34. fejezet
Zakózseb

Másnap reggel Hermione elcsigázva ébredt, mintha nem is aludt volna. Az időeltolódás kínozta, állandóan a bál éjszakájára gondolt és még mindig minden zavaros volt. Egy Malfoyt megmenteni nem is gondolta, hogy ennyire macerás. Megmozdult az ágyban, amit rögtön meg is bánt. A kötelek okozta apró zúzódások a csuklóján továbbra is ott voltak, de ő nem tett semmit sem annak érdekében, hogy eltűntesse őket. Két órája ébren volt, viszont az állandó agyalás miatt már nem bírt tovább feküdni. Felült az ágyon.

Nem hagyta nyugodni… Az ál-Draco hangja, ami még mindig tisztán és bömbölve szólalt meg az elméjében:

– Ha nem hiszel nekem, Granger, akkor nézd meg a belső zsebét. Csak rajta, és nézd, meg mi van benne. Mire vársz? – hangzott fel a mondat újra és újra, ez pedig egyáltalán nem hagyta megválaszolatlanul.

Vajon mit tudhatott az a szemét, amit ő nem? Mély levegőt vett és érezte, ahogy az indulat és a düh teljesen átveszi felette az irányítást. Rejtegetett előtte valamit. Talán Malfoy mégsem az, akinek hiszi őt? Egye szaporábban vette a levegőt és egyre inkább úgy gondolta, hogy cselekednie kell. Meg kellett keresnie Malfoyt méghozzá sürgősen, felpattant az ágyról, aztán nagy lendülettel tépte fel az ajtót. Ki akarta deríteni, hogy mi folyik itt és ehhez nem kellett mást tennie, mint szóra bírni Malfoyt. Pálcáját a háta mögé rejtette, aztán belépett a nappaliba.

Draco azonnal felkapta fejét, ahogy meglátta a boszorkányt. Nem is kellett legilimenciát alkalmaznia, hogy lássa, nagyon nagy baj van. Granger most sokkal felfokozottabb idegállapotban volt, mint tegnap és ez rá nézve cseppet sem jelentett jót. Gondolkodni sem volt ideje, mert a boszorka villámgyors mozdulattal előkapta a pálcáját.

– Capitulatus! – kiáltotta és már a markában is volt a férfi varázspálcája.

– Ez meg mi a jó franc volt, Granger? – pattant fel a kanapáról és dühös tekintettel méregette az előtte álló a nőt. – Jól vagy?

– Hol van a zakód? – rivallt rá mérgesen, mintha valamiféle fúria lenne. Draco egyáltalán nem értett semmit, de nem mutatta zavarát. Nem érezte védtelennek magát ahhoz, és még csak pánikba sem esett. Láthatóan valami igencsak feldúlta a boszorkány érzelmeit.

– Miért? Csak nem azért támadtál rám, hogy elvidd a zakómat? – A Granger lány nem volt éppen hirtelen felindulásból elkövetett átkozások híve, azonban ez a helyzet kivételnek számított.

– Hol van? Azonnal mondd meg! – ismételte indulatosan. Hermione nem is gondolt rá, hogy mennyire nevetségesen fest, noha egyáltalán nem állt szándékában viccelni. – Egyáltalán nem viccelek!

– Ott van kint a konyhában, az egyik szék hátán. Hínár szaga van, tele van homokkal és viseltes, pedig szép darab volt. Mire kell ez neked, ha nem vagyok indiszkrét?

– Hozd ide és meglátod! – A parancs egyértelmű volt. Draco alig hallhatóan felsóhajtott, aztán úgy döntött nem rejti véka alá az érzéseit.

– Mi bajod van? – kérdezte kertelés nélkül. – Pár órája még egyáltalán nem voltál ennyire bekattanva. Talán az az óceáni éghajlat teszi vagy…

– Hozd ide azt a rohadt zakót, és fogd már be végre a szádat! – csattant fel újra mérgesen.

– Rendben. – Azzal Draco színpadiasan felsóhajtott és ráérősen indult el a nappaliba, aztán megfogta a ruhadarabot és átadta a boszorkánynak. – Remélem, hogy már boldog vagy.

– Mi van a zsebében? – Hermionénak eszében sem volt megfogni a jobb napokat is látott ruhadarabot. – Mondd meg, de azonnal!

– Miért nem ezzel kezdted? – nyögött fel fáradtan a férfi. Aztán elővett egy pergamenaktát az egyik rejtett zsebből, az ujjával rápöccintett a lapokra, amik lerázták magukról a szennyeződéseket. Szerencsére varázslat védte az iratokat. – Magamról is odaadtam volna. Feleslegesen vetted el a pálcámat.

