19. fejezet
Sötétség a nappalban

A másnap eseménytelenül kezdődött. Megették a reggelit, aztán mindenki a saját feladatinak állt neki. A nyár lassan kezdte megmutatni igazi arcát, így az esős napoknak lassan vége lett. Az elmúlt napok után jó volt mindkettejüknek az egyedül töltött idő. Kimondottan megnyugtató. Nem mintha bármelyikük azzal áltatta volna magát, hogy könnyedén össze fognak szokni. Dracónak igaza volt. Nekik ketten egységet kellett alkotniuk, mert enélkül esélytelen volt az, hogy együtt dolgozhassanak. Harry és Ron pedig… egyikük sem akart még mindig arra gondolni hogyan is fog a két fiú reagálni Draco nyilvánvaló jelenlétére.

Hermione a bűbájokkal foglalkozott, és pálcamozdulatokat gyakorolt be. Ha ezt megunta, akkor listákat írt a leszükségesebb holmikról vagy a hetedéves tankönyveket bújta. Mindent megtett, hogy ne kelljen beszélnie a horcruxokról. De ez a beszélgetés sokkal közelebb volt, mint azt gondolta volna. Addig is nekiállt az átkok összeírásának, ami majdnem ugyanolyan borzalmas feladatnak látszott, mint maga a horcrux…

Draco a garázsba ment az üstökhöz. A bájitalok szépen alakultak, sokkal jobban, mint amire számított. Persze ő sem tudja kiverni a fejéből a horcruxokat, sem az előttük álló feladatokat. A varázslót feszélyezte ez, ugyanakkor nem akart megint egy vitát kirobbantani. Nem volt semmi értelme. Végül aztán annyira belemerült a bájitalalapanyagok feldolgozása, hogy nem is vette észre mennyi idő telt el. Pontos vágások, precíz aprítás, porítás. Egyetlen egy csepp sem veszhetett kárba.

Jócskán dél felé járt az idő, amikor Hermione megjelent a garázsban. Kicsit feszültnek tűnt, de Draco ezt nem tette szóvá. Feltűnően csavargatta a lófarokba kötött haját, a lehető legnagyobb távolságot tartott a varázslótól. Kimondatlan egyezség született meg köztük. Nem akartak még egy felesleges vitát kirobbantani maguk között. Így is volt mit feldolgozniuk.

– Hogy haladsz?

– Egészen jól – válaszolt Draco. – Elfogyott a mandragóra levél.

– Értem.

– És az aszfodélosz is.

– Felírom a listára.

– Valami gond van? – kérdezte a varázsló.

– Gondolkodtam – jelentette be Hermione.

– Ez kimondottan baljóslatúnak hangzik – tette szóvá Draco, majd ellépett az üst mellől, és karba tett kézzel most már teljesen figyelmét a boszorkánynak szentelte. – Rájöttél, hogy hiba volt engem elhoznod, szóval a következő buszút alkalmával ki akarsz rakni valahol.

– Ne legyél nevetséges!

– Próbálok.

– Gondolkodtam a varázslásról – pontosított a boszorkány. – És találnunk kell valamilyen helyet, ahol gyakorolhatunk. Nem lehet olyan messze innen, de nem egy ilyet kell találnunk, hanem lehetőleg többet.

– Érdekes meglátás.

– Tudod, ez nekem…

– Tudom – bólogatott.

– Van ötleted?

– Igen. Vannak a mágianyomok eltűntetésére használt dolgok – fejtette ki a varázsló. – Erre nem is gondoltam, de ha nem maradunk egyhelyen, nem varázsolunk sokat, akkor el tudjuk ezeket tűntetni.

– Igen?

– Használtam ilyet – vallotta be. – Nem túl megbízható, de annyira igen, hogy ne keltsünk feltűnést. Bár kétlem, hogy most ez a környéket olyan nagyon vizslatják.

– Lehet.

– Ne idegeskedj! – mondta a varázsló. – Nem túl jó, hogyha elfojtjuk a mágiát.

