34. fejezet
34. fejezet
Indulás előtti éjszaka
A következő napok úgy peregtek, mintha az idő maga is megállt volna számukra – nem létezett se múlt, sem jövő, csak az örök jelen, amely körülölelte őket. Minden egyes pillanatot kiélveztek, szinte mohón szívták magukba a boldogság minden cseppjét, nem törődve azzal, hogy mit rejt magában a holnap. Ezeket a drága napokat már valóban csak a teljes pihenéssel és egymás társaságával töltötték, mintha a külvilág egyszerűen megszűnt volna létezni.
Órákat töltöttek azzal, hogy elképzelték közös jövőjüket, messze minden veszélytől és háborús pokoltól. Álmodoztak egy gyors és diadalmasan megnyert háborúról, amit majd egy varázslatos, békés élet követne – egy világ, ahol csak ketten számítanak, ahol senki nem ítélkezik felettük, és ahol szerelmük szabadon virágozhat. Hajnalig beszélgettek suttogva, nevetgéltek a legapróbb dolgokon is, és végtelen gyengédséggel szerették egymást, mintha minden érintésük, minden csókjuk az utolsó lenne.
Draco szinte kitalálta Hermione minden gondolatát, mielőtt még a lány kimondta volna azokat, és Hermione is ugyanígy érzett – mintha egy láthatatlan szál kötné össze a lelküket. A kapcsolat egyre mélyebbé, szorosabbá vált kettejük között, egy olyan intimitássá, amit korábban egyikük sem tapasztalt. Napok teltek el így, egymás testével és lelkével összenőve, bőrük érintésében keresve vigaszt, mintha ez jelentené az egyetlen biztos pontot egy bizonytalan világban, az egyetlen valódi kapcsolatot a külvilággal.
De még a legszebb éber álmoknak is véget vetett a valóságnak. A közös boldogságbuborék, amely eddig megvédte őket minden bajtól, nagyon hamar és kíméletlenül kipukkadt. A naptáron már csak egyetlen nap maradt addig, hogy megérkezzenek az Odúba – és ezzel visszatérjenek abba a világba, ahol a háború, a kötelezettségek és a kegyetlen valóság várta őket.
Az utolsó reggel különleges volt és fájdalmas egyszerre. Hermione korán ébredt, és hosszan figyelte Draco alvó arcát a hajnali fényben, memóriájába égetve minden vonását – a lazán hulló szőke haját, a békés arckifejezést, ahogy pihenés közben minden feszültség eltűnt belőle. Tudta, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ilyen természetesen, minden titkolózás nélkül nézheti őt. A szürke szemek, kinyíltak, és a varázsló mosolyogva nézett rá.
– Korán keltél – mondta álmosan a fiatal mágus, és egy kicsit rekedtes hangon.
– Csak nem tudtam tovább aludni.
– Aggódsz.
– Egy kicsit – vallotta be a lány. – Nem amiatt, ami történni fog, hanem mert mostantól nagyon más lesz minden.
– Én sem akarom ezt, de meg kell tennünk – mondta Draco, miközben felkönyökölt az ágyban. A haja menthetetlenül összekócolódott. – Nélküled Potteréknek esélye sem lesz.
Hermione bólintott, bár a szívében tudta, hogy ez csak egy részben volt igaz. Igen, Harry és Ron számíthattak rá, de most már valami más is motiválta: az a vágy, hogy ezt a háborút minél hamarabb befejezzék, hogy visszatérhessen ehhez a férfihoz, aki mellett olyan boldognak érezte magát, mint még soha.
– Mit fogunk mondani nekik? – kérdezte halkan a lány, miközben Draco karjai köré bújt.
– Semmit – felelte a varázsló határozottan. – Amit itt történt, az csak a miénk. Senki másé.
– Nem fogom titkolni.
– Nem is akarom, hogy titkoljuk – mondta Draco, és gyengéden megsimogatta a haját. – Majd spontán megtörténik. Én nem aggódom.
– Nem vagytok túl jó véleménnyel egymásról.
– Oh, tényleg? – nevetett fel szarkasztikusan a varázsló. – Nekem csak a te véleményed számít, drágám, és senki másé. Készen állok.
