32. fejezet
A parton

Lassan tért magához. A delíriumos köd még kavargott a feje körül, erőtlenül megpróbálta felemelni a karját, de csak remegve tudta megmozdítani, aztán nem is erőlködött tovább, annyira megnyugtató volt így feküdni. Halvány emlékek kavarogtak körülötte, hangok, villanások, érzések, mintha egy gyorsan forgó körhintában ülne nézte volna végig az egészet. Biztosan beverte a fejét – gondolta bágyadtan. Az erős napsütés égette az arcát, ereje híján nem mozdult. Szája kicserepesedett, a só marta a bőrét, mindenét beborította a homok és félig még a vízben volt. Nem merte kinyitni a szemét. A víz lágy hullámai csapkodták, s tudta, hogy össze kell magát szednie, minden egyes perccel közelebb került egy olyan állapothoz, amiből már segítség nélkül nem tud visszatérni.

Ekkor ének hangját hallotta, ahogy lassan-lassan bekúszik a tudatába. Lágy, édes, csábító dallam, ami tejesen átjárta az egész testét. Mennie kellett, úszni utána a végtelenbe, de szerencsére elégé fáradt volt ahhoz, hogy felkeljen… Milyen édes női hang, ahogy hívja magához, szerelmet ígér, megváltást és őrült, gyönyör teli vágyat. Mennie kellett, át kellett ölelnie, magához kellett szorítani a nőt, aki ennyire gyönyörűen énekel csak neki. Semmi másra nem tudott gondolni csak a dallam ütemére, s észre sem vette, hogy a víz egyre mélyebbre húzza vissza az óceánba. Ütemes léptek zaja hangzott fel a homokos parton. Aztán már csak az átkok villanását látta.

– Tűnjetek innen mocskos, undorító, hínárzabálók! – üvöltötte Hermione zihált, vizes hajjal és iszonyat dühösen. – Stupor, Stupor!

A csábító szirének borzalmas vijjogásba kezdtek. A földöntúli lágy, selymes hangot felváltotta a dühös károgás. Hermione elszántan vette fel a harcot a lények ellen és nyerésre állt. Hamarosan a sellők eltűntek az opálosan kék vízben. A boszorkány megtépázva ugyan, de elszántan engedte le a pálcás kezét, aztán belekapaszkodott a férfiba és húzni kezdte.

– A francba, Malfoy! Megpróbálhatnád összeszedni magad! – A varázsló még mindig kicsit ködösen érzékelte a külvilágot.

– Igyekszem – mondta végül kiszáradt szájjal.

– Azt látom. – Hermione még mindig zihálva igyekezett minél távolabb húzni őt a víztől, varázslattal persze egyszerűbb lett volna, de a felfokozott izgalmi állapot elhomályosította a boszorka józan ítélőképességét.

– Még hogy én vagyok közveszélyes hoppanálásban – köhögte Draco, miután sikerült együttes erővel partra vergődniük, mindketten kifulladva hevertek az aranyló homokon. A boszorka aggódott érte. Miután Draco újra kinyitotta a szemét és mélyet lélegzett végre biztos lehetett benne, hogy nem történt vele semmi olyasmi, ami maradandó károsodáshoz vezetett volna. A haja még mindig tele volt homokkal, a ruhája jócskán megsínylette ezt a kis kitérőt, de legalább életben volt. – Hol az ördögben vagyunk?

– Az egy zsupszkulcs volt, nem hoppanáltunk – közölte a boszorkány még mindig szaporán dobogó szívvel. Leguggolt a férfi mellé és megvizsgálta a fején lévő vágást. A varázsló ellökte a kezét és még káromkodott is. – Jól vagy?

– Honnan tudtad, hogy melyik voltam én? – kérdezte a férfi kiszáradt torokkal. – Jobb, ha minél előbb válaszolsz. Ekkora őrültséget. Megbolondultál? Egy gyilkost is hozhattál volna magaddal.

