28. fejezet
Medál

Az Árkot maguk mögött hagyták, és a gyakorlóhelyükön bukkantak fel ismét. A hoppanálás hangja és az őrjítő utazás szele még mindig ott kavargott kettejük körül. Mindketten ziháltak. Nem ez volt a menekülési terv, hanem egy hosszabb út, de a Dracóban száguldó adrenalin egyáltalán nem tűrt semmilyen észérvet. A hoppanálás erejétől mind a ketten szédültek egy kicsit, de szerencsére talpra érkeztek. Hermione elengedte Dracót, szinte ellökte magát tőle.

– Ez durván meggondolatlan volt. Túl nagy volt a táv – szólalt meg a lány idegesen, majd elfordította a fejét. Zihálva gombolta ki a talárja felső gombjait, majd az egyik sziklának támaszkodott, kellett egy perc mire mindketten megnyugodtak egy kicsit. – Jól vagy?

– Minden rendben – válaszolt a varázsló. Nagyon is jól tudta, ha elvétették volna, akkor mindketten nagy bajban lennének. Az amputoportálás nem volt tréfa, és a fiatal fiú nem is gondolkodott ezen csak most. – És te rendben vagy?

– Persze – válaszolt végül a boszorkány, de ez inkább csak egy féligazság volt. Még mindig nem néztek egymás szemébe.

Minden zaj megszűnt körülöttük, ami az Árokban alapzajként vette körül őket, először bántóan hangosnak tűnt a csend, csak az erdő megnyugtató hangjait hallhatták. De valahogy semmi sem volt nyugalmas. Mintha valami ott rezgett volna velük együtt, valami sötét és borzongató.

– Szerinted megláthattak minket? – kérdezte Hermione még mindig a maszkban, amikor a mardekáros felé nézett, a szürke szemek metszően hidegek voltak.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét Draco. – Zavarkeltésben nagyon jó vagyok.

– Az biztos. Késleltetett Bombarda?

– Ki akartam próbálni – vonta meg a vállát a varázsló. – Láthatóan nagyon zajos sikert arattam vele.

Hermione egy pillanatra meghökkent, aztán felsóhajtott. Gyorsan megszabadultak mind a ketten halálfalómaszktól, messzire dobták el, bár mind a ketten tudták, hogy még szükségük lehet erre. Egy kissé riadtan néztek egymásra, majd Draco vigyorodott el először, hátravetette a fejét és felnevetett. Hermione az első pillanatban nem értette, hogy miért nevet, de maga az egész helyzet, ha jobban belegondolt tényleg tartalmazott humorforrást. Ahogy Umbridge panaszos rikácsolására és keblei között vergődő Mundungus Fletcherre gondolt, valóban volt ebben a szituációban valami nevetséges.

– Láttad annak a pasinak az arcát? – kérdezte a fiatal varázsló.

– Borzasztó. Umbridge kiabálása, ami már szinte a rikácsolás határát súrolta. Hatalmas. Oh, Merlin, csak egy hajszálon múlt.

– Jól vagy? – tudakolta a fiú ismét.

– Nem, valójában nem – rázta meg a fejét Hermione, majd megérintette az arcát, ahol a halálfaló ujjai végigszáguldottak a bőrén.

– Ha még egyszer meglátom azt a szemetet, én esküszöm ki fogom nyírni – sziszegte a varázsló, majd valahonnan előszedett egy zsebkendőt, aztán átnyújtotta a lánynak.

Hermione kérdőn nézett rá.
– Ezt miért?

– Mert… ha esetleg… kell vagy valami – magyarázta némi pírral a fiatal férfi.

– Köszönöm – volt Hermione válasza. Aztán megtörölte a szemét, és felitatta a kibuggyanni készülő könnyeit. – Én… nem… Mióta a közelemben vagy… állandóan sírok.

– Ez baromság – morogta Draco.

– Én nem sírok senki előtt, ha nem muszáj – törölgette a szemét a lány. – Meg sem tudom számolni hányszor történt már meg, és előtted.

– Tegyél úgy, mintha itt se lennék.

– Nem veled van a baj.

A mardekáros nem válaszolt, csak idegesen körbejárt a tisztáson. Megszabadult a talárjától is, ami nagyon nagy megkönnyebbülés volt a számára. Idegességet érzett, szokatlanul nagy nyugtalanságot. Hermione a zsebkendőt szorongatva ült le az egyik sziklára.

