30. fejezet
Séta

– Nem egészen erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy mozduljunk ki – szólalt meg Draco. – Sokkal több ingerre számítottam, mint a környék, amit már kezdek egészen jól ismerni.

– Most csak sétáljunk – mondta a boszorkány. – És ne nyafogj már.

– És valami buli?

– Buli? – kérdezett vissza Hermione.

– Amit az a srác említett – emlékeztette Draco.

– Oh, a mugli barátom vagyis most már nem tudom hívhatnám-e annak, hiszen nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Nem… nem tudom – szabadkozott kissé zavartan. – Inkább nem. Nem lenne jó ötlet. Szerintem jobb, ha nem megyünk sehova.

– Miért is ne? Egy kis zene és egy kis tánc. Lazítás? – kérdezett vissza a fiú. – Te mondtad, hogy lehet.

– De nem erre gondoltam lazítás címén. Sajnálom, de szerintem ez nem jó ötlet – mondta a lány, aztán sóhajtott egyet.

– Ez sem lenne veszélyesebb, mint elmenni arra a két helyre, ahol nemrégiben voltunk – sóhajtott Draco. – Vagy talán tévedek?

– Igazán örülnék neki, hogy ha ez egy átlagos nyaralás lenne, viszont ez nem az. Már tényleg nem sokat kell kibírnod, és elmegyünk…

– …horcruxokra vadászni.

– Ne olyan hangosan! – intette le a boszorkány, még valaki meghallja.

– Majd azt gondolja, hogy valami mugli tv-s játék – vonta meg a vállát Draco. – Vagy mi a fene is a neve.

– Videójáték?

– Ha van olyan… Egyébként, ha ez egy átlagos nyaralás lenne, akkor biztosan nem együtt lennénk most.

– Ez nagyon valószínű, hogy így van – sóhajtott Hermione. – Mi nem igazán szoktunk egy helyen nyaralni.

– De mostantól ez másképpen lesz – vigyorgott Draco. – Ha ezt túléljük, akkor van egy meghívásod és persze Potteréknek az olaszországi villánkba.

– Komolyan? Ezt mivel érdemeltem ki?

– Azzal, hogy majd én megmutatom nektek, hogy milyen egy igazi lazítás.

Hermione csak nevetett. Aztán csak sétáltak tovább. Kint a délutáni napsütésben még a levegő is más volt. Kellemes lágy szellő simogatta meg Draco arcát, de valahogy most teljesen elterelődött a figyelme. Gyakran gondolt a bordó bikinire, ami remekül mutatott volna a Toszkán Malfoy-villának hátsókertjében, ahol egy borzasztóan drága élmény medencében tölthették volna az időt. Miközben ezen gondolkodott, amiket beárnyékolt néhány sötét felleget hozó jövőbeli félelem, nem igazán figyelt arra, hogy Hermione mit mondott neki. Draco inkább csak a követte őt, és a szemébe húzta a baseballsapkát, ami elrejtette a feltűnően haját.

A mugli külváros tele volt élettel, gyerekek biciklizek az utcákon, kutyákat sétáltattak, vagy csak egyszerűen andalogtak a járdán. Teljesen idilli képet mutatott, mintha egy filmbeli jelenetben lettek volna. Egyáltalán nem tűntek ki a többiek közül, és olyanok voltak, mint bárki más. Draco ennek egyszerre örült és bosszankodott is miatta. Mély levegőt vett.

Hiányzott neki Roxfort, a családja, és minden, ami az ocsmány Sötét Jegy előtt volt. Idegesen megvakarta a bal karját, ami olykor-olykor bizsergett, mintha csak arra várt volna, hogy belobbanjon és újra izzásba kezdjen. De nem történt semmi. Egyedül a bizsergés nem szűnt meg. Draco kezdett ettől egy kicsit ideges lenni.

A feszültségén egyedül Hermione társasága enyhített egy kicsit a helyzetén. Viszont annyira elragadták a melankolikus gondolatok, hogy nem figyelt a lány mondanivalójára és csak hangja ritmusára, a szája mozgására, a finom kis ívre, amit legszívesebben… Draco felsóhajtott, majd megvakarta az állát. Idióta képzelgése most teljesen összezavart.

– Te mit gondolsz? – kérdezte Hermione, mire Draco felkapta a fejét.