– Reménykedtem benne, hogy működik még a nyomkövető bűbáj. Különben is a százfűlé főzetnek már teljesen elment volna a hatása mire ideértünk – magyarázta a boszorkány. – Ha nem te lennél Malfoy, akkor már régen megkötöztelek volna.

– Mintha te valami nagy szakértője lennél százfűlé főzetnek – morogta a varázsló, majd ülő helyzetbe tornázta magát. Feje iszonyatosan lüktetett és a szemét is meg kellett törölnie, ami kicsit égett a sótól. Mindig is utálta a homokot, legalábbis akkor biztos, amikor belement a szemébe.

– Meglepődnél, ha tudnád, hogy már másodikos koromban főztem belőle egy kondérral – morogta mérgesen, majd visszahajított egy kagylóhéjat az óceánba, aztán felállt és hátat fordított neki. A szél hideg volt és az sem segített, hogy teljesen vizes volt. Megszáríthatta volna magát, de nem akarta.

– Aham… Hogyne, elhiszem, hogy képes voltál ilyesmire. – A gúnyossága cseppet sem tetszett a nőnek. Valójában Draco még mindig Hermione miatt aggódott, aki képes volt minden helyzetben valami őrültséget csinálni.

– Nem számít – morogta a boszorkány és karba tett kézzel figyelte a horizontot, s továbbra sem nézett Dracóra.

– Hol a francban vagyunk? – kérdezte újra, viszont most már sokkal erélyesebben. Nos, Hermionénak kellett vennie egy mély levegőt, mire tudott válaszolni. Nem egészen ez volt az úti cél, de valószínűleg a zsupszkulcsba így is be volt programozva az első út.

– Ausztráliában. – Az ifjú Malfoy arca mintha még jobban elfehéredett volna, aztán mintha teljesen elöntötte volna a düh.

– Micsoda? – hördült fel Draco és könnyedén felugrott a homokos partról. Hermione fázósan karba tette a kezét, igyekezett nem mutatni, hogy még mindig szenved a történtek okozta sokkhatásától. A férfi pedig megpróbált úrrá lenni a szédülésén.

– Mondtam, hogy ez egy zsupszkulcs…

– De azt kifelejtetted, hogy a Föld másik felén kötünk ki. – Malfoy tajtékozott a dühtől, úgy ahogy még soha nem látta. – Oh, remek, Granger, gratulálok! Megint csak sikerült hazavágnod mindent.

– Megmenekültél, nem? Elég hálátlannak tűnsz, ahhoz képest, hogy megmentettem az életedet – jegyezte meg durcásan Hermione.

Persze azt nem akarta közölni a férfival, hogy az ő hibájából landoltak az óceánban, hiszen korábban elengedte a férfit, mint kellett volna, de a lényeg, akkor is az volt, hogy megmenekültek. Lucius Malfoy biztosan pezsgőt bont majd a tiszteletére, ha megtudja, megint csak sikerült megmentenie a fiacskáját.

– Oh, nagyon is hálás vagyok, hogy háromévnyi munkámat tetted tönkre a hősködéseddel – morogta a férfi, majd viharszürke szemét metszően a boszorka tekintetébe fúrta. Hermione most látta csak igazán valódi dühvel. Iszonyatos erők lakoznak Dracóban, és a boszorka örült, hogy a keze ügyében tarthatta a pálcáját. – Van fogalmad róla, hogy mit tettél?

– Ezt nem értem. Mégis milyen munkád van ebben? Mit is tettem tönkre? Azt hiszem, hogy ideje komolyan beszélnünk.

– Merlin isteneire, csak nem komolyan vetted? – Draco megint elkáromkodta magát és idegesen a hajába túrt. Ilyen viselkedést soha nem látott még a varázslótól. Malfoy nem volt sem szétszórt, sem ilyen elemien dühös, de most itt a parton igencsak hasonlított a reakciója minden más, normális emberéhez. Ez nem az az irodai Sárkánykígyós jelenet volt, ez itt maga Draco Malfoy, álarc és ráerőltetett szerep nélkül.