– Sajnálom – szólalt meg hirtelen Draco.

– Bele se kezdj. Nem a te hibád.

– Jobban kellett volna figyelnem rád. Nem is tudom mit gondoltam.

– Nem tehettél semmit sem – szólalt meg Hermione. – Felhívtuk volna magunkra a figyelmet, már az öltözékünkkel is. Akkor… Nem történt semmi. Igazából tényleg nem történt semmi.

– Én nem így gondolom – sziszegte dühösen Draco, aztán beletúrt a hajába. – Én… nem akartam ilyen lenni… soha. Elhiszed ezt nekem?

– Persze.

– Bassza meg.

Megint egy kis csend állt be a beszélgetésükbe. De hiába próbáltak megnyugodni valamiért egyáltalán nem sikerült.

– Nálad van? – tette fel a kérdést Hermione.

– Igen – mutatta fel Draco az ezüstszelencét diadalmasan, amit a zsebéből húzott ki. A boszorkány megbabonázva nézte a kis dobozkát, ami nem éppen erre a célra készítettek, de egy rögtönzött tartónak nagyon jól bevált. A varázsló lassan kinyitotta a tetejét, aztán mindketten megbámulták a régi, kopott bársonyon fekvő medált.

Nem volt egy különösen szép darab, túlméretezett volt, vaskos és túldíszített. Mintha valaki mindenféle jóízlést elkerülve készíttette volna koboldezüstből, majd smaragdkövekkel egy kígyót rakott volna ki rá. Az egykori mérhetetlen gazdagság szimbóluma volt. Látszott rajta, hogy régen nem használták. Patinás felülete eltompította a régi csillogást. A külső ellenére azonban volt benne valami vonzó, valami különleges erő, ami csábította a két fiatalt, hogy emeljék ki a helyéről.

– Mardekár medálja. Igen, igen, ez az – mondta Hermione, majd kinyújtotta a kezét, hogy kivegye onnan a láncot, de mielőtt megtehette volt a fiatal varázsló ráförmedt. A lány összerezzent a hideg hang hallatára.

– Nehogy hozzányúlj! – figyelmeztette a fiú. Visszarántotta az ezüstszelencét, nehogy bármelyikünk is hozzáérhessen a lánchoz. – Te semmit sem tanultál? Basszus innen érzem, hogy mennyire tele van sötét mágiával. Nem szabad ezzel fizikálisan érintkezni, mert akkor még rosszabb helyzetbe kerülsz. Te nem érzed?

Hermione megpróbálta azonosítani magában az érzést. Nem volt ebben gyakorlott, nem találkozott elátkozott tárgyakkal, talán csak egyszer, amikor Katie Bell megérintette azt az elátkozott nyakláncot, amit Draco csempészett be az iskolába. Egy pillanatra elhagyta a józan ítélőképessége.

– De, azt hiszem igen. Ez olyan…

– Csábító?

– Mondjuk, sokkal nyugtalanabbnak érzem magam, mint egyébként kellene – válaszolt a boszorkány. – Nem tudnám meghatározni. Ebben a fényben… Igazad van, hozzá akarok érni.

– Valami ilyesmi van velem is. Ilyen egy igazi sötét varázslat – bólogatott a tejfölszőke varázsló, aztán visszacsukta a fedelet. – Francba…

– Mit csináljunk vele? – kérdezte Hermione. – Vagyis tudom, hogy magunkkal kell vinnünk, de nem is tudom. Nem igazán vagyunk egy ilyesmire felkészülve. Úgy értem, hogy nem számítottunk rá, hogy elhozunk egy horcruxot. Édes Merlin! Mégis hogyan a fenébe került ez pontosan az Árokba.

– Biztos vagy benne, hogy ez az? Úgy értem, hogy jelen pillanatban nem tudjuk megállapítani. Átkozott tárgynak átkozott, de érted. Érzem azt a vonzóerőt, viszont ezt más sötét tárgynál is lehet. Nem állítanám magam szakértőnek, még úgy sem, hogy a napló erejét már megtapasztaltam. És semmi kedvem nincs újra megszállottság alá vonni magam. Neked sem ajánlom.

