25. fejezet
Több, mint gondolod

A mágiát használni mindig veszélyes. Kiszámíthatatlan, rejtélyes, főleg ha a diákok tanár nélkül akartak valami olyasmit megtanulni, mint mondjuk az átokszórás, és maga párbajozás is ebbe a kategóriába tartozott. Kellett egy kis elszántság, tehetség és szerencse, hogy a két fiatal belevágjon ebbe a vállalkozásba. De mind a ketten éppen eléggé eltökéltek voltak ahhoz, hogy mindent megtegyenek ezért.

Hermione és Draco messze mentek a lány otthonától, hogy gyakorolhassanak, pontosan ugyanazon az úton haladva, amit Draco járt be nem is olyan régen félig őrült állapotban. Az egykori ellenségeket a közös cél vezette: a lehető legjobban felkészülni arra, ami rájuk vár. A Reggeli Próféták és hasonló lapok hasábjai semmit sem árultak el nekik arról, ami készülőben volt. Látszólag a varázsvilág nyugalomból volt. És csak értelmetlen pletykákról írtak, Dumbledore halálával bezárólag, ami szinte mindegyik számban valamilyen módon megjelent.

De Draco azonban biztosan tudta, hogy mozgolódnak a sötét oldalon. Apró, jelentéktelennek tűnő jelek elrejtve a szövegekbe. Még néhány dologról a mugli híradó is beszámolt, amik egyből felkeltették a fiatal fiú érdeklődését. Ezek viszont ordítottak a közelgő bajtól. Nem tudott mindent megfejteni, de az Árokban valószínűleg közelebb kerül majd az igazsághoz. Legalábbis ő maga így gondolta.

A kis kalandjuk óta gyakran sajgott a Sötét Jegye, aminek a fájdalmát ugyan kezdte megszokni, de nem mondott semmit sem Hermionénak. Nem akarta megijeszteni, legalábbis ő maga így gondolt a hallgatására. Sokat merengett ezen, bár talán mégis meg kellett volna mondania, hogy mit tervez. Ezen vívódott egész délelőtt, de aztán meggyőzte magát arról, hogy majd a következő kirándulásunk után beszél Hermionénak erről vagy rosszabb esetben akkor, amikor a lány rajta kapja. Egyelőre minden úgy ment, ahogy eddig.

A saját maguk készítette lista alapján haladtak a teendőkkel. Bájitalokat főztek, varázsigéket memorizáltak, pálcamozdulatokat követtek. Többféle módszer követtek, néha úgy gyakoroltak, mintha egymás tükörképei lennének, máskor pedig egyszerre mozogtak vagy egymás kánonjaként. Varázslat nélkül ez egyszerűnek tűnt, de egyáltalán nem volt az. Aztán kezdettek egyre bonyolultabb dolgokba belekezdeni. Egy-egy mágikus sérülést elméletben gyógyítottak meg, felsorolva mit lehet és mit nem. Sebforrasztást gyakoroltak, amiben Hermione rengeteg tanácsot tudott Dracónak adni. Úgy készültek fel a különféle eshetőségekre, mintha valamilyen kemény vizsgára tanultak volna.

Ám a gyakorlati dolgokkal sokkal jobban haladtak volna, ha igazából mágiát használtak volna. Ezen a délutánon ráérősen sétáltak egy kevésbé kitaposott úton. Draco gondolkodás nélkül haladt előre, Hermionénak csak annyi volt a dolga, hogy lépést tartson a fiúval.

– Biztos, hogy erre van? – kérdezte a lány egy jó hosszú hallgatás után.

– Biztosan. Unod már a sétát?

– Nem – rázta meg a fejét Hermione, gyanakodva figyelve a varázslót. Nem mintha attól félt volna, hogy Dracóból most tört volna elő valami olyasmi, amit eddig rejtegetett. Hanem a fiú az utóbbi napokban túlságosan is komoly és komor volt, de talán csak Greyback miatt. Nem mindent osztottak meg egymással.

– Helyes, mert a következő tizenöt évben sokat fogunk gyalogolni.

