14. fejezet
Reggeli

Draco korán kelt fel ezen a reggelen, nem bírt az ágyban maradni. Tegnap majdnem éjfélig tervezgetett, bájitalokat jegyzetelt fel, varázslatokat, bűbájokat keresgélt. Soha nem volt még ilyen intenzív tanulásban része. Roxfortban soha nem szánt rá elég időt, most pedig a helyzet teljesen megváltozott. Ráadásul alig tudott elaludni, mert az új kinézetén és a nevén gondolkodott. Talán fél órát tudott csendben az ágyban feküdni, aztán fel kellett kelnie. A tegnap eseményei még mindig nyomasztották, de úgy döntött inkább fordít egyet a dolgokon.

Hermione még mindig aludt az ágyában, nyakig betakarózva. Így Draco halkan felöltözött, majd kisurrant a szobaajtón, úgy, hogy ne ébressze fel a lányt. Először maga sem tudta mihez kezdjen. Nem volt hozzászokva ehhez a helyzethez. Az utóbbi napokban sok újdonságot tapasztalt meg, így azt gondolta, hogy az új tudása kiállja a próbát és elkészíti az első reggelit, amivel majd lenyűgözi Grangert. Maga a gondolat is teljesen felpezsdítette. Talán így a tegnapi összezördülésük nem lesz annyira hatással a későbbi kapcsolatukra.

A tévében több főzőműsort is látott, figyelte a boszorkányt is mit szokott a konyhában csinálni. Olyan könnyedén ment minden mindenkinek, noha volt egy-két olyan dolog, amivel egyáltalán nem értett egyet, de ráhagyta a muglikra. Kinyitotta a hideg szekrényt, amivel az utóbbi időben igencsak jó kapcsolatot ápolt, elővett néhány dolgot, majd előkészült a reggelihez.

– Mi is lehet olyan nehéz ebben? – horkant fel fellengzősen. Csípőre tett kézzel figyelte az alapanyagokat és az edényeket. Nekilátott a munkának, feltörte a tojásokat, majd közvetlenül a serpenyőbe dobta. Először elfelejtette bekapcsolni a tűzhelyet, másodszor odaégette a tojást, harmadszor pedig a héja is belekerült az edénybe és újra megégett a tojás. Ez azonban egyáltalán nem szegte kedvét. Addig-addig próbálkozott, amíg végül sikerült három serpenyőt a mosogatóba küldenie.

– Nevetségesen egyszerű, de hol lehet az üst? – tépelődött magában, majd folytatta a diskurzust. – Be kell szereznünk egyet felétlenül, mert ezek a serpenyők használhatatlanok, basszus.

Enyhe égett, szúrós, szenesszag terjengett a konyhában. Kinyitotta az ablakokat, de nagyon nehezen lehetett megszabadulni a szagtól. Biztos volt benne, hogy az üsthiány az oka mindennek. Megvakarta az állát, majd megigazította az ezüstgyűrűt, amit a pecsétgyűrű helyett hordott. Sípolt a teáskanna. Draco szitkozódva emelte le a tűzről.

– Finite! Francba, Merlinre! – jutott eszébe hirtelen, hogy a tűzhely nem varázslattal működik. Megforgatta a szemét, aztán állított a hőfokon. A lángok magasra csaptak, de ez inkább az ő mágiájának az érdeme volt. – Hogy az a retkes hippogriff körme törne le!

Már éppen Hermione után kiáltott volna, amikor végül is rájött, hogy értelmezni is tudja a feliratokat a tűzhelyen. Elcsavarta erre, elcsavarta arra, végül gyorsan megtalálta a megfelelő irányt, és elhárította a tűzvészt. Önelégültebb nem is lehetett volna.

– Ostoba muglik! – szűrte a fogai között, amikor elővett egy tálat. Megszemlélte, és ezt már megfelelőnek találta, mert ez hasonlított leginkább arra, amit a tévében látott. Elmosolyodott, majd feltette a konyhapultra, és feltörte a tojásokat. Most már kétsége sem volt afelől, hogy sikerrel fog járni. Rémesen büszke volt magára, hogy ezúttal minden a tervei szerint ment, mivel egyetlen apró darab héj sem került az edénybe. Máskor is tört fel tojásokat bájitalokhoz.

