26. fejezet
Az Árokban

A reggeli készülődés lázas kapkodással telt. Hermione igyekezett a haját egy átlagos, szoros kontyba tűzni, amit Draco az ötödik próbálozás után végre elfogadhatónak ítélt meg. A talár alá mindketten fekete ruhákat vettek fel, és a tisztáson egymáshoz igazították az öltözetet, így senki sem mondta volna meg, hogy nem igazi halálfalók. Draco egy másolatot csinált a maszkjából, majd átformálta a másolatot, ami pontosan illett Hermionéra, és néhány indával díszítette ki, ez a minta kicsit hasonlított a lány pálcáján lévő faragás mintájára.

– Miért van erre szükség? – kérdezte a boszorkány, miközben megszemlélte a maszkot.

– A nőknél szokás – vonta meg a vállat Draco szűkszavúan. – A tökéletes álca a részletekben rejlik.

– Ügyes vagy.

– Nem kell ezt mondanod – rázta meg a fejét a varázsló. – Tudom, hogy ti nem vetettek soha sem emberszámba, mint varázsképességű.

– Jobban lekötött a minősíthetetlen viselkedésed – jegyezte meg a lány. – Nem mondta soha, hogy nem vagy tehetséges.

– Utáltam mindig is iskolába járni – mondta a fiú félhangosan. – Sokáig azt hittem, hogy elég, ha egy pálcát kapok, aztán én leszek a legnagyobb varázsló egész Roxfortban.

– Ez… érdekes.

– Tudom, hogy ez neked hihetetlen.

– Kicsit talán – vallotta be Hermione. – De attól még nem leszel kevésbé ügyes. Nálad egyszerűen nem válik be a hagyományos módszer.

– Igen, ha egy orrnélküli, vörös szemű, kopasz fickó kényszerít, akkor valahogy az ilyesmi, hogy utálod a tanulást lényegtelennek tűnik.

– Ebben is van igazság.

Hermione megnézte az álarcát, ami megcsillant a gyér napfényben, ami átsejlett a palaszürke felhőkön. Idegen volt, hűvös és művészi. Nem is tudta kifejezni mennyire nem akarta ezt viselni. Felnézett, majd egyenesen a fiatal varázsló szürke tekintetébe nézett, amit a kinézet módosító bűbáj barnává változtatott a hajával együtt, amit diszkréten összekötött a tarkójánál.

– Nem próbálod fel? – tudakolta a fiú. – Tudom, hogy nem vagy oda ezért, de… Érted.

– De. – Amikor feltette várt valamire, valamiféle rossz érzésre vagy bármire, ami azt mondta, hogy ez nem helyes, de ez csak egy átlagos maszk volt semmi több.

– Jó a méret?

– Igen – mondta a lány, aztán levetette.

– Teszek rá néhány bűbájt még – szólalt meg Draco, aztán átvette a maszkot.

– És mi lesz a Sötét Jeggyel? – kérdezte Hermione aggódva. – Nekem nincs. És nem is bűvölhetsz rám.

– Erre is gondoltam – húzta ki magát a fiú, majd ravaszul elmosolyodott.

– Halljuk.

– Nem vagy beavatott. Az újonc halálfalók közül sokan nem kapják meg azonnal a Jegyet. Van egy utolsó pont, amikor még vissza lehet táncolni, de ezzel sosem élnek vagy ritkán élik túl.

– Értem.

– De tartsd magadon a talárodat és figyelj, hogy véletlenül se csússzon fel. Elég elrettentőnek kell lennie, ha már így megjelenünk – jelentette ki eltökélten Draco, aztán visszaadta a lánynak a maszkot. – Tedd fel!

Hermione engedelmeskedett, aztán egy hosszú pillanatig nem szólt, csak bámulta Dracót, aki még mindig nem tette fel a saját maszkját.

– Mi a baj? Elszúrtam?

