23. fejezet
Lábatlan Mandragóra

A hoppanálás nem ment simán. Szédelegve zuhantak egymásra, miközben földet értek egy elhagyatott helyen. Először mélyen felnyögtek, aztán köhögve, jajgatva gurultak le egymásról a durva kövekből kirakott helyen. Furcsa volt, mintha egyenesen egy századokkal korábban épült kolostor kellős közepén jelentek volna meg, amit időközben újra birtokba vett a természet. Ódon romok, durva kövek, amivel most igencsak közeli találkozást szenvedtek el.

Egy erdő vette körül őket. Mindenfelé elburjánzott bokrok, cserjék alkották a szúrós aljnyövényzetet, ami teljesen eltakarta őket a kíváncsi szemektől. Hatalmas fák magasodtak, és a régi, épület romjai remekül bújtak meg a rekettyésben. Minden szempontból elhagyatott, és egyáltalán nem hasonlított arra a zajos, élénk Hold udvarral, amit otthagytak.

Hermione befogta az orrát, aztán megpróbált eltávolodni Dracótól, de nem ment annyira könnyen. Legalábbis a szagtól nem igazán szabadultak meg. De egyelőre megelégedett annyival is, hogy a hátára gördült, és figyelte, ahogy a késődélutáni nap a fák levelei között játszik. Még mindig hevesen dobogott a szíve. Nem bírt szabadulni Greyback vérfarkas tekintetének emlékétől. Nem kellett a mellette heverő mardekárosnak semmit sem mondania, hogy tudja, hogy ez a férfi veszélyes.

Draco időközben morogván, káromkodva felkelt a földről, és idegesen nézett körbe. Semmi sem volt ismerős. Néhány bűbájt vetett ki, amivel ellenőrizte, hogy vannak-e a közelben. Nem spórolt a varázslatokkal, amikor feltérképzete a helyet, ahova érkeztek. Nos, a közelben senki sem tartózkodott, de mégis a varázslatai emberi jelenlétet jelzett nem is olyan messze. Mágikus jelenlétet. Felsóhajtott. Zaklatott volt.

– Bassza meg! – szakadt fel belőle a káromkodás. Aztán kinyújtotta a kezét a lány felé felsegítette a földről.

Hermione a lendülettől egyenesen a mellkasának ütközött, majd úgy elfintorodott, hogy szinte teljesen belezöldült. Köhögve hátrált a fiútól, aki csak a szemét forgatta.

– Oltári ez a szag.

– Le ne merj hányni! – figyelmeztette a varázsló, miközben magában szitkozódva néhány tisztítóbűbájjal próbálkozott. – Ez egyszerűen… undorító.

– Volt jobb ötleted?

– Nem azért mondtam, csak… A francba is!

A boszorkány nem szólt semmit, hanem ő hasonlóképpen cselekedett, de a lány valahogy ügyesebben boldogult a tisztító varázsigékkel, mint Draco. Majd egyetlen szó nélkül nekiállt segíteni a varázslónak. A fiú hagyta magát, és a bűbájok valamennyire megnyugtatták az idegeit. Persze még mindig ideges volt Greyback jelenléte miatt. Végül kölcsönös tisztításba kezdtek. Majdnem minden folttól és szagtól megszabadultak mire a nap egyre lejjebb bukott a horizonton. Viszont mindketten tudták, hogy biztosan szükségük lesz egy ruhaváltásra és egy forró zuhanyra.

– Alig várom, hogy meg tudjak szabadulni ettől a ruhától – nyögött fel Draco. – Viszketek ettől az anyagtól.

– Nemsokára – ígérte a boszorkány. – Hoppanáljam magunkat én?

– Csessze meg! – mondta a varázsló, mintha csak meg sem hallotta volna a lány kérdését. – Nem számítottam rá, hogy találkozom azzal a szeméttel.

– Nyugodj meg!

– Hogyan? Te nem tudod ez… ez milyen ember… inkább közelebb áll az állathoz.

Beletúrt a hajába, aztán idegesen járkálva próbált megnyugodni. Greyback veszélyes volt, mint vérfarkas és mint varázsló is. El sem tudta mondani mennyire kirázta a hideg ettől. A tekintete, a kisugárzásra… egyszerűen hátborzongató. Nem tudott megnyugodni. Emlékezett azokra a kiképzési napokra, amikor ő is megjelent. Azok a napok fájdalmas tapasztalatot jelentettek.

