7. fejezet
A kompromisszum művészete

2011. május 11.

Az idő úgy telt, mint mindig: lassan, szürreálisan, mégis rohanva. Teljes ellentmondás. Egy állandó jelenlét, ami sosem volt statikus…

A percekből órák, az órákból napok, a napokból hetek lettek, és mire Hermione észbe kapott, már négy hét telt el azóta, hogy Narcissát elkezdte ápolni. Mégis, a négy hétnyi munka ellenére is ott találta magát, ahol minden kezdődött:

Theo irodájában ült.

Most azonban az első státuszmegbeszélésére érkezett. Hermione nem minden beteggel csinált ilyesmit, de ez a megbízás indokolta az időpontot, ami aznap reggel megjelent a mágusnaplójában.

Ma az íróasztala helyett a kanapén ültek, és Theo citromos-gyömbéres zöld teát kortyolgatott – az első csészéjét –, miközben Hermione épp most töltött magának egy harmadikat. A szemöldöke összerándult, de bölcsen hallgatott. A csöndet vészjóslónak érezte, mint közmondás szerinti vihar előtti csendnek.

Hermione kész volt mindkettőjüket megfojtani a rengeteg mondanivalójában.

Huszonhat perc nem lenne elég.

Theo bizonyára érezte a nő pillantását, bizonyára hallotta a csendben elhangzó eszmefuttatását, mert már csak pillanatokra volt attól, hogy újabb kortyot igyon, amikor felsóhajtott, mintha Hermione puszta energiája is megzavarta volna a nyugalmát. Letette a teáscsészét az üvegasztalra. Hermione ledöntötte a saját teáját, nem törődve a forró víz és a gyömbér égető érzésével.

Az izgatottsága úgyis forróbban égette.

Nem mintha nem próbálta volna elrejteni.

A hangulata kellemetlen kísérője volt, amely hetek óta követte őt, egy árnyék, amely a napok előrehaladtával egyre hosszabb és torzabb lett. Mielőtt mindkettőjüket utolérte volna, Theo a lényegre tért.

– Milyen volt a legújabb megbízatásod első harminc napja? – A kérdést szünet követte. – Nyugodtan légy őszinte.

– Kilépek.

Theo nem reagált.
– Ezt nem gondolod komolyan.

– Nem, de jobban érzem magam most, hogy hangosan kimondtam, nem pedig a fejemben.

Háromszáztizenkilencszer az elmúlt harminc napban… számtalan okból.

Az arckifejezése arról árulkodott, hogy milyen sokat tapasztalt vele kapcsolatban, a hangja ugyanolyan nyugodt és semleges volt, mint a testtartása. Hermionét arra emlékeztette, ahogy ő beszélt egy beteggel, amikor ki kellett érdemelnie a bizalmukat. Theo volt képe őszinteségében jóképűnek látszani.

– Beszélj hozzám, Hermione.

A lányt gúnyolódásra késztette. Hangosan.
– Úgy beszélsz, mint a terapeutám.

Theo egy semmit mondó hangot adott ki, miközben lazán hátradőlt a kanapén, keresztbe tett lábakkal, kényelembe helyezte magát. Hermione gyűlölte mind a vonzó látványt, amit a bordó nadrágban nyújtott, mind a következő szavainak érzelmességét.

– Reméltem, hogy barátként fog hangzani.

– Egy barát nem küldött volna rossz fegyverrel a csatába. Te egy vajkést adtál, amikor nekem egy forrasztólámpára lett volna szükségem. És egy hadseregre.

Minden pózolása ellenére a legkevésbé sem tűnt bocsánatkérőnek. Ehelyett érdeklődőnek tűnt, sokkal inkább, mint általában.
– Még sosem láttalak ennyire feldúltnak… Érdekes.

– Komolyan mondod? Ez most nem a megfelelő alkalom a kis tesztjeidre.

– Nem a saját szórakoztatásomra teszlek próbára, hanem elsősorban az önfejlesztésedre. – Az érvelése sántított. – Kiválóan végzed a munkádat, de már jó ideje ki akartalak rángatni a komfortzónádból. Mindig is érdekelt, valójában hogyan nézne ki egy mozdíthatatlan erő és egy megállíthatatlan tárgy találkozása. Nem gondoltam volna, hogy így fog történni. Hmm, úgy látszik, már túl későn volt a meglepetés.

– Nem ez volt az az idő, Theo.

– Nem érzem, hogy ésszerű elvárásokat támasztottál volna magaddal szemben. – Lassan beszélt a füléből áradó metaforikus gőz ellenére, összefűzte az ujjait. – Azt hitted, ilyen egyszerű lesz?

Hermione kinyitotta a száját egyszer, kétszer, de nem jött ki belőle semmi, majd harmadikra is megpróbálta a biztonság kedvéért, mielőtt teljes válasz híján becsukta volna. Nem? De egyben igen? Egy kicsit?

Oké, talán arrogánsan állt hozzá a feladathoz.

A visszaemlékezés élesebbé tette a múltbeli gondolatait a vihar távol tartásáról. A nagy reményei, hogy megtalálja az egyensúlyt Narcissával, a szövetséget Malfoyjal a jövőbeli biztonsági terveit és felkészülését illetően, és a tüneteinek esetleges szinten tartását. Egyik céljához sem volt most közelebb, mint egy hónappal korábban. Hermione tudta, más tervre van szüksége. Közelebb kellett sodródnia, de ezzel azt kockáztatta, hogy képes lesz távolságtartó és semleges maradni. Próbára tenné azt a képességét, hogy ne szóljon bele Narcissa életének minden olyan aspektusáról, ami nem az ő közvetlen gondozását érintette.

A problémákról, amiket látott.

A növekvő lángokról…

Narcissa életének tűz által eltorzított darabkái kellemetlenül érintették Hermionét, de nem az ő dolga volt, hogy helyrehozza őket. Narcissa feladata volt, hogy bölcsen használja ki a neki szánt időt. A drámai változások nem voltak teljesen elképzelhetetlenek, de harmincnapos célkitűzésként egy olyan családnál, mint a Malfoyok? A céljai a legjobb esetben is lehetetlenek voltak. És most, hogy Hermionénak volt ideje gondolkodni, rájött, a csalódottságának kevésbé az elégedetlensége a forrása. Inkább az a tény szolgált magyarázattal, hogy nem sokat haladt előre, semmilyen fronton.

A Malfoyok még mindig egy titokban összetört család voltak egy olyan társadalom csúcsán, amely a legnehezebb időkben is dicsérte őket az egységükért.

Ironikus, de leginkább tragikus.

– A helyzet… bonyolult, ezzel tisztában vagyok. Ahogy a család is, amire már biztosan rájöttél.

– Bonyolult? – Hermione megtorpant. – Fájdalmasak. Malfoy… fogalmam sincs. Egészen biztos vagyok benne, hogy én többet látom őt, mint bárki más. – Theo szemöldöke némán kérdőn felhúzódott, de Hermione nem tudott olyan választ adni, ami nem egy teljes vállrándítással járt volna együtt. Malfoy elment, mielőtt akár az anyja, akár Scorpius leért volna, és még mindig nem volt otthon, amikor Hermione minden este távozott. Hermione nem sokat gondolkodott ezen, és tovább kovácsolt. – Narcissa eredményei is furcsák voltak a kezdetektől fogva.

– Én is ezt láttam abból, amit átküldtél.

Volt ideje megnézni?

– Igen, esténként erősen rosszabbodik, és az éjszakák borzalmasak. Az alvási szokásai romlottak. Nyugtalan, és kezdenek rémálmai lenni, amikor a ház különböző részeire vándorol, és nem emlékszik, hogyan került oda. Ha jól tudom, alig alszik, csak forgolódik, ami napközben ingerlékennyé teszi. Még jobban, mint amilyen amúgy is. Ha még egyszer kiabál Scorpius dadájával, szegény lány vagy sírni fog, vagy felmond… talán mindkettő.

– Múlt héten Pansyvel, Dracóval és velem vacsorázott… rendkívül temperamentumos volt. – Theo összerezzenése nem maradt észrevétlen. – Ezért kértem, hogy lássam az eredményeit és az eddigi feljegyzéseidet.

– Találtál valami említésre méltót? Bármit, amit még nem elemeztem halálra?

– Nem, de átküldtem egy másolatot Charles Smithnek Bostonba. Azt mondja, hogy ti ketten már vagy egy hónapja beszéltek az ügyéről. Igaz ez?

Igen, így volt.

Narcissa viselkedése mellett – akárcsak a tünetei – az üresség és a remegés epizódjai sem csökkentek úgy, ahogy az új bájitalkúra kellett volna. Semmi sem fokozódott, ami csak a jó oldalát jelentette. És bár több olyan incidens is volt, amikor Narcissa megfeledkezett róla és mindenki másról, csak egyetlen véletlen varázslatos eset történt, amikor a szobán keresztül hoppanál.

Mindenki megkönnyebbülésére nem történt amputoportálás, de Hermionét kétségbeesetté tette, hogy rájöjjön a problémái gyökerére.
– Hallottál már felőle?

– Beütemeztem egy időpontot, hogy holnap megbeszéljük a dolgot, ha szeretnél részt venni rajta… – A férfi a szórakozottan határos pillantást vetett rá. – Mármint, ha még nem mondtál fel.

Hermione lesütötte a szemét a férfira.
– Feltétlenül szeretnék részt venni a beszélgetésen. Függetlenül attól, hogy mit érzek, szándékomban áll ezt végigcsinálni. Csak voltak… növekő fájdalmak. – Hogy finoman fogalmazzon.

Hermione fejlődésre törekedett a munkájával, nem pedig visszafejlődésre.

A bájitaloknak működniük kellett volna. Narcissa tüneteinek csillapodniuk kellett volna, és mostanra már kiegyenlítődniük kellett. Az, hogy nem így történt, annak a jele volt, hogy Hermione valami fontosat kihagyott.

És ez egyszerűen nem volt elég.

– És Scorpius?

Furcsa kérdés volt, hiszen épp Narcissáról beszélgettek, de feltételezte, hogy a keresztfiáról akar majd tudni. Narcissa hetente hozta el Theóhoz látogatóba, de ez volt minden, amit tudott. – Mi van vele?

– Csupán egy kérdés. Nem sok időm van rá, hogy találkozzam vele.

– Ő… – Theo kíváncsi fejbiccentésére a lánynak egy pillanatra őszinteségi rohama támadt. –Őszintén szólva még sosem találkoztam hozzá hasonló gyerekkel.

Kételkedett benne, hogy valaha is fog.

Scorpius olyan rendíthetetlenül szigorú rutin szerint élt, hogy Hermione a ki- és belépései alapján meg tudta volna mondani az időt. Nagyon éles szemű volt, jobban, mint azt még ő is gondolta volna. Figyelt, várt és figyelt mindent és mindenkit maga körül, hipercentrikusan és szinte szorongva, oly módon, hogy Hermionénak még beszélni is rendkívül kellemetlen volt a közelében.

Sok mindent megfigyelt, sok mindent kellett még összeraknia, de a fő különbség Scorpius és minden gyerek között, akit Hermione ismert, egyszerű volt:

Úgy tűnt, nem tudta jobban.

Annyira távolságtartó volt, hogy Narcissa vele való bánásmódja nem tűnt másnak, mint normálisnak. Annyira szeretetéhes volt, hogy minden egyes kedvességre, legyen az bármilyen apró vagy hétköznapi. Annyira magányos volt, hogy szinte fájdalmas volt nap mint nap nézni őt. És a legrosszabb az a szomorúság volt, ami minden egyes cselekedete mögött ott lapult.

Leírhatatlan, dermesztő és félreérthetetlen volt… mégsem ismerte el senki.

Valami nyílt, sőt őszinte lehetett az arckifejezésében. Nem volt szándékos, de Theo felsóhajtott.
– Akkor már láttad.

– Mit?

– A nyomorúságát.

Theo hangja mély volt, valami borzasztóan átható erővel, amitől Hermione beszívta a levegőt, miközben végigsimított az arcán. Megpróbált küzdeni a növekvő nyugtalanság érzése ellen azzal, ami kétségtelenül a legjobb fegyvere volt: a tiszta logikával.

– Ő nem az én betegem. – Figyelte, ahogy Theo tekintete elmélyül valami keményebbé és intenzívebbé, szondázóvá válik, amíg Hermione hagyta, hogy a tekintete az ajtó felé vándoroljon, abban a csendes reményben, hogy valaki félbeszakítja.

De senki sem tette.

– A saját szabályaim és feltételeim szerint csak úgy tudom hatékonyan végezni ezt a munkát, ha távolságtartó, érintetlen és objektív maradok. Erősen igyekszem pontosan ezt tenni. – A nő vádló tekintetet vetett rá. – Ha már láttam, akkor tegyél valamit ellene.