– Annak kell lennie – bólogatott Hermione. – Minden egybe vág. Egy hasonló medál volt, amiben egy üzenet volt. Emlékszel, amikor beszéltem erről. Valaki ellopta. Valószínű ugyanaz lehet, akiről az emlékeket láttad a merengőben.

– Hmm.

– Hagyjuk inkább itt a tisztáson, aztán majd később elvisszük? Elrejtjük, levédjük varázslatokkal, aztán mielőtt indulunk, akkor visszajövünk érte. Szerinted? – kérdezte a boszorka, bár nem tűnt jó ötletnek. Semmi, ami eszébe jutott az nem tűnt jó ötletnek. – Először meg kell tudunk, hogy el tudjuk-e pusztítani. Mert el lehet.

– Nem, nem, nem várunk ezzel, túlságosan is kockázatos lenne. Itt hagyni pedig… nem a legjobb ötlet. Megmérgezheti ezt a helyet, akár rövid idő alatt is. A napló is milyen hatással volt Ginny Weasley-re és rám is. Nem bízhatunk ebben a tárgyban egyetlen egy percre sem. A sötét mágiának az egyik alapja a káoszteremtés, a negatív érzelmek, aggresszió, a ellenségeskedés és még sok-sok összetett érzés keltése.

– Igaz – helyeselt Hermione. – Megszállhat minket, és ez a jelen esetben egyáltalán nem lenne jó.

– Pontosan. Az újkeletű barátságunkat nem tenném tönkre egy ilyen miatt – vigyorodott el a varázsló.

– Persze, csak ezért kell azonnali megoldást találni rá. Tudod milyen sok időbe telik egy ilyennek a megölése? Próbáljuk meg átkozni a legveszélyesebb átkokkal? Vagy akkor mit csináljunk?

– Megpróbálom elpusztítani – jelentette ki Draco. Olyan határozott és olyan szilárd meggyőződéssel, még nem látta ilyennek.

Hermione hihetetlenkedve nézett rá.

– Mi? Most? Hogyan?

– Mivel pusztította el Potter a naplót? – kérdezte a fiatal varázsló.

– Egy baziliszkusz foggal. Erős mérge van – mondta Hermione. – De nem tudunk előszedni egy baziliszkuszt. Ez képtelenség lenne.

– Talán nem is kell – jegyezte meg a varázsló. – Nincs időnk arra különben sem, hogy kitenyésszünk egy olyan kígyót, ami akár megölhet minket egy pillantásával, és olyan macerás lenne eltitkolni. Ráadásul egyikünk sem ért különösebben jobban a legendás lényekhez.

– Nem vagyok éppen kígyószakértő.

– Macerás varangyosbékával kikeltetni egy tojást – jegyezte meg Draco. – Imperióval esetleg?

– Macerás… Igen, csak ez jut eszembe, ha baziliszkuszt akarok tenyészteni – ironizált a boszorkány.

– Nem vagyok Mardekár, csak mardekáros – vonta meg a vállát Draco. – Nekem nem túl sok kedvem van egy rejtett kamrába zárni egy kígyót, hogy aztán valamikor valaki a leszármazottaim közül arra használja, hogy mindenkit kinyírjon. Mardekár Malazár szerintem sem volt százas, csak úgy megjegyzem.

– A világ fellélegezhet, mert Draco Malfoy nem akar sötét mágus lenni– jegyezte meg Hermione egykedvűen, majd rámosolygott a fiúra, aki csak a szemét forgatta, de egy ravasz mosolyt megeresztett, amivel azt akarta jelezni, hogy ez nem olyan biztos. Hermione ezt inkább aranyosnak gondolta, mint gonosznak, de ezt nem tárgyalták ki. – Hogyan akarod csinálni? Varázslattal?

– Nem akarok sötét mágiát használni – ellenkezett Draco. – Szerintem nem tudnánk olyan erős átkot rámondani, ami megölné. A kísérletezés most hanyagoljuk. Célzott megoldás kellene.

– És ha együtt próbálnánk? Szerintem együtt tudnánk rá olyan átkot mondani, amivel el tudnánk pusztítani.

– Itt? – kérdezett vissza a varázsló. – Egy célzott Bombarda két varázsképességűtől olyan felfordulást csinálna, ami egyből lebuktatna minket.

– Igaz – bólogatott Hermione. – Akkor biztosan felhívnánk magunkra a figyelmet. Szóval ez nem éppen a legjobb ötlet.

