42. fejezet
Végjáték

A keze biztosan tartotta a varázspálcát, akár egy éles tőrt, amit képes lett volna beledöfni a férfiba, aki ócsárolni merte. Draco szürke szeme lángolt a dühtől, mikor elhagyta az ideiglenes tartózkodási helyét, s felkészült a harca. Tisztában volt tettének lehetséges következményeivel, és vállalta ezt a veszélyt. Erre készült hónapok óta, sőt régebben is vágyott egy ilyen, vagy ehhez hasonló pillanatra, most pedig végre a célegyenesbe ért. Ideges volt, némileg félt is, de ez egyáltalán nem látszott rajta. Mindig is határozott, céltudatos varázsló volt, tisztességesen élt, és fiatal kora óta nem szolgálta a sötét oldalt. A mostani önmagára igazán büszke lehetett, noha a múlt árnyai ott köröztek a feje felett. Ez mindig beárnyékolta az életét.

A bátorság és a jó, amit Dumbledore is meglátott benne, csupán egy öregember szentimentális szavainak tűnt. Most értette meg, hogy mire gondolt az idős varázsló. Akkoriban minden más volt, félt cselekedni, de azóta annyi minden történt már, ami erősebbé tette. Olyasmit akart tenni, amivel fiatalkori bűneit megválthatta, s felszabadíthatta a lelkét. Árnyak, démonok, sötétség – mindent el akart tűntetni. Nem is beszélve a halálfaló öltözetbe burkolózó alakról. Véget ért a játszma, most következett a valódi összecsapás.

Hermione megnémulva figyelte az elszánt varázsló minden egyes lépését és most az egyszer nem mozdult, nem akart azonnal a védelmére kelni. Másképpen tekintett rá, mintha most értette volna meg, hogy ez Malfoy saját harca, amihez ő feleslegesen csatlakozna, csak akadályozná. Egyedül a hátvéd szerepét vállalhatta magára. Ez is éppen olyan veszélyesnek tűnt, mint a férfi mellett harcolni… Aggódott érte, igen. De tudta, hogy most nem szabad közbeavatkoznia. Apró varázslatokkal továbbra is az ellenőrzése alatt tartotta a helyszínt, ám senki sem volt a közelben. A pálcáját ugyan készenlétbe helyezte, de nem tett semmi csak türelmesen várt, miközben feszült figyelemmel követte az eseményeket.

Draco lépéselőnyben volt ellenfelével szemben, hiszen őt egyelőre lekötötte Abernathy, aki még mindig rimánkodva esedezett azért, hogy engedjék el.

– Kérem, én csak pár woodoo varázslatot vetettem be. Senkinek sem akartam ártani – zihálta a férfi. – Kérem!

– Majd szépen elfelejted ezt is, ahogy minden mást – nevetett fel a halálfaló, majd levette a maszkját. – Csak maradj nyugodton, amíg lecsapolom az emlékeidet.

– Mit akar velem tenni? – morgolódott egyre jobban a székben, ami félelmetes nyikorgásba kezdett a szabaduló mozdulataitól. A varázsló arca elfehéredett, amikor a csuklyát viselő férfi közelebb ment hozzá, és a torkának szegezte a pálcáját. Izzadságcseppek gördültek le az arcán.

– Néhány apró emléket akarok csupán – mondta ráérősen. – Nem fog fájni. Maradj nyugton! Akkor biztosan nem fogom véletlenül összezavarni az elmédet. Mit is érnénk vele, ha megbolondulnál? Így nem tudnád megnyerni a választásokat.

Draco hangtalan léptekkel lopózott mögéjük. Pálcája finoman vibrált a kezében, mintha már régen várna egy halálos vagy legalább egy súlyos átok előhívására. Elmosolyosodott. Tudta, hogy hideg fejjel kell gondolkodnia, különben mások életét is befolyásolja.

– Greenwood parancsnok, mi lenne, ha végre levenné azt a nevetséges csuklyát, és elbeszélgetnénk egy kicsit? – szólította meg ellenfelét, aki gyorsan felé fordult és levette a kámzsát. Egyáltalán nem félt attól, hogy átokkal sújtják. Piszkos trükkre készült.

– Áh, Malfoy, csatlakozik hozzánk? – hangja reszelősen csengett. – Micsoda megtiszteltetés! Hogy jutott ki? Ne válaszoljon, ez egyáltalán nem lényeges. Ha megbocsát, először Abernathy jelölttel van egy kis emléktörés gondom, de aztán sorra kerül maga is.

– Milyen kedves – vigyorgott Draco –, de azt elfelejtheti, hogy valaha belepiszkálhat az emlékeimbe.

– Örüljön neki, hogy nem ölöm meg! – nevetett fel a férfi, mintha valóban vicces lenne, amit mondott. – Nagyon beleköpött a levesembe. Miért nem tudott nyugodtan maradni, amikor a legrosszabb, ami történhetett volna magával, hogy eltűnik egy kis időre, míg vége nincs a választásoknak? De persze, Malfoy, mindenbe bele kell ütnie az orrát. Az a legkevesebb, ha elveszem az emlékeit, aztán… elküldöm innen messzire. Milyen csábító is, nem igaz?

– Ugyan már! – horkantott fel a varázsló. – A Miniszternek nem csak egy segítője akad, őket hogyan akarja elintézni?

– Nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel a problémával foglalkozik. Meglehetősen sokan vagyunk – magyarázta a férfi. – Tudja, Malfoy, a Főnix Rendjének az ideje lejárt. Potteréké jobban mondva. Vannak, akik nem tűrik tovább az elnyomást, és a látszólagos békét, ami a valóságban nem is létezik, csak a polgárokat hitegetik vele. Voldemort eszméinek újra kell éledniük. A söpredéknek menniük kell. Egykor maga is hitt ebben, idézze fel mindezt.

