hétfőn sürgős kiruccanást, amikor négy évvel ezelőtt Krummal volt az az egyszeri alkalom, amikor meglátogatott.

Hermione olyan gyorsan csavart egyet a fejével, hogy homályosan hallotta Pansy
– Mi a fasz? – felkiáltott, miközben a lófarka vége az arcába csapódott.

– Először is, én nem feküdtem le vele. – Majdnem megtette, de megijedt. Viktor jól kezelte a dolgot. Megértő volt. Elvégre lényegében évek óta levelezőtársak voltak. Nem tűnt jó ötletnek amúgy sem. – Másodszor, honnan tudtad egyáltalán, hogy történt valami?

Parvati ravasz pillantást vetett rá.
– Összeadtam kettőt és tizenkettőt. – Amikor Hermione tovább bámult, és összefonta a karját, a boszorkány mosolya egyre szélesebb lett. – Újságíró vagyok. Ez a munkám. Elmentél vele vacsorázni, és utána, valahányszor valaki megemlítette, te csak hárítottál. – Közelebb hajolt hozzá. – Szörnyű volt?

– Pansy, mondd meg neki… – De amikor Hermione ránézett, látta, hogy a másik boszorkány is türelmetlenül várja a választ. Így hát megforgatta a szemét, és hárított. – Ki van még úton?

– Weasley késni fog. Ő viszi a gyerekeket az Odúba, mert Potter sokáig dolgozik, és Luna is jön. Daphne dolgozik, Padma és Susan még a kórházban vannak. – Hirtelen Parvatinak eszébe jutott valami. – Pansy, nem úgy volt, hogy meghívod Chót?

– Hoppá, elfelejtettem. – Pansy színpadiasan a szája elé tette a kezét. – Milyen kár. Milyen kár.

Hermione felhorkant, míg Parvati a szemét forgatta, mielőtt hosszú, hullámos fürtjeit a vállára söpörte.
– Akkor miért hívtad össze a sürgősségi vacsorát?

– Egyszerű. Ma volt az első napom Narcissa Malfoyjal – erre a kijelentésére Pansy felélénkült.

Közben Parvati összerezzent.
– Kezdhetnéd a vodkával.

– Hogy ment – kérdezte Pansy.

– Olyan jól, amilyen jól csak mehetett. Ott van az a rész, amikor Malfoy…

– Ó, basszus, te láttad őt? – Parvati visított és tapsikoltott, miközben ugrált a székében, magára vonva a pultnál ülő férfi figyelmét, aki elismerően szemlélte őt. – Kurvára izmos, mi? – Parvati megbökte a vállát. – Minden részletre szükségem van.

Pansy úgy nézett ki, mintha küszködne azzal, hogy magában tartsa a megjegyzéseit. Minden erejébe került, de csendben maradt.

– Minden részlet a beteg-gyógyító titoktartási megállapodás alá tartozik…

– Nem a te dolgod, ő! Nem volt olyan szexi, ahogy mondtam?

– Szó szerint nem ez a lényeg, Parvati.

Pansy az egyik felespoharat a lány irányába bökte, Hermione pedig egy húzásra kiitta, és feszült grimasszal viselte az égető érzést. Sosem volt a kemény italok híve.

Ma viszont indokolt volt.

– Malfoy egy kicsit heves volt. – Igazán alulértékelt kifejezés volt. Voltak nála kevésbé heves természeti katasztrófák. Parvati belekortyolt a gyümölcsös szörnyűségbe, miközben nagyon figyelt. Hermione megdörzsölte a nyakát. – Nem emlékszem, hogy ilyen lett volna. Gúnyolódó, igen, de ő…

– Nem te voltál az egyetlen, akit megváltoztatott az élet és a körülmények, Granger. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Dracónak sok mindennel kell megküzdenie, ráadásul a rá nehezedő felelősség, és elvárások súlya is nyomja a vállát.

Az pedig, hogy Pansy ennyire tisztelte, zavarba ejtő volt, de ezt a témát Hermionénak egy jobb időpontban kell majd megközelítenie.

– Mindannyian különböző módon birkózunk meg a problémával. Dracóé az, hogy csendben, teljesen egyedül viseli el.

– Ez nem küzdés, hanem elkerülés.