– Nyugodj meg! Nem vett észre. És most ez a lényeg.

– Mi a francot kereshetett ott? – kérdezte idegesen Draco. – Fel nem foghatom, hogy miért most és miért pont ma kellett vele összefutnom.

– Szerintem farkasölőfüvet – mondta Hermione, miközben kiszedte a hajfonatából a leveleket, és megigazította az álszemüvegét. – Nemsokára telihold lesz. Legalábbis ez lenne a logikus.

– Az a szemét faszfej nem törődik az ilyesmivel. Amikor nincs telihold, akkor is körülbelül úgy viselkedik, mint egy vérfarkas. – Draco idegesen dörzsölte meg az állát. – Lehet utána kellett volna inkább mennünk. Csessze meg!

– Rosszul nézett ki.

– Egy átkot durrantotta képen. Savas átok, ebből… nem tudott igazán meggyógyulni. A vérfarkasok ugye gyorsan gyógyulnak, de ez az átok viszont elég sötét.

– Savas átok? – kérdezett vissza Hermione. – Ez…

– Nem mondtam, hogy ártatlan vagyok, mint egy törpegolymók – morogta Draco. – Akkor csináltam először… Én… Ne kelljen magyarázkodnom, légy szíves.

– Nem akartam, hogy magyarázkodj. Csak… meglepődtem.

– Nem gondoltál arra, hogy veszélyes varázsló vagyok? – horkantott fel a fiatal varázsló. – Pedig olyan átkokat tudok, amit soha nem mernél használni. Engem tréningeztek, tudod? És nem finomkodtak… Én pedig…

– Tényleg nem akarom, hogy magyarázkodj – rázta meg a fejét a boszorkány. – Nem kell erről mondanod semmit sem.

– Szerinted emlékezhet valamire? Abból, amit tettem vele.

– Nem tudom – vágott egy fintort Hermione. – Talán semmi sem maradt meg neki abból az éjszakából. Egy ilyen átkot kiheverni, főleg, hogy közelről kapta… Vérfarkasnak sem egyszerű túlélni egy ilyesmit. Szerintem még az egyik szemét is érte az átok, ahogy láttam olyan… furcsa volt.

– Legilimenciát kellett volna rajta csinálnom – tört ki a fiúból végül.

A boszorkány meglepetten nézett rá.

– Ezt nem mondod komolyan…

– Kicsit – vonta meg a vállán Draco. – Még nem gyakoroltam annyit, az igaz, de meg tudtam volna csinálni.

– És ha észreveszi? – kérdezte Hermione.

– Igaz. – Draco feladta ezt, aztán tehetetlenül belerúgott egy kőbe, mi aztán valahol a bozótosban landolt. – Hülyeség lett volna utána menni?

– Sokat kockáztattunk volna – válaszolta a boszorka. – Ez most így volt a legjobb. Nekünk most nem ez az, amivel foglalkoznunk kell. Meg kell annyira alapoznunk azt, hogy megbuktassuk Tudodkit, hogy Harrynek lehetősége legyen… tudod…

– Remek.

– Nyugodj meg! – próbálta csillapítani a kedélyeket a boszorkány. – Lényeg, hogy nem követett, nem minket keresett. Senki sem vett észre minket.

– Igyunk valamit – váltott témát Draco. – Most jó lenne.

– Itt nincs semmi. Csak romok és bozótos.

– Ez nem olyan biztos.

– Ha te mondod.

– Kicsit keresni kell a bejáratot – mondta a fiatal mágus. – Még jó ideig kitart az álcám, szóval belefér egy kis lazítás. És most tényleg kell egy ital. Állítólag itt meglesz, amit keresek.

– Már világosodik a hajad – említett meg Hermione, aztán közelebb ment hozzá. – De rendben. Gyorsan megyünk és jövünk. Rendben?

A varázsló csak bólintott, aztán elővett egy sapkát a zsebéből, és a fejébe húzta.

– Mást nem is akarok. – Draco vett egy mély levegőt, miközben a bozótost vizsgálgatta. Felmászott az egyik alacsonyabb kőrakásra. – Ha szerencsénk van, akkor pár pletykát is begyűjthetünk.