Jólnevelt varázsló módjára a tojáshéjakat gondosan beledobta a szemétbe, aztán újra kutakodni kezdett a szekrényben. Diadalmasan ragadta meg az öt literes fazék fülét, amibe a muglik általában nagyobb mennyiségű levest szoktak főzni, majd a tűzhelyre tette, és alágyújtott. Üdvözült mosoly terült szét az arcán.

Eközben Hermione valószínűleg megsejtette, hogy valami nagy dolog készül, mert pontosan ezt a pillanatot választotta a felkelésre. Még egy kicsit kótyagos volt, de amikor meglátta, hogy Malfoy milyen káoszt művelt a konyhában egyből kiröppent az álom a szeméből. Még mindig érezte a fanyar, égett szagot, ami a mosogatóban pihenő szenes trutymót tartalmazó serpenyők felől jött. Láthatóan az önjelölt szakácsot ez egyáltalán nem zavarta. Draco lázasan ténykedett helyiségben, amin végigsöpört rajta, mint valami durva hurrikán. De hogy minek kellett neki az öt literes fazék a reggelihez? – ezt Hermione igazán nem értette.

– Malfoy, elárulnád, hogy mit csinálsz? – kérdezte Hermione még mindig kissé hatása alatt volt a látottaknak. Draco mintha meg sem hallotta volna, úgy öntötte bele a nyers tojást a fazékba. Körülötte lévő káosz persze egyáltalán nem érdekelte, sőt magabiztosan vette elő a fakanalat és a nyelével kevergetni kezdte az fazék tartalmát.

– Reggelit készítek.

– Úristen – szörnyülködött a boszorkány. – Ez most komoly?

– Ugye? – kérdezett vissza Draco diadalmasan, mintha legalább egy remekművet hozott volna létre. – Ezt én csináltam.

Olyan büszke volt magára, hogy dagadt a mellkasa. Hermione azonban nem talált szavakat arra a káoszra, amit a fiatal varázsló csinált.

– Azt látom, Malfoy.

– Megbeszéltük, hogy Dracónak hívsz. Persze Potterék előtt maradhat a Malfoy, csak azért, hogy ne kapjanak szívrohamot, mindenki más előtt, meg Rufusnak szólíthatsz – válaszolta nyugodtan, majd a megfordított főzőkanál nyelével továbbra kevergette a szerencsétlen tojást az edény alján.

– Rufus? – kérdezte felvont szemöldökkel Hermione. – Ez mégis honnan jött neked?

– Aha. Egész éjjel ezen gondolkodtam – újságolta mosolyogva, még mindig rémesen büszke volt magára. – Valami erős, határozott és szexi nevet kerestem álnévnek.

– És csak ezt találtad?

– Jó, nem? Vezetéknevet is választottam.

– És? – kérdezte Hermione.

– Black. Rufus Black – mutatkozott be a varázsló.

– Nagyon… khm erőteljes.

– Nemcsak a muglikhoz jó, hanem a varázsvilágba is.

– Aha – bólogatott Hermione.

– Miért te milyen nevet adnál egy szökött halálfalónak? – forgatta meg a szemét Draco, majd kevert egyet a fazék tartalmán.

– A fiú, akinek fogalma sincs hogyan kell tojás sütni – sóhajtott fel Hermione. – Ez most nagyon is találó lenne.

– Miről beszélsz? Ez teljesen jó. – Szívesen megmutatta volna a művet, de leragadt az edény aljára, és még egyszer nem fogja azt a hibát elkövetni, hogy a forró edényfület megfogja. Vadul kapargatni kezdete a leragadt tojást az edény aljáról, amihez még vicsorított is. – Pont úgy néz ki, mint Roxfortban, csak nem találtam üstöt hozzá.

– Üstöt? Minek neked ehhez üst? Egyáltalán honnan veszed, hogy a tojást üstben kell megsütni?

– Igen, üst kellett, és ebben sikerült – tárta szét a kezét egyszerűen, majd egy laza mozdulattal lekapcsolta a tűzhelyet. – Miért miben szoktak a muglik főzni?

– Edényekben, de egyébként a varázslók is… A tojást konkrétan serpenyőben. Voltál te már valaha konyhában?

– Nos, voltam. A mi családunknak sokkal jobban felszerelt konyhája van, mint a tiétek.

