11. fejezet
Írószerbolt

– Megint nyafogsz – állapította meg a boszorkány, és már kezdett elege lenni abból, hogy Dracóval semmi sem megy simán. Túlságosan is sokat kellett küzdenie vele. Viszont most eldöntötte, hogy nem hagyja magát, véghez viszi a tervet, amit a fejébe vett és… Nem keres több érvet, mert már ez éppen elég ahhoz, hogy elcipelje Malfoyt a plázába. De azért még volt benne annyi jó érzés, hogy megnyugtassa a durcás varázslót: – Gyorsan fogunk végezni.

– Ha te mondod… – A fiatal varázsló még mindig csak méregette a boszorkányt, aki most rettentően eltökéltnek tűnt. Vajon ilyen szokott lenni Potterékkel is? Így kezdődik vajon egy Granger-féle őrült terv? Lehet, hogy mégis magával kellett volna hoznia a pálcáját, mert ez a fiatal nő nem viccelt.

– Addig találd ki, hogy mit szeretnél enni – válaszolt a gúnyos megjegyzésére. Azt szerette volna, hogy elterelődjön Malfoy figyelme. A fiú egy furcsa fintorral felé nézett, mintha valami szörnyűséget mondott volna. Aztán Draco elgondolkodó arcot vágott. Hermione már sejtette, hogy ebből megint nem lesz komoly beszélgetés.

– Hátszínt ennék – közölte egyszerűen. És valóban nem is lett volna ellenére ilyesmi. De a megvillanó barna szempár tüzes tekintete megérte, hogy gyorsan kitaláljon pár hajmeresztő ínyencséget.

– Valami egyszerűbbet – kérte a lány kényszeredetten. – És valami kisebb költségvetésű kaját találj ki.

– Wellington bélszín – mondta Draco, mintha egyáltalán nem is hallotta volna a boszorkány kérdését. – Mennyeien tudják elkészíteni.

– Bizonyára – sóhajtott fel Hermione. – És valószínűleg ezüst tálcán tálalják eléd, arany tányéron, sőt meg is etetik veled.

– Azt azért nem – nevetett fel és egy kicsit közelebb hajolt hozzá. – Nagyfiú vagyok már ahhoz, hogy etessenek.

– Ki tudja… Válassz valami egyszerűt, amihez nem kell legalább egy puccos étterem.

– Honnan tudjam, hogy mi az egyszerűbb? Nem vagyok se szakács, se puccos étteremvezető. Ilyeneket ne várj tőlem.

– Ahh. Jó, akkor nézz körül, amíg én vásárlok pár apróságot – ajánlotta mentő ötletként Hermione. – Csak ne keveredj el valahova!

– Azt már nem! – ellenkezett Draco, s felhördült. – Megnézném én is azt a boltot. Ezen kívül természetesen rajtad kell tartanom a szemem.

– Na, álljunk meg egy szóra! – torpant meg a lány, majd csípőre tette a kezét. A fiú megfordult és most egymással szemben álltak a pláza közepén.

– Álljunk – tette karba a kezét a varázsló és elmosolyodott.

Hermionénak fel kellett néznie, hogy egyenesen a fiú szürke szemébe nézhessen. Most hirtelen tört rá az érzés, hogy ő mennyire alacsony a langaléta varázslóhoz képest, aki még Ronnál is magasabb volt. Ráadásul most még közelebb is lépett hozzá. Szörnyen nehéz volt vele harcolnia.

Az idegeire ment a mardekáros. Mivel sokan voltak körülöttük, így Hermione úgy látta jónak, ha kissé odébb húzza a varázslót a felsőjénél fogva. Észre sem vette, hogy kihúzta a betűrt pólót a fiú farmerjéből. Draco egy kicsit meglepődve tapasztalta a boszorkány kirohanását. Nem volt hozzászokva, hogy a lányok ide-oda húzkodják.

– Mi az, hogy neked kell rajtam tartanod a szemed? – tette fel a fogós kérést Hermione.

– Összegyűrted a pólómat – mondta Draco, majd megigazította a zöld ruhadarabot. – Ráadásul kihúztad a nadrágomból. Viselkedj egy kicsit, Granger, nézd mennyien vannak itt.

