1. fejezet
Kezdetek

A fiatal férfi minden erejét összeszedve, kétségbeesetten rohant keresztül az erdőn. Lehelete ködfátyolként meglátszott a hűvös, júniusi éjszakában. Tüdejét szinte égette a hideg levegő, egész testében remegett, de nem állhatott meg. A lába néha-néha meg-megcsúszott a nedves avaron, a cipője teljesen átázott, amikor átvágott a patakon. Soha nem rohant így, ennyi félelmet sem érzett magában, mint most. Üldözték egyáltalán? Maga sem tudta volna megmondani, de annyi nyomot kellett útközben eltűntetnie és annyit hamis nyomott kellett hagynia, hogy biztosan hibázott valahol, noha éppen eléggé össze is zavarta ezzel azt, aki esetleg a nyomába eredt.

A félelem és a vérében száguldó adrenalin mennyiség hajtotta előre. Minden egyes bokor zizegésre, különös hangra összerezzent és irányt változtatott. Magában azért imádkozott, hogy kiérjen az erdőből, és ne essen csapdába. Tudta jól, hogy veszélyes fenevadak tanyáznak az árnyas fák sötét sziluettjében, mégis ez volt az egyetlen esélye a menekülésre.

Vissza Roxfortba – ez volt a mantrája, s csak ez járt a fejében. Tejfölszőke haja az arcába tapadt, erősen zihált, kétségbeesetten tekingetett a háta mögé. Az erdő éles csendjében, csak a saját lélegzését hallotta és a dübörgő szívverését, amit talán még egyszer sem diktált ilyen szapora taktust. Sötét volt, az orráig sem látott, többször is letért a járt útról, a csapást az imbolygó pálcafényben is alig-alig tudta kivenni. Félő volt, hogy rossz felé megy, s végleg eltéved, majd elnyeli a sötétség és a maga a Tiltott Rengeteg. Fekete talárját megszaggatták a cserjék és az ő maga okozta szakadások, a kezét és az arcát apró horzsolások borították. A vére itt ott beszennyezte a fehér ingét. A mindig nett és tiszta ruhája most még csak nem is hasonlított ahhoz, amilyen jó néhány órája volt.

Mintha hallotta volna őket háta mögül, de tudta, hogy ez lehetetlen. Szörnyű zűrzavart csinált, amikor otthagyta Greybacket és Bellatrixot a tisztáson, egy-egy átokkal a képükben. Amycus és Alecto sem járt jobban náluk. Merész vállalkozásnak tűnt az, amit tett. Megvárta, amíg Piton hoppanál, aztán valami elpattant benne. Nem is gondolkodott. A veszélyes, kockázatos, őrült ötlete életre kelt… Hirtelen döntött úgy, hogy belevág. Ravasz volt, úgy intézte, mintha a két segítője, Greyback és Bellatrix, egymásra támadt volna, amiért Greyback őrá támadt… A szétszaggatott talárt már alig lógott rajta. Amycust és Alectot, a két idiótát pedig úgy összezavarta, hogy kétségbeesetten átkozódtak, mert azt hitték valakik utánuk ment és rajtuk ütött, miközben igyekeztek úrrá lenni a vélt káoszon.

Sokáig hallotta, vagyis hallani vélte az üvöltését a két embernek, de már jó ideje csak ő maga volt a környéken. Micsoda alávaló tett… Mi is volt az igazság? Ő maga keltette káoszban, egyszer csak páni félelem lett úrrá rajta, s valami bekattant, valami olyasmi, amire sosem hallgatott, most mégis, mint egy őrült belevetette magát az egész sűrűjébe. Vissza kellett mennie, helyre kellett hoznia, de ehhez az önző, aranyvérű Draco Malfoynak el kellett tűnnie.

Zavaros, homályos volt a kép, ösztönösen cselekedett. A nagy kavarodásban, amit ő idézett elő, kereket oldhatott. Igen, ez volt a helyes döntés. Meg kellett fognia a karját, ami rettenetesen fájt. Vajon Bellartix még ott feküdt a tisztáson Greybackkel együtt? Talán Amycus és Alecto elmenekültek. Piton pedig… ki tudja, merre volt már. Talán ez volt a szerencséje. Még mindig az orrában érezte az átok által felperzselt avar szúrós szagát, amitől felfordult a gyomra. Amycus és Alecto egy ideig üldözték vagy inkább keresték? Rémlett fel benne ugyanaz a kérdés. Mindkét dolog nevetségesen hangzott. De aztán nyomát vesztették a pataknál, legalábbis ebben bízott. Jól jött a bűbáj, így azt hihették valaki vagy valami elhurcolta.