– Hmm, kicsit megkopott már az az eszme, nem? – nevetett fel Draco olyan könnyedén, mintha csak egy tárgyalótermi beszélgetést folytatna, csak most a kivont pálcával a kezében sokkal félelmetesebbnek látszott. – Komolyan azt hiszi, hogy ezt megússza?

– Már majdnem meg is úsztam – nézett rá tébolyultan, aztán mosolyogni kezdett. – Ki gyanakodna egy auror parancsnokra? Mellesleg remek Imperius átkot tudok, amivel csodákat tudok művelni. Ráadásul félreállítottam magát és a kis barátnőjét a színről. Igaz, hogy ehhez fel kellett áldoznom három emberemet is, de ez igazán csekély áldozat.

– Igazán? Mindannyian elmondtak egy, s mást Potteréknek. – Draco kijelentésére Greenwood nem reagált azonnal.

– Potterék hitelüket vesztik… hamarosan. A nagy Harry Potter, aki hatáskörét túllépve veszélyes üzelmeket folytat Weasley pedig csak egy egyszerű báb, aki némi Imperius bűbáj hatására azt teszi, amit akarok, no és persze ott van Granger és a mentális problémái. Ilyenekre akarjuk bízni a varázsvilágot?
– Ezek mind alaptalan koholmányok – közölte a szőke hajú varázsló higgadtan. – A varázsvilág nem felejti el azt, amit a hős trió tett.

– Maga is tudja, hogy évek teltek el azóta a nagy tett óta. Minden megkopott, semmi sem ugyanaz már. Mindenről gondoskodtam – mondta a férfi elégedetten. – Abernathy megválasztása előtt eltávolítom Pottert és Weasleyt az auror parancsnokságról. Csak egy kis botrány kell, és Shacklebolt nem lesz úrrá többet a káoszon… Oh, mielőtt elfelejtem, elmés húzás volt felküldeni a Sötét Jegyet, az emberekben megmozgatott néhány dolgot.

– Egy volt halálfaló megtesz, amit tud – mondta a varázsló szarkasztikusan.

– Tehetett volna többet is! De taknyos gyerek volt még, amikor megkapta. Szégyent is hozott a Jegyre… A legünnepeltebb halálfaló lehetett volna, ha megöli Dumbledoret. Belebukott, mint ahogy sokan erre számítottunk is.

– Csodálatosan állt volna az azkabani csíkos rabruha… Őrültségeket beszél! – jegyezte meg epésen. – Áruljon el valamit. Azt megértem, hogy a jelölteket miért nem akarta megölni. De mire volt jó a többi színjáték? Javítson ki, ha tévedek, elég amatőr, néhol pocsék munkát végzett.

– Én vagyok az utolsó hithű halálfaló, és meg kellett tennem pár dolog – vigyora, ami inkább egy őrülté volt, mint egy megfontolt ellenségé, aki jó okkal teszi azt, amit tesz. – A segítőim azonban…

Ekkor átkok robaja hallatszott Draco háta mögül. A férfi még idejében félreugrott, amikor hátborzongató reccsenéssel kivágódott az ajtó. A törmelékek szanaszét repültek, némelyik beleállt a padlóba. A porfelhőben megjelent Waverly, Potter és Weasley alakja, akik úgy rontottak be a helyiségben, mint három halálosztó mágus. Szédítő gyorsasággal kerülték meg Dracót, s anélkül, hogy megtervezték volna egyszerre mondták ki a kábító átkot, amivel egyenesen Greenwoodot célozták meg. A mágiájuk ereje felrepítette, majd falhoz lökte a parancsnokot, aki ájultan zuhant a padlóra.

Egy pillanatra csend lett, aztán Abernathy furcsa krákogásszerű vinnyogása törte meg a némaságot.

– Hű, jól elintéztük – szólalt meg Weasley először. – Ki nézi meg, hogy él-e még?

– Merlinre – forgatta meg a szemét Harry.

– Menj csak, Weasley! – noszogatta Waverly. – A te főnököd… volt.

– Miért mindig én? – dohogott magában a vöröshajú varázsló.

– Azért, te gyökér, mert először ki kellett volna hallgatunk, nem felkenni a falra. – Nicholas és Ron között rögtön kirobbant egy parázs veszekedés, ezért Harrynek kellett cselekednie. Miután meggyőződött a parancsok életjeleiről, a halálra vált Abernathyt igyekezett megvigasztalni.

Hamarosan még több auror lépett be a helyiségbe, aztán kitört a hangzavar. A levegőben terjengő, robbanásból származó por csak lassan kezdett oszlani. Hermione először Draco viharos szürke szemét pillantotta meg és egy boldog sóhaj hagyta el ajkát. A varázsló láthatóan megkönnyebbült, amikor épségben látta őt, majd elindult felé és nemes egyszerűséggel magához ölelte a boszorkányt. Valójában nem volt csalódott, amiért nem ő mondta ki a kábító átkot Greenwoodra, és a szeretett nőt a karjaiban tartani sokkal jobban érdekelte, mint holmi varázslat.

– Vége van – suttogta elégedetten. Hermione nem szólt semmit sem csak élvezte az erős karok szorítását. Már nem volt mitől megvédeni, megmenteni Malfoyt. Nem is gondolta, hogy ez mekkora megkönnyebbüléssel fogja eltölteni.

– Igen – bólogatott a boszorkány. Furcsamódon valóban úgy érezte, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg.

– Jól vagy? – kérdezte a varázsló, majd gyengéden kisimított egy kósza tincset a lány homlokából. – Aggódtam, hogy bajod esik.

– Igen, minden rendben van – mondta ki könnyedén a szavakat, s most valóban így is érezte, mintha tényleg megszűnt volna a feszültség. – Te is jól vagy?