– Megpróbáltam. Próbálkozom. – Ez volt a legérzelmesebb, amit valaha hallott tőle, ami tökéletes csöndbe ejtette a lányt. – Narcissa azt hiszi, hogy helyesen cselekszik, Draco pedig…

Theo nem fejezte be. Nem is volt rá szüksége. A lány tudta a választ: Malfoy sosem volt ott. Hermionénak volt némi sejtése a Daphne-val folytatott beszélgetéséből még márciusban, közvetlenül azelőtt, hogy a Malfoyék okozta hurrikán közepén találta magát. Most, hogy tudta, amit tudott, azt kívánta, bárcsak jobban odafigyelt volna, nemcsak a barátnője szavaira, hanem a közelgő vihar puszta nagyságára is.

Lehajtotta a fejét, összehúzta a szemét, és Theóra koncentrált, miközben gondolatfoszlányok és ötletek gyűltek össze. Minél többet töprengett Hermione, annál inkább értelme lett mindennek. Minél inkább összeálltak a darabkák. Egyre tisztább lett a kép.

A megbízáskérés. Theo érintettségének személyes jellege. Igen, köze volt Narcissához és Malfoyhoz, de az előtte álló férfi feloldásának kulcsa kicsi volt, és ki volt szolgáltatva az életében lévő felnőtteknek.

– Scorpiusról van szó, ugye? Mármint az oké, amiért ennyire belemélyedtél a gondozásába.

Az arca a hatalmas mindentudás alapértelmezett arckifejezésévé hűlt, de Hermione tudta, hogy jól olvasta a férfit. Theo keresztbe tette a lábait, és felvette a még mindig gőzölgő teáscsészét, hosszan ivott belőle, hogy kiürítse, mielőtt visszatette az üres csészét az asztalra. – Ő a keresztfiam. Draco és én gyerekkorunk óta ismerjük egymást.

Most, hogy már jobban értette, Hermione képes volt kiszúrni a finomságokat a férfi óvatos szóhasználatából.

– Tudom, hogy mondtad, de nem voltatok barátok. Vagy legalábbis nem emlékszem, hogy közel álltatok volna egymáshoz. – Nem volt teljesen őszinte. – Malfoy az…

– Nem ugyanaz, mint aki volt.

– Tudom.

Ez már azelőtt is nyilvánvaló volt, hogy először kimondta volna a nevét.

Míg a férfi anyja volt Hermione egyre növekvő frusztrációjának oka, és az oka a könyvekkel, kutatással és tengerentúli hívásokkal töltött éjszakáknak, Draco Malfoy lett a végtelen kérdései és kíváncsisága forrása. Zavarba ejtő jelenlét volt. Annak ellenére, hogy minden reggel látta őt, miközben a lány reggelit készített, ő pedig szorgalmasan dolgozott a keresztrejtvényén és a dolgozatán egyaránt, Hermione nem tudta eldönteni, hogy melyik verziója a valódi, és melyik a kirakat – egy homlokzat, amit azért viselt, hogy emlékeztesse őt (és mindenki mást) arra, hogy kinek kellene lennie.

Egy hatalmas balfék.

Theo megköszörülte a torkát.
– Nem lehet megérteni a fiút anélkül, hogy megértenéd az apát.

Hermione a munkája keretein kívül egyiket sem próbálta megtenni. A fiú – nos, ez valóban nehéz pálya volt. Az apa pedig… olyan valaki volt, aki nem illett bele a jelenlegi felfogókörébe.

– Próbálok pártatlan maradni, Theo. Csak annyira szeretném megérteni őt, hogy biztosítsam az együttműködését. Igazából csak ennyire van szükségem.

Egy fanyar kuncogás hagyta el Theo ajkát.
– Akkor mondd csak, hogyan válnak be a próbálkozásaid?

Hermione nem volt egészen biztos benne, hogyan válaszoljon erre a kérdésre.

Malfoy nem sokat beszélt vele a konyhában (majd az irodájában) történt első összecsapásuk után, ami várható volt. De ez nem akadályozta meg Hermionét abban, hogy minden reggel köszönjön neki, és megpróbáljon beszélgetést kezdeményezni. Kezdetben ezek őszinte próbálkozások voltak, hogy megpróbálja elnyerni a férfi együttműködését, és kiderítse a veszekedés okát – elvégre a varázsló mindig ott volt, amikor megérkezett. Aztán, miután napokig nem jártak sikerrel, átváltott arra, hogy puszta makacsságból és növekvő kíváncsiságból beszélgessenek vele egy olyan emberről, aki tollal fejezte be a rejtvényeket, nem úgy tűnt, hogy sokat alszik (tekintve a hosszú munkaidejét), de mégis gondoskodott róla, hogy minden nap hagyjon egy üzenetet Scorpiusnak. A tettei enyhén szólva is zavarba ejtőek voltak. Draco Malfoy egy olyan ember volt, aki olyan tudatosan intézte a mindennapjait, mintha szándékosan kerülte volna a családját.

A problémáit.

Malfoy olyan volt, mint egy szikla a tenger szélén, információszerzési kísérleteinek minden egyes csapkodó hullámára a sziklafalnál is erősebb csenddel, fürkésző pillantásokkal és furcsa arckifejezésekkel válaszolt, amelyeket nem ismert eléggé ahhoz, hogy beazonosíthassa.

De ez véletlenszerűen megváltozott egy keddi napon – nyolc nappal a megbízatása után.

Malfoy nem volt ott, amikor megérkezett. Szokatlan, de nem túl különös. A percek csak teltek. Öt. Tíz. Tizenöt. Húsz perc telt el, mire berohant, se újság, se keresztrejtvény. A nyakkendője ki volt bontva, a haja alig száradt meg. Hermione épp a reggeli elkészítésénél tartott, de gyorsan kiderült, hogy a férfi elvesztette az időérzékét, miközben úszott a medencében, amit Hermione még mindig nem látott.

Szokatlanul ideges és rendezetlen volt, káromkodott, hogy semmi sincs a helyén, a napirendje – és a napja – romokban hevert. Hermionénak annyira rokonszenves volt, hogy a reakciója ösztönös volt.

Abbahagyta, amit éppen csinált, és segített, egy pálca mozdulattal megigazította a nyakkendőjét, majd reggelit és teát csomagolt neki, mielőtt útjára bocsátotta volna. Malfoy már félig kilépett az ajtón, amikor hirtelen mindketten rájöttek, mi a fene történt az imént.

Malfoy mindössze egy szóval lepte meg a lányt, mielőtt elment:

– Köszönöm.

Ezután Hermione nem mondhatta, hogy jól alakultak a dolgok, de a férfi már nem vette teljesen semmibe a jelenlétét, és a maga frusztráló módján elkezdett elköteleződni, a saját szűkszavú válaszával a kérdéseire.

Egyetlen mondat.

Aztán kettőt.

Theo megszakította az álmodozását.
– Nem válaszoltál a kérdésre.

– Hm? – Hermione annyira belefeledkezett Malfoy minden egyes mozdulatának sokadik elemzésébe, hogy elfelejtette, mit mondott Theo. Visszatérve, megköszörülte a torkát. – Ó, igen. Hát, nem vagyok benne biztos, hogyan válaszoljak. Az igazat megvallva nem mondhatom, hogy a próbálkozásaim egyáltalán beváltak volna, de Malfoy az elmúlt hetekben néhányszor megszólított.

Valamennyire.

Valahogy úgy.

A beszélgetés akadozott és kissé furcsa volt, szilárdan gyökerezett a rendkívül hétköznapi témákban, amelyek nem hordoztak semmilyen kockázatot. Malfoy sosem kezdeményezte ezeket a beszélgetéseket, csak válaszolt, és Hermione azon kapta magát, hogy kezdetben megpróbálja a beszélgetési kísérleteit olyan dolgokra szabni, amiket talán élvezne. A kviddics volt az első próbálkozása, de Malfoy lecsapott erre a témára.

– Téged nem érdekel a kviddics. Ne vesztegesd az időmet. Vagy a tiédet.

Szóval Hermione nem is tette.

Ehelyett vetett egy pillantást az újságjára, és megemlítette a címlapon a tudósítás alkalmatlanságát egy újabb minisztériumi vívmányról szóló cikkben, a „propaganda megtestesülésének” nevezve azt. Amikor Malfoy egyetértően hümmögött, a lány kíváncsiskodni kezdett.

Az ezt követő napokban Hermione olyan témákat választott, amelyeket könnyű volt összeszedni az újság azon részeiből, amelyeket láthatott:

A Titoktartási Statútum eltörléséről szóló vita.

Az ő válasza:
– Soha nem fog megtörténni. És ostobaság is.

A kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó törvény módosítását hozta szóba. A korhatárt akarták tizenhat évre való leszállítani.

Válasz a tizenéves korhatár eltörlése:
– Én az emelés mellett érvelnék.

Egy cikk, amely a márciusi halálfaló támadást követően a védekező tárgyak eladásának növekedését jegyzi.

A válasza:
– Potter nem adta fel a hitét, hogy Mathers életben van. Valószínűleg már meghalt.

De, amikor Hermione hangot adott a véleményének egy harmadik varázslóháború lehetőségéről, Malfoy válasza volt az első teljes válasz eddig.

– Akiknek a legnagyobb hatalmuk van, nem akarnak békét. Nincs hasznuk belőle. A béke kiegyenlítené az erőviszonyokat is, és a közvélemény figyelmét a fontos dolgokra irányítaná, például arra, hogy miért nem adta vissza a Wizengamot a hatalmat a miniszternek a megbeszélt tíz év után.

Ez annyira igaz és éleslátó kijelentés volt, hogy egy pillanatra elakadt a szava.

Hermionét kíváncsivá tette, arra késztette, hogy bökdösse és piszkálgassa az elméjét, bármilyen drágakövet találjon. Gondolatok. Vélemények. Ötletek. Megfigyelések.

Azután a reggel után a párbeszédeik beszélgetésekké alakultak át, amelyek kevésbé arról szóltak, mit tudhatott meg róla, és inkább arról, mit gondol a férfi különböző témákról. Nem kezdtek mást csinálni, mint beszélgetni csak úgy, a beszélgetés kedvéért.

Ami enyhén szólva is… váratlanul érte őket.

Minden egyes beszélgetés olyan volt, mintha egy másik dobozt nyitottak volna ki, és Hermione sosem tudta, mi lesz benne. Tudta, lehetősége van arra, hogy ne nyissa ki, de mégis megtette.

Mágikus elmélet. Történelem. Aritmetika. Bűbájtan. Malfoy a bájitalfőzéssel kapcsolatban kérdezte, és a lány egy hosszas vita után fedezte fel csendes szenvedélyét a téma iránt, ami az álmatlan álom főzéséhez használt réz üstök kontra sárgaréz üstökről szólt. És amikor elkezdett mugli témákat felhozni – irodalom, sci-fi, fizika –, Hermione úgy tett, mintha nem csodálkozna.

Pedig az volt.

Némelyik nap olyan volt, mint a foghúzás. Mások könnyebbek voltak. A férfi többnyire bekapcsolódott, a közönynél többre utaló jeleket mutatott – míg aztán óhatatlanul rájött, hogy mit csinál, és visszazárkózott. Malfoy azonban következetesen cáfolta minden egyes érvét, és minden állítását megkérdőjelezte.

Nem mindig győzött.

De ő sem.

És ez… más volt, furcsán üdítő, de mégis zavarba ejtő.

A beszélgetés több volt, mint szavak összessége, több mint kommunikáció és információcsere. Hermione mindig is könnyebben megértette és megértette az embereket, ha csak beszélgetett velük, de Malfoyjal…

Nem annyira.

Minden egyes beszélgetés után még jobban elgondolkodott, mint korábban, kevésbé az érdeklődési köréről és a véleményéről, inkább arról, hogy ki is ő valójában.

A személyazonosságáról.

***

2011. május 13.


A paranoiával kapcsolatban csak egy szabály volt: nem lehetett paranoiának tekinteni, ha valós volt.

Hermione ismét emlékeztette magát erre, amikor egy forgalmas szerda délutánon kilépett a minisztérium kandallójából, és mások mellett sétált be a nyüzsgő átriumba. Míg a valódi látogatók oldalra sodródtak, hogy ellenőrizzék a pálcájukat, Hermione tovább sétált, miközben érezte, hogy a tekintetek rá szegeződnek.

A legtöbb esetben csak azért néztek rá, mert híres volt, és ritkán látták nyilvánosan, de Harry privát kandallója nem működött, mióta ő lett az Auror Parancsnokság vezetője, és egyetlen más kandalló sem volt nyitva, ahová bejuthatott volna. Így hát ott volt. Egy arc a tömegben.

A legtöbb esetben, mint például a szökőkútnál ülő két munkás, akik hirtelen abbahagyták a beszélgetést, és inkább őt bámulták, mielőtt újra összesúgtak volna, a figyelmük kíváncsiság volt, a minisztériumi távozását övező pletykák eredménye. Vagy a pletykáknak, amelyek azóta is követték egymást, egyik abszurdabb volt, mint a másik.

De egy esetben, tudta, hogy ennél többről van szó.

A varázsló, aki figyelte őt, az Átriumban lesben állt, és hirtelen rájött, hogy közvetlenül mögötte járt. Azóta követte, hogy a Minisztérium három évvel ezelőtt elkezdte küldeni neki az állásajánlatokat, követte, amerre járt, és biztosan jelentette minden mozdulatát a Minisztérium falain belül.

Természetesen Hermione tisztában volt a jelenlétével, és ő is tudott róla.