Nonverbális átkokkal, bűbájokkal igyekezett összezavarni mindent, a lehető legnagyobb zűrzavart kellett előidéznie, hogy az igazság rejtve maradjon. Véres, cafatokban lógó talárját lerángatta magáról. Egy pillanatra megállt, pihennie kellett, kimerülten dőlt neki az egyik fa törzsének és megpróbálta a lélegzetvételét lassítani. Istentelenül szúrt az oldala, mintha egy tőrt döftek volna belé. Mélyeket lélegzett, aztán lassan kifújta, aztán még egyszer. Túl gyorsan történtek az események ahhoz, hogy ép ésszel ezt fel tudja fogni.

Draco lába remegett az idegességtől. Könnybe lábadt a szeme, szégyellte a gyengeségét, hiszen mindig erősnek kellett mutatnia magát, de annyiszor megszegte ezt már… A bűntudat és a düh marta a torkát. Remegett a keze, a lába, s egész teste görcsösen megfeszült. Vissza kellett jutnia Roxfortba, helyre kell hoznia – csak ez járt a fejében. Idegesen beletúrt a hajába és megmarkolta a tincseket, mintha ki akarná tépni saját haját. Kis híján eszét vesztette, hiszen soha senkit nem látott meghalni.

Dumbledore – gondolta keserűen, ha behunyta a szemét még mindig látta a felvillanó zöld fényt, a korábban rámeredő kék tekintet. A remény, hogy máshogy is lehet mindez… Az idegességtől elhányta magát, ettől egy kicsit megkönnyebbült. Megrezzent a bokor, felkapta a fejét. Mennie kellett tovább. Egyetlen egy dolog lebegett a szeme előtt, el kellett pusztítania, mielőtt még… Muszáj volt, hiszen őt tette. Miatta történt ez… Újra futásnak eredt. Némileg megkönnyebbült, amikor kiért a Tiltott Rengetegből.

Az ezer tornyú kastély fenyegetően magasodott fölé. Egy pillanatra felnézett a harmadik emeleti ablakra, ahol felvillant egy fénysugár, de őt ez nem érdekelte, így a park felőli bejárat felé vette az irányt. Azonban nem figyelt arra, hogy ki figyelheti. Úgy hitte, ma már éppen eléggé nagy kavarodást okozott…

Azonban egy dologra nem gondolt. Árulkodó, tejfölszőke haja rögtön szemet szúrt a park félhomályában. Észrevétlenül sikerült bejutnia a kastélyba. Milyen könnyű volt, hiszen mindenki a hálóköletben volt vagy kitudja hol, mintha direkt szabadon hagyták volna az utat neki.

– El kell pusztítani – szólalt meg halkan csak magának. Kongó, dübörgő léptekkel haladt a folyosókon. Oda kellett érnie, mielőtt még késő lesz.

***

Hermione Granger akkor vette észre a tejfölszőke alak sziluettjét, amikor remegő térdekkel elindult a könyvtár felé. Mindig ide menekült, amikor valami nyomasztotta, hiszen itt megnyugvásra talált. Mit is tehetett volna ma este? Bár kételkedett benne, hogy a megrázkódtatás után képes lesz bármire figyelni. Nem sietett, csak lézengett, s ezért is vette észre őt. Csak egy röpke pillanatra nézett ki a kastély parkjába, a tekintetét rögtön magához vonzotta. A magas fiú keresztülsiet a parkon, aztán besurran a kastélyba. A boszorkány egyedül volt, Ron még a gyengélkedőn Billnél vagy a hálókörletben, Harry valószínűleg még mindig McGalagonynál, senkinek nem tudott szólni. Igazság szerint nem is akart. Elővette a pálcáját. Muszáj volt a végére járnia ennek.