– Bocsánat, hogy nem felel meg az elvárásaidnak az itteni helyiség – mosolygott Hermione. – Remélem, hogy a kedvedre van az ötliteres fazék, amiben anyukám a narancsdzsemet szokta készíteni az egész családnak.

– Megjárja – vonta meg a vállát, aztán kevert egyet, vagyis kevert volna, ha nem ragadt volna le az edény aljára a reggeli fele. – Mi a fene?

– Segítsek?

– Nem kell – morogta a varázsló. – Biztos, hogy nem használhatok varázslatot?

– Gondolod, hogy a varázslat segít? Ezen?

Draco morcosan beletúrt a hajába, aztán rákönyökölve a konyhaasztalra nézett szembe Hermionéval.

– A varázslat, mindenen segít – mondta, majd egy intésre, pálca nélkül eltüntette szétloccsant tojásokat a konyhapultról. A boszorkány megborzongott ettől a mozdulattól. Még, ha csak egy egyszerű legyintést is volt, akkor is hatással volt rá. Ugyan ez nem volt nagy varázslat, de torkára forrtak a szavak, amivel igazából ki akarta Dracót oktatni. Muszáj volt megmozdulnia, hogy kicsit enyhüljön a zavara.

– Ezen már nem nagyon lehet segíteni – válaszolt végül, miután vizet engedett a piszkos, kormos edényekre, aztán letörölte a konyhapultot.

– Nem vagyok jártas a háztartási varázslatokban – vallotta be végül Draco. – Anyám és a házimanók… Hagyjuk, tudom, hogy a házimanók nálad kényes téma.

– Itt sincsenek házimanók, úgyhogy mi oldjuk meg a feladatot. Lehetőleg varázslat nélkül, nehogy feltűnjön valakinek. Egyelőre védenek minket a bűbájok, de ez semmire sem garancia. Sajnálom! – magyarázta a boszorkány, aztán kivette a fakanalat a fazékból, és beletette a mosogatóba.

– Nem jól csináltam valamit? – kérdezte a fiú, majd feltűnően másfelé nézett, hogy leplezze enyhe zavarát. Elviselte a kudarcot, hiszen csapnivaló teljesítménye miatt menesztették mardekárosok kviddics csapatából. De ezt a reggeli készítést nagyon is a szívére vette. Egyszer akart valamit alkotni, viszont annak is kudarc lett a vége. Duzzogva figyelte, ahogy a boszorkány egyetlen rossz szó nélkül elkezdte eltakarítani a katasztrófa romjait.

– Nem feltétlen.

– Hanem?

– Hogy is fogalmazzak?

– Úgy, hogy ne akarjam felgyújtani a konyhádat – sóhajtott, aztán hanyagul nekidőlt a konyhaasztalnak.

– Megmutatom. Mit szerettél volna csinálni? Tükörtojást vagy rántottát?

– Reggelit – vonta meg a vállát, aztán megvakarta a nyakát, és végre szembenézett a boszorkánnyal. – Nem volt konkrét tervem.

– Legyen akkor a rántotta az első. Bár, ahogy elnézem egy kiadós mosogatás se ártana. – Hermione levette a nagy fazekat a tűzhelyről, aztán félretette. Mérges is lehetett volna, amiért Malfoy még fél óra munkával ajándékozta meg, de örült neki, hogy a mardekáros egyedül belekezdett valamibe. Egy kis mosogatás eltörpült minden más problémájuk mellett. – Egy kicsit elpakolunk, jó?

– Nekem teljesen mindegy – tárta szét a kezét a varázsló. Aztán elővett egy rongyot és elkezdett ő is takarítani. A mosogatóban egy pillanatra összeért a kezük. Egymásra néztek. – Melyik az egyszerűbb szerinted, a tükörtojás vagy a rántotta?

– A rántotta, de ez csak az én véleményem.

– Akkor legyen rántotta.

– Az első, hogy nem kell akkora edény – magyarázta a boszorkány.

– Üst?

– Az sem – rázta meg a fejét mosolyogva. – Tudod az üstöt a muglik… Áhh mindegy. Szóval nem kell üst.

– Miért?

– Mert amúgy sem egy hadseregnek készítesz ételt – válaszolt a lány. – Most elég egy serpenyő is. Minél nagyobb az edény annál nehezebben boldogulsz vele.

– Hát a serpenyő se egy egyszerű dolog.