– Mire készülsz?
– Több átkot és ártást tudok, mint a két idióta haverod, akik valószínűleg az egész nyarat lógással töltötték – sóhajtott fel Draco. – Megvédem magam.
– Áh, Merlin.
– Majd ezt én megoldom. Neked nem kell szólnod egyetlen egy szót sem – jelentette ki varázsló.
Hosszú percekig feküdtek így, egymáshoz simulva, a nyári reggel friss, hűs levegője köréjük fonódott. Hermione érezte, ahogy Draco mellkasára tett keze alatt a férfi szívverés fokozatosan felgyorsul, ritmusa egyre hevesebb lett, mintha minden dobbanás közelebb húzná őket a kimondhatatlanhoz. Tudta, hogy ő is ugyanúgy küzd ezzel a pillanattal, mint ő maga, azzal a vékony határral, ahol a vágy és a félelem összeér. De most az utóbbival egyáltalán nem törődött.
A csend lassan sűrű takaróvá vált körülöttük, nehéz volt lélegezni benne, tele volt ki nem mondott szavakkal, elfojtott sóhajokkal és türelmetlen lüktetéssel. Hermione felnézett Draco arcába, és abban a pillanatban mindketten megértették: nincs több szükség szavakra. A következő másodpercben a varázsló ajka ráborult az övére, forrón, követelően, mégis gyengéden. Finoman lehúzták a takarót egymástól, felfedve meztelen testüket. Többek voltak mint kész, hogy elmerüljenek egymásban.
Az első érintésnél minden más megszűnt: nem volt háború, nem volt küldetés, csak a bőrük alatt tomboló vér és a köztük feszülő mámoros késztetés, hogy minél közelebb legyenek egymáshoz. Egy elsuttogott varázslat törte meg a csendet, miközben folytatták egymás kényeztetését. Ez az együttlét más volt, mint a korábbiak, sürgetőbb, mohóbb, mintha mindketten tudták volna, hogy ez a reggel az utolsó nyugalmas percük, mielőtt az életük egy hatalmas fordulatot vesz.
Hermione ujjaival végigsimított Draco tarkóján, beletúrt a szőke tincsekbe, és közelebb húzta magához, mintha ezzel is a bőre alá akarná rejteni őt. Draco tenyerével végigkövette a dereka ívét, mintha minden vonalat, minden rezdülését memorizálni akarná, a testének mindent egyes domborulatával együtt.
A csókok egyre mélyebbek lettek, elnyúlóak és szinte kétségbeesettek. Hermione szíve vadul kalapált, amikor Draco ajka a nyakához ért, forró lehelete égette a bőrét, és minden érintése nyomot hagyott benne. Érezte, hogy a fiú ujjai lassan felfedezik a testét, mintha minden pillanatban meg akarná állítani az időt, hogy soha ne kelljen elengedniük egymást.
Elnyújtott nyögésük egyszerre hallatszott, miközben Draco mélyen Hermionéba hatolt. Örömsugarak száguldottak a szöveteikben és zúgott a vérükben.
A mozdulataikban nem volt semmi túlzó sietség, mégis mindent áthatott a tudat, hogy most kell egymáshoz érniük, most kell eltenniük minden érzést, sóhajt, mert nem tudják, mikor lehet újra. Hermione minden apró érintést a szívébe zárt: a kezek szorítását, a bőrük találkozásának melegét, a halk, rejtett szavakat, amik talán ki sem mondtak, csak a másik bőrén rezegtek.
Egy ritmusra mozogtak. Átadva magukat az érzékiségnek, miközben egymást figyelték a reggeli fényben. A testükre kiülő finom izzadságréteget, amely összekeveredett egymáséval. Ahogy egyszerre űzték egymást a gyönyörbe, ami sokkal hatalmasabb volt annál, mint amit el tudtak képzelni. Extázis.
Draco ujjai gyengéden simították végig az arcát, mintha félt volna, hogy elfelejti ezt a látványt, ezt a pillanatot. Az intimitásuk túlmutatott a testiségen, két lélek kapaszkodott egymásba, tudva, hogy hamarosan minden megváltozik, de abban a reményben, hogy ami most köztük van, túléli mindent.