– Jó lesz a melegszendvics vacsorára – válaszolt elgondolkodva a varázsló.

– Nos, ez is jó válasz lehet, ha nem arról kérdeztelek volna, hogy mi lenne, ha a mindenkinek plusz tértágítást tennénk a táskájára. És megfőzhetnénk néhány bájitalt a kertben.

– Jó…

– Ennyit tudsz mondani?

– Nem, nem, nem jó – pontosított a varázsló, amikor végre megértette, hogy miről van szó. – Ez egy nagyon rossz ötlet. A szomszédok megláthatják, aztán kihívják az őrrendészeket.

Hermione kedvesen felnevetett, aztán kisimított egy hajtincset az arcából. Draco értetlenül nézett vissza rá.

– A rendőröket.

– Vagy a Chicago Fire-t – pontosított Draco.

– Ide ők nem jönnek ki – rázta meg még mindig vidáman a fejét Hermione. – Azt hiszem, hogy el kell vennem tőled a távirányítót. Ráfüggtél a sorozatokra ezek szerint. Ennek beláthatatlan követkeményei lehetnek.

– Én? Dehogy. Vedd csak el! – szólalt meg színpadiasan a fiú. – Nekem más úgysem maradt semmi, ami élvezhetnék ebben az életben.

– Dehogynem. Bár ebben a melodrámában egészen jól alakítasz, mint főszereplő. – Hermione csak nevetett. – Az ifjú Malfoy szenvedései. Szinte hallom a bús hegedűszólót, a síró közönséget…

– Nagyon, de nagyon humoros vagy.

– Ha belegondolsz… Egyébként csak vicceltem – mondta a boszorkány szórakozottan. – Legalábbis a kertben felállított üstökről, de ha már így beleegyeztél…

– Nem, inkább nem gondolok bele, hogy milyen beláthatatlan következményei lehetnek egy szabadban főzött bájitalnak – húzta fel az orrát a fiú. – Beleesik egy levél aztán… robban minden.

– Minden rendben? – kérdezte a boszorkány. – Olyan furcsa vagy most. Felrobbanó bájitalok. Nem figyelsz. Mire gondolsz?

– Minden rendben – vallotta be Draco. – Csak elgondolkodtam. – Miután ezt kimondta, a bal karját kezdte vakarni. – Semmi különösről nem gondolkodtam igazán. Nincs jelentősége, ha jobban meggondolom.

– Mi a baj? – tudakolta Hermione. – Megint megfájdult a… Jegyed? – A boszorkánynak kissé visszás volt ez a kérdés. Általában Harryt szokta kérdezni a sebhelyéről. – Mert elmondhatod, végül is.

– Nem, most nem. Csak zavar, hogy látják a Sötét Jegyet a muglik a karomon – mondta végül a varázsló, ami igazi is volt, de ez könnyebb volt bevallani, mint azt, hogy szívesen megcsókolná a boszorkányt, amit még magának sem mert bevallani. – De nem kell foglalkoznod vele. Ez csak most… Hagyjuk.

– Oh, persze, korábban erre nem gondoltam – harapott az ajkába Hermione, és kissé lesütötte a tekintetét. – El kellett volna varázsolnom valamennyire vagy kellett volna valami. Nem igazán gondoltam erre.

– Elvarázsolhatom? – csillant fel a szeme Dracónak.

– A nyílt utcán? Nem.

– Tudod, aki betöltötte a tizenhetet, annak a születésnapján nagy varázslatot kell bemutatnia – mesélte a varázsló. – Szóval ez még nekem nem volt meg.

– Nem fogsz árvizet csinálni vagy tűzvészt vagy, ami még rosszabb elszabadítani egy tornádót. Egyébként nem hiszek neked – mondta a boszorkány. – Csak ki akarod használni, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem tudok a varázsvilágról.

– Van olyan?

– Biztosan van – bólogatott Hermione.

– Ünneprontó vagy. Kigúnyolod a hagyományainkat. Már kigondoltam, hogy milyen varázslatot mutatok be – folytatta Draco a mesélést.

– Halljuk!

– Azt nem mondhatom el.

– Hát jó, akkor beszéljük másról – ajánlotta fel a témaváltást a boszorkány.

