3. fejezet
Mugliknál

Draco sötét öntudatlanságban töltötte a következő napot, s az azt követőn hol ébren volt, hol álomtalan, ideges álomban vergődve feküdt az ágyban. A tüdeje lassan gyógyult, az izmai még mindig merevek voltak. A fájdalom és a köhögés megkeserítette a pihenését. Még nem gyógyult fel teljesen Potter kicseszett átkából sem, így minden sokkal nehezebben ment. De volt ennél rosszabb is.

Sokszor összerezzent, amikor elment valaki a gyengélkedő előtt, de Madam Pomfreyn kívül senki sem jött be hozzá. Bár így is szerencséje volt, hogy nem küldték egyenesen az Azkabanba az apja mellé. Micsoda fogás lett volna a Főnix Rendjének. Ám ezzel csak áltatta magát. Egyik álmában Rémszem Mordon kísértette, aki ezúttal kíméletlenül megátkozta, aztán elhurcolta a gyengélkedőről, a másikban Granger tette ugyanezt a lobogó, hullámzó hajzuhatagával vagy megjelent előtte, amikor a lángok körülzárták a Szükség Szobájában, és a kezét nyújtotta neki. Egyik sem volt kimondottan jó álom.

A hírek elkerülték. Madam Pomfrey is csak a gyógyítására koncentrált. Komor arccal figyelte a mágikus vetületét a testének. Nem szóltak egymáshoz. Egyedül egy alkalom volt kivétel, amikor a javasasszony szűkszavúan közölte vele: Dumbledoret eltemették az iskola területén. A fiatal férfi nem kérdezett semmit, csak befordult a fal felé, s megpróbált tudomást sem venni a külvilágról. Aztán újra elaludt.

Mire újra felkelt délután lett, s amikor kinyílt az ajtó Hermione lépett be rajta. A mardekáros összerezzent, de gyorsan úrrá lett a zavarán. Draco erőtlenül felemelte a fejét, de rögtön le is hajtotta a párnára. Fekve kevésbé volt elviselhetetlen a fejfájása. A boszorkány besétált a szobába, gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd megállt az ágy mellett. Valami csomagot szorongatott a kezében, amit aztán letett az ágyra. Nyúzottnak látszott, szemei vörösek voltak a sírástól, de eltökéltsége felülírt mindent, amit érzett.

– Hamarosan indulunk – közölte színtelen hangon. – El tudsz készülni egyedül?

– Igen – mondta Draco, aztán felült az ágyban. Sokkal erőtlenebbnek hangzott a hangja, mint ahogy érezte magát. A bájitalok, bűbájok segítettek, azonban még kellett volna idő a gyógyuláshoz, amiből úgy tűnik nem maradt számára több idő.

– Elhoztam neked a ruháidat – szólalt meg Hermione.

– Hogyan jutottál be a klubhelyiségbe és a szobámba?

– Jóban vagyok egy házimanóval – közölte kurtán a lány, aztán folytatta. – Sajnos nem hozhattunk el sok mindent.

– Mintha érdekelne bárkit is – mondta Draco, majd megpróbált felkelni az ágyból. Ennyire szörnyen még soha sem szédült, kezével megtámasztotta a fejét, miközben mezítláb a

– Tévedsz – szólalt meg Hermione, aztán az orra alá dugta a Reggeli Prófétát. – Odalapoztam neked, ahol benne vagy.

A szalagcím szerint eltűntként kezelték őt. Draco majdnem felhorkant, ideges vigyorra húzta a száját. Kissé remegett a keze, amikor a kezébe vette az újságot. Gyorsan átfutotta a cikket… Feltételezések szerint valaki rajta ütött a Roxfortba betörő feketemágusokon, akik súlyos sérüléseket szenvedtek a támadás során. Őt pedig nagy valószínűséggel elhurcolták. Az esetet még mindig aurorok vizsgálták. Semmit sem tudtak az egészről.

– Iszonyatos ez a kép… – Azzal félredobta a lapot. Nem akart egyetlen egy mondatot sem elolvasni.

– Láttam ma az anyukádat – folytatta a boszorkány érzelemmentes hangon. – Alig pár órája ment el Dumbledore temetése után. Lefátyolozott arccal, feketében volt, nem beszélt senkivel, csak McGalagonnyal. Együtt mentek fel az igazgatói irodába. Egyébként az aurorok átkutatták miattad az egész Tiltott Rengeteget, de csak az összeszaggatott talárodat és vérfoltokat találtak.

– Miért mondod el ezt nekem?

– Mert gondoltam szeretnéd tudni, hogy a szüleid lehet halottnak hisznek – mondta remegő hangon és egy kicsit vádlón. – Téged ez nem érdekel?

Draco egy pillanatra ránézett, de nem szólt semmit, aztán lesütötte a szemét. A boszorka ajka megremegett, viszont nem tett semmilyen megjegyzést sem a fiatal varázsló szótlanságára. Különben is túlságosan is ideges volt.

– Mit számít, hogy mit gondolok? – nyögte fáradtan.

– Biztonságban vagy, egyelőre – közölte végül a boszorkány. – Még aznap este kimentem a Rengetegbe…

– Bolond vagy, Granger.