– Soha jobban. De most lépjünk le! – súgta a fülébe, amitől Hermione teljesen megborzongott. – Utálom, amikor ennyi auror sertepertél körülöttem. Nem mintha lenne rejtegetnivalóm, de akkor se szeretem.

– Jól van, menjünk! – egyezett bele félhangosan, de sajnos ezt más is meghallotta. Potter állta az útjukat, aki karba tett kézzel, fél terpeszállásban, szúrós szemmel nézett rájuk. Draco fenyegetően állt elé, mintha Hermionét akarta volna megvédeni.

– Nem mentek sehová! – szólalt meg ekkor Harry, aki vastag jegyzettömböt és pennát vett elő. – Még tanúskodnod is kell, Hermione! Neked, se ártana Malfoy…

– Most? – kérdezte a boszorkány. – Nem várhat ez egy kicsit? Félre ne érts, természetesen megteszem, amit kell, de meglehetősen hosszú napunk volt.

– Te is tudod, hogy mi a szabály – emlékeztette a férfi. A boszorkány jelentőségteljesen felsóhajtott, a mardekáros varázslót azonban keményebb fából faragták, rögtön elővette a könyörtelen mágiajogi ügyvéd szerepét, s feltett szándéka volt Pottert lesöpörni a pályáról, persze csak törvényes keretek között.

– Az ügyvédje jelenléte nélkül nem tanúskodhat, Miss Granger! – figyelmeztette Draco, majd megfogta a kezét és összefűzte az ujjaikat. Hermione összevont szemöldökkel nézett rá, amit a férfi csak egy fél mosollyal jutalmazott.

– Jaj, hagyd már! – morogta Harry elcsigázottan. – Egy perc és készen vagyok. Különben is, Malfoy, neked is van mit meggyónnod.

– Nem tanúskodik az ügyfelem, és ami azt illeti én sem – jelentette ki a lehető leghatározottabb ügyvéd hangján. Fölényes volt és ellenállhatatlan. Az auror csak morgott valamit a bajsza alatt, ami hangozhatott szitoknak is, amivel a Malfoy családot ledegradálta. – Ejnye, Potter, ezzel a szájjal csókolod meg a kis barátnődet?

– Menj a fenébe! Mellesleg a tanúskodás kötelező és nem opcionális.

– Nem tanúskodunk. Nem kényszeríthetsz. Ezt már a 1254-es évei törvény 456-as cikkelye…

– Jól van, jól van, nem kell a duma.

– Hermione az ügyfelem, és nem tanúskodik ma.

– Nem vagy az ügyvédem, Draco – mosolygott rá Hermione. – Meg sem tudnálak fizetni.

– Már pedig én vagyok az ügyvéded. A honoráriumomat később, egy alkalmasabb helyen és időben beszéljük meg. Tehát határozottan megtiltom, hogy egyetlen szót is szólj a hatóságoknak. Hivatalos idézést sem kaptunk, így nem kötelezhetnek minket semmire.

– Én várok – tette karba a kezét Harry, majd várakozóan nézett rájuk.

– Nincs erőm egy vitához – sóhajtott fel a boszorka, majd Potter felé fordult. – Egyébként, hogyan találtatok meg minket ilyen hamar?

– Nyomkövető bűbáj – vonta meg a vállát az auror. – Hasznos kis varázsige.

– Hogy mondod? – nézett Harryre hitetlenkedve, majd Dracóra, aki cseppet sem volt meglepve. – Nekik persze hagytad magad… gondolom nem is hisztiztél miatta.

– Olyan szépen kérték – vigyorgott a szokásos ügyvéd vigyorával. – Ráadásul mire mentünk volna a tiéddel, édes, ha veled együtt raboltak el?

– Szépen kérték? – hüledezett Hermione, miközben visszagondolt mennyit kellett magyarázkodnia, míg Draco bele egyezett, hogy mégse rúgja ki. – Hagyjuk…

– Úgy látom, minden elrendeződött. Mi lelépünk, Potter! – jelentette ki Draco határozottan.

– De…

– Később tanúskodunk mindketten, addig mondjuk traumára hivatkozva ágynyugalomba leszünk.

– De… – próbálkozott Hermione. – Ágynyugalom?

– Ahogy mondom.

– Nagyon vicces vagy, Malfoy! – rázta meg a fejét Harry. – Ezek után hidd el, azonnal megírom neked a hivatalos idézést.

– Majd később jön a kötelesség, most valami sokkal fontosabb dolgunk van – suttogta a fülébe Draco, amitől a boszorkány teljesen elpirult.

– Mit bánom én, hogy mit csináltok! – csattant fel végül türelmét vesztve az auror. – Van sokkal fontosabb dolgom is, mint ti. De, ha nem jöttök be tanúskodni, akkor megnézhetitek magatokat!

Felhúzott orral hagyta magára Dracót és Hermionét, aki jelentőségteljesen egymásra nézetek.

– Azt hiszem, kikészítetted – állapította meg a boszorkány.

– Ugyan már… Gyere, édes, menjünk! – Azzal megfogta a kezét és összekulcsolta az ujjait.

– Hova akarsz vinni? – kérdezte gyanakodva, miközben Draco rohamléptekkel elindult vele kifelé a törmelékekben gazdag halon keresztül.

– Haza. Meg kell beszélnünk néhány dolgot. – Hangja túlságosan is komolynak tűnt, de Hermione látta, hogy huncutul mosolyog. Vajon megint mire készült?

– Mint például?

– Hogy az ágy melyik oldalán akarsz aludni – vágta rá Draco, majd elkapta a derekát, magához szorította, aztán egyenesen a férfi lakására hoppanáltak. Hermione elszédülve valamit még mondani próbált, de az elsöprő csók minden gondolatát elcsendesítette.