– Szerintem valamiféle fizikai csapást kellene mérni rá.

– Egy kővel?

– Nem, nem – válaszolta röviden a fiú, és lenyelt egy megjegyzést, hogy Hermione mennyire primitíven akarja ezt megoldani, ugyanakkor biztos volt benne, hogy ezt csak a lány szarkazmusa mondatta vele.

Draco elővette azt a csillogó tőrt, amit nem olyan régen vásárolt. A délutáni nap fényében lilásan, ezüstösen és egy kicsit kékesen fénylett. Az eladó nem igazán tudta, hogy milyen értékes tőr van nála. A fiatal mardekáros maga sem volt teljesen tisztában ennek a hatásosságával, de meg kellett próbálnia.

– Mantikórméreggel kezelték – magyarázta a varázsló. – Nagyon erős mérgű varázslény, nincs igazán ellenszere, s. Lehet, hogy nem baziliszkusz, de beválhat.

– Ez… baromira veszélyes. Miért hoztad el pont ezt?

– Jó ötletnek tűnt, ha esetleg egy olyan helyzetbe kerülnénk, amikor mondjuk nem lesz pálcánk. Van még egy tőr nálam, de az nem olyan különleges, mint ez.

– Honnan tudtad, hogy ez mantikórméreggel kezelték?

– Az idióta kufár nem is tudta, hogy mit árul. Egyből megismertem, mert apámnak is van ilyenje, a színből meg lehet állapítani mivel kezelték. Ha a fény felé tartod, akkor van egy lilás és zöldes színe. Biztos, hogy lopott vagy valami bűnös dolgot csináltak vele. Szinte ingyen ideadta nekünk az idióta, de nem baj, mert mindjárt meglátjuk mennyire hatásos.

– A kobold acél pedig mindent elnyel, magába szív – szólalt meg Hermione. – Főleg a mérgekbe szokták mártani őket.

– Igen, pontosan.

Hermione figyelte az elszántságát, majd elkezdett ő is kotorászni a talárjában, és elővett egy sárkányvérrel teli fiolát, azzal átnyújtotta Dracónak.

– Akkor vessünk be mindent. A sárkányvérnek is vannak erős mágikus tulajdonságai, szóval… talán a kettő együtt működhet.

– Ez egy jó ötlet, Granger.

– Csak… nem tudom működni fog-e. Legszívesebben olvasnék még róla bővebben, de erre ugyebár nincs időnk.

– Nos, azt majd mindjárt meglátjuk. Néha kockáztatni is kell. Ez egy mágikus hely hátha – folytatta Draco a magyarázatot. – Szerintem ez a legalkalmasabb ahhoz, hogy megpróbáljuk. Nem akarom hazavinni magunkhoz ezt a förmedvényt.

– Jól van – bólintott Hermione.

– Ha nem sikerül, akkor persze muszáj lesz. Meglátjuk van-e olyan erős a mantikór méreg, mint ahogy mondják.

A mágikus szél pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy végigsöpörjön a tájon, mintha ez egy plusz támogatást adna annak, amire készültek. Mélyen egymás szemébe néztek, aztán Hermione az ajkába harapott.

– Nos, lehet, hogy ez nem olyan jó ötlet mégsem – szólalt meg a lány. – Harry…

– Bárki megölheti a lélekdarabot. – Draco időközben besétált a kőkör közepébe, és letette az egyik lapos kőtömb közepére az ezüst szelencét, a másik kezében pedig megfogatta a tőrt. – Ezzel szeretnék törleszteni egy kicsit.

– És ha nem sikerül?

– Imádom, amikor ennyire bízol a képességeimben.

Hermione, aki eddig messzebb állt, most közelebb ment Dracóhoz. Olyan tekintettel nézett rá, amit a fiú nem tudott beazonosítani. Talán elszánt volt és félt egyszerre. Ő is így érzett, de nem akarta, hogy a lány ezt megtudja, aztán pedig megacélozta magát.

– Jobb lenne, ha odébb mennél – kérte a varázsló. – Ha mégis lenne valami más, akkor nem akarom, hogy téged is beszippantson.

– Látni akarom – jelentette ki engesztelhetetlenül a boszorkány. – Látni akarom, ahogy megölöd.

– Rendben. De ha valami baj lesz, akkor azonnal hoppanálj és hagyj itt – figyelmeztette Draco. – Fontos, hogy ezt megtedd nekem. Oké?