– Lássuk akkor a rántottát hogyan lehet elkészíteni.

A boszorkány elővett egy tiszta tányért, aztán elkezdte oktatni Dracót. Még sosem oktatott egy fiút sem ilyenekre. Harryt nem kellett, hiszen Dursley családnál bevett szokás volt a házimunkát a kis túlélőnek kiadni, Ron pedig… Hermione biztos volt benne, hogy barátja egyszer sem nyúlt nyers alapanyaghoz, bár talán hámozni és darabolni látta néhányszor az Odúban. Meg persze kényszerből bájitaltanon.

Talán ennek varázslónak, aki most itt figyelt a háta mögött, akinek a tekintetétől szinte bizsergett a tarkója, még lesz remény. Igyekezett nem gondolni a tegnapra, és veszekedésükre. Felverte a tojásokat, bemutatta Dracót az olajnak, majd a serpenyőnek is, végül meggyőzte, hogy nem kell feltétlen üstöt használni egy rántottához. Igazán sikeresnek minősítette az okítást, mivel Draco egyszer sem szólt közbe.

A mardekáros a lány minden mozdulatát, gesztusát feszült figyelemmel követte. Mikor lett ennyire kellemes hangja Grangernek? Tiszta, határozott és volt benne valamiféle ártatlanság, ami valamiért tetszett neki. Annyira igyekezett, hogy ne bántsa meg, ne mondjon semmi sértőt. Miért lett ez ennyire fontos? A bűntudat persze mardosta, de ez nem volt újdonság. Talán azért, mert a boszorkány kérdés nélkül magára vállalta az ő védelmét; talán, mert tegnap egy barom módjára viselkedett. Ezt nehéz volt feldolgozni.

– Jegyzetelsz? – kérdezte Hermione. Draco egy pillanat alatt kihúzta magát és ellökte magát az asztaltól, majd egészen közel lépett a boszorkányhoz, hogy még jobban lássa mit csinál.

– Mindent meg tudok jegyezni – horkantott fel megvetően, majd kisimította a homlokából a tejfölszőke tincseket. – Ezzel nem volt gondom soha.

– Akkor ismételd meg, kérlek, amit mondtam?

– Először olaj kell, megvárom, amíg felmelegszik a serpenyőben, aztán beleteszem a tojást, amit már felvertem és megsóztam, de óvatosan kell csinálni, nehogy megégessem magam, és ne csináljak tűzvészt a konyhában. Ezt követően előveszem a spatulát vagy villát, majd egészen addig várok, amíg a kívánt állapotot eléri. Azt már megtanulta, hogy ha szenes, akkor nagyon rossz.

– Nagyon jó!

– Tudom. Mintadiák is lehettem volna, ha akartam volna – jelentette ki olyan önhittséggel, hogy abba a plafon is berepedezett volna, ha pusztán a szavai mágikus erejűek lettek volna.

– A szerénység nem tartozik az erényeid közé? – kérdezte egy halvány mosollyal.

– Nem, csak a nagyravágyás.

– Azt látom.

– Csusszanj odébb, és most én fogom megcsinálni!

– Rendben.

– Eszel belőle, amit készítek?

– Persze – nevetett a boszorkány.

– Ez nem volt olyan egyértelmű – rázta meg a fejét Draco. – Mi van, ha tettem bele valamit?

– Inkább nem tettél – tette a vállára a kezét a lány kuncogva.

– Micsodát? – fordult felé a fiú kíváncsian.

– Ha megkóstoltad utána egyből rájössz, de azon még lehet segíteni – mondta, majd megveregette a vállát. – Most már készen van. Megterítem az asztalt.

– Rendben – bólogatott Draco, aztán lekapcsolta a tűzhelyet. Vigyázva leemelte a serpenyőt, aztán feltálalt a fejedelmi ételt. Mindketten az asztalhoz ültek. A varázsló várakozóan nézett a boszorkányra. – Nem eszel?

– Előbb te.

– Nem mérgeztem meg.

– Nem is azért, hanem mert én tudom, mi hiányzik, kíváncsi vagyok, te mit érzel.

– Azt, hogy éhes vagyok – mondta Draco, majd megfogta a villáját. Az első falat nem olyan volt, mihez hozzászokott. – Maga a tökély mennyei. Ebből nem hiányzik semmi.

