41. fejezet
Abernathy


A csípős, vihar előtti levegő az arcába csapott, s szétzilálta a fürtjeit. Hermione egy pillanatra élvezte, hogy a hideg fuvallat megnyugtatóan hűsíti a bőrét. A nyomasztó hangulata mérséklődött, és talán a haragja is Draco iránt. Ahogy ott állt különös dolgokra lett figyelmes, mintha kiélesedtek volna az érzékei. Ott vibrált, kavargott, hömpölygött, s teljesen körülvett. Legszívesebben levette volna a cipőjét és mezítláb járt volna a földön. Megrázta a fejét, és elmosolyodott. Mik nem jutnak eszébe… Biztosan még kótyagos volt a történtektől.

– Érzi – szólalt meg Lucius sejtelmes hangon. Úgy bukkant elő, mintha a széllel együtt utazott volna, s puha léptekkel a közelébe merészkedett. – Különös.

– Mire gondol? – kérdezte összevont szemmel a boszorkány. A Malfoy család feje a szokásos, titokzatos arccal figyelte őt. – Nem érzek semmit sem.

– Ugyan már, Hermione. Ez nem hiszi el egyikünk sem. Mesélek egy kicsit. Jöjjön velem! A kúria egy régi kelta temetkezési hely fölé épült. Az őseim fontosnak tartották ezt a szerencsét, ami a birtok megvásárlásával érte őket. Az ostoba muglik fel akarták szántani az egészet, de akkor teljesen elveszette volna jellegét a táj – folytatta mérhetetlen büszkeséggel, kihúzta magát. – Persze az őseim, okos módon, nem rombolták le, inkább köré építkeztek, ugyanis spirituális helynek tartották a köveket, alakzatokat. A kúria közepén az emlékek kútja és a druida varázslatok együttese okozza ez a furcsa vibrálást. Ámbár nem mindenki érzi. A családtagjaim létrehoztak itt egy-két olyan ősi csodát, amitől még inkább kivételes a családunk.

– Mire gondol, amikor azt mondja, hogy érezni lehet? Mit érezhetek egyáltalán?

Lucius leplezetlenül kihúzta magát és kiélvezte a fél percnyi csendet, amitől még misztikusabbnak hatott az előadásmódja. Közben elindultak a falak mentén.

– A tiszta mágiát. Nehéz meghatározni, nehéz megérteni, viszont szinte lehetetlen bármire is használni. Persze ez csak egy legenda…

–… de mind tudjuk, hogy minden legendának megvan a maga valóságalapja.

– Úgy van – bólintott a pálcavesztett varázsló. Hermione sem tudta képzelni mennyire megtörte őt a pálcátlan élet egy ilyen helyen. Mindenesetre Lucius egy Malfoy volt, így méltósággal megbirkózott ezzel a teherrel is. – Beleivódott a földbe, a vízbe, a levegőbe. Legszívesebben megérintené a földet, igazam van?

– Rosszabb – nevetett fel Hermione. – Levetném a cipőm és végigmennék rajta.

– Zabolázatlan boszorka – mosolyogott el a férfi is. Mennyire más volt Granger, hiszen őt nem kötötték a viselkedés szabályai, nem volt benne semmi merevség.

Érezte a mágiát még a levegőben is, annyi volt a felszabadult energia, hogy egészen megrészegült az érzéstől. Majdnem teljesen elfelejtette a Draco iránt érzett dühét.

– Szinte lehetetlen, ami itt történt – szólalt meg halkan a boszorkány. – Tökéletes védelem, vagy csak részben? Mégis valahol rés van? Valaki belülről avatkozott bele. Talán a bálon, talán előbb, hogy bejuttasson valakit, aki aztán elvitt minket.

– Igen, valóban én is így gondolom. Több százéves varázslatok, de semmi haszna – jegyezte meg elfojtott dühvel, s még erősebben szorította meg a kígyófejes sétapálcát, ahol egykoron pálcáját tartotta. Soha nem volt még ennyire védtelen. Ez pedig fenemód zavarta, de ez is csak enyhe kifejezés volt arra, amit most gondolt. – Minden nemzedékünk újra és újra megerősítette, minden egyes családtagom tett hozzá egy-egy varázslatot.

– Mégis milyen hiba lehetne ebben a rendszerben – szólalt meg Lucius. – És megint visszakanyarodtunk ahhoz a feltevéshez, hogy egy vendég lehetett, aki kihasználta ezt a helyzetet. Végül is az őrök ilyenkor mindenfelé figyelnék és lehet, hogy.

– Itt volt szinte az egész auror osztag, köztük még a parancsnok is. Mindenki lehet gyanúsított, ennyi erővel. Mi van, ha valaki olyasvalaki lehet, aki… Áh, nem tudom.