– Nem, nem, dehogy – rázta meg a fejét Hermione. – Csak így ezzel a hajjal nagyon hasonlítasz a Black felmenőidre, Siriusra…

– Lehet. – Aztán Draco elmosolyodva csóválta meg a fejét.

– Mi az?

– Egész életemben azt mondták, hogy az apámra hasonlítok. Most pedig, ha ezt megtudná… De most nincs idő ezzel foglalkozni.

– Persze, persze.

– Majd mesélsz róla?

– Siriusról?

– Igen – bólintott Draco.

– Később.

– Jól van. De most vegyük át a tervet.

– Hoppanálunk. Eljátsszuk, hogy halálfalók vagyunk – mondta Hermione. – Nem hívjuk fel magunkra a figyelmet, megszerezzük, ami kell, aztán a lehető legrövidebb időn belül visszajövünk ide a tervezett hoppanálási pontokon keresztül.

– És nem veszíthetjük egymást szem elől – jelentette ki Draco hideg komorsággal a legfontosabbat.

– Ha megtörténne, akkor találkozunk az első hoppanálási pontnál.

– Rendben. Semmi olyan varázslat, ami felhívnánk magunkra a figyelmet.

– És a kis információs gyűjtésed Azkabanról? – kérdezett rá Hermione. – Nem hiszem, hogy most mindent fel kellene áldoznod emiatt.

– Mérlegelem a helyzetet mielőtt bármit is csinálnék.

– Nézd, gondolkodtam, ha akarod, akkor felvesszük a Főnix Rendjével a kapcsolatot. Rajtuk keresztül is szerezhetünk információkat, és nem kell kockáztatnod.

– Induljunk – mondta Draco válaszul.

– Ki kezdi a hoppanálást?

– Én – válaszolta rideg hidegséggel, aztán igazítottak egyet a maszkokon. – Készen vagy?

– Mondjuk – sóhajtotta Hermione.

– Nem lesz semmi baj.

– Gondolod?

– Igen – bólintott Draco. – Bejövünk és kijövünk, ennek egyszerűnek kell lennie, nem?

– Egy veszélyes helyen?

– Ugyan, Granger, te sokkal veszélyesebb helyen és helyzetekben is voltál már. Mióta Roxfortba kerültél folyamatosan benne voltál valamiben.

– De nem a sötétség legmélyén – préselte össze az ajkát Hermione, de ez a maszktól nem látszott.

Draco ekkor közelebb lépett hozzá, majd felemelte az állát a boszorkánynak, hogy a szemébe nézhessen, a másik kezével pedig megérintette a lány vállát, aki ennek a hatására összerezzent. A hirtelen jött intimitástól kirázta a hideg. Olyan közel voltak egymástól, és ő nem tudta titkolni mennyire hatással van rá a fiatal varázsló.

– Vigyázok rád, rendben? Ahogy te is rám.

– Jól van.

– Ha készen vagy, akkor induljunk.

– Rendben, induljunk.

Azzal hoppanáltak az ismeretlenbe.


***

A hoppanálás gyors volt, és amikor megjelentek a sziklákkal szegélyezett szűk mélyedésben a kelleténél jobban összesimulva mindketten kissé riadtan néztek egymás szemébe.

– Ez….

– Nagyon meredek volt – ismerte be Draco –, ha hárman lettünk volna akkor baj lett volna.

– Merlinre… így már érthető, hogy miért is kell jogosítvány.

– Kétlem, hogy itt ezen lett volna a hangsúly – mondta a varázsló. – Minden rendben? Nem fáj sehol?

– Én… nem is tudom.

– Fizikailag – pontosított a mardekáros. – Lelkileg tudom, hogy ki vagy készülve.

– Nem vagyok.

– Szóval.

Hermione vett egy mély levegőt mielőtt válaszolt.

– Igen, jól vagyok – mondta a lány, aztán végignézett az éles sziklákon. – Csak egy kicsit ideges vagyok.

– Végig tudom csinálni ezt egyedül is – közölte Draco színtelen hangon. – Ha nem vagy biztos magadban, akkor akár vissza is mehetsz. Csak adj egy pár órát.