– Én nem fojtom el, hanem egyszerűen nem használnom.

– Mikor akarsz elmenni helyet keresni? – váltott hirtelen témát Draco. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne robbantson ki megint egy veszekedést.

– Ebéd után jó lenne. Amúgy is kiszellőztetnénk a fejünket. Még eddig nem is járkáltunk a környéken. Csak a boltba. És ha el akarsz menni futni, akkor jobb, ha ismered a környéket.

– Benne vagyok.

– Rendben.

– Figyelj, van egy kis nyugtató bájitalom – szólalt meg Draco. – Ha le akarod tesztelni, akkor van még belőle elég.

– Tudom kezelni ezt a helyzetet. Oké?

– Rendben – emelte fel védekezően a kezét a varázsló. – Csak azt szeretném, ha nem lennél ennyire feszült. Történt még valami, amit nem mondasz el?

– Csak ez a beszélgetés a horcruxról – mondta. – Meg igazából nem tudom mit fogsz mondani, de tudom, hogy ez nagy horderejű volt.

– Jobb ezen túlesni – javasolta.

– Tudom.

– Elkezdjem én?

– Jól van – bólogatott a boszorkány.

– Szerintem menjünk ki a kertbe.

Hermione csak bólintott, aztán mindketten kimentek a ragyogó napsütésbe. Mindkettejük arcát megsimogatta a nyár kellemes meleg fuvallata. Túl szép nap volt ez egy ilyen kényes témához, de meg kellett tennie. A nyugágyak felé mentek, aztán egymás mellé ülve néztek egymásra. Draco nem látszott túlságosan nyugtalannak, inkább komor volt. Hátrasimította a haját, aztán egy pillanatig csak hagyta a napnak az arcát melengetni, mire újra megszólalt.

– Először nem tudtam mi az – kezdett bele a történetbe. – Sosem volt szabad a nyugati szárnyunk pincéjébe lemennem. De persze ezt nem tartottam be. Ott volt a napló. Egy üvegbúra alatt. Még így is érezni lehetett messziről, hogy mennyi sötét mágia hatja át. Mindig vonzott magához.

– Vonzott?

– De tudod, semmi olyasmiben nem lehet megbízni, aminek nem látod, hogy hol tartja az eszét. Ezt minden varázsképességű gyerek eszébe verik.

– Kivéve Ginny Weasley-nek – jegyezte meg Hermione.

– Gyerek volt még… De nem csak ő esett ebbe a hibába. Amit tiltanak az iszonyatosan csábító lesz.

– Másodévben iszonyatosan örültél neki, hogy kinyitották a Titkok Kamráját.

– Mert egy barom voltam azért – horkantott fel a varázsló. – Akkor még nem tudtam, hogy ez mivel járhat. Nem tudtam semmiről se semmit. Nem láttam át az egészet. A következményeket, a szörnyűségeket. Tele volt olyasmivel a fejem, amivel nem kellett volna.

Draco egy kicsit szünetet tartott, majd folytatta.

– Miattam került a napló Roxfortba.

– Hogy mi van?

– Ez egy bonyolult történet – fújt egyet a varázsló. – Nem vagyok rá büszke.

– Te tetted bele Ginny üstjébe a naplót? – kérdezett rá egyértelműen Hermione. Iszonyatosan kizárta a hideg.

– Nem, nem… Hanem elkövettem egy hibát. Nagyot.

– Milyen hibát?

– A tiltás ellenére lementem a pincébe. Kivettem a helyéről, és… engem is hatása alá vont, mint Ginny Weasley-t – vallotta be Draco. – Mindent, ami a szüleim mondtak, az ideák, amire tanítottak… telebeszélte a fejem mindennel. Persze apám megijedt, amikor rájött, és majdnem későn. Módosította az elmém, aztán… aztán eljuttatta Roxfortba a naplót, ahogy Tudodki akarta, mármint a napló verzió. Így megszabadultam az átoktól, amit magamra szabadítottam.

– Ez most komolyan mondod?

– Esküszöm.

– Merlinre!

