40. fejezet
Fekete árnyak


Örökség – ahogy apja emlegette mindig, amikor birtokon sétáltak. Ez a táj az ígértet megtestesítője volt; a nyughatatlan Malfoy nemzetség sóvársága, nagyravágyása miatt született. Minden egyes kő, patak, poros út, napfelkelte, naplemente biztosíték volt, garancia egy nyugodott életre. Valóban így volt? Mostanság egyáltalán nem.

A Malfoy örökös tejfölszőke hajába belekapott a szél, s kisöpörte a férfi gondterhelt homlokából. Draco mélyen magába szívta az otthon levegőjét. A puha füvű mező felett hegyek húzódtak, s elrejtették ezt a látszólag érintetlen világot. A városba vezető út messzire elkerülte őket, a mugli telefonoszlopok és az elektromos vezetékek itt egyáltalán nem hódítottak teret. A föld erős volt és egészséges, mindent túlélő. Talán ezt is túléli, ami az elmúlt napokban történt vele – gondolta révetegen. A birtok meggyengített varázslatai, amire a bál miatt volt szükség, teret engedett a betolakodóknak. Apja többé biztosan nem fog megbízni az aurorokban.

Az ifjú Malfoy dühösen arra a következtetésre jutott, hogy Milford és társa Jane férkőztek a családjához és bevetettek néhány trükköt. De nem ők voltak a kulcs.Volt még valaki, aki a háttérben megbújva irányította a szálakat. Szentségtörés, micsoda égbekiáltó arcátlanság – füstölgött magában, majd felnézett egy pillanatra az égre. Bár tudta volna, hogy mire készül apja. Akkor most nem sétálna ennyi aurorral a háta mögött. Kinyújtotta a kezét és megérintette az őszi búza telt kalászait, amik szomorúan hajlongtak a szélben. A férfi minden egyes léptére a mező növényei megadóan meghajoltak és utat engedett neki. A nap erősen sütött, tombolt az indiánnyár, s Malfoy kúria tornyai sóvárogva sütkéreztek a napfényben.

A varázsló magában védővarázslatokat mormolt, s igyekezett működésre bírni a régi bűbájokat. Szinte teljesen védtelenül maradt minden. A forrongó harag a torkát marta, akár egy jó erős méreg. Megelőzhette volna, ha odafigyel. Ősi szavak, ígéretek, elementáris varázslatok, de a többiek nem vettek észre semmit sem. Így volt jó – döntötte el magában. Voltak napok, amikor jobban magáénak érezte ezt a terhes örökséget, máskor megvetett itt mindent.

A csapat másik fele néhány lépésre mögötte követte őt, s ez meglehetősen feszélyezte Dracót, mintha rajta kívül senki sem tartozhatna ide. Súlyos indokai voltak, mégsem tűnt elégnek, hogy szélnek eressze őket. Egy kimondatlan egyezség miatt túl bonyolult és felesleges lett volna bármit tennie. Különben is így sokkal nagyobb volt a tét, de az is igaz, hogy erősebbek voltak együtt. Körülöttük halkan suttogott és hömpölygött a búzamező, s kísérte minden egyes léptüket.

Malfoy egy pillanatra hátranézett. Közvetlen Weasley gyerek haladt mögötte, aki még mindig új frizurájával volt elfoglalva, meglehetően gyakran simította meg a kopaszra borotvált fejbőrt, s morogva utasította el Hermione segítségét. A boszorkány még mindig duzzogott, de már nem csak Draco, hanem egykori barátja miatt. Ron néha megpróbált szólni a lányhoz, viszont egyetlen egy pillantás beléfojtotta a szavakat. Az egykori mardekáros örömmel nyugtázta ezt. Harry pedig csupán szemlélődő maradt, és igyekezett kimaradni barátai között feszülő ellentétekből. A sereghajtó Waverly felemelte kezét, s a szemének árnyékot tartva figyelte a horizontot. Összevonta a szemöldökét. Mintha a kúria még messzebb lehetett, mint ahogy eddig látszott. Káprázat – jutott eszébe végül, de a gondolatait a zsibbadtsága teljesen elnyomta. Behunyta a szemét és megpróbálta lecsendesíteni az elméjét. Megrázta a fejét, s folytatta az útját.

