15. fejezet
Mosás

Draco másnap délelőtt a tükör előtt állt és magát méregette. Sok hiedelemmel, pletykával ellentétben nem volt az a hiú típus, viszont most tanácstalan volt a kinézetét illetően. Minden ruhája koszos. Ráadásul Roxfortból sem hozhatott el mindent, így lassan rémesen közel került ahhoz a ponthoz, amikor már nem kerülhette el a mosást, illetve az új mugli ruhatárának a felfedezését. Már tett rá néhány kísérletet, de még nem kötelezte el magát teljesen a mugli divat mellett.

Viszont ez a nap más volt, mint a többi. Elfintorodott a tükörképe láttán. Most először volt rajta térdig érő nadrág. Ránézett a hófehér lábaira és megmozgatta a lábujjait. Soha nem volt szabad, még otthon sem mezítláb mászkálnia, kivéve a medencénél, ez most rémesen furcsának tűnt. Megigazította a pálmafát ábrázoló pólóját. És mély levegőt vett.

– Jól érzem így magam, jól érzem így magam – mondta félhangosan a mantrát, amikor Hermione belépett a szobába. Éppen könyveket szortírozta vagy a fene tudja mit csinált, mert a reggeli óta nem is beszéltek egymással.

– Oh, ne haragudj! – szabadkozott és egy kicsit elpirult. – Nem tudtam, hogy öltözködsz. Csak néhány bűbájtan könyvet hoztam be.

– Már készen vagyok.

– Jól áll.

– Muglinak nézek ki – jelentette ki Draco a lehet legnagyobb megvetéssel.

Hermione felnevetett látva a fiú kétségbeesett arckifejezését, aztán letette a könyveket az ágyra. Mellé lépett, így már mindketten látszottak a tükörben. A varázsló mindkettőjüket mugliként azonosította, és ez borzalmasan elrontotta a kedvét.

– Külsőre lehet, de belül… ott van a mágia – biztosította a lány, aztán megveregette Draco hátát. Persze először csak egy fintort kapott válaszul.

– Mekkora egy marhaság – nevetett fel prüszkölve Draco, aztán beletúrt a hajába. – Ezt valamilyen idióta mugli könyvben olvastad?

– Jó, akkor pontosan úgy nézel ki mugli, de a frizurád teljesen más… Ha oldalra fésülnéd, akkor teljesen olyan lennél, mint egy mugli. Viszont így nagyon is varázslónak hatsz. De tudod mit? Adok egy süveget, és akkor helyre áll a bioritmusod.

– Tudtam, hogy muglinak nézek ki!

– Kiborító vagy. Akarod tudni az igazságot?

– Persze.

– Olyan vagy tényleg, mint egy mugli, mert ugyanolyan emberek vagyunk. Külsőre nem igazán lehet megmondani senkiről, hogy mugli-e vagy mágikus képességekkel rendelkező ember – válaszolta Hermione, de már maga is megbánta, hogy belement ebbe a képtelen játékba. – Senki sem mondaná meg, hogy varázsló vagy, hacsak nem ismer.

– Az egész úgy rossz, ahogy van – morogta a fiú, majd egy mozdulattal levette magáról a pólót, aztán felvette a félre dobott, gyűrött inget, aztán felvette. – Így már varázslósabb?

– Teljesen.

– Hazudsz.

– Kérlek, muszáj ezt? – nyögte a lány elcsigázottan. – Mi lenne, ha megpróbálnál azonosulni az új szerepeddel? Vagy találj ki magadnak egy alteregót, vagy valami ilyesmi.

– Meleg van és a pálcámat sem használhatom – felelte durcásan, aztán megvakarta az állát, amin már látszott a borosta, ez utóbbitól még mérgesebb lett. – Borzalmas ez a helyzet.

– Ha kényelmesen öltöznél, akkor nem lenne ennyire meleged.