– Nem is érdekel? – húzta össze a szemöldökét Draco. – Egy kicsit sem?

– Nem foglak nyaggatni olyasmi miatt, ami valószínűleg csak egy vicc. Inkább élvezem ezt a kellemes délutáni sétát. Ha van valami értelmes témád, akkor beszélhetünk mondjuk arról.

– Hmm, jó rendben.

Csend állt a beszélgetésbe, de Dracót ez annyira zavarta, hogy kénytelen volt újra megszólalni. Rögötön ráharapott arra a témára, ami éppen akkor jelent meg az úton. Furcsa volt, meglepő és zavaró.

– Nehéz lehet azon a két kerekes izén megtanulni lovagolni? – kérdezte a férfi, aztán rámutatott egy párra, akik nem sokkal később elhaladtak mellettük azokon a szokatlan tákolmányokon, amiknek kerekei voltak. – Könnyűnek tűnik.

– Hogyan? – kérdezett vissza a boszorkány, de aztán gyorsan összerakta a mondottakat. – Oh, hogy a bicklin. Nem, igazából nem nehéz megtanulni biciklizni. Kell hozzá egy kis egyensúlyérzék.

– Nem ismerem a szakkifejezéseket, bocs – vigyorodott el Draco. – Nekem ebben a világban még sok újdonság van.

– Mugliismeret segíthetett volna – jegyezte meg elhúzott szájjal Hermione.

– Már említettem, óraütközésem volt – emlékeztette a varázsló vigyorogva.

Először csak egy szemforgatás volt a válasz minderre.

– Alvási ciklusod idejére esett az óra, hogy is felejthettem el – csapott a homlokára a lány egy kissé színpadiasan. – Az a fránya szépítő alvás.

– Gondolod, hogy ez az arc csak úgy magától lett ilyen? És a volt-nincs szekrény sem javította meg önmagát. Szóval nagyon elfoglalt voltam. Nagyon sok alvásra volt a múlt tanévben szükségem.

– Érdekes, mostanság többet alszol, mégis kissé borostás vagy és van egy-egy piros pöttyöd is az arcodon – jegyezte meg a boszorkány csak úgy mellékesen.

– Ez a sok idegességtől van – vágott egy fintort Draco –, vagy ettől a… mugli helytől. Ja és az álcám miatt, de még így sem sokat vesz el a jóképűségemből. Bár fogalmam sincs mitől van ennyi pattanásom.

– Áhh igen. Ez azért van, mert a mugli által kilélegzett levegő kissé mérgező.

– Mi? Komolyan?

– Nem, dehogy – nevetett fel a boszorkány a varázsló hiszékenységén. – Ha látnád most magad, Draco…

– Most mi van? – kérdezett vissza Draco durcásan. – Sok mindent terjesztenek a muglikról, honnan tudjam, hogy melyik nem igaz.

– Erről a tényről ordít, hogy nem igaz – sóhajtott fel elnézően a lány. – Tudnád, ha jártál volna az órákra. A muglik is emberi lényeg csak mondom. Ugyan olyanok, mint a varázsképességűek. Szóval ilyen hülyeségeknek ne ülj fel.

– Ennyire még én sem vagyok hülye. Nyilván ezt nem hittem el.

– Azért egy kis oktatás nem árt.

– Most testközelből megtapasztalhatok mindent – szólalt meg Draco. – Hidd el, a gyakorlati oktatás sokkal, de sokkal hasznosabb, mint az elméleti. De ha visszamegyünk befejezni az iskolát, akkor megígérem neked, hogy felveszem azt a nyüves tantárgyat. Így jó?

– Miattam nem kell – válaszolt Hermione. – De rendben, szerintem a javadra fog válni.

– Aha… biztosan kitűnő leszek – ásított egyet a varázsló. – Ahh, nagyon hiányzik a kviddics. Ha van valami, ami nagyon hiányzik Roxfortból az a kviddics és a repülés. Alig várom, hogy újra seprűre ülhessek.

– Mit szólnál a biciklihez? Ha jól emlékszem akkor a tárolóban van egy otthon, ha kíváncsi vagy, akkor megpróbálhatod.

