21. fejezet
A Sötét Jegy felizzik

Nyugodt nyári éjszaka volt ezen éjfél utáni kései órán. Az eső már régen elállt, csupán a pocsolyákba gyűlő víz emlékeztetett rá, és a fák leveleiről lecsúszó, apró vízcseppek. A hold sárgás fénnyel pislákolt fent az égbolton. A csillagok gyúltak ki, mint apró lámpásai az végtelen univerzumban. Az álmos kertváros halvány lámpafényben fürdött. Nem volt mozgás, ennél átlagosabb este nem is lehetett volna. Ezen a hajnaltól még olyan távoli időpontban csípős szél suhant be a szobába, ahol két fiatal mélyen aludt az ágyukban.

Hermione egyenletesen vette a levegő, és a nyakáig húzta a takarót, mintha csak védeni próbálta volna magát valami elől, amiről még ő maga sem tudta micsoda. A ház biztonságos volt, sokkal biztonságosabb, mint az a lány gondolta volna. Elkerülték őket a varázsvilág történései, amiről fogalmuk sem volt. A boszorkány álma nyugodt volt, de álomtalan. Mostanában nem kínozta a hatodév utolsó napjainak eseményei. Sem azt, amit Dracótól tudott meg. Csak sodródott a kellemes öntudatlanságban.

Ám a másik ágyon, az övétől nem is olyan mesze. Draco álmában lerúgta magáról félig a takarót. Mostanság alsónadrágban aludt, mivel sokszor annyira melegnek érezte a kis szobát. Persze eleinte ez zavarta, ám a napi rutin feledtette ezt vele. Hiányoztak neki a hőhűtő bűbájok, és a roxforti kastély hidegsége, amit már megszokott az évek során. A Mardekár klubhelyiségében majdnem mindig hideg volt. Mielőtt lefeküdtek ő nyitotta ki résnyire az ablakot. Persze a boszorkány nem szólt ezért sem. Majdnem minden este ugyan azt csinálta. Megvárta, amíg Hermione elalszik, és akkor szabadult meg a pólójától. Nem akarta, hogy a lány kellemetlenül érezze magát mellette.

Amikor a hideg légáramlat megérintette a bőrét, halkan felmordult álmában, aztán vett egy mély levegőt álmában, ami zavaros képek összesége volt. És akkor történt valami. Az érzés hirtelen jött, mintha megégették volna. Egész testében összerándult, a pulzusa döbbenetes gyorsasággal szökött fel. Felkiáltott, mintha forró, izzó vasat érintettek a bőréhez, pontosan ott, ahol a Sötét Jegye volt. A fájdalom egy pillanatra teljesen megrémítette. Felült az ágyban. A karjához kapott, és görcsösen szorította a mellkasához. A szíve dübörgött bordái között, kiverte a víz és zihálva vette a levegőt. A Sötét Jegy még mindig lángolt.

Hermione felriadt a fiatal varázsló kiáltására. Lerúgta magáról a takarót, aztán egyből pálcát rántott. Ösztönös mozdulat volt, de mielőtt még varázslatokat lőtt volna ki, csak ketten vannak a helyiségben. Az ő pulzusa is az egekbe szökött, amikor meglátta Dracót, aki erősen zihált a szomszéd ágyban.

– Mi történt? – kérdezte, majd felkelt az ágyából.

– Nincs… semmi – szűrte a fogai között. Kezdett egyre melegebb lenni. Még mindig hevesen zihált, miközben a karját szorongatta.

– Kiáltottál – mondta, majd átült Draco ágyára. A varázsló nem felelt azonnal, a kezét fogta még mindig, ott, ahol a Sötét Jegy volt. Nem akart a lány szemébe nézni. Szégyen, kétségbeesés, félelem, és még ezer érzés rohant meg most. Nem tudta, hogy mit mondjon, mit tegyen. Ennyire soha nem érezte magát feldúltnak. És itt volt mellette ez a barna szemű lány, aki olyan riadtan nézett rá. Hirtelen összezavarodott. – Elmondhatnád, megijesztesz!

Draco idegesen nézett a másik irányba. Kereste a szavakat, mit is mondjon? Felfordult a gyomra, szédelgett az egésztől.