– Ez Draco.

Jobbra tőle egy sóhaj hallatszott, ami úgy hangzott, mint egy elragadtatott iskoláslányé.
– Én a koronás fő nem pihenhetek*… vagy mit is mond Padma, amikor érzelgősnek érzi magát. – Parvati átkozódva csettintett az ujjaival. – A francba, ezt a szöveget kellett volna használnom a jellemzéséhez.

Hermione a szemét forgatta, miközben Pansy visszadobta a második felest. Ha érezte is az égést, nem mutatta.

– Szép idézet, de Draco nem király.

Nem, ő csak egy ember volt.



„A legnagyobb bölcsesség a látszat mögé látni.”
Atisa

* Shakespeare: IV. Henrik

hozzászólások: 2

by Neola @ 2023 Jan 19

Szia!
Szuper rész volt! És imádom, hogy ilyen hosszú!
Percy és Pansy páros érdekes mellékszáll a történetben. Nagyon várom, hogy hogy lehet a lányt meghódítani.
Ami még érdekes száll benne az Ron. Nagyon jól leírja, hogy miért táncol vissza Hermione-hez. Kíváncsi vagyok ez is, hogy alakul.
De természetesen a fő száll érdekel a legjobban. Tényleg iszonyat nehéz az előítéleteket félre tenni és tiszta lappal indulni. (Nagyon érdekes a férjemmel és velem pont ez történt. Én a pletykákból, amit hallottam róla nagyon előítéletes voltam. Aztán sok udvarlás után elmenttem vele randizni. És egy telejsen más embert láttam magam előtt. És érdekes módon egy tökéletes part találtam meg benne. Akkor azon a randin elődöntöttem, hogy ilyenbe nem esek bele megegyszer, hogy mások véleményére hagyatkozom.)
Na de vissza a sztorihoz. Izgulok nagyon, hogy-hogy alakul Hermione és a Malfoy-ok kapcsolata. Nekem is ebből a pár részletből is végtelenül szimpatikus Scorpius.
Rengeteg fél, fajta Hermione karaktert olvastam már, hogy milyen felnőttként és nagyon ritkán volt olyan, ami ne tetszett volna. Első fejezetben nagyon le sokkolt mennyire ellemző. Most már hozzá szoktam és nagyon tetszik.
Nagyon nagyon várom a folytatást!
Üdv:Neola

by Nyx @ 2023 Jan 26

Szia, Köszönöm és úgy örülök neki :) Ezt a hosszúságot végig jellemzi a történetet, szóval nem igazán vannak rövid fejezetek. Oh, Pansy és Percy páros is nagy kedvenc. Igazából egyiküket sem szoktam túlságosan sokat szerepelteteni. Pansyt inkább, de Percyt egyáltalán nem, viszont ebben a történetben nagyon megtetszett a karaktere. Ron szál pedig... nagy meglepetések nem lesznek igazán. Neki egy jó adag tisztánlátás kell.
A fő szál pedig lassan-lassan alakul. Egyre több lesz köztük az interakció.
Oh, de milyen igazad van, nagyon befolyásolnak minket az előítéletek és mások negatív véleménye. Persze hajlamosak vagyunk hinni ezeknek, mert nem akarunk mi magunk se sérülni. Irtó nehéz ezeket levetkőzni, és túllátni ezeket. Milyen jó, hogy szántál időt arra, hogy megismerd a párodat, elvetetted a negatív dolgokat, és egy olyan embert nyertél magad mellé, aki minden szempontból tökéletes társ :)
Most belegondoltam én is mennyi Hermionét olvastam már, és nem is tudnám megmondani, hogy eredetileg milyen is igazából. Hermione karaktere tényleg nagyon-nagyon sokat elemez ebben a történetben, gyakorlatilag mindent, amivel szembe kerül részletesen kielemez. Annyira komplex sokszor. Határozottan tudja mit nem akar az élettől, de egy dolgot felejt el, hogy igazán azt nem veszi számításba, hogy mit is akar igazából. Viszont két lábbal a földön jár, és nem fél magáért kiállni. (Irigylésre méltó egy-egy jelenetben.) Már készülök a következő fejezettel. Még át kell szálazni picikét. Köszönöm szépen, hogy írtál!