20. fejezet
Sarokba szorítva

Egészen besötétedett, amikor Hermione végre befordult az utcába, ahonnan már csak két sarokra volt a lakása. Egy órája bolyongott a környéken, direkt a hosszabb utat választva. Még mindig égett a szája attól a csóktól, amit galád módon kicsalt Malfoytól. Ha erre gondolt újra iszonyatosan elpirult és égni kezdett az arca.

Miért ébresztett benne bármit is ez a csók? Olyasmire vágyott, mire nem szabadott volna. Zsebében még mindig ott lapult a pergamen, amin Draco mozgását követhette, azóta nem bírta elővenni, mióta kirohant a Minisztériumból. Igyekezett meggyőznie magát arról, hogy csak a feladat számít. Ám ez ordítóan nagy hazugság volt. Dracóban egyszerre talált valami elbűvölőt és idegesítőt. A feszített tempójú munkamoráljától eltekintve, tényleg kedvelte a varázsló. Azonban, amit most érzett iránta, annak köze sem volt a szimpla kedveléshez. De nem lesz gond – döntötte el magában –, nem fog még egyszer megtörténni, ami ma.

Alaposan átgondolta a dolgot a legapróbb részletig. Bár gyűlölte a gondolatot, hogy most már nem fog tudni nyugodtan dolgozni vele. Az elmúlt időszak kemény munkáját sikerült egyetlen csókkal tönkretennie. Ha tisztességesen játszott volna az elejétől fogva, most nem lenne ilyen kellemetlen helyzetben. Tisztesség? Mintha bármi is, amit Lucius Malfoy felajánlhatott neki, az tisztességes lett volna. Nem mondhatta el Dracónak, hogy miért akart mindenáron az asszisztense lenni. Csak abban bízhatott, hogy elég erős a varázslata és az egykori mardekáros ne fogjon gyanút.

De amikor a magas sövényes kerítés mellett be akart fordulni a lakásához vezető úton, hirtelen görcsbe állt a gyomra. Draco ott állt a háza előtt és biztosan rá várt.

– Oh, a rohadt életbe – sziszegte félhangosan. – Most mi a francot fogok csinálni?

Azonnal megpördült a tengelye körül és nekitámaszkodott a zöld, szúrós sövénynek. Szíve hevesen lüktetett. Ennyit a varázslatról… Malfoy ki fogja tekerni a nyakát. Mégis mi a francot mondjon neki? Ha elárulja Luciust, akkor búcsút mondhat az egésznek, Malfoy is ki fogja rúgni az egyszer biztos. A következő fél percben Hermione az összes lehetőséget végig gondolta. Egyik sem tűnt túlságosan megnyugtatónak.

A boszorkány ökölbe szorította a kezét, aztán vett egy mély levegőt. Egész éjjel nem bujkálhat itt a bokrok között. Ginnyhez elmenni már késő… Igyekezett megnyugtatni magát, még volt köztük pár méter mi alatt kitalálhat valamit. Megfordult, elindult, majd amikor elérte a kőfalat, beleütközött valakibe. Vannak olyan helyzetek, amikor legszívesebben eltűnt volna. Felnézett és most teljesen berezelt Draco Malfoy füstszínű, igéző tekintetétől.

– Te mit csinálsz itt? – kérdezte vékony hangon.

– Ezt a kérdést inkább válaszold meg te – szólalt meg a vészjóslóan határozott hangon. Pontosan úgy, ahogy a tanúkat szokta megtörni. Hermione tett egy lépést hátra, majd ijedten vette észre, hogy nekidőlt a falnak. Sarokba szorítás cseppet sem volt kellemes.
– Nem tudom mire gondolsz – kezdte miután összeszedte a maradék bátorságát. Valójában nem kellett volna, mégis teljesen védtelennek érezte magát Draco haragjával szemben. Védekezően tett még pár lépést hátra, vagyis tett volna, ha lett volna hová.