– Az ki van zárva. Együtt megyünk. És nem azért, mert nem bíznom benned, hanem mert így akarom.

Draco csak kurtán bólintott, aztán elindult a szűk kivezető nyiladék felé, hogy folytassák az útjukat. Időközben több hoppanálási ponttal is megismerkedtek, ami sokkal nagyobb volt, mint ahova ők érkeztek. Még szerencse, hogy elfértek ketten, és egy kicsi hiba sem csúszott a számításukba.

A völgykatlan jóval tágasabb volt, mint ahogy először látszott. Járatok húzódtak befelé a hegy gyomárba, de Draco nemet intett a fejével, amikor Hermione elindult arrafelé.

– Nem megyünk be oda – szólalt meg rekedten a varázsló.

– De arra visz az út – érvelt Hermione.

– Ha bemegyünk oda, akkor onnan nem tudunk kimenekülni. Nincs hozzá térképünk, és nem is ismerjük a helyet.

– Akkor merre kell mennünk?

– A sziklák között – mutatott egy másik útra Draco. – Ez egy kicsit nehezebb lesz, de biztonságosabb. Nem megyünk be a barlangrendszerbe. Semmi esetre sem. Mindig a szabadtéren maradunk. Maradj mellettem.

– Próbálok.

– Tartsd a tempót. Rázós lesz, de megcsináljuk.

– Rendben.

Hermionénak egy csípősebb válasz is volt a nyelvén, de inkább hagyta Dracónak a vezetést.

– Várj egy percet – szólalt meg Hermione Draco háta mögött, aki visszafordult.

– Mi a baj?

– Nem éppen sziklamászáshoz öltöztünk, de van pár bűbájom a cipőkre és a kesztyűkre, amivel könnyebben fog menni. – Azzal mindkettejüket felkészítette az előttük álló terepre.

– Még valami – szólalt meg Draco.

– Igen?

– Bármit látsz, bármennyire is felkavaró vagy ijesztő, ne csinálj semmit. Csak haladjunk előre, mintha csak a célunk érdekelne és semmi más.

– Jó.

– Vágjunk bele.

– Egyre kevésbé tetszik ez nekem – vallotta be Hermione.

– Megyünk és jövünk. Vigyázni fogok rád.

– És mi van az Azkabannal?

Draco elkomorult a maszk mögött. Nem kellett látnia a lány arcát, már most megbánta ezt az őrült ötletet. Grangernek igaza volt abban, hogy két pálca nem elég egy ilyen akcióhoz. De talán valamilyen üzenetet el tud juttatni a kúriába az anyjának.

– Nem kockázatot – nyugtatta meg a fiatal férfi a lány.

– Jól van – bólintott Hermione.

Csúsztak-másztak szikláról sziklára, amik dörzsölték a kezeiket, megszaggatták a ruháikat. A boszorkány szorosan a nyomában volt a varázslónak, és nem szólt semmit sem. Csak próbálta összegezni hova is készültek éppen, és miért is volt ez egy jó ötlet. A halálfaló maszk alatt először nehezen lehetett lélegezni, de lassan mindketten hozzászoktak, és csak haladtak előre.

Az Árok volt a legsötétebb helye a varázsvilágnak. Tízszer veszélyesebb, mint a Zsebpiszok köz. Itt gyülekezett a varázsvilág söpredéke. A bejárat, amin most haladtak, egy elhagyatott völgykatlanban foglalt helyet, ami mélyen levezetett a hegy gyomrában, majd lent hosszasan kiszélesedett, és a sziklák között minden egyes helyet kihasználva belaktak mindent. Az omlásveszély és néhány védőbűbáj még a legelszántabb muglikat is elzavartak, de ha mégis idetévedt súlyos sérüléseket okoztak az átkok vagy örökre eltűntek. Itt senki sem kérdezett. Nem érdekelt senkit a vérségi státusz. Még az sem honnan van az áru, amit eladásra kínáltak.

