32. fejezet
Veled

A nyári délután súlyos meleggel borította be a házat. Hermione szobájának ablaka teljesen nyitva volt, de a bentről kiáradó forróságot alig enyhítette az időnkénti gyenge fuvallat, amely lustán megrezegtette a függöny szélét. A levegő nehéz volt és álmosító, a hőség minden mozdulatot lassabbá tett, mintha a szoba maga is visszatartotta volna a levegőt. De ez a két fiatalt nem érdekelte. Sokkal inkább lefoglalták őket a gondolataik, amik most teljesen máshol jártlak. És ennek semmi köze nem volt a meleghez. Hanem valami egészen más.

Draco és Hermione földön ültek, egymás mellett, a fal mellé tolt párnákon. Pontosan olyan közel egymáshoz, hogy egy véletlen pillanatban a térdük, karjuk, lábuk vagy akár az ujjaik összeértek egymással, persze csak véletlenül, amiben több szándékosság volt, mint amit bármelyikük hangosan bevallott volna. Köztük és előttük könyvek, jegyzetek, feljegyzések hevertek, amelyekről tudták, hogy fontosak lesznek, ha tényleg menniük kell majd – ha tényleg eljön az a nap, amikor búcsút kell mondaniuk az itteni nyugodt időszaknak, és belevetik magukat egy olyan csatába, ami még olyan messzinek tűnt… A tanulás most már nem csak megszokásból történt – ez volt a kapaszkodó, a felkészülés valamire, ami ismeretlen és félelmetes.

De mégis… valahogy minden pillanatot átitatott valami. Olyasmi, aminek semmi köze nem volt a háborúhoz vagy az átkokhoz, amiket begyakoroltak, vagy akár főzetekhez, aminek elkészítették és felcímkézték a fioláit.

A szoba csendjében csak a pergő oldalak zizegése hallatszott, és néha egy-egy toll sercenése. Hermione lejjebb húzta a haját a nyakáról, és a másik oldalára fésülte, az izzadság finom derengést okozott a napcsókolta bőrén. Mélyen felsóhajtott és megmozdult, majd megmozgatta az elgémberedett nyakát.

A mellette ülő mardekáros önkéntelenül is megfigyelte a mozdulatot, a nyakívet, a kulcscsontot, és el is felejtette, hogy mit keresett éppen a bájitaloskönyvben. Draco halkan felsóhajtott, majd ő is megmozdult a törökülésben, és kicsit hátradőlve jegyzetelt valamit, de szeme sarkából gyakran fel-felpillantott a lányra. Aztán amikor újra a papírra nézett egy teljesen értelmetlen szót látott rajta. Egy apró szemforgatással áthúzta, és újra elővette a könyvet, amiből megpróbált jegyzetet készíteni. De a figyelme mindig másra terelődött.

Hermione érezte a mardekáros tekintetét, és amikor odakapta a fejét, összetalálkozott a pillantásukkal. Draco nem nézett el. Csak egy apró, sunyi mosoly kúszott az ajkára, amit a lány akaratlanul is viszonzott. A levegő már így is fülledt volt, de ezek az elkapott pillantások valahogy még nehezebbé tették. Nem bírt egyikük sem arra a csókra gondolni, ami nem sokkal korábban elcsattant.

Egyikük sem szólt. Nem kellett. A néma játék folytatódott: egyikük olvasni próbált, a másik közben őt figyelte. Aztán szerepet cseréltek. Egy pillanatra összeért a tekintetük, és mindketten elmosolyodtak – cinkosan, elmélyülten, szinte gyerekesen. Apró véletlen érintések, amitől borzongás futott végig mindkettejükön.

A csókuk óta valami megváltozott, de nem rontott el semmit. Furcsa, hogy egyáltalán nem tűnt természetellenesnek vagy botrányosnak. Még csak helytelennek sem. Lágy melegséggel töltötte el őket, amitől minden pillanat kicsit fontosabbnak tűnt. Kicsit szebbnek. A szürke hétköznapok pedig hírtelen színesek lettek. És alig várták, hogy folytathassák. De olyan korai volt még bármiről beszélni, amikor még csak most kezdődött el minden. Amikor minden apró korábbi tettük értelmet nyert. És amikor a miértre meglett a válasz.

Draco lassan becsukta a könyvet, az ujjai megálltak a borítón. Hermione ezt észrevette, de nem szólt, csak lesütötte a szemét, és az ajkán már ott volt az a sejtelmes mosoly, amit Draco annyira szeretett látni, ami az őrületbe kergette. Mély levegőt vett, és becsukott szemmel a fejét a falnak döntötte. Szerelmes volt. Talán először igazán, és ez annyira váratlan időpontban történt, hogy azzal nem tudott mit kezdeni.

Odakintről csak madárcsicsergés szűrődött be, és a távoli gyereknevetés. A világ csendes volt, mintha szándékosan nem akarta volna megzavarni azt a valamit, ami kettejük között lassan, észrevétlenül épült fel, mint egy biztonságos menedék.

Hermione végül letette a kezéből a pennát, és kissé oldalra döntötte a fejét, miközben továbbra is Dracót nézte. A tekintete már nem csupán játékos volt, hanem kíváncsi is – és talán egy picit zavart.

– Nem haladsz a jegyzeteiddel – jegyezte meg halkan.

Draco megmozdult kinyitotta a szemét, és kihúzta magát, de nem kapta el a lány pillantását, csak megvonta a vállát.

– Néha az embernek választania kell a fontos dolgok között, és ezen hosszasan el kell gondolkodni – mondta a mardekáros bölcsen, és a hangjában ott bujkált az a csipkelődő él, amit Hermione már kezdett kiismerni.

