14. fejezet
Cseppek a pohárban…

A nyári este sokkal enyhébbnek tűnt, amikor Hermione két szatyorral a kezében kiszállt a metró ajtaján és kiment a szabadba. Keze libabőrős lett a hűvös fuvallattól. Az eső már régen elállt, de még mindig egy-egy tócsa fénylett a homályban. Az utcai lámpa fénye finoman megremegett a kihalt Wisteria sétányon. A sárgás derengéssel megvilágított járdán haladt ráérősen. Még mindig a mai események jártak a fejében, de igyekezett megnyugodni. A telihold álmosan ragyogott fent az égen. A boszorkány megállt egy pillanatra, s megcsodálta a kicsit elmosódott holdat és a ködszerű udvart. A következő napokban megint esni fog – állapította meg elcsigázottan, aztán folytatta az útját.

Hoppanálhatott volna, de élvezni akarta a kellemes időt. Jó volt újra sétálni, megfigyelni a változatlan környéket. A házak ugyanabban a rendezett sorban követték egymást, az utca ugyanúgy kanyarodott és a fák is pont ugyanott sorakoztak, amint amikor először járt erre. Halk léptei hallatszottak egyedül a nyugodt éjszakában. Csak néha egy-egy autó száguldott el mellette, bár ő nem törődött vele. A gondolatai magukkal ragadták, így minduntalan visszakanyarodott a ma történtekre. Miután otthagyta Dracót egyszerűen nem bírt hazamenni. Le kellett kötnie magát és erre a vásárlás látszott a legjobb megoldásnak. Különben is lassan már nem volt étel a hűtőjében. Nem sokat kellett mennie, mire megérkezett a lakásához.

Előhalászta a kulcsát, aztán kinyitotta az ajtót. Hátborzongató nyikorgás hallatszott a csendben. A lámpa egyből felkapcsolódott, Hermione automatikusan a postaládákhoz ment, majd kinyitotta a sajátját. Néhány számlára, hivatalos értesítésre, reklámújságra bukkant – mindegyik a mugli világból származott és érdektelennek minősítette. A fontos borítékokat megtartotta, a többit pedig azonnal megsemmisítette. Nem is értette mire számított. Ugyan néha napján Jane Granger küldött neki egy levelet, mint egy jó barátnak, de már hónapok óta nem hallott felőle. Nem hívhatta fel őket – emlékeztette magát szigorúan. Nem akart hívatlanul betolakodni az életükbe… A bejárati ajtóhoz érve semlegesítette a behatolást gátló bűbájt, de amikor elfordította a kulcsot a zárban, nem vette észre, hogy ezt már valaki jó előre megtette helyette.

Sötét volt a lakásban és fojtott csend. Mikor felkapcsolta a villanyt, akkor tudatosult benne, hogy nincs egyedül. Egyetlen apró pillanat, felsikkantott és már süvített is az átok. A férfi úgy pattant fel a fotelból, mintha rugón ült volna eddig. A hátráltató ártás kíméletlenül megperzselte a bőrfotelt, s tönkretette a huzatot. Káromkodás hallatszott a padló felől.

– Mi a francot keresel itt? – förmedt rá Hermione szinte hisztérikusan. Odarohant apja egykori foteléhez és felmérte a károkat. Iszonyatosan dühös lett, hiszen azt a lyukat már semmi sem fogja befoltozni.

– Neked mindenkire rá kell támadnod, akit meglátsz a lakásodban? – morogta Ron, de már feltápászkodott a padlóról.

– Mégis mi a fenére számítottál, te hülye? – rivallt rá Hermione. – Meg is ölhettelek volna, annyira megijesztettél. Miért vártál a sötétben?

– Akkor még azt hittem, hogy jó ötlet – rázta meg a fejét a férfi mérgesen.

– Jó ötlet? Normális vagy? Sorozatgyilkosok, zaklatók és még ki tudja milyen bűnözők csinálnak ilyet.

– Sajnálom, Hermione, nem akartam – szabadkozott Ron.

– Most már mindegy. Tönkretettem a fotelt miattad. Köszönöm szépen, hogy betörtél hozzám! Most már tartozol nekem azzal, hogy azonnal elmondod, mit keresel itt.

– Beszélnünk kell, és ez nem várhat – kezdte indulatosan. – Hol voltál? Órák óta vártam rád.

– Már megbocsáss, de nem igazán értem a kérdést – csattant fel indulatosan és mérgében lerúgta magáról a cipőket. – Ha nem tévedek engedély nélkül betörtél a lakásomba. Szóval, ha nem vagyok itthon és nem engedlek be, akkor betörsz hozzám? Ez valahogy nem éppen jó modorról tanúskodik. Ráadásul auror vagy az istenért!