– Auquamenti – izzott fel Draco varázslata, s vízfolyam tört elő az egyik sziklából. A férfinak muszáj volt megmosnia az arcát. A csapat is követte volna, ha Hermionénak nem pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy közelebb menjen zűrös lelkű főnökéhez. Mindegyikük szenvtelenül nézett a másik szemébe, s alig egy lépés távolságban megálltak.

– Jól vagy? – szólalt meg először a varázsló, majd kisimított egy tincset a nő arcából, és amikor megakarta fogni a kezét Hermione inkább elrántotta, aztán karba fonta, a boszorkánynak egy röpke pillanatra félre kellett néznie. Draco pedig most már nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nincs nyert ügye, sőt sokkal nehezebb lett minden.

– A helyzethez képest jól – válaszolt a boszorkány egy köhintés után, majd összepréselte az ajkait.

– Akkor jó – vonta meg a vállát Draco, mintha nem is érdekelné tovább. Persze ezzel nagyon is felhergelte Hermionét, aki céklavörös lett az elfojtott dühtől.

Mielőtt még parázsvita robbant volna ki közöttük, valami igazán különös történt. Egy fekete lebegő alak jelent meg az akvamarin kék égbolton. Sötét felhőket hozott magával, s eltakarta a napot.

– Dementorok! – kiáltotta el magát Harry, majd előrántotta a pálcáját. Mindannyian az égre tekintettek, s a kis csapat habozás nélkül futásnak eredt. A rémület elhatalmasodott rajtuk. Potter pálcájából vakítóan kék fény tört elő, s egy patrónus szökkent ki előre. A büszke szarvas elégedetten végezte a dolgát.

– Futás! – hallatszott Draco parancsa. A férfi megragadta Hermione karját és együtt rohantak tovább. A varázsló tudta, hogy nem képes egyetlen egy patrónust sem meg megidézni, így talán ő a legkiszolgáltatottabb, de most nem erre gondolt. Válla fölött folyamatosan átkokkal bombázta a sötét lényeket, viszont azok mintha minden más varázslatot elnyeltek volna.

– Megveszekedett dementorok – morogta Ron, aztán ő is bekapcsolódott. Hamarosan még három lény került elő. A levegő egyre hidegebb lett, mintha soha sem lett volna nyár. Egyszeriben még több és több fekete csuklyás rém jelent meg körülöttük. Érintésükkel a táj minden egyes növénye halálos feketeség foglya lett. Hallották a lények hörgését, látták borzalmas, fekete kámzsájukat, ami mintha magától lebegett volna a levegőben. Minden szépet, jót, örömtelit magába szippantottak, csak a pusztulást, rothadást hozták magukkal.

Ron esett térdre elsőként, őt bénította meg először a rettegés. Üvöltve igyekezett menekülni, de a varázsige nem hatott. Egyre halványodott az ezüstös patrónusfelhő. Harry segíteni akart rajta, de ő sem tudott már segíteni. A patrónus fénye egyszeriben elhalt a sötétségben. Ekkor Hermione megszorította Draco kezét, aztán elengedte és visszafordult.

– Mit csinálsz? Ne legyél őrült! – ordította a varázsló, utána akart nyúlni, de boszorkány durván lerázta magáról, s futni kezdett.

A hideg szél az arcába csapott. Hallotta a hörgő dementor tömeget, mindent kizárt.
„ Hermione, gondolj valami vidám dologra!” – hallotta Harry örökérvényű szavait. Sikerülnie kell, bíztatta magát. A hömpölygő kámzsák teljesen eltakarták a napot, a rothadás bűze kaparta a torkát. Felemelte a pálcát, s kimondta a varázsigét.

– Expecto Patronum! – Soha nem volt még ennyire magabiztos, soha nem hitt ennyire a varázslatában, soha nem érzett még ilyet. Megremegett a pálcás keze, a mágia vibrált körülötte, s szinte kirobbant a pálcájából. A patrónus kék fénye megvilágította a dementorok sokaságát, aztán alakot öltött. Hatalmas volt, lélegzetelállítóan gyönyörű, a kék pikkelyei ezüstös, kékes fényben pompáztak, kitárta szárnyát és dühös ordítással űzte el tőlük a férgeket. Aztán a szájából vakító kék színű láng csapott ki.