– Mégis mi lehet fontos, hogy ennyire elgondolkodtatott? Áh, éppen az, hogy hogyan kell elkészíteni a… – A lány oldalra hajolt, hogy belenézhessen a fiú könyvébe –…lábgomba elleni gyógykenőcsöt? – Hermione akaratlanul is felnevetett. – Az élet fontos döntései.

– Ha két recept van, és nem tudok dönteni – szólalt meg fiatal varázsló, majd felvette a pennát, és erősen figyelt arra, hogy amikor felveszi, akkor végigsimítsa vele a boszorkány fedetlen lábát.

– Borzasztóan nehéz kérdés – sóhajtott fel a lány. – Vannak szempontok? Előnyök, hátrányok?

– Mindkettő egyformán jó.

Draco halványan elmosolyodott, majd lehajtotta a fejét, mintha tényleg nagyon erősen koncentrált lenne, de Hermione tudta, hogy nem az. Ő sem volt az. A jegyzete soha nem volt ennyire értelmetlen, mint most. Egy hosszú másodperc után újra ránézett a mardekáros fiúra.

– Gond van? – kérdezte a lány.

– Nincsen feltétlen – válaszolt Draco. – Nem meg ez most.

– Miért? – tudakolta Hermione, majd egy kicsit félretette a könyvet. – Ez nem olyan nehéz.

– Ha nem lenne ez, ami most jobban foglalkoztat, akkor valóban könnyebb lenne.

– Aha. És mi az?

– Te – felelte egyszerűen a mardkáros, és leplezetlenül elmosolyodott. – Te vagy az.

Hermione megütközve pislogott, mintha nem lenne biztos benne, jól hallotta-e. Aztán elhúzta a száját, és kicsit hátradőlt. Sosem éreztem magát ennyire elpirultnak. Először nem is tudta, hogy mit mondjon neki. Zavarban volt. Ezt kár lett volna tagadni vagy mentségeket keresni.

– Ha ilyeneket mondasz, sosem fogunk végezni a tanulással – dorgálta meg kedvesen a boszorkány, és egy árnyalatnyi mosolyt sem tudott elrejteni. Enyhe zavarban simított ki egy apró tincset az arcából.

– Pontosan ez a tervem – mondta Draco, és most már nyíltan vigyorgott. Hermione felé fordult, és egy picit mintha közelebb is húzódott volna hozzá. – Úgyis szerintem már felkészültünk.

– Gondolod?

– Aha.

Hermione próbált komolynak tűnni, de ahogy találkozott a fiú tekintetével, ismét elnevette magát. A melegség, amit addig csak a nyári levegő hozott, most belülről is elárasztotta. Draco időközben egy hajtincsével kezdett el játszadozni.

– Nem fair, hogy így bámulsz rám, miközben nekem tényleg próbálnom kellene koncentrálni – szólalt meg Hermione.

– Akkor ne próbálkozz – suttogta Draco, és közelebb hajolt hozzá, nem sokkal, csak épp annyira, hogy Hermione szívverése kihagyjon egy ütemet. – Lazítsunk egy kicsit. Mindkettőnknek jó lenne.

– Ha nem tudunk tanulni, és nem tudunk nem nézni egymásra, akkor… akkor valamit ki kell találnunk – motyogta a boszorkány, már-már magának. – Ez így semmiképpen sem előrelépés.

Draco szürke szeme melegen csillogott. Vidáman és életteltelien. Nem az a kimért, gőgös mardekáros seggfej volt, aki csak előjött sértegetett mindenkit, aztán visszament a pincébe a többi társához. Ez a varázsló itt mellette, aki egy lélegzetvételnyire volt csak tőle, olyan őszintének tűnt. Okos volt és találékony. Az elméje vonzotta az övét. És hevesen dobogó szívvel várta, hogy újra megcsókolhassa őt. Malfoyban több volt, mint amit eddig látott vagy a fiú látni engedett magából.

A lány egy pillanatra elgondolkodott, hogy mennyire más volt Draco most. Annyiszor eszébe jutott ez mostanában. Mintha félreismerték volna egymást. És igazából már régen barátok lettek volna, ha… bizonyos tényezők nem lettek volna. Most ezek pedig annyira lényegtelennek tűntek.

Barátok? Biztos volt benne, hogy ezt akarta?

A szíve pontosan megsúgta a választ.

– Mit javasolsz, Hermione? – szólalt meg Draco egy kissé rekedtesen. – Hogy kössük be egymás szemét? Ez már egy egészen más játék lenne. Lennének ötleteim, ha esetleg kíváncsi lennél rá, akkor elmondom.

Hermione incselkedő mosollyal, félrebillentette a fejét, aztán egy hirtelen mozdulattal felkapta a legvastagabb könyvet a kupacból, és Draco ölébe ejtette.

– Inkább olvass. Most te jössz. És ne engem nézz közben – fenyegette játékosan. – Szerintem jobban jársz egy kis tanulással. Ebben a könyvben rengeteg sok átok van, ami hasznos lehet egy adott helyzetben.

– Kegyetlen vagy. Minden boszorkány az – sóhajtott fel a fiú, majd jelentőségteljesen odébb tette a könyvet.

– Én? Soha nem vagyok kegyetlen – mondta Hermione ártatlanul, és máris kuncogva fordult vissza a saját jegyzetei felé. De pár pillanat múlva, amikor érezte Draco tekintetét újra magán, csak megrázta a fejét és elmosolyodott. – Én gyakorlatias vagyok.

– Gyakorlatias, mi? – ismételte Draco, lassan elnyújtva a szót, mintha ízlelgetné. – Akkor miért érzem úgy, hogy te vagy az, aki most el akarja terelni a figyelmem?