Mozdulataik lassan, de egyre szenvedélyesebben fonódtak össze, mint két hullám, amelyek nem tudják, hova sodorja őket az ár, csak azt, hogy most egyek. Minden érintésük tüzet hagyott maga után, minden sóhajuk egy újabb szikrát gyújtott. Hermione ujjai Draco hátán siklottak végig, érezve az izmok megfeszülését, a bőre forróságát, és minden rezdüléssel egyre mélyebbre merültek a mámorban.
Együtt merültek el a mámorban. Együtt értek fel a csúcsra, majd zuhantak le egy ezüsteső forró, vad zuhatagába. A világ körülöttük elmosódott; nem volt ház, nem volt hajnal, csak a bőrük találkozása és a szívük vad ritmusa. Együtt kapaszkodtak a pillanatba, együtt sodródtak a vágy árjával, míg végül a csúcsra érve egyszerre engedtek a testüknek és a lelküknek. És amikor elérték a tetőpontot, mintha egy ezüstfényű zuhatag tört volna rájuk, forró, vad és mindent elsöprő, magával ragadva minden félelmet, minden kételyt.
A zihálásuk lassan csillapodott, a mozdulataik ellágyultak, és az utórezgés csendjében ott maradt köztük a biztos tudat: bármi is jön, ezt a pillanatot soha senki nem veheti el tőlük. Amikor végül elcsendesedtek egymás karjaiban, ahogy a reggeli fény egyre erősödő már áttörték a függöny réseit. A nap kegyetlenül közelített, és az idő könyörtelenül húzta őket a pillanat felé, amikor fel kell kelniük, össze kell pakolniuk, és vissza kell lépniük abba a világba, ahol korábban éltek.
– Szeretlek – mondta ki Draco a szót, ami már hetek óta ott formálódott benne.
– Én is szeretlek téged – mosolyodott el Hermione.
– Bár még maradhatnánk.
– Én is ezt érzem.
– Nem foglak elengedni – jelentette ki a fiatal varázsló. – Soha.
– Soha?
– Tudom, baromi nyálasnak hangzik, de így van.
– Lassan kezdjünk el készülni – sóhajtott fel a boszorkány. – Holnap reggel nagyon korán indulunk.
– Nagyon korán? – húzta el a száját Draco. – Én azért még kiélvezném ezt az utolsó napot.
– Nem volt elég? – nevette el magát a lány. – Hihetetlen.
– Telhetetlen vagyok. Sajnálom. Gyere, vár a zuhany. Attól tartok Potter és Weasley társaságában nem lesz több alkalmunk kettesben lenni. Minden együtt töltött percet az emlékezetembe akarom vésni.
– Draco…
– Imádkozz, hogy ne tartson sokáig, amire készülünk, mert ebbe bele is lehet őrülni.
***
Később aznap Hermione már negyedszer ellenőrizte a listáját. Az asztalon és az ágyon mindenütt holmik hevertek: könyvkupacok, gondosan bedugaszolt bájitalos fiolák, pergamenek, tollak, felszerelések és még néhány mugli eszköz is, amelyek jelentőségét Draco sosem értette igazán. Nagyon jól haladtak a pakolással, palackozással és minden. A szoba tele volt a gyógynövények és főzetek halvány, édeskés illatával, amit csak néha tört meg a nyitott ablakon beszűrődő nyári szellő. Olyan volt minden, mintha egy mágusfelszerelési bolt potékái lettek volna.
Miután nagy nehezen rávette Dracót, hogy végre felkeljen, és ne csak az ágy szélén ücsörögve figyelje őt, a fiú most is ott ült, könyökét a térdén pihentetve, és a lányt nézte, mintha egy különösen érdekes bájitalfőzést figyelne.
– Pergamenek… tartalékpálca… bájitalok… védekező varázslatok könyve… – sorolta Hermione, miközben óvatosan a táska mélyére csúsztatott egy üveg Százfűlé-főzetet, körbepárnázva puha könyvekkel, nehogy összetörjön. A tértágított gyöngyös mindent elnyelt, amit beleraktak. Nem is beszélve Draco hátizsákjáról, és még a másik kettőről, ami majdnem azonos tartalommal rendelkezett. Ezekben főleg vészhelyzeti készletek voltak.