– Mi ez? Azt mondta…

– Mindegy mit mondott az a pondró. Csak ellenem akart hangolni. Ez konkrétan az aktád, ami az auror parancsnokságról való. Olvasd el nyugodtan! – Hermione egy hosszú pillanatig csak nézte az aktár és Draco bíztató tekintetét, aztán karvalyként csapott le az iratra, a férfi pálcáját pedig egy szó nélkül visszaadta, vagyis inkább odadobta. – Nézd én…

– Mi lenne, ha most az egyszer nem szólalnál meg pár percig?

– Meg sem kérdezed, hogy miért van nálam ez?

– Egyszerű, utánam akartál nézni. Nincs ebben semmi különös…

– Igazából nem így van – vonta meg a vállát. – Ez valójában egy jelentés.

Hermione kérdőn nézett a varázslóra, aki csak intett, hogy folytassa tovább. Draco karba tett kézzel várta, amíg a boszorkány végigolvassa a jelentéseket, kiértékeléseket, amik mind róla szóltak. Nem kellett sokáig várnia. Hermione kezéből egyszeriben kiestek a lapok, s az akta is földön landolt, remegett a dühtől és nem bírt a férfi szemébe nézni. Pálcával a kezében rontott ki az ajtón és futásnak eredt.

– Granger, Granger, állj meg! – kiáltott utána Draco. – Ne csinálj baromságot!

– Az a rohadt szemét! – üvöltötte mérgesen, megállt ugyan, de még mindig a pálcájával hadonászott, mire jó néhány homokbucka szétrobbant. – Utolsó szarházi alak! Úgy gyűlölöm, mint senki mást ezen a világon. – Az arcán könnyek folytak le és teljesen magánkívül volt.

– Már nem engem gyűlölsz a legjobban? – csóválta meg a fejét a varázsló, majd eltette a pálcáját és közelebb ment. – Ugye nem akarod, hogy lefegyverezzelek? Én is értek legalább annyira ehhez, mint te.

– Tűnj el és hagyj békén!

– Elég volt ebből! Itt muglik is vannak. Csillapodj le egy kicsit!

– Hogy írhatott ilyet rólam? – gesztikulált hatalmas pálcamozdulatokkal, mintha meg sem hallottam volna Dracót. – De most komolyan. Barátok voltunk, szerettem és…

– Nyugodj meg és tedd le a pálcádat! – szólalt meg a férfi még egyszer. A boszorkány nem reagált, még akkor sem, amikor a varázsló végül varázslat nélkül elvette a pálcáját.

– Nem vagyok labilis, depressziós és kiszámíthatatlan! – üvöltötte Hermione. Magánkívül volt a dühtől és úgy érezte kezd minden összeomlani körülötte.

– Erre most ne várd a megerősítésemet. Most nem úgy viselkedsz, mintha minden rendben lenne veled.

A boszorkány legyintett egyet, aztán újra futásnak eredt. A férfinak néhány hosszú lépsébe került, mire utolérte. Dracónak végül el kellett kapnia a derekánál fogva. Hermione kiabált kapálózott, rúgott, de aztán feladta. Mindketten a homokba zuhantak. A férfi még mindig szorosan fogta őt, amikor érezte, hogy a zokogás rázta a boszorkányt.

– Bíztam benne, Draco – kezdte remegő hangon. – Szerettem és mindent feláldoztam volna érte, de ő elhagyott. Csak egy okot keresett, amiért megteheti és istenemre mondom, szolgáltattam is neki rá okot.

– Weasley egy barom – mondta a férfi és gyengéden végigsimította a nő hátát. – Greenwood pedig egy töketlen auror parancsok. Az akta pedig egy koholmány és förtelem. Nem hiszed, hogy elhittem, amit olvastam? Nem vagy önmagadra veszélyes, sem őrült. Most is csak ideges vagy.

– Te nem tudod, hogy mit éltem át az elmúlt években – szipogta Hermione. Draco változtatott mindkettejük testhelyzetén és magához ölelte. A boszorkány eltolta magától, majd ülő helyzetbe tornázta magát. Letörölte arcáról a könnycseppeket. – Senki sem érti, senki sem tudja.

– Segíts, hogy megérthessem, kérlek! – suttogta gyengéden, aztán felült ő is és megsimogatta az arcát. Hermione becsukta a szemét és elfordította a fejét. – Mondd el, mi történt?

– Hiányoztak a szüleim. Kitöröltem magam az emlékeikből és nem tudtam visszahozni őket. Felforgattam az életüket, elköltöztettem őket a lehető legmesszebb.

– Megvédted őket.

