1. fejezet
Megbízatás

Megállíthatatlanul zuhogott az eső a Minisztérium megbűvölt ablakain, vad villámok cikáztak át a mesterségesen borús, vasszürke égbolton. Mélyen, a föld alatt ez igencsak szokatlannak tűnhetett, de a varázsvilágban ez is csak egy átlagos napnak indult. Az auror főosztály ma kongott az ürességtől. Minden valamire való auror terepen volt, egyedül csak pár irodista maradt, akik a sürgős üzeneteket továbbították vagy a jelentéseket szedték ráncba. Most is lézengett egy-két papírrepülő a teremben, de a viharon kívül semmi más nem történt.

Mennydörgés hangzott fel hirtelen. Valakinek megint borongós kedve támadt, s nem bírt parancsolni az érzelmeinek – tűnődött Hermione Granger, aki éppen egy aktát címkézett fel. Ez ma nem az első akta volt és nem az utolsó, mivel még számtalan másik hevert az asztalán. Kinyújtotta a kezét, de nem érzett egyetlen esőcseppet sem. Szerencse, mivel pár hete az egész auror főosztály elázott. Hermionénak meg sem fordult a fejében, hogy a vihart talán ő saját maga idézte elő borongós gondolataival.

Nehéz sóhajt hallatott, amikor a munkáját vette górcső alá. A rágódás számára rutinszerűen elvégzendő feladat volt az utóbbi hetekben, hónapokban, években. Voltak napok, amikor egyszerűen hiába feszítette meg az összes izmát, és adott bele mindent, akkor sem jutott előbbre. Állt egyhelyben, várt valami kiugrási lehetőségre, mégsem történt semmi. Hiába volt Hermione rátermett auror, akkor sem sikerült elmozdulnia a gyakornoki állástól felfelé. Persze Ron és Harry már régen feljebb kerültek a ranglétrán, bevetésekre jártak és azt csinálták, amit egy aurornak kell. Hermione azonban elveszett az iratok halmazában, a szüntelen adminisztrációban. Nem erre vágyott.

Kávéfőzési képességeit persze megcsillogtathatta, nem is beszélve lexikális tudásáról és monotonitástűrő képességéről. A papírmunka beterítette, amit egy ideig szívesen csinált, de most már szörnyen unta. Mélyen felsóhajtott. Haját ma egy szoros kontyba csavarta és ceruzával rögzítette, így kevésbé zavarta a göndör hajrengeteg. Felkönyökölt az asztalra.

– Mentem volna jogtanácsosnak – morogta mérgesen, majd felállt az asztaltól és feltett egy újabb adag fekete mérget a kollégáknak. Nem értette, hogy miért szeretik ezt a fekete löttyöt, ami olyan volt, akár a szurok. Bár nem panaszkodott senki sem a kávéfőzési képességeire.

– Hogy mondtad? – kapta fel a fejét Jane, egy másik aurortanonc, aki éppen akkor fejezett be egy igencsak vontatott szabálysértési jegyzőkönyv korrektúrázását. Az ő álmai között sem szerepeltek a sebességtúllépő seprűs ügyek vagy csaló üstkészítő eltűnő üstjeiről szóló jelentések. Arcán nyomott hagyott az unalom, szeme alatt egyre sötétebbek lettek a karikák. Remek sorstársa volt kolléganőjének.

– Csak hangosan gondolkodtam – válaszolta Hermione, végül legyintett egyet, mintha valóban nem számítana az újabb kifakadás, ami a héten már nem az első volt. – Nem értem, mi bajuk a többieknek… Minket soha nem engednek egyetlen bevetésre sem. Idő előtt elvégeztem a képzést, már majdnem két éve itt vagyok, és mit csinálok? Kávét főzök, és alja munkát végzek. Nem szoktam panaszkodni, de ez már több a soknál.