Draco fejét kissé félrebillentette, szeme sarkában játékos fény villant.
– Biztos, hogy muszáj ennyi könyvet vinnünk?
Hermione fel sem nézett.
– Inkább legyen nálunk minden, minthogy később derüljön ki, hogy hiányzik valami.
– Én csak a könyvekre gondoltam – folytatta Draco ártatlan hangon. – Szerintem a mugli dolgokat semmi nem indokolja.
– Ezek pont kellenek.
– Mire?
– Nekem kellenek.
– Az már más – szólalt meg a varázsló. – De ez a sok könyv. Ezekből indokolatlanul sok van, és némelyik felesleges.
– Draco… – kezdte Hermione, de a fiú szándékosan lassan, mintha teljesen véletlenül tenné, végighúzta ujját a könyvgerinceken, majd megállt mögötte, és a derekára tette a kezét. – Mi van, ha találkozunk egy ismeretlen átokkal?
– Akkor nekünk annyi?
– Dehogy. Utána tudunk nézni. Nem tudunk majd elmenni a könyvtárba, vagy csak úgy kérdezni egymástól.
– Oh, persze – nevetett fel Draco, majd csipkelődve folytatta. – Gyorsabban tudsz olvasni, mint ahogy én elvéreznék?
– Ne csináld. Tudod, hogy nem erre gondoltam – sóhajtott fel a boszorkány, és egy kissé durcásan nézett a varázslóra.
A fiú hatalmast sóhajtott.
– Csak azt mondom, hogy nem kell elvinni az elsőéves bájital és bűbájtan könyveket. Sem a harmadéves gyógynövénytan könyveket sem.
– De…
– Hagyd itt. Azokat kívülről tudod különben is – jegyezte meg a fiatal varázsló. – Semmi értelme olyasmit is elvinni, amit már tudsz.
– De…
– De?
– Igazad van – fújta ki magát Hermione. – Jól van átgondolom. Ezt az átokgyűjteményt magammal viszem.
– Jó ötlet. Abban van egy csúnya keléseket okozó átok, amit ha megpróbálsz a hagyományos módon eltűntetni, akkor még viszketést is kapsz mellé.
– Gonosz.
– De mennyire – fújta ki a levegőt Draco. – Áh és vigyük magunkkal azt a romantikus könyvet is, amit a múltkor olvastál. Kell egy kis szórakozás.
– Jajj ugyan már!
– Tartsunk szünetet – szólalt meg a fiú egy ravasz mosollyal. – Azért nem sietünk annyira. Úszhatnánk a medencében. Pihenhetnénk a napon, aztán méltóképpen elbúcsúzhatnánk ettől a helytől.
– A holnap reggel korán itt lesz. És még nagyon sok mindent el kell pakolnunk.
– Hermione…
– Jajj…
– Csak lassítsunk egy kicsit – mormolta a varázsló, miközben apró csókokat lehelt a nyakára, pont oda, ahol tudta, hogy a lány elgyengül. Hermione válla önkéntelenül felhúzódott, és egy pillanatra megállt a mozdulatban. – Tényleg csak egy kicsit.
– Draco, nem érünk rá… – próbált tiltakozni, de a hangja sokkal lágyabb volt, mint szerette volna.
– Van még időnk – mondta Draco, és úgy engedte el, mintha megadná magát, de az ujjai még egy pillanatig ott pihentek a derekán.
Hermione próbált újra a gyöngyöstáskára koncentrálni, de Draco minden alkalmat megragadott, hogy elvonja a figyelmét: „véletlenül” összeérő ujjak, finom érintések, vagy egy-egy lassú mozdulat, amivel átnyújtott egy pergament.
– Tudod, hogy így sosem végzünk – mondta Hermione, de a szigor mögött már halvány mosoly bujkált. – Főleg, ha véletlenül mindig hozzám érsz.
– Sosem mondtam, hogy ez véletlen – válaszolta Draco, és a haját hátrasimította az arcából, ujja végigfutott a fülkagylója mentén. – Mindent okkal teszek.