– Volt kulcsom – húzta ki magát. Azonban ez a viselkedése még inkább felpiszkálta Hermionét. A nő szótlanul nyújtotta ki a tenyerét, mire Ron kelletlenül beletette a kulcsot.

– Ginnynek azért adtam ezt a kulcsot, hogy bejöhessen, ha esetleg vészhelyzet lenne, amíg nem vagyok itt. Nem titkolom, Ron, nagyon nem örülök neked. – A boszorkány felvette a földre ejtett csomagokat, de még mindig dühösen nézett a varázslóra.

– Nem volt ez mindig így – vonta meg a vállát a férfi ráérősen, majd leült a kanapéra. Hermione bevitte a szatyrokat a konyhába és figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Azonban Ron ezt egyáltalán nem díjazta. – Nem is válaszolsz nekem?

– Nemcsak rajtam múlt – felelte csípősen, majd leült egy másik fotelba. – Gyorsan fejezzük be ezt a beszélgetést, fáradt vagyok. Miért kellett betörnöd hozzám?

– Malfoyról kell beszélnünk és az emlékről, amit átadtál nekem. A tiéd sokkal érdekesebb volt, mint Malfoyé. Kíváncsi lettem pár dologra. Eddig nem firtattuk ezeket a kérdéseket Harryvel, de most már muszáj… Elárulnád, hogy valójában miért dolgozol Malfoynak? A pénz csak egy dolog, soha nem voltál egy anyagisan típus, valami más van a háttérben – fejezte be az okfejtést Ron. A boszorkánynak egy mély levegőt kellett vennie, ajka pedig penge vékonyra húzódott. Semmi kedve sem volt magyarázkodni, főleg Ronnak nem.

– Nem elég annyi, hogy megvan az emlék? Úgy gondolom, ennyi valóban elég ahhoz, hogy megpróbáld felderíteni a terepet és el tudd kezdeni a nyomozást.

– Szemet hunyok a kacér viselkedésed felett, amit Malfoy iránt tanúsítasz…

– Mi van? – csattant fel hirtelen. – Mégis mi a fenéről beszélsz?

– Láttam hogyan nézel rá és azok a nevetséges ruhák, amikben mostanában viselsz nem éppen…

– Talán figyeltetsz mostanában? – pirított rá Hermione elemi dühvel.

– Muszáj néha, mivel egyáltalán nem találkozol velünk – morogta Ron. – Kíváncsi voltam, hogy mivel töltöd az időt. Malfoynak tetszelegni nem túlságosan, hogy is mondjam… előnyös.

– Nincs jogod ahhoz, hogy ilyesmit feltételezz rólam! Már nem vagyunk együtt, nem tartozom neked számadással sem. Különben meg felháborító a megjegyzésed. Vagy kérdezd meg, amit akarsz, vagy kívül tágasabb! – Mutatott az ajtó felé és valósággal fújtatott a dühtől.

– Nagyon vigyázz magadra, Hermione! Egy Malfoy féle férfiak…

– Mit akarsz ezzel mondani? Nem vagyok sem ribanc, sem hülye. Az öltözködésem pedig nőies és nem kihívó. Menj egyszer végig egy mugli utcán látsz ennél sokkal merészebbet is! Nem is tudom, minek magyarázkodom neked – fújtatott dühösen.

– Akkor miért néztél úgy Malfoyra, mintha…

– Nincs semmi közöm Malfoyhoz – ripakodott rá dühösen. – Egyetlen pillantásból szűrted ezt le?

– Láttam hogyan néztél rá, ahogy hozzá értél – vágott vissza Ron ismét mérgesen.

– Megkötöttem a nyakkendőjét és kivezettem a teremből a legrövidebb úton. Mi ebben a túlfűtött szexuális utalás? Különben is, ha lefeküdnék vele, akkor sem lenne hozzá semmi közöd – hangzott az éles válasz, aztán fáradtan felnyögött. – Hagyd ezt abba, Ron! Ma nincs kedvem veszekedni senkivel sem.

– Csak nem értelek…

– Nem kell elemezned engem, Ron. Én már túl vagyok rajtunk. Nem működött és maradjunk is ennyiben. Nem kell a játszanod a féltékeny barátot, már semmi közünk egymáshoz. Ha pedig csak ezért jöttél, akkor jobb, ha el is mész.

– Kiszúrtad azt az alakot ma délelőtt a vitán – váltott témát az auror sértődötten. – Még azelőtt észrevetted mielőtt bárki megtette volna. Valóban volt benne valami gyanús.

