37. fejezet
Hazatérés

Az éjszaka nyugodt csendjét egy elnyújtott, fájdalmas kiáltás hasította át, aztán minden újra elcsendesedett. A környék, lápos mocsaras vidék volt, ahol a gonosz lidércek csábították vesztükbe a kószáló embereket. Igen, muglikat is, azok a lények nem válogattak, imbolygó lámpásukkal csalogatták az erre járókat. Azonban ezen az estén egy varázsló és egy boszorkány esett le az égből, ami felbolygatta a tündérmanók, lidércek és az aprónép életét.

– Soha többet nem fogok zsupszkulccsal utazni – nyögte Draco és dörzsölgetni kezdte fájó tagjait. – Mindjárt elhányom magam.

– Még szerencse, hogy ez egy Malfoyhoz nem méltó cselekedet lenne – szólalt meg Hermione, a válasz először csak egy horkantás volt.

– Mintha csak az apámat hallanám. – Feltápászkodott és leporolta a mugli farmert, ami kiszakadt a térdénél. Úgy nézett ki, mint egy modell egy divatlap fotózáson. Hermione még mindig a földön feküdt, és persze rémesen nézett ki.

Draco figyelmesen körülnézett és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mégsem szúrta el a varázslatot. Szerencsére nem egy sárkányfészekben találták magukat.

– Rémes ez a hely – mormolta Hermione, aki még mindig nem kelt fel. Ülő helyzetben próbálta legyűrni a hányingert, és a szédülést. Dracónak a zsupszkulcsokat sem szabadna bűvölnie, hiszen ez is éppen olyan életveszélyes akárcsak a hoppanálás.

– Jobb lenne, ha felkelnél – javasolta Draco, majd kinyújtotta a kezét. A boszorkány tétovázott egy kicsit, de aztán megfogta a férfi kezét. Még szédült egy kicsit, viszont a hányingerét gyorsan legyűrte.

– Közveszélyes vagy, akármilyen helyváltoztató bűbájt használsz – jegyezte meg újra, bár inkább csak saját magának emlékeztetőül.

– Hazaértünk, nem? Lehetne ezerszer rosszabb is – vett egy mély levegőt. – Egyelőre érd be annyival, hogy itthon vagyunk végre.

– Elárulhatnád, hogy hol vagyunk? – porolta le magát a boszorkány. – Nem igazán ismerem ezt a helyet.

– A Malfoy birtok északi részén, ami egy az egyben lápvidék – válaszolt Draco. – Mugli és varázsnépség biztos hely, csak egy út van a kúriáig. Szerencsére pont az úton landoltunk. Az üvegházat céloztam meg, de ez is megteszi. Legalább egy mérföldet kell gyalogolnunk.

– Oh, Merlin szent nevére! – sopánkodott Hermione, és fázósan összefonta a karjait. – Nem hoppanálhatnánk?

– Ősi családi birtokon? El sem tudod képzelni mennyi csapda van erre. Csoda, hogy az orrunkat kifújhatjuk, és senki sem átkoz meg minket. Francba, hogy nincs nálam most a seprűm – zsörtölődött a férfi, majd körbenézett újra.

– Nem feltétlenül kúriába kellett volna jönnünk, máshova is mehettünk volna – javasolta Hermione. – Egyáltalán nem lenne gond, ha valamelyikünk lakásába mennénk.

– Két okból nem lehet – kezdte komoran a varázsló. – Az egyik okom az, hogy valószínűleg keresnek minket. Jobb esélyink vannak, ha nem fedjük fel magunkat. A másik ok pedig az, hogy dolgunk van itt.

– Akkor miért nem kúriához érkeztünk?

– Itt a birtokon nem lehet csak úgy ide-oda mászkálni.

– Fene a Malfoyokba, és az ősi varázslataikba – morogta a boszorkány, majd feltápászkodott. – Mintha nem lenne az életem már így is eléggé kusza.

– Mondtál valamit? – fordult felé Draco kérdőn. Hermione csak legyintett egyet, hiszen tudta, hogy a férfi nagyon is jól hallotta azt, amit mondott. A varázsló átlépett egy nagy fűcsomót, aztán folytatta az útját.

– Mit is mondhatnék neked, amit még nem mondtam el? – sóhajtott fel lemondóan és színpadiasan az égre emelte a tekintetét. Egyáltalán nem segített a hátfájás, hogy pozitívan szemlélje a helyzetüket. – Nem, semmit sem mondtam, szóval mutasd az utat, kérlek!