– Komolyan? – vonta fel a szemöldökét.

– Tökéletes, mert én csináltam.

Hermione nevetett, majd egy kis sót szórt a rántottára.

– Akkor jó étvágyat, Draco!

– Neked is, Hermione.

***

A délutánt csendes felkészülésben töltötték. Mindenki saját maga dolgozott a saját projektjén, így mindketten elfoglalták magukat. Hermione szobája kezdett egy hamisítatlan főhadiszállára hasonlítani, amit kereszteztek egy roxfortos tanteremmel. Az egész szobát egy egyezményesen meghúzott vonal választotta ketté. Az egyik fele olyan volt, mintha mindent az élére állítottak volna, a másik pedig olyan, mint maga az őskáosz.

Draco lopva nézte a boszorkány, ahogy jegyzetel, rendszerez. Úgy tűnt, mintha egy teljesen más univerzumban tevékenykedett volna. Bár egy kicsit zavarta, hogy a lány gyakorlatilag levegőnek nézi vagy egyszerűen elmerült a gondolataiban. Ő maga cseppet sem volt ilyen pedáns. Végignézett a körülötte heverő papír, pergamen és könyvhalmon. Igen, erre a legnagyobb jóindulattal sem lehetett azt mondani, hogy perecíz. De már volt egy egészen jól kialakult szisztémája, ami igazából a káoszon alapult. Évek óta most élvezte először a tanulást, a keresgélést. Varázsigéket írt le, bájital recepteket, bűbájokat, igézeteket.

Egy pillanatra elgondolkodott, amíg összeszedte a jegyzeteit. Megint a lányra nézett. És igazán örült Hermione jelenlétének. Volt benne valami, amit eddig csak távolról nézhetett, most pedig majdnem minden szeplőjét megfigyelhette. Nagyot nyelt. Mégis mire gondolt? Hogy Granger csinos? Kedves? Semmi olyasmire nem jött rá, amit eddig ne tudott volna róla. Csak ezek korábban dühítették, most csak csendesen megjegyezte. De kizárólag saját magának. Eszébe jutott a tegnapi kirohanása, és a lány szavai: „Itt hagytál!”, „Hogy tehetted?”

– Malfoy?

– Hümm?

– Miért bámulsz így rám? – kérdezte a boszorkány. – Már vagy tíz perce rám bámulsz. Van valami a fogam között? Vagy valami ráragadt az arcomra?

– Elbambultam – mondta a fiú komoran. Az igazság az volt, hogy egyszeriben megértette. Akármi is történt, akárhogy is alakult eddig a kettejük közötti helyzet a boszorkánynak éppen olyan nagy szüksége volt őrá, mint fordítva. Gyorsan el kellett terelnie a gondolatait más irányba. Ez életbevágó volt. – Eszembe jutott, hogy boszorkányfüvet mindenképpen szereznünk kell.

Hermione felsóhajtott, aztán bólintott egyet.

– Emiatt én is aggódom – szólalt meg végül, aztán az ajkába harapott.

– Bálványfa kérge is kellene – húzta el a száját Draco.

– Mit forgatsz a fejedben?

– Ezt – mutatta meg a listáját. – Ez egy hasznosabb lista, mint a múltkori.

– Ezek a bájitalok súrolják a mérgek határát – mondta a boszorkány. – Ezeket honnan szerezted?

– Elhoztam magammal egy könyvet a zárolt részlegből – jegyezte meg Draco. – Elfelejtettem visszavinni, amikor…

– …megmérgezted a bort.

Draco nagy nehezen felsóhajtott.

– Ahogy mondod. Honnan tudod?

– Először is majdnem megölted vele Ront – válaszolt komoran. – Lumpsluck megkínálta vele. Aztán Harry mindent hallott, amikor… amikor megpróbáltad…

– Mondd ki! – kérte a fiú, aztán karba tette a kezét. De a lány nemet intett a fejével, de nem fordította el a fejét. Draco végül megszólalt: – Igen, megpróbáltam megölni Dumbledore-t. De nem tudtam megtenni.

– Nem vagy gyilkos – rázta meg a fejét Hermione.

A fiatal varázsló csak felhorkantott, miközben elmosolyodott.

– De azok leszünk – szólalt meg végül. – Csak védekezéssel, meghátrálással nem fogjuk megnyerni ezt.

