2. fejezet
Döntések

A folyosók kihaltak voltak, mintha soha senki sem járt volna rajtuk. Még a festmények lakói is elhagyták a helyüket. Roxfort még soha sem hallgatott ennyire, mint ezen az éjszakán. Minden diák a hálókörletében tartózkodott. A mély csendben csupán a két alak lépteinek zaja hangzott fel. Egy határozott és egy kissé csoszogó, botladozó léptek.

Hermione erőlködve cipelte magával a teljesen kimerült Dracót, aki legszívesebben összeesett volna, noha ezt a boszorkány biztosan nem hagyta volna, kettejük közül Hermione volt a kitartóbb és ezt az ifjú varázsló nagyon is jól tudta. Magában számolta a lépéseket, mert csak így tudta tartani saját magában a lelket. A tüdeje sípolt, alig kapott levegőt, a fájdalomtól alig látott, de persze nem állhattak meg. Vagy talán mégis?

A fáklyák homályos fényében felvillant a gyengélkedő ajtaja. Hermione egy kis mellékajtón ment be, nehogy mások is meglássák. Akkor használta ezt a folyosót, amikor másodikban macskává vált a százfűlé főzet miatt. A szíve torkában dobogott. A boszorkány leültette a mardekárost a padra, körbenézett, majd elővette a pálcáját.

– Nem mész sehova! – adta ki a parancsot. Noha egy pillanatig elgondolkodott valamiféle átkon, de a mardekáros állapotát látva inkább meggondolta magát. Dracónak nem volt már ereje a meneküléshez, így csak ült ott magába roskadva sípoló tüdővel.

– Nem is tudnék – köpte a fiú, majd hátradöntötte a fejét, hogy kényelmesebb legyen az ülés. Ám sehogy sem volt kényelmes… Hermione még egy pillanatra visszanézett, mielőtt bement a gyengélkedőre. Draco szinte a magatehetetlenség határán egyensúlyozott, piszkos tejfölszőke hajjal és hamufoltos arccal. Nagyon rossz bőrben volt. A lány az ajkába harapott, majd becsukta maga mögött az ajtót.

A helyiségben gyér fény világította meg a betegágyon fekvőket, már mindenki aludt. A boszorka ütemes, de halk léptekkel indult el a javasasszony irodája felé. Szíve a torkában dobogott, hiszen tudta mekkora kockázatot vállal, és azt is mennyire nem akart lebukni. Malfoy ittléte kisebbfajta pánikot, lázadást idézett volna elő. Most ez hiányzott a legkevésbé. Halkan kopogott be az iroda ajtaján.

– Madam Pomfrey! – szólalt meg egy kicsit bátortalanul.

– Igen, Miss Granger?

– Bejöhetek?

– Természetesen.

– Tudna nekem segíteni?

– Miben?

– Előbb, kérem, ígérje meg, hogy számíthatok a diszkréciójára! – kezdte a lány a kezét tördelve. – Nagyon fontos lenne.

– Sárkány harapás, elrontott százfűlé főzet, ismeretlen átkok használata, amik balul sültek el, sorolhatnám még… Gondolja, kisasszony, hogy nem vagyok diszkrét?

– Elnézést, de ez most nagyon fontos. – A kétségbeesett tekintete meggyőzte az idős boszorkányt.

– Megértem. Miben tudok segíteni?

– Kijönne velem egy percre? Egy beteget hoztam.

– Rendben – bólogatott a javasasszonyt, majd követte a folyosóra. Madam Pomfrey megtorpant, amikor meglátta Dracót a padon ülve. Meglepettség és rémület ült ki az arcára. A fiú először látta így a javasasszonyt, aki soha nem kedvelte őt. – Mi történt?

– Éppen ez az, amit nem mondhatok el – szólalt meg Hermione fojtott hangon. – Nagyon fontos, hogy senki se tudjon róla. Kitörne a pánik. El tudjuk rejteni valahova Malfoyt? Csak addig, amíg… Ne haragudjon, de legjobb, ha nem mondok semmit sem.