– Soha nem gondoltál még arra, hogy beszélj a főnökkel? – kérdezte óvatosan Jane. Ő már hetek óta fontolgatta ezt. Viszont Hermionét sokkal inkább bátornak gondolta, így arra várt, hogy ne ő legyen az első. Végül is kolléganője harcolt Voldemort ellen, és egy halom halálfaló bandatag került már az útjába, mit számítana neki a főnökük, hiszen ő mégsem egy fekete mágus.

– Nem mertem – vallotta be végül Hermione, s idegesen az ajkába harapott. Jane fájdalmasan felnyögött, mintha lassan kezdte volna elveszteni az összes reményét. Hermione körbenézett a teremben. Aztán közelebb húzódott a boszorkányhoz, és bizalmasan a következőket közölte vele: – Arra gondolok, hogy meghallotta még régebben, amit mondtam róla. Cseppet sem volt hízelgő. Merlinre, soha nem szoktam senkire sem mondani semmit, de ahogy megláttam egyből kicsúszott a számon; pontosan olyan, mint Voldemort csak neki van orra.

– Oh, Merlin! – nevetett fel horkantva Jane, de amikor az iroda másik feléből rájuk néztek. – Ez egyszerűen katasztrófa – sopánkodott tovább. – Nekem soha nem sikerül beszélnem vele. Mindig, ha eszembe jut, megtorpanok és megkérdezem kér-e még egy kávét. Persze mindig kér.

– Szóval ezért kell annyi kávét főznöm? – nyögött fel hangosan kolléganője. – Oh, az életem egyszerűen kész katasztrófa. Csak körbe-körbe forgok, és soha nem jutok előre. Egyszerűen kétségbeejtő, utálatos, unalmas.

– Pedig neked még van némi gógyid is – fintorodott el a kis gyakornok irigykedve. – Nem hinném, hogy van még egy ember, aki fejből tudja az összes paragrafust a szabálykönyvben és jogi szakkönyvekben. Nem is beszélve az átkokról, ártásokról és miegymásról. Én csak mögötted kullogok.

– Ez a fotografikus memória átka – morogta Hermione. Ez inkább teherként nehezedett rá, mintsem előnyt jelentett volna. – Fele annyira sem jó, mint gondolod. Mindenre emlékezni egy kicsit kimerítő, ráadásul idegesítő mások számára. Mostanában nem veszem túlzottan igénybe az agyamat. Egyébként meg ott voltam a gyakorlati vizsgádon. Semmi okod a panaszra, ahogy elbántál azzal a sikító szellemmel, az egyszerűen bámulatos volt.

– Akkor miért vagyunk még mindig itt? – tette fel a fogós kérdést Jane. Hermione elfintorodott, majd arrébblökött néhány pergament.

– Ha hinnék benne, akkor azt mondanám, hogy valami iszonyatos dolgot követettem el előző életemben.

– Talán ki kellene venned egy kis szabadságot. Olyan szép ilyenkor az olasz tengerpart. Tavaly voltunk Garyvel egy hetet és csodásan éreztük magunkat – áradozott Jane legalább egy órán keresztül a fürdőzésről, látnivalókról és az élénk, olasz varázslóközösségről. Vajon hányadszor hallgatta ezt végig? – tűnődött fáradtan. Pontosan képes lett volna megmondani…

– Egyedül fele annyira sem élvezetes – húzta el a száját Hermione. – Ronnal szakítottunk és azóta… Nem érdekes, egyébként is most Ausztráliába akarok menni, úgyhogy minden egyes knutra szükségem van.

– Legalább egy éve volt, hogy szakítottatok, nem? – legyintett a kolléganője, aztán egy „sajnállak téged, de nekem most iszonyatosan jó a szerelmi életem” pillantással jutalmazta.

– Három éve volt, de ki számolja? – Hermione megpróbált mosolyogni, de csupán egyetlen egy félmosolyra futotta, amitől még szánalmasabbnak érezte helyzetét. Jane mindig eltudta érni nála, hogy rosszul érezze magát, amiért nincs senkije. Talán nem szándékosan tette ezt, reménykedett benne a boszorkány.