– Ki kell mennem a mosdóba – mondta végül rekedten. Hermione felállt, majd figyelte, ahogy a varázsló felkel az ágyból, aztán a fürdő felé iramodik. Magára zárta az ajtót, majd megengedte a csapot. A leghidegebbre állította vizet, de még az sem volt képes az izzást szelídíteni. Egy éve kapta meg a bélyeget, egy éve a csúfította el a karját. Miért izzott fel? Miért most? Miért ma este? Annyi minden kavargott a fejében. Egy örökkévalóságnak tűnt mire a bőre megnyugodott. Halk kopogást hallott az ajtóból.

– Jól vagy? – kérdezte Hermione nem kicsit rémült hangja. Draco becsukta a szemét, és egy hosszúnak tűnő pillanatig elgondolkodott a válaszon. Nem akarta megijeszteni.

– Igen. Egy perc.

– Rendben van.

Draco megmosta az arcát, vizes kézzel beletúrt a hajába, amit át is gereblyézett, aztán ivott a hidegvízből. A mosdókagylónak támaszkodva próbált lélegezni. Megtalálni az egyensúlyt. Urrá lenni a fájdalom, ami még mindig ott motoszkált benne. Vissza kellett mennie a szobába. Szembe kellett néznie Hermionéval. Újra megmosta az arcát a hidegvízben, aztán hagyta, hogy a maradék lecsorogjon rajta, majd visszament a szobába.

– Mi történt veled?

– A Jegy – szólalt meg rekedten Draco, majd megköszörülte a torkát. Nem volt értelme titkolni, aztán leült a lány mellé az ágyra.

– Felizzott? – tette fel a kérdést Hermione. A kintről beszűrődő halvány holdfényben látta a boszorkány rémült arcát. Hogy mondhatná el? Hazudjon vagy mondjon igazat? Nem akarta még jobban megrémíteni.

– Igen – vallotta be síri hangon a fiatal varázsló. – Pont most.

– Valami történhetett – szólalt meg egy hosszú, feszült pillanat múlva a lány.

– Igen, lehet.

– Draco – mondta ki a nevét Hermione, de nem tudta tovább folytatni. Zavart tekintettel nézték egymást.

– Igen?

– Bármi is történjék…

– Ne beszéljünk erről! – vágott a szavába a fiú. – Nem akarom, hogy még jobban felzaklassuk magunkat.

– Fáj még? – kérdezte gyengéden Hermione.

– Nem annyira, csak váratlanul ért és ennyi. – Draco időközben igyekezett megnyugodni. A pulzusa normális lett, és lassan a lélegzése is. Hazudott, de jó okkal tette.

Hermione nem gondolkodott, hanem csak kinyújtotta a kezét, és megfogta a fiatal varázslóét, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Draco nem húzódott el, inkább megsimogatta a lány puha tenyerét, ami most annyira hideg volt. Annyira gyengéd volt, annyira intim. Aggódtak érte, ő érte, önzetlenül.

Egy gondolat rohanta meg. Egy olyan kósza gondolat, aminek nem szabadott volna elindulnia, majd szárba szökkennie és egy apró képzelgésen kívül másnak mutatkoznia. Legszívesebben a karjaiba vette volna, megcsókolta volna a lányt. Nem is értette, hogy miért jár ilyesmi az eszében. A holdvilágos félhomályban igazán nem is érdekelte, csak meg akarta tenni. Nem is kellett volna többet ebbe belemagyaráznia. Tisztán, élesen nézett szembe ezzel az érzéssel. Nem akarta, hogy bármi baja essen Hermionénak, vigyázni akart rá. De honnan jött ez az érzés? Talán ennyire ki vannak szolgáltatva egymásnak?

Lassan közelebb csúszott a varázsló a boszorkányhoz. Nem is vették észre, hogy lassan egymáshoz érintették a homlokukat. Egyikük sem húzódott el.

– Nem lesz semmi baj – szólalt meg rekedten Draco. – Itt biztonságban vagyunk.

– Rendben – bólogatott Hermione, miközben az ujjaik egymásba fonódtak. Majd suttogóra fogta a hangját: – Kiráz a hideg.

