19. fejezet
Hermione terve

Draco előtt már szétfolytak a betűk. Elcsigázottnak érezte magát, hiszen már órák óta ebben a testhelyzetben ült. A háta beállt már régen, s tudta, hogy hamarosan fel kell állnia és szünetet kell tartania. A pulitzerpennája szorgosan körmölte a következő tárgyalásra készített jegyzeteit, de a mai nap már elég kimerítő volt mindkettőjüknek. Draco a nap végére el is felejtette, hogy meg akarja leckéztetni a kis asszisztens boszorkányt. A pergamenek katonás sorrendben álltak az asztalán. Holnap majd megkérni Grangert, hogy katalogizálja őket, aztán már menetnek is Wizengamotnak. Hamarosan végre véget érnek a fekete mágia perek és ő is szabadabb lesz, talán már jut ideje másra is.

Gyorsan átnézte még a Zabini aktát is, viszont végül arra jutott, hogy Blaise Zabini nem folytatta törvényellenes tevékenységet. Ugyan volt néhány szabálysértési vétsége, de ettől eltekintve semmi gyanús ügylet nem tapadt a kezéhez. Maximum néhány házas nővel folytatott egy- egy rövidke liezont. Szabálysértési ügyeket pedig egyáltalán nem vállat már, így ezt az ügyet egy fiatalabb kollégára fogja bízni. Persze találkoznia kellett Zabinivel. Évekkel korábban barátok voltak, de Draco hamar megtanulta, hogy a barátok a legveszélyesebbek.

Erről tanúskodott néhány átokheg a hátán, a vállán, ami még most is fájt. Hetekkel korábban szerezte ezeket a sérüléseket, amikor Granger még nem dolgozott neki. Meg kellett volna mutatnia őket a Szent Mungóban múlt pénteken, de inkább elhalasztotta ezt az időpontot. Nem tűnhetett gyengének és arrafelé sokan kérdezősködnek. Pedig ennek a sebesülésnek köze sem volt a múlt szombati merénylethez. Hermione persze erről egyáltalán nem tudott, Draco pedig azt akarta, hogy senki se tudjon róla. A varázsló saját pihenésével, egészségével és más egyébbel kapcsolatos dolgokat a lehető legkésőbbre halasztott. Egyszerűen nem engedhette volna meg magának a lazaságot.

Fáradtan dörzsölt meg az orrnyergét. Iszonyatosan vágyott már egy kávéra vagy bármire, ami egy kicsit felzárta volna. Az agya kezdte magát megmakacsolni és nem volt képes befogadni azt a sok információt, amivel még meg akarta terhelni. A vita eseményei még mindig betolakodtak az elméjébe. Granger feltámadó auror ösztönei pedig felettébb érdekelték. Miért pont akkor jött rá a hősködés? Különben is miért kellett beleavatkoznia… Gyűlölte már annak a gondolatát is, hogy bárkitől segítséget fogadjon el.

Félre kellett tolnia a pergament. Megdörzsölte a szemeit és nyújtózott egyet. Még nem hagyhatta abba – figyelmeztette magát, azonban az agya másik része már régen kikapcsolt. Senki sem bírta az ő munkatempóját – mosolyodott el elégedetten. Még Grangert sem látta a helyén. Vajon mikor mehetett el? – tűnődött magában, de aztán úgy gondolta nem is érdekes, legalább ma késő délutánt már nem fogja a nő gyötrésével tölteni és pazarolni a drága idejét. Az órára pillantott, s lemondóan sóhajtott egyet.

Mennie kellett volna egy kései vacsorára egy igencsak rámenős boszorkánnyal, viszont ha elmegy, akkor éjfélig dolgozott volna. Hetekkel korábban beszélték meg a randit, de most már eszében sem volt elmenni. Egészen másra vágyott. A hölgy igencsak befolyásos aranyvérű örökösnő, aki ráakaszkodott, amit pár hete még nem is bánt, de ma már. Egészen csinos és lélegzetelállító, de egyáltalán nem érdekelte Dracót. Üres volt, semmit sem mozgatott meg benne, csak a családja tartalékaiból élt, és nem is kívánt semmi mást sem tenni egész életében. Vakulásig olvasta a Szombati Boszorkány cikkeit, amelyek az ilyen üresfejű libáknak íródtak. Draco bárkit megkaphatott, akit csak akart, és élt is ezzel a lehetőséggel. De még hányszor… Viszont a mostani feszített munkatempóban alig fért bele néhány lopott perc. Az üvegházi eset után, pedig semmi másra nem tudott gondolni csak Hermione cseresznyepiros ajkaira.