– Ennyire nem hagyhatott mély nyomokat benned – csóválta meg a fejét Jane. – Már régen túl kellett volna lépned rajta.

– Én is ezt mondom magamnak, amikor a kis barátnőivel találkozom minden vasárnap Weasleyék családi ebédjénél. Tényleg ennyire szánalmas vagyok? Merlin szent szakállára! Akár én is csinálhattam volna az esőt a Minisztériumban.

– Nem kizárt, hogy te csináltad – nevetette el magát kolléganője, majd belelapozott a Fecsegő Bájital legújabb számába. – Felejtsd el és keress valaki mást? Nézd csak! Megint Malfoyról írnak.

– Mondd csak, nincs valami más? Esetleg egy elszabadult jeti az Alpokban, apokalipszis a sárkányneveldében vagy tudom is én? Minek egy sztárügyvédről írni? – forgatta meg a szemét a lány.

– A legjobb mágiajogi ügyvéd a varázsvilágban, hogy pontosítsak. Ő juttatta börtönbe a fél halálfaló testületet – lelkendezett Jane. – Ráadásul fiatal, helyes és a Szombati Boszorkány szerint benne van az első tíz legkapósabb agglegény között, de a végleges listájukat pár hét múlva közölik majd, szóval benne lesz szerintem az első ötben. Mi a gondod vele?

– Most komolyan kíváncsi vagy? Persze, nagyon nagy áldozat volt tőle, hogy a személyes halálfaló ismerőseit – persze az apja kivételével, aki egyébként lepaktált a Minisztériummal – rács mögé dugta. Egyszerűen hihetetlen! Mindenből galleont csinálnak a családjával együtt.

– Igen, de nézz csak rá! Ő az egyik leghelyesebb varázsló a környéken. Rég nem a Sötét Jegy szerint mérik az aranyvérűeket, nézd csak meg azokat az izmokat. Mit nem adnék, ha egyszer rám mosolyogna és elvinne táncolni.

– Te biztosan beütötted a fejed, Jane! – nevetett Hermione kényszeredetten. – Különben is, nem ismersz egy Gary nevű fickót? Ha jól tudom egészen komoly a kapcsolatotok. Elvitt az olasz tengerpartra is.

– De megkérni nem kért meg. Mindenesete álmodozni még lehet. – Jane fátyolos tekintettel bámulta tovább, ahogy Draco kihívó tekintettel ránézett és hamiskásan elmosolyodott. Hermione képes lett volna összetépni az újságot.

– Szerintem hanyagold a görényeket – mosolyodott el a boszorkány gúnyosan. Még mindig lángolt benne a düh, ha Malfoy szóba került. Fel nem foghatta, hogy Harry és Ron hogyan tudnak egyszerűen normálisan viselkedni vele, ha közös ügyön dolgoznak. Bár Ron állandóan belekötött. Harrynek amúgy is arany szíve volt, mindenkivel megtalálta a közös hangot és békeszeretete legendás volt.

– Ne legyél ilyen rosszmájú! – pirított rá Jane. – Hiszen segített annak a kisfiúnak is menedékjogot kérni, aki bevándorló mugli szülők gyermeke volt és iszonyatos botrányt csinált, amikor először mutatkoztak meg a varázsképességei. Szegény kisfiút és a családját is ki akarták toloncolni a mugli hatóságok. A fiú rendkívüli varázsképességekkel rendelkezik és Draco segített otthon találni neki…

– Ismerem a történetet, olvastam a Mágiajogi Szemlében, a Reggeli Prófétában is és még könyvet is írnak belőle – jegyezte meg epésen. – Malfoy fejére glória került és szegény dél-amerikai fiú elkezdheti a tanulmányait Roxfortban, szüleinek munkát szerzett és még jótékonysági gyűjtést is szervezett nekik. Minden túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. Malfoyék nem azok az irgalmas népek.