– Tudom engem is – mondta a fiú, majd érezte, hogy a szíve ismét kiugrik a helyéből. Az orruk hegye egymásét súrolta. Egy csók… o lyan egyszerű lett volna megtennie, gondolta Draco kiszáradt szájjal. Csak pár apró centi, milliméter, egy lélegzet, ami elválasztotta őket egymástól, most nem tűnt túlságosan nagy akadálynak. – De nem találnak meg minket.

– Félek – suttogta Hermione. Dracót szíven ütötte ez a szó. Miközben ő a csókra gondolt, addig a boszorkány… Hogy lehetett ennyire, de ennyire önző? Lehunyta a szemét, majd felsóhajtott. A Sötét Jegyes karját, amit még mindig a mellkasához szorított. Ekkor jött rá mennyire idióta.

– Nem kell félned. Itt vagyok – szorította meg a kezét gyengéden a fiú.

– Jól van – bólogatott a lány. – Köszönöm.

– Ne… Ne köszönd meg, kérlek!

– Miért?

– Mert nem kell – rázta meg a fejét a varázsló.

Percekig ültek ott kettesben, szótlanul azzal a bizonytalan érzéssel. Meg kellett volna beszélniük, el kellett volna mondaniuk egymásnak, hogy mit éreznek. A csendben csak egymás lélegzését hallgatták. Kintről még mindig az a különös szél libbentette fel a függönyt. A homlokuk még mindig egymáshoz ért, a kezük tétován kapcsolódott össze. Ez a gesztus beszédesebb volt minden szónál, amit mondhattak volna egymásnak. Hermione a nyári meleg ellenére még mindig borzongott. És ez a rossz érzés nem akart elmúlni. Egyedül csak abban bízott, hogy ezt elmondhatja Dracónak.

– Megnézhetem?

– Ne! – válaszolt a gyorsan Draco. – Még én sem akarom látni.

– Hogy működik?

– Hmm? A Jegy?

– Igen.

Draco elengedte a boszorkány kezét, aztán az ajkait szorosan összepréselve, inkább eltávolodott tőle egy kicsit. Nem nézett a szemébe. A szégyen és a kétségbeesettség gyorsan magával ragadta. De nem végül rábírta magát a beszédre.

– A jelzésből lehet tudni azt, hogy a… Tudodki magához hívja a híveit. Ha a pálcámmal megérinteném, akkor azonnal oda is tudnék menni bárhol vagyok. Koordináták vannak benne.

– Volt már ilyen?

– Hatodévben párszor, de ez most rosszabb volt – mondta a varázsló.

– Talán mert aludtál.

– Lehet…

– Annyira rossz előérzetem van – szólalt meg halkan Hermione. – Nyomaszt…

– Nem vagy ezzel egyedül – válaszolt Draco, igyekezett nem gondolni a karja sajgására. Megpróbálta elterelni a gondolatait. – Nem tudom, hogy mi a rosszabb. Érezni a fájdalmat, vagy az, hogy Tudodki hív, vagy tudni hol van.

– Mindegyiktől a hideg futkos a hátamon – borzongott a fiatal lány, miközben megdörzsölte a karját.

– Meg tudom érteni – sóhajtott fel a fiatal varázsló.

– Sosem mondod ki a nevét – jegyezte meg Hermione halkan. – Én sem szeretem, de… tudod… néha kimondom.

– Azzal saját magam ellen vívnám ki a sorsot – válaszolt a mardekáros.

– A félsz a névtől, akkor magától a dologtól is.

– Ez nem egészen így van. A neveknek hatalmuk van, az övéknek meg főleg. Míg ő meg nem hal, addig én nem fogom a nevén nevezni – mondta Draco végül.

– Nem egészen értem, hogy ezzel pontosan mit akarsz mondani – szólalt meg újra a boszorkány.

– Ez nem puszta félelem, rettegés – magyarázta a varázsló. – Ősi mágia. Olyasmi, amitől jobb tartani. Nem véletlen, hogy a varázsvilágban nagyon kevesek merik kimondani a nevét. Ez a név tabu.

– Harry ki meri mondani.

– Potter egy tudatlan idióta – legyintett a fiatal férfi. – Nem tudja, hogy mit beszél.

– Ne nevezd őt így!