– Tizenöt? Nemrég még nem voltál ennyire pesszimista – nevetett a boszorkány. – Mennyit is mondtál? Ötöt?

– Nos, mi ketten nagyobb eséllyel maradunk életben – viccelődött Draco, majd elmosolyodott. – A két barátodnak jósolok öt évet.

– Szóval, ha jól akarjuk csinálni ezt, hogy mindenki életben maradjon, akkor öt éven belül meg kell oldanunk ezt a kialakult helyzetet – végzett egy kisebb számítást Hermione.

– Látom, érted, hogy mire akarok kilyukadni.

– Draco…

– Jóindulatból mondtam azt az öt évet – érvelt tovább a varázsló. – Ha nem lennél a csoportban, akkor hamar kinyíratnák egymást. Elismerem, hogy még magam is rengeteget tanultam tőled, szóval tíz évig kihúznám.

– Örülök, hogy ezt tisztáztuk.

– Hoppanálni akarok – nyafogta Draco.

– Én meg egy olyan nyarat, amikor nem kell egy barátomért se aggódnom, hogy kinyírják – jelentette ki egykedvűen a boszorkány.

– Most sem kell értük aggódnod. Potter és Weasley otthon csücsül. Fogadjunk, hogy egyikük sem készül erre a kis kirándulásra, ami körülbelül öt és tizenöt évig fog tartani.

– A mardekárosok kikészítőek, a mardekárosok kikészítőek. Hogy is felejthettem el ezt? – sopánkodott Hermione.

– Öttől tizenöt évig majd szépen kiismerjük egymást – ígérte Draco olyan derűs mosollyal, mintha tényleg komolyan gondolná az egészet. – Talán jobban össze is melegedünk egymással.

– Ettől félek én is – fújt egyet a boszorkány. – Hogy a fenébe tudtál idáig elkószálni?

– Nem tudom – vonta meg a vállát a fiatal mágus. – De mindjárt odaérünk.

– Jó ideje mondod.

– De ezt most érzem is.

– Érzed? – kérdezett vissza a lány.

– Aha – bólogatott a fiú.

– Ez olyan mardekáros woodoo?

– Természetesen – bólogatott Draco. – Olyan, mint a női megérzés. Csak ez mágikus, mardekáros és az enyém.

– Szóval nem olyan.

– Mindegy.

Az erdő remek rejtekhelyül szolgált a két fiatal számára, ahol szabadon gyakorolhatnak anélkül, hogy bárki zavarná őket. Viszonylag sűrű aljnövényzetben haladtak előre, messze a kijelölt turistaúttól, és a mugliktól. Draco ment elől, aki apró jeleket hagyott maga után, hogy később vissza is tudjanak találni az ideiglenes otthonukba vagy akár ide. Miközben haladtak előre részletesen elmesélte mit miért csinál. Hermione pedig csak hallgatta.

– Apró legyen a jeled mágikus része, körülbelül olyan, mint amit egy varázslény hagyhat – magyarázta Draco. – Olyasmit válasz, amit biztosan követni tudsz, és azok, akik téged ismernek könnyen megtaláljanak.

– És ne világítson.

– Az nem túl szerencsés. Mert az éjjel vissza tudják követni.

– Értem. Viszont eszembe jutott valami. Muszáj lenne levédenünk a helyet, ahol majd a menekülés közben megszállunk – váltott témát Hermione.

– Van pár védőbűbájom.

– Ha hazamentünk átnézhetem őket? – kérdezte a boszorkány. – Én is tudok néhányat, de minél nagyobb a biztonság annál jobb.

– Rendben – egyezett bele Draco. – Együtt is megnézhetjük őket. Szerintem eddig egészen jól össze tudtunk dolgozni.

– Oh.

– Most mi van?

– Kezdünk változni, és most ez kissé meglepett – vonta meg a vállát a lány, mintha ez nem érdekelné, de igazából megborzongott tőle. – Már nem akarom kitekerni a nyakad minden egyes pillanatban.