– Bénán néz ki betűrve – morogta a lány. – Válaszolnod meg nem kell?

– Nem kell megindokolnom semmit. Egy Malfoy azt tesz, amit akar. És ebbe neked, semmilyen beleszólásod nincsen.

– Megint ezzel a béna szöveggel jössz… Egy Malfoy így, egy Malfoy úgy… Inkább azt mondd meg, hogy te mi a fenét akarsz ezzel. Rám nem kell vigyázni, szemmel tartani.

– Akkor sem kell megindokolnom, hogy mit teszek és mit nem – válaszolt nyugodt hangnemben, miközben kisimította a ráncokat a polójából. Mélyen belenézett a barna szempárba, mintha ki akarta volna olvasni a gondolatait, vagy csak egyszerűen zavarba akarta hozni, ő maga sem tudta.

– Felőlem… – vonta meg a vállát. Hermione időközben rájött mennyire nevetséges helyzetbe kerültek, így inkább feladta. Meg kellett tanulnia kezelni a helyzetet Malfoyjal akármilyen nehéz is. Szüksége volt rá, vagyis nemcsak neki, hanem Harrynek és Ronnak is. Elfordította a tekintetét, hogy megszakadjon a szemkontaktus, amitől egyszerre ment fel a vérnyomása és lett iszonyatosan dühös.

– Mutasd az utat! – intett az ifjú varázsló előzékenyen.

– Rendben.

Hermione hosszú lépettekkel indult el a megfelelő irányba. A varázslónak mindössze annyi dolga volt, hogy tartsa a ritmust. Viszont nem sokkal később Draco azon kapta magát, hogy egy bevásárló kocsira támaszkodva unottan figyeli, ahogy Hermione csillogó szemmel halad a polcok között, és mindenféle holmit pakolt bele. Rémesen unalmas volt…

Neki pedig csak annyi dolga volt, hogy utána tolja a kocsit. Hol csúsztak el a dolgok? Őt annyira nem igazán hozta lázba a színes forgatag. Vajon minek kellett volna huszonnégy darabos filc készlet, hat féle színű post it, mágnesek, lefűző, szövegkiemelő és még sok más? Draco a feléről sem tudta, hogy ezek micsodák. Éppen egy eper formájú radírt csodált, amikor Hemione egy csomag színes papírt dobott a kosárba.

– Nem lesz ez egy kicsit sok? – kérdezte Draco. A fiú sok mindent megbánt már élete során, de ez a kérdés benne volt az első tízben. Hermione megfordult. Tekintete villámokat szórt. Éppen négy spirálfüzetet tartott a kezében. Ajkát pengevékonyra húzta, és valószínűleg azon gondolkodott melyik átokkal találja el a fiatal varázslót, legalábbis Draco valami ilyesmit sejtett.

– Nem – válaszolt Hermione egykedvűen, aztán tovább válogatott.

– Biztos, hogy két parafatáblára van szükséged? – próbálkozott Draco, miközben elolvasta a cetlit a táblán, ami elég nagynak tűnt. – Nem azért, de ezt nem lesz egyszerű hazavinni. Bár én csak egy laikus varázsló vagyok, aki nem ért a mugli dolgokhoz.

Hermione megint megfordult, és belenézett a kosárba. Pár pillanat kellett, mire rájött, hogy Dracónak igaza van. Mi több, nemcsak igaza volt, hanem ő, Hermione, tette még nevetségessé magát. Letette a füzeteket, aztán elkezdte rendszerezni a dolgokat. Hamar rájött, hogy kissé túlzásba esett.

– Most mit csinálsz? – tudakolta Draco.

– Gondolkodom – mondta, majd elkezdte visszatenni a polcokra a dolgokat.

– Van olyan pergamenem, ami önhosszabbítós – próbálkozott, de Hermione rá sem hederített.

A fiatal varázsló felnyögött, valahogy egyáltalán nem volt kedve még egy fél órát azzal tölteni, hogy valami fém vackot tologat, amíg Hermione megszállottan rohangál fel-alá. Hamar rájött, hogy pontosan ez történik, és ez a vásárlás próbára teszi, mérgesen és kétségbeesetten felnyögött. Közben egy ismeretlen srác lépett oda hozzá.