Egy sárkány volt. Lélegzetelállítóan szép, csodálatos, de ezzel szemben veszélyes, halálos mindenkire, aki bántani akarta gazdáját. Hermione biztonságban érezte magát mellette. A ki nem mondott érzéseket, ellenérveket, már nem tagadhatta többé. Kutató tekintete buzgón kereste a viharszürke szempár, ami most tágra nyílt a döbbenettől és más emóciók elementáris erejétől.

Draco megkövülten nézte a jelenséget. A boszorka lobogó mogyoróbarna hajjal ált előtte, még mindig zihált a megerőltetésről és csillogó könnycseppek folytak le az arcán. Gyönyörű, erős, s nyoma sem volt semmi olyasminek, amitől gyámolításra szorul, mintha meg akarta volna mutatni neki mennyire félelmetes is lehet valójában.

Észre sem vette, amikor a többiek mellé érték, s haladásra szólították fel. A varázsló a boszorkány mellé sorakozott fel. Nem néztek egymás szemébe, nem szóltak egy szót sem. Telt az idő, a napsütés újra felmelegítette a levegőt, a kúriáig egy pillanatra sem álltak meg, s Draco közben még mindig arra a percre gondolt, amikor az ő boszorkánya elárult mindnyájuknak egy olyan mély érzelmet, amit csak ő, Draco, és Hermione érthetnek meg. A félmosolyt nem lehetett letörölni az arcáról.

***

A kúria falai között mindannyian védelemre találtak. Némileg meg is nyugodtak, de még nem mehettek tovább. Waverly, Potter és Weasley inkább elvonultak az egyik dolgozószobába tanácskozni egy hatalmas csomag csokibéka kíséretében, amit Narcissa rájuk tukmált és a csapat ápolásába kezdett. A boszorkány aggodalommal telve figyelte fiát, aki most még inkább Malfoyként viselkedett, így az asszonynak inkább a másik három ifjúnak szentelte a figyelmét, akik persze nem győztek panaszkodni.

Hermione, Dracóval és Luciusszal maradt, vesztére. A boszorkány látszólag nyugodtan szürcsölte a teáját a Malfoy kúria szalonjában, s közben hallgatta Draco beszámolóját. Csak ők hárman voltak a helyiségben. Kínos volt ez így, viszont a forró ital legalább enyhítette megtépázott idegeit. Nem akart még egy érzelem kitörést, bár igazán közel állt hozzá. Beleavatkozhatott volna a beszélgetésbe, ő viszont – Draco kérésére – inkább leült a kényelmes kanapéra, és hallgatásba burkolózott. Elmélázva figyelte a két varázsló gesztusait.

– Dementorok…

– Igen, dementorok – ismételte meg egy bólintással.

– Dementorok, Wiltshire-ben?

– Igen, apám. Ha kívánod, elmondom latinul is – szólalt meg engedelmesen Draco.

– Mostanság igencsak szemtelen lettél.

– Bocsáss meg! Csak a folytonos stressz mostanában… – hajtott fejet, de muszáj volt egy röpke pillanatra elmosolyodnia. Hermione eközben a két férfi közötti különbségeket figyelte. Mennyire hasonlítanak külsőre, a hanghordozásukra, s mennyire mások életfelfogásukban és még sok másban.

– Soha nem merték ide betenni a lábukat, még csak a birtokunk határaira sem. A puszta jelenlétem elég volt, hogy meg se próbálják ezt. – Lucius észrevétlenül kihúzta magát, s jelentőségteljesen rátámaszkodott a kígyófejű sétapálcájára. Mondott volna mást is, de káromkodni nem az ő stílusa volt.

– Biztos nem tudták, hogy itthon vagy – közölte komolyan a fia, s halkan felnevetett. Hermione követette a példáját, majd egyből visszatért a teájához, amikor látta Lucius parázsló tekintetét.