– Élvezd csak a láp szépségét. Ilyesmit nem láthattál máshol. Több hektár érintetlen mocsár, varázslényekkel, misztikus titkos varázslatokkal, mérgező növényekkel, és amiről még én sem tudok. Ez a Malfoy birtok. Nem sok varázslócsaládnak van ilyen.

– Csodálatos – nyögte Hermione keservesen. – Egyszerűen felemelő érzés itt lenni. Mintha egy álmom vált volna valóra, csak az a baj, hogy egy amolyan C kategóriás rémálom, amiben veled együtt kutyagolunk egy büdös, undorítóan nyálkás helyen.

– Érzem a szarkazmust a hangodban, Granger. Ez a családom büszkesége – húzta ki magát Draco elégedetten.

– Szörnyen büdös – fintorodott el a boszorkány.

– Gyere menjünk, minél előbb kijutunk innen annál jobb! Aztán majd kárpótollak valamivel – ígérte.

– Oh, tényleg?

– Ígérem.
Draco várakózóan Hermione felé nyújtotta a kezét, aztán segített neki átlépni egy félig rothadásnak indult farönkön, aztán mindketten belevetették magukat a félhomályban fürdő lápvidékbe.

Fáradtak voltak, mindenük fájt a földet értéstől, ami most sem volt könnyebb, mint amikor Ausztráliába partot értek. Szerencsére nem törték össze egy csontjukat sem. Az út egy részét csendesen töltötték, valamiért egyiküknek sem volt mondanivalója. Draco útközben igencsak szótlan volt, megint önmagát ostorozta a rossz döntései miatt. Talán nem mérte fel túlságosan jól a távolságot, a kúria, mintha a világ másik végén lett volna.

Már legalább egy órája kutyagoltak, amikor is kiértek a lápos, mocsaras vidékről. Azonban még így is át kellett vágniuk egy erdős részen, majd felkapaszkodtak a domboldalra. Hermione már kezdett nagyon kimerülni és egyszerűen már unta Draco hátát látni, végül muszáj volt megszólalnia.

– Szóval egy mérföld?

– Nem vagyunk már messze – bíztatta Draco. A varázsló töretlen lelkesedéssel ment előre. Hermione azonban cseppet sem érezte ilyen fittnek magát.

– Fáradt vagyok – fújt egy nagyot a boszorkány. Draco megállt egy pillanatra és bevárta őt, aztán szembe fordult vele.

– Tudom, Hermione, de most ki kell tartanod – mondta kedvesen és megcirógatta a boszorkány arcát. – Csak egy még kicsit kell kitartanod.

– Rendben – bólogatott elcsigázottan.

Hermione nem mert a szemébe nézni, ez a fajta gyengédség sokkal jobban felkavarta, mintha a férfi megcsókolta volna. Valahogy annyira természetesnek tűnt, mintha valóban egymáshoz tartoztak volna. Pedig… Hermione még mindig érzett némi kétséget, félelmet, bizonytalanságot. Azonban most inkább hagyta, hogy Draco átkarolja és megcsókolja a homlokát. A meleg ölelés több volt, mint jó. Egymásba karolva indultak tovább.

– Mesélj, tudtál beszélni a szüleiddel?

– Honnan tudod, hogy velük beszéltem?

– Nem volt nehéz kitalálni, hogy kik laknak a szomszédban.

– Persze – rázta meg a fejét boszorkány. – Nem tudok most róluk beszélni, valahogy most ez egyáltalán nem megy. Beszéljünk inkább ennél sokkal fontosabb dolgokról.

– Mire gondolsz?

– Még eddig semmit sem mondtál a támadásról. – Hermione érezte, hogy Draco egész testében megfeszült.

– Nem történt semmi vagyis kikerültük mielőtt nagyobb baj lett volna – szólalt meg végül. – Most nem szakad erre gondolnunk. Legyünk csak egy andalgó pár, akik…

– Akik a lápon át egy erdőbe sétálnak. Milyen romantikus…

– Ha ennek vége, akkor olyan romantikában részesítelek, amilyenre vágysz – mormolta lágyan a fülébe. Hermionénak nem kellett a férfi szemébe néznie, hogy lássa azt a sokat ígérő vigyort, ami olyan jellegzetesen Malfoyos volt.