– Valóban nem tudod? Mondd el szépen, hogy mire készültél ma este? Azt hiszem, hamarosan az Azkabanba töltöd majd a hátralévő idődet, úgyhogy remélem, kielégítő válasszal tudsz szolgálni – Egészen közel kellett mennie hozzá, Hermionénak már nem maradt menekülési lehetőség.

– Még mindig nem tudom mire gondolsz, Malfoy. – Ekkora égbekiáltó hazugságot nem is mondhatott volna, egyszerűen ordított róla, hogy nem mondd igazat. Draco jeges tekintettel figyelte minden mozdulatát. – Tudtommal semmi rosszat nem csináltam, ami miatt az Azkabanba kellene küldeni.

– Nem csináltál semmi rosszat? – kérdezett vissza, majd még közelebb ment a boszorkányhoz. Legszívesebben megrázta volt az engedetlen nőt, de mindig hideg fejjel állt hozzá a helyzethez. – Az igazat akarom hallani, de most rögtön!

– Az igazat? – adta az ártatlant, majd kibújt a férfi karja alatt és szapora léptekkel elindult a bejárati ajtó felé. Draco persze követette, majd újra sarokba szorította, mielőtt még beléphetett volna a lépcsőházba. – Elárulhatnád, hogy miért vagy itt, mert ezzel mindkettőnk dolgát megkönnyíthetnéd.

– Granger, Granger, neked kellene beszélned, sőt csicseregned, mint egy kismadár. Elmondanád végre, hogy mi a francot akartál velem tenni ma este? Kissé zokon vettem azt, hogy elkábítottál a bella donnával.

– Én… nem… – Oh, dehogyisnem. Viszont ezt nem mondhatta el neki. Bár jelen esetben bármit mondhatott Dracónak, akkor sem hitt volna neki.

Elég dühös volt ahhoz, hogy olyasmit tegyen, amit nem kellett volna, és egy életre megszabaduljon az évek alatt megszerzett jó hírétől. Malfoy nem is tudta, hogy mi bosszantotta jobban: Granger hazudozása vagy amit Granger tett.

– Oh, persze én meg csak álmodtam, hogy beleültél az ölembe és csókolóztunk az irodámban. Merlin szerelmére, majdnem megfektettelek az íróasztalomon. Szerintem jogom van ahhoz, hogy megtudjam miért akartál megmérgezni. Nem hiszem, hogy annyira gyűlölsz, mint főnöködet, hogy ilyen aljas tettekre kelljen vetemedned.

– Nem gyűlöllek – rázta meg a fejét, aztán az ajkába harapott. – Ez egészen másról szól, és… túl bonyolult.

– Valld be, hogy meg akartál ölni! – rontott rá egyből a férfi. Hermione szíve hirtelen fájdalmasan dobbant meg. Félrelökte Draco kezét, és hátat fordítva a varázslónak átkarolta magát. Még soha nem érezte ennyire hidegnek a nyári estéket.

– Legfeljebb elkábítani – ismerte be a boszorkány végül. – Senkit sem tudnék megölni. Mégis mit képzeltél rólam?

– A halálfalókkal nincs is gondod, vagy talán tévedek?

– Ez igazán övön aluli volt, te is tudod – suttogta halkan. – Már teljesen más időket élünk, te pedig különben sem vagy halálfaló.

Hűvös csend állt be közöttük. Draco egyszerűen ki tudta volna tekerni a boszorkány nyakát. Hermione újra megfordult, majd megpróbált a férfi szemébe nézni. Nem sikerült… Ellenben a Sárkánykígyónak még volt ereje kérdéseket feltenni.

– Meséld csak el nekem, hogyan a fenébe törlesztetted vissza ennyire gyorsan a diákhiteledet, mielőtt hozzám jöttél dolgozni? Tudom, hogy nem kerestél jól, mint auror asszisztens. Sőt röhejesen keveset. Egyedül élsz, Weasley már évekkel ezelőtt dobott téged. Költséges utazások Ausztráliába, nyaraló, fényképek a szüleidről, akiket megfosztottál az emlékeiktől. Mégis mit gondoljak rólad, Granger? Kinek dolgozol?