– Értékelem a humorodat, fiam, csak éppenséggel nem szeretem. Kár lenne, ha a hebrencs természeted miatt kerülnél kellemetlen helyzetbe – fedte meg, mint egy nevelésre szoruló, vásott varázslókölyköt.

– Nem fordul elő – ígérte teátrálisan, majd témát váltott. – A védővarázslatok?

– A korlátozott képességeim nem túl megbízhatók, ha erre vonatkozik a kérdésed. Mindenesetre a tapasztalat azt mondatja velem, hogy megsérültek. Nyílván érezted a különbséget, mikor a birtokon sétáltatok. A betolakodók egy dolog, de a dementorok súlyosabb problémát jelenthetnek.

– Mit javasolsz, mit tegyünk? – kérdezte komolyra fordítva a szót.

– Van néhány régi, de jól bevált trükk, amivel újra biztonságban leszünk itt.

– Rendben, mire van szükséged?

– Egy pálcás varázslóra, vagyis inkább boszorkányra – intett Hermione felé, aki most gépiesen itta a teát.

– Részemről rendben van.

– Egyetért, Hermione? – hallotta Lucius Malfoy kíméletlenül kemény hangját. A boszorkány összerezzent és magában jól leszidta magát. Lankadatlan éberség – ötlött fel a méltán híres és örökérvényű mondás. Nem kalandozhattak el a gondolatai egy döntő pillanatban, érezte, hogy már csak egy kis idő van hátra, néhány apró részlet és megtudják, hogy ki a tettes.

– Bocsánat, miről is volt szó? – kérdezte úgy, mintha álomból ébredne fel. Lucius fürkész pillantást vetett rá, és egyértelmű jelét mutatta annak, hogy nem örült a lány viselkedésének. A Malfoy család fejének még nem volt ideje megemészteni a történteket és minél előbb cselekedni akart. A varázsló most átkozta igazán azt a percet, amikor megfosztották a pálcájától. Varázsereje dühöngött a vérében és az jeges önuralma ellen is háborgott. Granger amatőrsége pedig rettenetesen felbosszantotta.

– Minden bizonnyal az elmúlt napok megerőltetőek voltak – jegyezte meg bírálóan a férfi. Egyáltalán nem érzett együtt a holt fáradtan üldögélő boszorkánnyal. Csak egyetlen egy dolog járt a fejében, s ennek semmi köze sem volt a pihenéshez, hanem inkább a kemény munkához, amivel helyreállíthatja a család büszkeségét. – Mégis arra kérem, hogy figyeljen még egy kicsit.

– Az elmúlt hónapok voltak megerőltetők, Mr Malfoy, semmi köze sincs a mai naphoz. Egyébiránt hallgatom – válaszolt Hermione, aztán vállat vont, miközben egyenesen Draco acélszürke szemébe nézett. Mindketten állták egymás pillantását, még mindig ott munkálkodott köztük a feszültség, és még nem találták a közös pontot.

Most sem volt idő az érzelgősségre, gondolta Draco keserűen. Egy viharba kerültek most, aminek nem látta a végét. Közel sem voltak a célhoz.

– Ha kezdesz kimerülni, akkor csak egy szavadba kerül, és megoldjuk, hogy pihenhessen – mondta az ifjú Malfoy a maga tárgyilagos és visszafogott hangján. – Nem kényszerítünk semmire sem.

– Semmi bajom nincsen – közölte a boszorkány és kihúzta magát. – Úgy gondolom, ezt példázza, hogy most is itt vagyok és nem a Szent Mungóban.

– Akkor éppen itt az ideje, hogy cselekedjünk. Nincs vesztegetni való időnk holmi pihenésre. Hamarosan mindig nyom kihűl.

– Apa, neked nem kell ebben beleszólnod. Ráadásul nem kértem a segítségedet sem. Neked itt kell maradnod, ahol a legbiztonságosabb. Nem akarom, hogy bajotok essen – vágta rá azonnal Draco. – Remélem, hogy megérted.

– Látom az önteltség a véredben van. De még nem született olyan, aki megakadályozott volna engem abban, hogy megtegyem, amire szükség van. Ne merj még egyszer utasítani, mert nagyon megbánod, fiam! – figyelmeztette az idősebbik Malfoy.