A legjobb esetben is bonyolult volt, de úgy érezte, hogy ez egy játék.

Nos, egy olyan játéknak, amelynek nem ismerte a szabályait, és amelynek nem volt egyértelmű célja. Fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán miért játszanak.

Amikor a figyelője mellé lépett és beállt az üres helyre a lifthez álló sorba, anélkül szólalt meg, hogy odanézett volna, mert már tudta, hogy kivel fog találkozni.

– McLaggen, épp Harryvel ebédelek. Milyen veszélyt jelentek én konkrétan, hogy szükségem van rád kísérőként?

– Technikailag, mivel nem a Minisztériumnak dolgozol, nem kellene egyedül kószálnod. Főleg, hogy nem ellenőriztetted a pálcádat, amikor beléptél. A nagybátyám egyre nyugtalanabb a leváltására irányuló lépések miatt, a jelenléted csak fokozná a nyugtalanságát. Én csupán…

– Olyan témára vesztegeted a szót, ami nem érdekel.

– Vicces, a nagybátyám úgy tűnik, azt hiszi, te valahogyan tudsz a mozgalomról. Talán benne vagy, talán nem. Csak annyit tudok, kezdi megkérdőjelezni az emberek megbízhatóságát.

Hermione elraktározta ezt a tudást későbbre.
– Ez ismerős érzés.

– Ismerős, hogyan?

– Mint a történelem, amit meg fogunk ismételni, hacsak nem változnak a dolgok.

– Ha úgy döntesz, hogy visszatérsz, hűséget fogadsz a Minisztériumnak…

– Úgy érted, neki? Nem, köszönöm – vágott közbe Hermione egy komolytalan csuklómozdulattal. – A zsarnokok sokféle alakban és sokféle álarcot visel…vagy mondhatnám úgy is, díszes köntöst. – A szavai valószínűleg átmentek Cormac feje felett. – Nemcsak, hogy nem vagyok hajlandó hűséget fogadni senkinek, de nem is keresek pályamódosítást. Boldog vagyok ott, ahol vagyok.

Cormac egy apró, szűkszavú hangot adott ki. Elutasítóan. A fejében mindig azt hitte, hogy ő mindenkinél jobban tudja.

– Jobban hinnék neked, ha kevésbé ismernélek.

– Egyáltalán nem ismersz engem. – A lány könnyedén megtartotta maszkját, és a hangjából kivette a férfi jelenlétét kísérő ingerültséget. Az csak felbátorítaná a férfit, és a kelleténél több bámészkodót vonzana.

Megérkezett a következő lift, és a hozzá vezető sor megmozdult, de még mindig nem volt elég hely ahhoz, hogy a lány félrehúzta magát, és elmeneküljön a férfitól. Hermione körülnézett, egy ismerős arcot keresve a társaság számára, de nem látott egyet sem.

Belső sóhajjal megfordult, és a varázslót figyelte, aki a Roxfort óta nem sokat változott külsejében. Cormac még mindig széles és izmos volt, ami jól illett a testalkatához. Még mindig erős vonásai voltak, és mosolya elbűvölő tudott lenni, sötét szőke fürtjei pedig még mindig úgy szelídítte meg, ahogy a legtöbb boszorkány hízelgőnek tartaná. Ma a szokásos semleges színei helyett szilvaszínű nadrágot és fehér inget viselt, drágának tűnő mandzsettagombokkal. A karján a Wizengamot Végrehajtási Szolgálatban betöltött magas pozícióját jelző köpeny volt feltűzve.

Sajnos minden, ami csillogott, nem volt arany.

Tényleg kár volt, hogy Cormac nem nőtt túl agresszív és arrogáns természetén.

Cormac válla súrolta az övé, és a hangja mélyen, csak a lány fülének szólt.
– Történetesen nagyon jól ismerem az olyan nőket, mint te. Meg tudom mutatni, milyen jól át…

Hermione egyetlen, éles pillantással szakította félbe a férfit.
– Minden nap abban a reményben ólálkodsz, hogy felbukkanok a Minisztériumban, vagy van valódi karriered?

– Ó, Hermione. – A férfi olyan nagyképűen mondta ki a nevét, amit a lány nem különösebben értékelt. Azt sem értékelte, hogy a férfi másodszor is megérintette a vállát. – Bizonyára tisztában vagy vele, hogy én fogom örökölni a nagybátyám helyét a Wizengamotban, amikor őt leváltják.

Mikor…

Cormac is tudta, hogy valami változik.

Tiberius McLaggen Wizengamotba való kinevezésének időpontja nem volt fontos, csak az számított, hogy mi történt azokban az években, amióta ő lett a fővarázsló. Miután az Abszol úton majdnem minden üzletét megvásárolta a kétségbeesett, csak a túlélésre törekvő tulajdonosoktól, természetesen a saját szívének jóindulatából, megfordult, és megengedte ezeknek az üzlettulajdonosoknak, hogy az éves forgalmuk egy százalékáért bérbe adják a korábban a saját tulajdonukban lévő üzleteket.

Ez kétségtelenül hasznos volt a háborút követő néhány évben, amikor egyes boltok napokig egyetlen vásárló nélkül maradtak, és az emberek még mindig túlságosan féltek visszatérni az olyan dolgok normális kerékvágásába, mint a bevásárlókörutak és a nem feltétlenül szükséges kiadások.

A megkérdőjelezhető intézkedések akkor következtek be, amikor a fővarázslóvá való kinevezése után keresztülvitte a nagy helyreállítási projektet, amely több millió minisztériumi galleont ölt a varázslóüzletek újjáépítésébe… az Abszol úton. Ahogy az üzletek talpra álltak és az eladások fellendültek, úgy nőttek a bérleti díjak is.

Tiberius McLaggen milliókat keresett. Akik megkérdőjeleztek a bérleti szerződésüket, azokat gyorsan bezárták. Percy csendben ellenőrizte a bérlőkkel kötött megállapodások jogszerűségét, de akadályokba ütközött. Senki, aki beavatott volt Tiberius könyörtelen természetébe, nem volt hajlandó együttműködni, mert attól félt, hogy tisztességes küzdelem nélkül elveszíti, amiért oly keményen megdolgozott. Az információgyűjtés még most is lassú folyamat volt.

Akárcsak Percy kedvenc projektje.

Bár a Wizengamot nem minden tagja volt olyan korrupt, mint a fővarázsló, éppen elég tag volt, aki szerette a jelenlegi status quo előnyeit, hogy távol tartson minden valódi változást. Az ő szemében semmivel sem voltak jobbak azoknál, akiknek a trezorjaiban az etikátlanul szerzett galleonok halmozódtak fel.

A lift megérkezett, mielőtt a férfi még bármi mást mondott volna, és a többiekkel együtt kivonultak. Cormac előtt foglalt helyet, teljesen felkészülve arra, hogy nem vesz tudomást róla, mint a kártevőről, aki volt. Zárt helyiségekben szokása volt megfigyelni a környezetét, és amikor ezt tette, a szeme egy ismerős, fehérszőke fejre esett az első sarokban, a gombpanel mellett.

Malfoy.

Nem látta őt az Átriumban, amikor körülnézett. Valójában Hermionénak alig volt alkalma elgondolkodni azon, hogy vajon látta-e egyáltalán, amikor a tekintete a nyitott kapukra terelődött, amikor még egy varázsló úgy döntött, hogy inkább bepréseli magát, minthogy megvárja a következő liftet.

Mindenki arrébb húzódott, hogy helyet adjon az utolsó utasnak.

Az előtte álló varázsló hátrébb csoszogott, túl közel kerülve a lányhoz. Hermione automatikusan megpróbált félreállni az útjából, de a hátát Cormac széles mellkasának préselte. Ösztönösen bocsánatot akart kérni, de megállította magát, mielőtt megtehette volna.

A legjobb, ha nem veszi tudomásul sem a férfit, sem a jelenlegi állapotukat.

Nem mintha számított volna. Elvégre Cormac McLaggenről volt szó.

Nem vallott rá, hogy figyelmen kívül hagyjon egy tökéletes alkalmat.

A most mozgó liftben a helyhiány ellenére képes volt lehajtani a fejét, és ragadozó hangon a lány halántékának suttogta:

– Ha a helyedben lennék, Hermione… – A férfi keze végigsimított a karján, hogy a haját a válláról eltolja, és a lány hevessége addig emelkedett, amíg úgy érezte, mintha minden izma örökké feszülne. – Megkedveltetném magad velem, hogy emlékezzek rád, amikor az új pozíciómban leszek.

– Ha még egyszer hozzám érsz, McLaggen, én leszek a legijesztőbb dolog, amit valaha láttál. – A hangja mély volt, elég komoly ahhoz, hogy a férfi kissé visszahúzódjon.

De pontosan ott tartotta a fejét, ahol volt, hogy úgy tudjon beszélni hozzá, hogy senki ne vegye észre - vagy ne hallja meg.
– Még mindig olyan tüzes vagy. Ezt mindig is csodáltam benned.

– És még mindig egy arrogáns fattyú vagy, aki a Wizengamot lábmunkáját fogja végezni a nyomorult életed hátralévő részében.

– Nem tartom különösebb megpróbáltatásnak, hogy egy gyönyörű nőt kövessek a legjobb barátjával tervezett ebédlátogatásokra. – Cormac hangja még mélyebbre változott, ahogy suttogott. – Sokkal inkább örömömre szolgál.

– Ezért nem tudod egy feleségedet se megtartani. – A második válása csúnyán játszódott le az újságokban, legalábbis azok szerint, amelyekkel a múlt héten kibélelte a tyúkólját.

– Harmadszorra sikerül.

Mielőtt Hermione megfogalmazhatta volna teljes undorát, vagy megfordulhatott volna, hogy fejbe verje a gyöngyös táskájával, az ajtók kinyíltak, és néhány minisztériumi alkalmazott vonult ki, akik még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy minél hamarabb célba érjenek. Ez nem az az emelet volt, ahol Harry irodája volt, de legalább mivel csak egy ember szállt be a liftbe, most már volt elég hely ahhoz, hogy a lány el tudjon lépni Cormactól anélkül, hogy bárki mással összeütközne.

A feje fölött lévő hevederért nyúlt, hogy felkészüljön a lift elindulására, majd éles pillantást vetett Cormacra, aki a hátsó falnál maradt a helyén. Figyelte őt. Várt. Mint egy leselkedő oroszlán. Hermione nem törődött vele, inkább körülnézett a még mindig zsúfolt liftben, de most már tisztán látta Malfoyt, aki furcsa, megfejthetetlen arckifejezéssel nézett rá, amikor a lift ismét elindult.

Nem először látta aznap, de nem volt alapja, hogy értékelje az interakciójukat azon a reggelen, amikor Malfoy kért egy csésze teát abból a gyümölcsös mentás keverékből, amit Narcissának főzött. Valamit, amit elméletileg utálnia kellene, de passzív tekintettel és nulla panasszal itta meg a keveréket. Hermione képtelen volt eldönteni, hogy ízlett-e neki vagy sem.

A reggeli címlap a Walesben észlelt halálfalók körül forgott.

Hermione feltette a szokásos kérdést:
– Van-e a Különleges Egységnek és az Auror Parancsnokságnak elég pénze ahhoz, hogy megfelelően kivizsgálják a dolgot?

De a válasza más volt, olyan bonyolult összefüggésekkel rétegezve, amelyeket nem értett.
– Nem különösebben, Potternek van egy tartalék csapata, akik most érkeztek vissza egy megbízatásról, amit kénytelen lesz elküldeni. Valójában én is csak ma reggel tértem vissza, és ma este indul a zsupszkulcsom, hogy másnap reggel visszatérjek, ismét.

A következő kérdését már nem tudta megállni.
– Alszol?

És ezzel azonnal véget is vetett a beszélgetésüknek.

Most már csak az volt a furcsább, hogy a férfi a lány és Cormac között nézett a maga elemző módján. Ami Hermionét illeti, a vele kapcsolatos kíváncsiságának mértéke ott kezdődött és ott is végződött, hogy miért vette fel az anyját betegnek. A többi érzését arra tartogatta, hogy erősen ingerült volt, amikor a lány nézte, miközben ő a keresztrejtvényén dolgozott.

Végül Harry emeletén kinyíltak a lift ajtajai, és még néhány ember sorakozott ki. És ha Hermione elsuttogott egy gumiláb rontást, amitől Cormac egy szétterült káoszként hevert a lift padlóján… nos, ez csak rá és mindenkire vonatkozott, aki észrevette. A kapuk bezárultak, és a lift elindult, Cormac pedig valamit kiabálva elindult arra az emeletre, ahol a lift legközelebb megállt.

Hermione büszke volt magára, és mosollyal az arcán tett két lépést Harry irodája felé, aztán eszébe jutott, hogy valaki észrevette. És ennek a valakinek történetesen hosszabb lába volt, ami lehetővé tette, hogy viszonylag könnyedén lépést tudjon tartani mellette.

– Szerelmi civakodás? – Malfoy hangja olyan száraz és előkelő volt, hogy Hermionénak égnek állt a haja.

Az idegeivel együtt.

– Tessék? – A lány zavartan nézett a férfira.