– Nem egyedül mentem, hanem Kingsleyvel, Lupinnal és Rémszem Mordonnal – folytatta a lány a színtelen hangon. – Mindenki elmenekült, de úgy tudjuk mindenki súlyos sebeket szerzett. Bellatrix nagynénéd valószínűleg…

– Mi lenne, ha ezt nem mondanád el most? – csattant fel Malfoy mérgesen. – Nekem ő nem a nénikém. Érted?

– Persze, értem.

– Remek.

– Nézd, megteszem, amit tudok, és…

– Nem tudok lelkesedni a helyzetemért – szakította félbe a varázsló idegesen. – Ez nem a te hibád, Granger.

– Beszélnünk kell. És nem csak erről, hanem sok másról is. – Hermione igyekezett türelmes lenni, de se idejük nem volt, se elég lehetőségük, hogy ezt részletekbe menően kitárgyalják.

A szoba kongott az ürességtől, a feszült csendet a legtávolabbi sarokban is lehetett érezni. Draco nem szólt semmit, hanem komoran maga elé bámulva gépiesen mozgott.

– Honnan tudsz a horcruxokról? – tette fel a kérdést egyértelműen Hermione. Draco egy kicsit megborzongott a kérdéstől.

– Csak így hirtelen? Semmi bemelegítő kérdés? – horkantott fel a mardekáros.

– Mire várjak még szerinted? – emelte fel a hangját a boszorkány. – Sokat kockáztatok miattad, ezt el ne felejtsd. Tudni akarom, hogy megéri ezt az egészet.

– Minden titkomat nem fedem fel…

– Csak hiszed. Van még az igazságszérumból.

– Fenyegetsz?

– Nem, csak közöltem – húzta ki magát Hermione.

– Legyen elég annyi, hogy hajlandó vagyok segíteni – szólalt meg hidegen a mardekáros. – A megfelelő időben és megfelelő helyen el fogok mondani neked mindent.

– Hajlandó vagy segíteni? – horkantott fel megvetően. – Micsoda pálfordulás, komolyan mondom… megható.

– Ha nem tartoznék neked, akkor már régen nem lennék itt. – Draco miután elmondta ezt, rögtön tudta, hogy mekkora marhaságot mondott. Nagy nehezen összeszedte magát megigazította a ruháját, és bekötötte a cipőjét.

– Tényleg? Mozogni is alig tudsz. Én vagyok az egyetlen esélyed.

– Talán igen, talán nem.

– Na, ide figyelj! – rántott pálcát, majd a fiú nyakának szegezte. Dracót zihálva, kissé zavart tekintettel nézett, amikor a feje koppant a falon. Hermione szeme szikrákat szórt. – Sok forog kockán, túl sok, és nem fogok szórakozni.

– Megölsz? – kérdezte, majd idegesen felnevetett. – Akkor nem tudod meg, hogy mit tudok.

– Dehogy – csóválta meg a fejét a boszorkány, majd megforgatta a szemét. – Ahhoz ez túl értékes információ, amit tudsz. Ezen áll vagy bukik minden. Nem is tudod mennyire nehéz helyzetben vagyunk.

– Gőzöd sincs a legilimenciáról, sem az okklumenciáról, és nincs Veritaserumod sem. Mégis mivel akarsz rávenni, hogy mondjam el, amit egyelőre nem akarok?

– Egy regiment varázslatot kipróbálhatok rajtad.

Draco keserűen felnevetett.

– Komolyan? De te nem ilyen vagy. Nem lennél képes kínozni. És az igazság az, hogy én sem lennék képes rá – válaszolt síri hangon. – Tudom, mi volt a napló, amit a Weasley lány megtalált. Láttam. Ennyi elég egyelőre?

– Elmegyünk ma vagyis most.

– Jól van.

Hermione leeresztette a pálcáját. Draco vett egy mély levegőt, majd leült az ágyra. Annyira gyenge volt még, és annyira maradt volna még az ágyban. Össze kellett szednie magát. A boszorkány kifejezéstelen arccal, karba tett kézzel várta, hogy a fiú ne csak üljön ott.

– A fiáker nem fog sokáig várni, Malfoy, esni fog és ennél jobb időpont nem lesz az indulásra.

– És miket viszek magammal?

– Nagyjából csak ruhákat és néhány pipere holmit, de nem néztem meg őket. A többit az édesanyád hazavitte.

– Értem. És az erszényem?

– Sajnálom, de nem…

– Akkor mégis miből fogok boldogulni a mugliknál? Ingyen, a két szép szememért nem hinném, hogy segítenének.

– Megoldom – válaszolt kurtán a boszorka. Draco csak nézett rá, de nem szólt egy szót sem. Túlságosan is nehéz lett volna vele vitatkozni és túlságosan is fáradt volt hozzá.

– Persze…

– Vedd fel a pulóvert, addig összeszedtem azokat a dolgokat, amik kellenek még, mielőtt elindulunk.

– Rendben.

– Amennyire lehet, észrevétlenül kell kijutnunk, szóval igyekezz minél kisebb feltűnést kelteni.

– Rendben, majd szólok a rajongótáboromnak, hogy maradjanak távol.

– Nagyon vicces, Malfoy! – Azzal Hermione magára hagyta varázslót a szobában.