– Varázsolni akarok és seprűn repülni. Ebbe nem fér bele a bicimici valami. Különben is veszélyesnek tűnik – húzta el a száját a fiú. – Két kerékmicsodán gurulni lefelé ezen az úton…

– Csak egyensúlyozni kell.

– A seprűn is. Mégsem repülsz – jegyezte meg Draco.

– Szerintem veszélyesebb védőfelszerelés nélkül repülni – sóhajtott a lány. – Sokkal komolyabb sérüléseket lehet összeszedni, mint a biciklin.

– Szentségtörés, hogy nincs seprűd. Minden boszorkánynak és varázslónak kell lennie legalább egynek.

– Legalább egynek?

– Legalább. A legjobb, ha tizenöt-húsz seprűd van.

– Nem, nem… Nekem egyre sincs szükségem – jelentette ki a boszorkány.

– Kellene egy.

– Sajnos a seprűdet nem hozhattam el, de ezt már megbeszéltük – mondta Hermione. – Ez túlságosan is nagy kockázatot jelentett volna. Sajnálom, semmilyen értékes tárgyat nem mertem elhozni.

– Tudom, ne is figyelj rám! – legyintett Draco. – Vehettünk volna egyet valamelyik piacon. Mit szólnál még egy ilyen kiránduláshoz?

– Ki van zárva – rázta meg a fejét a boszorkány. – Több kockázatot nem vállalunk.

– Hátha még egy horcrux kikerült a feketepiacra. Soha sem lehet tudni, hogy kinek a lelkét viszed haza – nevetett fel a varázsló. – Még mindig képtelenség, hogy ez kijutott oda. Black-ház… A családom biztosan kiakadna, hogy ereklyék kerültek ki a feketepiacra.

– Elképzelhető.

– Bár anyám soha nem kedvelte Walburga nénit és Orion bácsit. Én persze nem ismertem őket, talán a legnagyobb szerencsémre. Mindig is fent hordták az orrukat, mert a nagyapámnak csak lányai születtek, akik nem vihették tovább a Black nevet. Anya ritkán mesél róluk. De nagyon is tisztában vagyok vele, hogy sok feszültség volt köztük.

– Értem – szólalt meg a boszorkány. – Gondolom ez is olyasmi lehetett, ami…

– Tipikusan aranyvérű családokra jellemző – fejezte be a mondatot Draco Hermione helyett. – Nekem ebben nincs semmi különleges.

– Ne hidd, hogy ez csak rájuk jellemző – szólalt meg Hermione. – A mugli kultúrában is jelen van. Nincs új a nap alatt.

– Hiszek neked. Te is átéltél hasonlót?

– Nem – rázta meg a fejét a lány. – A szüleim modern gondolkozásúak ilyen téren, nem bánták, hogy lányuk született. Csak azt szerették volna, ha lesz egy testvérem is, de… Sajnos anyának utánam nem lehetett több gyereke.

– Én is szerettem volna testvért. – Draco mélyen beszívta a levegőt, aztán kifújta volna. – De nem minden családban jó, ha van még egy utód. Nagyon sok viszály szokott lenni. Talán, ha egy húgom lett volna…

– Az agyára mentél volna, mint most nekem.

A varázsló elvigyorodott.
– Ez olyan nekem, mint a sport.

– De örülök neki – sóhajtott fel a lány. – Egyszerűen nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt.

– Ez a természetemből fakad – válaszolt egyszerűen a varázsló. – Egyszerűen zsigeri az egész. De rád nem gondolok úgy, mint a húgomra.

– Jesszusom, hogy jó. Ne ijesztegess ilyesmivel – kuncogott fel a boszorkány. – Ez több lenne, mint fura, ha mi rokonok lennénk.

– Ennyire még soha nem voltam semmiben biztos, hogy egyetlen egy közös ősöm sincs veled – mondta a varázsló eltökélten. – De nem a származásod miatt. Tudod, neked valahol a múltban lehetett egy olyan ősöd, aki varázsképességekkel rendelkezett vagy kvibli volt.

– Vagy csak a természet érdekes játéka, hogy olyan lettem, akinek van varázsereje.

– Ilyen varázserő nem véletlen – jegyezte meg félhangosan a fiatal férfi. – Különösen az ilyen nem, mint a tiéd.

– Jaj, ugyan…

– Ez nem bók volt.