– Tudom, hogy hajmeresztő ezt így hallani, de így volt. Ezek a dolgok nem csak úgy védtelenül kerültek ki a nagyvilágba. – Draco nem nézett a boszorkány szemébe. – Hiszen sötét mágia. Szörnyű állapotban voltam, szerintem nem álltam tőle messze, hogy ne én legyek az, aki kinyitja a Titkok Kamráját.

– És… és hogyan jöttél erre rá?

– Amikor elkezdtem az okkumenciát tanulni – válaszolt Draco. – Közvetlen másodév utáni nyáron kezdődött. Apám megszállott lett, mert biztos volt benne, hogy a Tudodki hamarosan visszatér. Iszonyatosan félt, hogy veszélybe kerülünk. Baromi nehéz volt. Mindig éreztem, hogy van bennem valami, amit nem tudtam megérteni, amit blokkol apám Exmemoriamje. Nem volt egyszerű feltörni. Ötödév után, amikor bevitték apámat az Azkabanba, akkor sikerült. Persze, akkor már ezeket nem tudtam csak úgy elfelejteni, inkább igyekeztem mindent elrejteni okklumencia falak mögé. De senkinek sem tudtam elmondani. Féltem.

– Merlinre…

– Tudod, hogy ez igaz, ugye? Én… én nem akarok neked hazudni. Tudod?

– Igen – bólogatott Hermione, aztán hallgatásba burkolózott. Draco idegesen szorította ökölbe a kezét.

– Te vagy az első, akinek ezt elmondom.

– Te jó ég…

– Én… én… őrültségnek tűnik az egész. Egész hatodévben megzuhantam. És akkor még ne is beszéljünk a kicseszett feladatomról, ami miatt ez a hülye Sötét Jegyet kaptam.

– Draco…

– Ne mondd, hogy sajnálod! – kérte felemelt kézzel. – Ezt nem azért mondtam el.

– Én…

– Nem kell mondanod semmit.

A boszorkány az ölébe ejtett kezekkel próbálta megemészteni az egész történetet. Mintha ettől akaratlanul más színben tűnt fel előtte a fiatal varázsló. A nyári kellemes fuvallatát megtöltötték a kis énekesmadarak kellemes éneke. Nem illett egy ilyen sötét történethez, amit csak ilyen fényárban szabadott mesélni. Draco furcsa módon megkönnyebbülést érzett a szégyen helyett. Egy kis felszabadulás, annak ellenére, hogy maga a teher annyira, de annyira nehéz volt.

– Miért volt apádnál a napló? – törte meg Hermione remegő hangja a csendet. – Ez mindig is érdekelt.

– Szóval te sem hiszed, hogy az érdemeiért bízták rá?

– Nem igazán – rázta meg a fejét. – Egy barlangban, infernuszok között volt az egyik darab. Gondolod, hogy a többit nem akarta jobban elrejteni?

– De…de…

– Tudsz erről valamit?

– A naplót eredetileg ellopták. Szép is lenne azt hinni, hogy egy magasztos pillanatban történhetett az átadás, amikor a Nagyúr kiválasztotta apámat arra, hogy őrizzen egy ilyen fontos dolgot. Gondolod, hogy megtette volna? Senkiben sem bízik. Maximum talán abban a kibaszott nagy kígyójában, ami ott tekereg mindig körülötte – mondta Draco egy furcsa fintorral az arcán. – És még néhány másik dolgot is. Amiről a Tudodki nem tud.

– Apád lopta el?

– Nem, dehogy – rázta meg a fejét Draco. – Sok dologra képes az apám, de ezt nem ő tette.

– De te honnan tudod? – tette fel a fogós kérdést.

– Van otthon egy merengőnk – folytatta a varázsló. – Amikor apámat bebörtönözték, akkor sok olyan helyre is bejutottam a kúriában, ahova nem volt szabad. Anyám összetört. A nagynéném pedig… őrültebb nő nincs nála. Nekem elhiheted. El kellett szakadnom tőlük… aztán… kutattam. Átnéztem az emlékeket benne.