– McLaggen. – A férfi olyan unottan mondta, mintha Hermionénak már tudnia kellett volna, miről beszél. Az arcára olyan kifejezés rajzolódott, amely valahol a méltatlankodó kíváncsiság és a nyíltan bosszús között helyezkedett el, két olyan érzelem, amely nem is tartozott egy skálára. – Láttalak titeket a…

– Az a nagyképű faszfej nem, ismétlem, nem a szeretőm a szó semmilyen értelmében. – Olyan erős vehemenciával dühöngött, hogy majdnem elkerülte a figyelmét az aprócska botlást a férfi lépteiben. – Cormac akkor sem tudná, hogyan szeressen bárki mást önmagán kívül, ha valaki térképet és útmutatót adna neki.

Rövid szünet következett, mielőtt Malfoy azt mondta:
– Áh, nos, elnézést. – Aztán nyugodtan megfordult, és elindult az ellenkező irányba.

Kimondhatatlanul tanácstalanul állt Hermione, és figyelte, ahogy a férfi a sarkon befordul, mielőtt eltűnik a szem elől.
– Mi a fene…

A lány lerázta magáról az egészet, elkönyvelt mindent Malfoynak, és folytatta az utat a mindig zsúfolt Mágikus Rendészeti Osztály ellenőrzött káoszába. Hermione céltudatosan figyelmen kívül hagyva a jelenlétét követő tekinteteket és suttogásokat, kényszerítette magát, hogy ne nézzen lefelé, amíg az Auror Parancsnokság ajtajában nem találta magát.

Szinte üres iroda fogadta, úgy sejtette, hogy a legtöbb auror a napnak ebben a részében éppen megbízatáson vagy ebédideje van. Csak néhányan ültek az asztaluknál, és papírmunkát végeztek, nem is figyeltek az új emberre a szobában.

Az egyetlen, aki felfigyelt rá, a titkárnő, Deloris volt, egy idősebb, őszülő fekete hajú boszorkány, aki mindig lila köpenyt viselt.
– Miss Granger, örülök, hogy látom.

Deloris olyan volt, mintha osztály ezen ágának anyja lett volna. Hetente legalább egyszer hozott mindenkinek ételt, és minden pénteken még süteményt is sütött. Mint a legtöbb titkárnő, ő is mindent tudott, ami a Minisztériumban történt, minden pletykát, jelentőset és unalmasat egyaránt. Hermione azt mondta Harrynek, amikor kinevezték fő aurornak, hogy mindig álljon meg, és hallgasson meg mindent, amit mond, beleértve a legújabb pletykákat is.

Sokkal informatívabb volt, mint a Próféta.

Régebb óta volt az irodatitkár, mint Harry életében, de a múlt hónapban azt mondta Hermionénak, hogy még mindig úgy gondolja, hogy jobb munkát végez, mint bármelyik elődje, még a mostani körülmények nélkül is.

– Én is örülök, hogy látom, Deloris.

– Hogy megy a kertészkedés, kedvesem?

– A következő látogatásra már epret, egreseket, borsót, lóbabot és egyebeket kell hoznom önnek.

– Ó, ez jól hangzik. Alig várom. Hozz magaddal még, hogy tudjak neked lekvárt készíteni.

Deloris készítette a legjobb lekvárt. Tavaly nyáron több befőttesüveget is hozott Hermionénak a felesleges gyümölcsökből. Ő és Al hónapokig csak pirítóst és az aznapi lekvárjukat ették reggelire a látogatásai során. Hermione már nagyon várta az idei évet.

– Alig várom. Oh! – Kinyitotta a gyöngyös táskáját, és addig nyúlt a mélybe, amíg meg nem találta, amit keresett. – Hoztam még kenőcsöt a férj térdére, és a fájdalomcsillapítót is.

Harry néhány évvel azután, hogy belépett az aurorok közé, megtudta, hogy Delorist sötét varázslat érte, amikor a háború alatt a mugli születésű férjét védte a fejvadászoktól. A Szent Mungo nem sok segítséget nyújtott a közvetlen sérülés gyógyításán kívül, ami azt eredményezte, hogy évekig csendben szenvedett. Harry Hermione segítségét kérte, miután évekig nem tudott a hagyományos módszerekkel enyhülést találni, ő persze beleegyezett. Kutatások és néhány kudarc után sikerrel járt egy ismeretlen növénnyel, amely segített felerősíteni a szokásos fájdalomcsillapító főzet erejét. Delorisnak csak egy cseppre volt szüksége.

Hermione átnyújtotta a boszorkánynak az üvegcsét és egy konzervdoboznyi kenőcsöt.

– Nagyon szépen köszönöm! – Deloris kegyesen elfogadta a felajánlásokat. – Igazán megengedhetnéd, hogy kifizessem neked…

Hermione megrázta a fejét. Nem ezért tette.
– Egyáltalán nem okoz gondot. Vigyázzon továbbra is Harryre, csak ennyit kérek. Ha már a legjobb barátomról beszélünk… Nem ér rá? – Hermione kedves mosollyal kérdezte a boszorkányt.

– Épp most jött vissza a Hestia és Mr Malfoy találkozójáról, ami a gyűjtőcsapatot illeti, amelyre szükségük van ahhoz a szerencsétlen dologhoz, ami Walesben történik. – Azzal, akinek a koordinálásával Malfoy az éjszakáit töltötte, miközben nappal itt dolgozott. A lány kérdése az alvási szokásairól jogos volt. – Őt is lekötötte a razzia személyzete, amiről senki sem beszél.

A két nő mindentudó pillantásokat és egyforma szemforgatást váltott. Hermione inkább amiatt aggódott, hogy a majdnem nyílt titok túlságosan is kitudódik, és kudarcot vall, de nem osztotta meg ezeket az aggodalmakat Delorisszal.
– Harry evett már?

– Nem, pedig mondtam neki, hogy kellene. Hihetetlenül zsúfolt napja volt, és a délutánja teljesen be van táblázva. Negyedóra múlva újabb magánbeszélgetése lesz Malfoy úrral.

Á, az egyik stratégiai megbeszélésük.

– Hoztam neki ebédet. – Felemelte a gyöngyös táskáját. – Most éppen csinál valamit?

– Papírmunkát. – A boszorkány olyan arcot vágott, ami az együttérzéséről árulkodott.

– Á, a létezésének csapása.

Deloris elvigyorodott.
– Túlságosan is igazad van.

– Akkor jobb, ha megyek és megmentem.

Az idősebb boszorkány vigyorogva intett neki. Hermione egy kedves pillantást vetett rá, mielőtt elsétált az íróasztala mellett, és bekopogott a zárt irodaajtón, amelynek aranyplakettjébe Harry neve és címe volt vésve. A nehéz ajtó nyikorogva nyílt ki, amit a Mágikus Karbantartónak még meg kellett javítania. Hermione belépett, hagyva, hogy a nyikorgó ajtó becsukódjon mögötte.

Harry irodája, mint mindig, most is minimalista rendetlenség volt. Soha nem tudta megérteni, hogyan lehetséges ez, de így volt. Nem volt sok minden: néhány könyv, fontos emléktárgyak és bekeretezett képek Ginnyről és a gyerekekről az asztalán. A falakon semmi. Egyszerű. A sarokban egy fogas állt, rajta kabátokkal és talárokkal.

A legújabb kiegészítő egy asztal volt a szoba közepén, amin egy térképnek látszó, különböző színű gombostűkkel borított valami volt stratégiailag szétszórva a teljes hosszában.

Még kevés holmival is, bár Harryé örökös rendetlenség volt. Semmi sem volt soha rendezett, és az íróasztalán mindig egy tonna papírmunka halmozódott. Észrevette, hogy a legjobb barátja egy hegynyi pergamen mögött ül, és valamit kaparászik, amit nem látott.

– Miben segíthetek? – kérdezte Harry anélkül, hogy felnézett volna.

– Nos, a legjobb barátomat keresem, aki történetesen a Kiválasztott…

Felnézett, majd nevetve megforgatta a szemét, mielőtt az aranyórájára pillantott volna, miközben Hermione átment a szobán, hogy leüljön az íróasztala előtti székre.

– A fenébe, már egy óra van?

A lány az asztalra tette a gyöngyös táskáját, majd kinyitotta, és egy egyszerű ebédet vett elő, ami paradicsommal, sajttal, uborkával és római salátával töltött sült csirkés szendvicsekből állt. Hermione ügyelt rá, hogy néhány kemencében sült krumpliszeletet is csomagoljon, valamint hideg doboz fekete ribizlit, mert az volt a kedvencük.

– Igen, most fejeztem be Narcissa ebédbájitalát, és ő felügyeli az unokája óráit. – Inkább csak javaslatokat és óravázlatmódosításokat tesz.

Legalább vacsoráig le lesz kötve, amikor is biztos, hogy élesen visszautasítja, ingerlékeny lesz. Narcissa egyenesen gonosz tudott lenni Scorpius dadusával szemben, aki érthető módon mindig stresszes volt. A nevelője sem volt sokkal jobb, de Narcissa kegyeiben maradt, mivel ő a hagyományos fajtából való volt, akit tisztelt.

Harry félretolta a pergament, és teljes figyelmét a lánynak és az ebédjüknek szentelte.
– Hogy megy a dolog?

– Érdekesen. Ők… sokan vannak. Más, mint amire számítottam.

– Hogyhogy? – A férfi érdeklődése egyértelműen felkeltette.

Hermione kiengedett egy lélegzetet, ami kuncogássá változott, miközben eltúlzott kézmozdulatokkal hangsúlyozta az egyes szavakat.

– Nem tudom felsorolni mindezt abban a tizenöt percben, ami a mostani és a Malfoynál tartott stratégiai megbeszélésed között rendelkezésemre áll. Majd máskor beszélünk róla. – A férfi bólintására és Harry-szerű lágy mosolyára Hermione kinyitotta a tárolóját, és elővette a villákat, hogy a krumplihoz használhassák. – A kezeléséről nem sokat tudok beszélni, de azt elmondhatom, hogy valószínűleg ő a legdühítőbb páciens, akivel valaha is dolgom volt.

– Akkor ő a te Draco Malfoyod.

– Azt hiszem, igen. Gyakran elfelejtem, hogy egyáltalán beteg. – Amíg az esték és éjszakák nem emlékeztetik rá. Hermione összeszorította az ajkát, mélyen elgondolkodva. – Érezted már úgy, hogy hiányzik valami, ami az arcodba bámul?

– Állandóan.

Hermione kuncogott.
– Én is így érzek Narcissa bánásmódjával kapcsolatban. Az éjszakák olyannyira kemények, hogy már azt is fontolgattam, hogy maradok.

– Malfoy házában?

– Igen, csak amíg ki nem találom, mi a baj az esti bájitalaival.

– Nos, Malfoy miatt nem kell sokat aggódnod. Ő Walesben lesz, és koordinálja a felderítést, ahol a halálfalókat kiszúrták. Úgy gondolja, hogy a közelben lehet egy búvóhely.

Beleszúrt az egyik krumpliba a villájával, és a szájához emelte, miközben Harry a szendvicsébe kezdett.
– Tényleg alszik?

– Honnan tudhatnám? Gondolom, valamilyen módon alszik. Muszáj, különben még elviselhetetlenebb lenne, mint amilyen amúgy is. – Ez kétségesnek tűnt a kemény bizonyítékok alapján, amelyek az ellenkezőjére utaltak. Talán ő… – Elég volt belőle. Hamarosan találkozom vele. – Egy gyors homlokráncolás fejezte ki az ellenszenvét, de ezt követte a szemöldökének rángása. – Volt mostanában valami érdekes beszélgetésed az anyjával?

Hermione elgondolkodó arckifejezése egy szemforgatással vigyorrá változott.
– Nem mondott semmi különösebben gorombát, mióta megpróbált tanácsot adni nekem. – Az utolsó szót légből kapott idézőjelekkel hangsúlyozta, a villáját még mindig a kezében tartva. Harry majdnem olyan erősen felnevetett, mint amikor először mesélte el neki a történetet. – Elfoglalt volt a társasági tevékenységekkel és az unokája óráival. Nem volt alkalmunk sokat beszélgetni… nos, azon kívül, hogy minden egyes étkezésről panaszkodik, mielőtt beleharapna, és feltűnően ízletesnek találja – gúnyolódott Hermione Narcissa hangjának gyenge utánzásával.

– Nekem ez bóknak hangzik.

– Őszintén szólva talán ez áll hozzám a legközelebb – Hermione kuncogott. – Inkább a Nap felszínén járna, minthogy bevallja, hogy szereti a primitív főztömet.

Harry válaszul felhorkantott, ivott egy kortyot az italából, és megrázta a fejét.
– És mielőtt ideérne. Mi a helyzet Malfoynál, ő a mintafiú? Alkalmatlannak nevez téged, és azon vitatkozik, hogyan ápold legjobban az anyját, mert biztosan csak ő tudja a legjobban?

Hermione összerezzent, és eszébe jutott, milyen hirtelen hagyta ott őt a lift előtt.
– Igazából… nem.

