4. fejezet
Koboldok között

Ütemes léptek haladtak végig az üres folyosón. A falakat különféle politikai eseményeket megörökítő festmények akasztottak. Hermione csak futva pillanthatott meg egyet-egyet. Ismeretlen volt neki a környék, de mindenben Malfoyra hagyatkozott, aki egyetlen szót sem szólt hozzá. Kevés olyan helye található a Minisztériumban, ahol nyugodtan lehetett közlekedni. Itt senkibe sem ütköztek bele, bár az elszánt sztárügyvéd vehemenciájának köszönhetően mindenkin átgázolt volna, mielőtt még egy szegény járókelő félreugorhatott. A negyedik emelet minden szempontból tökéletesen passzolt Draco igényeihez. Innen közvetlenül a mugli világba lehetett kijutni, de ugyaninnen lehetett legkönnyebb hoppanálni is. Ez néhanapján életmentőnek számított.

Draco hosszú léptekkel közelítette meg a hoppanálási övezetet. A Minisztérium területét levédték teljes egészében, így csak kijelölt helyekről lehetett hoppanálni. A háború után rengeteg biztonsági intézkedést vezettek be. Hermione az átkozott magas sarkújában kopogó léptekkel követte újdonsült főnökét, aki rábízta az iratok cipelését. A boszorkány nem szólt egyetlen szót sem, pedig az irathalmaz iszonyatosan nehéz volt, és újdonsült főnöket megtiltotta a varázslat használatát. A ceruzaszoknya pedig annyira összeszorította a lábait, hogy alig bírta tartani a tempót a Sárkánnyal. Újra el kellett kezdenie a futóedzéseket – állapította meg magában.

– Ne lihegj annyira mögöttem! – morogta mérgesen Draco. Most már teljesen a munkájára koncentrált, de valahogy Hermione ittléte nem igazán segített ebben. Hátranézett és a lány kipirult arcát látva még inkább felhúzta magát. – Ha nem bírod a tempót, akkor inkább maradj itt!

– Egyáltalán nem probléma – válaszolta hasonló vehemenciával. – Mindent bírok, amit te is.

– Ezt erősen kétlem. – A jeges tekintete egy pillanatra kétséget ébresztett Hermionéban, de nem adhatta fel. Már csak azért sem, mert az egy hatalmas kudarc lett volna, ő pedig nem szerette a kudarcokat. Meg kell védenie ezt a pojácát, hát akkor megvédi – sulykolta magába.

Egy kicsit feljebb húzta a szoknyáját, majd néhány gyorsított lépéssel a férfi mellé ért. A magassarkú cipő ellenére is iszonyatosan kicsinek érezte magát Draco mellett és a varázsló parancsoló testtartása, modora még kisebbre zsugorította. Kemény arcéle, jeges hideget árasztó szemeiben nem volt semmi melegség vagy megalkuvás.

– Koboldokhoz megyünk, szóval remélem megérted, hogy nem viselkedhetsz úgy, mint egy amatőr fruska – jegyezte meg kimérten. – A koboldok semmiképpen nem tartoztak a legbarátságosabb és legmegbízhatóbb ügyfeleim közé, azonban jól fizettek. Viszont van egy kis baj; a híreknek, amit hozunk nem fognak ma örülni. Soha ne fordíts nekik hátat!

Malfoy már előre felkészült néhány ártással, amit majd alkalmazhat rajtuk. Granger meg auror volt, talán jól is jön majd a szakértelme. Olvasta az aktáját, még mielőtt a nő feltűnt volna. Persze nem számított rá ilyen hamar, ráadásul cseppet sem volt az a könyvmoly, mint amilyen képet az aktájában talált róla. Talán ő, Draco, miatt öltözött ki így? Szörnyen gyanúsnak tűnt.

– Értettem – felelte kurtán Hermione. Irritálta a férfi lekezelő hanghordozása, de még tűréshatáron belül volt. Még nem jutott el arra a pontra, amikor meg kellene átkoznia.