– Tekintve, hogy egy szobában alszunk, hálás vagyok neked, hogy nem teszed meg – nevetett fel a varázsló. Már éppen kinyújtotta a kezét, hogy összeborzolja a lány haját, amikor ő megállt és szúrós szemmel nézett rá.

– Mit képzelsz mit csinálsz?

– Csak össze akartam borzolni a hajad – válaszolt Draco.

– Ne tedd – figyelmeztette Hermione.

– Igen, hölgyem – hajolt meg egy kicsit a fiú. – Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nagy ügy.

– Nem vagyok se a haverod, se a húgod, se barátnőd – szólalt meg a boszorkány. – És ha az lennék se lenne ez elfogadható viselkedés.

– Igaz – mondta végül a fiatal varázsló, aztán most már azon kezdett rágódni, hogy mégis mi a fene üthetett belé.

A hely csendje és a misztikus hangulata óvatosságra intette őket. Mindketten a különös érzést tapasztaltak, amikor a bokrok és a fák közül kiértek. A tisztás közepén egy ősi kőkör állt, melyet már réges-régen még a kelták emeltek, ki tudja milyen céllal. A kőkör körül sűrűn nőtt a varázslatos növényzet, melynek levelei ezüstös csillagokat formáltak a fák alatt.

– Ez a hely egyértelműen mágikus – szólalt meg Hermione. – Én… én nem is tudom, hogy ezt hogyan nem vettem eddig észre. Jártam a környéken, megnéztem, hogy van-e valami errefelé, de nem találtam semmit sem.

– Lehet már nem érződik annyira a mágiája, csak közvetlenül innen. Egybefonódott az elemi mágiákkal – folytatta Draco a magyarázatot, aztán megszemlélte a régi köveket. – Mindenesetre nagyon is érdekes.

– Ez árnyékvirág.

– Igen, látom – bólintott a varázsló. – Ez tényleg az. Vihetünk is belőle.

– Mérgező. Borzalmasan mérgező.

– Nem is az áldásos hatásai miatt kellene – jegyezte meg sejtelmesen. – Ki tudja, hogy mikor lenne szükség erre.

Hermione egy kérdéssel az ajkán Dracóra nézett, aki elszántabbnak tűnt, mint eddig valaha. Valószínűleg azért is mert hamarosan használhatja majd a varázspálcáját és a mágiáját. Ettől a mardekáros egyből felélénkült. A lány nem szólt egy szót sem, pedig szívesen elmondta volna az aggályait, amit a mérgekről gondolt.

– Ne nézz rám ilyen ijedten – szólalt meg a fiú, aztán közelebb ment a boszorkányhoz. – Nem akarom használni, ha nem muszáj. Nemcsak megvédeni kell magunkat, hanem támadni is meg kell tanulnunk. Ez egy háború lesz.

– Tudom, tudom – bólintott beleegyeztően Hermione, de nem titkolta mennyire kirázza a hideg ettől.

– Majd én leszedem őket. De nem most. Hoznom kell egy sárkánybőrkesztyűt – vetette fel a varázsló. – Nagyon vigyázni kell majd vele.

– És mire akarod használni? Mármint értem, hogy biztosíték, de akkor is.

– Még nem találtam ki – fújt egyet a fiú. – Meglesz a helye.

Hermione közben körbejárta a tisztást. Talán ősi rituálék helye lehetett. A kövek lassan mintha teljesen összeolvadtak volna a természettel. A boszorkány megérintette a durva romokat, amiről nem tudta micsoda. Az idő és a természet nyoma jócskán látszott rajtuk, mintha az évszázadok során egyesültek volna a körülöttük lévő növényzettel és a tisztás földjével.

– Különös ez a hely – szólalt meg Hermione kissé gondterhelten.

– Tényleg különös. De ez akár jól is jöhet, mert itt lehetetlen kimutatni azt, hogy egyáltalán valamikor valaki varázsolt ezen a helyen. Akár hoppanálási és megjelenési pontnak is használhatjuk.

– Jó ötlet.