Malfoyt hihetetlenül nehéz volt megszorongatni. Bizalmatlan és zárkózott, távolságtartó és szarkasztikus, éleselméjű és védekező. Jobban érzékelte a körülötte lévő világot, mint azt a lány várta volna valakitől, aki abban a hitben nőtt fel, hogy ő a középpontja. Ennél is több, Malfoy nem illett bele abba a képbe, amit maga Harry ültetett a fejébe. Talán másképp viselkedett Harry közelében. Talán Harry ugyanolyan hatással volt Malfoyra, mint fordítva. Hermionénak fogalma sem volt róla.

– Nem akar részt venni az anyja gondozásának semmilyen aspektusában. Sem most, sem akkor, amikor az állapota romlik. Fogalmam sincs, miért.

Erre Harry vigyora elhalványult.
– Ez meglepő… Mindig is azt hittem, hogy közel állnak egymáshoz. Narcissa leveleiben gyakorlatilag az ő dicséretét zengte.

– Vagy rendkívül megtévesztő, vagy szemtelenül hazudik, hogy elfedje a szakadékot, de ott van. Hangos. Igaz, az első nap óta nem láttam őket együtt egy szobában, de borzasztóan feszült a helyzet.

A legjobb barátja még mindig zavarodottnak tűnt.
– Tényleg meg vagyok döbbenve. Úgy értem, a tárgyalás alatt úgy tűnt, kiábrándult az apjából, de az anyja kezét sosem engedte el.

Hermionénak is megvoltak a saját homályos emlékei arról a napról, amelyeket mostanra szétszórt az idő és a saját életének eseményei, amelyek a közbeeső években történtek. A Malfoyok mindig is bonyolult, de mégis összetartó családnak tűntek. Bár a látszat gyakran csalóka volt.

– Nem azok. – Hermione végül felvette a szendvicsét. – Furcsa a dinamikájuk. Fájdalmasan feszült. Nem tudom, hogy bírja ezt bárki is elviselni… hogy én hogy bírom elviselni.

– Úgy értem, nem úgy ülünk és beszélgetünk, mint régi barátok. – Harry felhorkant, mintha a gondolat teljesen elképzelhetetlen lenne. – De az elmúlt hat hónapban volt egy haláleset a családban. Deloris mesélt a pletykákról, amik keringenek. Állítólag egy éven belül újra megnősül, ha az anyja úgy akarja.

Hermione összerezzent, de újabb falatot harapott, a szája hirtelen kiszáradt.

– Lehet, hogy viták forrása lesz, de kétlem. – Harry lustán megvonta a vállát. – Ginny szerint a Malfoyoknak a család iránti kötelességük teljesítése fontosabb, mint az önzés, ez gyakorlatilag kőbe van vésve valahol egy ősi sziklán.

Belekortyolt az italába, és bólogatott, pedig inkább Harry viccén kellett volna nevetnie.

A férfi befejezte a krumpliját, és kijózanodva szemlélte a szendvicsének második felét.
– Akkoriban nem közvetlenül vele dolgoztam. Az előléptetésem előtt sok nyilvános szereplést vállaltam, de ő hetekig távol volt. Amikor visszatért, ugyanolyan – Harry intett a kezével – Malfoy-szerű volt, mint mindig. Semmi szokatlan.

Miközben folytatta az evést, Hermione hagyta, hogy az elméje elkalandozzon, és átválogatta az elmúlt hetekben összegyűjtött adatokat.

Felismerte a felnőttek közötti megosztottságot, mint olyasvalamit, amivel foglalkoznia kell, ahogy Narcissa állapota romlik. Ki hozza meg helyette a fontos döntéseket? Draco? Igen, de vajon adna-e arra, hogy a helyes döntést hozza meg a boszorkány számára? A nem tűnt a legpontosabb válasznak. Milyen óvintézkedéseket tudna alkalmazni, hogy biztosítsa az idősebb boszorkány biztonságát? Lennének jogi dokumentumok és szempontok, amelyekhez Hermionénak feltétlenül szüksége volt Malfoyra. A férfinak…

Hermione mély levegőt vett.

Nem hagyhatta, hogy elinduljon ezen a gondolatmeneten, nem akkor, amikor volt egy másik, sokkal bonyolultabb…

Scorpius.

Ő egyáltalán nem tartozott hozzá, bár Hermione nem tudta nem észrevenni a fiú apja és nagyanyja közötti dinamikát, ami a fiú gondozását illeti. Hermione még soha nem látta egyiküket sem együtt egy szobában, de Malfoy szorgalmasnak tűnt, amikor nem volt a közelben. Figyelmesen hallgatta Zippy állapotjelentését, megterítette Scorpius helyét az asztalnál…

Jegyzeteket hagyott a fiának.

Mégis Narcissa volt az, aki felügyelte unokája bonyolult napirendjét, amely olyannyira tele volt pakolva, hogy harmadéves visszaemlékezései támadtak, valahányszor Zippy Malfoy napi tevékenységeit sorolta. Narcissa volt az, aki gondoskodott arról, hogy a fiú egyenesen üljön, udvarias legyen, és edzett – egy olyan szó, amitől még mindig megborzongott. Annyira másképp bánt vele, mint a saját fiával az iskolai éveik alatt, hogy szinte hihetetlen volt.

A szabályai és előírásai miatt csoda, hogy nem égette ki belőle a kíváncsiságot.

Valahogy, figyelemre méltó módon, mégsem.

De ahogy Hermione már mondta, semmi köze hozzá, és a Malfoyk jobb téma egy másik napra. Lehetőleg egy olyanra, amikor a gyümölcsös bor mellett beszélgethetnek, amit Harry sosem vallott volna be, hogy élvez.

Elég sokáig hallgattak ahhoz, hogy témát váltsanak, és Harry kegyesen megtette a megtiszteltetést.
– Van még valami, ami furcsa? Nincs McLaggen. Általában követni szokott az irodám ajtajáig.

Gondolatai szétszóródtak, mielőtt egy önelégült vigyor görbült Hermione ajkának szélére.
– Pálca nélküli gumilábrontás érte a liftben.

– Szép. – Harry lenyűgözve nézett rá, miközben beleharapott a szendvicsének második felébe. – Gondolom, ezért nem fogadtad el a biztonsági szolgálatot. Theo mondta nekem.

Hát persze, hogy ő mondta. Hermione nem is gondolt az ajánlatra, mióta először visszautasította.
– Őszintén, Harry, te ennél jobban ismersz engem. Tudok magamra vigyázni.

– Hidd el, tisztában vagyok vele, de egyre közelebb kerülnek hozzánk, mint szeretném. Egy fenyegetés érkezett James iskolájába. – Hermione szíve egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Ez tényleg túl közel volt. A lány összerándult a férfi felsóhajtott, és sokkal fáradtabbnak tűnt, mint bárkinek is kellene az ő korukban. – Senki sem sérült meg. A csapatok bejöttek, és átfésülték az épületet, de nem találtak semmit. Ginny és én kezdünk azon gondolkodni, hogy iskolát kellene váltanunk… vagy esetleg Jamest egy varázsló általános iskolába kellene küldeni, amely jobban fel lenne készülve a halálfalók fenyegetésére, ha esetleg támadnának. Molly szerint ki kellene vennünk mindegyik gyereket, és ő majd otthon tanítja őket.

A férfi arckifejezése arról árulkodott, hogy ez lenne a legvégső megoldás.

– Magán védelmet keresel a gyerekeknek?

– Minden iskolában egy párt – Harry bólintott. – Malfoy megadta a cég nevét, akit felbérelt, hogy vigyázzon a családjára.

A nő kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Sikerült ilyen sokáig beszélgetnetek, hogy idáig eljussatok?

Válaszul befejezte a falatot, mielőtt vállat vont volna.
– Én csak megkérdeztem. Amikor megemlítettem, hogy a gyerekeim miatt, nem habozott. De komolyan mondom, Hermione, szerintem meg kellene fontolnod neked is.

– Ahogy Theónak is mondtam, én vagyok a saját biztonsági felelősöm.

Harry arca komolyra fordult.
– Nem kell annak lenned.

***

Befejezték az evést, Hermione visszapakolta az üvegedényeket a táskájába, és éppen Al hétvégi látogatásának megszervezésével voltak elfoglalva, amikor jellegzetes kopogás hallatszott az ajtón.

Két gyors kopogás, majd egy szünet… aztán egyetlen kopogás.

Harry felsóhajtott, de nem a kimerültségtől, csak tudatosult benne, hogy még nincs vége a napjának. A nyugodt és tisztító lélegzetvételből ítélve pontosan tudta, ki az.

– Malfoy. – Egy kézmozdulattal Harry irodájának ajtaja nyikorogva kinyílt. És valóban a férfi merengő szoborként állt ott, csupa feketében. Még a karjait is összefonta, miközben a tekintete ide-oda vándorolt közöttük.

– Gyere be! – Harry hangja sokkal udvariasabb volt, mint amikor a háta mögött beszélt általában a varázslóról. Szakmai. Malfoy belépett az irodába. Hermione távozni készült, és felkapta a táskáját az asztaláról. A füle mögé simította a haját, érezte, hogy az új belépővel megváltozik a hangulat az irodában, barátságosból valami sokkal hűvösebbé. Mindkettőjük arcán komoly kifejezés ült, munkára készülve.

Vagy harcra.

Valószínűleg mindkettőre.

Malfoy mégis megközelítette Harry íróasztalát, és éppen csak megállt a szélénél. Megvetését meg sem próbálta leplezni a Harry íróasztalára vetett finom pillantásával.

– Potter. – Már nem köpködte nevét, ahogy szokta, de Hermione ettől még mindig kényelmetlenül álldogált egyik lábáról a másikra. Száraz volt, udvarias, olyasvalaki, aki éveket töltött a „rendes” társadalomba beágyazódva. Aztán a szürke szemek rá szegeződtek. –Nocsak újra találkozunk, Granger.

Harry arcán zavarodottság villant át, miközben azt mormolta, hogy „megint?”.

– Láttuk egymást a liftben, amikor jöttem McLaggennel.

– Áh.

Kínos csendben álltak óráknak tűnő ideig, miközben mindketten mindenhova néztek, csak hogy ne nézzenek egymásra. Valójában egy perc sem telt el, mire Hermione nem bírta tovább, és összecsapta a kezét.

– Nos, akkor mindkettőtöket magatokra hagylak.

Olyan pillantást vetett Harryre, amellyel a világ minden szerencséjét kívánta neki, egy pillantást, amelytől Harry megvakarta a sebhelyét, de nem azért, mert viszketett, egyszerűen csak a megszokásból.

Valami, amit csak akkor tett, amikor rendkívül kényelmetlenül érezte magát.

Tekintettel arra a kínos energiára, ami a szobát beborította, az érzései értelmet nyertek.

Sajnos, ez ellen nem sokat lehetett tenni, nem sok mindent mondhatott volna bátorításként. Hermione figyelme a legjobb barátjáról visszatért Malfoyra, aki erőteljes, de kissé zavart arckifejezéssel nézett rá. Aztán felszisszent, és Harryre pillantott.
– Ugye nem kérdezted meg őt, igaz? – kérdezte Draco.

– Mit kérdeztél tőlem, Harry? – Azonnal gyanakodva összefonta karjait a mellkasán, és fogait összeszorítva nézett rá.

Amit Hermione a legjobban utált – nos, a késés, a lustaság és a szájhúzás után –, az az volt, ha az utolsónak tudott meg valamit. Különösen, ha az bármilyen formában rá vonatkozott. Persze, tudta kezelni, de ez nem azt jelentette, hogy szeretett ilyen helyzetbe kerülni.

Legkevésbé a legjobb barátja miatt.

Harry végigsimított kusza, sötét haján, és megdörzsölte a tarkóját. Bűnösnek érezte magát.
– Stratégiát dolgozunk ki a rajtaütésre, és szükségünk van egy harmadik fél véleményére.

– És mi a helyzet Ronnal? – Azonnal elvetette a gondolatot, mert ő egyáltalán nem lenne objektív, ha bármihez is köze lenne Malfoynak. Ő Harry pártjára állna, függetlenül attól, hogy tetszik-e neki az ötlete vagy sem, csak azért, hogy Malfoy bosszantsa. Ezt meg is mondta volna, ha a szőke férfi nem nyitja ki a száját.

– Komolyan mondod, Granger? – Malfoy minden porcikájában annak a bunkónak hangzott, aki a Roxfortban volt. – Weasley elképzelése az előrelátásról az, hogy előbb veszi fel a zokniját, mint a cipőjét.

Hermione hitetlenkedve nézett rá. Nem attól, amit a férfi mondott, az tényleg jellemző volt barátjára, hanem inkább attól a drámai különbségtől, ami aközött volt, hogy milyen volt vele szemben, és milyen volt Harryvel szemben. Nem azt mondta, hogy a legbarátságosabb ember volt, de Malfoy legalább a saját házában igyekezett vigyázni a nyelvére. Persze Hermionéban ott volt az a kis része is, amelyik suttogva emlékeztetett arra, hogy ő ugyanaz a személy, aki cetliket hagyott Scorpiusnak, és udvariasan teát kért tőle még aznap reggel.

Mindent egybevetve, olyan érzés volt, mintha ostorcsapás érte volna.