***

Két héttel később

A Sárkánykígyó irodájában nyugodt csend honolt, amit csak az izgatottan sistergő pulitzer pennák zavartak meg. Semmi üvöltözés, tompa morgás, sőt tűzokádás sem volt, mintha nem is maga a megtestesült ördög ült volna a bőrfotelben. Bár botorság lett volna azt állítani, hogy a szürke szemű ügyvéd veszélytelen lett volna. Az akták még most is pedáns rendben sorakoztak az asztalon, talán egy kicsit több is a szokásosnál… Az őszi nap bágyadtan világította meg a tejfölszőke üstököt, amint egy vastag pergamen aktát lapozgatott. Látszólag elmerült a szövegben, de jobban figyelt a környezetére, mint azt bárki sejthette volna. Nyugodtan várt.

Kintről ütemes léptek kopogása hallatszott. Draco önkéntelenül is elmosolyodott, s ahogy mindig, izgatottan felgyorsult a szívverése. Ezer közül is felismerte volna, maga előtt látta a nő formás lábait. Nem kellett felnéznie, hogy tudja Hermione közeledik felé egy pohár kávéval, amit már legalább egy negyed órája meg kellett volna kapnia. A szent reggeli rutinját is felborította ez a boszorkány. Persze nem kiabált vele a késésért, még csak le sem hordta ért, inkább repesve várta, hogy először megpillantsa. Kopogtattak a nyitott üvegajtón. A Sárkánykígyó elmosolyodott.

– Gyere be, Hermione! – adta meg az engedélyt, viszont nem nézett fel, kivárta a pillanatot, a tökéleteset, amikor asszisztense megáll az asztala előtt.

– Jó reggelt! Bocsánat, hogy késtem, de remélem, hogy ez majd kárpótol érte. – Azzal a férfi asztalára tette a kávét.

Draco felnézett és elmosolyodott, ámbár a mosolya azonnal lefagyott. A boszorkány kérdőn nézett rá, majd karba tette a kezét.

– Mi van rajtad? – kérdezte egy kicsit vádlón, aztán karba tette a kezét és jelentőségteljesen hátradőlt a bőrszékben.

– Ezt hogy érted? – Hermione végignézett magán és leltárt készített. Fehér, masnis blúzt, fekete szövetnadrágot és egy törpesarkú elegáns körömcipőt viselt. A visszafogottan elegáns öltözet valahogy nem nyerte el a férfi tetszését.

– Nadrág? Hol van a szoknyád? – Erre csak egy szemforgatás volt a válasz.

– Ősz van, Draco, ha nem vetted volna észre – kezdte a magyarázatot kedvesen. – Nem fogok egész ősszel szoknyában járkálni.

– Az én kedvemért sem? – nézett rá esdeklően.

– Halálra fagyni? Szeretlek, de azért vannak ésszerű határok – nevetett fel jóízűen.

– Milyen meleget szeretnél? Trópusit vagy langyos tavaszit, vagy talán forró nyárit? – kérdezte elmélázva a varázsló, majd kihívóan megpörgette az ujjai között a pálcáját. – Nagyon ügyes mágus hírében állok, legalábbis ezt mondják.

– Nem vitatkoznék ezzel, sőt félelmetes mágus hírében állsz, vagyis ezt beszélik a környéken. De mi lenne, ha az időjárást nem befolyásolnád? A muglik igencsak harapnak az ilyesmire. Globális felmelegedés és hasonlók.

– Más módszereim is vannak – vigyorgott rá ravaszul, aztán belekortyolt a kávéba. Hirtelen kéjes elégedettség töltött el, mintha valami íz orgiába keveredett volna. Ennek volt íze, zamata, bódító illata és cseppet sem hasonlított arra, amit eddig bármikor is ivott. Minden szempontból tökéletes volt, akár csak a boszorkány, aki most elégedett mosollyal figyelte őt. Döbbenetes mennyire az ujjai köré tudta csavarni, már a puszta jelenléte annyira részegítően hatott rá, hogy legszívesebben most, ebben a pillanatban megérintette volna. Elmerült az érzései és a kávé adta delíriumos ködben.

– Nagyon elhallgattál. – A boszorkány csengő hangja kizökkentette egy pillanatra a különös állapotból. – Nincs valami baj, ugye?

– Ez a kávé… tökéletes – mondta ki végül Draco.

– Tudom – mosolygott Hermione.

– Te valóban szeretsz engem.

– Ez csak egy apróság, de valóban így van.

– Én is szeretlek – vallotta be a férfi elégedetten, majd halkan hozzátette, mintha titkot árulna el: – Ezért is nem küldelek el az irattárba, hanem én magam fogok odamenni.

– Ez aztán valami – nevetett fel a boszorkány. – Igazi bizonyíték arra, hogy valóban igazat mondasz.

– Egyet árulj el nekem.

– Micsodát?

– Miért kaptam mindig azt az undorító kerti sarat? – kérdezte elmélázva aztán tovább ízlelgette a mennyei italt.

– Akkor minden reggel elkéstem volna. Különben is azt hittem, hogy az irodai kávét szereted. Erre nem tértünk ki, amikor a feladataimat ecsetelte, Mr Malfoy. Különben is, korábban nem törődtem azzal, hogy mit fogyasztasz.

– Ezentúl csak ilyet fogok inni – jelentette ki elégedetten.

– Ezután minden reggel el kell menned érte a város másik végébe – sóhajtott fel a boszorkány, aztán felült az asztal szélére, majd önkéntelenül belenézett a férfi előtt fekvő aktába. – Megint itt tartunk? Miért nézegeted folyton ezeket az aktákat? Megőrjítesz, amikor a lakásban is szerte szét hagyod a Reggeli Prófétákat, és összegyűjtöd a cikkeket. Miért érdekel ennyire Greenwood?