– Micsodát? Mégis mit vettem komolyan? Elárulhatnád végre, hogy mire gondolsz. – Hermione teljesen kétségbeesve nézett a férfira. Számított rá, hogy nem fog tetszeni neki a válasz, sőt…

– Arra, hogy jelöltettem magam Mágiaügyi Miniszternek. Oh, szentséges ónfenekű üst, ennyire hülyének nézek ki? – tehetetlenül csóválta meg a fejét, majd beletűrt a hajába és hátrasimította. – Hogyan gondolhattad komolyan, hogy ez igaz és nem színjáték?

– Miért ne vettem volna komolyan az istenért? Ezer és egy éjszakát töltöttünk együtt, hogy tökéletesítsük a beszédeidet és a programodat. Passzíroztam az agyam…

– Felesleges volt. Az egész csak egy ügyesen eltervezett akció és semmi több – folytatta a férfi –, amit te tejesen tönkretettél. Mi a francnak kellett megmentened? Majdnem elkaptam azt a szemetet. Csak, hogy tudd egyetlen egy perc kellett volna…

– Miket hordasz itt össze? Színjáték? Mégsem akarsz Miniszter lenni? – Draco még a feltételezés hallatára is azonnal hidegen felkacagott.

– Megőrültél? Dehogy akarok Mágiaügyi Miniszter lenni. Ki akar akkora felelősséget magának, hogy megmondja mi jó és mi rossz a varázsvilágban? Elismerem apámat bosszantani vele nem volt utolsó, és élveztem, hogy mennyire beleéli magát a szerepbe – halványan elvigyorodott és egy levegővételnyire szünetet tartott. – Mégis az én múltammal? Az egész auror testület sem lenne elég, hogy megvédjenek. Mit gondolsz, miért akartalak távol tartani a postámtól? Óráként érkeztek a mérgező bájitalokkal ellátott levelek… Nem képzelted, hogy ilyen őrültségre vágynék.

– Mi a fenéről beszélsz itt össze? – hördült fel Hermione és egyből fenyegetően nézett Dracóra. – Mégis, akkor minek kellett ez az egész színjáték? Az apád tud róla, hogy valójában nem is akarsz Miniszter lenni?

– Dehogy tud róla – legyintett Draco. – Még dédelgeti az álmot, hogy a családunk egyszer híresebb és dicsőségesebb lesz, mint valaha. Ám ez nem fog összejönni.

– Örülni nem fog.

– Neki csak azért volt jó az egész, mert újra népszerű lett az aranyvérű körökben. Eljárt néhány fontos eseményre, hallatta a hangját és felhelyezte a Malfoyokat a tiszteletreméltó aranyvérű arisztokrata családok közé… Vissza akarja kapni a pálcáját és… Mindegy. Ezzel a hülye testőr dologgal elszúrtátok az én munkámat. Gratulálj a nevemben is apámnak!

– Ez igazán remek – riposztozott Hermione és kezdett hasonló állapotba kerülni, mint a varázsló. – Köpni valóan fantasztikus. Egyszerűen… meg tudnálak fojtani.

– A Főnix Rendjének dolgozom – váltott témát Draco. Hermione ajka meglepetten nyílt szét és egy pillanatig egyáltalán még csak fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Annyi éve volt, amikor még ő is oda tartozott, de aztán… Az auror álmai akkor törtek össze, amikor feloszlatták Rendet és tessék…

– Hogyan, Malfoy? Mégis mit kerestél volna a Rendben? Sohasem mondták… Hiszen a Rend feloszlott Voldemort halála után. Nagyon remélem, hogy hihető történettel állsz elő, mert ez az egész irtózatosan bűzlik.

– Nagyon fog neked tetszeni a történet, abban biztos vagyok – bizonygatta a férfi hidegen.