– Próbáltam helyrehozni, amit tettem, de mindketten tudjuk, hogy az elme nem játék és persze nem is sikerült – kezdte a gyűlöletes történetet, amit Draco egyetlen egy kérdéssel sem szakított félre. – Megszállottan kerestem a gyógymódot, más nem is érdekelt, de amikor tudatosult bennem, hogy nincs megoldás… addigra felégettem a hidat Ron és köztem. Eltávolodunk egymástól, talán még meg is utáltuk egymást…

Hermione itt egy kis szünetet tartott. Soha senkinek nem beszélt ennyire őszintén erről. Szerette a szüleit, ő maga sem tudta mennyire addig a pillanatig, amíg rájött, hogy mennyire fájdalmas az, hogy eltűntette saját magát az életükből.

– Csak a szüleimet akartam visszakapni. Aztán végül nem maradt semmim sem. Emlékszem annyira elkeseredtem, hogy Devonba mentem, ahol a szüleimmel laktunk. Két hétre elbarikádoztam otthon magam, amiről nem szóltam Ronnak, aztán, amikor visszatértem már egyikünk sem volt ugyanaz. Veszekedtünk, szakítottunk, aztán elrontottam az auror vizsgámat, amiről a jelentés is szól, és majdnem megsebesültem. De aztán pár éve helyre hoztam mindent és keményebben dolgoztam, mint bárki más. Mégis selejtes aurornak minősítettek… legalábbis ezt már tudom.

– Nem vagy rossz auror. Hiszen hányszor mentetted meg az életem? Elviselted a nyomást, ami alatt apám és én tartottunk, mégsem roppantál össze. Ha labilis lennél, akkor régen a Szent Mungóban kezelnének az elmeosztályon.

– Miért vagy kedves megint? Hiszen elhoztatlak ide és tönkretettem a munkádat. Soha sem vagy kedves senkivel sem… Most miért mondod ezt?

– Megmentetted az életünket – szólalt meg Draco. – Nem vagyok álszent. Nem fogok ódákat zengeni rólad, de az igazat muszáj elmondanom neked. Amit én akartam, abban több kockázat is volt, mint a te tervedben. Igen, persze, hogy dühös vagyok, de ez csak azért van, mert azt akarom, hogy vége legyen ennek.

– Nagyon messze került mindkettőnk attól, hogy helyrehozza ezt az egészet.

– Persze, jobban örültem volna, ha Roxmortsba megyünk, de kitalálunk valamit. Én is legalább annyira hibás vagyok ebben, mint te – vallotta be végül Draco.

– Van egy kérdésem, amire szeretném, ha őszintén válaszolnál.

– Rendben.

– Kitől szerezted meg az aktám?

– Waverly szerezte meg nekem. Mikor beleolvastam és megláttam ki írta, egyből úgy gondoltam, hogy baromság az egész. Másrészt volt egy olyan gyanúm, Weasley nem akarta, hogy újra a Rend tagja legyél.

– Miért voltál ebben olyan biztos? Hiszen Ron a barátom… volt.

– Egy sértett büszkeségű ex nagyon sok csúnya dologra képes. Ezt tedd hozzá mindenképpen. Ráadásul Veritas szérum hatása alatt kellett mindezt leírnia. Az igazság, a valóság és a tudat megfelelése egymásnak. A szérum csak azt az igazságot tudja feltárni, amit Weasley igaznak ismert, és amit valósának hitt, de valójában… Úgy gondolom tévedett.

– Így gondolod? – kérdezte Hermione még mindig könnyes arccal. A férfi halványan elmosolyodott és megsimogatta a boszorkány arcát, amitől lassan leperegtek a megszáradt homokszemek.

– Weasley nem ért a nőkhöz. Hozzád pedig nem való egy ilyen önelégült pojáca, aki azt hiszi, megvéd azzal, ha nem hagy kibontakozni, meggátol abban, hogy magad dönts a sorsodról. Egyébiránt gőze sincs milyen egy labilis ember és fogalma sem volt hogyan kezelje ezt a helyzetet.

– Köszönöm, hogy ezt elmondtad.

– Nem akarom, hogy sírj! – mondta halkan. – Nem tudnám elviselni.

– Nehéz időszakon vagyok túl. Nem tagadom, hogy depressziós voltam, de soha nem törtem össze, ahogy az aktában áll. A vizsgán valóban hibáztam, viszont ezt követően egyszer sem. Ugyan soha nem engedtek egyetlen egy akció közelébe, de akkor is…

– Nem kell magyarázkodnod. Bízom benned, és nemsokára vége ennek és akkor már nem kell nekem dolgoznod.

– Boldog munkanélküli leszek egy óceánparti házzal és némi varázserővel? – vázolta fel a jövőt Hermione.