– És mit találtál?

– Az előtt történt, hogy megszülettem, és mielőtt Tudodki először elbukott volna. Egy halálfaló hozta el őket. Maszkban és talárban volt, amikor megjelent. Nem ismertem, senkire se hasonlított. Láttam az arcát. Fekete haj, sápadt bőr, fiatal, beesett arc. Korunkbeli lehetett akkor. A naplót apára bízta, és az aranykelyhet Bellatrixra.

– Aranykehely?

– Igen. Egy kicsi aranykehely, kobold munka, 10-15 cm körülbelül. Volt rajta egy címer, de nem lehetett annyira látni – magyarázta. – Akkor említette a horcrux szót. Elmondta, hogy meg kell őket semmisíteni. Próbálta, de neki nem ment. Nagyon fontos, hogy elpusztuljanak. Zaklatott, feszült és ideges volt. Remegett, mint a nyárfalevél.

– Ötleted sincs ki volt az?

– Soha nem láttam. Több emlék nem volt róla – rázta meg a fejét. – Bellatrix megölelte őt, mint egy jó barátot. Akkor még nem volt kettyós. Kérte, hogy ne tegye meg, amit tervezett. Persze nem hallgatta meg a srác. Viszont nem mondta ki a nevét. Később, miután elment, Bella néném és az apám esküt tettek arra, hogy elrejtik ezeket, és nem szólnak senkinek. Azt viszont nem tudom, hogy megpróbálták-e ezeket elpusztítani. Több emlék nem volt.

– Oh, te… jó… Merlin – sóhajtott fel a boszorkány. – Ez, ez… nincsenek rá szavak.

– Nem tudom mik ezek – szólalt meg Draco újra. – Talán a Tudodki egyes vetületei? Nem tudom miért veszélyesek, mennyi van belőlük… Szóval kitölthetnéd ezt az űrt.

– Lélekdarabok – választolt Hermione. – Azért vannak, hogy ha a test el is pusztul, a lélek megmarad és tovább él. Ezeket tárgyakba rejtik el. Borzalmas dolgokat kell tenni, hogy a lélek ilyen módon szétszakadjon.

– Bassza meg. Ez már túlmutat a sötét mágián. Ez már nem is tudom micsoda – mondta, miközben megfeszült az álkapcsa. – Ki akarja szétszaggatni a lelkét?

– Nem tudom. Maga a horcrux nem engedi a lelket a túlvilágra távozni. Halhatatlanság a célja. A Tudodki hetet készített belőlük. Ezért sem halt meg teljesen, amikor azon az éjszakán megölte a Potter szülőket.

– Potter pedig életben maradt.

– Mert az édesanyja feláldozta magát érte – magyarázta Hermione.

– Ez így teljesen világos.

– Neked ez az egész világos?

– Tiszta mágia – tárta szét a karját, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. – Önzetlen, tiszta mágia, szeretet, ha így jobban tetszik. Ezért nem érted, hogy milyen jelentőséggel bír, ha megmented valakinek az életét. Eltéphetetlen kapcsolat.

– Azért a kettő nem ugyanaz.

– Valószínűleg nem – mondta, majd vett egy mély levegőt. – Ami köztünk van inkább egy szerződés, nem egy élethosszig tartó mágikus védelem. Te ezt nem szeretetből tetted, hanem önzetlenségből. A kettő nem ugyanaz.

– Nagyon meglepsz, Draco – szólalt meg a boszorka. – Honnan tudod ezeket?

– Ebbe születtem bele, vannak olyan dolgok, amiket már nagyon korán megtanultam. Ezek a varázsvilághoz hozzá tartoznak, a szerves részei. Vannak ősi egyezségek, mágikus kapcsolatok, olyasmik, amiket nem lehet megmagyarázni – válaszolt egyszerűen. – Sokat olvastam a mágiáról. Főleg a hatodik évben.

– Zárolt részleg?