– Neked. És most, ha megbocsátasz, felmennék a lakásomba és kialudnám magam. Holnap meglehetősen hosszú nap vár ránk.

– Addig nem mész sehova, amíg magyarázatot nem adsz arra, amit ma tettél.

– Én vagyok az utolsó ember, akitől félned kellene – mondta végül lehajtott fejjel. – Ne kérj tőlem olyat, amit nem tehetek meg!

– Mi van? Az családom olyan kínzást végzett rajtad, amit nem lehet elfelejteni, természetes, hogy valakin bosszút akarsz állni, de sohasem hittem volna, hogy ilyen alattomosan teszed meg.

– Az nem bosszú volt, Merlin szerelmére. Nem akartam bosszút állni, jelen pillanatban az is éppen elég, hogy ne essek szét teljesen – nevetett fel keserűen. Talán itt volt a pillanat, hogy végre mindent elmondjon Dracónak. – Senkinek olyannak nem dolgozom, aki ártani akarna neked. Megmentettem az életed. Szerinted elfelejtettem, hogy mit tanultam aurorként? Hát nem.

– Nem hiszed, hogy ennyivel megelégszem. Addig nem megyek el, amíg meg nem mondod, hogy miért tetted.

– Merő szeszély volt. Ostobaság vagy nevezd, aminek akarod.

– Ha egy csókot akartál volna, akkor nem kellett volna elkábítanod – sziszegte dühösen. –Valami itt bűzlik és egyáltalán nem egy három napos hippogriff trágyáról van szó. Régóta tudom, hogy valami nincs veled rendben.

– Nem a csók miatt volt, nem is vonzódom hozzád – hangoztatta az égbekiáltó hazugságot. – És jobb lenne, ha nem az utcán beszélnénk ezt meg.

– Olyan kár, hogy nem hiszek neked – jegyezte meg végül, majd hanyagul nekidőlt a falnak. – Egész este ráérek, és nem fogok elmenni. Jól bírom az éjszakázást.

– Rendben. Nyomkövető bűbájt tettem rád – vallotta be Hermione végül. – Tessék kimondtam. Remélem, hogy most örülsz.

– Elárulnád, hogy miért? – kérdezte Draco mérgesen. – Mégis, hogy jutott ez eszedbe? Talán nemes egyszerűséggel megőrültél?

– A sok támadás és a többi után gondoltam, hogy így lesz a legjobb.

– Nem kell az aurort játszanod mellettem, Granger – horkantott fel megvetően, aztán idegesen a hajába túrt. – Nem értesz semmit. Tönkre akarod tenni, amin egész eddig dolgoztam?

– A bőrödet akartam megmenteni, vagy talán nem így történt a múltkor is? – csattant fel a boszorkány mérgesen. – Sajnálom, hogy a reflexeim még mindig nem rozsdásodtak be annyira. Igen, felelősséget érzek a biztonságodért. Talán ez baj?

– Nem kellene, hogy akkora fene nagy hőskomplexusod legyen, mint a kedves barátaidnak – oktatta ki Draco mérgesen. – Ezért, akár meg is büntethetnélek. És a felelősség? Ugyan már, kicsim, kit akarsz te megetetni?

– Tessék csak rajta – állt elé Hermione elszántan. – Gyerünk, Malfoy, átkozz meg és akkor kvittek vagyunk!

– Átok? – mosolyodott el határozottan. – Neked sokkal kifinomultabb bosszút kell terveznem. Soha még egyetlen egy nő sem kábított el azért, hogy megátkozhasson. Megbíztam benned, Granger, de most már… Nem tudom, mit gondoljak rólad.

Csípős szél suhant végig az utcán, s leszakított néhány levelet a közeli fákról. Hermione bűntudattól lesütött szemmel bámulta a cipője orrát. Elbukott és most már nem tudott többet mondani saját védelmében.