– Az én csajom is ilyen megszállott, ha elkapja a gépszíj, akkor teljesen bevadul – szólalt meg együtt érzően. – Kitartást, haver!

– Köszönöm!

– Egyszer csak végez – vigyorgott a másik fiú. – Könyvesbolttól jobb, ha távol tartod.

– Ez egy piszkosul jó ötlet. Kösz! Örök hálám.

– Szívesen.

Intettek egymásnak, majd mindketten tovább haladtak. Draco időközben utolérte a boszorkányt, aki pár percen belül igencsak lecsökkentette a bevásárlókosár tartalmát.

– Hogy állunk?

– Majdnem kész – válaszolt a lány, majd az ajkába harapott.

– Vigyük őket! – mondta Draco. – Ennyi színes bigyó, füzet és a tábla elég.

– Meg a tollak.

– Négy darab biztos elég.

– Kettő is – sóhajtott fel a lány.

– Szóval – tolta közelebb a kocsit, majd a boszorkány mellé lépett –, elkapott a gépszíj? Nem mintha tudnám, hogy mi az a gépszíj.

Hermione csúnya fintort vágott, majd vett egy mély levegőt mielőtt válaszolt. Vallja be, hogy rémes vonzódást táplál az írószerek iránt? Ez annyira, de annyira zavarba ejtő volna. Úgy viselkedett, mint egy kislány. Megmasszírozta az orrnyergét, úgy döntött felnőttként kezeli a szituációt és nem fog hazudni.

– Kicsit.

Draco felnevetett. Tényleg, igazán, szívből. Hermione először csak a szemét forgatta, majd ő is elmosolyodott.

– Aranyos – mondta, majd megcsóválta a fejét.

– Ez nem aranyos, hanem ésszerűtlen – mondott neki ellent. – És én nem szeretem azokat a dolgokat, amik nem észszerűek.

– Hagytam volna, hogy mindent megvegyél – jegyezte meg Draco. – Láttam, hogy mennyire szeretnéd.

– Nem vagyok gyerek. Tudom, nem kaphatok meg mindent, amit akarok.

– Látod, nekem ezt aztán mondhatod – mosolyodott el elmélázva. – Én mindig mindent megkaptam és megkapok, amit akarok… Kivéve idén nyáron, mert most úgy látom, hogy kemény kézzel fogod megnyirbálni az összes ötletemet.

– Miről beszélsz? – húzta össze a szemöldökét Hermione.

– Még mindig fáj, hogy összetépted a listámat.

– Te sem gondoltad ezt komolyan – nyögött fel a boszorkány. – És különben is, rengeteg pénzt elköltenék, ha ilyesmiket vennék neked, amiket akarsz.

– Ugyan már.

– Ezért is tettem vissza azokat, amik nem fontosak.

– Nem kellett volna.

– Kenyéren és vízen akarsz élni a nyár végéig? – tette fel a kérdést a boszorkány. – Nem hinném.

– Tudod, ha elmegyünk a Gringottsba, akkor nem lesz gond a pénz – magyarázta, majd olyan képet vágott, mintha Hermione dicséretére számított volna. – És visszafizetek mindent, amit rám költöttél.

– Ez pillanatnyilag nem a legjobb ötleted – válaszolt komoran. – Kockázatos lenne visszamenni a varázsvilágba.

– De ha ez a gond…

– Kicsit túloztam – sóhajtott fel Hermione. – Kifizetem ezeket, aztán mehetünk enni.

– Bárányborda?

– Nem.

– Roston sült homár.

– Az kellene még – nevetett fel fáradtan. – Egyszerűbb nem jut eszedbe?

– Fugu?

– Persze… Majd pont egy veszélyes japán gömbhalat fogok enni veled. Miért nem választasz inkább valami mást. Mondjuk fácánleves és töltött fürj?

– Nem is rossz – nevetett fel Draco. – Aztán egy üveg bor.

– Jó, akkor én választok – közölte eltökélten. – Együnk spagettit.

– Rendben – mosolyodott el a fiú. – És egy kis paradicsomlevest is szeretnék.

– Na, látod ilyen az egyszerű kaja. Mindjárt jövök. Oké?

– Kint a bolt előtt megvárlak.