– Mivel én tudom hová megyünk, ezért megengedem, hogy együtt hoppanáljunk. Mégis ez az első napod, nem szeretnélek felkoncolva látni valahol egy koboldtelepen. – Vigyora ördögien mutatott a Minisztérium félhomályában. Most sem voltak jobb kapcsolatban, mint Roxfortban. Ez a képtelen főnök-beosztott kapcsolat még igencsak sok feszültséggel fog járni.

– Micsoda előzékeny és gáláns vagy. Minden titkárnőddel ezt csinálod? – A kérdés önmagában felesleges volt. Draco egyetlen titkárnőt sem vitt magával tárgyalásra, sőt a legtöbbet még az irodában sem bírta elviselni. Egyetlen egy sem ütötte meg a mércét. Azonban Granger más volt, le akarta törni a makacsságát, meg akarta némiképp gyötörni. Bűntudat ide vagy oda, akkor is élvezte, ha szórakozhat valakivel, de hazudni nem fog neki.

– Attól függ – vonta meg a vállát, aztán egészen közel hajolt hozzá és leplezetlenül a dekoltázsára tévedt a tekintete. – Veled mindenesetre kivételt teszek.

Előre engedte az üvegajtónál és újra megbámulta. Hermione egy haragos pillantással ránézett, de aztán ráharapott a nyelvére, mielőtt megszólalt volna. Tudta mire akar ezzel a férfi utalni, fel akarta bosszantani. A szürke szemek minden mozdulatát követték.

Már nem volt az a kis boszorkány, akit Roxfortban gyötört – állapította meg Draco. Bár tudná, mi zajlik a fejében most. Annyira összpontosított valamire, hogy összeráncolta a homlokát. Legilimenciával kár tett volna próbálkozni, nem akart vérengző vadmacskát csinálni belőle.

Hermionénak nem egészen tetszett, hogy nem tudta hova fognak menni pontosan. Így sokkal nehezebben tudja megvédeni Dracót. A kobold telep pedig cseppet sem volt veszélytelen. Gyűlölték az összes mágiával rendelkező embert, nem tartották be a törvényeket, vagy ha igen, akkor saját szájuk íze szerint értelmezték.

Mikor beléptek a fülledt terembe Draco lelassított. A boszorkány még mindig szaporán szedte a levegőt, de végig tartotta a tempót. Folytatnia kellett az edzést, ha meg akarta tartani ezt az állást – erősítette meg magában korábbi elhatározását.

– Felkészültél? – kérdezte Draco, viszont a választ már nem várta meg. Megragadta Hermione karját, és azonnal hoppanált vele. Ha volt már gyomorforgató élménye, akkor ez most felülmúlta mindet. Forgott vele a világ, a gyomra gyakorlatilag teljesen kifordult magából. Hogyan kaphatott ilyen egyáltalán engedélyt? Soha ennyire közveszélyesen hoppanáló alakot még látott, mint amilyen Malfoy… Neki persze semmi baja sem volt, őméltósága szilárdan állt a talajon. A boszorkány lenyelte a szitkokat és a feltörni készülő gyomortartalmát, majd megmasszírozta a kezét, ahol Draco megszorította.


Egy domboldalra érkeztek, az eső persze zuhogott, Hermione gyomra pedig egyszerűen cigánykereket hányt, ráadásul enyhén szédült is. Nem is beszélve a sárról, cipője teljesen, lába egészen térdig sárfoltos volt.

– Szólnom kellett volna, hogy kellene egy talár – mondta Draco ártatlanul. – Persze megemlítettem… Még szerencse ez csak egy csendes nyári zápor.

– Jól vagyok így – igazította meg a ruháját Hermione. Hideg esőcseppek a nyakába csurogtak, és átáztatták a fehér blúzát. Jelen pillanatban képtelen volt varázslatot használni. Hunyorognia kellett, hogy lásson valamit az esőfüggönyön keresztül. A civilizáció legkisebb jelét sem látta a környéken. Iszonyatosan fülledt volt a levegő és ezt kombinálva a hűvös esőcseppekkel egyszerűen elviselhetetlen.

Hermione a gyomrára szorította a kezét, igyekezet nem hányni. Draco eközben pedig elindult a domboldalon lefelé. Rajta még mindig nem látszott semmi sem. Még csak meg sem ázott, mintha mindegye esőcsepp elkerülte volna. A szemét előre tudta, hogy itt esik és egy halom bűbájjal előre fel is készült erre.

