35. fejezet
Odú

Egymás kezét fogva álltak a dobtetőn, Widra St. Capdel település mellett, Devonban. A hátuk mögül fújt a szél, és játékosan összeborzolta mindkettőjük haját, néha egy-egy kósza tincset az arcukba sodorva. A fű halk suhogással hajlongott körülöttük, mintha maga is része akarna lenni ennek a pillanatnak. Draco lopva Hermionéra nézett, tekintete végigsimította az arcát, megállapodott a szeme sarkában bujkáló apró ráncocskán, ami mindig ott jelent meg, ha épp mosolyogni készült.

Egyikük sem mozdult, a pillanat feszültsége finoman vibrált közöttük. Amikor rájöttek, hogy egyszerre sóhajtottak fel, szemük találkozott, és ugyanabban a másodpercben törtek ki halk nevetésben, olyanféle nevetésben, ami nem harsány, de épp azért sokkal őszintébb. Mintha a szél is velük kuncogna, körbejárva, majd tovasuhanva a domboldalon.

– Ugye nem vagy ideges? – kérdezte a lány, majd érezte, ahogy a varázsló kicsit megszorítja a kezét. – Mert nem kell annak lenned.

– Laza vagyok. Nem látszik? – kérdezett vissza egy hamiskás mosollyal a mardekáros, miközben beletúrt a hajába, és hátrasimította. Oldalt és hátul rövidre nyírta frizuráját, de a tetejét hosszabbra hagyta. Legalább sikerült lebeszélnie a rasztásításról, mosolygott Hermione. Jól állt neki ez a hajviselet, annyira más volt mégis megőrizte azt, amitől Draco igazán Draco Malfoy volt.

– El is hinném, ha nem látszanál ennyire feszültnek. – Hermione belékarolt és megsimogatta a fiatal férfi karját.

– Csak a ruha teszi. Nem szoktam mugli ruhában menni másokhoz. Varázslócsaládhoz megyünk, sokkal illőbb lenne egy talár.

– Azt hittem, megszoktad.

– Még nem teljesen – füllentett Draco. Igazából maguk Weasely-ék okoztál nála a pillanatnyi zavart. Nem akart velük találkozni.

– Jól nézel ki – nyugtatta meg Hermione.

– Persze, hogy jól nézek ki. Jól áll nekem a kék – mosolyodott el elégedetten, aztán ellenőrizte, hogy nincsenek-e ráncok a ruháján. Szokatlan volt ez a viselet, gondolta magában a fiú. Fekete farmer, szintén fekete edzőcipő, amit csak azért vett fel, mert eszében sem volt a lábujjait nyilvánosan mutogatni a varázslónépségnek, pedig ma nagyon meleg lesz. – Csak túlságosan is muglinak nézek ki.

– Dehogyis. Olyanokat tudsz mondani… Mégis milyen az, aki túlságosan is muglinak nézel ki? Rajta pedig ez a zöld ujjatlan póló és fekete farmer, ne is beszéljünk a pántos szandálról. –Én is túlságosan muglinak nézel ki?

– Te gyönyörűen nézel ki.

– Francba, hogy mindig sikerül valamivel kivágnod magad – pirult el Hermione halványan. – Látod, és megint kihozod belőlem a legrosszabbat. Egyébként nem kell aggódnod, Weasley-ék éppen nem az a család, akik ragaszkodnának a formalitásokhoz.

– Akkor számíthatok rá, hogy mégis közös szobába fognak minket elszállásolni? – mosolyodott el a fiú, aztán végigsimította a lány arcát. – Olyan könnyű téged mindig zavarba hozni.

– Ne reménykedj benne, hogy közös szobánk lesz. Azért ennyire nem szabadszelleműek szerintem, és ennyi gyerek után már mindennel találkoztak. Majd talán, ha elmegyünk innen – ígérte a boszorka. Draco ráérősen simított ki egy tincset Hermione homlokából, ami mostanság a szokásává vált. Meg akarta zabolázni a hullámos hajzuhatagot vagy inkább csak legszívesebben beletúrt volna, ahogy a minap tette.

– Hát, akkor kreatívnak kell lennünk – sütötte le a szemét egy pillanatra, majd megint ott virított a huncut mosoly az arcán. – Nem akarok bemenni oda, mert akkor megtörik ez az egész. És azt nem akarom.

– Akkor már nem leszek a barátnőd?

– Dehogynem – sietett válasszal Draco. – Csak már nem mi ketten leszünk, hanem mi és egy horda Weasley, Potterről ne is beszéljünk. Túlságosan is kijózanító az egész. Nagyon szívesen folytattam volna a nyaralásunkat. Nem gondolod?

– De igen.

– Elmondod nekik egyből most? – tette fel a kérdést Draco, ami már egy jó ideje foglalkoztatta.

– Micsodát?

– Hogy együtt vagyunk.

– Miért ne mondanám? – tette fel a fogós kérdést a lány. – Úgy értem, hogy hamarosan amúgy is csak négyesben leszünk. És hát nem akarom ezt titkolni.