– Rendben, Rufus – sóhajtott fel Hermione. – Találd meg azt a kocsmát, aztán menjünk haza.

– Úgy lesz.

A varázsló tovább kutatott, egészen addig, amíg egy lelógó vadrózsa ágai alatt rá nem akadt arra, amit keresett. Egy vasajtó volt, ami a legépebb darabnak látszott az egész helyen. Rozoga volt, iszonyatosan rozsdás, de a kilincse különleges alakú volt; egy lábatlan mandragóra amorf alakját mintázta.

– Megvan!

– Merlinnek legyen hála. És hogyan jutunk be?

– Megoldom. – Draco elővette a pálcáját, aztán háromszor megkocogtatta. A kis mandragóra sikoltásra tátotta ki a száját, majd kinyújtotta az eddig behúzott lábait és táncra perdült. Kisvártatva az ajtó egy kattanással kinyílt. Bentről kiszűrődött a kocsmazaj. – Voltál már ilyen helyen?

– A Foltozott Üstben.

– Ez nem olyan – nevetett fel Draco. – Ez egy kicsit… illusztrisabb hely.

– Gondoltam, hogy nem egy gyerekbarát hely – jegyezte meg a lány. – Nagyon úgy tűnik, hogy nem.

– Két szabály van ezekre a helyekre – figyelmeztette Draco.

– Kettő?

– Beszélj keveset, és ne itt menj el mosdóba – közölte a lehető nagyobb komolysággal a varázsló. – Hidd el, ha pisilni kell, akkor inkább itt tedd meg a kint, mert bent… nagyon csúnya mágikus betegségeket lehet összeszedni.

– Édes Merlin.

– Szóval?

– Rendben, menjünk, most elment a kedvem a pisiléstől.

Draco felnevetett Hermione megbotránkozott arcát figyelve.

– Te jársz ilyen helyekre? – kérdezte a boszorkány, mielőtt még bementek volna az ajtón.

– Nem igazán. Voltam már, de nem nekem találták ki ezeket. Maradj mellettem, a legjobb, ha együtt maradunk.

– Lehet mégse kellene bemenni – tűnődött a lány. – Ilyen vonzó felvezetés után… nos, nem igazán van kedvem hozzá.

– Csak egy vidítóvíz, aztán eltűnünk innen – ígérte Draco. – Talán még egy-egy pletykát is begyűjthetünk.

Hermione bólintott, aztán mindketten elindultak befelé. Az előtér gyengén megvilágított mahagóni színű lambériával burkolt kicsit helyiség volt. Már onnan lehetett érezni a szivarok és a bájitalok gőzét. A következő ajtó feltárult és utat engedett nekik. A kihalt környék ellenére a kocsma dugig volt. A varázsló védelmezően előre ment.

A szivarfüst még jobban megcsapta őket, egy pillanatra elállt tőle a lélegzetük. Bent pontosan olyan volt a helyzet, amilyen egy iszonyatosan lepukkant kocsmában lenni szokott. Némileg hidegebb volt odalent, mintha egy pincehelységben lennének. Talán valamikor az is volt, amikor a kolostor még állt. Normál hangerejű alapzaj töltött be mindent. Néhányan kártyáztak, némelyik varázsló már az asztal alatt ölelgetett egy whiskys üveget, amihez gügyögve beszélt. Két boszorkánymester ráérősen ürítették sorban a poharakat. Volt egy színpad, ahol unott koboldok pengették a hangszereiket, az egyik elhalóan énekelt vagy inkább dúdolt, a másik lopva kortyolt a vajsörös üvegből a lábánál. Egy-egy eldugott sarokban suttogva üzleteket folytattak. Hermione észrevette, hogy az egyik boxban igencsak forró hangulat alakult ki egy feltűnően kivágott ruhában lévő boszorkány és egy feketetaláros varázsló között.

Draco magabiztosan a bárhoz kormányozta magukat. Hermione még sohasem volt ilyen helyen, és nem is igazán tudta érdeklődve vagy megbotránkozva nézzen szét.

– Ne bámészkodj! – morogta Draco, miközben kicsit közelebb húzódott hozzá.