– Csak a sértettség beszél belőled. – Ekkor telt be a pohár Hermionénál. Mégis mit képzel magáról ez a nő? Hiszen nem tud róla semmit sem, főleg a sötét múltról, amikor Malfoyék padlóján fekve megkapta a maga címkéjét. Egyszerűen csak kollégák, nem bizalmas barátok, de eljött az a pillanat, amikor Jane Westmoornak be kellett fognia a száját.

– Van okom rá. – Kifordította a kezét, hogy Jane jól lássa a cirkalmas betűket, melyet egy-egy mélyebb vonal szelt ketté, de még így is látszott a gyűlöletes felirat: Sárvérű. A boszorkány rezzenéstelen arccal meredt a mesterségesen viharos égboltra, s próbálta nem felidézni a rossz emlékeket. – Bellatrix Lestrange csodálatos ajándéka nekem.

– Sajnálom, Hermione, nem tudtam! – Kolléganője együttérzése nem segített a kedvén, sőt még inkább felhergelte.

Ez a háború tönkretette Hermionét, a szüleit máig csak távolról figyelhette, hiszen a felejtésátkot nem tudta visszavonni vagy visszafordítani. Néha pár hetet Ausztráliában töltött. Ilyenkor a szülei szomszédságában lakott egy kis házban, amelyet nyaralóként adtak ki. Olykor egy-egy fogászati kezelésre beugrott a helyi rendelőjükbe, beszélgetett velük, s Grangerék soha nem mulasztották el meghívni a kerti partira sem. Neki már csak ennyi maradt. Néha üvölteni tudott volna, ha erre gondolt.

– Már nem számít – mosolyodott el kedvesen, de ez amolyan menekülés volt a valódi problémák elől. – Örülhetsz, hogy téged messzire vittek innen a háború idején.

– Igen. Anya betegesen félt, hogy bajunk esik. Tudod a húgát megölték, amikor aurorként dolgozott az első háború alatt. Most is mindennap félt, baglyokkal bombáz. Lehet, neki köszönhetem, hogy nem jutok tovább az aktatologatásnál. Néha azonban nem is bánom. Akármennyire is rossz, azért én szeretem a munkámat.

– Jó neked! Én ki nem állhatom ezt. Néha szívesebben lapátolnék sárkánytrágyát. – Ekkor egy nagy csattanással kinyílt a nagyfőnök ajtaja. Mindkét nő megrettent.

– Granger! – Hermione talpra ugrott a neve hallatán, Jane pedig elharapta a feltörni készülő nevetését. A főnök haragos tekintettel nézett rá, kígyószerű szemével, amit talán Hermione képzelt annak. De a közel két méter magas, izmos, haragos férfi látványa félelmet keltő volt így is.

– Igen, Mr Greenwood! – egyszeriben felvette a jó kislány vagyok és készen állok pozíciót, ami körülbelül annyit jelentett, hogy kihúzta magát, felkapott egy halom aktát és bárgyú mosolyt villantott a kopasz, hórihorgas, kimért alakra, akinek Voldemorttal ellenétben az orra még megvolt. Az utóbbi lényeges különbség volt, no meg a vörös szemek helyett, főnökének idegesítően kék szeme volt, s amolyan a „vesédbe látok” tekintete. Ettől azonban nem csak őt, hanem az összes társát kitörte a frász.

– Tolja már ide a seggét! Ne kelljen még egyszer szólnom! – A reszelős hang tulajdonosa nem tűrt késlekedést. Türelmetlen volt, elfoglalt és rettentően túlterhelt. És ma a szokottnál is mogorvább arckifejezést öltött.

– Igen, uram! – rebegte még egyszer. Mikor Mr Greenwood hátat fordított, Hermione kérdőn nézett Janere, aki intett neki, s azonnali cselekvésre buzdította.