Reggel kviddics edzése lesz az amatőr csapattal, akikhez pár éve csatlakozott – zökkentette ki magát a révedezésből. Egy boszorkány sem volt annyira érdekfeszítő, mint repülni egy nyári reggelen a magasban. Persze ezt az állítást most magának sem hitte el. De mégis imádott repülni. Oh, hogy mennyire vágyott volna már egy kis pihenésre. Ilyenkor teljesen ki tudta magát kapcsolni és átadta magát a felhőtlen örömnek, adrenalinos mámornak. Már nem játszott fogó poszton, de egyáltalán nem bánta. Terelőnek is remek volt… A gondolatai elkalandoztak ismét. Isteni illat kúszott be az irodába, s önkéntelenül is az ajtó felé nézett.

Gondolataiból Hermione zökkentette ki. Csak úgy megjelent az ajtóban, akár egy derengő látomás. Alakját a lemenőben lévő nap lágyan végigsimította. Nem hívta, még csak szüksége sem volt rá, mégis itt volt előtte. Azonban, amikor belenézett a barna szemekbe a tekintet egyből megragadta, a boszorka szája mosolyra húzódott. Különös érzés fogta el a gyomra tájékán, amit már rég nem érzett. Vágya életre kelt ettől az irodai klisétől. A főnök és a beosztott forró kapcsolata – révedezett bambán, s érezte, hogy érzékei tompulni kezdtek.

Hermione haját kiengedte a szoros kontyból; a laza, göndör tincsek a háta közepét verdesték, kibújt már a cipőjéből is és blúza merészen ki volt gombolva. Nem szólt semmit csak halványan elmosolyodott, majd letette a finom, gőzölgő teát az asztalra. Aztán kinyitotta az ablakokat egy pálcalendítéssel. Egyetlen pillanat volt csak, abban a csendes irodában, amiben már csak ők voltak ketten, a férfi megérezte a nő édes, csábító illatát, ami a friss nyár esti szellővel keveredett össze.

Még jobban megnézte magának a nőies alakot. Hermione finoman az ajkába harapott, Draco mélyet sóhajtott. Nem mehetett hozzá közelebb, akkor megtörte volna a varázst… A nő az ablakhoz ment és egy pillanatra kinézett rajta. Mélyen felsóhajtott, ami most olyan bújának és kéjesnek hangzott. Hátravetette a fejét, aztán nyújtózott egyet, háta nagy ívben megfeszült és a mozdulat kirajzolta melleinek gömbölyded korvonalait.

Draco bambán figyelte őt… Meg az az átkozott szoknya… Úgy feszült a csípőjére, mintha második bőre lenne. Valami akarva akaratlanul is megmozdult benne. Meg akarta érinteni, megízlelni a bőrét, ajkát, kibújtatni ezekből a rafinált ruhákból. A mélyen kigombolt blúztól még inkább hangsúlyosabbá vált a nyaka és a simának tűnő lágy bőre. Draco megfeszült, ahogy ott ült a kényelmes bőrfotelben. Ennyire intenzív érzése régóta nem volt. A nő várt valamire, Draco végigfutatta a szemét rajta, csak egy valami járt a fejében…

A varázsló szája kiszáradt, mintha évek óta semmit sem ivott volna. Olyannak tűnt az egész, mint egy látomás, ami jobban tetszett neki, mint azt várta. A lágy, enyhén göndör hajzuhatagot a nyári szellő finoman borzolta, s az édes illat még inkább eltompította az érzéseit. A kinti forróság valahogy az irodába is bekúszott. Draco kortyolt egyet a teából, amiről azt gondolta, majd észhez téríti, de még inkább elbódította.

Senki és semmi nem tudta elvenni a figyelmét a munkáról, de most ez a nő megtette. Gyűlölnie kellett volna ezért, mégsem így érzett. Nem kellett egyetlen szót sem szólnia, nem is tette különösebben a szépet neki, sőt még csak nem is csábítási szándékkal érkezett, mégis vágyat ébresztett a varázslóban. Draco felállt az asztaltól, majd közelebb ment hozzá. Hirtelen minden intenzívvé vált, és túlságosan is elevenné. Hátulról átölelte a nőt. Hermione kicsit megremegett az érintésétől. A férfi mélyen beszívta magába az illatot, ami úgy vonzotta hozzá.

