38. fejezet
Terv

Csípős szél libbentette fel a csipkefüggönyt. Kint a rózsaszínes eget a távolban fellegek árnyékolták be. Hamarosan esni fog – gondolta a Malfoy család örököse. Draco álmatlanul feküdt az ágyában. Órák óta csak Hermione halk szuszogását hallgatta, figyelte, ahogy az álomtól kipirult arc megrezzent a hideg légáramlatra, és a boszorkány még jobban beburkolózott a takarójába. Volt abban valami megnyugtató, hogy a Hermione itt feküdt mellette. Nem akarta felébreszteni, sőt úgy tervezte, hamarosan elindul. Már most azon őrlődött, hogy itt hagyja őt, és ezzel a tettével biztosan magára haragítja majd a boszorkát, de nem vállalhatott még nagyobb kockázatot.

Halkan felkelt az ágyból, aztán megfürdött és felöltözött. Tökéletes ügyvéd benyomását keltette, mint mindig. Szürke szeme most hidegen csillogott a reggeli napfényben. A fáradtságot némileg sikerült elűznie, de nagyon hiányzott egy erős kávé. Hermione még mindig békésen aludt az ágyban, amikor becsukta az ajtót maga mögött. A férfi egy pillanatra habozott, hogy visszamenjen, de aztán elővette a pálcáját, s egy bűbájjal zárta be a boszorkányt.

Maga előtt látta a nő dühtől izzó tekintetét. Végül elhessegette magától a zavaró gondolatokat, s elindult a folyosón, viszont mielőtt még angolosan távozott volna a kúriából, egy nem várt személlyel találkozott: apjával jött vele szembe.

– Szóval visszajöttél – szólalt meg Lucius Malfoy, hangjából kiérződött a düh és enyhe csalódottság egyvelege. Most ebben a halvány reggeli fényben zordabbnak nézett ki, mint bármikor. A kígyófejes sétapálca kíméletlenül koppant a márványpadlón.

– Igen, apa, visszajöttem – válaszolt határozottan a férfi. Úgy érezte magát most, mintha kiskamaszként elkapták volna és egy csínytevés miatt dorgálást kapna. Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Érzelmeit palástolva kihúzta magát az apja előtt, bár Lucius még így is tekintélyt parancsolóbb volt. A pálcáját elvehették, de a benne izzó mágiát semmi sem ölhette ki.

– Azt gondoltam, hogy távol tartod magad ettől az őrülettől, ha már sikerült elintéznem a kis utazásodat Miss Grangerrel – folytatta a fejmosást. Draco egy pillanatra lesütötte a szemét és megmasszírozta az orrnyergét. Először nem akart mondani semmit, de aztán mégis megszólalt.

– Megtámadtak minket, és vissza kellett jönnöm, nem volt más megoldás – közölte ridegen. Apja arca alig észrevehetően megfeszült, a terve mégsem úgy sült el, ahogy remélte. – Mégis mi értelme lett volna tovább ott maradni? Bujkálni? Különben sem fogok gyáván megfutamodni a feladatom elől. A végére akarok járni annak, ami a jelöltekkel történt.

– Ez nem a gyávaságról szól, Draco. Egy olyan ügybe keveredtél, ami egyáltalán nem a te feladatod lenne megoldani – jegyezte meg a férfi, majd rátámaszkodott a kígyófejes sétapálcájára. – Még nem szűntem meg aggódni érted. Az apád vagyok még mindig. A biztonságod nekem a legfontosabb.

– Ez az én ügyem, és már így is éppen eléggé beleavatkoztál. Nincs szükségem arra, hogy tovább egyengesd az életemet. Nem kell testőr, sem varázslat, sem zsupszkulcs tőled. Kézben tartok mindent.

– Igazán? Akkor magyarázd meg, hogy miért sikerült valakinek bejutnia a kúria parkjába és elrabolni téged és Miss Grangert? Látod, mik történnek, ha jó apádat nem hagyod beleavatkozni azokba az ügyekbe, amiket állítólag egyedül is képes vagy megoldani.