– A fertőző részleg – jutott eszébe az idősebb boszorkánynak, majd Hermionéra nézett. – Ott nem talál rá senki.

– Rendben, vigyük be!

– Egyedül is… menni fog – mondta Draco rekedt hangon. Úgy érezte a torka még soha életben volt ennyire száraz. Hangosan felköhögött. – Hagyjon békén mindenki!

– Nincs jól – szólalt meg félhangosan. – Szerintem füstmérgezése van és félrebeszél.

– Rendben, megnézzük mit tehetünk. Mindjárt jobban leszel, Malfoy!

A két boszorkány együttes erővel elindultak vele a félre eső helyiséghez. Madam Pomfrey egy varázslattal nyitotta ki az ajtót, aztán elnavigálták Dracót az ágyhoz. A fertőző részleg nélkülözött minden fényűzést, sőt meglehetősen puritán volt. Csak egy éjjeliszekrény, egy szekrény, két szék és a betegágy foglalt helyet benne.

– Mindjárt hozom a szükséges bájitalokat – mondta a Madam. – Addig próbálj meg átöltözni, Malfoy.

Hermione megint egyedül maradt a mardekáros fiúval. Az ajkába harapott.

– Nézd, Malfoy, nem igazán van hozzá kedvem, de ez most vészhelyzet.

A lány odalépett hozzá, majd elkezdte kigombolni az inget. Draco mintha valahol egészen máshol járt volna. A fájdalom és a sötétség mezsgyéin haladva nem igazán figyelte, hogy mi történik körülötte. Egészen addig, amíg Hermione el nem kezdte levenni róla az ingét. Ahogy a hideg ujjak a bőréhez értek. Felemelte a kezét és megérintette a lányét.

– Hagyd… majd… én! – suttogta félhangosan.

– Menni fog? – kérdezett vissza halkan Hermione.

– Igen. – Erőtlenül bólintott, majd lassan folytatta tovább a műveletet. Keserves volt minden egyes mozdulat. – Elfordulnál?

– Persze.

Draco nem akarta, hogy a lány lássa a forradásokat a testén, amit Potter meggondolatlan bűbájszórása okozott. Ezek az apró vágások még mindig ott éktelenkedtek a bőrén, némelyik még fájt is. Gyötrelmes volt, amíg átöltözött, de mikor végre lefeküdhetett az ágyra, annál édesebb érzést még nem érzett. Remegett a keze, a lába, félelemmel töltötte el az, ami rá vár. Vacogva húzta magára a takarót.

– Kész vagyok – mondta végül rekedten, de csak azért, hogy ne legyen annyira mélyreható csend a helyiségben.

– Jól van. Segítsek valamiben?

– Nem – rázta meg a fejét. El akarta küldeni a francba, de heves köhögőroham rázta meg.

Mikor Madam Pomfrey belépett a helyiségbe Hermione összerezzent egy kicsit, majd figyelte, ahogy vizsgálni kezdte a mardekárost. A diagnosztikai bűbájok csak úgy villogtak a helyiségben. A fiatal lány rögtön rájött mennyire rossz állapotban van Malfoy. Elszabadítani egy futótűz bűbájt egy ilyen kicsi helyiségben… Öngyilkosság. Vajon a fiú ezt akarta? Az ajkába harapott. Mielőtt bármilyen elméletben elmerült volna, össze kellett szednie magát. Tennie kellett valamit, nem maradhatott itt tétlenül.

– Visszajövök – szólalt meg végül a boszorkány. – Kérem, ne engedje el!

– Rendben – bólintott a javasasszony.