– Ebben teljesen igazad van – bólogatott a boszorkány.

– Senki sem akarja ezt, ami most jön – folytatta Draco. – A halálfalók is megjátsszák magukat, megteszik, amit kell, de nem akarják.

– Ezt honnan tudod?

– Ott voltam a háttérben – vonta meg a vállát. – Sok mindent hallottam, aminek nem volt mindig értelme, de ennek most már van. Mindenki hálás lehetett Potternek, hogy eltűntette a Tudodkit. Békeidőkben az aranyvérű családok megerősítették a vagyonukat, hatalmukat. Gondolod, hogy újra hadrendbe akarnak állni?

– Ebből a megvilágításból nézve… van értelme annak, amit mondasz. Gondolom nyíltan senki sem szeretne ellenszegülni. Az új halálfalók pedig könnyen megvezethetőek.

– Megfélemlíthetőek – tette hozzá a varázsló, aztán mélyen felsóhajtott. – Úgyhogy barátkozzunk meg a gondolattal, hogy néhány méregre is szükség lesz. Robbanó főzetekre. Durvább átkokra.

A boszorkány lehunyta a szemét, és bólintott. Tudta, hogy Dracónak igaza van. Homokba dughatja a fejét, mondhatja, hogy ez nem igaz, pedig igaza volt.

– Szóval gyakorolnunk kell.

– Ezt át kell gondolnom.

– Ez ne tartson sokáig – nézett rá a varázsló komoran. – Minél hamarabb megkezdjük a készülődést annál hamarabb lesz esélyünk arra, hogy megfordítsuk a sorsunkat.

Hermione megdörzsölte a karját.

– Fázol?

– Kirázott a hideg – mondta Hermione. – Nem tudtam, hogy ennyire átlátsz mindent.

– Annyira nem vagyok fafej – vigyorodott el, aztán játékosan meglökte a boszorkányt a könyökével. – Mondanám azt, hogy minden rendben lesz. Mindenki megmenekül, de nem tudok ilyen lenni. Megérted?

– Persze – bólogatott.

– Nem akarom, hogy áltassuk magunkat. Fel kell készülnünk – folytatta a varázsló –, lehet el fogunk veszteni olyanokat, akiket szeretünk.

A boszorka újra megborzongott.

– Ne haragudj!

– Nem haragszom – rázta meg a fejét Hermione. – Egyenes beszéd volt.

– Nem akartam kíméletlen lenni – szabadkozott a fiatal varázsló. – Csak én nem hiszek abban, hogy a hős mindenkit megment, és senki sem sérül.

– De meg kell próbálnunk megállítani – mondta a lány.

– Tudom, tudom. Az Öngyilkos osztag.

– Téged kiképeztek? – váltott témát a boszorkány.

– Halálfalónak?

– Igen. Nem is sztárséfnek.

– Félig-meddig – fújt egyet a varázsló. – Még azért van mit fejlődni.

– Hogyan szereztél rá engedélyt a könyvre? – tette fel kíváncsian a kérdést.

– Elloptam – nevetett fel Draco. – Madam Czviker imád engem.

– Senkit sem szeret.

– De engem igen – vigyorodott el. – Egyszer büntetőmunkán voltam nála. Olyan kedves voltam vele, olyan émelyítően kedves.

– Ha azt mondod, hogy csókolóztál vele, és meghúztad a zárolt részlegben, akkor el kell mennem hányni.

– A nagyanyám lehetne – húzta el a száját, de vigyorogva megvakarta a szemöldökét. – Még a feltételezés is sértő, de elmondom, mert el akarom. Hiányzott neki az unokája. Én kedves voltam. Aztán segítettem neki a zárolt részlegben.

– Helyben vagyunk…

– Megmutatta milyen varázslatokkal védi le a könyveket, hogyan lehet ezeket feloldani – mondta varázsló. – Sejtettem, hogy egyszer szükség lesz rá. Nem használtam ki annyiszor ahányszor használhattam volna, de akkor a méreghez jól jött.

– De nem vitted vissza a könyvet.

– Majd visszaviszem, ha túléljük – fújt egyet a varázsló. – Addig pedig használjuk, ami benne van. Szóval érdemes volt magamnál tartani.

– Van már pár ilyen „hasznos lehet egyszer” könyv nálad?