– Vegyük úgy, hogy javasoltam – javította ki magát Draco. Lucius apró mosollyal nyugtázta győzelmét és elégedettségét, amiért szinte azonnal sikerült helyre tennie őt.

– Így már jobban hangzik – nyugtázta végül a Malfoy család feje.

– Bocsánat – felelte kurtán. Még mindig hatásos volt apja nevelése, bár már semmi szüksége nem volt rá.

– Most nincs ilyesmire időm – húzta ki magát Lucius. A fia eközben éppen mondani készült valamit, de aztán apja megelőzte és rögtön témát váltott: – Jön, Hermione?

– Hova? – kérdezett vissza a boszorkány meglepetten. Az idősebbik Malfoynak túlságosan is nehezére esett magyarázkodni, de valahogy nem volt ereje még egy meddő vitába bocsátkozni.

– Megerősíteni a varázslatainkat, mivel még egy ideig valóban szeretnék itt lakni, persze csak, ha ez nem nagy kérés. – Udvariassága ellenére még így is kimért és metsző volt a stílusa. Draco sokban emlékeztette erre a viselkedésre, azonban az ifjú varázslónak sokkal több élet volt a szemében, mint az apjáéban, akármennyire is tartotta magát.

– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Hermione, aztán kortyolt még egyet a csészéből aztán letette az alátétre. – Mehetünk.

– Ezt már szeretem, utálok könyörögni. Kint megvárom. Úgy látom, még van némi megbeszélnivalójuk. – Azzal méltóságteljesen kisétált a szalonból. Hermione zavarában a kezeit tördelte, de nem nézett Dracóra. Nem igazán várta ezt a beszélgetést, sőt egyáltalán nem volt kedve beszélgetni a varázslóval.

– Jól vagy? – kérdezte gyengéden. Hermione nem válaszolt, hanem inkább dühösen vállat vont, nem akart Draco szemébe nézni. – Mondd meg az igazat!

– Semmi bajom, már mondtam – válaszolt fáradtan. – Ki fogom bírni ezt. Hiszen megmondtam neked, hogy így lesz. Kis szerencsével hamar a nyomára akadhatunk annak a rohadéknak, aki ezt tette…

– Nem akarom, hogy a közelben legyél – szólalt meg komolyan Draco. – Egyáltalán nem szeretném, ha ott lennél. Itt maradhatsz a kúriában, biztonságban leszel.

– A félreállás az én feladatom, nem igaz? Különben is ez a terv korábban sem jött be. – A boszorka szembefordult a varázslóval és mélyen a szemébe nézett. – Most pedig megyek, és segítek apádnak.

– Miért olyan nehéz megérteni, hogy meg akarlak védeni? – emelte fel a hangját Draco. – Ráadásul itt van rád szükségem.

– Már nem vagy a főnököm.

– Nem úgy kérlek, mint főnököd. – Hermione hiába látta a tekintetében az őszinteséget, mégsem tudott hinni neki. A férfi aggodalma inkább felhergelte, mint sem megnyugtatta volna.

– Hanem hogyan? Mint barátom? Vagy szeretőm? Ugyan, Draco…

– És a patrónus? Az nem jelent semmit sem?

– Mindig is ez volt a patrónusom – morogta, de mindketten tudták, hogy hazudik. Meg akart őrizni a méltóságát, akármibe is került.

– Ha lenne időm, akkor esküszöm, hogy lekapnálak a tíz körmödről. – Miközben ezt mondta vészesen közel került a boszorkányhoz, alig egy lélegzetvételnyi hely maradt köztük. Meg akart érinteni, érezte, hogy a tenyere alatt verdes a szív.

– Most mennem kell – jelentette ki határozottak. A levegő egyszeriben megfagyott; a szikrák, a tűz már csak pislákolt.

– Jól van – mondta a varázsló Hermione hátának, majd egy pálcamozdulattal tűzet gyújtott a kandallóban és magához reptetett egy kis italt.