– Ott is. De ez nem sötét mágia – magyarázta Draco. – Mágikus egyezségek, kötelékek, kapcsolatok. Érdekes téma. Ha lesz kedved, akkor ezt érdemes tanulmányozni.

– Utána fogok nézni – ígérte Hermione. – Főleg azért, hogy megtudjam hogyan tudunk a mi egyezségünkből kihátrálni.

A fiatal varázsló harsányan felnevetett.

– Még mindig zavar. Igaz?

– Annyira, hogy meg tudnék őrülni.

– Erre nem tudok mondani semmit – szólalt meg, majd halkan felnevetett. – Idegesítelek. És ez így van jól.

– Persze, persze…

– És akkor ezeket a horcruxokat akarjátok megsemmisíteni? – irányította vissza a témát Draco.

– Igen. Csak ez a megoldás – válaszolt Hermione. – Ha megfosztjuk a halhatatlanságától.

– Aha. Ez igazán… ambiciózus cél.

– Ha ez megtörténik, akkor egyetlen egy sérült, szétszabdalt lélek marad csak, amivel Harrynek szembe kell nézni.

– Miért Potternek?

– Mert őt jelölte ki Tudodki a jóslat szerint – válaszolt Hermione.

– Jóslat. Igen, a jóslat. Sokáig azt hitték, hogy Potter, nos… a következő nagy varázsló, és ezt tartalmazza a jóslat – jegyezte meg Draco. – Persze az elveszett, nem is ismerik sokan az egészet. Sőt… a kis malőrötök után a Minisztériumban senki sem fogja. Egyébként, amikor Potter megjelent újra a varázsvilágban sokan követték minden lépését. De szerintem nincs meg benne az, ami a Tudodkiben. A zűrjeitek ellenére sem.

– Még szerencse – horkantott fel a boszorkány. – Senki sem olyan beteg, mint a Tudjukki.

– Úgy értem, hogy nincs olyan különleges varázsereje.

– Senkinek sincs. Vagy tévedek?

– Ki tudja? – vonta meg a vállát. – Talán, ha sokat gyakorolnánk. Nem tudom. Mindegy ez most nem lényeg.

– Valóban nem.

– A napló megsemmisült. Szóval ezek a szarok elpusztíthatóak. Ez egészen jó hír. Nem gondolod? – kérdezte Draco.

– Igen. De biztosan nem egyszerű.

– Akkor még van hat. Ezek szerint?

– Dumbledore elpusztított egyet – szólalt meg csendesen a boszorkány. – Vagyis majdnem kettőt.

– A keze?

– Igen.

– Sötét mágia volt – jegyezte meg Draco. – Haldoklott.

– Azt hiszem, igen. Azon az éjszakán Harryvel egy horcrux nyomában voltak. Meg is találták, de magát a horcruxot ellopta valaki, és egy másik medált tett a helyébe. Egy üzenet volt benne a Tudodkinek.

– Mit gondolsz ez ugyanaz a valaki, aki a naplót és a kelyhet ellopta?

– Nem tudom – válaszolt Hermione. – Megvan az esélye.

– Akkor már csak öt van.

– De azt már tudjuk, hogy egy a nagynénédnél van – mondta a lány, aztán beleharapott az ajkába.

– És a többi mi lehet?

– Nem tudom – rázta meg a fejét a boszorkány. – Azt sem tudom mihez kezdjünk ezekkel az információkkal.

– Lehet mégiscsak meg kellene innunk azt a lángnyelv whiskyt.

– Mi?

– Nem?

– Nem – intett nemet a fejével. – Csak le kell higgadnunk.

– Nagyobb a szar, mint amire gondoltam – nevetett fel Draco, majd megvakarta a szemöldökét. – És hogyan lehet ezeket a nyüvedékeket elpusztítani?

– Fogalmam sincs – robbant ki a nevetés Hermionéból is.

– De el lehet.

– Határozottan.

– Uhh bassza meg! – túrt bele a hajába Draco. – Együnk valamit. Aztán menjünk el helyet keresni magunknak az átkozódáshoz.

– Ez egy remek ötlet.