– Csodálatos vagy – mormolta bársonyos bariton hangon és tényleg így is gondolta. Gyengéden félrehúzta a göndör hajat, majd megcsókolta a nő nyakát.

Hermione megfordult. A szürke szemek annyira ködösek voltak és vágytól fűtöttek… Egy pillanatra eltávolodtak egymástól, mintha csak mindketten tétováznának. Majd a boszorkány kinyújtotta a kezét, zavart mosollyal megfogta, s lassan elkezdte feltekerni kezére Draco nyakkendőjét, aztán egy erőteljesebb rántással magához húzta a férfit. Szíve hevesen dobogott.

Ajkai gyengéden Dracóéra tapadtak, aztán történt valami, a csók elmélyült és szenvedélyesebbé, követelőzővé vált. Mindketten beleborzongtak az érzésbe. Édes, sötét, izzó érzés, párosult valami különösen jóleső tűzzel. A férfi felnyögött, amikor átkarolta a nőt, majd végigsimította a bársonyos haját és szorosan megmarkolta, kiszakítva pár hajszálat, Hermione egy pillanatra el akarta tolni magától, de az erős kezek nem engedték, inkább végigsimították a gerincét, majd megállapodtak a fenekénél.

Nyelvük vad táncában vesztek el mind a ketten. Dracót nem érdekelte hol van, kik is ők valójában vagy egyáltalán mit is éreznek igazán egymás iránt. Csak ezt a pillanatot akart elmélyíteni, kiélvezni. Mintha egyszeriben tűzet gyújtottak volna benne, ami részegítő vággyal párosult. A lágy napfény simogatta a nő még varázslatosabbnak tűnő bőrét.

Amikor már ajkaival finoman Hermione nyakát csókolgatta, észre sem vette, hogy visszatuszkolják a kényelmes bőszékbe. A nő kedvéért akár az egész asztalát lesöpörte volna, hogy aztán ott barangolja be egész testét. Ezért az érzésért feláldozott volna pár aktát, jelentést, még a miniszteri beszédét is. A háttámla kényelmesen hátradőlt.

Párás szemekkel nézte, ahogy asszisztense felhúzza kicsit a szoknyáját és az ölébe ült. Át kellett ölelnie, meg kellett érintenie. Lassan felhúzta a blúzt és kezei már a finom bőrt simogatták, annyira csodálatosan sima volt. Hermione észre sem vette, s a melltartóját egy laza mozdulattal kikapcsolták. Dracónak nem kell iránymutatás, sőt félig a kábulatba veszve is megtalálta a gömbölyded kebleket. Le akarta venni róla azt az ostoba ruhát, de ekkor megállították a kezét. A nő valamit suttogott neki, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, talán nem is értette. Aztán lassan kihúzták a kezét a blúz alól, azonban nem volt rest. Másik kezével már Hermione belső combját kezdte simogat és egyre édesebb tájak felé járt már.

Hermione elfojtott egy apró káromkodást, amely kifújt egy kéjesebb nyögésben. Lassan gombolni kezdte a varázsló ingujját és igyekezett megkaparintani a mandzsetta gombot. Egy kicsit hátrébb húzódott, így a férfi nem érte el, amit szeretett volna. Draco a boszorkány derekára tette a kezét és az ölébe húzta. A szoros szoknya teljesen felcsúszott. Mindketten zihálva érintették össze a homlokukat.

Olyannak tűnt az egész Draco számára, mintha valamiféle delíriumos álomba merült volna, ahol az egyetlen nő, aki elsöprő vágyat ébreszt benne az nem más, mint Hermione Granger. Még egyszer megérintette a csodálatos arcot, majd ismét megcsókolta. Ezúttal azonban mély zsibbadtságot érzett magában. A sötétség pedig, ami a szemére vetült, édes mosolyt hagyva az arcán ringatta egy pillanatnyi álomba.

Még mindig ziháltak mind a ketten, de Draco már nem igazán volt ébren. Hermione remegve mászott ki a férfi öleléséből. Majdnem elesett, sőt majdnem hátraesett. Reszketve kapcsolta vissza a melltartóját. Nem ez volt a terve, nagyon nem ez. Egy csók még csak hagyján, de ez maga volt a megtestesült örültség. A lába még mindig úgy mozgott, mintha nem is az övé lenne. Szíve hevesen vert és magában iszonyatosan sokat káromkodott.