A griffendéles lány tekintete egy pillanatra találkozott Dracóéval, aztán már csak az ajtó csapódott utána. A folyosóra kiérve Hermionénak kellett egy fél perc mire képes volt megnyugodni. Elkapta Draco Malfoyt… Ez több volt, mint félelmetes és nyugtalanító. Rendbe szedte a ruháját, haját, semlegesítette az átható füst szagot, és elindult McGalagony irodája felé. Nem tudta mi lesz, hogyan fog a professzorasszony reagálni, de muszáj volt megpróbálnia. Az út rövidebbnek tűnt a szokásosnál, talán azért is, mert szinte futott, hogy elérjen Dumbledore egykori irodájába. A kőszörny nem volt helyén, így semmi sem állta az útját. Felment a lépcsőn, s bekopogott az ajtón. Nem hallott semmit bentről, hanem egyszer csak kinyílt a vastag tölgyfaajtó.

– Miss Granger, miben tudok segíteni? – kérdezte a szúrós szemű professzor asszony, akinek az aggodalom mélyítette a ráncait. – A hálókörletében kellene lennie. Valami baj van?

– Beengedne, tanárnő? – kérte kissé remegő hangon. – Nagyon fontos lenne, hogy most beszéljünk. Életbevágó.

– Fáradjon beljebb! – mondta a professzorasszonyt, aztán beengedte a griffendéles diákot az igazgatói irodába.

A helyiséget halvány fénybe vonta a kandallóban égő varázstűz. Kingsley és Remus éppen az asztalnál ültek, kurtán biccentettek a belépő Hermionénak. A boszorkány viszonozta a köszöntést. Kezét tördelve lépett közelebb. A szíve a torkában dobogott, muszáj volt segítséget kérnie.

– Történt valami, Hermione? – kérdezte Remus aggódva. A fiatal boszorkány arcára leírhatatlan érzések és gondolatok ültek ki. – Nagyon sápadtnak látszol, jól érzed magad?

Hermione csak lefelé nézett, alig bírt megszólalni. A kezét tördelve nézett fel ismét.

– Szólaljon meg, Granger! – nógatta McGalagony kissé türelmetlenül. – Nem szeretném siettetni, de jelen helyzetben temérdek tennivalónk van, így, ha megkérhetem, mondja el miért jött.

– Köztünk maradhat, amit most elmondok? A Rend… tudják, mire gondolok.

– Természetesen – bólintott Kingsley, majd biztatóan rámosolygott a lányra. – Itt nyugodtan beszélhetsz, semmi sem hagyja el ezeket a falakat.

– Jól van… jól van – vett egy mély levegőt Hermione. – Megtaláltam és gyakorlatilag elfogtam Draco Malfoyt a Szükség Szobájában ma este.

Mindhárom tekintet meghökkenve meredt a boszorkára. Egy hosszú percig néma csend lett a helyiségben.

– Malfoy itt van Roxfortban?

– Igen – bólogatott a boszorkány.

– Ez igazán nem várt fordulat – szólalt meg Remus. – Úgy tudtam Draco elmenekült a halálfalókkal Dumbledore halála után.

– Valami történt – folytatta a történetet a lány halkan. – Nem tudom micsoda… Most pedig itt van a Roxfortban a gyengélkedőn.

– Kétségkívül hasznos információkat tudhat – mondta Kingsley komoran, majd felkelt az asztaltól és járkálni kezdett. – Ki kellene kérdeznünk. Végül is ő tervezte az egész merényletet Dumbledore ellen. Bármennyire is elfuserált volt.

– De egy gyerekről van szó – mondta Lupin. – Képtelen lett volna véghez vinni egy ilyen tervet. Mindannyian tudjuk, hogy a Tudjukki meg akarta büntetni a Malfoy családot.

– Ez a gyerek megkapta a Sötét Jegyet, Remus. Egyáltalán nem egy ártatlan báránykáról beszélünk, aki csak a körülmények áldozata, bár, ha jobban meggondolom, nem tudjuk igazán mi is játszódhatott le benne. Ráadásul Lucius Malfoy gyereke. Keresni fogják. Bárhogyan is alakulnak most a dolgok, akkor is veszélyt jelent.