Draco nagy nehezen nekiállt felvenni a pulóverét. Lassan ment, és a fájdalom miatt most sem volt kellemes. Mikor végre becsatolta fekete talárjának a csatját megkönnyebbülve dőlt neki a feltornyozott párnáknak és várt. Fél órával később Hermione és Madam Pomfrey bejöttek a helyiségbe. A javasasszony kifejezte aggodalmát Draco állapotával kapcsolatban.

– El kell mennünk – mondta Hermione. – Az élete múlik rajta.

– Nos, rendben. Idd meg ezt! – fordult felé Madam Pomfrey. – Ez erőt ad, három óráig nem fogsz fájdalmat érezni. De után… Mindent leírtam, a bájital összetevőit is, vigyetek magatokkal bőségesen. Vigyázzatok magatokra!

– Köszönöm – mondta Draco.

A javasasszony csak bólintott egyet.

– Indulhatunk?

Draco gyorsan felhörpintette a zöld, gőzölgő bájitalt, égette a torkát, keserű volt, de kényszerítette magát, hogy minden egyes cseppjét kiigya. Megrázkódott, amikor a főzet melege szétáradt a testében.

– Indulhatunk – mondta rekedten. Majd Madam Pomfreyhez fordult. – Köszönöm!

A javasasszony csak némán megrázta a fejét. Hermione még egyszer megköszönte a segítséget. Viszont váratlanul előkapta a pálcáját, olyan hirtelenséggel mondta ki a varázsigét, hogy még Draco is meglepetten nézett rá.

– Exmemoriam! – hangja nem remegett, de utána szörnyen rosszul érezte magát. Amíg Madam Pomfrey kifejezéstelen tekintettel a semmibe bámult, addig ők kimentek a helyiségből. Vagyis Hermionának leginkább magával kellett húzni a döbbent fiút. Draco értetlenül nézett a boszorkányra, aki karvalyként kapaszkodott bele, majd elkezdte vonszolni maga után a folyosóra.

– Mi a jó fészkes hippogriff, Granger? – kérdezte Draco sipító hangon. Még őt magát is meglepte ezzel a hanggal.

– Nem tudhat rólad senki sem – mondta a boszorkány, karba kellett tennie a kezét, hogy ne remegjen annyira. – Gyere már most!

– Mindenkin emléktörő bűbájt hajtottál végre?

– Nem – rázta meg a fejét. – Csak, akin szükséges volt.

– De hát…

– Fogd be, Malfoy! Változott a terv.

– Mi? Miért?

– Kicsit rázós lesz elhagyni Roxfortot. Most kaptam meg Kingsley patrónusát. Mindenkit ellenőriznek kifelé menet – közölte a boszorkány. – Nem kockáztathatunk.

– Ezt most hogyan?

– Bízol bennem?

– Félek tőled, cseszd meg! – morogta a fiú. – Most ártalmatlanítottál egy ártalmatlan javasasszonyt. Velem mit csinálsz? A bűnös halálfalóval?

– Betapasztom a szádat. – A boszorkány a saroknál a falhoz nyomta a mardekárost, kinézett a folyosóra. A hollóhátas diákok elmentek a folyosón. – Mehetünk!

– Hová megyünk?

– A fiákerekhez nem mehetünk. Most jön a C tervem.

– Volt B is?

– Azt elvetettem.

– Akkor?

– Emlékszel elsős korunkban hogyan jöttünk be Roxfortba? – kérdezte Hermione.

– Persze.

– Na, most ott megyünk ki – közölte a boszorkány, miközben betuszkolta Dracót egy falikárpit mögé, ahonnan egy átjáró nyílt egy másik folyosóra.

– Őrült vagy!

– Mindenkit átvizsgálnak – közölte egy kicsit zihálva. – Aurorok, szülők, rokonok és valószínű néhány halálfalók is van a tömegben. Nem akarok kockáztatni, és nem bízom senkiben. Állj meg egy kicsit!

– Mire készülsz?

– Feltűnő a hajad.

– Ne nyúlj a hajamhoz!

– Sajnálom! – vonta meg a vállát, majd feketére változtatta a fiú haját, és meg is hosszabbította. Majd jó néhány pattanást bűvölt Draco arcára, elvarázsolta kissé az orrát is. Mikor elkészült, éppen elhaladtak egy lovagi páncél mellett, a mardekáros egy pillanatra megszemlélte a lány művét.

– Úristen! Úgy nézek ki, mint egy hormonzavaros Piton ivadék.

– Sajnálom. Óvatos vagyok – mondta Hermione.

– Magadat miért nem varázsolod el? – kérte számon Draco.

– Engem nem köröznek.

– Még.

– Fogd már be! – rivallt rá, majd elővett egy régi pergament a zsebéből. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok.

– Igen, Granger, nagyon rosszban. Mi a franc ez? – meredt meglepetten a térképre. A boszorkány intett, hogy fogja be a száját. Draco engedelmesen zárta össze az ajkait.

– Kövess, és hagyd abba a kérdezősködést! – utasította rendre Hermione, majd előre ment, s körülnézett a folyosón, aztán intett a fiatal férfinak, hogy kövesse.

– Az egy térkép?

– Nem, szabásminta…

– Vigyázz! – mondta fiú, majd még éppen az utolsó pillanatban rántott el a lányt, mielőtt egyenesen belegyalogolt volna a semmibe. – Én nem erre az útra emlékszem.

– Mert kerülőúton megyünk.