– Nélküled is megoldottam volna. Hidd el, hogy nem szorulok a gyámkodásodra! – szavai hidegen és keményen csengtek, bár Luciust ez egyáltalán nem hatotta meg, ő sokkal régebben űzi ezt a viselkedést, mint a fia.

– Igen, hát persze… Ha nem adom oda Grangernek a zsupszkulcsot, akkor mégis mi történt volna veletek? Bármennyire is hihetetlen még én sem látom a jövőt.

– Pont Ausztráliába kellett mennünk? Messzebbre nem is lehetett volna. Igazából, ami a legjobban bosszant az az, hogy egy taknyos kölyöknek nézel.

– Igen, forrófejűnek, aki ugyanolyan hibába esik, mint az apja. Mellesleg a zsupszkulcs nem volt előre beprogramozva – mondta Lucius. – Bárhova elmehettetek volna vele. Sejtettem, hogy Miss Granger előbb használni fogja, mint ahogy szüksége lesz rá. A nők kiszámíthatatlanok ugyebár… Rajtam kívül Waverly tudta csak, hogy hova mentetek, de ő csak tegnap este jött el hozzám.

– Már azelőtt tudták, hogy hol vagyunk, mint ahogy Waverlynek elmondhattad volna – préselte nagyon vékonyra az ajkait Draco. – Lenyomozták a kulcsot. Akármilyen kapcsolatai is vannak annak a szemétnek, pár órán belül nem tudott volna egy ilyen kulcsot szerezni. Most pedig elintézem azt a rohadékot, aki az egész mögött áll.

– Ismered azt, aki rátok támadott?

– Igen, de nem ő a célpont, hanem valaki más. Százfülé főzettel felvette az én alakomat, és ezt nem úszhatja meg. El kell kapni minél előbb.

– Nem vagy auror. Semmi közöd a Mágiaügyi Miniszter védelméhez. Ezt te is nagyon jól tudod.

– Nem szegem meg a szavamat – mondta közönyösen Draco. – A végére akarok járni ennek az egésznek és le akarom zárni.

– Ahogy jónak látod, fiam – bólintott az apja beleegyezően. Néha engednie kellett a fiának, hogy elkövethesse a saját hibáit.

– Kérhetek tőled egy szívességet?

– Miről van szó? – Lucius kérdőn vonta össze a szemöldökét. A fia soha semmiben sem kérte a segítségét az utóbbi időben, így ez a kérés igazán meglepte.

– Ne enged ki Hermionét a lakosztályomból! Semmilyen okból nem jöhet ki és még véletlenül sem jöhet utánam. Nincs arra semmi szükség, hogy belekavarjon a tervembe.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Oh és még valami, ha visszajönnek az aurorok, akkor küldd el őket.

– Miért mondod ezt?

– Bízz bennem! Később elmondom. Mennem kell. – Aztán vissza sem nézve kisétált a kúriából. Kész volt a harcra és tudta, hogy keményen küzd majd.

– Öreg vagyok én már ehhez – csóválta meg a fejét Lucius, aztán elindult a dolgozószobájába.

***

Messze a Malfoy kúriától, iszonyatosan meleg volt egy kihallgató szobában, mintha perzselt volna maga a levegő is. Szörnyű, szúrós izzadságszag terjedt a helyiségben, amitől a varázslattal a székhez szegezett a nőnek hányingere volt. Nem tudta pontosan hol van, és mi történik vele. Sötét volt, nem is inkább félhomály, s őt árnyak sziluettje vette körül. A könnyek égették a szemét, de nem volt képes vallomást tenni. Tisztában volt a helyzetével mégis órák óta tartotta magát. Félt az előtte ülő auroroktól, akik feszült figyelemmel kísérték minden egyes mozdulatát. Jane, Hermione egykori kollégája, remegve várta, hogy valamelyik auror a nyakának ugorjon.

Ron és Harry fenyegetően karba tett kézzel figyelték a gyanúsítottat. Mindketten fáradtan, kialvatlanul, türelmetlenül és iszonyatosan dühösen vártak, hogy Jane mielőbb megtörjön. Miután Ron emlékeit sikerült Roxfortban McGalagony segítségével és egy merengővel megnézni, így egyből tudták hova kell menniük.