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Annyi minden hurcolásztam magammal. És ki se pakoltam azokat a holmikat teljesen, amiket Dobby bepakolt nekem.

– Belenézhetek?

– Nincs több titkom – intett egyet Draco. – Bár lehet, hogy néhány pornó magazint találsz benne.

– Mi van? – kérdezett vissza Hermione, mielőtt megközelítette volna az utazóládát.

– Nem mondtam, hogy ártatlan vagyok – vonta meg a vállát. – Biztosan Potteréknek is vannak ilyenek.

– Olyan okos dolgokat mondtál, aztán meg elrontod ilyenekkel…

– Szende, ártatlan fiút játsszak?

– Inkább jobb, ha te magad nézed át azt a ládát – sóhajtott fel a boszorkány. – Mindenkinek jobb lesz így.

– Ennyire prűd vagy?

– Malfoy…

– Draco, tudod, megegyeztünk – emlékeztette. – De rendben, majd én átnézem azt a ládát.

Felállt, aztán neki is látott, és elkezdett kipakolni a ládából.

– Oh, nézd! – húzott ki egy üveget a ládából. – Van egy kis lángnyelv whiskym.

– Igen, igen, már csak az hiányzik, hogy alkoholizáljunk – mondta a boszorkány, aztán hátrasimította a haját.

– A rejtett rekesz – szólalt meg Draco, aztán elkezdett kaparászni.

– Rejtett rekesz?

– Minden utazóládában van – magyarázta a varázsló. – Ide lehet egy-két fontos apróságot elrejteni.

– És a tiédben mi van?

– Mindjárt kiderül. Remélem, hogy egy csomag csokibéka.

– Csokibéka? Csak az édességre tudsz gondolni?

– Most nagyon fel tudná dobni a hangulatomat – mondta, miközben még mindig piszmogott valamivel, amit Hermione nem látott.

– Mit csinálsz?

– Varázslattal egyszerűbb kinyitni, de így se olyan könnyű. Áú! – kiáltott fel. – Csessze meg, ez egy rohadt szálka volt.

– Segítsek?

– Mindjárt megvan. Mindjárt. Megvan! – Végül egy halk kattanással a titkos rekesz kinyílt. Draco kitapogatta, ami benne van. Megdermedt, amikor megérezte mi az.

– És mi az?

Draco a sarkára ült, aztán idegesen hátrasimította a tejfölszőke haját. Nem válaszolt. Nem akart. Egyszerűen… nem bírt.

– Mi a baj?

Csak megrázta a fejét, de csak mérgesen megfeszült az állkapcsa. Hermione figyelte a fiatal varázsló kifürkészhetetlen tekintetét. Dühös volt. Pontosan annyira, mint tegnap. Ijedten figyelte, miközben a szíve a torkában dobogott. Megint el akar menni?

– Igazából ez már nem számít – mondta végül a varázsló, majd belenyúlt a ládába, és előhúzta a bársonytasakot. – Ez…

– Micsoda?

– A halálfalómaszkom – válaszolt végül.

– Oh – szólalt meg a boszorkány.

– Csokibékának jobban örültem volna – morogta, miközben egy ideig játszott a bársonytasakkal, és idegesen elhajította.

Hermione megrettent, ahogy a maszk nekiütődött a szekrénynek, majd kicsit összehúzta magát. Draco mondani akart neki valamit, de először csak egy nyögésre futotta.

– Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni.

– Nem… nincs semmi baj – rázta meg a fejét. Egy ideig csak nézték egymást, aztán a boszorkány újra megszólalt: – Megnézhetem?

– Meg akarod nézni?

– Igen.

– Ez egy sötét holmi – magyarázta a varázsló meglepetten. – Vagyis csak egy maszk, de akkor is.

– Akkor is megnézném.

– Jó – sóhajtott nehezen. – Nézd meg akkor.

Hermione felkelt, majd a szekrényhez sétált. Felvette a csomagot, majd kihúzta a bársonyzsinórt. Amikor belenyúlt és kihúzta belőle a maszkot végig visszatartotta a lélegzetét. Hideg volt, de sokkal könnyebb, mint gondolta. Sötét, ezüst színű maszkot tartott a kezében. Sima felületű, mindenhol tökéletes a csiszolása, kivéve egy helyen, ahova a Draco csillagképet bűvölte valaki. Megérintette a durva vésést, mintha egy rúna volna.