Hermione megemelte a fejét, de nem nézett rá egyből. Csak az ajkán bujkáló mosoly árulta el, hogy élvezi a játékot, és egy kicsit beleharapott az ajkába. A varázsló figyelte ahogy a lány ajka még sötétebb árnyalatot ölt. Legszívesebben most azonnal a karjaiba kapta volna és megcsókolta volna. Csak ez járt a fejében, ami kezdett minden mást kitörölni.

– Talán csak túlságosan is könnyen elterelhető a figyelmed – vetette oda szelíden a boszorkány, és most már a jegyzeteire meredve próbálta felvenni a fonalat. Sikertelen volt mindenféle kísérlet. Lassan tényleg kénytelenek voltak elengedni ezt a felkészülést mára. Kezdett egyre melegebb lenni a szobában, és bennük növekvő feszültség sem segített túlságosan.

Draco közelebb csúszott, könyökeivel a párnának támaszkodott, s közben szemét le sem vette róla. Hogyan is nem vette eddig észre? Ez a bosszantó griffendéles lány távolról sem volt az a piedesztálra állított üdvöske, akinek az iskolában látta. Igazából mindig vonzotta, de nem értette és nem is tudta, hogy mit tegyen ezzel az érzéssel, amit inkább valamiféle érthetetlen, gyerekes ellenkezébe igyekezet átfordítani. De a már nem. Nagyon nem. A következő csók ott lógott a levegőben, ő pedig mindenképpen meg akarta ezt tenni. Ennyire világosan még semmit sem akart.

– Vagy talán te magad csak az, aki túlságosan is elterelő… Hermione. – Könnyű volt a nevét kimondani. Sokkal könnyebb, mint a Grangert.

Hermione lassan felnézett, és ahogy tekintetük találkozott, a levegő szinte megmozdult közöttük. A csokoládébarna tekintet mélyen a viharszürke szempárba nézett. Nem volt már benne csipkelődés – csak valami csendes, vibráló feszültség, amit mindketten jól ismertek, és már tudták, hogy mit jelent.

Draco keze óvatosan mozdult. Nem gyorsan, nem hirtelen – csak ujjai finoman végigsiklottak Hermione felkarján, ahol a rövid ujjú felsője szabadon hagyta a bőrét. A lány nem húzódott el, de megborzongott az érintésre. Csak egy pillanatra vette el a tekintetét Dracóról, mintha az érintés megingatta volna az egész világát, ami talán így is volt – aztán visszanézett rá, szinte már kíváncsian.

– Ez nem túl gyakorlatias – suttogta Hermione. – Nem?

Draco elmosolyodott.

– Akkor lehet, hogy tanulnom kellene tőled egy kis önuralmat.

– Elég sok tanulnivalód lenne tőlem – felelte Hermione, de a hangja elhalkult, és most már ő hajolt kicsit közelebb.

– Lehet.

– Önuralom.

– Tudod mit?

– Mit?

– Szerintem az önuralmat egy kicsit túlértékelik – szólalt meg a fiatal varázsló. – És már ezer éve uralkodok azon, hogy ne varázsoljak.

– Legjobb esetben is csak alig egy hónapot mondanék – sóhajtott a lány.

– Ezer évnek tűnik nekem.

– Nyár van. Tavaly sem varázsolhattál.

– Remek megállapítás – mondta Draco bólogatva. – De vannak dolgok, amihez nem kell uralkodnom magamon.
– Példádul?

Csak néhány centi volt köztük. Draco tekintete Hermione szeméről az ajkára siklott, majd vissza. Lassan, szinte kérdőn hajolt hozzá, és amikor Hermione nem hátrált, nem nevetett, nem szúrt vissza egy utolsó szóval – akkor áthidalta a távolságot.

– Meg akarlak csókolni téged – szólalt meg félhangosan a varázsló, miközben ajkai már finoman a boszorkányét érintették.

A csók finom volt és puha, nem sietett, mintha mindketten időt akartak volna lopni a forró nyári délutánból, ami egyszeriben még égetőbbé vált. Mindkettejüket finom borzongás járta át. Hermione ujjai ösztönösen a póló anyagába kapaszkodtak Draco karján, ő pedig a tarkójára csúsztatta a kezét, hogy még közelebb húzza. Nem törődtek a jegyzetekkel, könyvekkel, amik hirtelen nagyon is útban voltak. Újra felfedezték egymás ajkát, és az érzést, amit korábban is.

A csók elmélyült, aminek átadták magukat. Sodródtak és sodródtak. Incselkedve, hevesen. Úgy érezték, mintha a szájuk ösztönösen ismerné a másikét. Nem volt benne semmi ügyetlenkedés. Olyan volt Dracóval csókolózni, mintha tüzet gyújtottak volna benne, ahogy testük egymáshoz ért, és a varázsló gondolkodás nélkül az ölébe húzta a boszorkányt, aki nem tiltakozott. Telhetetlen kíváncsisággal fedezték fel egymás ajkát. A nyelvük finoman simogatta a másikét, szenvedélyesen forrt össze a csókban.

A varázsló finoman döntötte rá a boszorkányt a padlón felhalmozott párnákra, és az ajkuk el sem vált egymástól, miközben hevesen csókolták egymást. Mintha két magányos lélek végre egymásra talált volna egy túl hosszúra nyúlt éjszaka után, és egyszerre lobbantak lángra. Nem nagy szavakkal, nem hangos ígéretekkel, csak egyetlen csókkal találtak egymásra, amelyben minden ott volt, ami eddig hiányzott, amiről csak ábrándoztak.