Draco fáradtan masszírozta meg az orrnyergét, még egy ideig várt, hátha Hermione visszajön, de már csak a távolodó, kongó lépteket hallotta, s miután elkönyvelte a vereségét elindult a földszinti dolgozószoba felé. Még útközben is Hermione viselkedésén háborgott, amikor belépett, látta, hogy társai javában dolgoznak, így neki is muszáj volt ráhangolódni az események folyamára.

A levegőben különféle feljegyzések, elméletek lebegtek, amiből Ron, Harry és Waverly próbált valamit kisütni, de egyelőre csak ideges, fojtott szóváltás kerekedett ki belőle. Mind a négy varázslónak voltak elméletei, jók is rosszak is, de mégsem találták a megfelelőt. A feszültségüket egymás ugratásával vezették le. Tanácskozás közben kávéztak és a kúria édességeiből lakmároztak.

– Kérsz még cukrot? – Kínálta Waverlyt Ron, s némiképp meg is lökte a varázslót, miközben a cukortartót egyensúlyozta.

– Nem, már így is elég édes vagyok – vigyorgott a varázsló, miközben egy bűbájjal kevergetésre ösztönözte a kávéskanalát.

¬– Figyelj ide! – Azt nem tette hozzá, hogy „seggfej”, de mindketten gondolatban beleépítették a mondatba. – Az élet néha olyan helyekre, helyzetekre sodor, amikor jól behúznál valakinek, de egy csapat vagyunk, szóval jobb lenne, ha nem idegesítenél.

– Hallottuk Ronald Weasley napi igéjét – röhögött fel Draco.

– Mi a kedvenc színed, Malfoy?

– A kék.

– Olyan színű lehet a monoklid is – közölte hidegen Ron, majd lemondóan nézett végig a két aranyvérű, bugyuta társán.

– Ne kezdj duzzogni, kérlek! De most komolyan.

– Hagyjátok abba! – emelete fel a hangját Harry. – Azt hiszem, van ennél fontosabb dolgunk is.

A varázslók erre mind abbahagyták az ökörködést, majd a helyes mederbe terelték a beszélgetést. Hamarosan már nyakig merültek a különböző elméletekben. Draco próbálta összerakni az események, támadások sorrendjét, keresett bármit, amibe belekapaszkodhat, hogy aztán beugorjon minden. Egyetlen apróság kellett volna, ami elindítja őket a holtpontról. E helyett megint kezdtek egymás ellen beszélni.

– Jól van – szólalt meg Draco a kelleténél erőteljesebben, és igyekezett valamiféle rendet teremteni a káoszban. – Azzal, hogy vitatkozunk, még nem tudjuk megoldani a problémát.

– Mi a jó Merlint kerestek itt a dementorok? – dobta be kérdést Ron, elengedve a füle mellett Draco szavait. – A Minisztérium száműzte őket.

– Éppen elég ok, hogy dühösek legyenek és visszajöjjenek – válaszolt Harry. – Nagy dolgokat ígérhettek nekik, amiért előmásztak a mocskos odújukból és félelem nélkül vállalják, hogy a Minisztérium megsemmisítse őket.

– Egy félős dementor? – nevetett fel Weasley. – Évek óta nem hallottam ilyesmit tőled.

– Örülök, hogy sikerült felvidítanom téged. Életem értelmet nyert.

– Nem értem. Mi lehetett nagyobb, mint amit Voldemort ígért nekik? – Waverly karba tett kézzel figyelte a többieket. – Az a tetűláda rendesen elkényeztette őket.

– Nem vagyok dementor – vonta meg a vállát Harry. – A mozgatórúgóik elég egysíkúak, nem lojálisak, valószínű nem kellett annyira győzködni egy csapat vadállatot.

– Ez már cseppet sem egy béna halálfalóféleség bugyuta cselekedete – jelentette ki Draco. – Valaki olyannak kell lennie, aki ért ezekhez a lényekhez. Hiszen gondoljunk csak bele, sokan vannak kiéhezettek, és ha meglátnak egy jó kis csemegét, akkor nem tudnak ellenállni neki. Nem hiszem, hogy egy patrónus elég ehhez. Ez tag el akart tenni minket láb alól és most jól keveri a kártyákat. Százfülé főzet…

– A bölcs és felülmúlhatatlan Malfoy megszólalt – horkant fel Weasley mérgesen. – Ott kellene kezdeni, hogy ki volt, aki hozzájutott a hajszálaidhoz. Mert nem mindennap lehet téged becserkészni és megtépni.