– Granger! Merlin szentségit, fából van a lába, hogy nem tud mozogni, vagy csak valaki magifix-szel ragasztotta oda? – A lány ledobta az aktákat, aztán intett Janenek, hogy szorítson érte. Mikor belépett az irodába egy pillanatra megtorpant, mintha valamiféle szentélybe lépett volna be.

– Üljön le! Mi van magával, Granger? Máskor nagyobb szája szokott lenni, talán megijedt a képemtől? – kérdezte gonoszul a főnöke, s helyet foglalt a sárkánybőr székében. – Talán emlékeztetem valakire, akit nem akar látni?

– Az egyik… ismerősömre – nyögte ki a választ Hermione. Inkább lenyelt volna egy halom békát és felböfögi, minthogy elárulja Archibald Greenwoodnak, hogy Voldemortra hasonlít. Majd hozzátett még egy mondatot. – Már meghalt.

– Részvétem. – Heves lapogatásba kezdett az egyik aktában, persze cseppet sem látszott zavartnak. – Képes összeszedni magát?

– Oh, igen, persze, elnézést! – Fogalma sem volt, hogy mikor vált ekkora balfácánná, de mióta Ronnal szakított egyáltalán nem érezte önmagának magát. Mi üthetett belé? Legszívesebben leharapta volna a saját nyelvét.

– Nos, remélem, hogy képes félretenni az érzelmeit, és foglalkozhatunk a munkával. Felettébb el vagyunk havazva, sok az ügy, kevés az ember. Magának meg végre megbízatást kellene adnom.

– Tényleg? – Hermione szemei felcsillantak és szíve hevesebben kezdett dobogni. Figyelmeztetnie kellett magát, ahogy ne bízza el túlságosan magát

– Igen, tényleg, bár ahogy elnézem magát, lehet, mellé fogtam, de Jane nem alkalmas a feladatra. Magának azonban megvannak a kvalitásai, ami ehhez a munkához szükséges – érces hangja mellőzött volt bármilyen érzelemtől, ellenben Hermione hálás volt neki.

– Köszönöm, uram! – hálálkodott még mindig egy kicsit feszengve. – Nem fogok csalósát okozni.

– Mivel ez az egyetlen dobása, nem hiszem, hogy erre sor kerülhet. – A gonosz vigyor elképesztően felbosszantotta.

– Hogy értette azt pontosan, hogy ez az egyetlen dobásom? – vonta össze a szemöldökét Hermione.

– Nézze, Granger, ismerem a múltját, még Potterrel és Weasleyvel is beszéltem magáról. De nem vagyok elájulva a teljesítményétől.

– Még nem volt alkalmam élesben bizonyítani. Nem gondolja, hogy elég elhamarkodottan ítél?

– A képzése során nyújtott teljesítménye aggaszt. Különös időket játnak, tudom, hogy az eszével nincs gond, de nem aurornak való.

– Ezt nem tudhatja biztosan. Keményen dolgozom, és ha ad egy lehetőséget megmutathatom, mit tudok.

– Most lesz rá alkalma – jegyezte meg reszelős hangon. Kék szemeit végigfuttatta a lányon, de valahogy az az érzése támadt, hogy hibát követ el. – Először meglátjuk, hogyan teljesít, aztán beszélgetünk a további sorsáról. Mint azt tudja aurorok sokféle munkát képesek elvégezni.

– Ismerem a szervezet felépítését, uram – válaszolt kimérten, némi sértődöttséggel. – Mondja el, hogy mi lesz a dolgom?

– Testőr lesz, a szó legpontosabb értelmében. Szinte észrevétlennek kell maradnia, beleolvadnia a környezetébe. Ez amolyan rutin feladat, de a védendő személynek még csak sejtenie sem szabad erről.

– Elvállalom – mondta Hermione nemes egyszerűséggel.

– Ez természetesen nem volt kétséges. Will Milford irányítja az akciót, ő fogja elkísérni a munkaadójukhoz és majd tisztázzák a helyszínen a többit. Negyed óra múlva itt lesz. Addig készüljön fel és vegye ki a hajából azt a nevetséges ceruzát.