– Figyelem hogyan alakulnak az események. Ez még csak nem bűn – vonta meg a vállát Draco. – Miért, téged nem érdekel, hogy milyen tényeket tártak fel Potterék?

– Ezt már ezerszer megbeszéltük – sóhajtott fel elcsigázottan.

– Elkapták a kis bugyuta kolléganődet, és még az egyik gyakornokomat is, akire gyanakodtam, de még idejében rúgtam ki a kis szemetet. Potterék lassan felgöngyölítenek mindent, be kell ismernem, hogy egész hatékonyak és gyorsan történnek az események. Még annak ellenére is, hogy Weasley a csapatban van.

– Lenyűgöző – mondta érdektelenül, majd nemes egyszerűséggel becsukta a Draco előtt fekvő aktát és arrébb csúsztatta. Közben folyamatosan a szürke szemek vizslató pillantásai kereszttűzében tehette mindezt.

– Tömény szarkazmust hallok a hangodban – jegyezte meg a varázsló higgadtan. Aggódott érte, ami egyszerre jól esett és Hermione agyára ment.

– Csodálkozol? – sóhajtott fel a boszorkány, aztán karba tette a kezét. – Túl gyakran téma ez…

– Azt hittem, érdekel, hogyan alakulnak a dolgok. Elvégre ellened is elég súlyos vétséget követett el. Vörös barátod hülyeségét, és rémes tudatlanságát felhasználva távolított el az aurorok közül. Ez nem dühít már?

– Őszinte választ akarsz? – kérdezte, majd az ajkába harapott, aztán odanyúlt a varázsló nyakkendőjéhez, aztán megigazította.

– Tőled mindig azt várok.

– Egyáltalán nem érdekel, és tudod miért?

– Hallgatlak.

– Mert többé semmi közöm sincs az aurorokhoz. Hiába lett Harry a parancsok, hiába világították át az egész szervezetet Ronnal. Sőt az is hidegen hagy, hogy Waverly segítségével lecsuktak egy horda Voldemort párti, arisztokrata csapatot… Jó a dementorok elfogásának örülök. De részemről lezártam ezt a fejezetet. Ez pedig meglehetősen nagy elégedettséggel tölt el. Most először könnyebbültem meg, és ehhez évek kellettek.

– És persze én kellettem. Mert ne felejtsük el, hogy nekem köszönheted azt a mosolyt az arcodon. Felesleges hálálkodnod, tudom, mennyire nem tudsz nekem ellenállni.

– Próbáljuk ki! – nevette el magát megint. – Akár most is indulhatok Ausztráliába.

– Nem! – csattant fel határozottan. – Egy percet nem bírok ki nélküled.

Hermione megrázta a fejét, aztán összeborzolta a varázsló haját, ami most is bosszantóan tökéletes kuszaságban állt, mintha semmi sem tenné tönkre azt a Malfoyságot, amit génjeiben hordozott és annyira meghatározta. Draco ekkor megragadta, az ölébe húzta, aztán megcsókolta őt. Édes volt, kellemes és mámorító, pontosan olyan, mint mindig, mégis minden egyes alkalommal elgyengült tőle.

– Reggel van, fényes nappal, hamarosan menned kell a választásokra, és te mit csinálsz? Összegyűröd az öltönyödet.

– Francba vele! Meg ne próbálj elmenni! – figyelmeztette a varázsló. – Ne akard, hogy szomorú legyek!

– Ezt már megbeszéltük. Minden attól függ, hogy megválasztanak-e téged pár órán belül vagy nem – emlékeztette Hermione, amire a férfi először csak egy horkantással válaszolt.

– Nem érdekelnek a választások. Bolond voltam, amikor Kingsley rávett, hogy folytassuk a színjátékot, aztán mire észbe kaptam, már áldozatot csinált belőlem, akit fogva tartottak és kis híján megkínoztak – sóhajtott fel Draco.

– Igen, azóta sem tudom levakarni a Szombati Boszorkányt – kuncogott Hermione, majd elmélázva újra játszani kezdett a férfi nyakkendőjével, de még mindig nem szakadtak el egymástól. Tudta, hogy Draco milyen meggyőző tud lenni, hiszen miatta halasztotta el az utazását is. – Lehet meg kellene szerveznem egy találkozót neked.

– Merlinre, ugyan minek?

– Elmesélhetnéd hányadtatásaidat.

– Mesélhetnék rólad is. A csodálatos menyasszonyomról, akinél okosabb boszorkány nincs a varázsvilágban.

– Meg sem kértél.

– De igen. Határozottan emlékszem rá – mondta miközben a boszorkány derekát simogatta, aztán lágyan a fülébe suttogott, s elmondta hányszor kérte már meg. Hermione felkuncogott, majd ráhajtotta a fejét a férfi vállára. – Gyönyörű vagy!

– Hízelegsz, valamit nagyon szeretnél – sóhajtott fel.

– Annyira dühítő, hogy ennyire sekélyesnek gondolsz – mormolta Draco. – De ha már így megemlítetted folytathatnánk azt, amit a múltkor elkezdtünk a lépcsőházban.

– Alig egy tíz percen belül indulnunk kell. Hacsak nem tudod megállítani az időt…

– Megpróbálhatom. Gyere!

– Ne bolondozz, Draco!

– Ígérd meg, hogy nem tűnsz el, miközben bolondot csinálok magamból az emelvényen az egész varázsvilág előtt! – váltott komoly hangnemre a férfi. Miért tartott ettől? Hiszen pontosan miatta maradt itt.

– Mondtam, hogy nem fogok elszökni. Megígértem neked.

– Rendben.

– Akkor menjünk! Várnak rád.