Draco magába akarta szívni a boszorkány egész lényét. Legszívesebben soha nem engedte volna el. Pillanatról pillanatra többet és többet akart belőle. Úgy érezte, hogy megtalált benne valamit. Valamit, amiről ő sem tudta, hogy keresni, amitől a benne lévő mágia még erősebben forrongott. Tőle teljes lett minden. Egyszerre érzett elsöprő örömöt és megnyugvást. Majd ez az érzés átcsapott valami hevesebb, pusztítóbb vágyba, aminek alig tudott ellenállni. Meg akarta a lányt érteni mindenhol, és miközben Hermione becsúsztatta a kezét a pólója alá.

– Muszáj egy kicsit lassítanunk – szólalt meg Draco zihálva a lány ajkaira. A csók megszakadt, és a homlokukat összerintve

Hermione felsóhajtott és vett egy mély levegőt. Észre sem vette, hogy már a kifulladás határára került. A szíve még mindig hevesen vert. A varázsló még mindig fölé hajolt, ködös, sötétszürke tekintettel, ő pedig semmi mást nem akart, mint órákig csókolni őt.

– Lassítani? – kérdezett vissza a lány.

– Igen – bólintott Draco.

– Tudod én… nem bánom – szólalt meg a boszorkány, majd felcsúsztatta a kezét a varázsló tarkójára és meg akarta csókolni ismét.

– Ne kísérts! Már így is egy hajszálon függ az önuralmam – szólalt meg Draco, és érezte, ahogy a füle tövéig elvörösödik.

– Oh… óh! Értem! – szabadkozott a lány.

Amikor elváltak, egyikük sem szólt egy szót sem. Draco elterült a lány mellett, és hasra fordulva, a feje alá gyűrt egy párnát, és igyekezett kifújni magát. Még hosszú percekig csak feküdtek ott egymás mellett, az ajkaikon valami furcsa, halk mosollyal, mintha egyszerre nevettek volna magukon és azon, mennyire lehetetlen most már visszatérni a jegyzetekhez, amiket már valószínűleg szinte menthetetlenül összegyűrtek. Hermione a kezét a mellkasára téve a plafont figyelte.

Végül Draco törte meg a csendet.
– Figyelj…. – szólalt meg félhangosan. Hermione oldalra fordította a fejét, és egyenesen a varázsló parázsló tekintetébe nézett. – Nincs semmi, amit most jobban akarnék, mint te!

– Oh, én…

– Nem kell mondanod semmit sem – fújta ki magát a varázsló. – Kicsit sokat képzeltem az önuralmamról.

Hermione ajkai szétnyíltak, mintha mégis mondani akarna valamit, de végül csak bólintott. A szavak hirtelen túl nehéznek tűntek ehhez a pillanathoz – mintha bármi, amit mondana, csak összetörné a törékeny varázst, ami most köztük lebeg.

Draco kissé elfordította a fejét, mint aki szégyelli a hirtelen őszinteségét, de Hermione nem hagyta. Ujjai finoman az arcához értek, megérintették a bőrt az állkapcsánál, és finoman visszafordították őt.

– Én sem tudok már úgy tenni, mintha ez… semmiség lenne – mondta halkan, rekedten. – Mintha nem számítana. És mintha nem éreznék többet, és nem akarnék többet.

Draco arcvonásai ellágyultak, és egy halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait. Aztán újra közelebb hajolt. A keze Hermione hajához ért, végigsimított egy kósza tincset a füle mögé, ujjaival megpihent a tarkóján. Hermione behunyta a szemét, csak egy pillanatra, és amikor újra kinyitotta egyenesen a varázslóra nézett.

– Az az igazság, hogy eszméletlenül kívánlak – folytatta Draco kendőzetlenül és őszintén. – Annyira, hogy… tényleg próbára tenné az önuralmamat.

– Én igazból még nem… – Aztán Hermione nem mondta ki, amire gondolt, csak mélyen elpirult. Mély levegőt vett, hogy újrakezdje. – Én még sosem voltam senkivel.

– Túl elcseszett vagyok ahhoz, hogy ezt az egészet elrontsam neked – mondta ki a varázsló. – És ezt nem akarom. Jóformán fejvesztve menekülnöd kellene tőlem, hiszen annyi szarságot követtem el ellened. Még azt sem tudom neked megígérni, hogy ez, ami köztünk van működni fog. Azt sem tudom, hogy megkaphatod-e tőlem, amire vágysz.

Draco közelebb hajolt, és egy apró csókot nyomott a boszorkány arcára, aki csak mélyen felsóhajtott, aztán egy kicsit újra elhúzódott tőle. Még mindig egymás szemébe néztek.

– Először is: te nem vagy elcseszett, és ne nevezd így magad, kérlek! Azon az úton haladsz, amikor valami mást akarsz tenni, mint amit elvárnak tőled. És most másfelé halad az életed – szólalt meg a lány végül. – Másodszor: én nem kértem tőled, hogy ígérj meg neked bármit is. Egyszerűen erre semmi szükség. – Még mindig egyenesen a fiatal férfi szemébe nézett, akinek tele volt tekintete gyengédséggel és őszinteséget sugárzott. Hermione ugyan ezt akarta viszonozni. – Én se tudom, hogy ez köztünk működni fog-e. De, ha úgy döntök, hogy veled szeretnék lenni először, akkor az az én döntésem lesz.

– Nem kell, hogy bármi is változzon köztünk – szólalt meg Draco. – Vagyis azt leszámítva, hogy annyiszor és akkor foglak megcsókolni amennyiszer hagyod. És akkor is boldog leszek, ha úgy döntesz, hogy inkább húzzak a francba.

– Nem fogom ezt mondani.