– Francba az egésszel! – vágta rá dühösen, majd levette az inget megint. Hermione egy kissé elpirult, ahogy a tejfölszőke hajú fiút nézte. A dühe ellenére Draco meglehetősen jól nézett ki, és a boszorkány ezt nem akarta észrevenni. Egyedül egy kis szín hiányozott, amitől nem lett volna olyan sápadt, és pár kiló, amit elvesztett az elmúlt egy év alatt.

– Mindig ilyen vagy? – törte meg a csendet a fiatal boszorka.

– Milyen?

– Hogy is fogalmazzak? Nem tudsz vitatkozás nélkül megélni egy napot.

– Dehogy is, nem vitatkozom csak… Igazad van – vallotta be végül. – Illene bocsánatot kérnem miatta.

– Ahogy érzed.

– Nem fogok – jelentette ki Draco. – Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy bocsánatot kér mindenért.

– Hála Merlinnek, már azt hittem képes vagy a normális viselkedésre. Hullámokban jön rám a megkönnyebbülés, hogy tévedtem.

– Frusztrál, hogy mugli ruhákat kell hordalom.

– Remélem, hogy ennél rosszabb helyzetben nem leszel soha az életedben. – Hermione megforgatta a szemét. – Így nem kényelmes?

– Ebben a nadrágban? Hát…

– Gyere! – fogta meg a kezét a lány.

– Mire készülsz?

– Feküdj le az ágyra!

– Ugye nem kapott el a szenvedély, mert ha igen, akkor inkább visszaveszem a pólómat – vigyorgott a fiú.

– Feküdj le az ágyra!

– Jól van, jól van – mondta Draco, majd lefeküdt az ágyra. – Lefeküdtem, és most?

– Emlékszel mennyit nyafogtál azon, hogy összegyűrődik a ruhád.

– Nem nyafogtam, csak megjegyeztem. És rémes volt.

– Tök mindegy – sóhajtott a boszorka. – Így nem kényelmes pihenni?

– Hát…

– Mondd ki!

– Így sokkal jobb.

– Gyűrődés?

– Nincs.

– Látod? Annyira nem is rossz mugli ruhákat viselni. Ja és már most megmondom, hogy nem leszel attól mugli, ha mugli ruhákat hordasz. Ez nem így működik – fejezte be Hermione.

– Az a rossz, hogy nem varázsolhatok. Tizenhét évet vártam, hogy végre szabadon használhassam a pálcámat, erre az utolsó varázslataim… Mindegy…

– Mi a baj?

– Emlékszel a Sötét Jegyre Roxfort felett? – mondta a fiú és fektében a feje alá tette a kezét.

– Igen.

– Én voltam.

– Ohh…

– Aztán az erdőben varázsoltam. Zagyváló átkok, emlékösszezavaró átkok és még ki tudja mi, szerintem össze is akadhattak, mert fogalmam sem volt mit teszek. Ezekre egyébként már nem emlékszem annyira tisztán.

– Sajnálom.

– Én is.

– Nem kell olyan sokat várni és varázsolhatsz újra.

– Tűzijátékot akarok.

– Azt varázsolsz, amit akarsz – sóhajtott fel Hermione. – Bírd ki még egy kicsit. Nem hívhatjuk fel a figyelmet magunkra. Ki tudja mi történik a varázsvilágban.

– Potter és Weasley nem írtak neked – szólalt meg Draco, majd felkelt az ágyból és felvette a zöld pólót.

– Megegyeztem velük, hogy nem keresnek – válaszolt a lány. – Nem akartam semmilyen támadási felületet hagyni, addig amíg nem tudom lezárni a szüleim ügyét. Úgy terveztem, hogy már Ronéknál leszek ilyenkor, de ez most máshogy alakult.

– Nem lenne jobb oda menni? – vetette fel Draco, majd nekidőlt az ajtófélfának.

– Komolyan kérdezed ezt? – kérdezett vissza Hermione. – Szerintem nem lenne jó ötlet. Valaki elszólhatja magát, aztán eljönnének érted. Különben is Harryt július végén tudják csak elhozni az Privet Driveról.

– Miért? – kérdezte a varázsló kíváncsian.

– A bűbáj miatt – válaszolt komoran. – Addig védi, amíg nagykorú nem lesz.