A lány felsóhajtott, de a mozdulatai már nem voltak olyan sietősek. A varázsló pedig, látva ezt, elégedett félmosollyal nyúlt a táskában maradt üres hely felé.
– Rendben, pakoljunk – szólalt meg megadóan fiatal mágus. – De akkor később tényleg pihennünk kellene.
– Ha végeztünk, akkor pihenünk. A ruháiddal például még sehol sem vagy. Ott hevernek több kupacban.
Draco lassan elengedte, de a kezét még végighúzta Hermione karján, mielőtt odasétált volna a saját hátizsákjához.
– Tudod, ha rajtam múlna, egy kabát, egy ing, és kész – mondta, miközben hanyagul beledobott egy fekete inget, amit Hermione rögtön ki is szedett, és a helyére inkább egy vékony pulóvert tett.
– Nadrágot nem is vennél?
– Talán. Biztosan jól néznék ki.
– Pakold be azokat, amiket már megvettünk – jelentette ki szigorúan a boszorkány, és a saját ruháihoz ment, amiket szépen összehajtogatott. – Hidd el, hogy azokban hosszú távon sokkal kényelmesebb lesz.
– Én azt hittem, pont csatába megyünk – jegyezte meg Draco egy sunyi mosollyal. – Vagy ez titkos mugli divatbemutató lesz?
Hermione felegyenesedett, és keresztbe tette a karját.
– Igen, mugli divatbemutató lesz. Nagyon jól fogsz kinézni. Te leszel a leghelyesebb a fiúk közül.
– Engem bárki szívesen néz, még ha gyűrött is vagyok – húzta végig az ujjait a hajába Draco, hogy demonstrálja. – Ez veleszületett tehetség.
– Veleszületett ego – javította ki Hermione, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly. – És ha nem pakolsz be magadnak váltás ruhát, akkor hetekig biztosan ugyanabban fogsz mászkálni. Nem akarom megtudni, hogy neked az mennyire kellemetlen lenne. És nem akarom hallgatni, hogy tiszta alsógatya után nyafogsz.
Draco elgondolkodott egy pillanatra.
– Nyugtalanító, hogy kezdesz igazán kiismerni.
– Nem könnyítetted meg a dolgomat – mosolyodott el Hermione. – Úgyhogy kénytelen voltam tanulni.
– Mindent pakoljak be? – kérdezte Draco úgy, mintha tényleg megadta volna magát a lány unszolásának, de még annyira nem akart együttműködni, noha a ruhákat elkezdte módszeresen elpakolni. – Mit tervezel? Hogy elnyel minket egy láp?
– Nem tervezem – nevetett fel a lány. – Remélem, hogy nem történik meg ilyesmi. De hetekig vagy hónapokig fogunk bujkálni. Ésszerű lenne ezt minél kényelmesebben megtenni. Habár biztosan nem lesz könnyű. Három fiúval semmiképpen sem.
– Még szerencse, hogy van fürdő a sátorban, amit szereztünk. Nagyon jó vásárt csináltunk vele, legalábbis úgy gondolom.
Draco közelebb lépett, és az egyik összehajtott pulóverért nyúlt, de közben Hermione kezét is megfogta, mintha teljesen véletlen lenne. Egy ideig csendben pakoltak. A boszorkány újra a listájához fordult.
– Lazítsunk egy kicsit – törte meg a csendet Draco. – Már tényleg órák óta pakolok.
– És ez a baj? – vonta fel a szemöldökét Hermione. – Szerintem jól haladunk a nyilvánvaló szabotázs ellenére is. Már órák óta próbálsz megállítani, szabotálni.
– Nem… – mondta Draco, miközben a hangja lejjebb halkult. – Csak azt jelenti, hogy nekem állandóan lépést kell tartanom veled.
Hermione egy pillanatra megállt, miközben néhány zoknit szorongatott.
– Talán épp ez tart fitten.
– Vagy merít ki idő előtt – kontrázott Draco, de közben fogott egy halom ruhát és betette a hátitáskájába. – Látod? Egy része már készen van.
– Ez még csak egy – emlékeztette Hermione. – Még van egy csomó másik.