Minden furcsa volt, idegen és hátborzongató. Hamar odaértek a bárpulthoz. Egy nagydarab csapos éppen vajsört mért az egyik korsóba, és ügyet sem vetett rájuk. Igazából úgy tűnt, mintha senki sem vette volna őket észre. Draco elővett egy knútot a pultra, és vidítóvizet kért.

– Jó napot!

– Hüm – morogta a csapos. – Mi a szart kerestek ti itt egy ilyen helyen?

– Átutazóban vagyunk.

– Hümm. Oké.

– Kapunk egy kis vidítóvizet?

– Fiatalok vagytok, öcsi – mondta a csapos kimért, reszelős hangon, majd tűntetőleg karba tette a kezét.

– Most végeztünk a Beauxbatons Mágusakadémián – hazudta Draco szemrebbenés nélkül, majd feltolta a csontkeretes szemüvegét az orrán, s kivillantotta kacska fogait, még valahonnan némi francia akcentust is sikerült előcsalogatnia. – Igazolványt ne adjak?

– Hűha – morogta a férfi. – Most el kellene ájulnom? Két csigazabáló.

– Sosem kedveltem a csigákat – horkant fel Draco, majd letett egy sarlót is a pultra, és odacsúsztatta.

A csapos töltött, de csak egy pohárral, aztán a varázsló felé lökte. Draco megfogta a poharat, mielőtt a tartalma ráömlött volna.

– Te rendben vagy – biccentett a csapos, majd Hermionét mérte végig. – De a kis cuki cica nem kap semmit. Olyan kis fiatalka. Alig múlhatott tizennégy.

A boszorkány már meggondolatlanul kijavította volna, de tört francia akcentussal szólalt meg.

– Köszönöm… de nem is kérek… semmit – mosolyodott el édesen Hermione, mire a csapos viszonozta azt egy kényszeredett fogatlan vigyorral. – Viszont, ha van pár régi Reggeli Prófétája azokat elvihetném?

– Minek az neked?

– Olvasni.

– A hátsó boxban a sarokban – intett balra a fejével. – Elviheted a Hírverőket is. Sosincs időm felgyújtani azokat a szarokat.

– Köszönöm.

– Ha megittad, kölyök – fordult feléjük a csapos. – Jobb, ha elhúztok. A kiscsaj… nem ilyen helyekre való. Vili? Ez nem fagyizó az Abszol úton. Még csak az kellene, hogy bezárassák velem a helyet, mert te kislányokra buksz. Ha ráteszed a kezed, akkor leátkozom. Érted?

Draco bólintott, aztán a pohárral a kezében, és a lánnyal együtt a hátsó boxhoz vezetett a következő útjuk. A csapos nem viccelt a gyújtogatásról. Annyi Reggeli Próféta volt ott, hogy több évre visszamenőleg is tudtak volna keresni.

– Minek ez neked?

– Régebbi hírek is érdekes lehetnek.

Hermione gyorsan megnézte a dátumokat, aztán mindkét fajta újságból kiválogatta azokat a számokat, amiket azután adtak ki, amikor elhagyták Roxfortot. Miközben Draco iszogatott belegyömöszölte a hátizsákba a kincseket. És boldogabb nem is lehetett volna.

– Kész vagyok.

– Menjünk akkor!

A varázsló visszareptette a poharat a bárpultra, majd intett a pultosnak, hogy távoznának. Már éppen elindultak volna kifelé, amikor valaki durván megragadta Hermione karját. A lány meglepett rémülettel nézett vissza, de nem mert kiáltani. Ijedten nézett a támadójára. A világ összes embere közül pont vele kellett összefutnia? Szóra nyílt a szája, de nem tudott mondani semmit. Láthatóan a varázsló túl volt már pár italon és bájitalon.

Draco, aki időközben megsejtette, hogy Hermione jócskán lemaradt. Már majdnem a lépcsőkhöz ért, amikor észrevette a boszorkány hiányát. Visszanézve már csak a lány rémült tekintetét látta felnagyítva azon a kicseszett szemüvegen keresztül, legalább háromszorosra növekedve. Iszonyatosan nagy dühvel indult el visszafelé. A pultos persze pontosan ezt az időpontot választotta, hogy kimenjen a raktárba vagy ki tudja hova. A mardekáros pálcáját kéznél tartva pár lépéssel odaért Hermione mellé.