– Ígérj meg nekem valamit, Hermione! – váltott témát a varázsló.

– Mit ígérjek meg? – kérdezte halkan Hermione.

– Hogy nem mondod ki a nevét – kérte a lehető legkomolyabb hangnemben Draco. Mostanában a fiú mindent elviccelt, de ezt véresen komolyan gondolta. – Kérlek!

– Miért olyan fontos ez neked?

– A barátom vagy.

– Tényleg?

– Igen. Az egyetlen igazi.

– Na, azért ekkora terhet ne tegyél a vállamra – mosolyodott el Hermione, majd eltávolodott Dracótól.

– Miért lenne teher egy Malfoy barátjának lenni? – kérdezett vissza a varázsló.

– Nem, hanem Draco Malfoynak az egyetlen, igazi barátjának lenni. Felelősségteljes titulus. Még azt is mondhatnám, hogy megtisztelő.

– Bízom benne, hogy megbirkózol ezzel a nemes feladattal.

– Igyekezni fogok – adta fel végül a meddő vitát. – Mit jelent az, hogy egy név tabu?

– Kihívod magad ellen a sorsot. Ha kimondod, akkor célpont leszel, mintha megjelölnének a homlokodon. Megtalálnak, bárhol is legyél. Aztán… a halálfalók egyszer csak ott teremnek.

– Akkor miért mondta Dumbledore, hogy nevén kell nevezni?

Hermione mély levegőt vett, aztán lassan kifújta. Lehunyta a szemét egy pillanatra. Még mindig ideges volt, nem tudta hogyan tudott volna megnyugodni. A gondolatok csak úgy pörögtek, száguldottak körülötte.

– Még mindig fáj?

– Annyira már nem – szólalt meg újra Draco, aztán mély levegőt vett, a szíve hevesen dobogott, és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megkérdezze. – Nem ölelnél meg?

– Oh.

– Nem muszáj csak…

– Megleptél – vallotta be a boszorkány. Rémesen elpirult. Egy pillanatra úgy érezte, hogy a szíve felcsúszott a torkába, jóleső bizsergés haladt át a testén.

– Semmi jelentéstartalma, csak most úgy érzem, hogy erre… igazából, mindkettőnknek szüksége van rá – suttogta kiszáradt szájjal a fiú. Érezni akarta, megérinteni, magához szorítani. Nem akarta ezt az érzést elemezni, csak megtenni, amit szeretne.

– Jó, rendben – egyezett bele a lány. Annyira vágyott arra, hogy valaki támogassa. Az elmúlt időszak nehézségei meggyötörték. Olyan gyengének érezte magát, elesettnek, most nem volt bátor.

Draco kinyújtotta a kezét, és magához húzta a boszorkányt. Olyan jó illata volt, annyira édes, nőies, csodálatos. Közel akart lenni hozzá, érezni a teste melegét. Nem is tudta, hogy mi ütött belé, amikor maga mellé fektette a lányt. Egymás szemébe néztek a holdfényben. Hermione meglepetten figyelte a viharszürke tekintetet, úgy nézett rá, mintha meg akarná csókolni. Mély lélegzetet vett. Mélyen magába szívta a fiatal varázsló illatát. Mindig érezte, amikor a közelében volt. Fűszeres, friss, olyan, mint ő maga, Draco Malfoy. Egyedi, lemoshatatlan, egyszerűen Draco.

– Arról nem volt szó, hogy az ágyon fekszünk – szólalt meg Hermione megilletődve.

– Így kényelmes – válaszolta Draco, majd megsimogatta a lány karját.

– Ez több, mint kényelmes.

– Ennek örülök – mosolyodott el elégedetten.

Hermione megmozdult, és akkor megérintette Draco karját. Kikerekedett a szeme, amikor megérintette a Jegyet. Olyan gyorsan kapta el a kezét, mintha megégette volna.

– Úristen, ez még mindig forró.

– Tudom – vett egy mély levegőt Draco.

– Hozok rá jeget neked – ajánlotta fel aggódva Hermione.

– Ne! – válaszolt hirtelen a varázsló. – Ne mozdulj meg, mert… csak maradjunk így.

– Megint félrebeszélsz?