– A jó büdös Merlin! – mondta ki hangosan. – Sajnálom, Malfoy, de még mindig jobb így, mint szemtől szembe elkábítani téged.

Draco feje hátra hanyatlott, aztán horkolni kezdett, üdvözült mosollyal a képén. Hermione a szívére tette a kezét, és próbált megnyugodni. Azonnal cselekednie kellett, mielőtt elmúlik a varázs. A teának nem így kellett volna hatnia, sőt annak az átkozott parfümnek sem, amit Ginnytől kapott. Biztosan átverte az a szemét kis boszorkány, hiszen a férfinak el kellett volna bódulnia tőle, és nem rá mászni. A kábulattól nem lesz senki vágytól fűtött – ez azért kellett volna, hogy ne érezze a tea illatát, amiről egyértelműen sütött, hogy mi van benne.

Talán jobb lett volna, ha elolvassa a címkét. A tea pedig sokkal, de sokkal később ütötte ki Dracót, mint arra a boszorkány számított. Viszont, ha többet adott volna be neki, akkor egész reggelig itt aludt volna. Nem tétovázhatott tovább. Visszarángatta az inget, majd levette a másik arany mandzsettagombot is.

– Spiritus, Revetatur Ad Interitum – suttogta az igézetet. A keze is beleremegett. Hagyta magát, oh Merlin, hagyta magát. Annyira, de annyira édes volt a tiltott gyümölcs. Nem esett nehezére megtenni, amit tett. Gyorsan elővett egy pergament.

– Reverte – mondta ki a következő igét. Egy térkép rajzolódott ki, majd egy hatalmas Draco Malfoy felirat jelent meg rajta és ennek az irodának az alaprajza. A boszorkány megkönnyebbültem sóhajtott.

– Dissoverte – bökött rá a pálcával, majd a pergamen ismét üres lett. Draco haját is visszarendezte, begombolta az inget, visszatette a mandzsettagombokat és mindezt rekord gyorsasággal. De azt nem vette észre, hogy mennyi hibát követett el eközben.

Amilyen gyorsan lehetett visszament a női mosdóba. Meg kellett mosnia többször is arcát, mire észhez tért végre. Haját újra kontyba fésülte, begombolta a blúzt, megigazította a szoknyáját, de a piros ajkaival és enyhén rémült tekintetével semmit sem tudott kezdeni. Lehunyta a szemét egy pillanatra, megragadta a mosdókagyló szélét. Még mindig érezte a gyengéd érintést, a szenvedélytől fűtött csókokat.

– A Szombati Boszorkánynak fogalma sincs… – suttogta tükörképének. – Oh, Merlin szerelmére.

Latolgatta esélyeit, azonban állása elvesztése esett nagyobb súllyal a képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjébe. A többi érzéséről egyelőre nem vett tudomást, pedig igencsak megrendítette ez az élmény. Magára kanyarított a talárját is, mintha menni készülne. Aztán egy bögre kávé kíséretében elindult Draco irodájába. A férfi még mindig aludt. Talán jobb lenne itt hagyni, de még egyszer látni akarta a szürke szempárt. Imádta saját magát kínozni – húzta penge vékonyra az ajkát.

– Draco, ébredj fel! – szólalt meg végül, de a hangja még mindig erőtlen volt. Draco horkantott egyet, de nem válaszolt semmit sem.

– Malfoy! – szólalt meg egy kicsit hangosabban. A teának nem volt olyan hosszantartó hatása, így a férfi még egyszer csak felhorkant álmában és lassan kinyitotta a szemét. Egyből össze is szűkült a tekintete, ahogy a boszorkányra nézett. – Azt hiszem, ideje lenne egy forró kávét innod.

– Elaludtam? – kérdezte némileg még álomittasan. Hermione nyugodtan állt az ajtóban, de most elindult fel.

– Igen. Ezért is hoztam egy kávét. – Hangja a szokásosnál egy kicsit rekedtesebbnek tűnt, bár Draco még mindig kissé álmosnak tűnt.

– Soha nem szoktam elaludni itt – rázta meg a fejét Draco, majd a kávéscsésze után nyúlt. – Merlinre, de iszonyatosan fáj a hátam…

– Fáradtnak tűntél ma – vonta meg a vállát Hermione. – Biztosan nem aludtál olyan sokat este.