– Sajnálom – mondta ki végül. – Ezt nem így akartam.

– Ugyan, Granger, hagyjuk ezt! Griffendéles vagy, állandóan felelősséget érzel másokért és baromságokat követsz el. Elismerem bátor tett volt az egész, de meggondolatlan. Add ide azt a pergament és akkor talán megbocsátok!

– Rendben van – bólogatott a nő, majd előkotorta a pergament és átnyújtotta Dracónak. A férfi kíméletlenül tépte ketté a fáradtságos munkájának az eredményét, majd ahogy volt meggyújtotta, mit sem törődve azzal, hogy meglátják a muglik.

– Végig gyanakodtam rád, tudod? Mégis miért jött volna át egy auror a főparancsnokságról, hogy nekem dolgozzon? – megvetően felhorkant. – Álom állás, a nagy lófaszt.

– Sosem voltam igazi auror – kezdte Hermione. – Mindig mellőztek és háttérbe szorítottak, aztán kaptam egy lehetőséget és elpuskáztam. Mi a francért kell neked ennyire gyanakvónak lenned?

– Kiszagolom a hazugságot – folytatta Draco fáradtan. – Elismerem remek munkát végeztél. Azt hittem, érzünk egymás iránt valamit, ami nem utálat és megvetés. Ez tetszett nekem, nagyon bejött. Átvertél, elhitetted velem, hogy kívánlak és kellesz nekem, pedig csak közben a terveidet szövögetted.

– Közel sem jársz az igazsághoz.

– Tedd már meg, kérlek, hogy felvilágosítasz!

– Azért küldtek, hogy megmentsem az életedet, kerül, amibe kerül – mondta végül a boszorkány halkan. – Én vagyok a testőröd.

– Oh, hogy Merlin bassza meg! Tudod, hogy mit tettél, Granger? Tönkre tettél mindent, amin eddig dolgoztam, de teljesen. Tudtam, hogy követnek és nem jöttem rá, hogy te vagy az. – Azzal megragadta Hermione karját, majd a nő lakásába hoppanált vele. A boszorkány ismét szédült, de most már nem csak Draco közveszélyességétől, hanem az egész helyzettől is. Le kellett ülnie egy pillanatra. Draco eközben fel-alá járkált a parányi nappaliban és igyekezett nem beleütközni semmibe sem.

– Amikor Weasley átadta az emlékedet egyből gyanakodni kezdtem, bár nem mintha diszkrétebb lettél volna korábban. De úgy gondoltam, csak az auror ösztöneid miatt volt az egész. Nyomozni kezdtem és akkor kiderült néhány apróság. Merlinre, bedőltem neked, hogy környezetváltozásra van szükséged.

– Ebben tévedsz – mormolta a boszorkány. – Minél messzebb akarok innen menni, miután vége ennek.

– Oh, eszedbe ne jusson megmozdulni, mert nem állok jót magamért! – Még soha nem látta Dracót ennyire feldúltnak, olyan volt, mint egy felbőszült hippogriff. Mintha az irodai viselkedése lett volna csak igazán színpadias, és ez lett volna a valódi énje. – Meséld csak el, hogy miket tettél a hátam mögött!?

– Nem fogom.

– Megnehezítheted a dolgunkat, de mindketten tudjuk, hogy most én vagyok erőfölényben. Hidd el, ezernyi törvényes utat találok, hogy szóra bírjalak – mondta eltökélten, s úgy nézett rá a szúrós, szürke szemével, mintha fel akarná nyársalni. – Önként és dalolva el fogsz mondani mindent.