– Jobb lenne, ha rájönne, hogy mivel tudjunk ezt orvosolni.

– Maga nagyobb szakértő nálam. Vagy tévedek, Mr Malfoy?

– Mivel ilyen helyzetben a pálcahasználat nem jöhet szóba, így vajmi keveset tehetek a családom védelmében. – Hangja kimért volt, de boszorka így is kihallotta a keserűséget mögüle. –Vagy talán más véleménye van?

– A tapasztalata ettől még megvan – mondott ellent neki Hermione. – Segítsen, mit kell keresnem? Próbálja meg ezt a tiszta mágiát használni, hátha segít.

– Ezt nem lehet csak úgy elmagyarázni. Vagy érzi, vagy nem, ilyen roppant egyszerű.
Nincs benne más titok. A mágia itt van maga körül. Irányt nem tudok mutatni, csak érezze, és meg fogja találni a hibát.

– Nem az a tanárfajta, igazam van? – jegyezte meg sötéten, de lassan kezdte megérteni, hogy mégis mi folyik körülötte.

– A tudást nem adják ingyen, Hermione, maga tudja legjobban. Átadni a tudást más embernek nem olyan könnyű. Különben sincs semmilyen pedagógiai érzékem. Nézze el, ez már csak így megy errefelé.

– Segíteni akarok, hát nem látja be?

– Helyes! Akkor védjen meg minket.

– Nagyszerű…

– Magam is így gondolom.

Hermione becsukta a szemét és lecsendesítette az elméjét. Harryvel ellentétben neki mindig ment az okklumencia ezen része. Nem volt egyszerű kikapcsolni a sok gondolatot, érzést, amik kavarogtak benne, s tisztán látni, ami körülötte van. Pislákoló fények, apró, halovány pászmák jelentek meg előtte. Mégis mi lehetett ez? A szinte átlátszó lángok melegséggel töltötték el; ekkor megtalálta. Mintha valóban egy rés lett volna a pajzson. Ösztönösen mondta ki a varázsigét, amiről igazából nem is hallott még. Mikor újra kinyitotta a szemét Lucius elégedetten figyelte a boszorkát.

– Merlinre, ez maga volt?

– Talán.

– Nem fekete mágiát használt. – Lucius hanyagul rátámaszkodott a sétapálcájára.

– Határozottan nem – felelte a férfi végül. – Különös. Pálca nélkül is most egészen könnyen kapcsolódott az elménk. Segített, hogy ellazult.

– Kezdek megijedni.

– Akkor vagyok veszélyes, ha meg akarok ölni valakit – húzódott gúnyos mosolyra Lucius ajka. Hermione tudta, hogy csak viccel, mert pontosan olyan rossz viccei voltak, mint a kedves fiának.

– Miért csinálta ezt? – kérdezte a boszorkány. – Előbb-utóbb megtaláltam volna, és a többiek is besegíthettek volna.

– A remek időzítés miatt… Bár leginkább azért, mert amúgy is fáradt vagyok, és ha megcsinálja helyettem, amire egyébiránt pálca nélkül nem tudok, meglehetősen nagy terhet vesz le a feleségem és az én vállamról. Mellesleg még kell pár nap, amíg kiheverem a kábító átok utóhatásait. Úgy saccolom, hogy legalább hármat kaptam.

– Megtisztel vele, hogy pont velem osztotta meg ezt.

– Csak egy öregember megfáradt varázslatai – mondta színtelenül –, aki már legszívesebben a jövő generációját oktatná. De van még egy okom, amiért a bizalmamba fogadtam.

– Mi lenne az?

– Ha Draco veszélybe kerülne…

– Nem, nem, nem, nem. Elég volt megbízatásokból, adományokból, megvesztegetésből, megfenyegetésből és minden egyéb hasonló intrikából – emelte fel a hangját Hermione. – Nem fogom eljátszani a testőrt Draco előtt, aki láthatóan erre nem tart igényt. Természetesen nyíltan mellette fogok állni, hiszen jó barátom, és harcolni fogok mellette, mert ez az én harcom is.

– Rendben van. – Lucius úgy gondolta nem vitázik senkivel. Sajogtak a térdei és valamiféle különös előérzete támadt. Kígyófejes sétapálcájával megállította egy pillanatra Hermionét.

– Történt valami?

A varázsló az eget kémlelte, aztán némileg megroggyant a térde.

– Halálfalók – suttogta végül.

– Ez biztos?

– Persze, hogy biztos. Megérezzük olykor-olykor egymást, és ez a valaki nem akar rejtőzködni a legkevésbé sem. Tudja, ki lehet?

– Nem, nem hiszem.

– Ellenük nem véd a varázslat?