– Érdeklődve várom.

– Kingsley Shacklebolttal kezdődött az egész még évekkel ezelőtt. Nem találtam a helyem a varázsvilágban, rossz időszak volt, de ő segített újra beilleszkedni. Egy véletlen folytán találkoztam vele, még gyógyító tanonckoromban. Elsimítottam egy csúnya ügyet, és akkor felvetette, hogy mi lenne, ha pályát módosítanék.

– Milyen szívmelengető történet.

– Hosszú és unalmas történet, viszont a lekötelezettje lettem – mondta a varázsló. – A pártfogóm lett, és az ő támogatásával jutottam be a Mágiajogi Kamarába, majd a Wizengamot tárgyalótermeibe.

– Miért segített pont neked? – A férfi meg is sértődhetett volna ezen a megjegyzésen, mégsem tette. Annyi mindent megélt már, hogy kezdett teljesen immunissá válni az ilyesmikre.

– Máig nem tudom egészen pontosan, hiszen te is tudod mit tettem – emlékeztette Draco. – Persze ezt elmondtam neki is, de ő csak Dumbledore szavaival válaszolt és hozzátette, hogy van mindenki számára egy esély.

– Ez rá vall – vonta meg a vállát Hermione. – Folytasd!

– Amikor felajánlotta, hogy lépjek be a Rendbe, már nem haboztam. – A boszorkány elképedve hallgatta a szavait.

– De hogyan, amikor feloszlott a Rend. Ezt nem értem.

– Soha nem oszlott fel – rázta meg a fejét Draco. – Kezdő korom óta tag vagyok, és azóta eltelt már jó pár év. Szép számmal bővült a csapat, egész hálózattá fejlődött.

– Rendben, tegyük fel, hogy elhiszem neked. De majd erre visszatérünk.

– Kingsley három éve tudja, hogy le akarják léptetni a Mágiaügyi Miniszter pozícióból, de csak csendesen. A háború óta ez lenne a harmadik ciklusa és vannak, akik nagyon nem akarják a miniszteri székben látni. Az idei választás pedig pontosan kapóra jött. Waverlyvel együtt készültünk az akcióra, hogy beszivárogjunk a legfelsőbb körökbe…

– Ezt nem hiszem el – csóválta a fejét Hermione. Egy pillanatra le kellett guggolnia, hiszen beleszédült ebbe az egészbe. – Te Rendtag vagy, Kingsley a barátod, Waverly pedig a társad. Mi a fene fog még kiderülni?

– Potterék is velem dolgoznak – vonta meg a vállát Draco. – De most már minden esélyünk elszállt arra, hogy elkaphassuk azokat a szemeteket.

– De a zsupszkulcs több utat is kibír – mondta a boszorkány majd kinyitotta a tenyerét, amiben még mindig itt volt a kis medál, ami segített neki megszökni.

– Apámtól kaptad, ha jól emlékszem. – Draco elvette tőle az apró kis ékszert, majd megvizsgálta és visszaadtam a lánynak.

– Igen, tőle kaptam – válaszolt végül Hermione fáradtan.

– Akkor három napig legalább itt kell dekkolunk. Nem tudjuk addig használni. Hoppanálni pedig öngyilkosság lenne ilyen nagy távolságból. – A férfi mérgesen belerúgott az egyik homokvár maradványába, amit a dagály még nem rombolt szét teljesen. Hátat fordított Hermionénak és tüntetőleg zsebre tette a kezét. Még mindig mérges volt, de már tudott parancsolni az érzelmeinek. – Az a három nap éppen elég, hogy kizárjanak, és akkor már nem tudok… Keresünk kell egy másik megoldást.

– Miért nem mondtad el, hogy Rendtag vagy? – A varázsló mélyet sóhajtott és megfordult. Nem kellett volna Hermionét és az apját hibáztatni semmiért. Jól tudta, hogy a bál egy csapda lesz, de azt nem, hogy ő maga fog belesétálni és magával rángatja a barna szemű boszorkányt is.