– Rendben van.

– Elmehet, Miss Granger! – adta ki a parancsot, aztán már nyitotta is az első aktát a sok közül.
Hermione enyhén kába volt az előbbiektől, de boldog volt. Igazság szerint hosszú idő óta most érezte először az előrelépést.

– Na, mesélj mi volt! – csapott le rá egyszerre Jane érdeklődve.

– Kaptam egy megbízatást – mosolyodott el Hermione boldogan. – Végre sikerült!

– Annyira örülök neked!

– Maguknak semmi dolguk nincsen? – szólalt ki főnökük ingerülten. – Menjenek a dolgukra és ne itt randalírozzanak.

– Igen, uram! – válaszolták egyszerre engedelmesen.

***

William Milford egy magas, tagbaszakadt férfi volt, sűrű fekete hajjal és gyilkolásra kész tekintettel. Fegyelmezett, kimért magabiztosságával kiérdemelte munkatársai csodálatát és egyben tartózkodó viselkedésüket. Egyébként, pedig egy igazi seggfej volt. Ennek ellenére kitüntetések egész sorozatát mondhatta magáénak, amit Hermione Granger némileg irigyelt is tőle.

Amikor a Minisztérium előcsarnokában találkoztak csak egy kurta biccentésre futotta tőle, majd a férfi kissé durván megragadta Hermione karját, aztán már ott sem voltak. Szólni sem volt képes, de nagyon idegesítette az auror keménysége.

– Legközelebb szólj, ha ki akarod rángatni a karom – méltatlankodott Hermione, miközben igyekezett úrrá lenni a szédülésén.

– Nincs vesztegetni való időnk – kapta meg a kimért választ. – Különben sem érdekel a nyafogásod.

– Hát ez remek – morogta mérgesen.

– Zöldfülű vagy, Granger, és ne várd, hogy örüljek ennek – jegyezte meg epésen és metszően hideg tekintetét Hermionéra meresztette.

– Nem fogok csalódást okozni, ha erre gondolsz.

– Mást nem is okozhatsz, csak csalódást.

– Bunkó – szűrte a fogai között, aztán megigazította talárját és közül nézett.
Hermione először a fényt látta meg, ami kiszűrődött a megszámlálhatatlanul sok ablakon keresztül, melyek olyan derengésbe fogták körbe a parkot, mintha csak egy tündérországbeli tájat kémlelne. Tengernyi, nyíló rózsa balzsamos illata simogatta, s azonnal elvarázsolta. A boszorkány arcára egyből kiült a csodálkozás, ám társának faarca arra sarkallta, hogy inkább vessen véget ennek a szentimentális álmodozásnak.

Egy hatalmas villa, vagyis inkább kúria előtt álltak, ami cseppet sem látszott ismerősnek Hermione számára. Will nem tűnt túlságosan meglepettnek, talán mert hasonlóan jómódú család sarja volt, így hozzászokott az impozáns otthonokhoz. A közelben egy szökőkút helyezkedett el, mely egy neves varázsló szobrát ábrázolta. Valahonnan ismerős volt Hermionénak, de még nem jött rá pontosan honnan. Will előre lépett és illően bejelentkezett.

– Jobb lenne, ha nem maradnál le, ne bámészkodj! – javasolta kimérten, ez volt az első alkalom, amikor hozzászólt a kinti közjátékok óta. A boszorkány biztos volt benne, hogy nem enyhült meg irányába. Karcos modora cseppet sem tetszett Hermionénak, nem is beszélve, hogy úgy bánt vele a férfi is, mint egy taknyos gyerekkel. – Nem lenne jó, ha eltévednél. Ilyen nagy házakban nagyon könnyű rossz irányt választani, ha nem ismered a járást.