– Lehet ez másképp is. – A szürke tekintet találkozott az övével. Nem tudta, hogy mégis Draco mire gondol, de félt megkérdezni, azonban a férfi egyáltalán nem félt közölni a szándékait: – Maradj az asszisztensem. Ha vége ennek az egésznek, akkor nem játszom meg, hogy politikai karriert szeretnék. Bőven elég nekem a mágiajogi esetek megoldása.

– Túl komplikált lenne nekünk – szólalt meg Hermione. – Mi nem…

– Miért lenne az? Ugyan, Hermione, cseppet sem lenne komplikált.

– Nem tudok főnökként gondolni rád és állandóan érezném a feszültséget köztünk.

– Akkor legyél velem. Legyél a barátnőm.

– A barátnőd? – kapta fel a fejét hirtelen.

– Hülyén hangzik. Túl sablonos – nevetett fel halkan a férfi. Megfogta Hermione kezét és összefűzte az ujjaikat. – Soha nem kértem még ilyet senkitől sem. Legyél a kedvesem, a szeretőm, a feleségem, bármi csak maradj mellettem!

– Most éppen a kezemet akarod megkérni?

– Apámnak úgyis így fogom elmesélni – vigyorgott negédesen. – Nem érdekel semmi, csak és kizárólag te. Ha nem kellene visszamennünk, itt maradhatnánk, de még van egy elintézetlen ügyünk. Maradj velem és ne menj sehova!

– Ússz egyet az óceánban, Malfoy! Az talán helyre teszi a gondolataidat.

– Néha rohadtul nem értem a nőket – fakadt ki mérgesen. – Mégis mit kellene tennem, hogy észrevedd végre? Oda vagyok érted, Granger!

– Túl sok minden történt és nem vagyok rá felkészülve.

– Megőrjítesz, Hermione! Majd segítek, hogy elfogadd ezt az egészet. Ígérem nem lesz nehéz.

– Különböző világban élünk…

– Frászt! Nem más bolygóra mész haza munka után. A fejedben élnek csak azok a gondolatok, amik szerint mi nem vagyunk egymáshoz valók. Pedig, ha jobban belegondolsz, mi tökéletesek vagyunk egymásnak. Azt hiszed talán, hogy csak ki találtam az egészet?

– Nem, de…

– Érezted azt, amit én, akkor este? – kérdezte hevesen dobogó szívvel.

– Igen, de…

– Akartál velem lenni?

– Igen, de…

– Nincs több kérdésem.

– Rajtam vetted be az ügyvéd dumádat? Hagyj nekem egy kis gondolkodási időt. Azért ez cseppet sem fair velem szemben.

– Miért, nem működött?

– Nem igazán.

– Miért van ott mindig a de?

– Túl különbözőek vagyunk.

– Igazad van. Én fiú vagyok te meg lány. Nagy különbség, de izgalmas párosítás. Nem látom semmi akadályát, hogy miért ne kellene együtt lennünk.

– Nem vagy normális.

– Mit tegyek még, hogy megcsókolj végre? Tudod mit, nem érdekel. – Azzal megragadta a lányt és magához húzta, aztán lecsapott az ajkára. Követelőző volt, erőszakos és megsemmisített mindent ellenállást, megcáfolt minden egyes érvet, amit Hermione ellenük hozott fel. Testük kíméletlenül egymáshoz préselődött, amitől még elemibb volt az élmény. Mint, ahogy másban sem, Draco ebben sem volt megalkuvó.

Hermione átadta magát az elsöprő erőnek és viszonozta a csókot. Annyira könnyű volt megadni magát ennek az édes érzésnek, a férfi kényeztető, gyengéd érintésnek. A kétségeit elsöpörte a vágy, ami nagyon is azt támasztotta alá, hogy ők igen is összeillenek.

– Várj! – szólalt meg Hermione kifulladva.

– Nem akarok.

– Eszembe jutott.

– Ha nem a szexre gondolsz, akkor nem akarom hallani. – Aztán megpróbálta eltolni magától a férfit, de csak egy csók után volt hajlandó újra elszakadni Hermionétól.

– Elmondhatom, amit akarok?

– Majd később – suttogta gyengéden.

– Miért akarta Greenwood, hogy én legyek a testőröd? Bárki másra rábízhatta volna. – Draco elfojtott egy halk káromkodást.

– Nem tudom, miért akarsz erről beszélni most.

– Mert muszáj lesz kitalálnunk, hogy mi folyik itt.

– Miért pont most? Nem ér rá ez egy kicsit?

– Nem.

Draco csalódottan nyögött fel, majd mély sóhajok törtek fel belőle. Hermione egyáltalán nem törődött vele. Felkelt a partról, aztán lesöpörte magáról a homokot.

– Gyerünk, Malfoy! Még sok dolgunk van.

– Ahogy mondod – morogta mérgesen.

hosszászólás: 0