– Nem?

– Így van – bólintott Hermione.

– Jó, mert a szád egyszerűen isteni, és nem akarok lemondani egyelőre róla. Dalt kellene írnom róla. Granger szája cseresznyés, a csókod pedig édes méz – szólalt meg átszellemülten a varázsló. – Biztosan bombasláger lenne, amit a Walpurgis lányai énekelnének. A könyvem pedig a bestseller listák élén lesz, ha megírom benne. Csak túl kellene élnünk a háborút.

Hermione vihogásban tört ki, annyira nevetségesnek hangzott az egész.
– Ugye ezt nem gondolod komolyan?

– Dehogynem. Mi lehetne jobb, mint ez? – kérdezte a fiatal férfi vigyorogva. – Egy szerelmes dal és egy könyv, amiben megírom, hogy milyen szomorú, hányatatott és tragikus körülmények között ismertük meg egymást. Úgy kezdeném, hogy Stockholm szindrómának indult az egész…

– Jajj ne! Utálni foglak, ha ezt megteszed – nyögött fel a lány. – Ez annyira nagy hülyeség.

– Az lehetetlen – szólalt meg Draco, majd odahajolt hozzá, és egy visszafogott csókot nyomott a boszorkány ajkaira. – Tényleg imádom az ajkaidat.

– Biztos, hogy minden lánynak ezt mondod – cukkolta a boszorkány.

A varázsló arca elkomorult.

– Hermione, engem teljesen hidegen hagy mindenki más. Nincs más lány, csak te. Nem is érdekel senki más csak te.

A szavai hallatán Hermionénak fájdalmasan megdobbant a szíve, és mintha kihagyott volna egy ütemet is. Sosem volt senki, aki ennyire kíméletlenül őszinte lett volna hozzá. És ezt Draco Malfoytól hallani egy olyan érzés volt, ami egyszerűen szédítő volt.

Hermione nem szólt semmit, csak halkan felsóhajtott, és közelebb húzódott hozzá, majd Draco mellkasára hajthassa a fejét. A fiatal varázsló közelebb mozdult, és karját köré fonta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A szoba meleg volt, a levegő nehéz a nyári hőségtől, de a közelségük mégis nyugtatóan hatott – nem fojtogatóan, hanem valahogy… biztonságosan. És ennek semmi mágikus oka nem volt, mint akár a Fidelus bűbáj.

A külvilág csendes zajai hallatszottak be a szobába, ahol ők ketten hosszú percig ölelték egymást szorosan egymáshoz simulva. Hermione a varázsló mellkasára hajtott fejjel hallgatta Draco szívverését, miközben a még mindig duzzadt ajka őrizték a heves csókjuk emlékét. Csak a kint zümmögő bogarak halk hangja szűrődött be az ablakon, és a ventilátor lassú, kimerült zúgása, ami semmit sem hűtött igazán, csak időnként megmozdította Hermione haját, ami olykor-olykor Draco orrával incselkedett.

Nem szóltak, nem volt szükség rá. Csak feküdtek egymás mellett. Nem kellett kimondaniuk, mennyit jelent ez a pillanat, sem azt, mennyire félnek attól, ami előttük áll. Most még nem. Most elég volt ez. Később is ráértenek majd megvívni a csatákat a barátokkal. Harcolni a Nagyobb Jóért.

Hermione még mindig hallgatta Draco szívverését, lassú és egyenletes ritmusát, amely furcsa módon őt is megnyugtatta. Az ujjai ösztönösen megmozdultak a fiú pólóján, apró, alig észrevehető mozdulatokkal rajzolt köröket a szöveten. Azt akarta, hogy varázsló az övé legyen, hozzá tartozzon. És erre nem is kellett semmilyen indok vagy ok. Elég volt az, amit a fiú korábban neki mondott.

Draco mélyet sóhajtott, és lehunyta a szemét. Egy idő után már nem lehetett tudni, melyikük szorította meg előbb a másik kezét – csak azt, hogy nem engedték el. A csend hosszan elnyúlt, kényelmesen, puhán, mintha csak egy másik világban léteznének, ahol nincs háború, nincs bujkálás, és főleg nincsenek megfelelni vágyó elvárások. Hermione szinte már-már elálmosodott volna Draco lassú lélegzetét hallgatva, amikor a fiú halkan, de teljesen váratlanul megszólalt:

– Szóval ennyit arról, hogy felkészülünk – nevette el magát.

– Azt hiszem, hogy mindenre amúgy sem lehet – sóhajtott fel Hermione. – Ami egyenesen aggasztó.

– Talán, ha ottmaradtam volna – kezdett bele Draco. – Átállva, de a halálfalók vonalában.

– Keményebb nyarad lenne.

– Ez igaz – bólogatott a fiú. – Valószínűleg most egy halálfaló gyorstalpaló tanfolyam második felvonásán lennél Bella nénémmel.

Egy időre megint csend állt a beszélgetésükben.

– Merlinre… mit fognak szólni Potterék, ha megtudják? – szólalt meg Draco.

Hermione először azt hitte, félálomban hallotta csak, de ahogy felpillantott Draco arcára, rögtön látta, hogy komolyan gondolja. A fiú ugyan előre bámult, a plafont nézte, de a szemöldöke kissé ráncolódott, és ajkai gyanúsan feszültek.

– Úgy érted, Harry és Ron? – kérdezte Hermione álmos hangon, de már érezte, ahogy a szíve újra gyorsabban ver. – Nos… nem lesznek túl lelkesek, az biztos. Én inkább azért aggódom, hogy ha apád megtudja, akkor mi lesz.

Draco felhorkant.