– Gyere már az isten szerelmére! – kiabált utána dühösen. Hermione haragos tekintettel indult el a dobon lefelé, de megcsúszott és elkezdett lefelé gurulni. Sikítás hangzott fel az esőben. Draco megcsóválta a fejét, és néhány lépést arrébb lépett, hogy botcsinálta asszisztense zavartalanul csúszhasson tovább. Egy begyűjtő bűbájjal felszedegette az elejtett aktákat. Még szerencse előrelátóan ellátta őket némi bűbájjal, így egyikben sem esett kár. Ráérősen folytatta az útját, mintha mi sem történt volna.

Eközben Hermione elterülve feküdt a sáros fűben. Remek, így kell bemutatkozni – dohogott magában mérgesen. Malfoy igazán örülhet ilyen remek segítségnek. Undorodva nézett a fekete bőrcipőre, ami közvetlenül az orra előtt állt meg. Makulátlan volt, mintha most vette volna ki a dobozából. Már most ugyan úgy utálta, mint egykor gyerekkorában. Felnézett a fölé magasodó Malfoy örökösre, még mindig iszonyatosan bénának érezte magát és a legszerencsétlenebb embernek a világon, ezen a jelenlegi helyzete csak rontott.
Ő szorult megmentésre és nem Malfoy.

– Jó gyorsan leértél annyi szent! – nyújtotta felé a kezét Draco, de Hermione ellökte magától. Erőt vett magán és megmozdult. Még szerencse, hogy nem nevette ki, a méltósága csak egy cérnaszálon függött.

– Jól vagyok – erősködött, aztán egy lendülettel felpattant. Az eső még mindig zuhogott, Malfoy pedig még mindig makulátlan volt. Hermionénak türtőztetnie kellett magát, hogy nehogy végighúzza az ujját a férfi fehér bőrén, csak úgy merő kedvességből. Elfintorodott, amikor meglátta sáros ruháját, de most ilyen esőben nem sokat ért.

– Jól van – vonta meg a vállát Draco. – Hamarosan megérkezünk, addig a sárfoltokkal csinálj valamit.

– Azon leszek, főnök – morogta vissza. Néhány ártással eltűntette a foltokat. Egészen jó munkát végzett, de a blúza már soha nem lesz olyan fehér, mint ma reggel. Valóban, most jobb lett volna egy talár. A pálcáját nem tette el, hanem inkább feltérképezte a helyet. Tipikus koboldok által lakott területre emlékeztette, hatalmas kőrakások sorakoztak egymás mellett. Szabálytalannak és veszélytelennek tűntek, de pont ez volt a lényeg. Nem is olyan messze néhány füstoszlop jelezte a kovácsműhelyeket. Közelebb semmiként sem mehettek, minden műhelytitok hétpecsétes volt, varázsnépség nem ismerhette sohasem, főleg azért, mert aki közelebb ment soha nem került elő… élve.

Az aurorboszorkány felidézett mindenféle információt, amit tudnia kellett a koboldokról. Mindig is körbe vették a betolakodókat. Igyekezett olyan pozíciót felvenni, hogy a legjobban belássa a teret. Menekülni sem lesz túlságosan egyszerű innen. A mellette lévő varázslót azonban úgy tűnt nem izgatja semmi.

– Mit csinálsz? – kérdezte fojtott hangon Draco. – Nem érünk rá bámészkodni. Ha végeztünk felőlem itt is maradhatsz.

– Csak körbenéztem. Nem igazán biztonságos ilyen helyen lenni. – A férfi megforgatta a szemét.

– Tedd el a pálcádat mielőtt rád támadnak! – utasította a varázsló erélyesen. – Jesszus, mint egy képzett auror ezt igazán tudhatnád.

– Mégis mit tanácsolsz arra az esetre, ha ránk támadnak? – kérdezte Hermione élesen. – Hogyan halásszam elő könnyedén a pálcámat ilyen ruhában?

– Erre ne kelljen válaszolnom. Ne legyen szem előtt a pálcád, ne tegyél hirtelen mozdulatokat! Ez egy igencsak fontos tárgyalás. Ha elszúrod, akkor repülsz.