– Ha minden darab után ilyen közel jössz, lehet, hogy hajlandó vagyok többet is bepakolni – mondta Draco, miközben a pillantása végigfutott rajta.
Hermione felhorkantott, de a füle tövénél már meleg lett a bőre.
– Ne számíts rá. Inkább siess. Nem én maradok tiszta alsó nélkül. Nem tudjuk, hogy lesz-e lehetőségünk mosni.
– El akarod vinni a mosógépet? – fintorgott a varázsló, mintha valami szentségtörtént hallott volna.
– Ehhez áram kell. Nem hinném, hogy ilyesmire fel lennénk készülve. Szóval szerintem feleslegesen bajlódnánk vele.
– Talán megtudnám bűvölni – próbálkozott a tejfölszőke varázsló.
– Ez nem férne be egyikünk táskájában sem – nevetett Hermione. – És semmi értelme nem lenne.
– Takarítási varázslatokat is tanulnunk kellett volna.
– És mi csak az átkokra koncentráltunk.
– Szörnyű.
– De most inkább pakoljunk – szólalt meg a boszorkány. – Még rengeteg mindent el kell tennünk.
– Sietek… ha te hajlandó vagy lassítani – felelte Draco, és szándékosan lassú mozdulatokkal kezdte összehajtogatni a következő pólót, közben szemtelenül tartva a szemkontaktust.
– Ez a leglassabb pakolás, amit valaha láttam – jegyezte meg Hermione, amikor Draco már vagy fél perce ugyanazt azt a pólót hajtogatta, mintha az valami bonyolult bájitalrecept lenne.
– Ez stratégia – felelte Draco komolyan, majd egy hirtelen mozdulattal a vállára dobta az inget. – Minél tovább tart, annál tovább maradsz a közelemben.
– Hm. Azt hittem, csak az időt húzod, mert félsz az Odúban – szúrt oda Hermione, miközben egy nadrágot dobott a gyöngyöstáskát.
– Nem félek – felelte Draco, de közelebb lépett, úgy, hogy Hermione hátrálni kényszerült az ágy széléig. – Csak… ott nem lopkózhatok ilyen könnyen a szobádba. Sőt azt hiszem, hogy legalább hét lakat alatt fognak tartani.
– És ki mondta, hogy továbbra is veled akar aludni? – kérdezte Hermione, de a szája sarkában már ott volt a mosoly.
– A reakcióid – súgta Draco, és úgy nyúlt el mellette néhány másik ruhadarabért, épp csak összeért a karjuk. – Például most is.
– Ez csak… praktikus testhelyzet – próbálta Hermione komolyan mondani, miközben a keze véletlenül az ő csuklójához ért.
– Ha praktikus, akkor hadd ismételjem meg – mondta Draco, és újra mellé préselődött. – Tudok egy sokkal jobb módszert is. Mondjuk itt van az ez az ágy, lassan mindent lepakolunk róla, és azt hiszem, hogy ezektől a ruháktól is meg kellene szabadulni.
Hermione felhorkantott, és a gyöngyös táskába tette egy neszeszert.
– Kettő. Már csak egy.
– Akkor azt különleges figyelemmel kell becsomagolni – mondta Draco, majd a komód felé indult, de nem nyúlt rögtön a ruhához. Ehelyett visszafordult, és csípőre tette a kezét. – Szerintem az a fürdőnadrág is kelleni fog. Tudod, ami szerinted… mi is volt a szó? „Zavartan vonzó vagy benne”?
– Nem hiszem, hogy szükséged van egy fürdőnadrágra. Én ilyet nem mondtam – tiltakozott Hermione, de az arca elárulta.
– Dehogynem. Szóról szóra ezt mondtad.
– Talán csak annyit mondtam, hogy… jól áll.
– Látod? – mosolygott Draco győztesen. – Ezért csomagolom. Hogy amikor rám nézel, elfelejtsd, hogy mérges vagy.
Hermione sóhajtott, de nem tudta teljesen elrejteni a mosolyát.
– Lehet, hogy tényleg kell az a fürdőnadrág.
– Akkor segítesz levenni a szekrény tetejéről? – kérdezte Draco ártatlan arckifejezéssel, amit Hermione pontosan tudta, hogy nem ártatlan.