– Nem foglak itt hagyni.

– Ez egy sötét mágia. Egy lélekdarab. Ha van valamilyen plusz varázslat, akkor inkább engem ragadjon el, mint téged.

– Draco…

– Ígérd meg! – kötötte az ebet a karóhoz a fiú. – Ez egyáltalán nem viccnek szánom, Hermione. Nem tudjuk, hogy mivel állunk szemben. Ennél nincs sötétebb mágia a világon.

– De…

– Nélküled Potternek semmi esélye, de nélkülem még lehet esélye arra, hogy megtegye, amit kell. Te fontos vagy. Életben kell tartanod azt a kretént ahhoz, hogy eljusson – mondta Draco eltökélten. – Megmondod a szüleimnek, hogy…

– Ez most nem az a pillanat, amikor üzeneteket kell bíznod rám – szólalt meg Hermione, és végigfutott a hátán a hideg. – Nem fogsz meghalni.

Draco csak felnyögött, miközben a tőrt forgatta a kezében. Ideges volt, de minden erejével azon volt, hogy minden érzését elrejtse a magabiztosság álcája mögé. Eltökélten nézett a barnaszemű boszorka szemébe.

– Miért nem hagyod, hogy legyen egy utolsó mondatom?

– Mert… Oh, kérlek!

– Mindegy… Úgysem a legjobb ötlet, hogy a szüleim közelébe menj. Jó, ne mondj nekik semmit sem – szólalt meg végül a fiú. – Esetleg, ha… Áh, hagyjuk.

– Megmondom, hogy szereted őket – mondta a boszorkány eltökélten. – Akárhogy is lesz.

– Rendben. Köszönöm.

– Gondoljuk át ez kicsit – szólalt meg Hermione. – Mit gondolsz, lehet rajta plusz varázslat?

– Nem hiszem – rázta meg a fejét a varázsló. – Nem vagyok biztos benne, de maga a medál majdnem teljesen védtelen. Ahogy a napló sem volt más varázslatokkal kezelve, vagy addigra már megtörték őket. Kicsit távolabb is állhatnál, kérlek!

– Nincs az Merlin.

– Jó.

A varázsló megint megforgatta a kezében a tört, amin megcsillant a lemenő nap fénye. Kinyitotta a szelencét, amiben ott feküdt a medál, és amin ott fénylett Mardekár címere és a smaragdból kirakott kígyó. Draco megmozgatta a nyakát, keményen ragadta meg a markolatot, aztán egy lendületes csapással egyenesen belevágta a medálba. Gyors volt, minden erejét beleadta, és pontosan középen találta el a tárgyat.

Hermione kényszerítette magát, hogy odanézzen. Nem tudta, hogy varázslatokkal sikeresen meg lehet-e ölni egy horcruxot, de a tőrnek határozottan volt értelme. Hevesen dobogó szívvel várta az eredményt.

Fémes csattanás hallatszott.

A tőr hegye átszakította a címert és keresztüldöfte nemesfémet. Úgy hatolt át a medálon, mintha semmilyen akadályt nem jelentett volna neki. Draco kezében megremegett a tőr. A varázsló ádáz tekintettel forgatta meg a pengét, mintha személyesen ő maga állt volna bosszút. Összeszorította az állkapcsát, amikor nem látott semmi változást a sötét energiában, ami körülvette a tárgyat. Elővett egy fiolát a zsebéből, közben a fogával kirántotta a sárkányvért tartalmazó kristályüvegcse tetejét, aztán egyenesen a tárgyra öntötte az egészet. Kirántotta a tőrt és újra beledöfött a fémbe.

A medál megrázkódott, és úgy vergődött a kis szelencében, mintha valamiféle roham kapta volna el. Draco keze átvette azt a mágiahullámot. Ezzel egy időben velőtrázó sikoly hallatszott egyenesen a medál belsejéből. Hermione a fülére szorította a kezét, annyira emberi volt, pontosan olyan, mint aki az életéért küzd. Velőtrázó. Kíméletlen. Draco könyörtelen tekintettel figyelte a medált, legszívesebben újra lecsapott volna rá, de ez csak egy tárgy volt. Kínzó halálsikolyt sűrű, fekete massza követetett, ami beterítette az egész szelencét. Aztán hirtelen csend lett.