– Értem – bólintott a fiú, majd karba tette a kezét. – Akkor folytatjuk azt, amit elkezdtünk.

– Igen.

– Jól van.

– De előbb van egy másik feladatunk is. Mosnunk kell – váltott témát a lány.

– Hmm?

– Sok a szennyes ruha. Neked se lehet sok tiszta ruhád.

– Oh… hát… nincs sok.

– Akkor szedd össze a szennyeseket és a mosókonyhában találkozunk – adta ki az utasítást a boszorkány.

– Alig várom.

– Én nem különben. – Azzal Hermione kiment a szobából. Egy pillanatra megállt a folyosón, és vett egy mély levegőt. Olyan nagy kockázatot vállat azzal, hogy Dracót magával hozta… Talán jobb lett volna valahol egy varázslók lakta környéken elbújni, ahol bátran használhatták volna a mágiát. Félt attól, hogy Malfoyék hosszabbítást kértek Draco nyomjelének fenntartásához és egy éjjel eljönnek értük. Borzongott ettől a gondolattól.

***

Draco a ruháit magához ölelve állt a mosókonyhában, és Hermionét figyelte. A boszorkány kivette az összes mosatlant a szennyeskosárból, majd válogatni kezdte. A fiú csak állt a rémesnek gondolt rövidnadrágjában, ráadásul mezítláb, ami szörnyen zavarta, mivel a tangapapucsot egyrészt nem tudta megszokni, másrészt meg kidörzsölte kissé a lábujját.

– Csak ott fogsz állni? Mert, ha nem adod oda a ruhákat, akkor elég nehéz lesz kimosni.

– Mutasd meg hogyan kell és elintézem! – jelentette ki Draco. Ha már egyszer megbirkózott a mikróval, akkor egy mosómicsoda sem lesz piskóta a számára.

– Ne butáskodj! Mi baj azzal, hogy az én ruháimmal együtt mossuk ki a tiédet? – kérdezte a boszorkány, miközben szép nagy halomba rendezte a fehérneműit.

– Nem mutogatom az alsógatyámat senkinek.

Hermione egy pillanatig megállt egy mozdulat közben, majd elnevette magát. Draco olyan éles tekintettel bámult rá, mintha meg akarná átkozni, bár a boszorkány meg mert volna rá esküdni, hogy gondolatban valóban elátkozta.

– Jaj, ne haragudj! – kapta a kezét a szája elé. – Nem akartalak kinevetni, csak annyira… Sajnálom!

– Ezt én nem mondanám viccesnek.

– De az. Én még életemben nem találkoztam ennyire szégyellős fiúval, mint amilyen te vagy. Vagyis nem is tudom mikor vagy az, mert amikor póló nélkül mászkálsz… Sajnálom, de annyira nevetséges az egész.

– Hallottál már az etikettről?

– Persze, de itthon vagyunk.

– Te itthon vagy, én nem.

– Kérlek, ne kezdjük ezt megint! Kezdem úgy érezni, hogy inkább pszichológusodnak kellene lennem, mint úgymond a szállásadódnak.

Draco felsóhajtott, majd mondani akart valamit, de inkább meggondolta magát. Felesleges lett volna bármit is hozzátenni Hermione szónoklatához.

– Gondold azt, hogy a házimanók mosnak – javasolta a lány, miközben egy igencsak csipkés bugyit tett a halom tetejére. – Ez első lépésnek megteszi.

– Látom nem zavar, hogy a bugyidat nézem.

– Nincs rajtam, vagyis van, de ez konkrétan nincs – vonta meg a vállát, de ettől rettenetesen elpirult. – Fóbiád van a női fehérneműtől vagy mi vele a baj?

– Egy boszorkány nem mutogatja egy varázslóknak a fehérneműjét – jegyezte meg, majd kihúzta magát.

– Ezt olyan komolyan mondtad, hogy majdnem elhittem – sóhajtott fel nehezen. – Add ide azokat a ruhákat, kérlek, nem akarok egész nap mosni!