– Túlontúl sok idő lenne, amíg elmagyaráznék mindent – rázta meg a fejét a férfi. – Menjen, szóljon Dracónak!

– Rendben. De Narcissával ne maradjanak itt – kérte aggódva. – A Foltozott Üst most biztonságosabb.

– Rendben, de ne romboljanak! Utálom a helyreállító bűbájokat.

Hermione csak megforgatta a szemét, majd sebes léptekkel indult befelé. A pulzusa az egekbe szökött, s alig pár forduló után szembetalálkozott a csapat másik felével, s egyenesen belerohant Dracóba, érezte, ahogy az erős kéz a derekára fonódik. Aztán egy határozott rántást érzett, mint amikor hoppanálnak. Meg sem tudott szólalni.

***

Félhomály volt a helyiségben, ahol Draco magához tért. Először a pislákoló tűz térítette magához, aztán lassan körvonalazódott a szoba berendezése is. Flancos cselédszállás lehetett, ahogy a berendezésből meg tudta állapítani. A varázsló megmozdította a kezeit, megkötözték, de ezúttal alaposan. Viszont Draco készült, jó előre elrejtette a pálcáját egy bűbájjal, hogy illetéktelenek ne tudják elvenni tőle. A ruhája ujjából egy pillanat alatt kicsusszant a varázseszköz.

– Diffindo! – mondta, s azzal a kötelek leestek a kezéről. Megkönnyebbülten masszírozta meg a csuklóját. Felállt, egy kicsit még kótyagos volt, de hamar alkalmazkodott a helyzethez. Az ajtóhoz sétált, nem látott rajta semmi különöset. – Alohomora!

Nem védte semmilyen varázslat az ajtót, ami aggodalomra adott okot egy Malfoynak. Gyorsan semlegesítette a bűbájokat, aztán kilépett a folyosóra. Mégis mi történt? Óvatos léptekkel, kivont pálcával haladt végig a folyosón. Egy lélek sem volt sehol.

– Hol a francban lehetnek Potterék? – nézett az órájára. Csak egy fél órát lehetett eszméletlen, ami megnyugvással töltötte el. A többiek hamarosan a nyomára akadnak, aztán végre vége lesz ennek az egésznek.

– Homenum Revelio – suttogta el a bűbájt. Volt valaki a közelben, nagyon közel hozzá, s két másik pár emelettel lejjebb. Még szorosabban markolta a pálcát, s gyors léptekkel elindult a sarok felé, ahol az ellenfelét sejtette.

– Hermione! – szólalt meg fojtott hangon. Kicsit be volt rekedve, és nem is számított rá, hogy ennyire rossz lesz a hangja. Mindketten szorosan a kiszögellés mellé hátráltak, s szorosan hozzásimultak. – Mit keresel itt? Disaudio!

– Téged, te nagyokos – forgatta meg a szemét. – Mit gondolsz, miért járom a folyosókat? Azt hittem, hogy téged valahova máshova vittek.

– Reméltem, hogy találkára vártál.

– Hova gondolsz? Persze hihetőnek hangzik: elrabollak, aztán elhozlak egy másik kúriába, és megkeresőst játszok veled a félhomályban.

– Fura egy szexjáték – vigyorodott el. Hermione egy jól irányzott lábrúgással észhez térítette. Draco nem győzte dörzsölgetni a sípcsontját, mire elmúlt a fájdalom. – Aúú ez fájt.

– Őrültségeket nem teszek – bizonygatta sziszegve. – Egyébként megérdemelted. Hogy lehetsz még ilyenkor is…

– Te teszed ezt velem, Granger. Majd megbeszéljük milyen őrültséget teszel még, ha végre kijutottunk innen – simította meg futólag a dühös boszorka arcát Draco. – Maradj mögöttem!

– Minden Malfoy irányításmániás?

– Úgy körülbelül 80%-unk az. Jut eszembe, még nem is teszteltem, hogy te vagy-e az igazi Granger.

– Nem bánom, kérdezz! – Erre Draco inkább a falhoz szorította és szenvedélyesen megcsókolta. Benne volt minden vágya, aggodalma, s a szíve is. Semmissé akarta tenni a köztük lévő feszült helyzetet, a vitát, és száműzni minden rossz érzést. Ő csinált most őrültséget, mégsem érdekelte.

Hermionénak muszáj volt viszonoznia ezt a heves közeledést, amiért utólag átkozta magát. Nem akarta, hogy Draco egyetlen egy csókkal elbájolja, pedig pontosan ez történt. Ez egy válasz volt a patrónusra, válasz minden kérdésre. Mikor a varázsló mikor befejezte kihívóan nézett rá. A boszorka füle mögé tűrt egy kósza hajtincset, aztán elmosolyodott.