– Én próbáltam megtudni, hogy… – csuklott el Hermione hangja, most érezte először, hogy mennyire nagy kockázatot vállalt, a szájára kellett tennie a kezét, hogy ne törjön fel belőle a zokogás. Dumbledore halála, a mai nap… mintha egyszerre zúdult volna rá minden érzés. – Elnézést!

– Jól vagy, Hermione? – lépett hozzá közel Lupin, majd óvón a vállára tette a kezét. Ez a fajta támogatás erőt adott a lánynak. – Kérsz egy pohár vizet?

– Köszönöm, nem – rázta meg a fejét. – Jól… jól vagyok.

– Hogyan találtál rá, Malfoyra? – kérdezte Kingsley.

– A könyvtárba indultam – kezdte a lány lesütött szemmel, vennie kellett még egy mély levegőt, hogy beszélni tudjon. – Kinéztem az ablakon, amikor megláttam visszafelé jönni. Kapkodó volt, kicsit összeszedetlen, a hajáról ismertem meg.

– És utána mentél?

– Igen – bólogatott a boszorka.

– Nincs ezen, mit csodálkozni – szólalt meg a professzorasszony egy apró mosollyal. – Folytassa, Granger!

– A Szükség Szobájához ment.

– Tudod miért ment oda?

– A volt-nincs szekrényt elpusztítani, amin a halálfalók bejutottak Roxfortba. De valamiért tűz ütött ki. Azt hiszem, hogy Malfoy csinálta. Ne tudtam sokat kiszedni belőle. Elég rossz állapotban volt, amikor lekísértem a gyengélkedőbe. Madam Pomfrey a fertőző osztályon kezeli, és nem engedi el. De szerintem nem akar elmenni.

– Minerva, mit gondol erről? – szólalt meg először Kingsley egy hosszabb szünet után. Mindannyian az idős boszorkányra néztek, akinek pengevékonyra húzódott az ajka.

– Kényes helyzetben vagyunk – válaszolta McGalagony. – Egy rossz útra tévedt diák, aki még nem érte el a felnőtt kort sem…

– De ennél közelebb nem kerülhetünk ahhoz, hogy megtudjuk Dumbledore halálának körülményeit, és a Tudjukki indítékait – mondta Remus tárgyilagosan. – Tudom, hogy csak egy diákról van szó, és belekényszerítették egy kellemetlen szituációba. Mégis a segítségünkre lehet.

– Csak egy diák? Meg akarta ölni Albust, és ne feledkezzünk meg a többi dologról sem – emelte fel a hangját az auror.

– Másról se feledkezzünk meg – figyelmeztette őket McGalagony. – Malfoy csak egy gyerek. Mi nem fogjuk elküldeni. Oka van annak, hogy visszajött.

– Gondolod, hogy sikerült volna neki teljesen egyedül megölni valakit? – kérdezte Lupin. – Egy tizenhat éves gyerekről van szó… Nála tapasztaltabbaknak sem sikerült ilyesmi.

– Kétség sem fér hozzá, hogy Malfoyt ki kell hallgatnunk. Mennyire voltál óvatos, Hermione? Hányan tudják, hogy Draco az iskolában van?

– Csak Madam Pomfrey, önök hárman, és én.

– Rendben. Kingsley, magáé a feladat, hogy a fiút kihallgassa, de az állapotára legyen tekintettel. Nem tudhat senki sem az ittlétéről.

– Értettem.

– Haladéktalanul el kell hagynia Roxfortot, mielőtt valaki felfedezi az ittlétét. Hamarabb törne ki pánik, mint influenzajárvány. Talán egyelőre elszállásolhatnánk a Rend új főhadiszállásán.

– Ezt még meg kell szavaznia Rendnek – mondta Kingsley.

– És még valami – folytatta a professzor. – Tudja meg, milyen segítségre van Malfoynak szüksége. Nem véletlenül tette, amit ma tett. Keresni fogják, mindent tűvé fognak érte tenni. Erre számítanunk kell. Ha módunkban áll megvédeni, akkor tegyük meg.