– Hermione? Hermione Granger? – köszöntötte vidáman a világ legidegesítőbb varázslója, aki már jócskán túl volt néhány italon. És alig volt délután kettő. – Mi a frászt keresel itt? Szemüveg? Mióta vagy szemüveges?

– Én…

– Mit keresel itt? – vigyorgott rá Cormac McLaggen, miközben még közelebb húzta magához. Hermionénak meg kellett kapaszkodnia az asztalban, nehogy a griffendéles iskolatársa az ölébe rántsa. Így is a derekára tette a kezét, ami bőven lecsúszott a fenekére. – Ezt nem is hiszem el.

– Haver – szólalt meg Draco Malfoy dörgedelmes hangja. Lehet, hogy nem volt teljesen önmaga, de így is iszonyatosan veszélyesnek tűnt. – Vedd le a kezed róla, most!

– Kopj le! Ismerjük egymást. Van egy kis megbeszélnie valónk.

– Vedd le a kezedet a barátnőmről! – ismételte meg hangosabban. Persze senki sem figyelt rájuk. Általában egy ilyen helyzetben senki sem figyelt egészen addig, amíg a felek pálcát nem rántanak. Akkor viszont megkezdődtek a fogadások.

– Barátnő? Mi van? – hebegte a Cormac. – Neki nincs pasija. Mindenki tudja, hogy az egyik Weasley-re fájt a foga, de… most nem tudom melyikre.

– Engedd el, te kretén faszkalap, mert megátkozlak. Ő nem az, akinek hiszed.

– Hermione, mondd már meg neki, hogy ismerjük egymást.

– Én Genevieve vagyok – szólalt meg cincogó hangon Hermione francia akcentusával, majd lerázta magáról a varázsló kezét. Szinte menekült vissza Draco közelségébe, aki jelentőségteljesen átkarolta a derekát. – Én nem tudom ki vagy.

– Oh, sa… sajnálom! – szabadkozott Cormac, és elvette a kezét úgy, mintha megégette volna a lány. – Nagyon hasonlítotok egymásra egy csinos ismerősömmel. Vele kicsit más viszonyban vagyunk. – A fiatal fiú kapatosan felnevetett.

– Aha – szólalt meg megvetően Draco.

– Tényleg sajnálom, Genevieve! De Merlinre esükszöm, hogy még a feneked is olyan, mint az övé. Csak elől… – Nem fejezte be a mondatot, csak gesztikulált a kezével. – Meghívlak bennetek egy italra.

– Mi most megyünk! – szólalt meg Hermione, mielőtt Draco megátkozta volna az iskolatársukat, összefűzte az ujjaikat, morogva elköszöntek, aztán elindultak kifelé.

Egészen addig nem engedte el, amíg vissza nem hoppanáltak a pláza mögötti szemetesek mellé. Amikor Draco eltávolodott a boszorkánytól, idegesen átkozta meg a kukát. Olyan dühöt érzett, amivel nem tudott mit kezdeni.

– Felismertek. És nem engem, hanem téged. Bassza meg! – Rúgott bele egy félig rohadt almába.

– Nyugodj már meg! Nem történt semmi. – Hermione megpróbált nyugodt maradni, de a pulzusa az egekben volt, és majdnem a sírás határára sodródott. Megsimogatta a karját, ahol a Cormac megragadta.

– A feneked buktatott le, Granger, basszus! – Draco idegesen nevetett fel. – Hogy az a kicseszett bólintér…

– Részeg volt. Azt se tudta, hogy mit beszélt.

– Kavartatok, McLaggennel? – rontott rá.

– Egyszer elmentem vele Lumpsluck partijára. A karácsonyira, amire te is be akartál lógni, csak lekapcsoltak. Hülye ötlet volt – sóhajtott fel Hermione. – Kedvesnek tűnt, de ott derült ki, hogy nem normális. Kiráz tőle a hideg.

– Kicsit a rögeszméje vagy – morogta a varázsló. – Láttam a szemében. Egy őrült. Majdnem az ölébe húzott.

– Nem tud rólam semmit – rázta meg a fejét. – Tényleg semmit. Nem tartom vele a kapcsolatot. Nem jelent valódi veszélyt.

– Oda nem mehetünk többet – jelentette ki mérgesen a varázsló.