– Bár tudnám, hogy mi ez, amit érzek – sóhajtott fel nehezen a mardekáros.

– Majd kitalálod.

– Aha. – Még egyszer felsóhajtott. – Ugye Potterrel és Weasley-vel nem szoktál így együtt feküdni?

– Nem, mégis mit gondolsz? – csóválta meg a fejét a lány. – Nem.

– Csak kérdeztem – mondta Draco. – Nem gondoltam rólad semmi rosszat. Potterék más tészta.

– De hagyd a barátaimat! – kérte a boszorkány. – Nem kell állandóan ezzel jönnöd.

– Rendben, nem emlegetem a barátaidat – jelentette ki előzékenyen, mintha ez a lehető legnagyobb áldozat lenne tőle.

– Ezt már megígérted egyszer – emlékeztette a lány, aztán elmosolyodott.

– Tényleg? – kérdezte hitetlenül Malfoy. – Ez fura, nem is emlékszem rá.

– Többször is.

– Oh. – Annyira nem rázta meg őt a tény. – Ez kínos.

– Elárulnád, hogy min fekszem? – váltott témát a boszorkány, aztán elkezdett mocorogni az ágyban. Kibontakozott a fiú karjaiból, majd kitapogatta a tárgyakat.

– Az egy bájitalos könyv és a pólóm – mondta a varázsló.

– Aha – mondta a lány, majd még távolabb húzódott a fiútól, aztán kivitte nagy nehezen az említett két dolgot a takaró alól, és az éjjeliszekrényre tette.

– Van rajtam alsógatya – szólalt meg Draco. A lány egy pillanatra megdermedt.

– Reméltem is – nevetett fel Hermione.

– Nem akartam, hogy kellemetlenül érzed magad.

– Ez igazán kedves tőled. – Mosolya kifürkészhetetlen volt.

– Csak melegem van – magyarázta a varázsló. – Le kellett vennem minden mást.

– Nem kell magyarázkodnom – jegyezte meg a lány és a hátára feküdt. Igyekezett tisztes távolságba húzódni, és csak a karjuk ért össze. Csend állt be a beszélgetésükbe. Csak az ablak alatt elhaladó autót hallották, a távolodó fényszóró fénye áthaladt a szobán.

– Nagyon szótlan lettél – törte meg a csendet Draco. Legszívesebben megérintette volna újra a boszorkányt, viszont most nem volt hozzá bátorsága.

– Gondolkodom – válaszolt Hermione.

– Elmondod?

– Még mindig félek és aggódom. Állandóan a barátaimra gondolok – szólalt meg őszintén, majd az oldalára fordult. Draco egy percig csak hallgatott, aztán arra lett figyelmes, hogy a lány válla finoman megremegett és halkan sírni kezdett. Érezte, hogy a torka összeszorul. Nem akarta ezt, nem akarta sírni látni, bár tudott volna magán uralkodni. Ösztönös volt a cselekedet, a szívéből jött, közelebb csúszott hozzá, kezét a lány feje alá csúsztatta, másikkal végigsimította a boszorkány karját, és összekulcsolta az ujjakat.

– Héé – szólalt meg gyengéden Draco –, nem lesz semmi baj.

– De van – mondta sírós hangon Hermione. – Nem tudjuk, hogy mi történik a varázsvilágban. Azt sem, hogy most mi történt. A Tudodki ok nélkül nem hívja össze a híveit… és…

– Lehet, hogy ezt csak egy gyűlés – suttogta a varázsló. Érezte, ahogy a boszorkány könnyei végigfolynak a bicepszén. – Nem történik mindig szörnyűség, ha összehív minket.

– Te nem vagy halálfaló – rebegte Hermione, majd megtörölte az arcát. – Többé már nem.

– Technikailag valóban nem.

– Te is ígérj meg nekem valamit! – fordult meg a boszorkány, majd belenézett a fiú szürke szemébe.

– Micsodát? – kérdezte Draco rekedten. Meg akarta érinteni a lány arcát, de nem merte megtenni. Bizsergett a keze, a karja meg sajgott… pokoli volt ez az este… igazából mindkettőjüknek.

– Te ígérd meg azt nekem, hogy nem hívod magadat többet halálfalónak. – Úgy nézett rá azokkal a nagy barna szemekkel. Egy elhaladó autó fényszóróinak fényében látta újra. Bár megérinthette volna.