– Meg sem kérdezem hogyan került az oda.
A következő órákban a hátizsákok és a gyöngyöstáska lassan telt meg, bár Hermione szerint még így is túl lassan. Draco minden második percben talált valami megjegyezni valót, egy összegyűrt póló, egy kissé megfakult könyvborító, vagy épp Hermione gondosan összehajtogatott ruhái.
– Komolyan, Hermione, minden egyes zoknit katonai sorba állítasz? – piszkálta, miközben ő maga hanyagul belegyűrt egy inget a táskába.
– Legalább tudom, mit hol találok, nem úgy, mint te – vágott vissza Hermione, majd szó nélkül kihúzta az inget, és rendesen összehajtotta. – És igen, elviszel három kabátot nyár közepén.
– Ennyire hideg lesz? – vont vállat Draco, miközben a kabátokkal együtt őt is kicsit arrébb tolta, hogy visszategyen egy sötétkék zakót. – Ez például kifejezetten előnyösen áll rajtam.
– Minden előnyösen áll rajtad, ha elég sokáig mondogatod – jegyezte meg Hermione, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly.
A nap lassan fordult át délutánba, és a csomag lassan-lassan készen állt. Csak pár apróság maradt, amire még szükségük volt az itt tartózkodásuk utolsó estéjére és reggelére elég volt. Hermione időről időre ellenőrző listát vett elő, Draco pedig minden alkalommal megpróbált belenézni, csak hogy bosszantsa.
– Ha egyszer tényleg ellopom ezt a listát, soha többé nem fogsz tudni nyugodtan pakolni – jegyezte meg, mikor a lány gyorsan becsúsztatta a papírt a zsebébe.
– Ha egyszer tényleg segítenél, estére készen lennénk – felelte Hermione, miközben a bájitalos üvegcséket gondosan papírba csavarta.
– Én segítek – tiltakozott Draco, majd nagyvonalúan a táska tetejére dobta a szürke inget. – Látod? Ez stratégiai helyen van.
– Stratégiai? – vonta fel a szemöldökét Hermione. – Meg sem próbálom megérteni, hogy mire gondolsz.
– Igen. Így, ha kinyitod, azonnal rám gondolsz.
Hermione csak a fejét rázta, de a mosolya most már teljesen nyílt volt. Mire a nap lebukni készült a horizont mögé, a táskák végre összezárultak, a szoba pedig kiürült. A lány úgy érezte, mintha az egész napos káosz után végre először tudna igazán szabadon lélegezni. A készülődés őrülete gyorsan elillant. A napfény lassan aranyossá vált az ablakokon keresztül, jelezve, hogy a nap vége felé közelednek.
Draco, aki a pakolás végére, inkább átvállat egy másik szerepet, éppen kilépett a konyhából, mindkét keze foglalt volt: az egyikben két tányér gőzölgő tésztával, amelyből édes paradicsom és bazsalikom illata áradt, a másikban egy nagy üvegkancsó frissen facsart limonádéval, amelyben jégkockák között citromkarikák úszkáltak.
– Remélem, értékeled a teljes szolgáltatást – mondta félig viccelődve, félig büszkén, miközben óvatosan letette elé a tányért.
– Ezt te csináltad?
– Teljesen egyedül – bólogatott a fiatal férfi, és meghajolt egy kicsit.
– Legnyűgöző vagy.
– Ez nem kérdés. A pakolás után szakács is lettem, bár elismerem, hogy a szósz nagyobb része a konyhapulton landolt, mint a tésztán. És a padlón is találsz belőle egy keveset. Mindenesetre szerintem fejedelmit alkottam. De igyekeztem.
– Ez elképesztő. Az illata csodálatos.
– A rendetlenség kevésbé
– Majd később eltűntetjük a romokat – felelte Hermione egy fáradt, de melegségében őszinte mosollyal, és arrébb húzódott a bársony kanapén, hogy kényelmes helyet adjon neki maga mellett. A párnák puha sóhajjal fogadták Draco súlyát.
– Elintézheted varázslattal.
– Komolyan?
– A legkomolyabban – felelte Hermione. – Ennyit a legkevesebb egy ilyen nap után.