– Ha anyám ezt megtudja…

– Az életem árán sem árulom el neki, hogy a fiát arra kényszerítettem, hogy adja oda az alsógatyáit…

– Látom, hogy jól szórakozol.

– Remekül.

– Megint látom, fel kell olvasnom a könyvedből.

– Érdekes… A szexről simán tudsz beszélni, felolvasni, de a fehérneműktől, kivillanó lábujjaktól, comboktól teljesen kikészülsz. Nem igazán értem az összefüggéseket – mondta Hermione, de kezdett már egészen belefáradni ebbe az egész beszélgetésbe.

– Mi lenne, ha nem rajtam gúnyolódnál?

– Pedig annyira élvezem – elégelte meg a vitát Hermione. – Na, add ide azokat a ruhákat!

– Nem.

– Kérlek!

– Nem.

– Nem mondom el senkinek.

– Nem érdekel!

– Draco!

– Hermione, szállj le rólam!

A boszorkány felállt, majd megragadta fiú kezében lévő ruhákat.

– Szóval most már tettlegességig fajul ez a dolog? – morogta Draco. – Miért nem akarod megérteni, hogy nem akarom?

– Mert hülyeség az egész.

– Hidd el nekem nem az! Engedd el a ruháimat! – vicsorogta Draco.

– Nem, és oda fogod adni őket.

– Dehogy fogom, elég legyen ebből! Mosd ki a saját bugyogódat egyedül!

– Ne hülyéskedj már!

– Ez nem hülyeség.

Egyetlen pillanatra lazított csak a szorítson, amit Hermione sikeresen ki is használt. A fiú ruhái szanaszét repültek a mosókonyhában. És az egész tetején landolt az a vérfoltos ing, amit a mardekáros nem akart megmutatni. Sectumsempra átok – jutott eszébe azonnal Hermionénak. Egy pillanatra egymás szemébe néztek. A viharszükre szempár sötéten villant meg.

– Boldog vagy? – ripakodott rá a fiú, dühösen. – Remélem az vagy.

– Ne haragudj!

Draco ökölbe szorította a kezét, majd elindult kifelé, nem bírt ott maradni, egyszerűen annyira felhergelte magát, mint még soha. Már éppen kiért volna a folyosóra, amikor Hermione elkapta a kezét.

– Ne menj el, kérlek! Hadd segítsek!

– Megszégyenítettél – mondta, majd lehajtotta a fejét, de nem fordult meg. – Szerinted nekem nincsenek érzéseim? De igen, bármilyen hihetetlen, mégiscsak vannak. Egyedül akartam elrendezni a szennyest… Viszont neked idióta griffendélesként kellett viselkedned. Miért nem hagyhatjuk a témát?

– Sajnálom.

– Jól van. Nem érdekel.

– Harry… Ha tudtam volna… El kellett volna tőle vennem azt az átkozott könyvet – szólalt meg Hermione. – Annyiszor mondtam neki, hogy a Félvér Herceg könyvével nem stimmel valami…

Draco nem szólt semmit, de még mindig nem volt képes Hermionéra nézni. A sebek a mellkasán még mindig ott voltak. A fájdalom, az a borzalmas fájdalom, és ahogy mindent elöntött a vér… Lehet, hogy Potter nem tudta mit csinál, de majdnem megölte őt. Ha Piton nincs a közelben ő nem lenne itt.

– Hidd el, Harry nem akart megölni! – szólalt meg Hermione egy kis hallgatás után.

– Nem kellene áltatnod magad Potterrel kapcsolatban – jegyezte meg Draco hűvösen. – Nagyon is meg akartuk egymást sebezni. Csak neki volt egy jobb átka.

– Draco…

– Én meg akartam kínozni – válaszolt halkan a varázsló. – Meg akartam kínozni, mert amit miatta el kellett szenvednem súlyos teher volt… Nem akarok erről beszélni többet.

– Figyelj, sajnálom! De helyre tudom hozni ezt.

– Nem érdekel az ing – jelentette ki komoran. – Azt, amit igazán helyre kellene hozni, azt nem tudod.

– Ki is dobhatjuk, ha akarod.