– Nem tudom. Álmodtam is, de… Mindegy. – Nem igazán akarta elmesélni Grangernek, hogy mit művelt vele álmában, ami hirtelen átcsapott iszonyatos sötétségbe. Pedig szívesen folytatta volna.

– Jobb lenne, ha mára abbahagynád a munkát – szólalt meg halkan a lány. – Még a tinta is kifogyott a pulitzerpennádból.

– Köszönöm a kávét – mondta végül, miután az utolsó cseppet is kiitta. Micsoda álom volt, nézett még mindig révedezve, amikor fürkésző tekintettét Hermionéra függesztette.

Vajon tényleg ennyi szenvedély lehet egy Granger-féle nőben? Most nem tűnt annyira eszményien kívánatosnak. Bár végül is csinos így is, ezzel az enyhe szűzies pírral az arcán. Még mindig érezte azt a parfümöt, de csak képzelődött valószínűleg. Szörnyű egy nap – állapította meg magában, aztán hátradőlt a székben és gépiesen felhörpintette a kávét.

– Szükséged van még rám? – Inkább egy hideg zuhanyra – válaszolt magában Draco, de nem mozdult a helyéről. Még csak az kellene, hogy kellemetlen helyzetbe hozza magát.

– Nem. Már régen hazamehettél volna. A munkaidődben már megegyeztünk.

– Igazából volt még munkám. Lekötött a sok irat, amiket reggel kaptam, aztán az ordításod, hogy miért nem dolgozom.

– Oh, tényleg, már emlékszem – bólogatott, majd ásított egy hatalmasat. – Dicsérni is szoktam nemcsak ordítani. Az akták rendben voltak, amiket leadtál. Sőt több, mint rendben. Ha jól viselkedsz, Granger, akkor megtartalak.

– Milyen kedves tőled – válaszolta még egy kicsit megilletődötten. Draco nem tudta mire vélni a pírtól rózsás arcát. – Remélem, hogy ez az egész nem amiatt volt, ami történt kettőnk között.

– Felejtsük el. Nem akarok róla beszélni. Maradjunk meg a főnök és beosztott viszonyban. Ez így megfelel?

– Igen, végül is ez van a munkaszerződésemben is.

– Mennyi is az idő?

– Fél hét van – mondta a lány.

– Nekem is mennem kell. Francba! – morogta magában. Elfelejtette lemondani a találkozót. Most már lőttek a programnak, sőt többet nem is mehet majd a kis aranyvérű hercegnő közelébe sem. Annyira persze nem sajnálta. Megint megérezte azt a bódító illatot, a képzelete gonoszul megtréfálta megint.

– Baj van? – zökkentette ki Hermione.

– Semmi, de holnap ne nyúlj engedély nélkül a postámhoz. A személyeshez semmiképpen. Azt hiszem, ha be tudja csomagolni az a némber egy átkot küld nekem egyet ajánlva.

– Átkot?

– A randim. Már vagy egy órája ott kellett volna lennem.

– Oh, értem.

– Mindegy – rázta meg a fejét Draco. – Egyáltalán nem számít.

– Rendben van, majd holnap találkozunk.

– Rendben van. Jó éjt!

– Jó éjt!

Draco még egy ideig révetegen ült a székében. Mi a fene történt vele? Több szempontból is kínos volt ez a helyzet. Túlságosan is valóságosnak tűnt az egész. Vagy csak a képzelete játszik vele? Nem tudta igazán megmondani, és ez rettenetesen idegesítette. Felemelte a kezét és már éppen a hajába túrt volna, amikor meglátott egy göndör, barna hajszálat, ami ráhurkolódott az egyik gombjára. Nagy szakértelemmel lecsippentette és egy pergamenlapra rakta, aztán egyik kezével megtámasztotta az állát.

Aztán körülnézett az asztalán. Még mindig ott volt az a bögre tea, ami nem lehetett itt, ha egészet csak álmodta. Beleszagolt a folyadékba. Édes, fűszeres, bódító illata volt, cseppet sem hasonlított egyik teakeverékre sem, amit itt szokott inni nagyritkán, ha nem volt kéznél kávé.

– Bella donna – állapította meg mérgesen. – Granger, Granger, most már iszonyatosan nagy bajban vagy!

hosszászólás: 0