Illegális lény viadalok zajlottak éppen, amikor a két fiatal megjelent a nyiladék szájánál. A kapatos varázslók őrjöngve, ordítva, fogadásokat kötve bíztatták a két összekapaszkodó állatot. Hermione, ha nem lett volna álarcban megdöbbenve figyelte volna az eseményeket.

A boszorkány éppen elborzadva figyelte, ahogy egy másik arénában egy hegyit roll és egy kentur hadakoztak egymással, mindketten leláncolva harcoltak.

– Ne bámészkodj! – szólt rá a varázsló. – Nem érünk erre rá.

– Ez undorító.

– Tovább.

Az álarc sokat segített. Eltakarta az érzelmeket, mintha azok nem is léteztek volna. Hermione mélyen a szemébe húzta a csuklyákát, hogy ne kelljen a két ellenfél harcát és a brutális kegyetlenséget látnia. Igyekezet felzárkózni Dracóhoz, és ugyanabban az ütemben lépkedni előre. Senki még csak meg sem kérdezte miért vannak itt, mit akarnak. Mindenki elhúzódott tőlük, így nyugodtan bámészkodhattak.

– Emeld fel a fejed! – sziszegte félhangosan Draco.

– Hümm?

– Nézz előre, és fel a fejjel! – pontosított a varázsló.

– Rendben.

Az Árok az illegális kereskedelem középpontjaként szolgált. A sötét utcákon és a mélyedéseken át a legkülönfélébb árucikkek cseréltek gazdát. Varázspálcák, misztikus könyvek, tiltott varázslatok, átkozott tárgyak, kétes eredetű műtárgyak – minden kapható volt itt, ha az ember megfelelő árat fizetett érte. Csak az számított, hogy megvolt-e rá a vásárló galleonja vagy nem. A fekete mágia bűze keveredett mindennel.

Draco könnyedén beszerezte azokat a dolgokat, amikre szükségük volt. Gyakorlatilag még alkudni sem kellett neki, hogy megszerezte a portékákat. Voldemort halálfalóinak valószínűleg jelentős kedvezmény járt mindenre. Szert tettek egy igencsak jó minőségű luxussátorra, védőfelszerelésre, bájitalok, különleges és ritka alapanyagokra, négy különösen értékes tőrt, tizenhárom fiola sárkányvért, és még sok más egyebet. Sőt Draco sok galleont spórolt maguknak.

Éppen elmentek néhány viharvert baglyot áruló stand mellett, amikor Draco észrevett két halálfalót.

– Franc – morogta mérgesen a fiú.

– Mi a baj?

– Társaságunk van.

– Oh. – Hermione ennél többet nem volt képes mondani, amikor ő maga is észrevette a tőlük nem is olyan messze lévő két majdnem egyforma magas álarcos férfira nézett. Idegesen rezzent össze.

– Itt kellett lennie annak az összekötőnek, de így egyből felhívhajuk magukra a figyelmet.

– Nem tudjuk kikerülni őket – mondta Hermione. – Most mi legyen.

– Csak csináld. amit én, és bármi legyen ne szólalj meg.

– De, ha…

– Innen nem hoppanálhatunk. Nem kerülhetjük ki őket.

– Basszus.

– Csak ne csinálj semmi meggondolatlant – figyelmeztette Draco.

Mielőtt bármit is tehetett volna a másik két halálfaló felzárkóztak hozzájuk. Hermione megpróbált jelezni Dracónak, hogy még nem késő iránt váltani, de a fiú csak nemet intett a fejével. A két magas, hórihorgas alatt hirtelen megállt és megállították őket. Disaudio bűbájt varázsoltak a két fiatal köré, amivel minden kíváncsi fület kívül tarthattak.

– Smythe és Ravenswood? – kérdezte az egyik férfi a matt ezüst maszkban. Reszelős volt a hangja, és kissé torz is, valószínűleg a maszkja miatt.