– Rendben, ez csak természetes – bólintott az auror. – Megengedi, hogy igazságszérumot használjak?

– Csak amennyire szükséges. Remus és Hermione, kérem, menjenek vele! Nekem még – itt tartott egy rövid szünetet McGalagony, majd szétnézett –, rengeteg a tennivalóm.

Mindhárman bólintottak, aztán elindultak a gyengélkedő felé. Hermione még mindig ideges volt, nem tudta mire számíthat Malfoytól, és egyáltalán hallani akarja-e, amit a mardekáros mondani akar.

***

A kicsi helyiség szörnyen csendes volt. Draco már maga sem tudta, hogy mióta feküdt ott. A bájitaltól még bágyadtabb lett, de nem fájt már annyira a mellkasa, mint korábban. A légzési nehézségek kissé enyhültek, viszont így is pocsékul érezte magát. Minden annyira idegen volt, barátságtalan és borzalmas. Eltompultak az érzékei, legszívesebben elaludt volna, viszont sejtette, hogy Granger hamarosan vissza fog térni és nem egyedül… Csak ne Pottert hozza ide – alkudozott magában Draco. Őt már igazán nem lett volt képes elviselni… Már éppen megadta volna magát az álomnak, amikor kinyílt az ajtó. Először Hermionét látta belépni, aztán egykori tanárát Lupint és egy aurort, akit ugyan nem ismert személyesen, de már látta ma este.

– Malfoy – köszöntötte egy komor biccentéssel és összevont szemöldökkel. Draco feltornázta magát az ágyban, ami nem volt kis feladat. A fájdalom tőrként hasított bele a tagjaiba, muszáj volt köhögnie. – Kingsley Shacklebolt vagyok, auror.

– Jó estét, uram! – köszönt vissza illedelmesen.

– Miss Granger szerint van nekünk némi mesélnivalód, Malfoy.

– Igen, uram – bólogatott engedelmesen. Nem volt szüksége semmire sem, hogy igazat mondjon. Kissé riadtan nézett Hermione szemébe, aki hasonlóan nézett vissza rá, mindketten szörnyen kellemetlen helyzetben voltak, amikor annyi minden megváltozott. Draco tudta, hogy lekötelezettje a lánynak, amit nem hagyhat figyelmen kívül.

– Csak a biztonság kedvéért – mondta a férfi, majd megfogta a poharat, s egy csepp igazságszérumot cseppentett a vízbe. – Ezt idd meg, kérlek!

– Rendben – egyezett bele a fiú, aztán kiitta. Veritaserum volt benne, nagyon is jól tudta. Annyira eltökélte, hogy igazat fog mondani, talán teljesen felesleges volt ezt meginnia. – Hol kezdjem?

– Talán ott, hogy a Sötét Jegy a karodra kerül.

Draco bólintott majd belekezdett a történetbe. A szavak könnyedén hagyták el az ajkát, soha nem beszélt még ennyire könnyendén. Az igazságszérum megkönnyítette a beszédet, s úgy ömlött belőle a szó, mintha előre megírta volna a szöveget. Mesélt a Jegyről, a kényszerről, a családját ért fenyegetésektől. A Malfoy család bukásáról, az ő büntetéséről és dicsőséges feladatáról. Fáradt volt, elcsigázott, de a beszédkényszer legyőzte a fizikai akadályait. Kingsley hagyta beszélni, keveset kérdezett, ő pedig készségesen válaszolt.

A fiú közben gyakran Hermionéra nézett, nem is igazán értette miért, de a lány jelenléte volt az egyetlen, ami megnyugtatta, miközben gyalázatos tetteiről beszélt. Szégyellte magát, talán még ennyire soha életében. Mocskosnak érezte magát. Észre sem vette, de gyakran csuklott el a hangja. Megrohanták az érzések az elkeseredettség, ami párosult olyan érzésekkel, amiknek nevet sem tudott adni.