– Egy kellemes filmnézés?
– Miért is ne?
– Akkor lássuk. – Draco megfogta a távkapcsolót, és a szokásos magabiztossággal irányított.
A régi televízióban egy fekete-fehér krimi ment, kissé recsegő hanggal és halvány képpel, de egyikük sem figyelt igazán a képernyőre. A villák halk csörömpölése a tányérokon, a tészta meleg illata, amely betöltötte a szobát, és a citromos limonádé friss aromája sokkal valóságosabbnak és otthonosabbnak tűnt, mint bármelyik jelenet a monitoron. Draco gondosan töltött mindkettejük poharába limonádét, a citromkarikák halkan csobbantak a jégkockák közé, apró buborékokat hagyva maguk után.
– Szóval… – szólalt meg néhány falat után, miközben a villájával játszott, – ha holnap találkozunk Potterrel és Weasley-vel, szerinted hány megjegyzést kellene visszafognom? Mert őszintén szólva, már most összegyűlt vagy tíz.
– Lehetőleg az összeset – válaszolta Hermione, de a hangja inkább nevetés felé hajlott, mint szigor felé. Szemében csillogás táncolt. – Ha ezt egy teljes napig kibírod anélkül, hogy egyetlen csípős megjegyzést tennél, még én is a legnagyobb meglepetésemben részesülnék.
– Akkor az igazi csoda lesz – vont vállat Draco teatrálisan, majd hátradőlt a kanapé puha háttámlájának, és oldalról, szinte tanulmányozva figyelte, ahogy Hermione ügyesen tekeri a villára a tésztát. – Egyébként teljesen helyesen eszel.
– Helyesen? – Hermione meglepetten felvonta a szemöldökét, a villát a levegőben tartva. – Ez most mit jelentsen pontosan?
– Csak annyit, hogy szinte elképesztő ahogyan feltekered azt a tésztát a villádra – magyarázta Draco, szája sarkában egy alig észrevehető mosoly játszott. – Mások is megtanulhatnák tőled a villa helyes használatát… de persze, nem mindenki olyan aprólékosan pedáns, mint te.
– Ma nagyon bolond vagy.
Hermione megcsóválta a fejét és megforgatta a szemét, de közben belül érezte, ahogy a feszültség, amely egész nap ott dolgozott a vállában és a nyakában, lassan, fokozatosan oldódik. A lámpák puha fénye, amely aranyszínűre festette a szoba sarkait, a meleg étel kielégítő érzése a gyomrában, a hideg limonádé friss, savanykás íze a nyelvén, és Draco félig ironikus, félig őszinte félmosolya a televízió váltakozó fényében… mindez olyan volt, mintha a külvilág zajával és elvárásaival együtt egyszerűen nem is létezne.
Ahogy a film a végéhez közeledett, mindketten egyre inkább a saját beszélgetésükbe merültek, a képernyő csak háttérzajjá vált. A tányérok már rég üresen pihentek a dohányzóasztalon, és a limonádé kancsója is jócskán megfogyatkozott. Hermione lassan felhúzta a lábát maga alá, kényelmesen berendeződött a kanapé sarkában, Draco pedig – talán észre sem véve vagy inkább előre eltervezve – kissé közelebb húzódott hozzá, mintha a kanapé hirtelen túl kicsi lett volna kettejüknek. Megcsókolta a boszorkányt. Hosszan és mélyen.
– Le kellene feküdnünk – mondta egy kicsit rekedt hangon Draco.
– Azt hiszem, hogy ideje lenne.
A fiatal férfi egy kicsit félre húzta a boszorkány pólóját, és megcsókolta a vállát.
– De előtte még méltóképpen elbúcsúznék ettől a helyről.
– Mire gondoltál.
– Felmegyünk, levesszük a ruháinkat és megmutatom.
– Ez valami úgy búcsúzási forma? – nevetett a boszorkány.
– Még ezt nem próbáltam, de egyszer mindent ki kell próbálni – mondta ravasz vigyorral.
– Rendben, Draco. Menjünk.
Sosem volt a mardekárosnak még ilyen széles vigyora.
hozzászólások: 1
feltöltötte: Nyx | 2025. Sep. 27.