– Nem kell részvéted, Granger!

– Kérlek, Draco, hadd segítsek neked!

– Segíteni? – nevetett fel keserűen. – Mintha nem tettél volna eleget… Hálás vagyok neked, félre ne érts, de ez nekem sok.

– Gyere vissza, kérlek!

Draco nem mozdult, Hermione elengedte a fiút kezét és tanácstalanul figyelte a fiatal varázsló hátát. A lány közben közelebb ment hozzá, majd rátette a kezét a hátára. Égette az érintése, felgyorsult tőle a szívverése.

– Nem vagy egyedül, ugye tudod? – kérdezte Hermione síri hangon.

– Igen – bólogatott a varázsló, majd megfordult. A barna szemeket nézve pontosan azt látta a lány szemében, amit nem akart látni. Sajnálatot, részvétet, csupa olyasmit, amire nem volt szüksége.

– Ígérem, elrakom a csipkés bugyikat – próbálkozott egy viccel

– Mindegy, már láttam – rándult meg az ajka. – Visszamegyek készülni a szobába.

– Oké.


***

Pár órával később Draco az ablaknál állt és az esőt figyelte. Mióta itt volt az időjárás olyan gyorsan változott, mint a kedve, és ez kezdett egyre nyomasztóbbá válni. A mosás incidens után belevetette magát a munkába, összeírta a szükséges bájitalok, felmérte pontosan mennyi készletük van, és rájött, hogy egyáltalán nem állnak a helyzet magaslatán. Legszívesebben dühében összetépett volna mindent. Minden szörnyen kilátástalannak tűnt egyszeriben.

Hermione csendben dolgozott az ágyon ülve, és igazából órák óta nem szóltak egymáshoz. Még mindig ott volt köztük a korábbi veszekedésük okozta feszültség. Néha a boszorkány ránézett a varázslóra, de nem tudta mit is mondjon neki, így hát ő maga is inkább belevette magát a munkába. Hamarosan már elteljesen meg is feledkezett arról, hogy nincs egyedül.

A mardekáros úgy döntött erőt vesz magán, s higgadtan megbirkózik az előtte álló feladattal. Annak ellenére, hogy nem volt túlságosan elégedett, a lehető legjobbat akarta kihozni magából, ennyire fontosnak semmi sem tűnt. Visszaült az asztalhoz, elővett egy újabb papírt, amire elkezdte felírni, hogy mik hiányoznak, ám ahogy haladt előre egyre nagyobb lett benne a düh. Mégis mit képzeltek magukról? Sem a képességeik, sem a tapasztalatuk ehhez nincs meg. Hirtelen minden annyira nagy katyvasznak tűnt. A végén lesöpörte a papírt az asztalról, és még pár könyvet.

– Merlin bassza meg! – szitkozódott, aztán morgolódva dőlt hátra a székben. Idegesen túrt bele a hajába.

– Mi a baj? – kérdezte Hermione, aki letette az ölében lévő könyvet. Draco megfordult és egyenesen ránézett a boszorkányra.

– Ez egyszerűen…

– Mi?

– Esélytelen – tárta szét a karját, majd felvette a földről a listát, és megmutatta a lánynak. – Rengeteg minden hiányzik.

– Nem lesz egyszerű dolgunk – mondta a boszorkány. – Nem így és nem ilyen gyorsan akartam eljönni.

– Nem hiszem, hogy abban a közeli erdőben mindent találunk, amiket ezekhez a bájitalokhoz be kellene szereznünk – tárta szét a karját. – Mondjuk a csattogó papagáj virágot hol akarod beszerezni?

– Lehet, hogy nem minden bájitalt kellene megfőzni a listáról – harapott az ajkába a boszorkány. – Először rangsorolnunk kell őket fontosság és hatásfok szerint, aztán kihúzzuk, ami felesleges.

– Akkor sem lenne elég mindez – mutatott az üvegcsékre. – Alig van szkarabeusz őrlemény például.

– A tervem az volt, hogy ültetek pár növényt – mondta Hermione –, viszont erre nincs elég időnk. Arra gondoltam, hogy amikor Weasley-éknél leszünk, akkor beszerezzük a maradékot.