– Komolyan?

– Nem tudtam, hogy ez ennyire veszélyes…

– Talán ezért nem járt erre senki sem. Lumos! – szólalt meg a varázsló, majd jó néhány fénygömböt varázsolt maguk elé, ami mutatta az utat a sötétben. – És most merre?

– Lefelé.

– Jól van.

A kísérteties csendben, ütemes léptekkel haladtak egyre mélyebbre Roxfort gyomrában. A lánynak borsózott a háta a hidegtől, Draco pedig egyelőre a perceket számolta, hogy mikor múlik el a főzet hatása.

– Nem követnek? – kérdezte halkan.

– Nem – rázta meg a boszorkány. – A következő kilépőnél van egy folyosó. Ott fogunk tovább menni. A csónakoknál nincs senki.

– Van ötleted, hogyan tudunk feltűnés nélkül kihajózni?

– Emlékszel az időjárás varázslatokra bűbájtanon?

– Igen, de az jövőre lett volna gyakorlati tananyag. Így sajnos a gyakorlatra nem emlékezhetek, mivel még nem történt meg.

– Mit szólnál, ha előbb tanulnád meg hogyan kell szörnyen nagy ködöt csinálni?

– Nincs más dolgom – vonta meg a vállát. – Tanítsd meg, hogyan kell!

Hermione halk magyarázással töltötte az út háta lévő részét, amikor kiértek a csónakokhoz, megálltak a parton, és egymásra néztek. Mindketten elszántan bólintottak. Draco kicsit viccesen nézett ki az új kinézetével, de az arca már majdnem visszakapta az eredeti formáját, s haja is kezdett világosodni, mintha nem tűrne meg semmilyen varázslatot sem egyetlen tejfölszőke hajszála sem.

– Készen vagy?

– Igen.

– Amictus nebulae – mondták ki egyszerre a varázslatot. A pálcákból hirtelen robbant ki a varázslat, mintha egy nagy erejű természeti csapást szabadítottak volna el. Alig bírták tartani a pálcákat, mire vége lett, Draco zihálva a térdén támaszkodott, s Hermione mellé lépett.

– Minden rendben? – kérdezte Hermione, majd ösztönösen rátette kezét a fiú hátára. Draco összerezzent az érintésre, aztán felegyenesett.

– Igen – bizonygatta, de inkább magának, mint Grangernek.

– Menjünk! – szólalt meg ismét, aztán tett pár lépést előre.

– Jól van.

– Be tudsz szállni a csónakba?

– Legjobb lesz, ha befekszünk – mondta a varázsló. – Ha mégis szemet szúrna valakinek egy csónak, inkább gondolja azt, hogy nincs benne senki. Láthatatlanság bűbáját ismered?

– Sosem próbáltam.

– Most én tanítok neked valamit, Granger! – A hátába hasító fájdalom ellenére kiegyenesedett, majd levette a talárját.

– Mire készülsz?

– Csinálunk egy láthatatlanná tévő köpönyeget.

– Ennyi idő alatt nem fogjuk létrehozni egy olyat – jelentette ki határozott meggyőződéssel Granger.

– Nem lesz tökéletes, nem tart sokáig, de megvéd minket – magyarázta Draco.

– Jól van.

Most Dracón volt a sor, hogy elmondja Hermionénak, hogyan is működik a bűbáj. Küzdött a köhögés ellen, de eltökélt volt. A lehető legprecízebben mutatta meg a mozdulatot, és mondta ki a varázslatot. A barnaszemű lány mohón figyelte, mintha csak szívná magába a tudást. Pontosan olyan volt, mint az órákon. Megint csak egyszerre ejtették ki a varázslatot.

– Impersipcuus!

– Egész jó lett – rázta meg a talárt a fiú. – Válassz egy csónakot és feküdj bele!

– Azt hittem, én vezetem a szökést.

– Komolyan ezen akarsz vitázni? Végrehajtottunk két RAVASZ szintű varázslatot, amiről még hallanunk sem lett volna szabad… kicsit túloztam, de akkor is szökésben vagyunk. Erre most meg ezzel jössz?

– Jó, mindegy.

Elhelyezkedtek mindketten a csónakban. Kicsit szűkösen voltak, egymáshoz préselődtek. Addigra Draco teljesen visszaalakult az eredeti alakjára. Magukra terítették a fiú talárját, majd Hermione kimondta a varázslatot, s a himbálózó csónak lassan siklani kezdett a vízen. A két fiatal hosszan nézett egymás szemébe.

– Hamarosan nem szabad majd varázsolnod – szólalt meg Hermione. – Nem sokára elérjük Roxfort határát, aztán újra aktiválódik rajtad a nyomjel.

– Mennyivel vagy nálam idősebb, Granger?

– Ez most mit számít?

– Kíváncsiság.

– Csak pár hónappal – vonta meg a vállát, mintha ez lényegtelen információ lett volna. – De amíg nálunk leszünk, nem használhatod a pálcádat.

– Miért? Június 5-én betöltöm a tizenhetet.

– Elővigyázatosság.

– Marhaság.

– Nem az. Nem hívhatjuk fel a figyelmet magunkra. Kingsley elmondta, hogy a családod hosszabbítási kérelmet kért rád – magyarázta Hermione. – Már mindent elterveztem.