Senki sem mozdult, mintha a levegő is megállt volna. A nyomasztó átok hatása megtört, ahogy Draco kihúzta az ezüst tőrt a medálból. A tőr pontosan olyan fényesen és élesen csillogott, ahogy korábban is. Füst szállt ki a szelencéből, aztán csak a deformált Mardekár-medál maradt. A varázsló a tőr hegyével megpiszkálta a tárgyat, de már nem érezte azt a sötét, csábító és megrontó érzést, mint korábban.

Hermione csak figyelte az eseményeket, de nem szólalt meg. Döbbentem figyelte a megsemmisített horcuxot.

– Vége van – mondta félhangosan a varázsló.

A boszorkány csak bólogatott, aztán leült a fűbe. Még ennyire soha nem könnyebbült meg. A hirtelen rátörő érzések könnyeket csaltak a szemébe. Draco időközben hasonlóan fellélegzett, megszabadult a halálfalótalárjától. Olyan, de olyan jó érzés volt ez, hogy meg sem tudta volna fogalmazni. Ez hamar elpárolgott, amikor megpillantotta a lányt.

– Jól vagy? – kérdezte Draco.

– Nem tudom. Olyan gyorsan történt minden – szólalt meg a boszorkány, miközben maga elé meredt és a körmeit piszkálgatta.

– Elpusztult – erősítette meg a mágus, és felemelte a láncot. A hatalmas lyukon átlátott, és még a napfény is átsütött rajta. – Mit gondolsz ez talán jó belépőjegy a haverjaid közé?

Hermione idegesen nevetett fel, aztán kitörölt egy kósza könnycseppet, és úgy érezte, hogy nem bírja abbahagyni a nevetést

– Merlinre, ezt nem hiszem el – mondta végül a lány. – Nem hiszem el, hogy csak úgy leszúrtad.

– A mantikór méregnek gyakorlatilag nincs ellenszere. A sárkányvérről pedig tudjuk, hogy az egyik legmágikusabb anyag, amivel dolgozhatunk. És ahogy mondtad a koboldezüst pedig minden mágiát magába szív – fejezte be a magyarázatot Draco, aztán a kezében megforgatta a tőrt, ami most is ugyanúgy nézett ki, mint ahogy előtte.

– Még most is hihetetlen.

– Muszáj volt megpróbálni – jelentette ki a fiú határozottan. – Nem akartam, hogy hetekig vagy hónapokig cipeljük ezt. Elvittük volna Potterhez és Weasley-hez. Csak útban lett volna, aztán csak bonyodalmakat okozott.

– Gondoltad, hogy sikerül?

– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Na jó, talán egy kicsi részben gondoltam, hogy működni fog.

– Jó, akkor próbáljunk meg másról is beszélni. Mindent megvan, ami kellett? – kérdezte Hermione. – Nem nagyon tettem hozzá ehhez az akcióhoz sokat, de te hatékonyabb voltál a felszerelés összeszedésében.

– Úgy számolom, hogy körülbelül egy évnyi készíthetünk el ebből – szólalt meg Draco némi számolgatás után. – Persze ez attól függ mennyire vagyunk képesek takarékoskodni ezzel. Csatlakozik-e hozzánk valaki, mennyiszer sérülünk meg… Ez csak egy átlag, amit számoltam.

– De folyamatosan tartani kellene a készlet szintet, szóval amikor és ahol tudunk, muszáj mindent pótolni.

– Ez remek ötlet – helyeselt Draco.

– Egyelőre nem megyünk sehova. Csak a mugli környékre, és nincs több izgalom.

– Ez még csak most kezdődik, Granger.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Az Azkaban hamarosan elesik. Ez volt a harmadik lépcső, a negyedik pedig a Minisztérium. A bázis pedig a Malfoy-kúria lesz, aminek nagyon, de nagyon nem örülök. Ez viszont azt jelenti, hogy a szüleimet életben kell hagyniuk. Nélkülük a kúria lezár, és senkit sem enged be, illetve ki – mondta Draco. – Csak egy utód oldhatja fel ezeket a bűbájokat.

Hermione halkan bólogatott.

– Addig koncentráljunk a felkészülésre – mondta végül a lány.

– Van még idő.

– Jó, sétáljunk haza – vetette fel Hermione. – Ennyi izgalom nekem mára elég.

– Nekem is.

hozzászólások: 0