– Rendben.

Draco kisétált a boltból, majd megkönnyebbülve dőlt neki a korlátnak. Végre megszabadult attól az átkozott bevásárlókocsitól. Még ennyire soha nem volt tudatában annak, hogy egy mugli életét éli, és annyira nem volt elragadtatva tőle, noha nem volt annyira rossz, mint ahogy képzelte. Nem sokkal később Hermione boldogan – a hóna alatt cipelve a táblát – állt meg előtte. A varázsló kérdés nélkül elvette a csomagot és a táblát. A lány kérdőn nézett rá.

– Mi a baj? Megint valami rosszat csináltam?

– Vittem volna.

– Ne viccelődj, Granger! Olyan férfi nincs a földön, aki hagyja, hogy a vele együtt lakó hölgy cipekedjen.

– Meglepődnél…

Draco megfordult, aztán furcsa tekintettel Hermionét nézte. Mintha csak azt akarta volna mondani, hogy a lány ne kérdőjelezzen meg semmit sem, amit mondd, főleg egy ilyen kérdésben.

– Mondom férfi és nem gyökér.

– Áh, köszönöm a pontosítást.

– De azért kímélj! – szólalt meg színpadiasan. – Nemrég épültem fel egy csúnya tüdőnövesztéses betegségből.

– Szóval ne most csináljak nagy bevásárlást?

– Leköteleznél vele – mondta Draco, majd elindult az étkezdék felé. A boszorka csak pislogott, de aztán követte a szőke varázslót.

Hamar találtak megint egy félre eső asztalt. A boszorkány ismét elintézte a rendelést, majd egy félóra várakozás után már hozzá is láthattak az ebédhez. Csendesek voltak közben. A korábbi beszélgetéshez, csipkelődéshez képest. Mindketten a saját gondolataikban elmerülve fogyasztották az ételt.

Hermione fejben az órarendet gondolta át. Annyira viszketett az ujjbegye, hogy ne nyúljon át az asztalon és vegyen ki egy füzetet a zacskóból. De biztos volt benne, hogy Malfoy ezt kimondottan furcsának gondolná, sőt totálisan rögeszmésnek. A jegyzetelés, lista készítés mindig megnyugtatta. Rendet teremtett a káoszban, amire most éppen nagy szüksége lett volna. Legszívesebben már túl lett volna a Harryékkel tervezett igencsak veszélyes küldetésen. De várniuk kellett. És addig még rengeteg dolga volt. Lopva a vele szemben ülő varázslót figyelte. Mégis mit fog vele addig csinálni?

Draco, a boszorkánnyal ellentétben, nem tépelődött, inkább élvezettel csavarta fel az olasz tészta remeket a villájára. Otthon nem szokott ilyesmit enni. Mindig valamilyen csodálatos remekmű került a tányérjára, ami szép volt ugyan, de az íze… Roxfortban persze más volt. És most itt a mugliknál megint más. Mennyei volt az íze az ételnek, kellemes, laktató. Minden falat maga az ízek harmóniája. Azt képzelte, hogy ettől tér vissza az ereje, és talán így is volt. Nemcsak a teste, hanem a lelke is gyógyulásnak indult. Az elmúlt egy év megviselte, nyomot hagyott rajta, súlyos nyomot… A karja viszketett pontosan azon a ponton, ahol… Nem, nem szabadott arra gondolnia, igyekezett figyelmen kívül hagyni, kicsit elfelejteni.

Evés közben néha egymásra néztek, de nem szóltak egymáshoz. Elmerültek a saját gondolataikban. Körülöttük a zsibongó tömeg ügyet sem vetett rájuk. Ők tűntek egyedül nyugodtnak, lassúnak ebben a rohanásban. De ez pontosan így volt jó, minél inkább észrevétlenebbek maradtak, beleolvadtak, annál nagyobb biztonságban voltak. Végül Draco törte meg a csendet kettejük között.

– Szóval megvetted azt az eper alakú radírt? – Hermione felnézett és először maga sem tudta, hogy miért pirult el. Meg kellett köszörülnie a torkát, mire válaszolt.

– Igen, megvettem.

– Az jó – mondta Draco.

– Te tudod mi az a radír? – tudakolta a boszorkány.