– Megértettem. – Draco Hermione kezébe nyomta az aktákat.

– Csak akkor szólalj meg, ha kérdezlek. Gyere utánam! – adta végül ki a parancsot, majd Hermione elindult Draco után. A férfi egy kövekből készült építmény felé vette az irányt. Nem volt semmilyen formája sem, és nem is volt benne semmilyen szabályosság sem. Mégis legalább védett az eső elől és nemcsak koboldok fértek el alatta.

– Draco Malfoy, milyen üdítő, hogy újra láthatlak – szólalt meg egy reszelős hang. Egy igencsak ronda kobold jelent meg két társával együtt. Hermione szíve a torkában dobogott. A koboldnak fél szeme be volt kötve és számtalan foga hiányzott, a mosolya egyszerre volt hátborzongató és borzasztó. Keményen meg kellett küzdenie a hordán belüli rang kivívásért. – Látom egy nőt is hoztál magaddal.

– Ulrik – biccentett Draco kimérten. Nem fogtak kezet, de egyikük sem vágyott ilyesfajta udvariassági formulákra. – Térjünk a tárgyra és ne húzzuk egymás idejét!

– Be sem mutatsz a kedves boszorkánynak? – vigyora cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Nem tűnt szokványos koboldnak a sok vágásról az arcán. – Ugyan az én ízlésesemnek cseppet langaléta és vézna, de igencsak szemrevaló.

– Undok Ulrik, Hermione Granger. Haladjunk. Még nagyon sok dolgom van ma.

– Az elfoglalt mágiajogi képviselő – nevetett a kobold öblösen. – Minden egyes perce temérdek drága galleonokba kerül. De nem bánom, ha segít megszerezni, amit akarok.

– Igencsak nagy szemtelenség, amire készülsz – kezdte Draco komor hangon. – De attól tartok előástam valamit, amivel soha nem kapod meg, amit akarsz.

– Ezt kifejtenéd bővebben? Nem igazán értem, hogy a magadfajta szakértelem miért nem tud megszerezni pár apróságot. – Draco Hermionéhoz fordult, leemelte az első aktát és kinyitotta. A férfi szeme megvillant a méregtől, Hermione megszeppenve húzódott közel a kijárathoz.

– Griffendél Godrik kardja. Most komolyan gondoltátok ezt? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Hugrabug Helga kelyhe, Mardekár Malazár medálja, Hollóháti Hedvig diadémja? Mire készülsz, Ulrik? Csak nem a jó öreg Voldemort nyomdokaiba akarsz lépni?

A koboldok vicsorogva néztek rá, mintha valami szentségtörtént említett volna. Az egyik mondott valamit a nyelvükön és köpött egyet A varázslókat mindig kevesebbre tartották maguknál, és tiszteletlenségnek számított egy varázslót egy ívásúnak tekinteni egy kobolddal.

– Varázslók – köpött egyet Ulrik is. – Ti nem értetek semmihez sem. Csak a pálcáitokat villogtatjátok, aztán pusztítjátok a világotokat, mérgezitek az elméteket. Olyan vagyok minden tekintetben, mint azok az ostoba muglik ott a dombon túl. Ha tehettük volna, már régen megszabadultunk volna mindkét fajtól.

– Ne személyeskedjünk ennyire – simította hátra a haját Draco. – Mégis engem kértél fel erre. Valami lehet bennem, ha a pálcavillogtatásommal lenyűgöztelek.

– A villás nyelved, ami lenyűgözött. Olyan vagy, mint egy kígyó – vonta meg a vállát a kobold. Hermione próbált nyugodtan maradni, pedig biztos volt benne, hogy ez az eszelős akár képes lenne rájuk is támadni. A varázsló azonban a végsőkig higgadt maradt, akár egy jégcsap a fagyos téli éjszakán. A koboldokkal üzletelni különösen kockázatos volt, gyakorlatilag bármiről legyen szó.

– Megmondom én, hogy miért. Mert egyetlen kobold ügyvéd sem vállalta a képviseletedet. Ne is tagadd! Beszéltem Dörzsölt Kóficcal. – Itt Ulrik szeme megvillant. – Ha nem tévedek őt meg is fenyegetted. Mesélte, hogy beléd is mártotta a tőrét is. Oh, egyébként jobban van már a szemed?