– Lelkesek? A barátaid olyan, mint két iszonyatosan dühös randalór – élt a hasonlottal. – Képesek lesznek élve eltemetni engem, vagy minimum egy hónapig vallatni egy eldugott pincében, miközben furábbnál furább átkokat próbálnak ki rajtam.

Hermione elmosolyodott, de a szeme sarkában ott bujkált a feszültség.

– Azért nem vagy ennyire fontos nekik, hogy ennyire komolyan elkezdjenek veled foglalkozni – mondta játékosan, de a hangjában volt valami szelíd irónia.

– Te ismered Pottert és Weasley-t? Ha egy fiú megközelít téged, akkor úgy felfújják magukat, mint két mérges kákalag.

– Viktorral semmi bajuk nem volt – tűnődött Hermione.

– Krum? – Draco hátravetette a fejét és felnevetett. – Egy masszív kviddicsjátékossal, aki fél kézzel fel tudna emelni és elhajítani a kviddicspálya másik részére.

– Szóval, ha esetleg elkezd nekem Viktor udvarolni…

– Elátkozom és elföldelem – jegyezte meg Draco sötéten. – Ne felejtsük el, hogy varázsló vagyok. Egy igencsak képzett varázsló, aki már lassan akadémiai szinten tart nála neked átkokból, bűbájokból és minden másból.

Hermione felnevetett.

– Ron esetében nem lennék meglepve, ha számítanál tőle egy kis kiborulásra.

Draco oldalra fordult, és most már teljesen nyíltan nézte a lányt.

– Ha Weasley meg akar majd ölni… Már most látom, ahogy lobog a haja, vörös, mint egy vérbosszúra éhes démoné…

Hermione felnevetett, a feje pedig újra Draco vállára csúszott.

– Ne dramatizáld túl az egészet. Ron csak… szenvedélyes.

– A szenvedélyessége jobbára abban nyilvánul meg, hogy gyűlöl engem – jegyezte meg Draco, aztán elhallgatott, de egy rövid csend után újra megszólalt, ezúttal halkabban, komolyabban. – Nem is hibáztatom, mert mindig gúnyoltam a családja miatt.

– Talán… talán majd kijöttök valahogy egymással.

– Minden erőmmel azon leszek, hogy ne verjük szét egymást – ígérte Draco. – Tényleg nagyon fogják utálni, hogy veled vagyok. Hogy… fontos vagy nekem. Arról nem is beszélve, hogy csatlakozom a Potter fanklubhoz. Nem fogják megérteni, hogy köztünk mi van.

Hermione szeme lesütött, ujjai ismét megmozdultak a fiú pólóján.

– Lehet. De ez nem az ő dolguk. És nem miattuk történt ez.

– Próbáld nekik elmondani, hogy ne szóljanak bele…

– És a családod?

– Remélem, annyira örülni fognak annak, hogy nem haltam meg, hogy ezt az apróságot nem is fogják észrevenni.

– Ahh, Draco Malfoy, te vagy a legrosszabb – szólalt meg Hermione. – Ez nem vicces.

– Nem is viccnek szántam – vigyorgott Draco.

– Még rosszabb.

Draco egy ideig csak nézte őt, aztán bólintott. A karját szorosabban fonta a lány köré, és hosszú ideig nem szólt többé. Csak feküdtek tovább, szembenézve egy jövővel, amire egyikük sem készült fel, de amely most már elkerülhetetlenül közös volt.

***

A közösen és meglehetősen laza időbeosztásban eltelt délután után, amikor is a két fiatal rengeteg csókot váltott és élénken beszélgetett a jövőjükről, valói és képzelt dolgokról és összességében semmit sem haladtak a felkészülési céljaikkal. Később Hermione nagy nehezen kicsusszant Draco ölelésből, lefekvésre készülve elvonult a fürdőszobába. Gyors zuhany és hajmosás után kipirultan lépett ki a fürdőszobaszőnyegre. A tükör párája lassan oszladozott, Hermione pedig a nedves haját törölgetve elmerült a gondolataiban. Az ajkai még mindig enyhén bizseregtek – mintha Draco csókjainak emléke ott maradt volna rajtuk, láthatatlanul, de érezhetően. A tükörképében megállt egy pillanatra, és elmosolyodott, ahogy visszagondolt arra, milyen puhán simultak össze az ajkaik, milyen ösztönös és természetes volt az egész… mintha az a csók nem is az első, nem is a második, hanem már a századik lett volna. Őszintén kételkedett benne, hogy ennyi csókig jutottak volna. De egy egész napot így tölteni nem lett volna rossz.

– Merlinre… nem vagyok normális – beszélt saját magához. – Össze kellene szedned magad, Hermione.

Persze a tükörképe nem adott választ. Sosem lazított vagy lógott el egy napot sem, legalábbis úgy igazán. Minden napra valamilyen terve vagy célja volt. És Draco Malfoyjjal egész nap csókolózni… felemelő lett volna. Végül csak elmosolyodott.

Épp megigazította a pizsamafelsője gallérját, amikor kintről halk zörrenést hallott. Először csak egy nesz, mintha valaki finoman meglökött volna valamit, aztán egy hosszabb, nyikorgó hang – határozottan bútormozgatás volt.

– Mi a fene?

Összeráncolta a homlokát, gyors mozdulattal feltűzte vizes haját, majd kilépett a fürdőből. Az ajtó mögött azonban nem egy betörő vagy mágikus veszély fogadta… hanem Draco Malfoy, amint épp elszántan tologatja az egyik ágyat keresztül a szobán, hogy pontosan illeszkedjen a másik mellé.

– Draco? – kérdezte döbbenten a boszorkány. – Te mégis… mit csinálsz?