– Biztos nem kell egy kis nyugtató?

– Ezek után lehet mégis kellene – húzta el a száját a boszorkány. – De egyelőre még túl korán lenne hozzá.

– Mondjuk lehet. Később visszatérünk erre. Ebéd?

– Egy falat se megy le a torkomon – vallotta be a boszorkány.

– Van még valami, amit nem mondtál el ezzel a témával kapcsolatban? – kérdezte Draco.

– Van, de egyelőre hadd emésszem meg ezt. Azok már csak apróságok ehhez képest. Össze kell raknunk a darabkákat. Ehhez pedig szükség lesz Harryre és Ronra is.

– Ühüm – bólogatott. – Értem.

– Ha akarsz enni akkor…

– Gyere te is!

– Rendben.

***

Kint a délutáni napsütésben még a levegő is más volt. Kellemes lágy szellő simogatta meg Draco arcát. Nem igazán figyelt arra, hogy Hermione mit mondott neki, Draco inkább a fejébe húzta a sapkát és szótlanul követte őt. A mugli külváros tele volt élettel, gyerekek biciklizek az utcákon, kutyákat sétáltattak, vagy csak egyszerűen andalogtak a járdán. Egyáltalán nem tűntek ki a többiek közül, és olyanok voltak, mint bárki más. Draco ennek egyszerre örült és bosszankodott is miatta.

Hiányzott neki Roxfort, a családja, és minden, ami az ocsmány Sötét Jegy előtt volt. Egyedül Hermione társasága enyhített egy kicsit a helyzetén. Viszont annyira elragadták a melankolikus gondolatok, hogy szinte depresszióba esett… Oh, de nem, mert egy Malfoy nem lehet depressziós, kicsit szomorú lehet, de másmilyen lelki defektus teljesen ki volt zárva. Draco felsóhajtott, majd megvakarta az állát.

– Te mit gondolsz? – kérdezte Hermione, mire Draco felkapta a fejét.

– Jó lesz a melegszendvics vacsorára – válaszolt elgondolkodva.

– Nos, ez is jó válasz lehet, ha nem arról kérdeztelek volna. Igazán azt kérdeztem, hogy mi lenne, ha plusz üstöket tennénk ki.

– Jó…

– Ennyit tudsz mondani?

– Nem, nem, nem jó – pontosított a varázsló. – Ez egy nagyon rossz ötlet. A szomszédok megláthatják, aztán kihívják az őrrendészeket.

Hermione kedvesen felnevetett.

– A rendőröket.

– Vagy a Helyszínelőket – pontosított Draco.

– Azt hiszem, hogy el kell vennem tőled a távirányítót.

– Vedd! – szólalt meg színpadiasan. – Nekem más úgysem maradt semmi, ami élvezhetnék ebben az életben.

– Dehogynem. Bár ebben a melodrámában egészen jól alakítasz, mint főszereplő. Az ifjú Malfoy szenvedései. Szinte hallom a bús hegedűszólót.

– Nagyon, de nagyon humoros vagy.

– Ha belegondolsz…

– Nem, inkább nem gondolok semmit – húzta fel az orrát. – Tudom, hogy erőltettem ezt a beszélgetést azokról a szarságokról, de nem számítottam ekkora katyvaszra.

– Tudom. Én is kicsit zavarodott vagyok – ismerte be a boszorkány.

– Akkor ketten vagyunk.

– Amúgy minden rendben? – kérdezte.

– Annyira nincs – vallotta be Draco. – De ez van. Majd minden letisztázódik, ha szerencsénk van.

– Szerintem valami más baj is van – találgatott a boszorkány.

– Zavar, hogy látják a Sötét Jegyet a muglik a karomon – mondta végül a varázsló. – Most, hogy ezeket a dolgokat tudom… még jobban zavar.

– Oh, persze, korábban erre nem gondoltam – harapott az ajkába Hermione. – El kellett volna varázsolnom valamennyire.

– Elvarázsolhatom?