– Csak azokkal a bájitalokkal leszünk bajban, amiknek több idő kell. Azokat nem ártana most elkezdeni. De nincs meg minden hozzávaló.

– Akkor megnézzük melyiket nem tudjuk megcsinálni, aztán ahelyett keresünk bűbájokat vagy átkot – ált elő az ötlettel a boszorkány. Draco kezdett egyre feszültebb lenni.

– Tudom, hogy azt mondtam jó ötlet, de ezeket a varázslatokat nem lehet csak úgy gyakorolni pálca nélkül – jelentette ki komoran.

– Ezt még kitaláljuk, oké?

– Rendben. Nekem viszont van egy ötletem.

– Micsoda?

– Mindenkinek csinálunk egy hátizsákot – mondta Draco. – Nagyrészt alapfelszerelés mindenkinek, meg persze a személyes holmiknak is maradjon hely. Arra is felkészülünk, ha külön kell válnunk vagy ha meneküli kellene.

– Ez jól hangzik. Sőt szerintem ez egy igazán jó ötlet.

– De varázsolni kell hozzá – folytatta a fiú.

– Ez már nem hangzik olyan jól – sóhajtott fel Hermione.

– Tudod, hogy nem cipelhetjük a valódi súlyt – világított rá a varázsló, és már kezdett egyre inkább mérges lenni. – Iradtlan sok mindenre lesz szükségünk.

– Igen, tudom.

– Varázsolnunk kell – ismételte meg Draco. – Ezt nem kerülhetjük ki.

– Gondolkodom hogyan oldjuk meg.

– Hogyan oldjuk meg? – ripakodott rá mérgesen. – Varázsolunk. Nem tudjuk kikerülni.

– Egyelőre nem lehet – rázta meg a fejét a boszorkány. – Mi van, ha lekövetik a nyomokat?

– Nem fogják – rázta meg a fejét Draco. – Főleg, ha halottnak hisznek, akkor engem nem fog senki sem követni.

– És ha mégis keresnek?

– Itt véd a Fidelius bűbáj.

– Téged igen – tárta szét a karját Hermione.

– Ez az egész egy hatalmas nagy szar – csattant fel a fiú.

– Malfoy!

– De az. Elegem van ebből!

– Nyugodj meg!

– Nem nyugszom meg! – üvöltötte mérgesen. Valami elpattant benne, nagyon, de nagyon dühös lett. Tudta, hogy őrültség, amit csinál, mégis megtette. Arra sem emlékezett, hogy ő maga vagy a mágiája, vagy talán maga az északi szél vágta ki az ajtót. Kirohant rajta, meg sem hallva Hermione hangját a háta mögött, mintha csak tompa háttérzaj lenne. A bejáratiajtót is kinyitott, aztán kirohant rajta. Szabad volt. A hajába belekapott a szél, az arcába csapódtak a hideg esőcseppek.

Futott, pontosan úgy, ahogy akkor éjjel tette, de most csak a dühtől, és nem félelemből. Nem érdekelte ki látja meg, nem érdekelte, ha valaki követi. Az izmai megszültek, tüdeje kissé fájt a hirtelen megerőltetéstől, már ő maga sem tudta, hogy merre megy, igazából csak el akart tűnni. A pulzusa az egekben járt. Gyűlölte a helyet, ezt a helyzetet, ami semmivel semmit sem tudott kezdeni. Itt minden idegen volt, furcsa, mindenhez alkalmazkodnia kellett. De a mai napon, ez nem ment tovább.

Egyszerűen elrohant, mintha ezzel megoldana mindent. A félhomályban alig látott valamit. Hirtelen egy fényszóró tűnt fel az úton, Draco az utolsó pillanatban ugrott félre, az autó dudája fülsüketítő volt. Letért egy ösvényre az erdő felé. Felgyorsított, egyenesen bele az ismeretlenbe. A fák sötéten tornyosultak felette, a lába gyakran megcsúszott a nedves talajon. Nem figyelt a kiálló gyökérre, aztán elbotlott benne. Felüvöltött, majd legurult az egyenetlen talajon, majd a hátára érkezett. Fájt mindene, szitkozódva ölelte magához a karját, mire normálisan tudott lélegezni már teljesen máshogy látta az egész helyzetet.