– Hidd el, hogy nem is akarok – mondta, miközben karba tette a kezét. Még mindig remegett a gyomra, amikor a történtekre gondolt. Időközben Draco levette a sapkáját, aztán megrázta a haját. Időközben a bűbájok nagyrésze eltűnt. Egyedül a hajhosszabbítás maradt meg. Hermione várta, hogy lecsillapodjon, de ez nem történt meg.

– Jól vagy? – kérdezte kissé még mindig idegesen.

– Persze – bólogatott a boszorkány, aztán leengedte a karjait.

– Nagyon megszorította a karod? – lépett közelebb Hermionéhoz Draco, és mielőtt megszólalhatott volna gyengéden ért hozzá. Végigsimította a fehér, érzékeny bőrfelületet, ahol apró vörös foltok látszottak rajta.

– Nem vészes.

– Frászt. Úgy kapott utánad, mint egy prédára vadászó sárkány – jegyezte meg még mindig mérgesen Draco.

– Olyan érdekes hasonlatokat tudsz mondani – nevetett fel halkan. – Szerinted egy préda vagyok?

– Neki igen, de amúgy… Nem, dehogy. Csak ezt nem hiszem el. Sosem gondoltam, hogy valakit ennyire meg tudnék átkozni, mert hozzádért.

– Túlreagáltad volna.

– Nem hiszem. Megérdemelte volna.

– Én is akadjak ki Greyback miatt? – tette fel a kérdést Hermione. – Ő egy vérfarkas. Sokkal, de sokkal veszélyesebb, mint McLaggen.

– Persze, de ő nem ismert fel engem.

– Az anyukád se ismerne fel téged.

– Bocs, túlpörögtem. – Miközben újra fejére tette a sapkát. Mélyen sóhajtott fel, majd mindkét kezét az arcára tette.

– Mi lenne, ha ennénk valamit? – vetette fel a boszorkány.

– Még mindig iszonyatosan büdösnek érzem magunkat – állapította meg Draco. – Nem annyira vészes, de még mindig érzem.

– De örülni fognak nekünk a buszon.

A varázsló végül felszabadultan nevetett fel, ami lassan átcsapott röhögésbe. Hermionét elkapta ez a jókedv, és vele nevetett fel az egész helyzet abszurditásán. Végre kezdett lecsengeni a korábbi feszült helyzetből származó adrenalin. Borzalmas egy nap volt. Erre egyáltalán nem számítottak.

– Hihetetlen, hogy téged ismertek fel, és nem engem.

– Tudom – nevetett Hermione.

– Pont McLaggent vitted el a karácsonyi bulira? – tette fel a kérdést Draco, majd levette a szemüveget. – Mást nem találtál?

– Nem volt jobb öltetem. Ront akartam bosszantani – vallotta be a boszorkány. Nem volt értelme sem tagadni, sem köntörfalazni. Bár kissé kellemetlenül érezte magát a helyzet miatt.

– Weasley-t? Miért? – kérdezett rá Draco.

– Azt hittem, hogy több is van köztünk – sóhajtott fel a lány. – Mindig cukkoltuk egymást, azt hittem, hogy csak gyerekes dolog, amivel csak leplezi azt, amit igazán érez. De összejöttek Lavenderrel, aztán olyan jól megvannak még mindig együtt. Szóval… megpróbáltam elengedni, tovább lépni valaki mással, és közben felhívni magamra a figyelmét. Olyan gyerekes az egész… Csak arra nem gondoltam milyen idióta Cormac.

– És tetszett?

– Talán. De csak egy rossz randi volt. Egész este üldözött. Sárkánytartárt zabált, aminél nincs büdösebb a világon, még a majomagynál is rosszabb. Aztán az idióta meg akart csókolni még így is. Bujkálnom kellett előle egész este – nyögött fel fáradtan Hermione. – Szóval ennyi a sztori.

– Uhh, hogy mekkora egy kretén. Amúgy is egy pancser. Ha kviddicsezni látom, csak röhögök rajta. Esküszöm, hogy nem tudja melyik a jobb vagy a bal keze. Nyomul és rámenős. Túl jó lennél neki.

– Remélem, hogy többet nem látjuk.