A harag, a keserűség, a düh egyvelege dolgozott benne, utána kellett mennie. Tudta, hogy hova megy, szinte a zsigereiben érezte. Meg kell állítania, akármire is készült. Minek jött vissza? Mit akar még itt? Nem tett még elég rosszat már most? Mi lehetett annyira fontos, hogy visszajöjjön érte? El kellett kapnia, meg kellett fizetnie mindenért. Draco Malfoyt el kellett kapni.

A szíve torkában dobogott, pálcáját görcsösen markolva, hosszú léptekkel indult el a Szükség Szobája felé. Nem figyelt semmire, nem figyelt senkire, Malfoy gyakorlatilag a rögeszméjévé vált egyetlen egy perc alatt. A folyosó kihalt csendjében haladt előre, egy teremtett lélek sem járt rajta. Távolról tompán, még hallotta Fawkes panaszos énekét, amitől elszorult a szíve és könny szökött a szemébe, ugyanakkor különös bátorságot érzett.

Fázósan húzta össze magán a kardigánt, ami egyáltalán nem melegített semmit sem. Fáradt volt, rettenetesen elcsigázott. Könnyek gyűltek a szemébe, amiket egyetlen egy mozdulattal kisöpört. Nem szabad elengednie, nem mehetett el innen, meg kellett találnia. Malfoy pont akkor fordult be a folyosón, amikor ő odaért, hiába szaporázta meg a lépteit, hiába sietett, a Szükség Szobájának ajtaja bezárult előtte. Ököllel csapott rá a bezáródó ajtóra.

***

Draco azonnal nekilátott. Még egy villanásnyi ideig látta Grangert, de nem törődött vele. Tört, zúzott, teljes erejével csépelte a volt-nincs szekrényt a rozsdás karddal, amit csak úgy elvett egy lovagi páncél acélos szorításából. Egyetlen egy varázslata sem fogott rajta, amit kipróbált ezen az átokverte szerkezeten, ezért is esett inkább neki tiszta erőből. A tompa ütések fémes zaja visszhangot vertek a falakon. Életében nem izzadt meg ennyire, életében nem érezte, hogy ennyire megfeszülnek az izmai.

– Rohadék! – kiabálta elkeseredetten. Alig bírt kárt tenni a szekrényben. Fizikai gyengesége és elcsigázottsága nem segített. Kviddics volt az egyetlen sport, amit űzött, ezen kívül semmi mást. Különben sem volt formában mostanság, hiszen minden erejét lekötötte Voldemort tervének kivitelezése. Rémesen lefogyott az állandó idegességtől, arca beesett, sosem érezte még ennyire nyomorultul. Mégsem adta fel, meg kellett semmisítenie ezt a szemét találmányt.

A fizikai munka és a kiabálás nem segített a dühön, a kétségbeesésen és a kilátástalanságon, mégis most először az életében tett valamit. Feltűrte a fehér ingujját, aztán tovább rongálta az értékes tulajdont, ami neki igazából semmit sem jelentett, csak bánatot. Sajgott a Sötét Jegy a bal karján, de nem törődött vele, hanem inkább még több energiát beleadva sújtott le a fára. Hátborzongató reccsenés hallatszott a kísérteties csendben, amit a zihálása és a kardcsapkodás tört csak meg. A tömör fa egy helyen megrepedt, aztán hosszában széthasadt.

– Pusztulj! – sziszegte mérgesen, mintha átkot mondana. Nem hagyta abba, sőt egyre többször emelte magasabba a kardot. Mindenfelé faszilánkok repkedtek, némelyik talán még beleállt a kezébe is. Irdatlanul fájt már a karja, minden egyes sújtásnál beleremegett minden izma. Elszánt szürke tekintete összeszűkült és csak a célra összpontosított.

A keze szikrákat szórt, mintha ki akarna törni belőle egy mágiahullám. Még élénken élt az emlékezetében első varázslata. Nem is értette miért jutott ez éppen most eszébe? Az is olyan ösztönös cselekedet volt, egyszerű, mégis rettenetesen elemi. Tűz – futott át a gondolatai között. Alig, hogy ez átvillant elméjében a kard felizzott a kezében, aztán beleállt a volt-nincs szekrény fájába, s annyira mélyen, hogy nem tudta kihúzni. A szekrény remegni kezdett, de a fiatal varázsló még ekkor sem engedte el a kardot. Hirtelen hatalmas robbanás hátrarepítette a Dracót a szilánkokra széteső volt-nincs szekrénnyel együtt. Lángok, mindenfelé lángok szabadultak el a teremben. Olyan gyorsan terjedtek, pusztítani akartak, mindent elemészteni.