Draco előre lépet, és röviden meghajolt. Hermione egy pillanatra legfagyott, de nagyon gyorsan felzárkózott. Még így soha nem dobogott a szíve. Érezte, hogy egy rossz mozdulat lebuktathatja. Az egyik varázsló nagyon közel állt hozzá, érezte az émelyítő, fojtó arcszesz illatát, ami olcsó pacsulihoz hasonlított. Valószínűleg ők nem voltak éppen a legmagasabb körökben lévő halálfalók.

– Hm… – kezdte a másik varázsló, akinek ónixfekete maszkja volt. – Végre néhány udvarias újonc. Nem rossz, nem rossz. Beszereztétek az alapfelszerelést?

– Igen, uram.

Mindketten kihúzták magukat, mintha egy szélroham sem billentené ki őket az egyensúlyból. Egy hosszú pillanatig csendben álltak egymással szemben, mintha méregetnék egymást.

– Ezek legalább nem beszélnek feleslegesen – szólalt meg a társa. – Ti vagytok a váltás?

– Igen, uram – mondta Draco.

– Jól van. Életbe lép a Viharmadár kód – folytatta az első halálfaló. – Mindenki készenlétben. Az utolsó hullám innen indul.

– Értettem, uram.

– Egy óra múlva jön a váltás. A déli oldalon van a hoppanálási pontunk – jegyezte meg a második halálfaló. – Nem mászkáltok el. Világos? Nem kell egy újabb baleset. Hacsak nincs már most halálvágyatok.

– A cél a Malfoy-kúria – mondta az első, mit sem törődve a társával, aki még mindig a fiatalok méregette, főként az elmeállapotukat mérte volna fel, hogy megbízza őket valamivel.

– Harmadik lépcső, uram? – kérdezett vissza Draco tiszteletteljesen.

– Úgy valahogy. Madam Lestrange miatt. Még mindig… gyengélkedik.

– Értettem.

– És te meg sem szólalsz? – fordult Hermione felé a másik halálfaló. Mélyen nézett a szemébe, mintha ki tudta volna minden titkát olvasni. A lány olyan riadtan bámult vissza rá – Nő létedre nagyon keveset beszélsz, kicsikém.

A férfi kinyújtotta a kezét, aztán a maszk azon részén simított végig, ahol hozzáért a bőréhez.

– Milyen kis sima a bőröd – hajolt hozzá egy kicsit közelebb a varázsló. Az undorító pacsuli mindent betöltött, de Hermione nem mozdult. A tekintete árulta volna el a legjobban, hogy mennyire meg van rémülve, ugyanakkor a férfit nem érdekelte a szeme, hanem valami egészen már. – Olyan kis fiatalka lehetsz.

Draco időközben igyekezett uralkodni magán, és mozdulatlan maradni, de felkészült rá, hogy egy igencsak csúnya átkot durrantson a halálfaló képébe.

– Halálfaló akarsz lenni, csibém? Annak ilyen finom bőrű boszorkány nem való, ahhoz előbb még nagyon-nagyon rossz dolgokat kell tenned – nevetett a férfi, és a bűzös lehelete egyenesen Hermionéra áradt.

– Rimbaud! – szólt rá a társa unottan.

– Olyan kis ártatlan lehetsz – dörmögte a varázsló. – Annyi mindent mutathatnék neked. Olyan dolgokat, amikről csak álmodni se mertél.

Hermione nyelt egyet, de nem mert továbbra sem megmozdulni. Az ujjak még mindig a maszkja szélét és a bőrét simogatták. A férfi közelebb hajolt a füléhez.

– Édes vagy, még romalatlan. Ezt mindig megérzem.

– Elég lesz!

– Most mi bajod van? – reccsent rá mérgesen a férfi. – Csak egy kicsit szórakozom, Ackley.

– Átment az alapképzésen, különben nem lenne itt. És te is tudod, hogy ha zaklatok, akkor leátkozhatja a golyóidat.