– Igazán beavathattál volna.

– Fidelius bűbájt fogunk használni. Az lesz az utolsó varázslat, egészen addig, amíg Weasleyékhez megyünk augusztusban. Ott aztán annyit varázsolhatsz, amennyit akarsz. Valószínűleg addigra már… nem fognak utánad nyomozni.

– Egyet árulj el!

– Micsodát?

– A barátaidnak mit mondtál rólam?

– Semmit – rázta meg a fejét. – Miért, mit mondtam volna? Hogy hazaviszek egy mardekárost magamhoz a nyárra?

– Egy jóképű mardekárost, hogy pontosítsak. Weasleynek biztosan felforrt volna az agyvize, Potternek pedig leesett volna a szemüvege.

– Ahh, ez most lényegtelen.

– Csak ugratlak.

– Tudom.

– Mikor érünk oda?

– Ahogy számolom pár perc múlva. Minden rendben veled?

– Hetek óta most vagyok a legjobban. – Dracót meglepte a saját őszintesége, de nem mondott többet. Granger fizikai közelsége éppen elég okot adott arra, hogy kellemetlenül érezze magát.

– Ki fogsz merülni a hoppanálás után – jegyezte meg színtelen hangon. – Nagyon gyorsan fog megtörténi, és szólnod kell, ha rosszul érzed magad.

– Jól van.

– Holnapra már jobban leszel.

– Ezzel magadat akarod nyugtatni vagy engem?

– Mindkettőnket – vallotta be Hermione. Iszonyatosan nagy kockázatot vállaltak ketten ezzel az akcióval. Persze önzően magára vállalhatta volna az egész felelősséget, de tudta, hogy a szürke szemű varázslónak is éppen annyi vesztenivalója van, mint neki.

Sokáig siklottak a vízen, a némaságban, egészen addig, amíg a csónak nekiütődött a partnak. Mindketten egyszerre ültek fel. Körülöttük mindent ködbe burkolt a varázslatuk.

– Azért nem semmi ködöt csináltunk – szólalt meg Draco, miután szemügyre vette a vastag ködbe burkolt környéket. Még a fény sem jutott át rajta.

Hermione elmosolyodott. Más helyzetben szétvetette volna a büszkeség, kihúzta volna magát, de most nem volt ilyesmire idő.

– Gondolod, hogy észrevették? – kérdezte a varázsló.

– Nem kizárt, de túl sokan vannak még Roxfortban ahhoz, hogy visszakövessék a bűbájt. Induljunk tovább!

Csendben haladtak a keskeny csapáson. Majd elérkeztek egy részhez, ahol egy hatalmas lyuk tátongott Roxfortot körbe ölelő kerítésen.

– Honnan tudtál erről? – kérdezte a varázsló.

– Lupinnal csináltuk – mondta a boszorkány. – Ha elmentünk, akkor tíz perc múlva újra visszaállt a régi állapotba.

– Félek megkérdezni, hogy milyen terveid voltak még.

– El sem mondanám.

Pár méterrel később elérték a határt, ahonnan már lehetett hoppanálni. Hermione hevesen dobogó szívvel ragadta meg a varázsló karját.

– Felkészültél?

– Mióta van meg a jogosítványod? – kérdezte Draco.

– Elég régóta. Kitűnőre vizsgáztam.

– Hát persze, hogy igen…

– Akkor indulhatunk, Malfoy?

Draco csak bólintott egyet.

A hoppanálás nem volt túl kellemes, főleg mert Draco nagyon gyenge volt. Ugyan a bájital sokat segített, de mire megérkeztek szinte teljesen elment a hatása. Pontosan úgy, ahogy Hermione korábban megjósolta. Draco ennyire lassan soha nem gyógyult semmilyen sérülésből. Sajogtak az izmai, még mindig nehezen lélegzett, tele volt zúzódásokkal, sebekkel, és maga az utazás is megviselte. Minden erejét össze kellett szednie, nehogy megroggyanjon a térde. Nem akarta Grangernek azt az örömet megadni, hogy lássa őt összecsuklani.

Noha semmit sem tudott arról, hogy mit érez a boszorkány vele kapcsolatban, mégsem tudott pozitívan gondolkodni. Még mindig nem volt biztos benne, hogy akár egy pillanatig is megbízhat benne. Ugyanakkor ismerte a lányt… Mindig a Nagyobb Jó érdekében cselekedett. Bátor, hőslelkű griffendéles… A fejébe nyilalló fájdalomtól nem tudott tovább elmélkedni ezen. Becsukta a szemét egy pillanatra és mély levegőt vett. Már maga a tudat is, hogy egy boszorkány védelmére kell bíznia magát, feldühítette. Bár fordítva lett volna… Nevetséges… Mikor kérte volna Granger az ő segítségét? És segített volna? Nos, egyáltalán nem volt ebben biztos.

Micsoda egy rohadt helyzet. Madam Pomfrey szerint még a gyengélkedőn kellett volna maradnia, és most az egyszer Draco szívesen hallgatott volna a javasasszonyra. Azonban egyáltalán nem volt választása. Még mindig görcsösen kapaszkodott Hermione karjába, és ez kezdett egy kicsit zavaró lenni. Sötét volt a helyiség, ahova érkeztek. Itt lakna Granger? – tűnődött kissé kábán. A boszorkány felkapcsolta az asztali lámpát. Borostyánságra fény töltötte be a helyiséget.