– Ők nem értik meg, amit akarok – emelte fel hangját és eszelősen felnevetett. – Aki nem tiszteli az őseit annak nincs keresnivalója közöttünk.

– Visszaszerezni a roxforti alapítók ereklyéit? – vágott vissza Draco kimérten. – Nem gondolod, hogy ez egy cseppet kockázatos vállalkozás? Az elmúlt években sok pénzt költött a Minisztérium arra, hogy helyre állítsák ezeket.

– Az a családom tulajdona – fortyant fel Ulrik mérgesen. – Nagyon értékes és becses kincsek. Nem való egy varázsló kezébe sem.

– Fizettek érte. Ráadásul a tulajdonjogi szerződést Roxfortban őrzik. Ne is tagadd, McGalagony igazgató engedte, hogy megvizsgálhassam. Való igaz, hogy az ereklyék csak pár éve kerültek vissza a helyükre, de mindegyikről szól a szerződés. Legalább ezerszer megtörtént a vizsgálat, csakhogy emlékeztesselek, mindannyiszor hitelesnek bizonyult az okirat.

– Kobold azt nem vizsgálta. – Draco kihívóan nézett Ulrik szemébe, aki gonosz vigyorra húzta el a száját. Hermione egy pillanatig csendben figyelte az eseményeket, aztán megszólalt. Az információ, ahogy iskolás korában most is kikívánkozott belőle.

– De igen, ami ezt illeti ez többször is megtörtént. 1067-ben, mikor Dexter Fortescure volt az igazgató, aztán 1185-ben, amikor Vulpus volt az igazgató. 1617-ben Heliotrope Wilkins igazgatósága alatt. 1874-ben Phieneas Nigellus Black igazgató, aki ragaszkodott hozzá, hogy a vizsgálatot végző Szertelen Benedek nevű illető a vérével írja alá a tanúsítványt. Ezt ugyebár az önök tanácsa hivatalosnak tekinti, ha nem tévedek? – Ulrik elfojtott egy káromkodást az ő nyelvén és fogcsikorgatva nézett a boszorkányra. Hermione visszahúzódott a háttérbe, mintha meg sem szólalt volna.

Draco vett egy mély levegőt, alapjában véve le is szidhatta volna a boszorkányt, viszont a kis előadása most az ő malmára hajtotta a vizet. Ulrik feje majdnem szétrobbant a dühtől. A varázsló egy mosollyal a szája szegletében azt jelezte, hogy igazán remekül szórakozik.

– Szóval, Ulrik, mit mondasz ezekre? Igazat mond a hölgy? – tette fel a fel a fogós kérdéseket. – Hónapokat töltöttem vele, míg ezeket kielemeztük.

– De igen, igazat mond az a bestia – szűrte a szavakat a fogai között a kobold dühösen. – Minek hoztad el ezt a kotnyeles némbert?

– Az asszisztensemről beszélsz, több tiszteletet a hölgynek. Különben meg valóban igaza van, ezeket a dátumokat és másolatokat megtalálod ezekben az aktákban. – Azzal az összeset odaadta kobold kezébe adta. – Az okiratokon is vérrel írva szerepel a kobold neve, aki eladta az összes ereklyéket az alapítóknak. Így sajnos nem tehetek semmit sem.

– Majd, ha miniszter lesz belőled – nevetett a kobold. – Akkor törvényt is hozhatsz többek közt erről is.

Megcsörgette a galleonokat az erszényben. Draco összevonta a szemöldökét, majd Hermionéra nézett.

– Kérlek, mondd el, hogy mennyi időt kell az Azkabanban töltenie annak, aki megveszteget egy mágiajogi képviselőt?

– A törvény erről többféleképpen rendelkezik, azonban minden ilyen esetben a legsúlyosabb büntetés szabja ki. Egy év fogság, szigorított dementor őrizetben, aztán kétezer galleon pénzbüntetés, de ha ezt nem tudja megfizetni, akkor le is dolgozhatja azokat a varázslók/boszorkányok által üzemeltetett intézetben.