– Miért mondtam volna el? Mintha számított volna. – Hermione még inkább felhúzta magát ezen a kijelentésen. Újra felállt és szembenézett a varázslóval, aki kihívóan figyelte az indulattól megremegő ajkat, amit még most is csábítónak talált.

– Azt hiszed, nem segítettem volna? – fakadt ki végül mérgesen. – Akkor talán nem követtem volna el annyi hibát és hatékonyabbak lettünk volna.

– Nem tudom mi lett volna, ha elmondom. De ez már teljesen lényegtelen. Ez az én feladatom volt és… nem akartam senkit sem belekeverni. Téged sem.

– Az apád felkért testőrödnek. Ezért ne merj hibáztatni! – Megint témánál voltak. Draco pedig nem szándékozott elkendőzni a véleményét.

– Amikor rájöttem mit csinálsz, megpróbáltalak lekoptatni, de apám, akkor gyanút fogott volna, ezért is engedtem, hogy maradj. De látom, hogy ez hiba volt.

– Hiba volt? Komolyan mondod?!

– Francba! – hördült fel Draco mérgesen. – Azért mondtam ezt, mert griffendéles vagy és mindenbe beleütöd az orrodat, még abba is, ami nem tartozik rád.

– Szépen vagyunk. Pedig néhányszor megmentettem az irhádat. Apád gyakorlatilag megvesztegetett, hogy legyek melletted. Az iszonyatosan jövedelmező, de meglehetősen problémás állásajánlatra nem tudtam nemet mondani.

– Problémás? Szóval ennyire élvezted a közös munkánkat? Ez aztán remek. Végül csak kibújik a kerti törpe a zsákból.

– Neked dolgozni nem egyszerű, és még finoman fogalmaznak. Ezt bizonyítja az a seregnyi alkalmazott is, akiket kirúgtál. Ezerszer fojtottalak meg gondolatban, amiért annyiszor megbántottál.

– Tudni akarod miért? Nos, tessék, elmondom. Azért szabadultam meg tőlük, mert nem akartam, hogy valamelyik kiderítse rólam az igazságot. Egyébként a legtöbb valóban pancser volt, ezt be kell látnom. – Soha senkihez sem volt ennyire őszinte, de Granger megérdemelte az igazságot, és neki most rettenetesen sok mondanivalója most már érintette a boszorkányt is.

– Meg azt is tedd hozzá, hogy egy görény vagy!

– Mondd csak ki miért vagy rám zabos igazából! – folytatta az egyre nagyobb lánggal égő vitát Draco. – Megcsókoltalak a bálon és…

– Dehogy vagyok azért dühös – csattant fel Hermione. – Azt már teljesen elfelejtettem.

– Igen? Valóban így lenne. Mi lenne, ha felfrissíteném a memóriádat?

– Ha egy ujjal is hozzámérsz, akkor esküszöm, megátkozlak! – A boszorka cseppet sem volt veszélytelen.

– És mi volt az, amit mondtál nekem azután, hogy együtt voltunk? – terelte másra a szót Draco. Hermione arcára rózsás pírt csalt a szégyen, de egyáltalán nem esett ki a szerepéből.

– Nem érdekes – mondta végül. – Az akkor volt. Egyáltalán nem akarok beszélni róla.

– Én viszont nagyon is akarok. Mégis mit akartál Waverlytől valójában.

– Mit akartam volna, Merlinre? Mégis mit akart volna egy magamfajta lány bármelyik férfitól is. Ébredj fel, Malfoy! Semmit.

– Basszus, Granger, te tényleg hazudtál! Merlinre, te totálisan átvertél. Most már látom, hogy így volt. Túlságosan is meggyőző voltál. Ha tudnád mennyit rágtam magam ezen. – Megint idegesen hátrasimította a haját, ami már nem volt hajlandó engedelmeskedni. Egy lépéssel ott termett Hermione előtt és megragadta a karját. A szürke szemek még soha nem tűntek ennyire viharosak. – Miért tetted?