– Akkor mondjam azt, hogy csak passzív fanklubtag vagyok? – igyekezett elviccelni a helyzetet.

– Olyan hülye vagy! – mondta a lány. Mozdulatlanul feküdt, nem akart tudomást venni arról, hogy mennyire közel van hozzá a varázsló.

– Csak azt akarom, hogy ne sírj – szólalt meg a fiatal férfi. – Olyan rossz ez?

– Tudom, tudom, de ezzel nem kell viccelődni.

– Bár könnyebbé tehetném, de mindketten tudjuk, hogy a Sötét Nagyúr nem szokta teára hívni a kegyeltjeit – fogott bele a magyarázatba.

– Valóban.

– Aha. Engem is csak addig látott vendégül, amíg rám tette a jegyet, aztán félholtan Bella nénémmel hazahoppanáltunk. Öt perc volt, de egy hét szenvedés.

– Féltél? – tette fel a kérdést.

– Ettől nem fogsz megnyugodni – mondta Draco. – Ez a történet fel fog kavarni.

– Csak tudni szeretném.

– Igen, rettegtem. Soha nem volt még ilyen szörnyű élményem – folyatta a mesélést. – De nem akarom ezt tovább folytatni.

– Sajnálom.

– Nem kell – rázta meg a fejét Draco. – Azért tettem, hogy a családom életben maradjon. Ja, és persze én magam miatt. A büntetés apám hibája miatt… De beszéljünk inkább másról. Mit tervezel, ha ennek vége?

– Visszamegyek Roxfortba, és elvégzem az utolsó évet – válaszolt Hermione. Határozott tervnek gondolta ezt, és nem akart ebből engedni.

– Oh, ez aztán nagyon izgalmas terv.

– Miért te mit tervezel? – könyökölt fel a boszorkány.

– Kiköltözöm egy mugli kertvárosba, aztán plázába buszozom mindennap, pizzafutár leszek, és ráhozom a frászt a szomszédokra a varázsképességeimmel – vigyorgott elégedetten a fiú. – Ötliteres fazekakban sütök tojásokat.

– Bolond vagy! – nevetett fel Hermione. – Arra nem gondoltál, hogy tanulhatnál valamit?

– Micsodát? Legyek auror?

– Tisztes foglalkozás – mondta a lány. – Teljesen elhatárolódnál a sötét oldaltól.

– Ez a barátaidnak való foglalkozás – szólt Draco, és ásított egyet. – Komolyan el tudnál képzelni így? Egyenruhában, üldözve a bűnt?

– Nem, igazad van. Túlságosan is komisz vagy ahhoz, hogy a bűnt üldözd – sóhajtott fel elmélkedve a boszorka.

– Na, látod. Szexi kviddicsjátékos? Mit gondolsz erről?

– Pocsékul játszol – kuncogott a lány. – Nem hiszem, hogy bárki fizetne ezért.

– Gyógyító?

– Jól állna neked a limezöld.

– Azt hiszem, hogy ezt nem ma este fogjuk kitalálni – sóhajtott fel a fiú. – Ez túlságosan is fajsúlyos döntés ahhoz, hogy most döntsük el.

– Lehet, hogy igazad van. Túlságosan is bonyolult vagy ahhoz, hogy ilyen rövid este alatt megtaláljuk a hivatásodat.

– Biztos.

– Gyere vissza te is az utolsó évre, akkor lesz egy kis időd gondolkodni – javasolta a boszorkány. – De legalább szerzel RAVASZ képesítést, amivel jobb esélyed van munkát találni.

– Aztán mindenkit megbotránkoztatunk vele, hogy barátok vagyunk? – tette hozzá a fogós kérdést a varázsló. – Jó ötlet lenne.

– El akarod mondani mindenkinek?

– Persze. Nem szoktam titkolózni. Világgá akarom kürtölni. De mi lenne, ha odaülnék melléd a griffendélesek közé?

– Jaj, ne! – nevetett fel Hermione jóízűen. – Ha apád ezt megtudja…

– Nem baj – nevetett Draco. – Talán jó hatással leszel rám. Megjavulok. Megváltozik az életem. Mintadiák leszek.