Mikor elindultak kifelé, Draco kinyújtotta a kezét és Hermione megfogta, aztán összekulcsolták az ujjaikat. Nem érdekelte őket, hogy ki látja őket, ez volt a tökéletes pillanatuk, amikor tényleg együtt voltak. Lopva egymásra mosolyogva indultak el a folyosón. Nem szóltak egymáshoz, de ez a csend is beszédesebb volt, mintha felesleges szavakkal biztosították volna egymást az érzéseikről. Mikor az előcsarnok bejáratához értek, s megcsapta őket a lárma és a zsibongás, megtorpantak.

A varázsló még egy utolsó csókot adott a boszorkány tenyerébe, aztán elengedte a kezét, és egymás szemébe nézve indultak el az úton, ami Dracónak bal felé, Hermionénak jobb felé ágazott. Draco még jó ideig nézte, ahogy a lány keresztül vág a tömegben, aztán az emelvényhez közeli üres helyen helyet foglal, aztán ő el elindult a jelölteknek fenntartott helyre a színfalak mögé. Egyedül volt, mint ahogy legutóbb is, de most nem volt itt a csinos asszisztense, hogy megigazítsa a nyakkendőjét, ami mellesleg tökéletesen állt. Legszívesebb elmozdította volna és megtörte volna ezt a látszatot. Hallotta a tömeget, majd közelebb lépett, s a függöny redői közül pontosan kilátott. Nagyot dobbant a szíve, amikor észrevette Hermionét.

– Valóban szép boszorkány – szólalt meg mögötte egy hang. Draco rögtön megfordult és Lucius Malfoyjal találta szemben magát.

– Apa? Te mit keresel itt? – kérdezte meglepetten.

– Erre jártam – humorizált a férfi. – Mégis mit gondolsz, mit keresek itt? A fiam lehet, hogy a jövőbeli miniszterünk lesz. Gondoltam nem árt, ha a család némi támogatását fejezi ki, persze nem pénzbelire gondoltam, hanem erkölcsi támogatásra.

– Értem. Ez esetben köszönöm, hogy eljöttél. – Draco közelebb lépett az apjához. A félelmetes hasonlóság köztük ordítóan szembetűnő volt. A két varázsló kezet fogott, s mintha ez több lett volna egy apró gesztusnál.

– Anyád is itt van egyébiránt – jegyezte meg Lucius. – Nem akart bejönni, mert állítása szerint rettenetesen izgul, és nem akar kibillenteni az egyensúlyodból.

– Ez rá vall – mondta a férfi, aztán felsóhajtott, aztán csak elmosolyodott, majd még egy lopott pillanatra kinézett a nézőtérre. – Majd add át neki, hogy üdvözlöm. Nem tudom, mikor tudok innen elszabadulni.

– De nem ő lenne az, aki kibillent az egyensúlyodból, nem igaz? – kérdezte az idősebb Malfoy, majd ő is kinézett egy röpke másodpercre. – Igazából, nem akarod ezt, igazam van?

– Hogy mondod?

– Nem akarod ezt. Csak kötelesség vagy egy ígéret, de igazából nem vágysz erre – ismételte meg az apja határozottan. Draco jelentőségteljesen felsóhajtott. – Vannak más lehetőségek is.

– Mire gondolsz?

– Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor szabadon dönthet, és nem kényszerből. Ez most pontosan egy ilyen eset. – Lucius egyszerűen belenyúlt a zsebébe, aztán egy tömörezüst láncot húzott elő, amin egy aprócska homokóra medál himbálózott. Draco egy pillanatra megütközve nézett rá.

– Zsupszkulcs?

– Bárhová elvisz – tette hozzá az apja színtelen hangon, noha magát is meglepte ez a gesztus, amivel tartozott neki. Draco átvette az értékes láncot, ami megcsillant a függöny rései között átszűrődő nap fényében, aztán zsebébe süllyesztette.

– Köszönöm! – mondta egy apró biccentéssel. Nem bírt arra gondolni, amit ez a gesztus jelentett neki. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, a távolság csökkeni látszott közöttük, a régi határvonalak már csak elmosódó árnyékként választották el egymástól őket. Az egyforma szürke szemek most beszédesebbek voltak, annak ellenére, hogy annyi kimondatlan dolog feszítette még mindkettőjüket.

– Használd belátásod szerint – tette hozzá az idősebb varázsló, mint ahogy mindig kihúzta magát. Már éppen indult volna, amikor Draco újra megszólalt.

– Én is adnék valamit neked, apa. – Azzal zakója mellényzsebéből kihúzott egy hosszú bársonyzacskót. Hónapok óta hurcolta magával, szinte mindenhová, értékes volt, sőt felbecsülhetetlen, mégis sokáig várt erre a pillanatra. Lucius megütközve nézett a kinyújtott kézre, amiben ott volt a megváltásának kulcsa. Draco folytatta a magyarázatot, miközben apja átvette a bársonyzacskót. – Sikerült visszaszereznem. Van benne egy hivatalos igazolás is, miszerint legálisan használhatod.

– Merlinre! – szólalt meg Lucius némileg meglepetten, amikor kivette a pálcáját a tasakból. Felemelő érzés volt annyi év után újra azt érezni, mint amit akkor, amikor először megkapta a varázseszközt. Mintha a pálca is örült volna a találkozásnak, zöld szikrákat hányt. – Hogyan?

– Egy kis papírmunka, némi utánajárás, egy pár engedély… Semmiség az egész – mosolyodott el Draco végül. Az öröm, amitől apja teljesen más embernek tűnt elégedettséggel töltötte el. – Végül is nem volt olyan nehéz dolgom.