– Mégis mit akartál, mit mondhattam volna? Hogy beléd szerettem és veled akarok lenni? Nem gondolod, hogy ez túlságosan nagy baromság lett volna? Egy arany- és egy sárvérű együtt? Micsoda nagy botárny lenne.

– Az annyira szörnyű volna? – kérdezte Draco, de már kicsit nyugodtabban. A szorítása elgyengült, és végigsimította Hermione arcát. Gyengéd volt, pedig még mindig dolgozott benne az indulat. A boszorkány behunyta a szemét és kényszerítette magát, hogy ne nézzen a férfi szemébe. Nem láthatta az igazságot, túlságosan is fájdalmas lett volna. – Miért nem akartad, hogy legalább egy kis boldogságunk legyen?

– Ez komolyan csak ennyiről szólna? Mindig is problémát jelente, hogy mások vagyunk.

– Merlinre, Hermione, mégis hallod magad, amikor erről beszélsz? Mit gondolsz, mi vagyok én? Egy pöffeszkedő, aranyvér mániás varázsló? Már nem azokat az időket éljük és sajnálom, hogy nekem kell felnyitnom a szemed. Még csak nem is érdekel a véred. Ostoba kölyök voltam, amikor rád sütöttem azt a bélyeget…

– Mi akkor sem illünk egymáshoz – rázta meg a fejét a boszorkány.

– Talán tévedsz. De meg sem adtad nekünk az esélyt.

– Megadtam volna, ha… Nem érdekes.

– Még én vagyok az önző és jégszívű…

– Azért vagyok dühös, mert elraboltak minket, megkötöztek és…

– Én lehetnék dühös, mert majdnem belefulladtunk az óceánba.

– Nem az én hibám! Ha tudtam volna, hogy mik vannak a háttérben, akkor mást teszek, de úgy gondoltam meg kell mentenem magunkat.

– Most már teljesen mindegy – szólalt meg a varázsló. – De találnunk kell egy másik zsupszkulcsot, amivel elmegyünk innen.

– Honnan veszed, hogy segítek neked? – hördült fel Hermione mérgesen.

– Még mindig nekem dolgozol és nem telt le a három hónap. A munkaszerződésed még mindig aktuális. – Draco határozottsága egyáltalán nem tetszett neki, sőt legszívesebben valóban megátkozta volna.

– Felmondok – mondta ki egyszerűen és karba fonta a kezét. – Oldd meg egyedül!

– Nem tenném a helyedben. Az idő előtti felmondást tiltja a szerződésed és be is perelhetlek érte.

– Hogy ti Malfoyok milyen nagy szemetek vagytok! Képmutató, sunyi, alávaló gazemberek. Te sem vagy jobb az apádnál. – Ellökte magát a férfitól és elindult a parton. Draco pedig hosszú léptekkel követte.

– Több eszed is lehetne. Szóba állsz Lucius Malfoyjal? Drágám, aki vele kezd, annak nincs ki a négy kereke.

– Megzsarolt, ahogy te is.

– Mit vártál egy mardekárostól?

– Tőled nem vártam ilyesmit, Malfoy. Jobbnak gondoltalak.

– Megőrjítesz, Granger! Szükségem van rád. Sokáig erre nem jöttem rá, de így van. Ne akarj pont most cserbenhagyni! Segíts!

– Akkor miért nem ezt mondtad?

– Régi beidegződések…

– Nem akarok többet veszekedni. – Megállt egy pillanatra, elrejtette az érzéseit és felemelt fővel nézett a férfira. – Fázom, fáradt és éhes vagyok. Nem messze van innen a ház, ahol nyaranta szoktam lakni.

– Menjünk! – Azzal még mindig mérgesen elindultak a parton.

hosszászólás: 0