A varázsló még érezte, ahogy a szúrós, kátrányos szag megcsapja az orrát. Draco a hátán feküdt, a tompa ütés és a fájdalom minden csontját érintette. Zsongott a feje, először alig kapott levegőt, de amikor felsóhajtott azt kívánta bár ne tette volna. Csengett a füle a robbanás zajától. Köhögött egyet, de még mindig kótyagosan nézett a körülötte elszabaduló lángcsóvákra. Szóval elemészti a tűz, harapott az ajkába reményvesztetten. Úgy gondolta, hogy valami felemelőt vagy magasztos érzést fog érezni, de nem érzett semmit sem a fájdalmon kívül.

Az eséstől még mindig kábult volt, a levegő egyre megtelt füsttel, pernyével, korommal. A fehér, izzadságfoltos ingére hulló fekete hamu beszínezte az anyagot. Fel kellett ülnie, aztán el kellett indulnia kifelé. Érezte a lángok forróságát, ahogy csak centik választották el attól, hogy belekapjanak, aztán elevenen égessék el. Felállt majd körbenézett. Merre lehet a kijárat? Ebben a kótyagos állapotban egyáltalán nem tudott koncentrálni. A feje megtelt furcsa gondolatokkal, érzékei tompulni kezdtek, köhögött, de mintha nem jutna elég levegőhöz.

Mégis mi történik? A falat figyelte, hátha megjelenik rajta egy ajtó, azonban nem történt semmi. Lángok, lángok, mindenütt amerre a szem ellátott, narancsos, sárga, zöldes villanások mindenhol, ezek körülvették őt. A pálcáját elővette, de egyetlen egy varázslat sem jutott az eszébe… Pánik fogta el. Térdre rogyott, majd koromtól fekete kezével támasztotta meg magát, nehogy orra bukjon. Felköhögött. A fojtogató, kavargó füst teljesen körülölelte. Tüdeje fájt, alig látott, egyszerűen teljesen elvesztette a reményét.

A fal ekkor megremegett, Draco ezt nem látta, mert elvakították a fények. Aztán egy boltív jelent meg, s lassan egy bejárattá alakult át. Kicsaptak a lángok, egészen a folyosóig, mintha nemcsak a szobát, hanem mást is magukkal akartak volna rántani és nemcsak a fiút elemészteni, a gyalázatos volt-nincs szekrénnyel együtt. Draco hunyorogva nézett kifelé. A kint álló alak, kezét maga elé emelve védte magát, érezte a tűz melegét, szerencsére nem égették meg, aztán meglátta a fiatal, piszkos, fehér inges varázsló alakját. Ki kellett hoznia onnan, méghozzá gyorsan.

A göndör hajú boszorkány elszántan figyelte őt, majd elmondott egy bűbájt. Érezte a lángok simogató melegét, de már nem tehettek kárt benne. Úgy érezte uralja ezt az elemet, megzabolázza és felülkerekedik rajta. Soha nem használta ezt a varázslatot, nem is volt rá szüksége. A legmagasabbra csapó tűzoszlopokon haladt végig, s hiába vették körbe a testét a tűznyalábok, mégis sértetlenül sétált tovább. Mikor a fiatal férfi elé ért, kinyújtotta a kezét felé.

Draco felnézett, és a tűz fényében meglátta a lány arcát. Megborzongott, a szíve hevesen dobbant meg. Hermione Granger állt előtte, a griffendéles, akit mindig is megvetett. Most mégis itt állt előtte és a kezét nyújtotta felé. Először érezte azt, hogy nem érdemli meg a segítséget. A boszorkány arca eltökélt volt, túlságosan is, egyúttal kifejezéstelen és valami megmagyarázhatatlan érzelem suhant át rajta, amit hiába próbált megfejteni, egyszerűen nem tudta. Még mindig kinyújtva tartott felé a kezét, és nemcsak úgy jelentés nélkül, hanem valóban segíteni akart neki. Soha, senki… talán Piton, de ő… Miért pont Granger? Miért pont most?

– Szállj le a földre, Malfoy! – szólalt meg a boszorkány hidegen. – Fogd meg a kezem, és együtt kimegyünk innen!