Könnyű volt elkapni a bűnözőt, még akkor is, ha nem aurori minőségükben hurcolták őt a főhadiszállásra. Jane mindent tagadott, de Ron egyáltalán nem hitt az ártatlanságában. Ki akarta készíteni és megtörni. Idegesen végigsimította a félig leborotvált fejét, aztán egy apró intéssel jelezte, hogy beszélni kíván a gyanúsítottal.

– Megkérdezem még egyszer – törte meg a feszült csendet Ron. Kék szemei véreresek voltak a fáradtságtól és egy alapos fürdés sem ártott volna. – Mit kerestél azon a jótékonysági bálon?

– Én, én… nem csináltam semmit sem – válaszolt remegve a nő. Nem mert senkinek sem a szemébe nézni. Tisztában volt a bűnösségével, viszont még nem akarta feladni magát. – Nem tudok semmit sem.

– Ugyan, Jane, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz – folytatta a vörös hajú auror, aztán váratlanul mérgesen rácsapott az asztalra és felpattant a székéről. Ha lehet, akkor még jobban izzottak a kék szemei, amit akkor, amikor nyakon csípte a boszorkányt. – Elcsábítottál, elkábítottál és leborotváltad a hajam, aztán ott hagytál. Minek neveznéd ezt a fajta bánásmódot? Szemét ribanc!

– Ron, elég lesz! – szólt közbe Harry. – Egyelőre csak szedjük ki belőle, hogy pontosan mit tud.

– Miért támadtál meg? Majdnem megöltél.

– Ez hazugság, én nem tettem semmi rosszat – erősködött tovább a boszorkány. Először mert Ron szemébe nézni, de a férfit nem hatotta meg a tettetett ártatlanság.

– Nem gondolod, hogy auror létedre egyáltalán nem vagy méltó a könyörültre? Az Azkaban tárva-nyitva áll előtted, ha nem beszélsz. A dementorok évek óta nem csókoltak meg senkit sem. Te lehetsz az első, ezt megígérhetem. – Harry egy apró köhintéssel jelezte, hogy Ron kezd teljesen messzire menni. Barátja ugyan még mindig paprikapiros volt a méregtől, ennek ellenére mégis visszaült a székére. Jane eközben halkan sírni kezdett, ami végül hisztérikus nevetéssé alakult át.

– Én nem vagyok auror – kiáltotta artikulálatlanul. – Hát nem látjátok? Úgy kezelnek, mint egy rongyot. Nem is tudjátok mennyire kimerítő azon dolgozni, hogy végre valaki emberszámba vegyek. De ez, ami a bálon történt, egy megbízatás volt. Végre egy igazi…

– Nem volt furcsa, hogy egy társadat kell elcsábítanod? – kérdezett közbe Harry. Hangjából áradt a megvetés. A nő felszipogott, mintha igazából ő maga is sajnálná. – Egyáltalán nem gyanakodtál?

– Nekem azt mondták, hogy korruptak vagyok – válaszolta Jane elgyötörten. – Minden hájjal megkent sikkasztók, akik… nem is mondom, milyen szörnyűségeket mondtak rólatok. Most már tudom, hogy mindez igaz. A varázsvilág szégyenei vagytok. Mindenki tudja hogyan kerültetek be a testületbe… Nagyon nagy protekcióval. De közületek Hermione a legrosszabb, közveszélyes. Ti sem vagytok aurornak valók. – A hatás kedvérét a boszorkány a férfiak felé köpött, de nem járt sikerrel. Újra felnevetett, ami inkább hisztérikus vihogás volt.

– Jobban teszed, ha dalolsz, mint egy főnix madár – javasolta Ron csikorgó fogakkal. – Mindent tudni akarunk.

– De én… ne, tudok semmit, ha tudnék, akkor sem mondanék semmit sem két korrupt aurornak. Hülyék vagytok, ha azt hiszitek megtörhettek.

– Korrupt? Kapj az agyadhoz, kislány, Harryről beszélsz. Megmentette a varázsvilágot, ha esetleg nem tudnád. Megölte Voldemortot. Mit kéne még csinálnia, amivel bizonyítja az önzetlenségét? Merlin bütykére már!

– Ron, ebbe most ne menjünk bele! – csitította társa.