– Soha nem hordtam – törte meg a csendet Draco hangja.

– Soha?

– A beavatásomkor kaptam – mondta a varázsló színtelen hangon. – Azóta egyszer sem hívtak a Nagyúr elé.

– Értem – bólogatott, majd amikor végigsimította a maszkot egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordította, aztán feltette. Varázslatot érzett benne, ami az arcára tapasztotta. Kellemes érzés volt, mintha semmit sem viselne.

– Inkább jobb, ha leveszed – kérte Draco.

– Nem tudtam, hogy ilyen – szólalt meg Hermione. A hangja torzítottan jött elő a maszkból. – Te jó ég!

– Vedd le! – A hangja hideg volt, úgy süvített át a szobán, hogy a lány megborzongott tőle.

Egy hosszú pillanatra csend állt be a beszélgetésükbe. Draco minden egyes izma megfeszült. Szíven ütötte a látvány. Szóval az egész hazugság volt. Az álarcot sárvérű nem vehette fel, most mégis rajta volt azon a boszorkányon, akit ő megbélyegzett a szavaival. Mennyi hazugság derül még ki? – futott át a gondolatain. A barna szemeit kiemelték a maszk sötét, ezüstös fényei.

– Rendben – mondta a boszorkány félhangosan, aztán megtette, amit a varázsló kért. Megfordította a maszkot, aztán újra megnézte. Furcsa volt ilyesmit a kezében tartani. Még egyszer utoljára végigsimította a durva felületű bevésést. – Nem annyira félelmetes, mint amilyennek gondoltam.

Draco megcsóválta a fejét, miközben halkan felnevetett. Annyira zavarbaejtő volt az az egész helyzet. Legszívesebben kitépte volna Hermione kezéből az, ami egyértelműen jelezte a hovatartozását. Szégyen – ezt érezte most.

Egymás szemébe néztek, majd mindketten elmosolyodtak a helyzet abszurditásán. A lány visszatette a helyére az álarcot, és átnyújtotta a varázslónak. Eltűnt a kellemetlen érzés.

– Tegyem vissza a helyére vagy égessük el?

– Szerintem még hasznát vehetjük – vonta meg a vállát Hermione.

– Jól van. – A sóhaja nehezebb volt, mint eddig bármikor. Már éppen visszatette volna a rejtekajtó mögé, hogy egy időre elfelejtse, amikor talált még valamit. – Áh, itt vannak a dugi galleonjaim is.

– Keress még egy kicsit abban a ládában. Lehet lesz ott még több fiolányi boszorkányfű tinktúra, meg ki tudja micsoda.

– Áh, egy lunaszkóp.

– Az miért volt ennyire értékes?

– Aranyból van – vonta meg a vállát.

– Áhh, miből másból?

– Ritka.

– Értem.

– Nagyobb ovációra számítottam – mondta Draco –, de jól van.

– Rejtegetsz még valamit ott? – érdeklődött a boszorka.

– A másik ládámban vannak az érdekesebb cuccok.

– Igen?

– De azok nem segítettek volna a bujkálásban – vonta meg a vállát, de kotorászott tovább. – Bár az acélbetétes sárkánybőr bakancsom lehet jól jött volna.

– Majd megoldjuk másképpen – ígérte Hermione.

– Áhh, van itt még valami.

– Micsoda?

– Egy csokibéka – nevetett fel elégedetten Draco, majd diadalmasan felmutatta a dobozt, és megrázta. – A francba ez üres.

– Miért tartottad meg?

– Biztos egy különleges kártya a gyűjteményembe – mondta, és úgy érezte ez az egész élet fényévekkel távolodik tőle.

– Na jó. Kellj fel!

– Miért?

– Elmegyünk a boltba – jelentette ki Hermione. – Veszek neked valamilyen édességet.

– Az nem csokibéka.

– Nem, de ígérem, hogy kapsz tőlem egy tucattal – mosolygott rá.

– Rendben.

– Muszáj bevásárolni – folytatta. – Lassan mindenből kezdünk kifogyni.

– Akkor induljunk.

hozzászólások: 2

by Katka @ 03 Aug 2023 11:26 pm

Na joooooo…. Varom a folytatast ☺️

by Nyx @ 04 Aug 2023 02:22 am

Köszönöm! Hamarosan jön a folytatás.