– El akarod terelni a figyelmem. Miért? Talán én is ismerem azt, aki ott volt a nyaralóban?

– Talán… De neked nem kell ezzel foglalkoznod, majd én mindennek utána járok. – Hermione alig bírta megállni, hogy fel ne horkantson mérgében. Még hogy utánajárni? Ekkora nagy baromságot nem is hallhatott volna.

– Én vagyok az auror és…

– Hermione – kezdte azon a hipnotikus mély bariton hangján, amivel minden boszorkányt képes volt megigézni –, fáradt vagyok ehhez a veszekedéshez. Végre itthon vagyunk, ez volt a cél. Nyertünk időt, amit nem fogok arra fordítani, hogy meddővitákat tárgyaljunk újra.

– Tudod, hogy ezt az időt a javunkra kellene fordítanunk.

– Nem foglak még jobban belerángani ebbe az ügybe.

– Egyébként is célpont vagy, ahogy a Mágiaügyi Miniszter is, és ez idegesít. Valahogy mindenben ott van a magyarázat, de nem állnak össze a kirakós darabkái. Segíteni akarok neked, ezt igazán nem róhatod fel nekem. Dolgozzunk össze. Aggódom érted. Haszontalannak érzem magam, ha nem segíthetek.

– Gyere közelebb! – húzta magához még jobban Draco. – Te nem voltál soha haszontalan.

Hermione elmosolyodott és Draco vállára hajtotta a fejét. Jó volt így kettesben, nem érezte annyira a fáradtságot. Észre sem vette, hogy kiértek a fák közül, s egy csillagvirágokkal borított rétre értek. A felkelő nap fényében az apró virágok álmosan szirmaikat bontogatták, amik úgy nézte ki, mintha apró angyalszárnyak lennének a smaragdzöld fűben.

– Már nem vagyunk messze – mondta Draco félhangosan. – Már látszik a kúria.

A boszorkány felemelte a fejét. A Malfoy kúria a reggel első sugarainak fényében is pontosan olyan szép volt és impozáns, amint amikor Hermione legutóbb látta. Tökéletes és fejedelmi látványt nyújtott. Draco még mindig Hermione derekát fogta. Nem akart arra gondolni, hogy hamarosan rajta a sor és meg kell bántania a boszorkányt. Tudta, ez valószínűleg kockázatos és őrültség, de a nemesebbik énje helyesnek ítélte meg a tervét. Hermione biztonsága egyszeriben fontosabb lett minden másnál, különben is egyedül vállalta a feladatot, egyedül kell végrehajtania. Azonban még szeretett volna néhány gondtalan percet szentelni kettőjüknek. Mélyen magába szívta a boszorkány friss, üde illatát, ami pontosan olyan volt, akár az óceán. Legszívesebben még szorosabban magához ölelte volna, s elfeledkezett volna minden másról.

– Olyan szótlan vagy – szólalt meg Hermione halkan. – Mire gondolsz?

– Csak elgondolkodtam. Jó lenne, ha ennek vége, akkor elmennénk valahova együtt. Ezer éve nem voltam sehol sem. Veled szívesen elmennék.

– Legalább egy tucat tárgyalásod van még ebben a hónapban – emlékeztette a pedáns boszorkány, aki fejből tudta a programját. – Ha nem nyiffanunk ki, akkor a tárgyalóterembe fogunk kirándulni.

– Nagyon értesz hozzá, hogy elvedd a kedvemet – rázta meg a fejét. – Nem szeretsz álmodozni?

– Első a kötelesség.

– Potteréknek is ezt szoktad mondani? – húzta el a száját.

– Néha…

– Soha nem szeged meg a szabályokat?

– Már megszegtem párat.

– Fordítva vetted fel a talárodat? – nevetett fel Draco. – Ugyan már, el sem hiszem.

– Nem, nem… Ennél ez sokkal komolyabb – ment bele a játékba Hermione.

– Komolyabb?

– Igen… Halálosan komoly.

– Micsoda?

– Egy picit beléd szerettem – mosolyodott el végül a boszorka.

– Nem tudtam, hogy van olyan szabály, ami ezt megtiltja – nevetett fel Draco. – Még a legjobb griffendéles is beleszerethet a legjobb mardekárosba.

– Legjobb mardekáros? Azért ennyire ne túlozzunk.