– Csak véletlen volt – szabadkozott Hermione. – Nem úgy viselkedett, mint a többiek. Talán meg is bűvölték. Hiszen ismersz? Auror voltam én is, ez amolyan reflexszerű nálunk.

– Véletlen? Ez nem igaz, okkal figyelted a tömeget – ellenkezett a férfi hevesen. A boszorkány kezdett igencsak dühös lenni. – Valóban az auror ösztönök nem halnak ki, még akkor sem, ha munkát váltasz. Csak furcsa, hogy véletlenül történt ez. Mintha tudta volna, hogy meg fogják támadni a jelölteket.

– Nem figyeltem semmit. Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
– Soha nem hittem volna, hogy megérem azt, amikor hazudsz nekem. Miért nem árulod el az igazat? Mi folyik körülötted? – nógatta Ron a kelleténél erőszakosabban.

– Ezt nem ma kellene megbeszélnünk – hárított Hermione hevesen.

– Már azt sem tudom, hogy ki vagy – csattant fel Ron mérgesen. – Mi történt azzal a lánnyal, akit szerettem?

– Ő már nem létezik – rázta meg a fejét a nő. – Ne is keresed itt többet, mert nem fogod megtalálni. Mégis milyen őszinteségre vársz tőlem?

– Addig nem megyek el, míg nem mondod el az igazat – erősködött a férfi. A feje egyre vörösebb lett a visszafojtott indulattól. – Belekeveredtél valamibe?

– Nem tartozom neked számadással – válaszolt a boszorkány kimérten, majd hátradőlt a fotelben. Végeredményben ez fedte is a valóságot, de cseppet sem azt, ami Ron fejében létezett. Az auror indulatosan szorította össze a fogait, egyszerűen nem bírta megállni, hogy helyre ne tegye Hermionét.

– Mégis mit tettél?

– Ezt hogy érted? Nem is érdekes, ha tudni akarod, hogy miért mentem el, akkor kérdezd meg a parancsnokot. Tőlem ezt nem fogod megtudni.

– Egyszerűen nekem bűzlik ez az egész. Áthelyezteted magad Malfoy mellé, aztán meg aurorosdit játszol? Hol van ebben a logika? Akár azt is feltételezhetném, hogy te állsz a merénylet hátterében.

– Akkor ezt a feltételezést felejtsd is el. Mégis mi okom lenne meghiúsítani egy mágiaügyi miniszteri választást?

– Öltek már ennél kevesebbért is. – Miközben ezt kimondta figyelte Hermione reakcióit. A nő pillantása ölni tudtak volna most, felháborodottan húzta ki magát és kimérten válaszolt:

– Te is igencsak megváltoztál, Ron. Annak a Ronnak, akit én ismertem, mindig helyén volt a szíve, ha fontos dolgokról volt szó.

– Talán ő sincs többé. Miért nem mondod meg nyíltan, hogy tűnjek el a lakásodból? – kérdezte a kelleténél sokkal erélyesebben.

– Mert nem akarlak megbántani, mégiscsak barátok vagyunk. Nem értem mit vársz ettől a beszélgetéstől – rázta meg a fejét fáradtan. – A régi kapcsolatunkról akarsz beszélni? Hát tessék ezt is megadhatom nekem.

– Nem ártana végre tiszta vizet önteni a pohárba.

– Mégis mit vársz tőlem, Ron? Te szakítottál velem és nem én veled. Homályos célzásokat teszel, pedig évek óta még csak nem is beszélgettünk igazán egymással, ahogy a barátok szoktak. Ennyi év után…, amit egymás iránt éreztünk már nincsen.

– Aggódom érted – vallotta be végül a varázsló.

– Ne avatkozz bele a dolgaimba! Nagyon irritáló. Semmi közöd nincs a döntéseimhez, a munkámhoz és a magánéletemhez. Amikor átadtam neked az emléket, akkor úgy gondoltam, egy szemtanúnak ezt kell tennie.

– Nem használ neked, hogy Malfoy mellett kell dolgoznod. – Hermione most már egyre terhesebbnek érezte Ron jelenlétét. Nem szerette volna magára haragítani barátját, aki kezdett már túlmenni egy határon.

– Mondd ugyanezt a pénztárcámnak és a hitelemnek, oh, meg a zsupszkulcsnak, amit ebből a keresetből igényelhetek. Manapság egy hosszú útra elengedhetetlen egy zsupszkulcs, engedélyem pedig különben sincs a készítéséhez.

– Eléggé anyagias lettél…

– Nem, Ron, csak azt szeretném, amit mindig is szerettem volna… és amit te soha nem voltál képes megérteni.