– Ő reménykedjen benne. Mert, ha még egyszer meglátom és csak egy ferde pillantást vet rád, akkor esküszöm, hogy nem ússza meg.

Hermione kissé rémülten nézett a fiatal varázslóra, aki sokkal idősebbnek, veszélyesebbnek és elszántabbnak nézett ki, mint amilyen valójában volt. Draco rájött, hogy elvetette a súlykot.

– Bocs! – szólalt meg egy kicsit nyugodtabb hangon Draco. – Nem akartalak megijeszteni.

– Tudom… tudom…

– Nekem vannak elveim, tudod? És ez…

– Nem gondoltam volna.

– Vigyázok rád! – jelentette ki határozottan. – Ahogy te is vigyáztál rám.

Hermione csak bólogatott, és magában tartotta az összes dolgot, ami most kavargott benne. Közben elindultak a buszmegállóhoz. Andalogva haladtak egymás mellett. Elcsigázottak voltak. Az ujjaik egyszer összeértek, lopva egymásra mosolyogtak, de aztán elhúzódtak egy kicsit egymástól, bár Draco legszívesebben újra megfogta volna Hermione kezét. Korábban senkiét sem akarta megfogni. Sőt kerülte az ilyesmit, mint egy betegséget, amiben megsérülhetett volna benne valami olyasmi, ami eddig nem volt fontos. A Mardekárból számtalan lány sétált volna vele kézenfogva. Ő mindig hárította ezeket a közeledéseket. McLaggen megjelenése mindent összezavart. Greybackről nem is beszélve. Vajon milyen emléke lehetett arról az estéről? Mennyire sikerült összezavarni a dolgokat?

– Megjött a busz – szólalt meg Hermione, amivel kizökkentette a varázslót.

– Hümm? – eszmélt fel.

– Fel kell szállnunk.

– Oké – bólogatott, aztán már fent is voltak.

Hirtelen néhányan a jármű elejébe húzódtak, aztán az orrukat befogva, felhúzva néztek a két jómadárra. Draco kifejezéstelen arccal bámult ki az ablakon.

– Greybacken gondolkodsz?

– Igen. Tudni akarom, hogy mire emlékeznek abból az éjszakából a többiek – sóhajtott fel Draco. – Nagyon nagy káoszt csináltam, hogy ne terelődjön rám a gyanút.

– Elhoztam pár újságot az eltűnésed körüli számokból is – szólalt meg Hermione. – A nagynénédről biztosan írnak benne. A támadásról.

– Nem értem… ő szökött rab – mondta Draco. – Miért írnának róla?

– A Szent Mungóban ápolják. Legalábbis, amikor olvastam róla így volt. Nemcsak átkot kapott, hanem Greyback megsebesítette. Ugyan nem volt telihold, de súlyosak így is a sebesülései.

– Értem.

– Mondanám, hogy…

– Inkább ne mondd ki! – kérte Draco.

Az út hátralévő részét csendesen tették meg a gondolataikba merülve.

hozzászólások: 2

by Neola @ 12 Oct 2023 05:45 am

Fuuu, de rühellem ezt a McLaggent én is. Szerintem nem volt olyan sztori, amit olvastam, ahol az emberben szimpátiát ébresztene. Kretén.
Vicces volt, hogy tényleg Hermione bukott le és nem Draco arról nem is beszélve, hogy a fenekével. De jó hogy részeg volt az a gyökér.
Draco pont úgy reagált, ahogy el is vártam tőle.
Jó kis rész volt! Köszönöm szépen!
Üdv:Neola

by Nyx @ 12 Oct 2023 07:33 am

Jaj ez a McLaggen most a "kedvenc" anti-griffendéles szereplőm. Áhhh gyakorlatilag sehol sem jó, ha ő felbukkan. Úgy, úgy, egy igazi kretén. És pont vele kellett összefutniuk.
Igen, azért van valami ironikus abban, ha el akarsz rejtőzni és a fenekedről ismerek meg, és nem is az arcodról. Bár lehet, hogy Cormac azt se tudta, hogy miről beszél.
Draco egy igazi úriember, meg hát lassan-lassan kezdenek kialakulni az érzelmei Hermione iránt. Meg kellett védenie őt, ez nemis kérdés. Köszönöm szépen én is! Úgy örülök, hogy tetszett.