– Nem én – nevetett fel a fiú. – A deradírt ismerem. A láthatatlan tintával írt szöveget lehet vele előhozni.

– Ez egy kicsit más – mondta a lány. – Ezzel a szöveget lehet eltűntetni.

– Akkor mire váló a pálcád? Oh, fene, elfelejtettem, idén nyáron nem varázsolunk.

– Nézd a jó oldalát!

– Van neki?

– Van. Eper illata van a radírnak – nevetett fel kedvesen.

– Ez igazán megnyugtató – nevetett Draco is. – Egy eper illatú mugli tárgy fogja feldobni az egész nyaramat.

– Hitted volna?

– Őszintén?

– Igen.

– Azt sem hittem volna, hogy egy plázában fogok veled ücsörögni – mondta a varázsló. – Azt se tudtam, hogy mi a pláza. Még most sem vagyok vele teljesen tisztában. De nem kell elmagyarázni!

– Én nem is…

– Olyan az arckifejezésed, mint amikor a suliban feltesznek egy kérdést, aztán már akkor tudod a választ, mielőtt még bárkinek lehetősége van arra, hogy eszébe jusson egy értelmes mondat.

– Tehát idegesítő vagyok?

– Az is, de inkább megszállott – javította ki Draco. – De ettől még nem leszel rossz ember.

– Pont te mondod ezt?

– Igen. Én tudom milyen egy rossz ember – mutatott két kézzel magára. – Gonosz, de stílusos. Bár ez a mugli hacuka…

– Megint kezdődik… Komolyan mondom, megfogom nézni a ládádat. Valami biztos lehet a bájitalban vagy a holmid között, amitől ennyi marhaságot beszélsz.

– Lazíts!

– Majd igyekszem – morogta kissé mérgesen.

– Haragszol?

– Miért?

– Mert idegesítően megszállottnak neveztelek – közölte Draco. Hermione kifejezéstelen arccal figyelte a fiatal fiút.

– Ismerem magam – felelte színtelen hangon. – Nem kell az elemzésed, hogy tudjam, milyen vagyok.

Draco érezte, ahogy a levegő megfagy körülötte. Megint csak megbánta, hogy ezt kimondta. Nem akarta őt megbántani. Jó, nem hazudott, de azt nem mondta el mennyire jó vele beszélgetni, mennyire másképp látja most. Inkább egy ideig a bölcs hallgatást választotta, ami persze nem tartott túl sokáig.

– Szóval nagy bevásárlást tervezel? – kérdezte végül.

– Nem olyan nagyot.

– Aha.

– Még kell egy listát írnom.

– És ide jövünk megint?

– Nem – rázta meg a fejét. – Azt a környéken is megoldhatjuk. Van néhány bolt, és szerintem ott is be tudunk szerezni mindent.

– Rendben.

– Ízlett az ebéd?

– Igen.

– Örülök.

– Hermione? – Az említett felkapta a fejét, és egyenesen a varázslóra nézett. Hirtelen azt se tudta, mit mondjon, reagáljon. Megköszörülte a torkát, aztán letette a villáját.

– Nem is tudtam, hogy egyáltalán tudod a nevemet. Ez egy kicsit meglepett, szóval adj pár percet, kérlek!

– Ahh – forgatta meg a szemét Draco. – Olyan érdekes vagy… Hat éve járunk egy iskolába. Nem vagyok Crak vagy Monstro. Na, ők néha még a saját nevüket se tudják.

– Milyen meglepő – horkantott fel Hermione megvetően, majd a villájával ráérősen egy spagetti tészta darabbal játszott a tányérján. – Nem volt nehéz rávenni őket, hogy egyék meg a sütit, amibe álomitalt kevertem.

– Hogy mit csináltál? – kérdezte Draco, majd előre hajolt. Hermione pedig ösztönösen hátrahajolt. Így is elég nehéz volt a fiatal férfi szemébe nézni. – Álomital? Sütemény? Miről van szó?

– Semmi – mondta a lány és megrázta a fejét. Megbánta, hogy szóba hozta ezt. Nem volt éppen az a típus, aki nem tudott titkot tartani, de most valahogy ez az információ kicsúszott a száján. Malfoy pedig azonnal ráharapott. Említhetett volna más példát is, hogy Draco két csatlósának oktondiságát jellemezze, viszont más nem jutott eszébe.