– Igen – vigyorgott a fiú. – Mert én találtam ki.

Hermione úgy gondolta, hogy itt az ideje valami másról beszélni.

– Szóval ide jöttél, amikor a múltkor kiakadtál? – váltott témát a boszorkány.

– Igen. De most így nappal egy kicsit más. Talán ezért vonzott magához ez a hely, mert mágikus – mondta Draco. – Nem voltam teljesen tudatában, hogy mit csinálok, amikor csak úgy leléptem. Iszonyatosan mérges voltam, dühös mindenre. De talán nem a véletlen, hogy emiatt kötöttem ki pontosan ezen a környéken.

– Akkor is láttad ezeket?

– Nem – rázta meg a fejét a varázsló, majd kissé körbement a tisztás körül. – Határozottan nem. Lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet.

– Ennek egy forrás volt a közepén – szólalt meg Hermione. – De úgy tűnik, hogy már régen kiszáradt.

– Azt hiszem, hogy ez nem sötét mágia – mondta Draco, miközben megérintette az egyik követ. – Nem tűnik veszélyesnek.

– Mert nem is az – folytatta Hermione, aztán belépett a körbe. Lépcsőzetes, mohával benőtt lépcsőszerű képződmények vezettek a közepére. Lassan járta körbe a tisztást, miközben a kora nyári nap meleg sugaraival simogatta arcát.

Draco a lányt figyelte. Valahogy a fiút egyáltalán nem érdekelték a kelta romok. Szemei követték minden mozdulatát, mintha a lány minden rezdülését meg akarná ragadni. Figyelte a haján játszó napfényt, amely átsejlett a fák zöld lombja között.

– Akkor készen állsz? – kérdezte a boszorkány.

A fiú bólintott.

– De mennyire.

Draco és Hermione a kelta kőkör közepén állva, csendesen elmerültek felkészülésben. A környezet misztikus energiái körülölelték őket, miközben a nap sugarai átszűrődtek a faágakon, és aranyló fényt vetítettek a kőkörre.

– Milyen bűbájokat használjunk? – kérdezte végül Draco. – Semmi éleset?

Hermione összpontosított a légzésére, miközben végiggondolta azokat a varázslatokat és taktikákat, amelyeket használhattak.

– Csak olyat, ami nem túl veszélyes.

– Csalánártás?

– Azért annál egy kicsit merészebbet is használhatunk – mosolyodott el a boszorkány. – Jó, semmi olyasmit, amit nem tudunk meggyógyítani.

– Ebben megegyezhetünk – bólintott Draco.

Ahogy a két fiatal felkészült a párbajra, egyre inkább érezték a köztük lévő kapcsolatot és a közös cél súlyát. A szívük hevesen dobogott. Tudták, hogy a párbaj nem csupán fizikai erőt és ügyességet igényelt, hanem mentális fókuszt és koncentrációt is. Először nagyon is visszafogottabbak voltak, mintha csak kerülgetnék egymást, felmérnék a helyzetet.

Draco hűvös magabiztossággal, Hermione céltudatos elszántsággal készültek gyakorlásra, ami többnek tűnt ennél. Akár évek sértettségeit hozhatta el. Amikor egymást átkokkal fenyegették, de soha nem tettek végül semmit. Egy küzdelem volt készülőben. Két egykori ellendél között, akik már szövetségeseknek számítottak.

A levegőben érződött a feszültség és a várakozás, ahogy mindketten készen állnak arra, hogy megátkozzák egymást. De a mivel volt a kérdés. Szúrós szemmel méregették egymást. Az első varázslatot Hermione mondta ki, amit Draco azonnal hárított, elmosolyodott. Aztán ő maga is viszonozta ezt egy átokkal, a boszorkány kivédte. Mélyen egymás szemébe néztek, amiben különös fény csillant.

– Pörgessük fel ezt a dolgot – szólalt meg a varázsló.

– Mire gondolsz?

– Utálsz engem. Ez a párbaj már egy ideje érik köztünk – elevenítette fel Draco. – Mit gondolsz?