Jó néhány percig ott feküdt és bámulta az eget. Hagyta, hogy az eső arcába essen, s teljesen eláztassa. Csend volt körülötte. Csak az esőcseppek hangját hallotta a leveleken, az avaron és a saját magán. Hunyorogva nézett fel a vasszürke égboltra, bár egyszerűbb lenne… Bár abban a gondtalan életben élne, amit a szülei biztosítottak neki, és nem romlott volna el minden egyetlen egy rohadék perc alatt. A dühroham után a testét ért megerőltetés és az ezzel járó fájdalom érzése, minden nyomorúsága egyetlen egy nagy keserűség halmazzá nőtte ki magát. Köhögnie kellett, a feje kótyagos volt, de fel kellett kelnie.

Sokáig feküdt a sárba mire elkezdett fázni. Nagyon nehezen, de sikerült felállnia. Bicegve indult el visszafelé. Most kezdett igazán belegondolni abba, hogy mennyire messze jutott a háztól. Kissé fázósan tette karba kezét, aztán amikor beért az egyforma házakkal szegélyezett utcába zavartan nézett körbe. Sokáig tartott mire megtalálta az utat visszafelé. Végül a hátsókertben kötött ki, átverekedte magát a sövényen.

A hatalmas ablakon fény szűrődött ki. Draco megtorpant és csak nézte a lányt. Hermione felalá sétált az étkezőben. A lány haja még nedves volt a haja az esőtől. A körmét rágva igyekezett hideg fejjel végig gondolni, hogy mit tegyen. Aggódott, nagyon aggódott. Az eső egyre jobban esett. Az eső egyre jobban esett, feltámadt a szél, felkavarta a medence sötét vizét.

Villámlott kint, amikor meglátta az alakot kint a hátsó kertben. Hermione szíve kihagyott egy ütemet, ijedten tett egy lépést hátrébb. Draco ott állt kint az esőben, és csak figyelte őt. Annyira összetörtnek látszott. A lány közelebb ment a tolóajtóhoz, aztán elhúzta. Hideg csapta meg az arcát. Csak ott álltak egymást figyelve.

– Elmegyek, ha akarod – szólalt meg rekedt hangon a varázsló. Még mindig dolgozott benne az indulat, a kétségbeesés és még annyi minden.

Hermione érezte, hogy a torka elszorul és már ő sem bírta ezt a terhet tovább. A keze magától lendült, és teljes erővel megütötte Dracót. A fiatal férfinak ideje sem volt felfogni, hogy mi történt, a boszorkány egyből nekiesett.

– Te idióta! – kiabálta Hermione. – Te átkozott idióta!

Draco végül megfogta a lány kezeit, hogy ne tudja tovább ütlegelni.

– Miért tetted? – tette fel a kérdést.

– Sajnálom, begőzöltem.

– Halálra rémültem, tudod?

– Miattam? – kérdezett vissza Draco meglepetten. Hermione nem bírta tovább a szorításában, ahogy ez a rengeteg súly a ránehezedett. Kitört belőle a zokogás.

– Itt hagytál – mondta a lány sírós hangon. – Hogy tehetted ezt?

– Tudom, sajnálom.

– És ez még csak nem igaz.

– Igazat mondok – felelte a fiú, aztán elengedte a boszorkányt. Hátrasimította a haját, ami még mindig vizes volt és sáros. – Elszállt az agyam. Ez az egész, meg ez az év.

– Kerestelek, tudod? Totálisan megrémültem, már majdnem Kingsleyt is riasztottam.

– Esküszöm többet nem teszek ilyet – ígérte a varázsló. Soha nem volt ennyire őszinte pillanata egyszer sem. Letörölte volna Hermione könnyeit az arcáról. Nem is értette, hogy miért érzett erre ilyen késztetést.