– Elég már! – pirított rá Ron, majd idegesen beletúrt volna hajába, ha a fele nem hiányzott volna. – Azt mondok, amit akarok, mert ez az igazság. Ez a hülye ribanc megvádolt minket, ezt egyáltalán nem hagyhatom szó nélkül. Csináltam már pár hülyeséget életemben, de az, hogy meglopjam a Minisztériumot, kissé erősnek tűnik.

– Mi lenne, ha lenyugodnál végre!?

– Én ezt már nem bírom – fakadt ki dühösen. – Meg fogom fojtani ezt a nőt, de most azonnal.

– Állítsd le magad! – szólt rá fojtott hangon Harry. – Semmi értelme ennek, ha nem őrzöd meg a nyugalmadat.

– De…

– Elég!


– Oké rendben, de Veritaserumra van szükség, ha másképp nem beszél. Nem akarok még egy órát itt ülni vele.

– Jane úgyis el fogja veszteni az állását. Még ha tévedett is, már többet nem lehet a testület tagja sem. De talán, ha beszél, akkor még lehet esélye. Úgy tudom idén novemberben lesz az esküvője, de ha nem keresi meg rá a pénzt…

– Elég, elég, elég már! – kiáltotta a boszorkány elkeseredetten. S feltört belőle a szívet tépő zokogás. – Nem tehetitek ez velem!

– Akkor mondd el, amit tudni akarunk. Gondolom vissza akarsz menni a vőlegényedhez.

– William Milford volt az.

A két auror egymásra nézett, aztán mindketten felálltak. Fenyegetően magasodtak Jane fölé, aki egyre kisebbnek érezte magát.

– Még egy kicsit itt maradsz – szólalt meg Ron. – Meg ne próbálj szökni, mert akkor biztosan az Azkabanba küldünk.

Jane végül egyedül maradt. Miután felszáradtak a könnyei gonoszan elmosolyodott, aztán kioldotta a varázscsomókat, amit a kezét kötötték össze. Tudta, hogy a Rend főhadiszállásán van és csak percek kérdése, hogy mikor tud megszökni. Milford pedig eközben megkapja, amit érdemel. Ha pedig ez nem így lenne, akkor ő fog gondoskodni róla.

***

A két feldúlt, egykori griffendéles csörtetve hagyta el a tárgyalót, ahová gondosan bezárták a gyanúsítottat. Ron idegesen hátrasimította a vörös hajának maradékát. Harry karba tette a kezét, s folyamatosan kevergő gondolatati, elméleteit igyekezett kordában tartani.

– Nagy szarban vagyunk – szólalt meg Ron és ezzel még inkább felhergelve Harryt. – Milford mégis mi a francot képzel magáról?

– Megtennéd, hogy most befogod a szádat!? – pirított rá a férfi. – Le kell higgadnunk. Csak így tudunk végiggondolni mindent.

– El akarnak minket tenni az útból. Nos, ez teljesen világos nekem.

– Induljunk, mielőtt még késő lesz.

Már éppen indultak volna vissza a Minisztériumba, amikor kis híján beleütköztek egy ismerősbe. Draco elegáns, hajszálcsíkos öltönyben állt a folyosón. Egyáltalán nem tűnt meggyötörtnek, se fáradtnak, mint a két másik Rend tag.

– Potter, Weasley, micsoda meglepetés, mintha ezer éve nem láttalak volna titeket – szólalt meg Draco diadalmasan. A két Rend tag nem volt túl boldog, amikor meglátták az önelégülten vigyorgó Szőkét. – Weasley, neked még új frizurát is volt időd csináltatni. Borzalmasan nézel ki egyébként.

– Malfoy, hát megkerültél? Már egy ideje keresünk – vicsorgott rá Ron. – Igazán megtehetted volna, hogy legalább egy apró üzenetet küldhettél volna. Füstjel vagy akármi. Waverly kezét-lábát törte érted. Oh, de várjunk csak. Hol van Hermione?

– Biztonságban – felelte kurtán. – Pihen.