– De én annak veszem – szólalt meg a boszorkány. – Egy bók attól, akinek pár éve csak egyetlen egy szörnyű megjegyzése volt származásomra.

– Tessék… legyen csak lelkiismeret furdalásom – morogta a fiú kissé durcásan. – Kiszaladt a számon. Tudod?

– Amikor tudod, hogy nem kellene, de mégis kimondtad, és nem gondoltad igazából komolyan? Vagyis remélem, hogy nem gondoltad komolyan.

– Nem tudnám megmondani ilyen idő távlatából. De valahogy ez ilyen… meg akartalak sérteni, de nem ezzel és nem így. Senki sem tehet a származásáról. Ezt ne hidd, hogy nem tudtam már akkor is. A szüleim teletömték mindennel a fejem, nem is beszélve a családomról. És… én már nem vagyok biztos benne, hogy ők mindent tudtak ezekről a dolgokról. Fogalmam sincs mennyire elvakultak.

– Ezt nem tudom neked megmondani – szólalt meg Hermione. – Természetesen lenne erre válaszom, de inkább nem akarlak megsérteni.

– Néha bánom, hogy nem tudok többet a családomról. Akkor talán segített volna, hogy eldöntsem előbb, hogy melyik oldalra állok igazából – morogta Draco. – És akkor talán… minden máshogy alakult volna.

– Nem érdemes ezen gondolkodni. A múltad olyan most már, amilyen volt, de a jövőddel még bármit kezdhetsz – szólalt meg boszorkány. – Talán ez így volt jó, ahogy volt. Lehet, hogy a mostani tetteid jobban számítanak. Ezt senki sem tudná most megmondani vagy megnyugtatni téged, hogy majd egyszer minden rendben lesz. De végül is megöltél egy horcruxot, ami már elvett egy életet.

– Reméljük, hogy ez kibillenti a mérleget – szólalt meg Draco. – De Potterék biztosan nem fognak örülni nekem. Nem hagyhatnánk őket mégis hátra?

– Félsz Harrytől és Rontól.

– Dehogy – horkantott fel megvetően, és olyan arcot vágott, mint amilyet az iskolában szokott. – Csak nem akarok átélni egy tortúrát. Körülbelül vért kell majd izzadnom mire hisznek majd nekem.

– Szerintem egyikük sem olyan hülye.

– Bocsáss meg, te ismered a barátaidat? És engem? – nevetett fel Malfoy. – Nem vagyunk éppen kebelbarátok, ha érted mire gondolok. Szerintem néhány törtt csontra és orra számíthatsz a következő időszakban.

– Szóval azt mondod, hogy legjobb lesz, ha gyógyítóként képzem magam tovább? – kuncogott a boszorkány.

– Leköteleznél neve, ha nem lenne majd ferde az orrom – mosolyodott el a fiú. – Megtörné ezt az arisztokratikus bájt, amim már most is van.

– Pedig akkor mondhatnád a könyved bemutatóján, hogy ez egy háborús sérülés – javasolta Hermione. – Még szimpátiát is keltenél vele. Még több eladás, még több rajongó.

– Majd elgondolkodok rajta. Lehet, hogy egy szép átokheget kellene szereznem.

– Direkt ne átkoztad meg maga, Draco.

– Szerencsés véletlenre számítok – szólalt meg egy ásítással a varázsló. – Mit gondolsz?

– Arra gondolok, hogy ez a nyár egyikünknek sem úgy alakult, ahogy terveztük. És most már kevésbé kezdem azt gondolni, hogy szürreális, ahogy mi ketten itt sétálgatunk egy mugli környéken, ahol neked egyébként semmi keresnivalód nem lenne, főleg nem velem. Kezdem értékelni a társaságodat.

– Ez nagyon kedves.

– De ne bízd el magad.

– Valóban, majd igyekszem ezt a helyén kezelni, hogy Hermione Granger kezd megkedvelni engem – nevetett fel a varázsló. – Atyám, ha belegondolok… Most már biztosan halálfaló tréningen lennék, és vért izzadnék, hogy tökéletes halálfalótanoncként visszamehessek Roxfortba. Bella néném egy szadista állat, ha a sötét mágiáról van szó, és ha már itt tartunk, akkor egyébként is egy elmeháborodott boszorkány. Hihetetlen, hogy a következő évet nem fejezem be Roxfortban.