– Nem. Sőt nem is biztos, hogy el lehet. Maximum valami elterelő bűbájt lehetne rá tenni. De egyelőre nem kísérleteznék vele – válaszolt a boszorkány, majd elhúzta a száját.

– Tudod, aki betöltötte a tizenhetet, annak a születésnapján nagy varázslatot kell bemutatnia – mesélte a varázsló. – Ez hagyomány.

– Nem fogsz árvizet csinálni vagy tűzvészt vagy ami még rosszabb elszabadítani egy tornádót. Egyébként nem hiszek neked.

– Ünneprontó vagy. Kigúnyolod a hagyományainkat. Már kigondoltam, hogy milyen varázslatot mutatok be – folytatta Draco a mesélést.

– Halljuk!

– Azt nem mondhatom el.

– Hát jó, akkor beszéljük meg hogyan fogjuk gyakorolni az átkokat.

– Nem is érdekel? – húzta össze a szemöldökét.

– Nem foglak nyaggatni.

– Hmm, jó rendben.

Csend állt a beszélgetésbe, de Dracót ez annyira zavarta, hogy kénytelen volt újra megszólalni.

– Nehéz lehet azon a két kerekes izén megtanulni lovagolni? – váltott témát a fiú.

– Hogyan? Oh, hogy a bicklin – jött rá Hermione, majd elmosolyodott. – Lovagolni? Ez jó.

– Nem ismerem a mugli szakkifejezéseket, bocs – vigyorodott el Draco.

– Mugliismeret.

– Már említettem, óraütközésem volt.

– Az alvási ciklusodba idejére esett az óra, hogy is felejthettem el – csapott a homlokára Hermione. – Az a fránya szépítő alvás.

– Gondolod, hogy ez az arc csak úgy magától lett ilyen?

– Kissé borostás vagy mostanában, és van egy-egy piros pöttyöd is az arcodon – mondta Hermione. – Ühüm, ez valóban nem véletlen.

– Még az is lehet, hogy a sok bájitalpárától. Ez a sok idegességtől van – vágott egy fintort –, vagy ettől a… mugli helytől.

– Áhh igen. Ez azért van, mert a muglik által kilélegzett levegő kissé mérgező.

– Mi? Komolyan?

– Nem, dehogy – nevetett fel a boszorkány. – Tudnád, ha jártál volna az órákra.

– Most testközelből megtapasztalhatok mindent. Hidd el, a gyakorlati oktatás sokkal, de sokkal hasznosabb, mint az elméleti. Ahh, nagyon hiányzik a kviddics.

– Mit szólnál a biciklihez?

– Varázsolni akarok és seprűn repülni.

– Sajnos a seprűdet nem hozhattam el – mondta Hermione. – Az szemet szúrt volna mindenkinek. A seprűdet anyukád hazavitte, amikor eljött a holmidért Roxfortba, szóval biztosan megkapod… egyszer. Sajnálom, semmilyen értékes tárgyat nem hozhattuk el, mert az egyből gyanút keltett volna.

– Tudom, ne is figyelj rám! – legyintett Draco. – Sokat tettél értem.

– Ez a nyár egyikünknek sem így alakul, ahogy terveztük.

– Valóban – nevetett fel a varázsló. – Most már biztosan halálfaló tréningen lennék. Aztán mehettem volna vissza az iskolába híveket toborozni vagy ki tudja. Szóval rám ez a nyári program várt. Ez most sokkal nyugisabb.

– Nos, még az is lehet, hogy mi is fehér mágus hadsereget akarunk toborozni – vonta meg a vállát. – Ha gondolod, akkor lehetnél a reklámarca ennek a kampánynak. Megtért Malfoy – ha ragaszkodunk az alliterációhoz.

– Aha. Majd egy pennával áthúzzuk a Sötét Jegyet. Mondj nemet a Nagyúrnak! – vagy valami ilyen baromság jó lenne kampányszövegnek.

– Kiráz ettől a hideg – vallotta be Hermione.