– Ha megtudom, hogy baja esett, akkor én…

– Akkor mit csinálsz? – tette karba a kezét Draco, majd elmosolyodott, amolyan ravaszul, ahogy általában szokott. A Weasley fiúnak fékeznie kellett magát, ha nem akart komoly bajba keveredni. Malfoy sokkal veszélyesebb volt, mint amilyennek látszott. – Hűtsd le magad! Olyan vörös a fejed, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat. Semmi kedvem egy csúnya balesetnek a tanúja lenni.

– Hagyjátok abba! – emelete fel a hangját Harry. – Félretennétek ez az egészet egy időre? Unom már ezt az örökös csatározást. Mintha nem lenne fontosabb dolgunk… Szócsépléssel húzzátok az időt. Van ennél ezerszer fontosabb dolgunk is.

– Oké – vonta meg a vállát Ron és szúrós szemmel továbbra is Dracót nézte, a varázsló viszont egyáltalán nem látszott feldúltnak, sőt inkább a szokottnál is nyugodtabb volt.

– Milford volt az – váltott témát hirtelen Harry. – Egész végig itt volt az orrunk előtt és…

– Nem ő volt – szólt közbe Draco. – Mi lenne, ha valami diszkrétebb helyen beszélnénk?

Harry bólintott, aztán intett, hogy kövesse őt. Ron még mindig haragos tekintettel méregette Dracót, aki persze még is jeges nyugalommal fogadta a varázsló nyilvánvaló ellenszenvét. Mielőtt elértek volna a helyiségbe Waverly éppen akkor jelent meg.

– Milyen jó, hogy találkozunk – vigyorgott a varázsló. Annak ellenére, hogy megjárta a fél világot, még így is jutott ereje némi derűre. – Csatlakozhatok?

– De mennyire.

Harry egy üres helyiségbe terelte be őket, aztán elvégzett néhány varázslatot miután becsukta maga mögött az ajtót.

– Itt már beszélhetünk – közölte a férfi komoran, majd leült az asztal szélére és karba tette a kezét. – Mondd el, Malfoy, hogy mit tudsz!

– Ketten voltak, de nem Milford mozgatja a szálakat – szólalt meg Draco a lényegre térve. – Ebben teljesen biztos vagyok.

– Miből gondolod?

– Abból, hogy ő támadott meg minket. Százfüléfőzetet használt, amikor elvitt minket a Waverly kúriába. Össze akarta zavarni a dolgokat, engem pedig távoltartani a választásoktól. Különben sem egy agytröszt, hogy ilyen tervet egyedül kitaláljon.

– Igazán? – szólt közbe Nicholas. – Jó lett volna, ha legalább valami jelzést küldesz nekünk. Nagyon örültünk volna neki.

– Ha már kénytelenek vagyunk együtt dolgozni… – folytatta volna Harry, de Draco egyből a szavába vágott.

– Mi bajotok van? – tárta szét a karját Draco. – Mégis mivel üzentem volna? Sietve távoztunk Hermionéval. Eléggé meleg helyzet volt. Nem volt idő pennát és tollat ragadni. Ide sem ért volna az üzenet hozzátok. Egyébként megoldottam a problémát.

– Milyen problémát oldottál meg? Bezártad Milfordot Granger nyaralójába – horkant fel Waverly. – Majdnem otthagytam a fogam. Még meg is átkozott.

– Te kiengedted? – szólalt meg Malfoy vádlón. – Normális vagy?

– Mégis mit gondolsz mi történt, amikor kinyitottam az ajtót? Hagyhattál volna valami cetlit, hogy egy idióta, dühöngő, őrült varázslót rejtegeszt bent – közölte a varázsló fáradtan, majd fintorogva mozgatta meg a vállát, amit korábban eltalált egy átok. – Szerencsémre gyorsabban reagáltam, mint az a mocsok, így megúsztam.

– Hogyne… de mennyire.

– De azért elmész ám a jó francba, amiért azt feltételezed, hogy szabadon engedtem a rohadékot. Egy kicsit viharvert állapotban, de otthagytam megkötözve a folyosón. Kicsit kikérdeztem, de nem mondott semmi használhatót – morogta a férfi. – Nem kerültünk közelebb az igazsághoz.

– Remek – csattant fel Ron. – Akkor ezzel sem megyünk semmire.