Természetesen Harry hírhedt indulatai életre keltek Ron védelmében. Egy szót sem tudott szólni, mielőtt a két nemezis között oda-vissza repkedtek a fanyalgó megjegyzések, de mielőtt a dolog szakmaiatlan sértegetések dobálózásáig fajulhatott volna, Hermione átvette a közvetítői pozíciót.

Bizonyos értelemben.

– Igazából jobb dolgom is van annál, minthogy végighallgassam, ahogy ti ketten civakodtok, mint a gyerekek. – Mindkettőjükre megmerevedett álkapoccsal nézett. – Szóval, ha megkérhetnénk, hogy folytassuk, azt nagyra értékelném.

A fáradozásáért szúrós fintorokat kapott, amire ő is ugyanilyen fintorral válaszolt. Ügyelt rá, hogy minden cseppnyi ingerültséget, amit érzett, kilélegezze.

Amikor ismét csend állt be közöttük, akkor megszólalt:
– Harry, ne hagyd, hogy Malfoy tizenöt évet visszafejlődjön, ez nevetséges. – Barátja szemében azonnal elhalt a düh, amikor végre rájött, mennyire éretlenül viselkedik.

Az arca kipirult.

Egyet lefelé.

Hermione egyik lábáról a másikra tette át a súlyát, mielőtt szembenézett az utolsó akadállyal, ami mindannyiuk és a béke között állt.

– És Malfoy. – A férfi arckifejezése sztoikus dac volt. – Mindannyian tudjuk és tisztán emlékszünk rá, hogy egy hatalmas barom vagy. Nincs szükség arra, hogy pózolással emlékeztess minket. Senkinek sincs szüksége ilyen negatív energiára egy csapatban, főleg akkor nem, amikor ennyi minden forog kockán. Mindkettőtöknek közös céljai vannak. Emlékezzetek erre.

A varázsló láthatóan visszahőkölt, mintha pofon vágta volna. Sőt, egy teljes lépést hátrált, mielőtt eszébe jutott volna. Jó eséllyel jó ideje senki sem vette őt így számon rajta.

Hermione nem bánta, hogy elvállalta ezt a feladatot.

Felkészült a megtorlásra, de még egy utolsó dolgot akart mondani.
– Ó, és csak hogy tudd, Ron valószínűleg jobb stratéga, mint én. Legalábbis bizonyos szempontból. De Harrynek igaza volt, hogy nem őt kérdezte meg, mert ő rosszindulatból Harry pártjára állna veled szemben. Én nem fogok. Nekem mindegy, hogy ki milyen ötlettel állt elő, csak az számít, hogy melyik működik a legjobban. – Kibontotta a karját, a csípőjére támasztotta. – Ne ítélkezz arról, amit nem ismersz!

Míg Harry jót derült, Malfoy pillantása csak elmélyült a visszautalásukra az első teljes beszélgetésükről. De őszintén szólva nem érdekelte, ahogy közelebb lépett hozzá, közelebb a férfihez, és egy fintorral nézett rá.

– Emlékeztető, Malfoy: nagyobb harc vár rátok, mint az egymás elleni. Ez nem csak a munkátokat érinti. Nem csak titeket érint, mint egyéneket. A családjaitokat is érinti. – Nem hiányzott neki az az apró tikk az állkapcsában, vagy az, ahogyan a férfi látszólag visszavett. Kilégzés… újra összpontosított. – Most már mindketten végeztek?

Malfoy egy finom bólintással jelezte, hogy igen.

Harry beleegyezése viszont kristálytiszta volt.
– Ha van más javaslatotok a jelöltekre, szívesen félreállok, mivel a lehető legkevesebbet akarok a Minisztériummal foglalkozni. Legalábbis a jelenlegi állapotában.

Hosszú szünet következett, amíg várták, hogy Malfoy is megszólaljon.

Nem kellett sokáig várniuk.

– Ha már itt vagy, gondolom, te is megteszed. – Malfoy válasza hűvös volt, bár az, ahogyan a kezét ökölbe szorította, árulkodott az ingerültségéről. De aztán kinyújtotta kezeit, és az egész viselkedése lassan módosult. Megváltozott. Megnyugodott. A hangja szakmaivá vált. –Mehetünk?

Most, hogy mindenki készen állt, Hermione rátért a lényegre.
– Van tervrajz a Lestrange-kastélyról, ahol a rajtaütés lesz?

– Ott van. – Malfoy a szoba közepén lévő asztal felé mutatott. – Az egyetlen rendezett terület Potter irodájában. – A megjegyzése nem volt kritikus vagy ellenséges, csupán tárgyilagos. Olyannyira, hogy Harry csak vállat vont.

Igaza volt.

Mindannyian az asztal körül gyűltek össze – Harry és Hermione az egyik oldalon, Malfoy a másikon –, és a tervrajzot bámulták, amelyen a tűk látszólag színkódoltak voltak egy bizonyos okból.

Malfoy megköszörülte a torkát.
– Ez a bizonyosan a Lestrange-kastély, legalább ötven éve nem lakott, de bonyolult, és valószínűleg csapdákat rejt. Az őrvarázslatai csak egy Lestrange-vérű ember tudja lebontani, de miután beszéltem több szakértővel, rájöttem, hogy van mód az őrök kijátszására.

– Tényleg? – Ez lenyűgöző volt. Igazán lenyűgöző. Nem csak a lehetőségek miatt, hanem azért is, hogy Malfoy milyen munkát fektethetett bele, hogy megszerezze ezt a tudást.

Úgy látszik, ebből semmit nem osztott meg Harryvel, mert a barátja arca összevissza ráncolt, mintha most hallaná ezt először.
– Hogy lehet egy őrvarázslatot becsapni? Nem tudtam, hogy ez lehetséges.

Malfoy arckifejezése sokat mondott, mégpedig azt, hogy Harry túl hülye ahhoz, hogy éljen. Hermionénak úgy tűnt, ezt a barátja már korábban is megkaphatta, mert úgy tűnt, hogy ez cseppet sem zavarja.

– Akkor lehet, ha a varázslatok régiek és nagyon különlegesek, vérmágiába szőttek. A kastély őrvarázslatai ilyen specifikusak voltak, amíg…

Elátkozott tűz, ami sosem égett ki.

Hermione összerezzent.

Nem kell ezen rágódnia.

Hermione visszavezette a tekintetét a térképre.
– Hogyan lehet őket becsapni?

– Megdöbbentően egyszerű. – Malfoy egyszerűen átnyúlt az asztalon, hogy megigazítsa az egyik tűt. A művelet hatására a mandzsettája a szokásosnál magasabbra emelkedett. Nem volt különösebben figyelemre méltó mozdulat, leszámítva azt a tényt, hogy a mozdulat hatására a férfi olyasmit birizgált, amit a lány sosem várt volna egy varázslón, aki úgy viselte a feketét, mintha második bőre lenne.

Nem csak az a nyilvánvaló tény, hogy volt egy tetoválása – vagy a jelekből ítélve egy nagyon nagy, pikkelyes tetoválás –, ami a csuklója köré tekeredett, és eltűnt a ruhája alatt.

Igen. Oké, rendben. Ez nagyon váratlanul ért.

De, ami felkeltette a figyelmét - ami felkeltette a kíváncsiságát –, az a színe volt.

Csak felvillanó vörös és narancssárga és egy csipetnyi zöld színt látott, mielőtt Malfoy jobbra fordult.

Hermione elkapta a tekintetét, amikor a férfi fürkésző tekintete rámeredt, hogy mondjon valamit, de nem kapta be a csalit. Okosabb volt ennél. Ehelyett a férfi mögött lévő törött kandallóra összpontosított. Meg kellett kérnie Delorist, hogy adjon megbízást a Mágikus Karbantartónak, hogy javítsa meg, mert Harrynek sosem jutna eszébe, vagy ideje megbirkózni vele.

– A tudakozódásom és a kutatásaim alapján úgy tűnik, hogy az őrvarázslat specialistának – legalábbis – tisztavérűnek kell lennie. – Malfoy tekintete röviden átvágott Harryre. –Véletlenül találtam egyet, akit mindketten ismertek és megbíztok benne: Ernie Macmillant. Ő elsősorban vállalkozásoknak dolgozik őrvarázslatügyekben, de tudja, hogyan kell csinálni, mert a családja birtokán is vannak hasonló varázslatok. Már bele is egyezett a közös munkába.

Hermione felidézte Harry szónoklatát arról, hogy az őrvarázslat szakembert cserélje le, de most már tökéletesen érthető volt az indok.

A vezető auror is rájött erre, de valami másra is.
– Ernie nem a Minisztériumnak dolgozik, Malfoy, nincs rá költségvetésünk…

– Gyakorlatilag nekem fog dolgozni, mivel én kezelem a díját. – Harry meglepett arckifejezésére Malfoy összeszorította az állkapcsát, úgy tűnt, hogy Harry ez megdöbbenete és megzavarta. – Azt hiszem, teljesen világosan fejeztem ki magam, amikor azt mondtam, hogy hajlandó vagyok bármit megtenni, hogy véget vessek ennek az egésznek. A pénz nem számít. Ez probléma, Potter?

Ő és Harry egy pillantást váltottak, de Hermione nem szólt semmit.

Nem az ő dolga volt.

Az auror egy hosszú pillanatig nézte a férfit az asztal túloldalán, majd egy kompromisszumot kötött.

– Nem probléma. – Többször végigsimította az arcát, mielőtt beletúrt volna az amúgy is vadul kusza haján.

– Akkor hát legyen. – Malfoy a figyelmüket a Lestrange-kastély tervrajzára irányította. – A tégálink szerint a fekete tű a találkozó hely. A piros tűk a bejárati pontok, persze az ablakok nélkül. Van még valami, amit tudnod kell, mielőtt értékelést készítesz, Granger?

Hermione közelebbről megnézte. A terem, ahol találkoztak, kör alakú volt, a kastély közepéhez közel helyezkedett el, és úgy nézett ki, mintha egy kisebb bálteremnek is megfelelne. Négy tiszta bejárat volt a kastélyba, de öt piros tű volt. Úgy tűnt, mintha két ajtó lett volna, amelyek be- és kijáratként is szolgáltak. Nem sok hely volt a menekülésre – senkinek, és bármelyik irányba mehettek. Nagyon jól vagy nagyon rosszul is járhattak. Azt sem lehetett tudni, hogy várnak-e rájuk valamilyen csapdák a házban vagy a területen. Hermione egy kicsit előrehajolt, és megérintette az egyetlen tűt, amelynek nem volt értelme. Egy piros gombostűt, ami bejáratot jelentett, de nem volt semmilyen ajtó, ami kifelé vezetett volna.

– Mit jelent ez a tű?

– Egy lehetséges titkos bejárat – válaszolt Malfoy. – Megerősítettem, hogy van egy alagút, ami a ház alatt fut, és ami megáll ez alatt a szoba alatt. Azt hiszem, az alagútból lehet bejutni a szobába.

– Ah. – Ez érdekes volt. A lány a füle mögé tűrte a haját, és azt kívánta, bárcsak hozott volna valamit, amivel hátrakötheti. Hermione így jobban koncentrált. – Harry? Van nálad gumiszalag? – A férfi rendetlen íróasztalára néztek. – Mindegy.

A legjobb barátja szégyenlősen mosolygott.
– Ezt rendbe kéne tennem.

– Kétségtelenül.

– Semmi gond. – Hermione intette le a férfit. – Először is szeretném hallani a stratégiádat, Harry. – A sötét hajú varázsló bólintott. – Aztán a tiédet, Malfoy.

A lány az asztalfőhöz lépett, így a másik kettő egymással szemben állt. Malfoy merev mozdulattal intett Harrynek, hogy kezdjen, és miután a varázsló megigazította a szemüvegét, így is tett.

Hermione mindkettőjüket hallgatta. Követte az egyes terveik minden egyes lépését, és közben kérdéseket tett fel, miközben megjegyezte, hogy mindkettőjüknek vannak különböző stratégiái előnyök kihasználására, amivel ellensúlyozzák az emberhiányt.

Harry stratégiája nagyon is tükrözte a személyiségét: egyszerű és lényegre törő volt. Rohanj be, zárd el az összes kijáratot, gondoskodj róla, hogy ne tudjanak kijutni. Harcolj, amíg meg nem adják magukat. Nagyon is Veni, vidi, vici volt tőle. Aurorokat, kommandós mágusokat és mágikus rendfenntartó tiszteket vegyített csoportokba, tapasztalatuktól függetlenül, azzal a szándékkal, hogy a tapasztaltabb harcosok majd segítenek, ha szükség van rájuk. Gondolta, hogy Harry azért nem vette figyelembe a titkos átjárót a tervében, mert az erősítették meg.

Malfoy terve okos és óvatos volt, de sokkal rugalmasabb, mint Harryé, és erősen a stratégiára támaszkodott, hogy ellensúlyozza a legtöbb harcosuk tapasztalatlanságát. Elég könnyű lenne alkalmazkodni ezzel a stratégiával bármilyen meglepetéshez az ellenfeleik és a körülmények alapján. A harcosokat is összekeverte, de a csoportokban rend volt, a párosítások a tapasztalaton alapultak. Malfoy úgy rendelkezett, hogy a tapasztaltabb harcosok a főbejáraton menjenek, míg a tapasztalatlan harcosok a titkos folyosón keresztül érkeztek.