– Na, nem jössz, Hermione? – kérdezte, mintha semmi sem történt volna.

– Mekkora egy szemét vagy! Ráadásul alakoskodó! – szidta tovább a tejfölszőke mágust, aki még mindig várta, hogy a boszorka elinduljon utána.

– Mondtam, hogy maradj a kúriában.

– Persze, te megmondtad.

– Homenum Revelio – mondta a férfi, ügyet sem vetve a boszorka gúnyos megjegyzésének éleire. – A nappaliban vannak, méghozzá ketten, így már jobban néz ki a helyzet. Megkérhetlek, hogy most az egyszer fedezz?

– Most mégis szükséged van rám?

– Te vagy az egyetlen, akire szükségem van – válaszolta őszintén. Visszafordult és egy pillanatra összeérintették a homlokukat. Egyikük sem merte elmondani a másiknak, hogy mit éreznek, mégis bíztak abban, hogy nem is kell a puszta szavakra hagyatkozniuk. Draco szólalt meg először. – Vigyázz magadra, oké?! Ne csinálj őrültséget!

– Őrültséget nem teszek soha.

– Vitatnám – mondta halkan. Hermione mindig megborzongott ettől a hanghordozástól.

– Találtál még valamit? – váltott témát rögtön.

– Csak a nappaliban. Maradj mögöttem, jó?

– Rendben van.

Hermione csak megcsóválta fejét, aztán elindult Draco után lefelé az emeletről. Mindig összezavarta a viselkedésével, mindig tett róla, hogy ne felejtse el egykönnyen. Talán végre belátta, hogy nem ő a baj, hanem az, ami ellen harcoltak. Remegett a vágytól, hogy megtudja ki áll az egész hátterében. A férfi fejével a hatalmas tölgyfa szekrényre mutatott, ami mögött a boszorka remekül elfoglalhatta a helyét anélkül, hogy rosszak lennének a látási viszonyok vagy bárki észrevenné.

– Ne, ne bántsd őket! – hallotta Abernathy hangját. – Ők nem tehetnek semmiről sem.

– Majd ezt eldöntöm – nevetett az ismeretlen, másik férfi. – Minden eltoltál! Majdnem teljesen idiótának tűnhettem a csökött, tehetséged miatt.

– Miről beszél? Nemcsak idehozta őket?

– Jaj, elég ebből, mert megfájdul a fejem. Bűbájokkal tartottalak kordában, többször is kitöröltem az emlékezetedet. Az övéket is ki fogom. Persze, hogy nem ölök meg senkit. Nem vagyunk azok, akik Voldemort idején voltunk. Nem, igaz?

– Mi? Ezt meg honnan?

– Nagyon is jól tudom, hogy mi voltál Voldemort idején – nevetett fel. – Persze kínosan ügyeltél arra, hogy elrejtsd a nyomokat, és akkora szerencse, hogy nem kaptad meg a Sötét Jegyet.

– Nem, nem, nem csináltam semmit.

– Hát persze, hogy nem – gúnyolta. – Másokra hagytad a piszkos munkát.

– Nem tettem semmit – hajtogatta.

– Kémkedni és beszervezni az embereket nem szép dolog – ciccentett fel.

– Tudom, tudom, hogy ki volt maga – jött rá hirtelen Abernathy. – Egy gyilkos.

– Ne fogalmazzunk ennyire durván! Már nem gyilkolok.

– Undorodom magától. Hogy volt képes megfúrni Shacklebolt elnökségét? – kérdezte fújtatva Abernathy. – Ő egy jó ember, sokat tett a varázsvilágért.

– Hagyta elpuhulni az embereket. Nem figyelnek a rosszra, ami mindig itt van a közelünkben. Voldemort ugyan meghalt, de vannak mások, lesznek mások, akik újra elhozzák a rémuralmat. Nem adhatjuk a kezébe kormányzást.

– Minek magának Malfoy és Granger lány?

– Összejátszanak Shackelbolttal. Ez előbb is eszembe juthatott volna, de nem voltam elég óvatos – ostorozta magát a varázsló. – Malfoy okos és nagyon ravasz, bár megzavarta az agyát Granger formás lába.

– Én nem értem ezt az egészet – szabadkozott Abernathy.

– Méghogy nem? – horkantott fel. – Csak eszetlen barmokkal vagyok körülvéve.

– És mi akart tőlem?

– Ugyan, Abernathy, ne kelljen ezt eljátszanunk. Nem vagy ártatlan ebben a választási csalásban. Mit akartál tenni Malfoyjal?

Draco eközben dühösen markolta a pálcáját, mintha azzal akarta volna leszúrni az ellenfelét. Majd jobb ötlete támadt.

hosszászólás: 0