A fiú felnézett rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egyetlen ártatlan pillantással ajkaira csúszott az a félmosoly, amit Hermione már kezdett túlságosan is jól ismerni.

– Átrendezem a teret – válaszolta lazán a varázsló. – Egyszerű praktikum. Az ágyaink… túl messze voltak egymástól. Ezt pedig nem nézhettem tétlenül.

Hermione karba tette a kezét, és nekitámaszkodott az ajtófélfának.

– Másfél méter, Draco. Másfél. Ez nem a Roxfort Nagyterme. Sokkal meszebb ülnék tőled a Griffendél asztalánál, mint ahogy most alszunk.

– Tévedsz – felelte a varázsló, miközben most már gondosan eligazította a takarót a két ágy találkozásánál. – Ez a másfél méter napközben talán nem tűnik soknak. De éjjel? Éjjel ez egy szakadék. Egy áthatolhatatlan szakadék, amit csak egy elég bátor férfi képes áthidalni.

Hermione csak pislogott rá, aztán felnevetett.

– Egy „bátor férfi”?

– Pontosan. Aki nem riad vissza a bútorhúzogatástól sem – bólintott komolyan Draco, és kihúzta magát. – Mostantól, édes, semmi sem állhat közénk. Sem háború, sem hőség… sem nyikorgó ágykeretek. Minden éjjel közel leszek hozzád.

– Ez igazán megnyugtató.

– Sejtettem, hogy ezt fogod gondolni.

– Szóval ez, amit itt éppen előadsz egy romantikus hadüzeneted a rendnek és rendezettségnek? – kérdezte Hermione, de már nem tudta visszafogni a mosolyát. Lassan odasétált hozzá, és megállt mellette.

– Pontosan ez volt a célom. Tudtam, hogy nem hiába hívnak téged a korod legokosabb boszorkányának – vigyorgott széles mosollyal Draco.

– Senki sem hív így.

– Talán nem a szemedbe, de mindenki így gondolja – sóhajtott fel a varázsló.

– És ha én mégis ragaszkodnék a saját ágyamhoz? Mert mondjuk túlságosan hangosan horkolsz?

– Már majdnem egy hónapja lakunk egy szobában – szólalt meg egy mély levegővétel után. – Akkor már régen máshol aludnál.

– És ha sokat forgolódom és lelöklek az ágyról?

Draco közelebb hajolt, szinte alig hallhatóan suttogta:
– Akkor éjjelente visszaküzdöm magam melléd. Újra meg újra. Egészen addig, amíg meg nem szokod, hogy melletted alszom.

Hermione szíve kihagyott egy ütemet. A mosolya halványan, de huncutan villant.
– És ha én átküldelek a sajátodba, mert nem tudsz magadnak parancsolni?

– Akkor… majd addig csókollak, amíg meg nem kapom újra az engedélyt – felelte Draco, aztán egy puha, lassú csókot nyomott Hermione homlokára. – Nem tudsz semmi olyasmit mondani, amire nem tudnék mondani valamit válaszul.

A lány lehunyta a szemét. Most már nem is bánta annyira, hogy az ágyaik összeérnek. Draco tolt még egyet az ágyon, aztán hátralépve megszemlélte a képet. Már éppen a párnákat rendezgette rajtuk, teljes nyugalommal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, amikor a lány újra megszólalt.

– Erről… mégis miért gondolod, hogy jó ötlet? – kérdezte Hermione, karba tett kézzel, de a szája sarkában már bujkált a mosoly.

Draco felnézett, az arca derűs és ártatlan volt, legalábbis amennyire Malfoy képes volt ártatlannak tűnni.

– Hát… rájöttem, hogy ez a másfél méter távolság tőled kezdene igazán megviselni hosszútávon – felelte könnyedén. – Én próbáltam alkalmazkodni, tényleg, de mostantól minél közelebb akarok lenni hozzád. És ne mondd, hogy nem érzed ugyanígy.

Hermione felvonta a szemöldökét.
– Kérlek, komolyan kérdezem.

– Másfél méter – ismételte meg a fiú mély, drámai hangon – pont elég ahhoz, hogy ne érjek hozzád, amikor félálomban a nevemet suttogod. Egyetlen egy ilyen pillanatot sem akarok elmulasztani. Ezt remélem, hogy megérted.

Hermione elvörösödött, de nem reagált, csak elfordította a fejét. Draco viszont odalépett hozzá, megállt előtte, és halkan hozzátette:
– Tudod, édes… ha már egyszer úgy döntöttél, hogy a saját házadban bújtatsz egy exhalálfalót, akivel egész délután csókcsatát vívtál… akkor legalább az ágyakat is toljuk össze, nem?

– Draco… Nem vagy vicces – motyogta Hermione, de a hangja elgyengült, ahogy a fiú közelebb hajolt hozzá.


– Nem viccelek – suttogta Draco, miközben két ujjal finoman megemelte Hermione állát, hogy a szemébe nézhessen. – Komolyan mondom: minden perc veled ajándék, és nem fogom elpazarolni azzal, hogy falakat hagyok kettőnk között. Még akkor sem, ha csak másfél méteresek.

A pillantásuk összeforrt, Hermione szíve szinte fájdalmas erővel dobbant egyet. És mielőtt bármit mondhatott volna, Draco egy hosszú lépéssel ott is volt mellette, átkarolta a derekát és már le is hajolt, majd újra megcsókolta. Lágyan, mégis biztos kézzel, mintha ezzel is csak megerősítené: itt van, marad, és nem rejtegeti az érzéseit többé.

– Szóval nem hagysz falakat kettőnk között?