Harry a lány felé fordult, miután Malfoy befejezte.
– Szóval, mit gondolsz?

Hermione végiggondolta a rajtaütés minden egyes tervét, több kérdést is feltett mindkettőjüknek, hogy megerősítse azokat a részeket, amelyeket nem magyaráztak el jól. Aztán lehunyta a szemét, és fejben feltérképezte az egészet, bólintott magában, amikor végzett, és nem törődött mindkettőjükkel, ahogy bámulták őt. Harry tekintete jóindulatú, de tudálékos volt – az évek során időről időre tanúja volt a lány ezen oldalának. Tudta, hogyan kell várni. Malfoy összeszűkült szürke szemei lényegében a lányéba fúródtak, mintha megpróbálná kitalálni a válaszát, mielőtt ő azt adná. Hermione figyelmen kívül hagyta őt.

Nem vett tudomást róla.

Ujjaival az állát érintette, vizualitás közben feljegyezte a pozitívumokat és negatívumokat, elvégezte a végső számvetést, és magabiztosan bólintott.

Végre megvolt a válasza.

– Szóval? – Harry újra megpróbálta, a szemei tágra nyíltak.

– Egyik sem.

Malfoy lapos, ingerült pillantást vetett rá, míg legjobb barátja értetlenül válaszolt.
– Micsoda?

– Hallgass meg. – Felemelte a kezét, és lenézett a tervrajzra. – Azt hiszem, az optimálisabb stratégia a kettő kombinációja lenne. Egy kompromisszum, ha úgy tetszik. Harrynek igaza van abban, hogy határozott és erős csapást kell mérnünk, de Malfoy rugalmas terve hasznos lenne, ha az utolsó pillanatban bármi balul ütne ki. A C és D csapatot küldd át a két főbejáraton E-vel együtt, de az A és B csapatot küldd át a titkos átjárón. Az ellenfeleid azt fogják hinni, hogy ők vannak fölényben, amíg a nagyon erős A és B csapatod hátulról támadásba nem lendül. – Hermione az asztal másik oldalán ülő férfira emelte a tekintetét, aki most nagyon elgondolkodó arckifejezést öltött. Hallgatott. – Megerősítették az átjárót?

– Azon dolgozom, miközben beszélgetünk. – Malfoy nem adott több információt.

Átrendezte a csapatok elhelyezését a különböző bejáratokhoz.
– Arra az esetre, ha nincs titkos átjáró, csak az A és a B csapatot küldjük ki második hullámként, egy erősebb hullámként. Bár kevésbé tapasztaltak, a három csapatnak képesnek kell lennie arra, hogy kifárassza a célpontokat, hamis biztonságérzetbe ringatva őket, mielőtt az elit csapatok megjelennek. Ez…

– Lenyűgöző. – Malfoy úgy hangzott, mintha komolyan gondolná, bár vonakodva, ha az arcán lévő homlokráncolás jelentett valamit.

– Nem csináltam semmit, csak kombináltam a két ötletedet. Ezt mindketten meg tudtátok volna csinálni a befolyásom nélkül is. – Megvonta a vállát, és észrevette a növekvő érdeklődést Malfoy arcán, ahogy a tervrajzot bámulta. Ha erőfeszítéseket tettek volna, hogy csapatként dolgozzanak, ugyanarra a következtetésre jutottak volna. – Nem tudom garantálni, hogy működni fog. Az egerek és emberek legjobb tervei…

– Gyakran balul sülnek el – fejezte be a szőke varázsló. A férfi szemei találkoztak az övéivel, egyetlen pillantást vetve rá.

Hermione pislogott, váratlanul érte, de közben eszébe jutottak az irodájában lévő könyvek is, és azok is, amelyeket nem látott. Valóban több van benne, mint amennyire látszik.

A karján ott volt a szín, ami szintén erről tanúskodott.

– Rendben. – Megköszörülve a torkát, Hermione Harry felé fordult, aki szintén elgondolkodó arckifejezést öltött, de ő inkább Malfoyt nézte, mint a tervrajzot. – Mit gondolsz, Harry?

A kérdés kizökkentette a gondolataiból.
– Ó, szerintem zseniális.

– Valószínűleg persze módosítani kell majd, ahogy több információt kapunk. – Malfoy meglepően értelmesen viselkedett. – Azt hiszem, Potter és én képesek leszünk elvégezni a megfelelő módosításokat.

Ez egy alap volt… egy jó kiindulópont.

– Mennyi időtök van a kiképzésre? – Hermione végzett néhány módosítást, kicserélte a két elitcsapatot jelképező tűket.

– Egy hónap, talán egy kicsit több. Malfoy szerint a találkozóra még a nyár kezdete előtt sor kerül. – Harry kijelentését Malfoy bólintásával erősítette meg. Hermione a homlokát ráncolta; ez nem volt túl sok idő. – Ha hetente többször is össze tudnánk hozni mindenkit, akkor gyakorlatokat tarthatnánk, és segíthetnénk a legkevesebb tapasztalattal rendelkezőknek fejlődni. Azonban nincs rá se időnk, se helyünk, se…

Hermione gúnyolódott.
– Mióta érdekel téged bármi ilyesmi, vagy akár a szabályok?

Malfoy egy apró, gúnyos hangot adott ki, amitől mindketten egyforma pillantásokat vetettek rá.

– Úgy kell majd eljárnotok, mint ötödikben.

– Lopakodva edzeni az embereket? Ez…

– Van valami jobb javaslatod, Malfoy? – Hermione csak kihívóan emelte fel a fejét. Amikor a férfi összefonta a karját, és félrenézett, a lány visszafordult Harry felé. – Szerintem ez működhetne. Hány ember van minden csapatban?

– Nyolc. – Harry csak megvonta a vállát, amikor észrevette a lány feszült grimaszát. – Ennyit tudtunk összeszedni. Hestia megpróbált több embert bevonni a megbízatásba, de a Wizengamot nemet mondott. Így is eléggé szét van szórva az osztály. A legjobb mágusok teljes kapacitáson vannak, mivel a fél állományukat kivonták Malfoy különítményéhez, a mágikus rendfenntartó ügynököket a Wizengamot tagjainak biztonságát felügyelve osztják meg az idejüket…

Hermione feltartotta a kezét, miközben visszahúzódott.
– Várj, ez nem az ő feladatuk.

A szőke egy pillantást vetett rá.
– Komolyan azt hiszed, hogy érdekli őket, Granger?

Tudta, hogy mit akar mondani, de számára felfoghatatlan volt.
– Tehát tudomásul veszik a halálfalók fenyegetését, és éppen csak annyi segítséget nyújtanak, hogy mindkettőtöket hibáztatni tudják, ha valami rossz történne, de megfordulnak, és saját magukat akarják megvédeni? Hűha. Ez teljesen…

– Nem meglepő – húzta el a száját Malfoy.

Harry egy bólintással egyetértett, aztán az arca elkomorult, mintha nem tudná elhinni, hogy egy pillanatra megegyezett Draco Malfoynak. Történtek már furcsább dolgok is, de Hermione most nem foglalkozott ezzel, csak a lényeggel.

– Hogyhogy nem tudsz semmit sem tenni ellene? – Tudta, hogy olyan önelégülten hangzott, amennyire csak tudott.

Harry a tarkóját dörzsölgetve nyugtalannak tűnt.
– Ez egy kényszerhelyzet, az biztos, de nem lehet semmit sem tenni ellene.

– Pedig rengeteget lehet tenni!

Malfoy megköszörülte a torkát.
– Bármennyire is megvetem a gondolatot, hogy egyetértsek Potterrel, és soha nem fogom beismerni, hogy ezt teszem, ha valaki felhozná ezt a témát, de… igaza van. Mit akarsz, mit tegyen? Vegye fel a harcot az egész Wizengamottal?

Hermione vállat vont.
– Nem a legrosszabb ötlet, ami valaha is eszedbe jutott.

– Ez rövidlátó gondolat, Granger, és ezt te is tudod. Mindenkit kirúgnak, aki csak egy ujjal is kilép a sorból. – Harryre vetett egy pillantást. – Nem tudom, mi van itt Potterrel, de én nem akarom az életem hátralévő részét úgy leélni, hogy a hátam mögé nézek. Inkább a harcnak ezen az oldalán szeretnék lenni, ahol én irányíthatok. Nem függök olyasvalakitől, akinek semmi köze sincs ehhez az egészhez, hogy gondoskodjon a családom biztonságáról. Szóval, ha ez azt jelenti, hogy mosolygok az arcukba, a saját pénzemet költöm, és a korrupciót megkerülve dolgozom, hogy az igényeimnek megfeleljen, és befejezzem ezt a munkát, akkor ezt fogom tenni.

Hermionénak ez egészen biztosan nem tetszett, de beletörődött abba, hogy Malfoynak igaza van.

Bizonyos értelemben.

A kijelentése felkeltette az érdeklődését, sokkal többet akart mondani – különösen a távolság miatt, amit mindenkitől tartott, akiket meg akart védeni –, de Hermione ezt későbbre tartogatta. Egy jobb alkalomra. Különben is, Malfoy, jobban, mint bármelyikük, könnyű préda lenne, ha nem lenne a jelenlegi pozíciója. Ez többet adott neki, mint irányítást, beleszólást adott abba, hogy mi történjen, és az hogyan hasson rá. És azon tűnődött, vajon ez volt-e a célja, amiért elvállalta a pozíciót. Vagy hogy egyáltalán elkezdte a karrierjét.

Ingyen dolgozott.

– Nem értek teljesen egyet Malfoyjal – mondta Harry rövid hallgatás után. – Megesküdtem, hogy a pozíciómat a lehető legtöbb jóra használom. Negyven varázslót kaptunk, hogy részt vegyenek egy rajtaütésben, ami talán végre véget vethet mindennek. Most csak erre tudok koncentrálni. Erre, és arra, hogy megtegyem, amit kell, hogy mindenki biztonságban legyen, aki fontos nekem. Utána? Talán képes leszek majd a korrupció elleni harc felé tekinteni, de most itt tartok.

És bármennyire is dühítette, hogy mennyire igazságtalanok a dolgok, mennyire őrültség, hogy ezt a döntést kellett meghozniuk, Hermione nem volt annyira önelégült, hogy figyelmen kívül hagyja a helyzetük logikáját vagy a prioritásaik sorrendjét.

Mindketten többek voltak a munkájuknál.

Többek, mint gyerekkori ellenségek.

Férfiak voltak.

Apák.

Mély lélegzetet véve újra a negyven varázslóra irányította az energiáját, akikkel rendelkeztek, és nem bosszankodott többé olyan dolgokon, amiket nem tudott befolyásolni.
– Oké, ha már erre koncentrálunk, talán heti találkozókat lehetne beütemezni minden csapattal, és ezeket a találkozókat edzésre lehetne használni. Csapatonként nyolc emberrel mindketten…

Harry szakította félbe először, kifejezéstelenül.
– Azt akarod, hogy képezzem ki az embereket. Malfoyjal együtt?

– Miért ne? – Hermione lassan pislogott, őszintén próbált rájönni, hogy nem maradt-e le valami fontosról menet közben. – Franciaországban elvégezte az aurorképzést.

A szürke szemek kitágultak, mielőtt még őrizhette volna a kifejezését. Aztán mély gyanakvással szűkültek össze.
– Ki a fene mondta ezt neked?

– Egy méhecske.

Harry kuncogott, miközben Malfoy még keményebben bámult rá.
– Ez valami rejtjelezésnek kellene lennie? Egy név, Granger. Szükségem van egy névre.

A lány kihívóan felvonta az egyik szemöldökét.
– Azt hiszed, én az a fajta vagyok, aki elárulja a forrásomat? – Megkerülve az asztalfőt, egyik kezét laposan a felületre támasztotta.

Malfoy egész testével a nő felé fordult, karjait még mindig összefonta, miközben türelmetlenül várta a választ, amit a nő sosem fog megadni.

– Azt mondod, nem akarsz örökké a vállad fölött hátranézni. Mit számít, honnan tudom, hogy elvégezted az aurorképzést? Én csak tudom. Egyszerűen csak tudom. Segítesz vagy nem segítesz?

Állta a férfi tekintetét, és felbátorodott, amikor a varázsló tekintete elhúzódott. Mégis, a férfi továbbra is a lányra összpontosított, a feje enyhén balra billent, akárcsak a liftben McLaggen-nel. Mire próbált rájönni? Nem volt ideges, még akkor sem, amikor a tekintete egy pillanatra másfelé vándorolt, le a jobb lábára, ahogy azzal egyszer megkopogtatta a szőnyeget, majd vissza fel.

Végül összeszorította az állát.
– Különösen akkor vagy idegesítő, amikor azt hiszed, hogy igazad van.

Harry egyetértően felhorkantott, mire mindketten rápillantottak; a körmeit piszkálta, és csak akkor emelte fel a fejét, amikor érezte, hogy a tekintetük teljes súlya rajta van.
– Mi? Te vagy az.