– Tudom ezt már megrágtuk egyszer. Mert megérteném, ha mégis meggondoltad volna magad. Nem vagyok túlságosan előkelő helyen a népszerű mardekárosok, akiket szeretnek listáján.

– Nem titkolom – rázta meg a fejét Hermione, aztán Draco elé állt és felnézett a magas varázslóra. – Tudom, hogy nem fogják érteni, azt is, hogy kifognak akadni. De minél előbb elmondjuk annál hamarabb fel fogják dolgozni.

– Nem számít a véleményük?

– De, csak pillanatnyilag nem érdekel – jelentette ki a boszorkány.

– Akkor vágjunk bele?

– Mit mondhatnék? Amit mi érzünk egymás iránt, azt nem lehet csak egyetlen egy szóval jellemezni – válaszolt a boszorkány. – A helyezt persze cseppet sem ideális, de… majd megoldjuk valahogy. És ne akarj lebeszélni arról, hogy veled legyek.

– Bolond nem vagyok. Csak realista. Káosz projekt az egész együttműködés Weasley-vel és Potterrel.

– Dehogy… Nem hiszem, hogy igazad van.

– Viccelsz? Az oroszlán barlangjába készülünk. Kissé nyugtalanít – vallotta be végül.

– Csak Weasley-ékhez megyünk.

– Mert Weasley-ék nem griffendélesek – sóhajtott fel Draco. – Griffendél és az oroszlán… Párhuzam. Hidd el, hogy valamelyik a torkomba harap.

– Nem kell aggódod.

– Nem te vagy a mardekáros. Cseréljünk egy kicsit… Sosem ittam még százfűlé főzetet. De adok egy jó tanácsot: az én alakomban sose menj közel Weasley-hez.

– Oh, Merlin! Menjünk már tovább!

– Mit gondolsz? – kérdezte, miközben mindketten elindultak az Odú felé. – Egytől Weasley feje vörös lesz, mint a rák skálán mennyire fog a kis barátod kiakadni azon, hogy a csajom vagy?

– A csajod? – fintorodott el.

– Nőm – javította ki magát Draco szándékosan rosszul.

– Szebben nem tudod mondani? – kérdezett vissza Hermione.

– Napom csillagom.

– Ne vidd túlzásba, Draco!

– Puszedli?

– Kérlek…

– Virágszirom.

– Inkább ne becézz!

– Szóval még nem tartunk ott, hogy beceneveket adjunk egymásnak – sóhajtott a varázsló. – Mindegy ez van.

– Talán mégis van egy jó becenevem neked – mosolyodott el Hermione. – Igazi klasszikus.

– Hadd halljam!

– Görény.

– Ez szemét volt, Hermione – közölte nagy komolyan, de persze nem sértődött meg, hanem elnevette magát. – Én próbáltam kedves lenni. Erre legörényezel.

– Bocsánat. Nem hagyhattam ki.

– Nem kell elnézést kérned! Vagyis – állt meg egy percre –, egy csók igazán jól esne még mielőtt még megérkeznénk.

Hermione úgy simult a fiú karjába, mintha soha nem tett volna mást. Ajkuk egy apró csókban egyesült, ami inkább volt édes, mint szenvedélyes.

– Tudod a görénykedésben mégis csak igazad van. Úgyis görény leszek Weasley-vel, de csak azért, mert ehhez van kedvem.

– Remélem, hogy Mrs. Weasley nem tesz titeket egy szobába. De azt hiszem, hogy ez egy gyenge lábakon álló remény. Szóval legyél kedves, Draco.

– Potter, Weasley és én. Micsoda hármas… Még jó, hogy gyakoroltam a pajzsbűbájokat. Micsoda szerencse ez nekem most.

– El kellene vennem a varázspálcátokat – gondolta Hermione. – Meg is érdemelnétek. Aztán lehet, hogy könnyebben összebarátkoznátok.

– Puszta kézzel is egymásnak eshetünk. Nem félek tőle, hogy orrba vágjam a barátaidat. Régen vettem részt bunyóban.

– Ne csináld, Draco!

– Ne bunyózzak?

– Nem kellene.

– Aggódsz értem, Hermione?

– Persze, nem akarom, hogy bajod essen.

– Aranyos vagy! De tudok magamra vigyázni.

– Túlságosan is nehéz nem arra gondolnom, hogy ti hárman valamiféle őrültséget csináltok majd – vallotta be Hermione. – Draco, ígérd meg, hogy nem fogsz semmiféle baromságba belemenni.

– Miért kell előre ezen aggódnod? – nyögött fel a mardekáros. – Alapvetően szeretnék együttműködni. Innen indulunk ki.

– Tudom, hogy ti mindig… – kezdett bele a boszorkány, de inkább vett egy mély levegőt, aztán kifújta. – Nem tudom, persze igazam van-e, de… Mindegy.

– Nem fogok viszályt szítani, ha erre vagy kíváncsi – sóhajtott nehezen a szőke. – Tudom, hogy nem hülyeség, ami miatt itt vagyunk, és ami miatt muszáj együttműködni.

– Nemcsak erről van szó – fújta ki a levegőt a lány.

– Lázadásra is számítasz?