Draco hunyorogva körbenézett. Az első gondolata az volt, hogy mennyire kicsi is a lány szobája, legalábbis az ő lakosztályához képest a kúriában. Furcsa, nem is vágyott oda vissza. Pedig most már anyja készülne a születésnapi ünnepségre, meghívná a rokonokat, barátokat… Hülye vagy, Draco! – korholta magát. Milyen ünnepség, amikor az apja még mindig az Azkaban volt? És a helyzet biztosan megváltozott mióta mindenki tudja, hogy ő szőrén-szálán eltűnt vagy meghalt, vagy ki tudja mi lett vele. Az ügyes trükk, a hír a Reggeli Prófétában, a szaggatott talár és a vérfoltok… Alapos volt, már ami Bellatrix nénikéjét és Greybacket illeti. Most már érdekelte milyen sérüléseket szenvedtek a halálfalók, akiket hátrahagyott. Egy kis szerencsével soha nem fogják kideríteni, hogy mi történt valójában azon a zűrzavaros éjszakán. És ezzel elég időt szerzett magának.

A két fiatal még mindig egymásba kapaszkodva állt a helyiség közepén. A fiú kissé erőtlenül futtatta végig a tekintetét a szobán. Otthonosabb volt, mint képzelte, meghittebb, rettenetesen más, mint amit ő maga megszokott, de ez is valahol tükrözte Grangert magát. Hermione elengedte Dracót, aki most érezte igazán mennyire gyenge is. Megkapaszkodott az íróasztal szélében, majd igyekezett másra figyelni. A boszorkány körbement a szobában, kulcsra zárta az ajtót, bűbájokat mondott ki, amitől nem hallotta őket senki. Furcsa volt látni mennyire otthonosan mozog ezen a helyen. A fiatal varázsló irigykedve figyelte a varázslatok fényeit, ahogy betöltik a szobát.

Csend volt, mély csend, és csak a saját lélegzetüket hallották. Draco halkan felsóhajtott, mégis legszívesebben Roxfortban maradt volna a Mardekár klubhelyiségében. Szép álom… Vajon Granger miért akarja ennyire védelmezni? Csak a horcruxok miatt? Ennyire nem lehetettek fontosak azok a horcruxok, amiről jóformán azt sem tudta pontosan micsodák. Feltételezte, hogy a Főnix Rendje tud róla, de ez nem túl valószínű. Újra beléhasított a fejfájás.

– Jól vagy, Malfoy? – kérdezte halkan, s ezzel kizökkentette a mélázásból. Draco felemelte a fejét, aztán egyenesen a lány szemébe nézett.

Miért is nézett ki ennyire rémültnek? A bátor griffendéles, aki csapdába ejtett egy mardekárost. Gyűlölt adós lenni, de mit tehetett ez ellen? Ezt nem érthette senki csak az, aki ebbe a világba született bele. Az adósság, az adósság… az életével tartozott a boszorkának. Eltéphetetlen, mágikus szerződés, amit csak egy olyan tett oldhat fel, ami legalább olyan mértékű, amit Hermione tett érte. Draco kész volt megfizetni ezt az árat, valamikor… valahol, de addig is együtt ragadtak ebben a zűrzavaros helyzetben.

– Remekül vagyok – válaszolta rekedten. Magát is meglepte mennyire erőtlen a hangja, mintha egy éve nem szólalt volna meg.

– Nem úgy nézel ki – közölte kíméletlenül, nem akart sem hazudni, sem köntörfalazni. – Sajnálom, amiért ennyire korán el kellett jönnünk. De nem várhattunk tovább…

– Nem muszáj magyarázkodnod.

– Nézd, nem akarom, hogy a lekötelezettemnek érezd magad, de…

– De megegyeztünk. Tudom, emlékszem rá nagyon is jól. Ne gyere nekem ezzel a lelkiismeret szarsággal, mert sem hangulatom, sem erőm nincs ezt végighallgatni. Te is döntöttél, én is döntöttem… Kár erre tovább szavakat vesztegetni. Inkább azt mondd meg, mennyi ideig leszünk itt?

– Bill és Fleur esküvőjéig – mondta a boszorkány. – Augusztus elejéig pontosan.

Draco egy apró bólintással jelezte, hogy megértette és kiszámolta mennyi időt kell itt tölteniük.

– Az baromi sok idő – mondta végül kissé elcsigázottan.

– Az.

– Azért nem kellett volna magadra vállalnod az őrzésemet, hogy én legyek a plusz egy főd az esküvőn.

Hermione a fiú szemébe nézett, aztán halványan elmosolyodott. Rossz poén volt, de legalább mintha kicsit oldódott volna a feszültség kettejük között.

– Jobban szeretem szemmel tartani a partnereimet – szólalt meg végül a lány is tovább szőve a poént. – Biztos jó, ha ennyit állsz?

– Mivel nem mondtad meg hol helyezhetem kényelembe magam, így…

– Jézus, Malfoy! Ne legyél már ennyire…

– Jól nevelt?

– Idiótát akartam mondani. Oda ülsz, ahova szeretnél – mondta Hermine, aztán folytatta a varázslatokat. – Mondanám, hogy érezd magad otthon, de…

– Hagyjuk.