– Ugyan már! Ez egy tapasztalatlan kislány – röhögött fel a férfi. – Lehet, hogy átokvetésben jó, de minden másban még… van még mit tanulnia.

– A Nagyúr megmonda, hogy…

– Majd a kislányra bízzunk, hogy mennyire törekvő természet. El kell vesztened a maradék ártatlanságodat is, hogy…

– Mondom elég!

A fiatal Malfoy fiú megfeszült az egész testében. Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy megmozduljon, aztán elboruljon az az agya. Rimbaud nevű halálfaló még egyszer megérintette Hermionét, és lehúzta az ujját a lány nyakára, aztán végigsimította a hevesen lüktető ütőéren.

– Hagyd már, Rimbaud! – ripakodott rá a társa. – Ne kelljen még egyszer szólnom.

A halálfaló felsóhajtott, aztán ellépett Hermionétól. A boszorkány biztosan tudta, hogy ádáz mosoly jelent meg a maszkja alatt. Még soha nem bénította meg a félelem ennyire.

– Őrülj neki, hogy nem kell mindent elmondani nekik. A tegnapiakat órákon keresztül kellett kísérgetni mire megértették miért vagyunk itt.

– Menjünk!

– Hosszú éjszaka lesz. Kibaszott lélekrablók, utálom őket, mint a háromnapos buggyant huru tojás.

– Tudjátok a feladatot?

– Igen, uram.

– Helyes.

Azzal a másik kettő elment. Egy pillanatig álltak csak ott. A boszorkány szédült, és mintha nem is hallotta volna, hogy őt szólongatják. Még ennyit soha nem bénította meg a félelem, mintha minden bátorságát elszívták volna. Csak lézengett egy egyensúlyvesztett állapotban, amiből egy gyenge érintés is a padlóra küldhette.

Draco megragadta Hermione karját, és a behúzta egy magas szikla mögé, ahol senki sem vehette észre őket. Túl sokan voltak ahhoz, hogy bárkinek is feltűnjenek. Gyors volt és a keze erősen tartotta Hermionét, aki még mindig nem szólalt meg. A boszorkány nem vette le a maszkját, de legszívesebben megtette volna, aztán messzire hajította volna. Érezte, hogy hiperventillálni kezd, és idegesen dörgölni kezdte azt a részt, amit a halálfaló érintett.

A fiú megfogta mindkét kezét, aztán megszorította. A lány először ki akart szabadulni, de Draco annál erősebben szorította. Félő volt, hogy a boszorkány rohanni kezd, és felhívja magukra a figyelmet. Meg kellett nyugtatnia, kerül, amibe kerül.

– Ne ess pánikba, Hermione! – szólította meg félhangosan a fiú.

– Nem… kapok… levegőt.

– De igen – mondta Draco. – Csak nyugalom.

– I…Igyekszem – rebegte a lány, aztán megpróbált úrrá lenni azon, ami történt. Soha nem érintették meg így, ilyen mocskosan, ilyen illetlenül. Le akarta mosni, elfelejteni az emlékét is. Koncentrálnia kellett Draco hangjára.

– Nyugodj meg!

– Nem… kapok… levegőt.

– De igen, csak lassan be és lassan ki – mondta higgadtan Draco. – Nem szabad felhívni magunkra figyelmet.

– Jó… jól van.

Kellett néhány perc mire képes volt megnyugodni, és már magát tudta tartani a maszkot anélkül, hogy késztetést érezne arra, hogy letépje és elhajítsa. Nem, most nem volt itt az ideje a pániknak. Le kellett gyűrnie, aztán később kiadhatta magából. A mocskos kéz még undorítóbb érintése beleégett a gondolatai közé, amivel nem tudott mit kezdeni.

– Sajnálom – törte meg a kettejük között fennálló csendet Draco hangja. – Nekem kellett volna okosabbnak lennem. Én nem… nem akartam, hogy hozzádérjen.