– Mire gondolsz?

– Ha ezt kérdezned kell, akkor csak még egy okkal erősíted meg a döntésünket. – Hermione most már tisztán látta a helyzetet, ami Ronnak nem volt világos most sem.

– Soha nem értettelek igazán – vallotta be fáradtan a férfi és felállt a székből.

– Talán ezért is vagyunk olyan különbözőek. – Mindketten elhallgattak. Ron még hosszú percekig Hermionét figyelte, de egyszerűen már semmi ismerőset nem tudott felfedezni benne.

A boszorkány feldúlt volt és szomorú, egyik kezével még mindig a bőrkanapé sérülését igazgatta. El kellett mennie, hiszen nem maradhat itt tovább. Túlságosan is messzire ment, sokkal messzebbre, mint az szükséges lett volna. Dühös volt rá. Legfőképpen Malfoy miatt.

– Ha bármi eszedbe jutna, azonnal küldj egy baglyot!

– Rendben. Viszlát, Ron!

– Viszlát, Hermione! – Aztán majd csak egy halk pukkanás hallatszott és Ron már ott sem volt.

A boszorkány még soha nem könnyebbült meg ennyire. Az a bizonyos pohár kezdett igen csak tele lenni vízcseppekkel.

***

Sötétbe burkolódzott a Willow sétány 113-as számú épülete. Draco a teraszon könyökölt, s élvezte az éjszaka simogató hűvösségét. Néha kortyolgatott egyet-egyet a borostyán színű italból, ami nem volt szokása, de most szüksége volt rá. Nem tudott aludni, pedig annyira vágyott arra, hogy elmerüljön egy pihentető, mély álomba. Még mindig cikáztak az agyában a gondolatok, kereste az okokat, összefüggéseket. Most kezdett tudatosulni benne, hogy az üres fenyegetésnek hitt levelek igen is valódiak. Ezerszer végigjátszotta már a mai eseményeket, viszont most sem jutott semmire.

Ő lehetett csupán a célpont vagy talán mindenki? – ötlött fel benne végül. Tanácstalan maradt továbbra is, semmi támpont, semmi nyom, amin el tudott min indulni. Hiába… nem találta meg ma este a választ a kérdéseire. A választásokig már egyre kevesebb idő volt háta, és még mindig nem sikerült átlátnia a háttérben kavargó szálakat.

A feje tompán sajgott a kialvatlanságtól, így már a gondolkodás sem ment igazán. Bent a teraszra nyíló irodában halmokban állt a munka, amit még ma be kellett volna fejeznie, azonban most először undorodott, ahogy a pergamenekre nézett. Fáradtan kémlelte a homályba burkolózó holdudvart és Hermione jutott az eszébe. Valami nem igazán volt rendben vele, de nem bírt rájönni, hogy mégis mi lehetett ez.

Már éppen ellökte volna magát a korláttól, amikor egy nagy kuvik szállt le nem is olyan messze tőle. A madár lábára egy apró csomagot erősítettek. Draco megsimogatta a tollas fejbúbot, aztán megszabadította terhétől. A madár köszönetképpen vijjogott egyet, egyből szárnyra is kapott és eltűnt az éjszakában.

A varázsló összeráncolt szemmel nézett a kis henger alakú pergamenre, amiben egyértelműen valamit beletekertek. Vajon ki küldhette? – forgatta meg a csomagot, amire az ő nevét és címét írták. Nem túl sokan tudták ezt, persze ez nem volt véletlen. Leszedte a kis csomagról a pergamendarabot, amiből egy hegyikristály fiola gördült ki. Draco összeráncolta a szemét és közelebbről is megvizsgálta a parányi küldeményt. Egy emlékfoszlány ezüstösen kavargott odabent.

A varázsló kihajtotta a pergament és visszament az irodába. A lámpafénynél kibetűzte a macskakaparást.

Malfoy
Jobb, ha ezt te is látod.
Weasley

Csupán ennyit tartalmazott a levél, csak a tömény és velős lényeg, amivel nem ment semmire egy merengő nélkül. Ilyen értékes holmi azonban egyetlen egy helyen találhatott: a Malfoy kúriában. Neki nem igazán volt rá szüksége, sőt varázslóberkekben sem birtokolhatott ilyet mindenki, azonban néha valóban jó szolgálatot tett. Apja talán ezért is tartotta olyan nagy becsben. Dracót felháborította a tudat, hogy most is, mint egy pelyhes állú kamasz, engedélyt kell kérnie a merengő használatára. Gyorsan meggondolta magát a holnapi villásreggelivel kapcsolatban.

hosszászólás: 0