– Honnan veszed, hogy hajszál volt? – kérdezte Waverly vigyorogva. – Lehet, hogy a lábkörmét használták. Mit gondolsz, Draco?

– Pedikűröztetsz, Malfoy? – folytatta a szekálást tovább Ron. – Mert akkor már van egy kiindulási pontok. Madam Ongle Körömpalotája?

– Döglesztő a humorotok – válaszolt epésen és fenyegetően karba tette a kezét. – Legjobb lesz, ha nélkületek folytatom tovább.

– Ugyan már, Draco! Biztosan furcsa lehetett kétszer látni magadat ilyen rövid időn belül – nevetett Nicholas harsányan.

– Most már tényleg fogjátok be! – csattant fel Harry mérgesen. – Mi lenne, ha azzal foglalkoznák, ami a feladatunk? Egység… vagy talán már elfelejtettétek? Gondoljuk át, hogy mik történtek mostanában, ki-kivel találkozott stb… Mikor kezdődtek ezek a furcsa események?

– Mielőtt kiírták a választásokat – mondta Draco. – Több Kingsley ellenes és Voldemort eszméit hirdető szervezet alakult, akinek a tevékenységét végig szemmel tartottuk. Úgy gondolom, hogy ez csak megtévesztés volt.

– Mondd el, hogy mi történt az első vitán? Tudom, beszéltünk már róla, de hátha valami kimaradt. Egyetlen apró részlet is elég.

– Egy hatalmas mugli és némi varázsló módszerrel vájt lyukat készítettek az emelvény alá. Olyanok tették, akik a minisztérumban dolgoztak, más nem juthatott be oda. Másképp ezt el sem készíthették volna. Mindenki rájött volna.

– Persze, de ha te szervezed az ásást, akkor nincs gáz – vonta meg a vállát Ron. – Ráadásul, ha érdekelt vagy egy rendezvény szervezésében is, ami pont ott van, ahol ások, akkor össze is csaphatod a kezed. Így lehetett akár külsős személy is. Legalább egy hónapig tartott mire elkészült az a nyavalyás terem.

– Mit mondtál, Weasley? – kapta fel a fejét Draco.

– Ilyen nehéz a felfogásod? Mondom, lehet külsős személy is.

– Nagy vagy, Weasley! Mi lenne, ha megkeresnénk azt, aki szervezte ezt az esemény aurori biztosítását és kikérdezzük? Persze ez csak egy ötlet. De úgy gondolom, ő mindenhol ott volt.

– Nem kell keresni – sóhajtott a vörös hajú varázsló, aki most a füléig vörösödött. – Én szerveztem a biztonsági szolgálatot, a folyamatok felügyeletét és a terem biztosítását.

– Basszus, Ron! – csattant fel Harry.

– Paracelsus nevére! – hördült fel Waverly, mire mindenki megrovóan ránézett. – Most nem káromkodunk?

– Pihenj egy kicsit! – veregette meg a vállát Draco.

hosszászólás: 3

by Alexandra @ 04 Jun 2021 02:33 am

Szia! Több éve a merengőn találtam rá az írásaidra, mai napig van, hogy kedvet kapok és elolvasom a kedvenc részeimet, vagy a teljes sztorit újra. Hihetetlenül tetszik, ahogy a karakterek életre kelnek, nagyon szépen ki vannak dolgozva és maguk a történetek is kikerekednek, mint ahogy ennél a történetnél is! 1 nap alatt ledaráltam a 40 fejezetet, nem tudtam abbahagyni. Várom a folytatást! :D

by Nyx @ 12 Jun 2021 09:56 am

Szia, Jajj annyira aranyos vagy! Nem is tudom mit mondjak, nagyon megmelengetted a szívem Köszönöm szépen! Jól esik ezt olvasni. Nem semmi, hogy egy nap alatt ledaráltad. Megyek is, aztán felteszem a folytatást

by Alexandra @ 14 Jun 2021 08:44 am

Szia! Nagyon örülök a folytatásnak, köszi!