– Kiráz ettől a hideg – vallotta be Hermione.

– Engem is – bólogatott Draco.

– Nem kapok egy RAVASZ-t sem.

– Ja, hogy téged amiatt ráz ki a hideg – nevetett fel harsányan a fiatal varázsló. – Az nem is érdekel, hogy az iskolában mi lesz majd jövőre?

– Inkább nem merek belegondolni – szólalt meg Hermione. – Az általunk ismert iskola akkor megszűnt létezni, amikor Dumbledore meghalt. És ez anélkül is megtörtént volna, ha a körülményeket nem számítjuk bele.

– Talán igen, talán nem.

– Tényleg nem lett volna más választásod? – kérdezte a lány.

– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Apám kudarcot vallott, amikor a jóslatot megpróbálta ellopni a Nagyúrnak. Ez minden szempontból szar. Talán, ha nem így lett volna, akkor elküldtek volna valahova külföldre, hogy ne kelljen ebben részt vennem legalábbis most nem… De nem tudom, hogy a szüleim mit terveztek, viszont ez már igazán nem számít. Ez most a választásom, Hermione. Amivel akár halálra is ítélhettem a családomat. De biztosan tudom, hogy élnek.

– Honnan?

– Érzem. Még nem jött el az idő. Mert… egyelőre még csak az elején vagyunk mindennek. És hamarosan nem fog tetszeni, ami jön.

– Értem…

– Gondolj bele, mi van, ha ez évekig eltart? – tette fel a jogos kérdést Draco. – És ez nem csak rólad szól, hanem mindenkiről. Nem tudom, hogy a Rend mennyire tervezett előre, milyen tartalékokkal rendelkezik, viszont a Nagyúr mindig is jó volt abban, hogy rövid időn belül viszonylag erős sereget toborozzon össze.

– Ettől tartok én is – vallotta be Hermione. – De nem tudok erre válaszolni. Ennyire minket nem engedtek soha a Rend közelébe.

– Annyi buktatója van ennek a tervnek. Mit fogunk csinálni, ha jövőre vagy még azután is bujkálnunk kell? – kérdezte a fiú.

– Fogalmam sincs.

– Dolgozni fogunk? Elmegyünk messzire, ahol varázslóhadsereget szervezünk? – tette fel a további kérdéseit Draco.

Hermione tudta, hogy ezek jogos és értelmes kérdések, de nem tudta a válaszokat. Életében először még csak egy megnyugtató mondatot sem tudott kimondani. A tervük és a lehetőségeik úgy néztek ki, hogy gyenge alapokon állnak. Egyedül Harryre és a jóslatra támaszkodtak, és a csapat griffendéles bátorságára, erejére, elszántságára. Draco túlságosan is reálisan látta a helyzetüket, ami egyszerre volt kijózanító és félelmetes is volt. A lány összefonta a karjait a mellkasa előtt, és megpróbált nem a legrosszabbra gondolni. A nyár egyszeriben elvesztette a melegséget, és rajta végigsöpört a félelem hidege.

– Kérlek…

– Terveznünk kell, ki kell találnunk mi legyen, hogy mit fogunk tenni.

– Elég! – Hermione megtorpant, majd Draco szemébe nézett. A boszorkány az ajkába harapott, aztán kissé idegesen nézett a mardekárosra. A barna szemekben könnyek csillogtak. – Kérlek, hagyd ezt most abba.

Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. Mindkettejükben ugyan az csillogott. A mardekáros egy kicsit lehajtotta a fejét, becsukta a szemét.

– Ne haragudj! Én…

– Ne szabadkozz, csak…

– Megijesztettelek.

– Nem csak… de igen – bólintott a lány. – Nem tudok ezekre a kérdésekre válaszolni. És… nagyon félek attól, hogy mi fog történni.

– Én is – vallotta be Draco. Feleslegesnek látta, hogy akár egy percet is hazugságokra vagy nagy szavakra vesztegessen. Hermione előtt nem. Előtte nem akarta többet megjátszani magát. Ezt nem engedhette meg magának. Egyszerűen nem.

– Draco…

– Nem tudom ezekre a kérdésekre én sem a választ – kezdte a fiatal varázsló. – Ez ijesztő mindkettőnknek.