– Nyugi! – figyelmeztette Harry. – Gondoljuk végig az eseményeket, aztán…

– És mi lenne, ha az én tervemet követnénk? Igaz, hogy csak B terv, de még bejöhet – vetette fel Draco.

– Álljunk be halálfalónak és szolgáljunk egy beteg elmét? – szólt közbe Ron. – Bocs srácok, de dolgom van.

– Nagyon vicces vagy, Weasley! De inkább arra gondoltam, hogy látogassuk meg Kingsley barátunkat.

– Ez valóban egy jó ötlet – bólogatott Harry.

– Akkor mire várunk? – csapta össze a kezét Waverly.

– Mi legyen Milforddal és Jane-nel? – kérdezte Ron. – Addig zárjuk be őket?

– Szólj Beckernek, hogy addig őrizze őket!

A vörös hajú férfi bólintott, aztán feltépte az ajtót, és kilépett rajta. A többiek követték őt, de amikor kiértek a folyosóra meglátták Milford élettelen testét a padlón heverve találták. Waverly gyorsan ellenőrizte az életjeleit. Nem volt neki. Ott feküdt üveges tekintettel, törött nyakkal.

– Baszki – káromkodott Nicholas. – Ő többet nem fog beszélni az biztos.

– Miket nem mondasz.

Ronnak ekkor eszébe jutott Jane. Nem szólt semmit csak elrohant a tárgyaló felé. A varázslattal levédett ajtót elmozdították a zsanéroknál, így már gyerekjáték volt megszökni onnan. A varázsló hangosan felüvöltött, amikor nem találta a helyén a boszorkányt. Lélekszakadva rohant vissza a többiekhez.

– Eltűnt ez a ribanc – sziszegte mérgesen. – Valahogy kijutott.

– És kinyírta Milfordot – állapította meg Waverly. – Varázslat nélkül eltörte a nyakát.

– Ki a franc ez a nő? – kérdezte Draco. – Mégis mi a fene folyik itt?

A varázslók feltérképezték az egész főhadiszállást, de nem akadtak Janere. A boszorkány nyomai mindenütt ott voltak. Viszonylag hamar összeállt a kép, hogy mi törénhetett. Hop-porral távozott a nappali kandallóján át.

– Szarban vagyunk, nem is akármekkorában.

– Merlin bassza meg! – csattant fel Harry. – Azonnal menjünk utána!

Draco állkapcsa megfeszült, mielőtt újra megszólalt.

– Kingsley fontosabb.

– De…

– Nem találod meg – rázta meg a fejét a tejfölszőke varázsló. – Mire megkapod a kandallóból az adatokat, ő már nem lesz ott, ezt garantálom.

– Rendben, akkor maradjuk a tervnél – egyezett bele Harry. – De egy csapatot elküldök Jane után a Rendből.

– Legyen így – bólintott Draco.


¬¬¬***

Eközben a Malfoy kúriában Hermione nagy csörömpölésre ébredt. Egyből felpattant az ágyból, aztán az ajtóhoz szaladt, de az nem nyílt. Szitkozódva rohadt vissza az éjjeliszekrényhez a pálcájáért.

– Alohomora! – kiáltotta, de nem történt semmi. A zajok egyre közelebbről hallatszottak. Hermione egyre szaporábban vette a levegőt. Kinyitotta az ablakot, s lenézett a mélységbe.

– Ez egy nagyon hülye ötlet lenne – csóválta meg a fejét. Visszalépett a helyiségbe aztán körülnézett. Igyekezett valami használhatót keresni, de egyelőre nem talált semmit sem. Vajon hol lehetett Draco? Hát persze. Egyből összeállt a kép a fejében.
Aztán ekkor meglátta. Nagyot nyelt, amikor megpillantotta a sarokban Draco egyik régi seprűjét. Már előre remegett a gyomra, amikor megragadta a tükörsima mahagóni nyelet.

Mielőtt megszökött volna, hatalmas robajjal kivágódott az ajtó. Hermione ijedten markolta meg a seprűt.

– Hát itt van Miss Granger – szólalt meg a férfi.