– Mi ez a szarkazmus, Granger? Nekem volt a legjobb átlagom a mardekárosok között a mi évfolyamunkban.

– Nem csodálom – jegyezte meg lefitymálóan Hermione. – Parkinson, Crak, Nott, hogy csak a legjobbakat említsem. Egyikük sem egy agytröszt.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy gyalázatosnak tartod a házam teljesítményét?

– Nem érdekel az átlagod, sem a házadét – válaszolt Hermione a kelleténél egy kicsit emeltebb hangon. – Nem vagy hülye.

– Tudom – vigyorodott el Draco végül, aztán megcsókolta a boszorkányt. Mintha csak erre várt volna, annyira jó érzés volt, édes és felemelő. Akár egész nap képes lett volna itt maradni és a még szorosabban ölelni a boszorkányt: – Menjünk tovább!

– Miért vagy ennyire nyugodt? Nem félsz, hogy valaki megtalál minket itt és megint megpróbálnak megtámadni?

– Ősi varázslatok védik a Malfoy birtokot. Noha a bál estéje kivétel volt, de egy átlagos napon csak úgy nem jöhet ide senki sem.

– Ez megnyugtató.

– Itt Waverlyn kívül senki sem keresne minket – jegyezte meg Draco. – Ha tévednék, akkor még mindig tudom hogyan vegyem fel vele a kapcsolatot. De mielőtt bármit tennénk, pihennünk el pár órát.

– Rendben van. Menjünk tovább.

Az út hátralévő részét szótlanul, de egymást átkarolva töltötték. Feleslegesnek tűnt a beszéd, inkább élvezték egymás közelségét. Az égalja már rózsaszínben pompázott, amikor elérték a kúria hátsó bejáratát. Draco csendre intette Hermione, aztán elsuttogott pár varázsigét. Az ajtó zárja kattant, s utat engedett nekik.

A varázsló újból megfogta a boszorka kezét és elindultak befelé. Lépteik zaját elnyelte a vörös bársonyszőnyeg, ami felkígyózott a lépcsőkön, aztán végighaladt a márványköves folyosókon. Hermionénak nem kellett mást tennie, csak Draco nyomában haladnia a suttogó festményekkel, ereklyékkel, lovagi páncélokkal szegélyezett keskeny folyosón. Draco hevesen dobogó szívvel nyitotta ki a lakosztályának ajtaját és betessékelte Hermionét.

– Szóval ez a te birodalmad? – kérdezte a boszorkány, s kíváncsian körbenézett a helyiségben.

– Csak a szobám.

– Tetszik. – Hermione köbejárt a helyiségben. Inkább lakosztály volt ez, és nem egyszerű szoba. Draco egy pálcaintéssel tüzet varázsolt a kandallóba, hamarosan halvány fény világította meg őket.

– Megjárja.

– Azt hiszem, a legjobb, ha most elmegyek fürdeni. Fárasztó volt ez a nap.

– Balra a második ajtó. Tiszta törülközőt találsz a szekrényben, aztán keresek valamilyen ruhát neked.

– Köszönöm! Kedves vagy.

– Lehetek még kedvesebb is.

– Mire gondolsz?

– Mondjuk, megmoshatnám a hátadat. Hihetetlenül nagy tehetségem van a szappanozásban – vigyorodott el huncutul.

– Komolyan?

– Tegyél próbába.

Hermione csak egy fáradt mosolyt villantott rá, aztán elindult a fürdőszoba felé és becsukta az ajtót. Mély levegőt vett és lassan kifújta. Még mindig nem tudta hová tenni a varázsló viselkedését. Erről a lakosztályról is ordított, hogy minden négyzetcentiméter Dracóhoz tartozott. Bár ne érezte volna magát ennyire kívülállónak.

Szüksége volt a felfrissülésre, egy kis időre, amikor nem gondolkodik. Gyorsan levette a ruháit és beállt a zuhany alá. A meleg víz, ahogy a bőréhez ért, mindjárt kiűzte a rossz gondolatokat a fejéből. Becsukta a szemét, s élvezte a kellemes érzést. Csak a vízcsobogásra figyelt.

Nem érte váratlanul az érzés, amikor Draco erős karja a derekára simult. S testük összeért. Hermione apró kéjes sóhaja elveszett a víz csobogó hangjában. A férfi finoman megcsókolta a tarkóját.