Mesélt arról, hogy Voldemort kényszerítette erre. A családja életét tette függővé az ő cselekedeteitől. Folyatta a kémkedéssel Potterék után, a sikertelen merényletekkel, a kudarcokkal, amiket a volt-nincs szekrénnyel szenvedett el. Ahogy beszélt egyre inkább világossá vált számára, hogy mennyire rossz irányt választott korábban.

– És miért jöttél vissza? – tette fel a fogós kérdést az auror. – Elvégre menekülnöd kellett volna?

– A volt-nincs szekrény miatt. Meg kellett… semmisítenem, nehogy újra bejussanak ide.

– És mi történt az erdőben?

– Mikor beértünk a Tiltott Rengeteg közepére, csak a pálca fényeket láttam, és akkor hirtelen mintha… nem is tudom. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni, de vissza kellett jönnöm, ott kellett őket hagynom. Nem akartam többé ezt csinálni, amibe belekényszerítettek. Még volt a zsebemben egy csomó csalipálca, csillagszóró, meg abból a sötétség porból is, aminek nem jut eszembe a neve. Úgy intéztem, mintha Greyback rámtámadt volna, Bellatrix pedig őrá támadt miattam. Amycus és Alecto azt hiszi, hogy rajtunk ütöttek. Őrült terv volt, de akkora káoszt csináltam, hogy el tudtam menekülni, és a többiek nem fogtak gyanút… Ha szerencsém van, akkor azt hiszik meghaltam. Legalábbis remélem… Megsebesítettem őket, csúnyán. Kivéve Piton professzort, ő előttünk ment el. Ő ölte meg Dumbledore professzort. Láttam.

– Igen, erről tudunk.

– Helyettem tette, nekem kellett volna… – csuklott el a hangja, majd felköhögött.

– Igyál egy kis vizet, Malfoy! – szólalt meg Lupin, majd egy poharat adott Dracónak, aki egy aprót belekortyolt a vízbe.

– Helyesen akartam cselekedni – folytatta tovább Draco. – Dumbledore… azt mondta, hogy nem vagyok gyilkos, és van választásom… És… akkor nem… nem… mertem… haboztam. Én választottam… Későn, de megtettem. Nem akarok halálfaló lenni.

Felszabadultnak érezte magát, ahogy ezt kimondta. Sokkal felszabadítóbb volt, mint ahogy ezt valaha is gondolta volna. A gesztenyebarna és a viharszürke szempár összekapcsolódott egy végtelennek tűnő pillanatig. Hermione a könnyfátylán keresztül figyelte Dracót. Nem akarta megsajnálni, nem akart iránta részvétet érezni, még magával is elhitette, hogy Dumbledore utolsó szavai, és pillanatai rendítették meg, pedig ez nem volt igaz.

– Rendben van, Malfoy – bólogatott Kingsley. – Az elmondásod alapján a helyzeted igencsak komplikált.

– Az igazságot akarja hallani? Megmondom: szar a helyzet.

– Kész vagy átállni?

– Igen – bólogatott Draco.

– Kész vagy a jó ügyért harcolni?

– Igen.

– Rendben – bólintott a férfi. – Akkor Merlin hozott köztünk. Viszont vannak még megoldásra váró feladatok. El kell helyeznünk téged valahol, ahol senki sem talál meg. Még nem vagy tizenhét, így a nyomjel is probléma lehet, kereshetnek, vadászhatnak rád.

– Mit javasol?

– Kitaláljuk. Viszont most ideje pihenned.

– Nincs sok idő – rázta meg a fejét. – Meg akarják buktatni a Minisztériumot… hamarosan.

A helyiségben megfagyott a levegő. A fiatal varázsló kimondta, amitől mindannyian rettegtek.

– Még fontosabb, hogy felépülj.

Draco bólintott aztán a három vendége elindult kifelé, a mardekáros viszont még mindig az igazságszérum hatása alatt újabb őszinteségi rohamot kapott.

– Granger! – szólt utána a lánynak.