– Igen… ijesztő – bólogatott Hermione, majd megtörölte a szemét. Vett egy mély levegőt, aztán folytatták a sétálást.

– Minden rendben lesz.

– Ez azért mondod, hogy ne sírjak.

– Azért is – sóhajtott fel Draco. – De azért is mert megtesszük, amit lehet. Ki tudja, lehet, hogy Potter megbirkózik ezzel a helyzettel.

– Ühüm…

– Utálom, amikor én vagyok a hangulatgyilkos.

– Nem tudom mi van velem – rázta meg a fejét a lány –, melletted mindig elbőgöm magam.

– Remek hatással vagyok rád – nevetett fel Draco. – De ne aggódj jónéhány együtt töltött év után biztosan megszokod.

– Jaj, Malfoy!

– Mi az? Ez egy poén volt. Esküszöm, hogy a mardekárosok között nekem van a legjobb humorom. És mindenki imád.

– Komolyan?

– Mardekárra esküszöm, hogy ez így van – bizonygatta a varázsló. – Mindig szeretem oldani a feszültséget. És a többiek tényleg kedvelnek engem.

– Nem semmi…

– Ugye nem hiszel nekem?

– Menjünk haza, Draco! – sóhajtott végül a boszorkány.

– Ti griffendélesek nem értékelitek a természetes tehetségemet…

Hermione csak játékosan meglökte a könyökével. Draco pedig csak felnevetett, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve átkarolta a lány vállát, aki soha senkinek sem mondta volna el, hogy akkor valamit nagyon is érzett, amit nem kellett volna. Csak baráti gesztus volt, de valahogy a fiatal varázslónak a ránehezedő karja és a belőle sugárzó meleg nagyon is jól esett neki.

– Egyszer majd talán nagyon jóban leszünk.

– Bízom benne, hogy így lesz – szólalt meg Hermione.

– Nem fogsz tudni ellenállni nekem – ígérte játékosan Draco.

– Oh, biztosan majd vissza kell fognom magam – bólogatott a lány.

– Jobban fogsz kedvelni, mint Potter vagy Weasley-t.

– Most is kedvellek. Nem vagy olyan görény, mint gondoltam. És ha nem esik le a vércukrod, akkor beszélni is lehet veled. És megöltél egy horcruxot, így azért a szememben nagyot nőttél.

– Bár tudnám, hogy ezt szarkasztikusan mondod-e vagy nem – sóhajtott fel a varázsló. – De elfogadom a bókot.

Hermione csak nevetett.

– Mit gondolsz, ha nyerünk, akkor kapok valamilyen emlékplakettet a trófeateremben? – szólalt meg kíváncsian a mardekáros.

– Még akár az is lehet.

– Vagy trófeát. Igen, egy trófea valóban jól nézne ki. Legyen jó nagy, hogy messziről is lehessen látni. Hatalmas betűkkel rajta a nevemmel. Aranyból legyen.

– Generációk sikálják majd nevedet bűntetőmunkán – vetítette előre Hermione vigyorogva. – Micsoda megtiszteltetés lenne ez.

– Igen, legyen is örökké fényes.

– Hogyan jutnak ilyesmik az eszedbe? – nevetett fel a lány.

– Mindig is be akartam oda kerülni – szólalt meg félhangosan Draco, mintha egy titkot mondott volna. – Bár úgy gondoltam, hogy a kviddicsben nyújtott teljesítményemmel fogok bekerülni oda.

– Mint a Mardekár legpocsékabb fogója. Végül is, azzal is fel lehet kerülni egy bizonyos listára – csipkelődött Hermione.

– Ni csak ki beszél itt? A bátor griffendéles, aki nem mer seprűre ülni.

– Látod, ebben biztos vagyok, hogy a kviddicsteljesítmény alapján egyikünk sem fog bekerülni a trófeaterembe – sóhajtott Hermione. – Szomorú, de ez így van.

– Én jó vagyok.

– Valami másban biztos.

Draco erre csak elmosolyodott.
– Azzal nem fogok bekerülni a trófeaterembe.

– Ugye erre ne kérdezzek rá?

– Ha nem akarsz választ kapni, Granger, akkor inkább ne – nevetett fel a fiú.

– Merlinre…

hozzászólások: 0