– Ez nekem is nehéz – suttogta a lány, miközben a mardekárost figyelte. Ott álltak az ajtóban, Hermione bent, Draco pedig még mindig kint. Csak a küszöb választotta el őket egymástól, ami sokkal többnek tűnt, mint egyszerű határvonal.

– Nem bírtam tovább ezt a feszültséget – szólalt meg Draco rekedten.

– Akkor tényleg lehet az lenne a legjobb, ha elmennél – mondta halkan a boszorkány, miközben körbe fonta maga körül a kezeit.

– Nem – rázta meg a fejét a mardekáros. – Ehhez már nagyon késő.

– Megteheted – folytatta Hermione. – Semmi sem köt ide, elmehetsz jó messze innen, aztán azt csinálsz, amit akarsz.

– Nem lehet – mondta Draco komoran.

– Ne gyere megint nekem azzal, hogy a mágikus szerződés összeköt és tartozol nekem – csóválta meg a fejét.

– Megígértem neked.

– Mit számít egy ígéret…

– Számít – erősködött Draco. – Úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Túl nehéz volt, de többé nem teszek ilyet.

Hermione a szemébe nézett, majd hátrébb lépett egyet, aztán megtörölte a szemét. Hátat fordított neki, s elindult a konyhasziget felé. Elővett néhány dolgot a hűtőből. Igyekezett másra terelni a figyelmét, nehogy a mardekárosra kelljen néznie.

– Gyere be! – szólalt meg egy hosszú hallgatás után.

Draco bólintott. Levette a cipőjét, ami tiszta sár volt, majd szótlanul elindult befelé.

– Fürödj meg és tedd le a ruháidat a mosókonyhában! – folytatta Hermione, miközben gépiesen nekiállt vacsorát készíteni. – Fél óra múlva eszünk.

– Nem vagyok éhes.

A boszorkány nem szólt egy szót csak folytatta tovább a paradicsomok szeletelését. Egyáltalán nem nézett a mardekárosra, valahogy nem bírt, és a lehető legtovább húzta, amíg fel kellett mennie az emeletre. Egyedül vacsorázott meg, elmosogatott a konyhában, aztán feltörölte a sárfoltokat. Bár megkönnyíthette volna a dolgukat. Még mindig mérges volt Dracóra. Aznap csak késő este ment lefeküdni, miután megfürdött a másik fürdőszobában. Mikor belépett a szobába a mardekáros még mindig valamin dolgozott az íróasztalnál. Egyikük sem figyelt fel a másikra. Hermione belebújt az ágyba, és magára húzta a takarót, sokáig forgolódott mire el tudott aludni.

hozzászólások: 2

by Neola @ 18 Jul 2023 05:15 am

Még mindig nagyon él bennük a feszültség. Az ember egy kicsit azt hiszi már minden oké. Aztán bumm.
Nagyon érezni, hogy mennyire szét van csúszva a két fiatal. Mármint érzelmileg. Kellene nekik egy kis alkohol, hogy belazuljanak.
De viccet félre téve remélem tudnak egymásnak hamarosan vigaszt nyújtani.
Ami nagyon hatásos jelent volt szerintem nagyon-nagyon adta az érzéseket. Az a mosókonyhás kirohanás a Draco-nak és utána a beszélgetés. És ez a vége az ajtóban. A pofon a bocsánat keres. Fuuu nagyon jó volt!
Köszi szépen!

by Nyx @ 18 Jul 2023 10:51 am

Áh, igen, még tényleg szét vannak csúszva, de talán ez végre egy fordulópont lesz mindkettejünek. Még azért vannak bennük heves érzelmek bőven, és nagyon nehéz nyugodtnak lenni. De majd lassan-lassan tényleg meg fognak nyugodni. Hmm lehet tényleg kellene egy kis alkohol nekik és egy jó buli Hát még ki tudja lehet az is belefér-e a nyárba.
Még azért kell idő. És annyira, de annyira dolog van még mindkettejük oldaláról, amiről még beszélniük kell. Köszönöm! Úgy örülök, hogy tetszett!