– Engem is – bólogatott Draco. –Tudom, hogy nem kérdezted, de engem nem igazán avattak be semmilyen tervbe. Persze hallgatóztam, viszont annyira nem hiszem, hogy… olyan sok mindennel szolgálhatok.

– Nos, van néhány olyan terv, aminek most részese vagy. Ez elég.

– Gondolj bele, mi van, ha ez évekig eltart? – tette fel a jogos kérdést Draco. – És ez nem csak rólad szól, hanem mindenkiről.

Közben letértek az útról, és egy fás, ligetes helyre vitt az útjuk. Ez a hely már eléggé kívül esett a muglik lakta kertvároson. Elmerültek a gondolataikban.

– Ettől tartok én is – vallotta be Hermione. Már beszéltek erről, de ezt a félelmet nem lehet elégszer megbeszélni. – De nem tudok erre válaszolni. Még az is lehet, hogy az egész varázsvilág lelepleződik.

– Annyi buktatója van ennek a tervnek. Mit fogunk csinálni, ha jövőre vagy még azután is bujkálnunk kell?

– Fogalmam sincs.

– Dolgozni fogunk? Elmegyünk messzire, ahol varázslóhadsereget szervezünk? – tette fel a további kérdéseit Draco. – Mi leszünk a Véres Ellenállási Front, de még ráérünk a nevet kitalálni. Most megmondom, hogy semmi olyanba nem egyezek bele, amiben benne van Potter neve.

– Kérlek…

– Terveznünk kell, ki kell találnunk mi legyen, hogy mit fogunk tenni. Éppen ezt csinálom.

– Elég! – Hermione megtorpant, majd Draco szemébe nézett. A boszorkány az ajkába harapott, aztán kissé idegesen nézett a mardekárosra. A barna szemekben könnyek csillogtak.

– Oh, sajnálom, nem tudom ezekre a kérdésekre én sem a választ – kezdte a fiatal varázsló. – Ez ijesztő mindkettőnknek.

– Igen, az – bólogatott, majd megtörölte a szemét. Vett egy mély levegőt, aztán folytatták a sétálást.

– Minden rendben lesz.

– Ez azért mondod, hogy ne sírjak.

– Azért is – sóhajtott fel Draco. – De azért is, mert megtesszük, amit lehet. Ki tudja, lehet, hogy Potter megbirkózik ezzel a helyzettel.

– Ühüm…

– Utálom, amikor én vagyok a hangulatgyilkos.

– Nem tudom mi van velem – rázta meg a fejét a lány –, melletted mindig elbőgöm magam.

– Remek hatással vagyok rád – nevetett fel Draco. – De ne aggódj, jónéhány együtt töltött év után biztosan megszokod.

– Jaj, Malfoy!

– Mi az?

– Semmi…

– Én nem fogok harapófogóval kiszedni belőled semmit – mondta a varázsló. – Oh, ezt a helyet ismerem.

– Igen?

– A nagy futásom erre volt – magyarázta, aztán körbenézett. – Ez elég, hogy is mondjam, elhagyatott?

– Jónak tűnik.

– Akkor itt fogunk varázsolni. – Draco olyan szélesen elvigyorodott, mintha most lenne karácsony vagy egy seprűt kapott volna ajándékba.

– Ennyire ne örülj.

– Ahh, annyi varázslat van bennem, hogy hamarosan kitörne.

– Ne legyél nevetséges!

– Elveszed az egyetlen örömömet – méltatlankodott a varázsló. – Szóval ez igazán kedves tőled.

– Bocs. Persze ez a hely tökéletes lesz – egyezett bele.

– Örülhetek?

– Igen.

– Felhőtlenül? – kérdezett rá.

– Igen – nyögött fel. – Menjünk haza!

– Mi lesz a vacsi?

– Melegszendvics?

– Nekem jó – ásított egyet a varázsló.

– Utána lazítsunk – bukott ki Hermionéból.

– Legyen.

– Akkor jó.

– Tudod, hogy kell!

– Az agyamra mész, Draco.

– Mondtam, pár év, és…

– Jaj, kérlek!

hozzászólások: 0