– Mindjárt odaadom a bájitalodat.

– Jó – felelte szűkszavúan.

– Addig nyugodtan lefeküdhetsz az ágyamra is, ha úgy jobb – javasolta végül. – Mindjárt elkészítem a tiédet.

– Inkább csak üldögélek – mondta némi mérlegelés után. Semmi kedve nem volt Granger ágyába feküdni, bár soha nem volt még ennyire csábító a fekvés gondolata. – Egy szobában fogunk aludni?

– Miért, mitől félsz?

– Mit fognak szólni hozzá a szüleid? Távol álljon tőlem, hogy bármi mást feltételezzek, de a mugli szülők sem olyan lazák, mint a varázsló szülők. Felénk nem igazán nézik jó szemmel az ilyesmit. Tudod, merev szabályok, kötelességek, hagyományok, rémesen unalmas.

– Semmit nem fognak szólni – közölte Hermione, de nem nézett Draco szemébe. Csak gépiesen lekezdett mindent rendbe tenni a helyiségben.

– Ilyen gyakran alszanak itt fiúk a szobádban?

– Nem fognak rólad tudni a szüleim – válaszolt végül. – Így senki sem fogja megkérdőjelezni, hogy ki hol és mikor alszik.

– Ravasz, de mégis hogyan titkolsz el majdnem két hónapig? Varázslatokat nem használunk. Láncra verve mégsem tarthatsz, letakarva egy lepedővel semmiképpen.

– Hamarosan elküldöm őket – szólalt meg egy rövid szünet után.

– Miattam?

– Dehogy – rázta meg a fejét. – Csak magadra tudsz gondolni? Mindegy, ne válaszolj! Mit gondolsz, mennyi idő van addig, amíg a Tudjukki át nem veszi a hatalmat és megbuktatja a Minisztériumot?

– Nem sok – mormolta a fiú, majd meggyőzve saját magát levette a cipőjét és elfeküdt az ágyon. Mennyire kényelmes volt, mennyire felüdítő, mintha ez lett volna élete legjobb döntése. – Talán csak hónapok… Lehet, hogy a nyár végére meg is történik.

– Én is így gondolom – bólintott Hermione, miközben folyamatosan rendezgette a szobát. – És kik lesznek az elsők, akiket ki fog emelni a társadalomból?

– A mugli születésűeket.

– Pontosan. Akik nem állnak át, azokat eltapossák, vagy csak simán eltűntetik. Valószínűleg kiemelt helyen leszek azon a listán, és nem akarom, hogy a szüleimnek bajuk essen.

– Potter csinos kis célkeresztet rajzolt a hátadra – mondta a varázsló.

– Ha ő nem lenne is veszélyben lennék.

A fiatal varázsló becsukta egy pillanatra a szemét. Bűntudat kavargott benne, nem értette miért érzi ezt. Mostanság olyan sok érzés, benyomás érte, amivel nem tudott mit kezdeni. Úgy gondolta ez csak a kezdete annak, amit Dumbledore halálának éjszakáján elindított.

– Tudod, én nem akartam ezt – szólalt meg a varázsló.

– Micsodát?

– Nem akartam halálfaló lenni.

– Valóban nem? – kérdezte Hermione, miközben karba tette a kezét. Kirázta a hideg.

– Talán régen igen, de most már nem.

– Elmondod, hogy mi történt?

– Apám bukása után, ez volt a családom büntetése, és egy lehetetlen feladat nekem… Talán lett volna megoldás, valami más út… Nem tudom – kényszeredetten nevetett fel. – A Tudodki tudta, hogy képtelen leszek teljesíteni a feladatomat. Talán még abban is kételkedett, hogy képes leszek a volt-nincs szekrényt megjavítani. Neki mindegy volt élek-e vagy nem… De Piton pedig megtette helyettem.

– Nézd én…

– Ne mondj semmit, kérlek! – szakította félbe Draco. – Csak egy kis őszinteségi rohamom van. Annyira… Mindegy. El sem hiszem, hogy itt vagyok.

– Hova akartál menni Roxfortból?

– Nem tudom – nevetett fel halkan a fiú, majd megmasszírozta az orrnyergét. – Talán külföldre, amíg még lehet.

– Végül is ez egy menekülő út, nem? – kérdezte Hermione, majd lepedőt varázsolt az ágyra, amit Dracónak szánt, párnákkal, takarókkal. Aztán a két utazóládához sétált, ezeket korábban előreküldre Dobbyval, mielőtt megérkeztek volna. Kinyitotta a sajátját, amiből elővett egy halványzöld folyadékot tartalmazó üvegcsét, amit Madam Pomfrey készített össze nekik, majd varázsolt egy poharat és kitöltötte.

– Igaz – válaszolt a fiú. – Ez valóban egy másik út.

– Fel tudsz ülni egyedül?

– Azt hiszem – mormolta, majd kinyitotta a szemét. Mellbe vágta a látvány, maga sem értette miért és hogyan. Hermione hajzuhatagát látta, a barna íriszét, ami ebben a fényben olyan különleges színben játszott, amilyet nem is látott, mintha tele lenne apró aranypöttyökkel. Szörnyen zavarban érezte magát, ahogy feltornázta magát az ágyban. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire le lehet robbanni egy kis kardozástól és egy kis füstmérgezéstől.