– Az összes munkatársadat kikérdeztem, leellenőriztem őket, de egyik sem akar megölni igazából, ellenben gondolatban ezerszer megfojtottak már. Az összes fenyegető leveledet elolvastam, feljegyzéseket készítettem róla és továbbítottam a másolatokat az auror főparancsnokságra. Feltérképeztem a lakásod egy mérföldes környezetét, egy halom védőbűbájt helyeztem el. Követtelek mindenhova és megtervezem a menekülési útvonalakat, figyeltem a tömeget…

– Szép – bólintott Draco, majd leült a viharvert fotelbe, szemben Hermionéval. A boszorkány szörnyen érezte magát. – Mit mondtam neked a leveleimről?

– Hogy ne foglalkozzak velük.

– Pontosan így volt – húzta penge vékonyra az ajkát a varázsló. – Remek a memóriád, ezt mindig is szerettem benned. Miben mondtál még ellent nekem?

– Semmi másban.

– Tudod, azért egy kissé hálátlan vagy – kezdte Draco és hátradőlt a fotelben.

– Hálátlan?

– Igen, hálátlan.

– Szóval hálátlant mondtál?

– Igen, azt mondtam.

– Miért is vagyok hálátlan?

– Munkát adtam neked, és te hátba támadtál – jelentette ki Draco. – Tőled azért nem ezt vártam.

– A titkos azt jelenti, hogy nem mondhatom el senkinek – szólalt meg a boszorkány. – Felbéreltek. Én… pedig… elfogadtam ezt a képtelen munkát. Én…

– Ki volt az?

– Ki volt ki?

– Aki felbérelt?

– Malfoy…

– Mondd el! – rivallt rá mérgesen. – Talán félsz tőlem vagy tőle?

– Igen, félek – vallotta be a nő mérgesen, aztán vett egy mély levegőt. – Túlságosan is kiszámíthatatlan vagy. A megbízom meg… nos, ő is.

Dracónak lassan kezdett összeállni a kép. Talán nem is kellett annyira sokáig nyomozni, hogy megtudja ki áll a háttérben. Sőt olyan nagyon hülye volt, már akkor rájöhetett volna, amikor Granger bankszámlájánál szimatolt. Hiszen ki más adna ki elég galleont ahhoz, hogy biztonságban tudja? Hát persze, hogy az apja. És most itt volt ebben a kicseszettül képtelen helyzetben… Bár ne érezte volna úgy, mintha minden kicsúszott volna a kezei közül. Még az a rohadt álomkép is, amiben Grangert meg akarta szerezni.

– Az is csak színjáték volt, hogy vonzódsz hozzám? – tette fel a kemény kérdést. Hermione felkapta a fejét és egyenesen a varázsló szemébe nézett. Nem tudta pontosan mit is válaszoljon erre, túlságosan is szorult a hurok a nyakán.

– Erre nem ilyen egyszerű válaszolni.

– Szeretnék tisztán látni veled kapcsolatban – mondta őszintén a varázsló. – Ennyit igazán megérdemlek. Gyűlölöm a titkokat és a hazugságokat. Egyszerűen nem hiszem el, hogy hagytam magam az orromnál fogva vezetni. Mindennap ingereltél, Granger, olyan dolgokat képzeltem el veled, amiket nem is kellett volna. Bocsáss meg, ha kissé ingerült vagyok.

– Nem volt színjáték, oké? Vonzódom hozzád, nem értem miért, de így van. Annyira más vagy, egyszer dühítesz és megőrjítesz. Mindig hatással vagy rám. Érdekel a biztonságod és…

– És?

– Ez nekem nem megy – rázta meg a fejét és felállt a székből. – A legjobb lenne, ha ezt a beszélgetést nem folytatnánk tovább.

– Addig folytatjuk, amíg én azt nem mondom.

– Draco – szólította talán először a keresztnevén –, ne tegyél tönkre, kérlek!

A férfi ajka egy vékony vonallá préselődött össze, arcéle megfeszült.

– Nos, rendben van. Elmegyek, de ezzel még nem rendeztük le ezt az ügyet. – Miután a varázsló dehoppanált Hermione fáradtan felnyögött. Ezt remekül sikerült elcsesznie.

hosszászólás: 0