Egy lila fény villant fel, ahogy a varázslat kitört a fiatal mágus pálcájából. Hermione azonban gyorsan reagál, egy védekező bűbájjal hárítva a támadást, és a lila fény szertefoszlott a levegőben. A levegőben furcsa kisülés szag terjengett. A boszorkány elmosolyodott.

– Nem utállak, de ez csúnya átok volt, Malfoy.

– Akkor lássuk mit tudsz, Granger. – Megint Grangernek hívta, amitől visszaváltozott azzá a görényé, akit Hermione mindig is utált.

A lány egy kifinomult varázslattal, melynek ereje és pontossága lenyűgözően konkrét volt, egyenesen a varázsló felé irányult. A levegő vibrál az átok energiájától. Draco nem hagyta magát, és egy gyors mozdulattal válaszolt, megpróbálva megzavarni Hermione koncentrációját egy másik ártással.

– Jaj, Granger, kicsit nehézkes a pálcakezelésed.

– Nem is tudod milyen átkokat szánok neked – mondta gonosz mosollyal a boszorka.

– Gyere, átkozz meg! – nevetett Draco.

Varázslatok kavalkádja árasztotta el a teret, és a két fiatal közötti küzdelem egyre hevesebbé vált, ahogy mindketten keményen küzdtek egymás ellen. Különféle fények világították meg az erdőt, és egymás arcát. Feltámadt mindkettőjükben a valamit. A győzelemért kezdtek egymás ellen párbajozni. Olyan értelmetlennek tűnt így az egész. Mégis mindkettejük vérét felpezsdítette. Soha nem párbajoztak még egymással. Malfoy általában Potterrel és Weasley-vel került összeütközésbe, Hermionéval soha, ők csak szópárbajt vívtak egymással, most ez sokkal jobb volt.

Ahogy Hermione és Draco között feszültségek, varázslatok és átkok egymásutánja zajlott, mindketten egyre inkább megismerték a másik technikáját és mágikus képességeit. Kimondottan új élmény volt mindkettejük számára. Az átkok tovább záporoztak egymásra.

– Csak ennyit tudsz? – cukkolta Hermione.

Draco csak vigyorgott válaszul. Az ő hűvös és ravaszsága segített abban, hogy mindig kiszámítsa a legjobb taktikát, hogy aztán az ellenfeleit meglepje. Persze nem akarta a boszorkányt bántani, egy-egy olyan bűbájt használt egy komolyabb átok helyet, amivel találatot ért el, de Hermionénak semmi baja sem lett.

– Ez jég?

– Aha.

– Mit akartál rámküldeni?

– Semmit – rázta meg a fejét a varázsló. – Azok az átkok nem nekedvalók.

– Ugyan már – forgatta meg a szemét a boszorkány.

– Nem szeretném, ha végül valami bajod esne.

Habár Draco kifinomult átokvető volt, a lányokkal szembeni bűbájai egyértelműen mellőzte a durvábbakat és a kegyetlenebbeket. Úriember volt. A mardekárosok rendszeresen űztek illegális párbajokat, amiben a Malfoy fiú mindig jeleskedett, de azon sosem vettek részt boszorkányok. Bellatrix próbái pedig… Nem akart erre gondolni.

– Annyira nem kell féltened – sziszegte a barnaszemű ellenfele. Draco élvezettel figyelte azt, hogy pontosan úgy néz rá, mint egy megoldandó feladatra. Tetszett neki ez az új helyzet.

Hermione céltudatos és kitartó volt, mindig a legjobb tudása szerint igyekezett megbirkózni az előtte álló kihívásokkal. Bár sokat tanult a könyvekből, és már meg tapasztalt olyasmiket Harryékkel, amiket máshol nem. De az egyértelműen látszott számára, hogy gyakorlatban szerzett tapasztalatai sokszor különbözőek voltak, mint amilyenek Dracóé.

– Ez ügyes volt – védett ki a fiatal fiú egy csonttörő átkot. A pajzsbűbája jobban nem is működhetett volna.