– Milyen álomitalt? – tudakolta továbbra is. De hiába fürkészte a barna szempárt, egyáltalán nem volt képes semmit sem kiolvasni belőle. Nagy titkot sejtett a háttérben, még ha tudta is, hogy nem fogja itt és most kideríteni azt, amit tudni akar. Mindenesetre nem adta fel olyan könnyedén.

– Hagyjuk, csak egy buta régi emlék! – legyintett, mintha nem lett volna így is ciki, hogy Dracót Mardkár utódjának gondolták, nem lett volna szerencsés, ha a varázsló még tudna is róla.

– Mondd csak – könyökölt az asztalra –, minek akartad elkábítani azt a két idiótát? Nem sokra mehettél velük az biztos. Néha még azt is elfelejtették, hogy merre van a klubhelyiség.

– Ezt nem itt és nem most akarom megbeszélni – mondta a lány, mintha bármikor is szívesen beszélt volna erről. – Szóval térjünk vissza arra, hogy mit szeretnél mondani?

– Rendben, térjünk vissza. Megint elkezdtünk udvariaskodni egymással, és ilyenkor a beszélgetés teljesen befullad… élvezhetetlen lesz. Ezért kitaláltam valamit – vezette be Draco a mondanivalóját.

Hermione kérdőn nézett rá, és kíváncsisággal vegyes aggodalommal várta a folytatást.

– És mit találtál ki?

– Hívj a keresztnevemen és barátkozzunk! – közölte, mintha legalább derűs estét ígérne egy hurrikán sújtotta vidéken.

– Barátkozzunk? – ismételte meg az egyik kulcsszót.

– De mennyire. És áruld el, hogy miért nézted meg az italomat?

– Hátha tettek bele valamit.

– Nagyon humoros vagy – húzta el a száját Draco. – Ezt komolyan gondoltam. Meg is sértődhetnék, ha olyan érzékeny lenne a lelkem.

– Tőled ilyesmit hallani… Bocs, ha meglepőnek találom.

– Áruld el, hogy nektek griffendéleseknek mi bajotok van? – kérdezte egy kicsi sértődötten.

– Ezt, hogy érted? – húzta össze kérdőn a szemöldökét a lány. – Mégis mi bajom lenne?

– Potternek is felajánlottam a barátságomat, erre elküldött a búbánatos Tiltott Rengetegbe.

– Csodálkozol?

– Nos, igen. Remek társaság vagyok – húzta ki magát.

– Weasley-ket minősítetted, ráadásul te akartad megszabni kivel barátkozzon – magyarázta Hermione. – Nem gondolod, hogy ezzel kissé elvetetted a sulykot?

– És? Jó tanácsot adtam – kérdezett vissza Draco. A boszorkány csak felsóhajtott. Malfoynak fogalma sem volt, hogy mennyire el van tévedve. – Ez csak nem bűn.

– És? Nem érted, hogy mi ebben a hiba?

– Nem igazán. Szimplán jó tanácsot adtam, noha nem volt teljesen igazam mindben – ismerte be végül Draco. – Nem minden Weasley rossz ez biztos…

– Ahh. Hagyjuk…

– De neked nem mondtam, hogy szabadulj meg Szent Pottertől és Weasley-től. Szóval gondold át ezt a barátkozás dolgot.

– Oh, szóval ez más – csodálkozott Hermione.

– Gúnyolsz?

– Kicsit igen. Megérdemled.

– Ne legyél szemét!

– Én ne legyek szemét? – hüledezett a lány. – Hogy lehet ekkora egót cipelni? Nem fájdul bele néha a hátad az agyad?

– Nehéz, tudom, de…

– Jól van. Barátkozzunk.

– Nem kényszer – mondta Draco, aztán a poharát piszkálgatta. – De azt hiszem, hogy meg tudjuk oldani.

– Nem akarom, hogy az ellenségem legyél, vagy az az utálatos fiú a suliból – vallotta be a boszorkány. – Nincs energiám annyi veszekedéshez. Úgyhogy rendben.

– Biztos?