– Nem mondtál semmit – szólalt meg Draco halkan, s végigsimította Hermione csípőjét. Borzongás szaladt végig a boszorkány bőrén. A férfi ráérősen csókolta, borostás álla finoman hozzáért a nyakához, miközben a zuhanykabin teljesen bepárásodott.

– Állítsd még erősebbre a vízsugarat. – A varázsló engedelmeskedett, aztán lassú mozdulatokkal szappanozni kezdte. Minden testrészt megérintett; mell, csípő, comb, kar, semmit sem akart kihagyni. Egyáltalán nem sietett, minden percet ki akart használni. A kellemes meleg víz patakokban folyt le mindkettőjükről.

– Megőrjítesz – hallotta közvetlen közelről Draco rekedtes hangját. – Annyira gyönyörű vagy. Mit szólnál hozzá, ha ezt minél sűrűbben megtenném veled? Élveznéd?

Válaszul Hermione szembefordult vele, karjait a férfi nyakára fonta. A szürke szempárt még soha nem látta ennyire igézőnek, éterinek és őszintének. Nem akart gondolkodni, nem akart agyalni, csak elveszni a pillanat magával ragadó varázsában. Ajkaik csókban forrtak össze, meztelen testük szorosan fonódott egymáshoz. Folyékony tűz égett mindkettőjükben és megadták magukat a vágynak. A férfi keze céltudatosan elindult a boszorkány legérzékenyebb pontja felé. Vérlázító elégedettséget tükrözött a mosolya, amint megtalálta, amit keresett. Hermione szeme lecsukódott és hátrahajtotta a fejét, miközben erősen kapaszkodott a férfi vállába. Az orgazmus tajtékai összecsaptak feletette. A feszültség hullámokban távozott belőle és úgy érezte, mintha a lelke kiszakadt volna a testéből, aztán megszűnt volna a külvilág. Körmei belevájtak a férfi izmos hátába, aki átható tekintettel figyelte a gyönyörét.

Draco újabb csókkal kényeztette tovább Hermionét, aki újra átkarolta a nyakát, aztán vigyázva nekinyomta a boszorkányt a kemény falnak. Nem érdekelte semmi, még az sem, hogy talán el is eshetnek a csúszós kövön. Felkapta a boszorkányt, aki átkulcsolta a derekát, aztán Draco elmerült benne. Csodálatos érzés volt számára, mint a drog. Még többet és többet akart belőle. Egyetlen egy percre sem akarta elengedni őt, nála nem volt ebben a percben fontosabb. Tökéletes, gyönyörű és csak az övé.

A forró vízcseppek piros foltokat rajzoltak ki Draco hátán, de ez egyáltalán nem érdekelte. Egy pillanatra egymás szemé néztek a párás levegőben. Mindkettejük szeme izzott a szenvedélytől, ami egyáltalán nem csillapodott, sőt egyre jobban elkapta őket a hév, a zubogó víz pedig még inkább fokozta ezt. Hermione Draco vállgödrébe temette arcát és az ajkába harapott, végül engedett a kéjes nyögésnek. Mindketten vadul hánykolódtak érzelmeik vad hullámain. Hermione próbálta lassan feldolgozni a testében és lelkében kavargó zabolázatlan érzéseket.

– Szeretlek – suttogta rekedten Draco, miközben szorosan tartotta őt. A lány egyszerre feszült meg és hullott darabjaira. Izmai feladták a hiába való küzdelmet a férfi ellen, s a boszorkány egész testében megrázkódott, miközben Draco szenvedélyesen belecsókolt a szájába, és megrészegülten itta be a méznél is édesebb ízt.

Csak az övé. Egyedül az övé.

Hangzott a mantra, amely visszhangot vert az elméjében, ahogy határozott ütemben folytatta a ritmust. Hermione halkan a nevére hasonlító sóhajokat hallatott, s jutott fel újra a csúcsra, ő pedig követte egészen a szakadék pereméig, ahonnan azzal az önfeledtséggel vetette magát a mélybe, amit évek óta nem tapasztalt. Egyetlen egy orgazmus sem volt rá ekkora hatással, ami nemcsak a testét ragadta magával, hanem az egész lelkét, lényét is. Remegve, zihálva kapaszkodtak egymásba. Percek óta először hallották a zubogó vizet. Draco most oltalmazóan ölelte magához a boszorkányt, aztán elzárta a csapot.

hosszászólás: 0