Épp, amikor Hermione visszavágni akart, hallották, hogy Malfoy felsóhajt.
– Segítek. Csak azért, hogy növeljem az esélyeinket, hogy befejezzük ezt a munkát, és csak akkor, ha Potter abbahagyja a…

– Mi lenne, ha mindketten félretennétek a nézeteltéréseiteket, amíg ezt be nem fejezitek, jó?

– Ha ő is képes rá, akkor én is – mondta Harry.

Ezzel Hermione hátrált egy lépést.
– Nos, kettőtökre bízom, hogy összehangoljátok az időbeosztást. A legtöbb időtöket a D és E csapatoknak kell szentelnetek. Ha kell, készíthetek nekik képzési kézikönyveket.

Malfoy arca zavartan elgörbült.
– Te nem vagy auror.

– Igaz, de harcos vagyok.

A vonásain gyorsan átvonult a zavarodottság. Egy pillanat alatt eltűnt.
– Egyre inkább értetlenül állok az előtt, hogy miért pazarolod az idődet gyógyítóként, amikor nyilvánvalóan jó vagy ebben a szakmában. Ha a dolgok másképp állnának a vezetéssel, sokkal több elismerést kapnál, ha ezt csinálnád, mint amit most csinálsz.

Harry egyenesen megdöbbentettnek tűnt bóktól, de Hermione nem arra koncentrált, hogy Malfoy miért érezte szükségét, hogy elismerje a kompetenciáját, hanem azon akadt fenn, hogy a férfi szemet hunyt a kijelentésében rejlő nagyobb erkölcsi dilemma felett. Nem ez volt az első alkalom, hogy az elismerésről faggatták, és biztosan nem is az utolsó. Percy gyakran fel szokta hozni a témát, amíg meg nem értette a lány okait.

Amíg a nő meg nem magyarázta.

– Ha elismerést akarnék, elfogadtam volna az állásajánlatokat, amelyeket küldtek nekem, de nem teszem, mert nem akarom. Mindig is változást akartam elérni, és menet közben megtanultam, hogy ennek nem csak egy módja van. – Nem próbálta megfejteni a férfi arckifejezését, mert nem tudott olvasni belőle. Ehelyett a saját igazságára koncentrált. – Majdnem annyi ideig dolgoztam a Minisztériumnak, amióta gyógyító vagyok, ha nem tovább, és sokkal teljesebbnek találtam, ha kis léptékben nagy változást tudok elérni, mintha több ezer életet változtatnék meg nagyon minimális módon.

– Milyen nemes tőled – Malfoy válasza száraz volt. Távolságtartó. Elutasító.

– Ez a helyzet, Malfoy. Nem vagyok nemes. Nem vagyok tisztességes. Csak önmagam vagyok.

Kopogás szakított félbe minden beszélgetést. Mindannyian odanéztek, amikor az ajtó kinyílt, és Percy jelent meg, aki komor arckifejezést öltött.
– Elnézést a zavarásért, de a fővarázsló szeretne beszélni veled az irodájában.

– Most meg mit akar? – Harry felsóhajtott. – Már minden kérdésére válaszoltunk. Megszállottan ki akar deríteni minden ellene irányuló összeesküvést.

Hermione kíváncsian ráncolta a szemöldökét, felidézve az unokaöccsével folytatott korábbi beszélgetését.

– A hatalommal együtt jár az a paranoia, hogy elveszítheti azt. – Malfoy hangja közelebbről szólt, mint várta, közvetlenül mellőle szólt.

A mondanivalója… igaz volt, de Hermione nem hallotta, hogy megmozdult volna, még kevésbé vette észre, hogy ilyen közel állt hozzá. Csak akkor érezte meg a jelenlétét, amikor már megszólalt. Ha idegesebb ember lett volna, fizikai reakciót váltott volna ki belőle, de így, ahogy volt, csak a pulzusa emelkedett meg kissé, a feszülte összehúzta magát.

Végül, amikor már nem bírta tovább, ránézett.

– Hány órára hívnak minket, Weasley?

Volt valami a hangjában, ami - nos, bármit is próbált Hermione kitalálni, Percy válasza egyből megmagyarázta.

– Ezúttal egyikőtökkel sem akar beszélni. – Kék szemei rámeredtek, és a lány már tudta, hogy mit fog mondani a férfi ezután, de azért felkészült rá. – Hermionéval szeretne beszélni.

***


Tiberius McLaggen irodájában minden díszes és extravagáns volt, aranytónusokkal és a legszebb dekorációval, amit a lány valaha is látott egy minisztériumi irodában. Illett hozzá: egy kicsit ízléstelen volt. Megállt a kiválóan megmunkált juharfa íróasztal előtt, amelyet csecsebecsékkel és drága kacatokkal díszítettek, amelyek semmi másra nem szolgáltak, mint hogy emlékeztessék a látogatót a státuszára. Egy kis, kék, porcelán vízforraló állt, amelynek kifolyócsövéből gőz szállt ki, két hozzáillő csésze mellett.

Hermione a figyelmét a teljesen varázslói díszbe öltözött férfira szegezte. Szükségtelen a meghallgatásokon és hivatalos eseményeken kívül. A varázsló egyszer sem nézett fel a feladatából, mióta az ajtaja kinyílt és beengedte a boszorkányt, és nyugodtan mártogatta tintába a pávatollát, mielőtt kaparászó hangok töltötték be ismét a csendet. De voltak apró nyomok, amelyek elárulták a valódi érzéseit, egyfajta türelmetlenség, amely azt sugallta Hermionénak, hogy a hallgatása hatalmi játszma.

A múltkorival ellentétben most nem ő volt előnyben.

De a Theo hallgatásainak kivárásával szerzett tapasztalata felkészítette erre a pillanatra.

Hermione egy kék mintás selyemmel berakott, és hozzá illő damaszttal párnázott székre ült, amely olyannyira hasonlított az íróasztalához, hogy Hermione azon tűnődött, vajon ugyanabból a fából faragták-e. Hermione lazán tartotta a testét, és olyan önelégült és magabiztos volt a levegő körülötte, amilyennek érezte magát, és várt. Kezét az ölében tartotta, miközben több információt vett fel a férfi irodájából, mint amennyit az egész beszélgetésükből a sajátjában.

A pózolását és a hatalmi játszmáit. A viselkedését és szinte törékeny türelmetlenségét. Ahogyan gondoskodott róla, hogy mindenki tudja, ki a vezető.

Az a tény, hogy a saját munkáját végezte, egy dolgot nagyon is világossá tett: Malfoynak igaza volt. Tiberius nem volt annyira ura a helyzetnek, mint ahogyan azt mindenkivel elhitette volna; azért küzdött, hogy megtartsa a hatalmi pozícióját.

Egy királynak nem kellene bizonyítania, hogy ki is ő valójában.

Ami még inkább arra késztette, hogy megküzdjön a férfival. Alaposabban körülnézett, mindenre nagyon figyelt, olyan információkat gyűjtött, amelyeket elraktározott későbbi felhasználásra. Hermione szemügyre vette a tőle balra lévő falon lévő portrésort, akik mind őt figyelték. Portrék róla különböző ruhákban, pózokban és hátterekben.

Az arroganciája perverz módon mulattató volt.

Tiberius dolgozott tovább, pergamenről pergamenre lapozgatva, látszólag újra és újra aláírva a nevét. Csak azon tudott tűnődni, hogy mit csinálhat, mivel nem volt megfelelő helyzetben ahhoz, hogy fejjel lefelé olvassa. Kár.

Amikor a férfi a tintatartó melletti tartóra tette a tollát, tudta, hogy a türelmetlensége győzött.

Hermione készen állt.

– Kér egy csésze teát, Miss Granger?

A férfi elég hosszan felnézett, hogy lássa, a lány udvariasan lehajtja a fejét, hogy elfogadja. A pálca nélküli varázslata nem volt túl zökkenőmentes, de sikerült két csésze teát töltenie, mielőtt visszatette a vízforralót az asztalára. A lány felvette az egyiket, és a kezét a melegedő porcelán köré fonta.

A tea elég sötét volt ahhoz, hogy tejet töltsön bele, amit a férfi az övébe bele is tett, de a lány visszautasította.

– Fogadok, hogy azon tűnődik, miért hívtam ide ma, Miss Granger.

– Ez a gondolat egyszer vagy kétszer megfordult a fejemben. – Hermione merev mosolyt erőltetett magára, aprót és minden mást, csak nem őszintét, de kételkedett benne, hogy a férfi akkor is felismerné az őszinteséget, ha látná. – Azt hittem, hogy a legutóbbi beszélgetésünk megszabta volna a jövőbeli interakcióink hangnemét és elvárásait. Nem szeretem a meglepetéseket, mint ahogy azt sem, ha beidéznek.

– Elnézést kérek ezért. Tudom, hogy elfoglalt nő, egy új megbízatással, ami…

– Őszintén szólva semmi köze hozzá, fővarázsló úr. – Hermione lenézett a folyadékra. – Mivel bevallottan eléggé elfoglalt vagyok, remélem, nem bánja, ha megkerüljük a csevegést, és rögtön rátérünk a meghívása céljára.

– Igen, természetesen. Gondolkodott még a legutóbbi ajánlatomon?

– Nem, és nem is magyarázkodom tovább. Már nem kifogytam abból, hogyan mondjak nemet úgy, hogy ön is megértse.

– Rendben van, Miss Granger. Ennyi lenne. Ön nyugodtan maradhat, és élvezheti a teáját. – Tiberius ivott egy kortyot a sajátjából, és drámaian letette a díszes csészealjra. Hermione úgy érezte, mintha ingyen előadáson ülne, és minden volt, csak lenyűgözve nem. – Gondolja meg ismét, a visszautasított ajánlatom miatt egyre hangosabb suttogásokat hallottam arról, hogy…

– Ez egy hivatalos vizsgálat? Mert ha igen, akkor hadd emlékeztessem, hogy szabad ügyvédet fogadnom. – A nő egyenesen a férfira szegezte a tekintetét. – És ha ez valóban baráti párbeszéd, akkor emlékeztetem, hogy a Veritaserumnak törvénytelen használata – mondjuk, hivatalos vizsgálaton kívül – a törvénybe iktatott bájitalok jogellenes használatáról szóló rendelet második cikkelye harmadik részének D alszakaszát sérti…

– Miss Granger, nem tudom, mire akar következtetni a kijelentésével.

– A szérum főzete színtelen és szagtalan. – Hermione az asztalra tette a teáscsészét. – De valamit észrevettem a Veritaserum főzése közben, hogy van egy enyhe csillogása. Csak egy csipetnyi. Csak akkor észrevehető, ha az ember tudja, mit kell keresni.

– Biztosíthatom, hogy soha nem tennék ilyesmit.

– Hmm. – Hermione összefonta a karját. – Nem tenné, de ha olyan információra vágyik, amire olyan elszántan vágyik, vagy a saját érdekében megkerüli a szabályokat. Talán ez olyan kockázat lenne, amit a rangja miatt ésszerűen vállalhatónak gondol. Az abszolút hatalom abszolút megront. Nincs szükségem Veritaserumra ahhoz, hogy elmondjam önnek, amit tudok, ami nem más, mint semmi.

– Tud valamit. Csak azt nem tudom, mennyit.

– Nagyon sok mindent tudok, fővarázsló úr. – Hermione felállt. – Hallottam a pletykákat, hallottam, hogy vannak, akik azon dolgoznak, hogy véget vessenek a korrupciónak, ami egészen önhöz vezet. Még azt is tudom, hogy elkezdte kikérdezni azokat, akik esetleg ön ellen fordulnak.

Tiberius idegesnek, izgatottnak tűnt, de nem tagadott semmit.

Azon tűnődött, vajon Percy projektje közeledik-e a megoldáshoz.

– Egy baráti tanács, fővarázsló: válogassa meg a csatáit, különben úgy végzi, mint az elődei. – Felemelte a kezét, amikor a férfi dühösen felállt. – Jól gondolták, hogy jobban aggódtak a Minisztérium hírneve miatt, mint a tényleges biztonság miatt. Visszaéltek a hatalmukkal, hogy manipulálják a médiát, és tudatosan rossz embereket rágalmaztak a haladás látszatát keltve. Végül ez lett a vesztük.

– Miss Granger, maga most fenyeget engem?

– Nem, de kevésbé kellene aggódnia amiatt, hogy Harryvel és Malfoyjal együtt a Minisztérium malmára hajtja a vizet. Kevésbé amiatt, hogy azt a szerepet játsszam, amit ön szerint játszanom kellene, és kevésbé amiatt a törekvés miatt, hogy visszaadja a hatalmat a miniszternek. Próbálj inkább azon aggódni, mi történik odakint azokkal az emberekkel, akiket annyira szeretnél vezetni. A saját igaza érdekében bárkitt megkérdezhet, akit csak akar, mindenkit megdózerolhat, de soha nem lesz képes elhallgattatni azt, ami helyes.

Hermione az ajtó felé indult, de visszafordult.

– Jön a változás – Hermione elmosolyodott. – Nem bújhat el valami elől, ami már elkezdődött.



„Az idő a változás oldalán áll.”
Ruth Bader Ginsburg

hozzászólások: 0