– Sajnálom, Ulrik, de meg van kötve a kezem – sóhajtott nehezen Draco. A kobold két társával együtt iszonyatosan nagy haragra gerjedt. A férfi ekkor megragadta Hermione kaját, és a fülébe suttogta: – Most lépjünk le!

Azzal kihúzta magával az esőre a boszorkány. Az esőfüggönyben szaladva igyekezetek elérni a hoppanálási pontot. Hermione számtalanszor megcsúszott, de nem esett el szerencséjére. Aztán egy villanást látott a szeme sarkából, még idejében odébb lökte Dracót és pálcát rántott. Az átok az ő fülét súrolta, így aztán dühösen elkiáltotta magát. Kitépte a kezét a férfi szorításából és dühösen elkiáltotta magát:

– Caelum Comburere! – Fényes szikra eső kavargott mögöttük. A szikrák és a vízcseppek különös jelensége elrejtette őket, így megnehezítve a koboldoknak, hogy kövessék őket, vagy egyáltalán újra megpróbálják őket megsebesíteni. Draco nem szólt semmit sem, csak megragadta Hermione karját és hoppanált vele.

Most sem érkeztek simábban, mint korábban. Az auror térde megroggyant, de minden erejét összeszedte, hogy talpon tudjon maradni. Ismeretlen környéken álltak, ahol Hermione még soha nem járt. Egy kertben voltak, ami egy hatalmas épület mellett foglalt helyet. A boszorka azonban eléggé szédült egy újabb terepszemléhez.

– Mondták már, hogy közveszélyesen hoppanálsz? – morogta mérgesen Hermione. – Mindjárt elhányom magam.

– Előfordul – vonta meg vállát a férfi. – De eszedbe se jusson a jelenlétemben hányni! Különben eléggé meglepett, hogy az aktatologatás ellenére még értesz a varázsláshoz is.

– Tele vagyok meglepetéssel – gúnyolódott Hermione. Néhány mély lélegzetre szüksége volt ahhoz, hogy megszabaduljon a kellemetlen érzéstől. – Majd magad is megláthatod.

– Ezt mindjárt gondoltam.

– Egyébként mi a franc volt ez? Talán valamiféle perverz beavatási szertartás? – kérdezte zihálva Dracót. A férfi megrázta a talárját, ami újra száraz lett. Hermionénak is jó lett volna az ilyesmi, de az ő mugli ruhái vizesen lógtak rajta megint és ráadásul a bőrére tapadtak. Amikor csípőre tette a kezét és kihúzta magát, melltartója teljesen átlátszott a vékony blúzon. A férfi kezdett egyre jobban szórakozni, cinkos mosoly jelent meg az arcán.

– Mondhatjuk beavatásnak is – vonta meg a vállát Draco. – Mindenesetre remélem, hogy élvezted. Igaz, sokkal rövidebb volt, mint amire számítottam és zajosabbra sikerült a távozás is. Azonban nem kellett tárgyalásra vinnem egy képtelen ügyet. Még hogy az alapítók ereklyéi… Merlin szakállára, ezek nem normálisak. De azért remélem élvezted.

– Mit lehet abban élvezni, hogyha az embert megtámadják? – csattant fel Hermione.


– Granger, Granger… annak ellenére, hogy nem vagy egy sokat tapasztalt auror, mellettem igencsak kalandos lesz a munkád.

– Alig várom, hogy megtapasztaljam, Mr Malfoy, milyen is magának dolgozni.

– Nem kétlem, hogy így lesz.

– Imádni fogom.

– Aha, ezt majd meglátjuk – nézett rá enyhén gyanakvóan. – Ma már nem megyek vissza az irodába. Most pedig, ha megbocsátasz, dolgom van, méghozzá itthon és zavarsz benne.

– Máris eltűnök.

– És Granger?

– Mi van.

– Átlátszik a blúzod.

– Remek. – Hermione tehetetlenül felnyögött, majd hoppanált a lakására. Draco még percekig vigyorgott a saját viccén. Granger még nem sejtette, hogy a következő két hét maga lesz a pokol és erről maga az ördög fog gondoskodni.

hosszászólás: 0