– Ne mondj… – Aztán elharapta a mondatot, mert érezte, hogy sírás kezd feltörni a torkából. – Ne…

Draco önkéntelenül magához húzta a boszorkányt, aki még erősebben érezte azt az érzelmi súlyt, amivel még mindig küzdött.

– Sajnálom.

– Nem a te hibád.

– Dehogynem. Az én hibám az egész – mondta a fiatal fiú. – Nem kellett volna idejönnünk. Én…

– Ne… Ne mondd, hogy sajnálod.

– Meg tudtam volna ölni – szólalt meg rekedten az ifjú Malfoy. – Csak azért, mert a mocskos kezével hozzádért.

Hermione nem tudta, hogy mit válaszoljon erre, hanem csak vett egy mély lélegzetet.

– Elengedhetsz.

– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Még annyira reszketsz.

– Jó… jól vagyok – préselte ki magából a szavakat.

– Biztos.

Hermione csak bólogatott, aztán lehajtott fejjel kibontakozott az ölelésből. Amennyire a szikla óvó biztonsága engedte, nekidőlt és próbált lélegezni. Nem tudta mennyi idő telt el, mire úgy ahogy összeszedte magát. Nem szóltak egymáshoz. Draco agya folyamatosan kattogott, hogyan is tudta segíteni a lányon, de tanácstalan volt.

– Adj még egy percet – törte meg a csendet Hermione. – Aztán mehetünk.

– Rendben.

– Elmondod, hogy milyen tervről és hullámokról beszélt az a… halálfaló?

– Ma este van a szabadulás – szólalt meg a varázsló, majd közelebb hajolt hozzá. – Ma este fogják kihozni a rabokat az Azkabanból, és a kúriába viszik. Nagy lesz a zűrzavar. Kizárt, hogy odamenjünk vagy bármit is tegyünk. Ez az első nagy akció, aztán jöhet a Minisztérium.

– Értem… értem – bólogatott Hermione. – Mennyi idő van?

– Szeptember előttig – mondta Draco. – A Roxfortot már úgy kezdik, hogy… halálfaló vezetéssel.

– Merlinre…

– Tudtuk, hogy így lesz – jegyezte meg félhangosan a fiú. – Francba, csak nem hittem volna, hogy megtörténik a valóságban.

– Elkezdődött.

– Igen… azt hiszem, hogy igen.

Most már Draco is nekidőlt a sziklának, és a két fiatal válla összeért. A fiatal varázsló legszívesebben mondott volna valamit, amivel felvidíthatja a boszorkányt vagy csak megtörte volna ezt a furcsa csendet, ami mindkettejükre úgy telepedett rá, mint egy fojtó szörnyeteg. A fiú tétován a lány kezére tette a sajátját, aztán megfogta és megszorította. Hermione nem húzódott el. Egymásra néztek a maszkon keresztül, ami elrejtette az érzelmeik nagy részét, de a szemükben lévő szomorúságot, sajnálatot, részvétet egyáltalán nem.

– Minden megvan, szóval mehetünk – szólalt meg Draco rekedtes hangja.

– Akkor men… – Hermione nem tudta befejezni a mondatát, amikor oldalra fordította a fejét, akkor megpillantotta. A szeme kitágult és hitetlenkedve figyelte azt ott, aminek a látványától nem tudott szabadulni. Mit sem törődve Dracóval, kihúzta a kezét a fiúéból, aztán kinézett a szikla mögül.

Mundungus Fletcher, aki éppen a Black-házból származó tárgyakat pakolt ki egy viharvert zöld drapériamaradványra. Gondosan, párhuzamosan sorakoztatta fel a portékát, amit nyilvánvalóan engedély nélkül hozott el. Miközben vidáman pakolt, hangosan hirdette a különféle ezüst tárgyakat, régi varázspálcákat, bájitalos üvegeket és még ki tudja miket. Az enyveskezű varázsló valószínűleg mindet elhozott, ami a Grimmauld téren mozdítható volt.