– Igen? – Fordult meg a hullámos hajú boszorka, miközben közelebb lépett az ágyhoz. Draco ekkor megragadta a kezét, majd közelebb húzta magához, hogy csak ők ketten hallják, amit mond.

– Tudom, mit kerestek. A napló is az volt. Horcrux.

– Tudod? – kérdezte kerekre tágult szemmel.

– Igen.

– Miért mondod el?

– Mert segítek neked. De csak neked.

Hermione zavartan nézett a szemébe, vívódott magával, a helyzettel, mindennel. Ez annyira abszurd volt.

– Miért? – kérdezte fojtott hangon.

– Megmentetted az életem, a lekötelezetted vagyok – válaszolta komolyan. – Az életemmel tartozom neked.

Hermione szólni szeretett volna, de hirtelen a torkára forrtak a szavak. A mardekáros fiú közben elengedte a kezét. Mindketten egy pillanatig egymás szemébe néztek, a boszorkánynak gyorsan kellett cselekednie. Gyors léptekkel indult el a két varázsló után.

– Kingsley, azt hiszem, van egy ötletem – szólalt meg hevesen dobogó szívvel.

– Mi lenne az? – kérdezte a varázsló.

– Tudom, hogy hol lenne a legtökéletesebb biztonságban – folytatta a boszorkány.

– Mégis hol lehetne?

– Nálunk otthon, muglik között.

– És a szüleid?

– Én… nem lesznek otthon.

– Megőrültél, Hermione? – kérdezte Remus fojtott hangon. – Ketten, egyedül? Nem gondolod, hogy ez veszélyes?

– Vállalom a felelősséget – jelentette ki a boszorkány. – Minden felelősséget vállalok.

– Miért? Ez nem…

– Elmúltam tizenhét, Remus – folytatta Hermione, majd egyik varázslóról a másikra vándorolt a tekintete. – A törvények szerint nagykorú vagyok és… segíthet nekünk.

– Rendben – egyezett bele Kingsley.

– Ez őrültség – szólalt meg Lupin. – Nem engedhetjük ezt. Inkább a Rend gondoskodjon róla.

– Tudsz jobbat? Meghallgatom. Dumbledore egy küldetést bízott Harryre – folytatta Hermione. – Malfoy tud valami, ami segíthet. Meg kell próbálunk, ha mi akarunk győzni.

– De Hermione…

– Kockázatot kell vállalnunk. Nincs más esély rá.

– Azonnal szólj, ha valami baj van – kérte Lupin. – Ugyan Malfoy még csak egy gyerek, de…

– Rendben lesz minden. Nem kell aggódnod.

– Néhány szabályt le kell szegeznünk – szólalt meg Kingsley.

– Jó.

– Nem varázsolhattok, nem jöhettek az Abszol út közelébe, senki sem láthatja Malfoyt – mondta Kingsley. – Ne hívjátok fel magatokra a figyelmet! És semmilyen meggondolatlanságot nem csinálhattok.

– Értem.

– Malfoyon június ötig biztosan rajta lesz a nyomjel. Mivel eltűnt, a szülei hosszabbítást kérhetnek a Minisztériumtól. Sokáig fogják keresni, és óvatosnak kell lennetek.

– Meglesz.

– Augusztusban, Bill és Fleur esküvőjén találkozunk – folytatta Kingsley.

– Én is kérhetek tőletek valamit? – kérdezte Hermione.

– Hogyne – bólintott mindkét varázsló.

– Harry és Ron nem tudhat erről – rázta meg a fejét. – Nem értenék meg, és biztosan elleneznék. De meg akarom tudni mennyire lehet a hasznunkra.

– Rendben – bólintott Kingsley.

– Ha bármi baj lenne, akkor ide el tudsz jönni bármikor – nyújtott egy pergamendarabot Hermionénak Lupin. – Nagyon vigyázz magadra!

– Köszönöm.

– Most mennem kell.

Lupin csak felsóhajtott, majd magukra hagyta Hermionét és az aurort.

hozzászólások: 0