– Maga? – kérdezte hitetlenkedve. Egy lépésnyit hátrált, de túlságosan védtelen lett volna, ha megpróbál megszökni. A pulzusa az egekbe szökött, a félelem fémes ízt hagyott a szájában. Mégis mit tehetett volna. – Ez… nem…

– Igen, én vagyok – nevetett fel a varázsló, majd egy varázslattal lefegyverezte a lányt, és messzire röpítette a seprűt is. – Meglepődött?

– Nem is gondoltam, hogy ennyire becsvágyó – válaszolta Hermione. Kihúzta magát, úgy nézett a férfi szemébe, mintha lenne esélye megszökni.

– Talán nem ismer igazából – mondta, aztán mélyen felsóhajtott. – Remélem, hogy nem próbálkozik semmivel, amiből rosszul jöhetne ki.

Hermione ellépett az ablaktól, majd a közelben lévő íróasztal felé haladt. Egy tőr volt rajta, meg kellett próbálnia. A férfi követte minden lépését, majd a tárgyat messzire repítette. A boszorkány haragos tekintettel nézett rá.

– Mondtam, hogy ne próbálkozzon semmivel.

– Alávaló szemét gazember! – sziszegte mérgesen.

– Az a tőr meg is ölhette volna – jegyezte meg atyáskodóan. – Nagyon veszélyes.

– Magát is eltalálhattam volna vele.

– Volna, volna, volna. Ezt már soha nem tudjuk meg. Nem igaz?

Hermione bólintott egyet. Még mindig nem adta fel, de a menekülési esélyei vészesen lecsökkentek. A pálcája nélkül nem lesz képes szembeszállni senkivel sem, főleg ezzel a veszélyes varázslóval nem. A zsupszkulcshoz nyúlt utolsó reményként, viszont a medál még nem töltődött újra.

– Még nem működik – mutatott a pálcájával a medálra. – Nem akartam, hogy megint megszökjenek.

– Rohadék!

– Ugyan már, ne legyen ennyire szigorú – nevetett fel. – Csak megteszem, amit jónak látok. Kihasználom a kapcsolataimat. Éppen ideje, hogy a varázsvilág gyökeresen megváltozzon. Ki kell gyomlálnunk belőle azokat, akik nem idevalók. De ne vegye magára.

– Hogyan jutott be?

– Mégis mit gondol, Hermione? – vigyorodott el gonoszul. – Követtem a zsupszkulcs nyomait. Nem volt túlságosan nehéz. Persze Malfoyt kerestem, de azt hiszem, hogy magával sikerülhet a tervem.

– Nem fogok segíteni – jelentette ki a boszorkány. – Akármennyire is rá akar venni, akkor sem fogok segíteni. Ezt már most elfelejtheti.

– Segíteni? Ugyan már, semmire sincs szükségem segítségre, főleg magától nem. Mégis mit gondol? Mindig is utáltam a nagyravágyókat – mondta dévaj mosollyal. Olyan őrültnek látszott, kiszámíthatatlannak. Hermione pedig tanácstalan volt, bár tudott volna valamilyen módon Dracónak üzenni. – Maga nekem csak egy eszköz. Ennél többet ne is képzeljen abba, ami történni fog.

– És Malfoyék?

– Miattuk ne aggódjon, egy ideig harcképtelenek lesznek, ha érti, mire gondolok. De ők nem számítanak a tervemben, nem is esik bántódásuk. Most pedig jöjjön velem!

– Nem.

– Gondolja ezt át még egyszer – közölte a férfi, aztán egy átkot küldött rá. Hermione szerencsére odébb ugrott, s a veszélyes ártás a falba csapódott, fekete foltot hagyva rajta. – Nálam van a pálcám, és tudom is használni.

– Tűnjön el innen!

– Oh, kedves Hermione, nekem több jogom itt lenni, mint magának. Elvégre kettőnk közül nem én vagyok a sárvérű – nevetett fel, majd kimondott egy átkot, amitől a boszorkány megdermedt. – Akkor folytassuk ezt a beszélgetést valahol máshol! Imperio!

Azzal két hosszú lépéssel mellette termett, durván megragadta a lány karját, és hoppanált vele a Malfoy kúriából.

hosszászólás: 0