– Ne kérdezz hülyeségeket!

– Jó.

– Rendben vagyunk?

– Még nem.

– Mi van még?

– Nos, tisztázzuk majd a felmerülő költségeket is – közölte Draco.

– Költségeket?

– Nos, ingyen, szívjóságból nem várhatom el, hogy nálad lakjak – sóhajtott fel a fiatal fiú. – Ez nem olyan dolog, amiben kompromisszumot kötnék.

– Ezt is hajnalban találtad ki a kaja listával együtt? – kérdezte Hermione. A varázsló elvigyorodott.

– Igen.

– És még mit? – nyögött fel a boszorka. Bár lehet, hogy nem kellett volna megkérdeznie. Kit tudja mi járhat egy Malfoy fejében.

– A barátkozást. Egymás tiszteletben tartásra. Csak ilyen egyszerű, általános dolgokat vettem sorra.

– Túl sok vagy, Malfoy – harapott az ajkába Hermione. – Túlságosan is kikészítesz.

– D–R–A–C–O – tagolta a nevét a varázsló. – Nem olyan nehéz.

– Nyugodt nyár az nem egyenlő azzal, hogy hozd haza magaddal Draco Malfoyt – közölte félhangosan.

– Ezt hangosan mondtad – jegyezte meg Draco.

– Tudom. Direkt volt.

– Direkt, mi?

– Aha.

– Szép, ez igazán kedves tőled – szólalt meg a fiú. – És most meséld el a Crak és Monstro sztorit!

– Nem – fintorgott Hermione.

– Na, gyerünk! Miattad halasztok egy évet a suliból. Ennyi a legkevesebb, hogy elmondasz nekem dolgokat.

– Már megbocsáss, de téged halottnak hisznek, legjobb esetben is eltűntnek – sóhajtott fel a boszorkány. – Nem csak úgy halasztasz a suliból, hanem otthagytad az iskolát. Ezt jobb, ha most tisztázzuk.

– Mindegy – vonta meg a vállát. – Legalább nem kell az ostoba RAVASZ-okra tanulnom.

– De igen is kell! – ellenkezett Hermione. – Mégis mit gondolsz, hogy örökké fog tartani az, ami most ránk vár? Hát nem.

– Bocs, de négy fiatalra bízni a varázsvilág megmentését – sóhajtott fel Draco. – Ráadásul engem elraboltál és kényszerítettél.

– Nem raboltalak el, nem kényszerítettelek.

– Nem is tudnál – nevetett fel a fiú. – Ennyire azért nem vagy ügyes. Csak gyakorlom a szerepem, ha mégsem jönne be a terved. A könyvemben úgyis elrablást írok.

– Meglepődnél, mikre vagyok képes – jegyezte meg sötéten.

– Na, hát lássuk.

– Menjünk haza! – indítványozta Hermione.

– Crak és Monstro sztorit! Most!

– Most nem érek rá, ki kell számolnom, mennyibe kerül egy Malfoy fenntartása. Nem gondolod, hogy ilyenkor még ilyen ezeréves dolgokkal foglalkozok – fújt egyet a lány.

– Jut eszembe, hol lehet itt csokibékát kapni?

– Hadd legyek őszinte veled! – nézett a szemébe komolyan a boszorkány.

– Csak tessék.

– A mugliknál nincs csokibéka.

Draco színpadiasan a szívére tette a kezét. Persze igazából nem lepődött meg, sőt már előre sejtette a boszorkány válaszát.

– Borzalom.

– Valami más csak megteszi.

– Hát…

– Majd egy kis pattogó cukros csoki jót fog tenni.

– Ahh – dőlt hátra székében.

– Mi a baj?

– Még csokibéka sincs, és ki tudja, mikor lesz legközelebb – mondta durcásan Draco.

– Hatalmas gond.

– Finom az a csoki? – kérdezte elgondolkodva.

– A legjobb.

– Akkor jó. Megteszi.

Nem sokkal később már egy táblacsokival a kezében sétáltak a buszmegálló felé. Draco elégedetten harapott bele az édességbe, s igyekezet a parafatáblát egyensúlyozni. Miközben haladtak az utcán, a fiú érdeklődve nézte a kirakatokat. Szerencsére a csoki eléggé lekötötte ahhoz, hogy ne tegyen megjegyzéseket, ne morogjon. Olyan volt, mint egy elégedett óvodás, aki egyáltalán nem figyelt senkire és semmire.