– Köszönöm! – talán Lucius Malfoynak ez volt a legőszintébb mondata egész életében. Akármi is folyt köztük most, mintha elsimult, megoldódott volna. Draco nyújtott először kezet, amit a varázsló elfogadott, aztán megölelte a fiát, ami sokkal természetesebbnek tűnt, mint eddig valamikor. Lehet, hogy sosem lesz ilyen pillanatuk többet, azonban egy tökéletes apa-fia pillanatuk mindig is megmarad. – Büszke vagyok rád! De most menj! – mondta Lucius végül. – Hagyd itt ezt az őrületet! Megoldják nélküled is…

– Nem leszel csalódott, ha nem lesz Miniszter a családban? – nevetett fel Draco halkan.

– Sokkal nagyobb botrányt is túlélt már a családunk – húzta ki magát a férfi, majd elmosolyodott. – Majd alkalomadtán küldj egy baglyot.

– Meglesz – bólintott az ifjabbik Malfoy, majd megvárta, amíg az apja kisétál. A lelkét is könnyebbnek érezte most, és egyetlen gondolata volt: ezt az örömöt meg kellett osztania Hermionéval.

Zsebre tette a kezét, morzsolgatni kezdte a láncot, ami a szabadulást jelentette volna innen. Valóban nem akart itt lenni, sőt… Csak pár lépést kell tennie, gondolta elégedetten. A szíve hevesen vert, nyilvános botrányra készült, és ez jobban felcsigázta, mint egy emelvényen állni másokkal együtt. Kivette a láncot, aztán a függönyhöz lépett, egy határozott mozdulattal elhúzta, kisétált, majd le a lépcsőn, egészen addig, amíg Hermionéhoz nem ért. Nem figyelt a tömegre, sem a tapsra, sem semmi másra.

– Történt valami? – kérdezte boszorkány meglepetten. Draco egy apró csókot nyomott az ajkára, aztán megfogta a kezét. Egyikük sem figyelt a körülöttük lévőkre, akiket szinte lehetetlen volt kordában tartani; nevetés, ováció, fütyülés, néhányan még be is kiabáltak nekik ezt-azt.

– Lelépünk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Hogy mondod? – tudakolta a lány.

– Gyere velem! – közölte a varázsló, aztán megfogta a kezét és el is indult a kijárat felé.

– Hova megyünk? – értetlenkedett Hermione, de hagyta, hogy a férfi összefűzze az ujjaikat, s csak követte.

– Velem leszel, legyen elég ennyi. Bízol bennem?

– Persze.

– Akkor ne kérdezz többet!

A boszorkány felnevetett. Sosem látta ennyire zabolázatlannak a varázslót, de tetszett neki, először látta a valódi önmagaként viselkedni. Átvágtak a tömegen, mintha még utat is nyitottak volna nekik és asszisztáltak volna a szökéshez. De Hermione és Draco csak egymásra figyeltek, dübörgő léptekkel értek át az előcsarnokba, ahol egy lélek sem volt. Kongó lépteik visszhangot vertek a falakon. Mikor Draco elérkezettnek látta a pillanatot megtorpant, s szembe fordult Hermionéval.

– Felkészültél?

– Igen.

Draco mindkettőjük nyakába tette a láncot, megérintették az apró homokórát, aztán a zsupszkulcs felizzott. Egymásra mosolyogtak, átölelték egymást, s úgy tűntek el, mintha ott sem lettek volna.






Epilógus

A késő délutáni nap rózsaszín és arany fénybe vonta a máskor oly szívfájdítóan kék óceánt. Amerre a szem ellátott a vizet és az eget ugyanez a szín festette be. A távolban úgy tűnt, mintha az ég és a föld egy képzeletbeli vonalban összeért volna, s nemcsak összeért, hanem összeolvadt egy csillámló végtelenné. A lágyan ringatózó víztömeg, néha neki-nekicsapódott a part menti szikláknak, melyek egy homokos partszakaszt takartak el a kíváncsi szemek elől.

A vizes homokban apró gyereklábnyomok látszottak. Egy ötéves forma, szőke hajú kisfiú nevetése hallatszott nem is olyan messziről, amint derűsen rohant a szelídebb hullámok után, amik csiklandozva érintették a lábát. Arcát egy kicsit megkapta a nap, amitől még szembetűnőbb volt szőkesége, nem is beszélve szürke szeméről. Magabiztosan haladt előre, maga mögött hagyva szüleit, akik árgus szemekkel figyelték minden egyes lépését.

A fiúcska tudta, hogy nem szabad tovább mennie, de úgy csábították az óceán apró kincsei. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leguggolt és beletette a kezét a vízbe, ami apró csuklóját azonnal körülölelte. Cinkos mosollyal gondolt a megannyi kagylóra, csigára, tengeri csillagra, amiket a homokvárhoz szeretett volna összegyűjteni. Tudta, hogyan találja meg őket a legkönnyebben. Beletúrt a nedves homokba, becsukta a szemét, aztán erősen koncentrált, még a szemöldökét is összeráncolta. Mikor kinyitott a szemét a lábánál megjelentek azok, amire annyira vágyott. De az örömét nagyon hamar beárnyékolta egy magas férfi felbukkanása, s rögtön tudta, hogy lebukott.

– Dorian! – szólalt meg Draco vészjósló hangja. – Elárulnád, mit csinálsz, fiatalember?

– A homokvárhoz kerestem kagylókat, apu – válaszolt őszintén, majd igyekezett mosolyogva felnézni apjára.

– És hogyan kerested meg ezeket? – kérdezte karba tett kézzel. Dorian egy pillanatig tétovázott, de aztán eszébe jutott mit mondtak a szülei a hazugságról, így kénytelen volt mély levegőt venni, aztán bevallani a csínyt, amivel megszerezte azt, amire annyira vágyott.