– Van még jobb is – ígérte mosolyogva Hermione. Elemében volt, és ezt egyre jobbnak és jobbnak tűnt.

Miközben a párbaj zajlott, mindkét fiatalnak lehetősége volt megfigyelni és megismerni a másikat. Alaposan tanulmányozták egymás mozdulatait, hangjait és reakcióit, miközben az erdő csendje csak a varázslatok zúgásától tört meg. Kezdtek egyre jobban belemelegedni ebbe. Izzadság jelent meg az arcukon, a kezük elkezdett sajogni, de nem adták fel.

A varázslatok és átkok egymást követték, színesek és hangosak voltak, Draco és Hermione egyre inkább azt kezdték érezni, hogy valami nagyobb csatát vívnak, mint egymás elleni küzdelmet. Talán ennek a régi ellenségeskedés volt az oka vagy talán valami egészen más? A varázslatok közötti összecsapás mélyebb jelentést hordozott, és mindketten tudták, hogy ez a párbaj több mint pusztán egy egyszerű harc.

– Feladod, Granger?

– Dehogy, Malfoy.

Ahogy a párbaj egy percre sem szakad meg. Egyre bátrabbak lettek. Draco és Hermione lassan rájöttek, hogy bármilyen is volt köztük a helyzet, de képesek együtt is tanulhatni és fejlődni. Ezt a párbaj még jobban megerősítette. Egyfajta felfokozott érzelmi állapotba kerültek. Hermione Draco egyik átkával vágott vissza, amire a varázsló a boszorkányéval, miközben verbálisan is cukkolták egymást. Ez pedig még inkább eltüzelte őket. A vérpezsdítő párbajban időközben már órák óta folyt. Egymásnak csalódó átkok, kivédett ártások, mindent megtettek, hogy legyőzzék a másikat.

Végül, amikor az alkony homálya elkezdett ráborulni az erdőre, de ők ezt nem vették egyből, mert egyedül az átkok fényjátékában látták egymást. Elszánt tekintetek, mosolyra húzódó ajkak, kecses mozdulatok. Csak egymásra figyeltek. Aztán a két fiatal úgy döntött egy pillanatra megáll. Nem tudták, hogy ki volt az, aki kimondta az utolsó átkot, győzött-e egyáltalán valaki. Talán egyszerre eresztették le a pálcájukat. Tekintetük egymást figyelte, és a feszültség lassan alábbhagyott, miközben mindketten megbékéltek egymás erejével és kitartásával. A párbaj véget ért, de mindketten tudták, hogy ez csak egy lépés volt.

Az árnyak és az alkony fényei visszavették a hatalmat, miután az átkok szikrái teljesen kialudtak. Zihálva figyelték egymást.

– Elfáradtam – szólalt meg először Draco.

– Én még bírnám.

– Úgy zihálsz, mint egy vágtázó unikornis csikó – nevetett a fiatal mágus. A boszorkány viszonozta a gesztust.

– Nem is tudod milyen az – cukkolta a lány.

– Honnan veszed? – kérdezett rá a fiú. – Egyébként meg dolgoznod kell a hazudozáson. Látom, hogy nagyon kimelegedtél.

– Jó rendben, igazad van – helyeselt Hermione, aztán hátra hajtotta a fejét, és felnyögött. – Már kezdett fájni a karom.

– Meddig csináltuk?

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét válaszul a boszorka, majd körbenézett. – Kezd sötétedni. Mennünk kellene vissza. Nem akarok teljes sötétben hazamenni.

– Jól van.

– Jó volt ez a párbaj. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire ügyes vagy.

– Csuklóból olyan kábítót tudsz lőni, hogy megijesztesz – jegyezte meg Draco elismerően.

– Nekem pedig a vágó átkod borzasztó. Alig tudtam kivédeni a pajzsbűbájommal – mondta a boszorkány. – Hogyan csinálod?

– Majd máskor megmutatom – ígérte a varázsló. – Mi lenne, ha mos visszamennénk? Jól esne egy kis hidegvíz és egy szendvics.