– Hát… Nem te fekszel mellettem… Szóval… inkább te vagy rám rossz hatással – harapott az ajkába Hermione.

– Átfeküdjünk a te ágyadra? – ajánlotta fel, majd ő is felkönyökölt az ágyra.

– Nem kell.

– Hát jól van. De magamra vállalom a felelősséget – mondta Draco.

– Milyen nagyvonalú vagy.

– Általában az vagyok – mosolyodott el a fiú, majd vett egy mély levegőt és magába szívta a boszorkány hajának az illatát.

– Draco.

– Tessék?

– Ez így fura – jelentette ki halkan Hermione.

– Nem, nem az – ellenkezett a varázsló.

– De azért az…

– Nem, kicsit sem az.

– Nem szoktam pasikkal együtt feküdni – vallotta be Hermione, nem mintha nagy titok lett volna, akkor is elege volt.

– Szörnyű lehetett a pasidnak – jegyezte meg mosolyogva.

– Nincs is pasim – mormolta a boszorkány.

– Tudom, de volt.

– Honnan tudsz te erről? – szegezte neki a kérdést.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Draco. – Csak megtalálnak néha ezek az információk. Gondolod, hogy nem érdekel, ha hallok valami ilyesmit?

– Áh, csak úgy megtalálnak az információk – mosolygott rá Hermione. – Milyen érdekes. Hogy-hogy ilyen nagy figyelmet tulajdonítasz nekem?

– Oh, nem tudom – vonta meg a vállát.

– Érdekes.

– Aha – nevetett fel a varázsló. – Egyébként kismillió dolgot tudok rólad.

– Tényleg?

– Igen – bólogatott a fiatal fiú.

– Például?

– Vörösek a lábujjaidon a körmök.

– Ez aztán a nagy titok.

– Még mindig látszik a válladon a tintafolt.

– De jó – nyögött fel Hermione. – Hiába sikálom nem jön le.

– Már azért nem annyira.

– Ez jó hír.

– Szép a hajad – folytatta Draco.

– Tényleg?

– Aha, tetszik. Késztetést érzek, hogy összeborzoljam.

– Nehogy! – kuncogott a lány. – Soha az életben nem tudnám kibogozni.

– Nem is kell.

– Ne nyúlj a hajamhoz!

– Mert megátkozol?

– Az is lehet. De most már aludnunk kellene – mondta a boszorka, aztán felkelt az ágyból. – Mit gondolsz?

– Igen, talán. Hová mész?

– A saját ágyamba – válaszolt a boszorkány. – Nem gondolod, hogy veled fogok aludni.

– Félek egyedül.

– Persze.

– Pedig igen.

– Felkapcsolom neked a villanyt, és adok egy párnát – mosolyodott el Hermione. – Jó lesz?

– Áh, megbirkózom vele.

– Jól van. Jó éjszakát, Draco!

– Jó éjszakát, Hermione!

hozzászólások: 2

by Neola @ 18 Sep 2023 05:29 am

Látszik, hogy itt még Draco mennyire gyerek. Mennyire sokkolja minden, ami a jeggyel kapcsolatos. Jó nem az.. persze egy felnőtt férfi is kiborulna ezen. Csak nem ő választott és félelmetes az egészbe bele gondolni, hogy valaki "úralkodik" felette a sötétjegy által.
Össze bujás cuki volt. Pont egyensúlyba hozta a történetet.
Köszi szépen!
Üdv :Neola

by Nyx @ 22 Sep 2023 11:07 am

Igen, igen, azért Draco bőven fiatal és még annyira tapasztalatlan. Persze már felnőttnek számít, de még annyira az elején van mindennek. Pontosan, azért ő még nem szembesült azzal, hogy mit jelent a Sötét Jegyet viselni, és ennyire közel lenni Voldemorthoz. Borzongató. Majd reméljük ezt a jegy hasznos lesz nekik.
Kicsit úgy gondoltam jó lenne, ha kezdenek egyre közelebb kerülni egymáshoz. Szükségük volt erre az biztos. Még azért van egy kicsi kettesben töltött idő hátra Weasley-ékig. Szóval ki kell használni azt az időt Köszönöm!