– Láthatatlan falakat sem – vigyorgott a mardekáros. – Tudod, hogy ha a Roxfortban lennénk vagy ha úgy igazán udvarolnék neked, ahogy a családomnál szokás, akkor nem nagyon lehetnénk egymás közelében.

Hermione félrebillentette a fejét, és összehúzott szemmel, gyanakvón nézett rá.

– Mármint hogyan képzeljem ezt el? – kérdezett vissza a lány. – Olyan bonyolult és szövevényes arisztokrata etikett szerint valakinek udvarolni, amiben természetesen előbb engedélyt kérsz az apámtól, aztán udvari etikett szerint négy évig csak levelezel velem?

Draco elnevette magát.

– Körülbelül. Bár a négy év lehet, hogy optimista becslés. Az arisztokrata varázslócsaládok szeretik ezt nagyon gyorsan lebonyolítani. Ott még a kézfogás is afféle stratégiai lépés, és onnan már hónapok házasság. De előtte… a lányokra úgy vigyáznak, mint a hímestojásra. Persze Roxfortban akad némi mozgástér, de nem túl sok. Nyalások, egy-két görbe este…

– Meg sem kérdezem, hogy mit műveltél Roxfortban.

– Nem a te fülednek való – vigyorgott Draco. – De nem csináltam semmi olyasmit, amiért szégyenkeznem kellene. Legalábbis semmit olyat, amit a lányokkal tettem. Van a múltamban néhány sötét folt, amit még khmm… ki kell igazítani, de ez az egy dolog szent.

– Jártál valakivel a Roxfortban? – kérdezte Hermione.

– Mondjuk – vonta meg a vállát a fiú. – Csak szex volt. Nem túl sokszor. Tavalyi tanévben nem sokszor volt időm arra, hogy mélyebb kapcsolatom legyen bárkivel is. Senkiben nem tudtam megbízni.

– Én nem is értem, hogyan tud valaki Roxfortban erre helyet találni.

– Millió és egy hely van a Roxfortban, ahol összebújhatsz másokkal – révedezett a varázsló. – Ha egyszer visszamegyünk, akkor néhányat biztosan megmutatok neked.

– Tudtam, hogy rád lehet számítani.

– Ez nekem öröm, drágám.

– És ki volt az? – tudakolta Hermione. – Akivel együtt voltunk.

– Szeretnéd tudni, igaz? – kérdezte mosolyogva Draco.

– Csak szimpla kíváncsiság – vonta meg a vállát. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod.

– Hagyjuk a múltat. Én sem kérdezem meg, hogy kik voltak előttem.

– Rövid a lista, és valószínűleg már mindenről tudsz, de rendben. És senkivel sem volt semmi komoly, nem feküdtem le senkivel – válaszolt Hermione őszintén. – De ezt te is tudod.

– Nem számít – simogatta meg az arcát a fiatal varázsló. – Nekem legalábbis nem.

– Nem gond, ha… várunk?

– Nem, miért lenne? – rázta meg a fejét válaszul. – Annyi minden történik most velük… Semmit sem sietünk el.

– Rám bízod a döntést? – kérdezte a lány.

– Teljes mértékben – bólintott a varázsló. – Ha akarod, akkor négy évig levelezünk egymással. De figyelmeztetlek, hogy nagyon tehetséges vagyok pajzán levelek gyártásában és rajzolni is egészen jól tudok.

– Te jó ég!

– De most ez egy merőben más helyzet. Nincs köztünk távolság, amit át kellene hidalni néhány levéllel.

– Akkor szerencsém van – kezdett bele egy mosollyal az ajkán Hermione, miközben közelebb lépett, és végigsimított Draco pólójának szegélyén. – Most éppen itt bujkál Draco Malfoy a házamban, akinek semmiféle etikett nem szab határt.

– Pontosan – bólintott Draco, és megfogta a kezét. – Itt senki sem figyel. Nincsenek elvárások, nincs múlt, csak te meg én. Egy olyan boszorkány, aki makacsabb, mint bárki, akit ismerek… és egy varázsló srác, aki napról napra egyre kevésbé akar elmenni innen.

Hermione szemei megcsillantak, de nem szólt, csak a mellkasának döntötte a homlokát, és egy pillanatra lehunyta a szemét. A szobában csend lett, csak az ablakon túl ciripeltek a tücskök, és a nyári éjszaka meleg, lusta szele játszott a függönyökkel.

Draco ujjai automatikusan simították végig Hermione karját, felfelé, egészen a válláig, mintha csak biztos akart volna lenni benne, hogy tényleg ott van, tényleg valóságos.

– Hermione… – suttogta végül. – Ha ez álom, akkor most már tényleg ne ébresszen fel senki.

– Képzeld, ha arra ébrednél, hogy otthon vagy és Bellatrix rázogat.

– Merlinre… – nevetett fel Draco. – Ilyen szörnyűséget még ne is mondj. Már éppen kezdtem megszokni, hogy Potterékkel kell majd együtt bandáznom. Egyelőre még olyan jó itt veled, kettesben.

Hermione felpillantott, elmosolyodott, és ujját Draco ajkaira tette.

– Nem álom. És most már úgyis túl késő lenne felébredni.

Draco válaszul újra megcsókolta – mélyen, hosszan, tele mindazzal a suttogó vággyal és megkönnyebbüléssel, amit napok óta gyűjtött magában.

A ház körül a világ lassan elcsendesedett. Később mindketten lefeküdtek az összetolt, most már egészen megfelelő méretű ágyba, ahogy Draco nevezte, hiszen remekül képes volt kritizálni mindent, ami kisebb volt a saját, megszokott ágyánál. Nyugodtan pihentek egymás karjaiban.

hozzászólások: 0