– Ez nagyon jó ötlet.

Lassan elindultak kifelé az erdőből. Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett, mintha nem lett volna egy tengernyi mondanivalójuk egymásnak, de mindketten fáradtak voltak párbajról, átkokról és ártásokról beszélni. Mégis jól esett így menni. Néha egy-egy lépésnél súrolták egymás kezét a csapáson. Amikor kiértek a sűrű növényzet közül, aztán rátértek egy kitaposott ösvényre. Itt más sokkal világosabb volt, és kevésbé tűnt nyomasztónak.

Egészen addig mentek így nyugalomban, amíg Draco hallott valamit, aztán elkapva a boszorkányt behúzta egy fa mögé. A szájára tapasztotta a kezét, majd észrevehetetlen bűbájt bocsátott magukra. A lány idegesen próbált kiszabadulni a fiú erős szorításából, de nem engedett.

– Maradj csendben – súgta a fülébe Draco. Hermione csak bólintott, aztán kissé engedett a megfeszített izmaiból. Azzal a fiú levette a szájáról a kezét.

Halálos csendben figyeltek. Most már Hermione is hallotta a lépteket. Többen is voltak. A szíve majdnem kiugrott a mellkasából, miközben ösztönösen a varázslóhoz simult, és mindketten pálcát előre szegezve készültek fel egy találkozásra, ami akár egy igazi párbajhoz is vezethet. Visszatartott lélegzettel, feszülten figyeltek.

Alig fél perc múlva egy mugli pár jelent meg egy kutyával. Egyáltalán nem tűntek veszélyesnek, és nem is voltak azok. Élénk beszélgetésbe bonyolódva, ráérősen sétáltak. A beagle egyenesen ahhoz a fához szaladt, ahol ők voltak, kitartóan szaglászott. Mindketten egymáshoz simultak, aztán mielőtt még a kutya közelebb ért volna a gazdája hívására egyből vissza is ment. A varázslat úgy tűnt kitartott, és senki sem vette észre a két fiatalt.

Mindketten egyszerre sóhajtottak fel, megkönnyebbültek, amikor a léptek elhaladtak mellettük, aztán pár pillanat múlva el is haltak. Hermione érezte a varázsló meleg leheletét a tarkóján, a kezét, amivel átfogta a derekát, és erősen magához szorította. Megborzongott. Mentol, pergamen, frissen nyírt fű és némi pézsma. Mindennek nem kellett volna vonzónak lennie számára, de mégis az volt. Draco állkapcsa megfeszült, amikor tudatosult benne, hogy tévedésből rángatta be Hermionét egy hatalmas fa takarásában, és rejtette el magukat.

– Elmentek – mondta végül Draco, miközben lazított a szorításán. Hermione semlegesítette a varázslatot, aztán kibontakozott az ölelésből.

– Igen – sóhajtott fel egy kicsit megkönnyebbülten a boszorkány.

– Bocs – szabadkozott a varázsló, aztán egy kicsit idegesen tette el a pálcáját. – Nem gondolkodtam.

– Semmi baj – rázta meg a fejét Hermione, aztán kisimított egy tincset az arcából. – Nem baj, ha nem találkoztunk velük.

– Igaz.

Draco beletúrt a hajába, aztán kisimította a pólóját. Hermione karba tette a kezét, és kissé idegesen összeszorította az ajkait.

– Jól vagy? – kérdezte a fiú.

– Persze, semmi gond – fújta ki a levegőt a boszorkány. – Csak egy kicsit elgondolkodtam.

A varázsló felnevetett.
– Akkor baromnak érzem magam – mondta ki végül. – Ellenőrizhettem volna, hogy muglik-e.

Hermione felnevetett.
– Nem vagy. Csak hosszú volt ez a nap – adta meg a magyarázatot végül. Draco látszólag elfogadta ezt a magyarázatot, de még mindig érezte a szíve heves dobogását. Hermione folytatta: – Túlságosan is sok volt a párbajozás.

– Menjünk vissza.

– Rendben – mondta Hermione.

hozzászólások: 0