A kupac közepén egy halom limlom tetején viszont volt valami, valami olyasmi, amit Hermione egyből kiszúrt. Nem látta jól, de érezte, hogy az lesz az.

– Ezt nem hiszem el.

– Mi történt? – kérdezte Draco.

– Várj egy kicsit! – szólalt meg Hermione. – Láttam valamit nála, de nem tudom…

– Mit?

– Szerintem az a medál az, amit keresünk – rebegte Hermione halkan, úgy, hogy csak Draco hallja. – A horcrux.

– Ne már.

– Minden egybe vág – sietett a válasszal a boszorkány.

– Hát… Innen csak egy zöld kukacnak tűnik egy marha ronda medálon.

Hermione megforgatta a szemét.

– Meg kell szereznünk.

– Hogyan? – tudakolta Draco.

– Mindegy. Csak kell és kész. Ha tévedek, akkor sincs semmi. Hiszen ő is ellopta ezeket a Black-házból.

Aztán hirtelen feltűnt egy nő a színen. Nagyon is kitűnt a tömegből, pedig fekete köpenyt viselt, viszont a redők közül kikandikált a rózsaszín ruhája. Egyáltalán nem illett ide, sőt jobban ki sem tűnhetett volna. Majdnem pirosba hajló magassarkújában olyan peckesen lépkedett, mintha okamitojásokon járkálni. A nő egyenesen Dung felé közeledett, aztán megnézte a portékákat.

– Ez meg mi a francot keres itt? – sziszegte Draco.

– Fogalma sincs. Biztos valami ellenszert kentaurok ellen.

Dolores Umbridge savanyú képpel nézegette a régi lángokat, karkötőket és gyűrűket. Végül felemelte pontosan azt a medált, mit Hermione is kiszúrt.

– Basszus.

– Mi az?

– A medál – mondta fojtottan Hermione. – Nem, nem viheti el.

Draco megérintette a boszorkány vállát, aztán megszorította.

– Megszerzem – jelentette ki a varázsló. – Addig maradj itt. Innen hoppanálunk, készülj! Lehet, hogy ez rázós lesz.

Meg sem várta, hogy a lány válaszoljon, már ott sem volt. Kiábrándultan haladt a célpont felé, de közben nem figyelt kit tartolt le. Hirtelen hatalmas zűrzavar támadt. Elszabadult egy csapat denevér, egy falka furkász és néhány felismerhetetlen varázslény, aki elkezdtek vijjogva repdesni mindenfelé. Kiabálás, káromkodás és átkok harsogtak fel.

Umbridge felsikoltott, amikor meghallotta nem is messze a leláncolt kentur patadobogását. Idegességében elejtette a nyakláncot, majd elvesztette az egyensúlyát, és egyenesen ráesett Mudungusra, aki hangosan szitkozódva hátratántorodott és ráesett a Black-család ereklyéire. Aztán dulakodni kezdetek a porban. A boszorkány ütemesen csapkodta a varázsló fejét, ami Umbridge méretes keblei közé szorult, és varázsló megpróbálta lelöki magáról a nőt. Nem is beszélve a körülöttük lévő zűrzavarról.

Draco időközben megszerezte a láncot, betette egy üres ezüstszelencébe, aztán már ott sem volt. Borzasztóan gyorsan berohant a szikla mögé. Hermionét egyetlen szó nélkül, lélekszakadva megragadta, aztán hoppanálta magukat. Mielőtt még eltűntek voltam egy hatalmas robbanás rázta meg az Árkot.

hozzászólások: 2

by HappyDee @ 22 Jun 2024 01:30 am

Szia, végre kezdenek beindulni a dolgok. Izgalamas rész lett. Alig várom a folytatást. Gondolom most már menni kell tovább Harryért és Ronért.

by Nyx @ 22 Jun 2024 01:36 pm

Szia, igen-igen lassan kezdenek beindulni. Még pár fejezet van, de nemsokára csatlakoznak Harryékhez. Hamarosan jövök a következő fejezettel