– Varázslattal – sütötte le a szemét. Draco alig bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Túlságosan is büszke volt rá ahhoz, hogy komolyan haragudjon vagy komolyan lehordja.

– Megmondtam, hogy nem szabad varázsolni, ahol a muglik is megláthatnak – fedte meg a kicsit, aki most már némi bűnbánattal figyelte a szebbnél szebb csigákat, kagylókat, amelyeket kezdett elhordani magával a víz.

– Bocsánat. De nem volt itt egy mugli sem. Figyeltem, tényleg – ellenkezett dacosan. – Megtarthatom őket?

– Ezeket nem – rázta meg a fejét Draco, majd leguggolt hozzá, hogy együtt nézzék meg a szerzeményeket. – Még élnek, látod? Vissza kell engedned őket az óceánba.

– Jól van – mondta egy kicsit csalódottan a kisfiú. Felhúzta az orrát, majd újra betette a kezét a vízbe, aztán ugyanazzal a varázslattal visszaengedte a kincseket az óceán hullámai közé, ami visszavitte őket a helyükre. Könnyű volt bűbájokat használni, olyan , akár a lélegzetvétel, csak koncentrálnia kellett. S nem is sejtette mennyire különleges az, amit csinál.

– Rendben, akkor ezzel megvolnánk. Gyere, menjünk vissza anyához! – mondta Draco, és kinyújtotta a kezét, aztán kajába kapta fiát.

– Építünk homokvárat?

– Holnap igen. Egy nagyon nagyot – ígérte a varázsló. – Ma már késő van hozzá.

Dorian ásított, majd apja vállára hajtotta a fejét, aki mosolyogva nyugtázta, hogy már megint igaza volt. Könnyed léptekkel haladt előre. Felesége addigra már összepakolt, de még mindig a könyvét olvasta a takarón ülve, miközben egyik kezét domborodó pocakján nyugtatta. Draco torokszorító boldogságot érzett, amikor ránézett. Gyönyörű volt, ahogy a lemenő nap végigsimította az arcát, s ahogy a szél játszott a hullámos hajával. Hirtelen felnézett, mintha csak rajta akarta volna kapni a férjét azon, hogy őt csodálja. Elmosolyodott.

– Mehetünk? – kérdezte Draco, mintha egész eddig csak Hermionéra várták volna. – Készen vagy?

– Ahogy mindig, de a cipekedést rád hagyom.

– Ahogy mindig – sóhajtott a férfi, majd a vállára vette a strandtáskát is, miközben igyekezett fiát tartani, de könnyedén megoldotta a feladatot. Szerencsére a táska nem volt nagy, de a tértágító bűbájoknak hála felesége képes volt belepakolni a fél házat.

– Álmos vagyok, anyu – szólalt meg Dorian, mintha csak jelezni akarta volna, hogy ő is itt van. Hermione felállt, majd megsimogatta a tejfölszőke üstököt.

– Mindjárt hazaérünk

– Ezek szerint nem a saját lábadon jössz – sóhajtott Draco.

– Ne nézz így rám! – nevette el magát Hermione. – A másik gyereket én viszem haza.

– Nem egészen ugyanaz.

– Menjünk!

A boszorkány intett a pálcájával és a takaró összehajtotta magát, ami aztán a kezébe ugrott.

– Anyu is varázsolt – mondta a fia ámulva. – Megláthattak volna a muglik.

– De nem láttak meg – suttogta mosolyogva, majd kacsintott egyet.

– Elrontod a fiamat! – csóválta meg a fejét Draco teátrálisan.

– Mégsem hithű mardekárosnak neveljük? – incselkedett vele a felesége.

– Bízzuk ezt a Süvegre – jelentette ki a varázsló határozottan, aztán egymásra mosolyogtak.

Elindultak vissza a nyaraló felé. Minden évben eljöttek ide, noha a legtöbb időt Londonban töltötték, a Malfoy nagyszülők legnagyobb örömére, akik odavoltak unokájukért. Mégis Ausztrália nagy jelentőséggel bírt az éltükben, amit csak megerősített az is, hogy Draco és Hermione a zsupszkulccsal ide érkezett kikerülve a választásokat. A lemenő nap fényében idillinek tűnt a sziluettjük.

Mr. és Mrs Granger éppen akkor indultak el esti sétájukra, amikor a kis család visszaérkezett a nyaralóhoz. Hermione mosolyogva intett a házaspárnak, akik viszonozták a gesztust. Noha soha nem kapták vissza az elvesztett emlékeket, lányuk megelégedett a keserédes tudattal, hogy mindannyian megtalálták a saját boldogságukat. Azonban ilyenkor, amikor találkoztak, Hermione mindig kicsit szomorú volt, és ezt Draco is tudta. Letette Doriant, aki ásítozva folytatta az utat a nyaraló felé.

A boszorkány tekintete találkozott a varázslóéval. A férfi átölelte Hermione vállát, majd magához szorította. Élvezték a pillanatot, amit kettesben tölthettek.

– Minden rendben? – kérdezte Draco.

– Igen, minden a legnagyobb rendben – mondta Hermione, aztán újra elmosolyodott. S végre valóban így volt.

hosszászólás: 4

by palmainé ildi @ 25 Jun 2023 12:18 pm

Milyen váratlan fordulat. Szinte le sem tudtam tenni. Függő lettem.

by Nyx @ 28 Jun 2023 08:04 am

Köszönöm! Annyira örülök ennek! Nagyon jó ezt hallani :)

by Araniel @ 22 Oct 2024 08:47 am

Szia!
Hiányzik a 6-10 és a 37. fejezet. Tudnád őket pótolni? :) Addig nem folytatom :)

by Nyx @ 29 Oct 2024 06:19 am

Szia, Igen, igen, már meg vannak. Köszönöm, hogy szóltál!