– Roxfortban is elboldogultam. Különben sem vagyok már kislány, amúgy meg nem kell emlékeztetni, hogy most te vagy a főnök, szóval követlek amerre mész. – A férfi egy pillanatra szóra nyitotta a száját, de inkább nem akart vitába szállni a csípős nyelvű boszorkánnyal.

– Remélem, hogy nem bánod, ha én beszélek. Nekem van már az ilyesmiben gyakorlatom – szólalt meg egy kis gondolkodás idő után. A nő szúrós tekintettett nézett Willre, persze, hogy bánta, de le kellett nyelnie a békát. Nem akart többé irodai munkát végezni, így vett egy mély levegőt inkább.

– Rendben – bólogatott Hermione. Aztán kinyílt a főkapu, majd egy csúnyácska házimanó hajolt meg előttük. Mélyen meghajolt, hosszú füli a földet söpörték.

– Uram, asszonyom! Már várják önöket a szalonban – köszöntötte őket sipító hangon a mamó. Egy fakó címer volt a ruháján, amit Hermione nem tudott igazán kivenni, bár eddig is tudta, hogy egy aranyvérű arisztokrata családhoz érkeztek. A manó egészen jó állapotban volt, ami egy cseppet meg is lepte a boszorkányt.

Csendesen haladtak végig a családi képekkel díszített folyosón. Hermione gyomra összeszorult és alig tudott lélegezni. Már derengett hol is van. Lélegzése egyre hevesebb lett. A címer úgy égett az emlékezetébe, mintha legalább egy Sötét Jegy lett volna. Megesküdött magának, hogy soha nem tér vissza ide. Egy pillanatra megállt, majd az egyik ablakpárkányra támaszkodott. A pánikroham hirtelen elhomályosította az érzékeit.

Will egyből észrevette Hermione hiányát, majd odavetett néhány szót a manónak, és visszament társához.

– Te meg mi a fenét csinálsz? – kérdezte fojtott hangon a férfi. – Fontos ügyben vagyunk itt, nem csinálhatsz úgy, mintha valami amatőr kisboszorkány lennél a roxfortos elsős évfolyamból.

– Nem mondtad, hogy Malfoyékhoz megyünk – rebegte a mellkasát masszírozva. – Ha ezt tudom, akkor nem jövök ide.

– Nem értem miért olyan fontos ez? Csak egy megbízatás semmi több. Különben is a főnök biztosan ismertette a részleteket – hangjában semmilyen részét nem volt, mintha egyáltalán meg sem érintette volna, hogy egy halálfaló dinasztiának fog dolgozni.

– Rohadtul elhallgatta ezt – sziszegte Hermione mérgesen. – Mit csináljak most?

– Tőlem kérdezed? Szerintem viselkedj profi módjára, aztán majd meglátjuk, mit mondanak. Lehet nem is téged választanak – vonta meg a vállát.

– Mi a fenéről beszélsz? – rázta meg a fejét Hermione. – Választani? Mi ez, rabszolga vásár?

– Nyugodj meg, Granger! Ez csak egy munka, amit el kell végezni. Kettő vagy legfeljebb három hónap és vége lesz.

– Micsoda? Három hónap? Merlin szakállára.

– Jól van, asszonyom? – kérdezte sipító hangon a házimanó. Látszólag tényleg aggódott Hermione állapotáért.

– Igen, köszönöm, csak egy múló rosszullét – szabadkozott Hermione szégyenkezve, pedig csak a feltörő emlékek viselték meg. – Megártott a hoppanálás.

– Megértem, ne aggódjon, sokan vannak így! A szalonban készítettem elő némi frissítőt, míg az uramra várakoznak.

– Köszönjük! – válaszolta Will Hermione helyett. Majd mindhárman folytatták az útjukat a szalonba, ahol egy kellemes megbeszélésnél pár évvel korábban sokkal komolyabb dolgok is történtek. Hermione remegve ült le a kényelmes bőrkanapéra.

hosszászólás: 0