A fiú nem tétovázott tovább, hanem megfogta Hermione kezét. Egyszerű mozdulat volt, mégis annyi jelentéssel bírt mindkettőjüknek. Egyikük csak a segítséget fogadta el, viszont a boszorkánynak más szándéka volt, nemcsak megmenteni akarta a mardekárost, hanem egyúttal el is fogni. Nem volt ebben nagy tapasztalata.

– Miért… jöttél… utánam? – nyögte Draco. Hermione nem válaszolt azonnal, sőt nem is akarta megmondani az igazat.

– Mert így látom jónak. Ma éjszaka nincs szükség több halálra. Mozgás, mielőtt még füstmérgezésben mindketten meghalunk!

A mardekáros csak bólintott, aztán Hermione rá is bűbájt bocsátott, majd elindultak kifelé. Halványan érzékelte, ahogy a lány maga után húzza, de valahogy annyira nem érdekelte már semmi sem. Forgott körülötte a világ, érezte, hogy elhagyja az ereje. A boszorkány mielőtt, még Draco elesett volna, hagyta, hogy a mardekáros rátámaszkodjon. Pálcát akart szorítani a fiú nyakához, de belátta, erre semmi szükség.

– Mit kerestél ott? – rontott neki a kérdéseivel.

– A szekrényt…

– Mit akartál a volt-nincs szekrénnyel?

– Elpusztítani – nyögte ki a varázsló. Rémesen elcsigázottnak érezte magát, mintha teljesen elhagyta volna az ereje.

– Mennyi ideig voltál bent? Hogy keletkezett a tűz?

– Én…

– Gyerünk, Malfoy, beszélj már! – pirított rá a kelleténél erélyesebben.

– A lángok. – Draco szaggatottan lélegzett, sípolt a tüdeje, alig kapott levegőt, de igyekezett válaszolni.

– Erőltesd meg magad!

– Én voltam – kezdte elhaló, rekedt hangon. – El… kellett… pusztítani… nem… maradhat… meg.

– Te szerencsétlen! Meg is halhattál volna! – Miért mondhatta ezt? Hiszen még csak nem is kedvelték egymást. Ráadásul Dumbledore miatt… Biztos valamiféle hőskomplexus, hiszen griffendéles volt Granger is.

– Miattam… halt meg… Dumble…ore… – Alig bírta kimondani annyira kiszáradt a szája. A boszorkány ismeretlen folyosókon vezette végig, hogy senki se vegye észre. Még maga sem tudta, mit csinál Malfoyjal, de segítenie kellett rajta. Tudta, ez a helyes, s a miértekkel nem foglalkozott.

– Ne beszélj! – adta ki az utasítást Hermione.

– Hagyj… itt!

– Miket beszélsz?

– Nem… nem tudok…

– De igen.

– Nem… megy! – újabb köhögő roham rázta meg, s azt hitte a tüdeje kiszakad a helyéből. Adósa lett Grangernek, amitől még vacakabbul érezte magát, azonban nem volt annyira tiszta az elméje, hogy ezt végiggondolja. A legalapvetőbb dolgok, és maga a létezés sem volt egyszerű.

– Nem hagyom, hogy meglógj, el fogsz mondani mindent és nem fogsz meghalni. Remélem megértetted– mondta a boszorkány, és elindult vele maga sem tudta merre. Draco nem válaszolt neki, hanem csak bólintott egyet.
Meg kellett keresnie Kingsleyt vagy Lupint mielőtt még rosszabb lesz a helyzet. A barátait semmiképpen nem akarta beavatni, ők azonnal kinyírták volna Malfoyt, viszont ő tudta, hogy mennyire fontos lehet a Rendnek. Őrült ötletnek tűnt, hogy a fiút magával cipelje a gyengélkedőig, de meg kellett próbálnia.

hozzászólások: 2

by Happydee @ 27 Sep 2022 05:47 am

Szia, nagyon érdekesen idult ez a történet, remélem van ihlet és minél előbb folytatod :D

by Nyx @ 27 Sep 2022 02:42 pm

Szia, Köszönöm szépen! Igen, igen van hozzá szerencsére ihletem. Nem lesz olyan gyorsan frissülő, de azért igyekezni fogok. Még nem tudom mennyire fogok a hetedik könyvre támaszkodni, majd kiderül.