– Nem csodálkozom rajta, de holnapra jobban leszel.

– Nem úgy érzem.

– Van még pár kenőcs a ládámban – mondta a boszorkány. – Azok segíteni fognak.

– Nekem is van – sóhajtott fel Draco, majd egy hajtásra felhörpintette a keserű, émelyítő löttyöt. Minden erejére szüksége volt, hogy ne fintorogjon. – Amikor még kviddicseztem jól jött néhanapján. De… nem tudom bekenni magam.

– Segítek.

– Csak azért mondod, hogy megtapogathass.

– Hogyisne. Fel sem merül benned, hogy csupán az önzetlenség vezérel és semmilyen egyéb hátsószándék?

– Tekintve, hogy mennyire jóképű vagyok… Jaj, fáj, ha nevetni próbálok, de humor nélkül ezt képtelenség elviselni.

– A gyógyfürdő is fog segíteni. De majd csak holnap.

– Hmm, már az is tervben van, hogy meg is akarsz fürdetni? – vigyorodott el, aztán lassan visszafeküdt az ágyba. – Szeretem, amikor a hátamat mossák, de egy talpmasszázst se utasítanék el.

– Nem ilyesmire gondoltam. Csendes magányodban fogsz fürdeni. Esetleg kaphatsz egy gumikacsát.

– Gumikacsát? Azt minek?

– Varázslók…

– Tönkreteszed az álmodozásomat.

– Arról, hogy meg fogom mosni a hátad? Álmodj csak tovább.

– Szörnyen álmosító ez a főzet.

– Tudom.

– Te, Granger, most jut eszembe. Lehet el se hoztad a kenőcseimet.

– Nem tudom. Nem néztem meg, hogy Dobby mit pakolt be neked – sóhajtott fel a lány. – Úgy gondoltam semmi közöm hozzá.

– Bírtam azt a manót.

– Tényleg?

– Aha – ásított egyet. – Mindig jó volt hozzám, és én is jó voltam hozzá, sosem kértem, hogy büntesse meg magát. Amíg Szent Potter fel nem szabadította jóban voltunk, azóta nem láttam.

– Ne hívd így!

– Nekem mindegy.

– Próbálj meg pihenni! – kérte félhangosan.

– Tudod, szépek a szemeid.

– Félrebeszélsz és csukva van a szemed.

– Igaz.

– Aludj egy kicsit, aztán elvégezzük a Fidelius bűbájt. Lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre – mondta Hermione és az ajkába harapott.

– Ühümm.

– Nem akarod levenni a talárodat?

– Tudtam, hogy csak arra vársz, hogy levetkőztess – mosolyodott el Draco álomittasan.

– Felőlem abban alszol, amiben akarsz. Úgy gondoltam, így talán kényelmesebb.

– Nem tudom, miért ugratlak – szólalt meg álmatag hangon. – Látom, ahogy elpirulsz és ez vicces.

– Nem is pirultam el, és még mindig csukva van a szemed – világosította fel Hermione.

– Nem kell kinyitnom ahhoz, hogy tudjam, zavarban vagy Granger.

– Ugyan már. Miattad? – horkantott fel. – Nem hinném.

– Dehogynem… Egészen bizarr ez a szituáció. Veled kettesben…

– Annyira ezért nem bizarr.

– Gyakran rabolsz el mardekárosokat, és fekteted az ágyadba őket? – kérdezte egy nagy sóhajtás közepette.

– Nem raboltalak el, és te feküdtél az én ágyamba.

– Csapdába csaltál.

– Az sem.

– Akkor?

– Megmentettem az életedet.

– Jaj, ne is említsd.

– Pedig így van. Ezért segíteni fogsz nekünk.

– Megzsaroltál – mondta a varázsló. – Ez egy zsarolás.

– Te ajánlottad fel, hogy segítesz. Én csak egy megoldást mondtam.

– Hmm, nekem nem úgy tűnt.

– Melyik másik lehetőséget választottad volna? Elmentél volna a Renddel valahova, bezárhattak volna egy ismeretlen helyre vagy visszajuttattak volna a szüleidnek? A lángra kapott Szükség Szobája mennyire tűnik most már jónak?

– Utálom, amikor valaki ennyire okos.

– Mindegy. Miattam ne legyenek komplexusaid.

– Ugyanakkor veled normálisan lehet beszélni, nem vagy olyan gyökér, mint a barátaid. Nem is vagy hülye.

– Köszönöm – mosolyodott el halványan. Hermione figyelte az ágyában fekvő fiatal varázslót. Azt hitte ismeri, de semmit sem tudott róla. Ennyi éven át csak egyfajta arcát ismerte, most pedig lassan felszínre kerül más is.

– Tényleg aludni fogok – ásított egyet Draco. Ólmos fáradtság vette át hatalmat a tagjai felett, amiket már meg sem tudott mozdítani. – Ugye nem fogsz megfojtani álmomban? Most nem lennék képes visszavágni.

– Aludj inkább!

– Ne hagyd, hogy elvigyenek! – mormolta kissé összefüggéstelenül.

– Kik?

– A halálfalók – válaszolta, aztán már aludt is.

– Nem fognak elvinni – mondta Hermione határozottan, majd betakarta a mardekárost egy takaróval.

hozzászólások: 0