A megálló felé menet majdnem két embert gázolt el az utcán, miközben jobbra-balra fordult a parafatáblával. Hermione megpróbált szólni neki, de aztán meggondolta magát. Draco meglehetősen jól boldogult a helyzettel, így igyekezett inkább a gondolataiba elmerülni. A fiatal varázsló magában morogva haladt előre, aztán megálltak a buszmegállóban.

– Kérsz? – nyújtotta a boszorkány felé a csokit.

– Amibe már beleharaptál?

– Nincs fertőző betegségem – vigyorgott a fiú.

– Hülye – vakargatta meg a homlokát Hermione. – Bezzeg te csak evőeszközzel vagy hajlandó enni.

– Ha nem, hát nem – folytatta, imádta, ahogy pattogott a csokiban lévő cukor az szájában. – Nem tudod, hogy miről maradsz le.

– Ettem már ilyet.

– Elrontod a hangulatomat, Granger.

– Én már csak ilyen hangulatgyilkos vagyok.

– Ahh, az inkább a busz – morogta Draco. – Ez a miénk?

– Igen – bólogatott helyeslően.

A fiú mélyen felsóhajtott, amikor megállt a szállítóeszköz, és kinyíltak az ajtók. Hermionét maga elé engedte, aztán ő is követte, de a parafatábláról teljesen megfeledkezett, ami időközben keresztbe fordult. Draco szitkozódva állította irányba a hatalmas táblát, majd felszállt a buszra, s elfoglalta Hermione mellett a helyét.

– Mi az? – kérdezte a fiú.

– Semmi – szólalt meg a boszorkány, majd kibámult az ablakon.

– Sosem fogom ezt az utazási formát megkedvelni – sóhajtott fel Draco, aztán hátradőlt az ülésen. – Nem túl nagy ez a tábla?

– Ahh.

– Mindegy. – Az út hátralévő részét szótlanul töltötték el. A varázsló végül a maradék csokit is befalta. Ennek ellenére kissé nyűgösnek érezte magát. Draco fél szemmel Hermionét figyelte. A lány még mindig szomorú volt. Ő pedig újra tanácstalan. Mély levegőt vett, és igyekezett csendben elviselni az utazást, pedig lett volna pár megjegyzése.

hozzászólások: 2

by Neola @ 23 May 2023 04:12 pm

Szia!
Jaj, ha sok pénzem lenne! Kifosztanák én is minden írószer, kreatív és hobbi boltot.
Örülök, hogy Draco ennyire igyekszik. Sajnálom, hogy Hermione még zárkózott és nem érzékeli annyira, hogy Draco elkezdet nyitni a muglik és Hermione felé.
De érthető neki nagyobb sérelmei vannak.
Tetszett, hogy az idegen srác oda szólt Draco-nak. Kis kellemes jelent volt. főleg, azzal párosítva, hogy Draco szembesítette a lányt, hogy túlzásba esett, majd szinte minden került vissza a polcra.
Köszönöm szépen!
Jó rész volt! Várom a folytatást,
Üdv:Neola

by Nyx @ 24 May 2023 03:04 am

Szia, Jajj ne is mondd! Szerintem velem is ez lenne. Sőt... néha ez is van. Húgomnak vettem SHEIN-ről egy halom írószeres cuccot nem is olyan régen, főleg vicces tollakat. Hobbi bolt meg az egyik legjobb! Most könyvkötéssel próbálkozom, aztán egy csomó mindent beszereztem hozzá. Szóval volt egy kis saját tapasztalat is hozzá. Visszatérve. Igen, Draco tényleg nagyon igyekszeik, de egyelőre még csiszolódnak, szóval Hermione annyira észre sem veszi ezt az egészet.
Lesz még pár ilyen, amikor Draco találkozik egy-egy muglival, és most ez jól is jött, mert így legalább finoman tényleg megmondhatta Hermionénak, hogy mi a helyzet. Néha valakinek észszerűen is kell viselkedni. Én köszönöm! Nemsokára jön a következő rész