– Nem csak…

– Nem lesz semmi baj – ígérte Draco. – Menjünk csak tovább!

Hermione bólintott, majd csendben haladtak tovább. A hűvös, vihart ígérő szél kísérte őket egészen az Odúig, a girbegurba építményé teljesen elütött a környezetétől. Draco nem vallotta be, de meglepte Weasley-ék lakhelye. Igazából nem tudta mire számítson, hiszen korábban csak kúriákban fordult meg, de mindegyik ódon volt, unalmas és végtelenül lehangoló, kínosan szép, mégis rideg. De az Odú másnak tűnt, közel sem olyannak, mint amilyennek apja lefestette. Egy kicsit káosz, kicsit absztrakt, mégis érdekes. Mennyire másnak érezte most az életét… Mindent újra kellett gondolnia, újra kellett építenie, csak most kezdte igazán felfogni mennyire nagy lépés volt, amikor visszament Roxfortba. Draco mély levegőt vett, muszáj volt normálisan viselkednie. Itt nem adhatta a kényes arisztokrata fiú szerepét. Úgy érezte ez egy igazi próbatétel a számára, amit ha elbukik, akkor mindent elveszíthet. Még Hermionénak sem akart beszélni arról, ami az elmúlt napokban foglalkoztatta.

A két fiatal egészen az ajtóig összefont ujjakkal haladt. Legszívesebben lelassították volna az időt, hiszen ez tönkretette azt az idillit, amit az elmúlt hetekben megszoktak, a kis buborék lassan elvékonyodott, aztán mindketten már kint voltak a rideg valóságban. Még maradtak volna, olyan kevés volt ez, mégis inkább még szorosabban kapaszkodtak egymásba. Egyedül akkor néztek egymás szemébe, amikor Hermione elengedte Draco kezét, aztán bekopogott. Néma bocsánatkérés, egy bólintás, megborzongtak az érzéstől.

– Minden rendben? – kérdezte Hermione.

– Igen – bólintott Draco.

– Bár könnyebb lenne.

– Minden oké – mosolygott rá a fiú. – Vágjunk bele!

– Izgulok. – Alig, hogy ezt kimondta kinyílt az ajtó.

– Hermione! Már vártunk téged – mosolygott rá Molly, majd szélesre tárta az ajtót.

– Jó reggel, Mrs. Weasley! – köszönt Hermione. – Velem van Draco Malfoy is.

Draco még egy nagyot sóhajtott, amikor Hermione kimondta a nevét, úgy lépett elő mintha korábban ködbe burkolózott volna. A vöröshajú asszonyság arcán különös kifejezés suhant végig. A lány nem tudta eldönteni, hogy mégis mi is ez valójában.

– Jó reggel, Mrs. Weasley! – szólalt meg Draco. – Köszönjük, hogy fogad minket! Vagyis engem. Hermionét nyilván nem kötelességből.

– Szervusztok, drágáim!

A mardekáros kicsit zavarban volt. Igyekezett leplezni, de nem ment annyira jól, mint ahogy gondolta. Mrs. Weasley, ha bármi rosszat gondolt is, a kis zavar inkább meglágyította a szívét. Tudta, hogy Draco miken ment keresztül. És egyáltalán nem az apja alapján akarta megítélni.

– Remus tájékoztatott, hogy még eggyel többen leszünk – mondta végül egy kissé megenyhülve Molly. – Gyertek be! Ne lásson meg titeket senki.

– Köszönjük.

– Reggeliztetek már?

– Még nem – rázta meg a fejét Hermione. – Hamar el akartunk indulni.

– Akkor menjetek be a konyhába. Hamarosan felkelnek a többiek is. – Hangos lábdobogás hallatszott ekkor az emeletről lefelé. – Ginny, hányszor mondjam már, hogy ne fuss a lépcsőn?

A boszorkány mondott valamit, majd megrázta a vörös hajzuhatagát, ami rémesen kócos volt. Pislogott kettőt, aztán végigmérte a társaságot.

– Anya… Hermione… Malfoy? Elárulná valaki, hogy mi folyik itt? Lemaradtam valamiről? – kérdezte Ginny, majd Malfoyhoz fordult. – Mindenki úgy tudta, hogy meghaltál, de a legjobb esetben eltűntél.

– Élek. Hermione rabja vagyok.

– Micsoda?

– Csak viccel – mondta Hermione. – Később elmondom.

– Oh, igen, kislányom, remek időzítés… Hozd le a szennyeseket, etesd meg a tyúkokat és segíts reggelit készíteni. Szólj a bátyáidnak, hogy jönnenek reggelizni, mert utána fel kell állítani a sátrat – adta ki az utasításokat az anyja. – Rengeteg dolgunk van. Ma este Harry is megérkezik. És még semmivel sem vagyunk készen. Nyakunkon az esküvő.

– Mindjárt, de előtt feltétlenül beszélnem kell Hermionéval.

– Mégis mi lehet fontosabb, mint egy sereg éhes vendégnél és családtagnál? – tette csípőre a kezét a boszorkány.

– Csak pár perc, és az esküvőről lesz szó. Egész nyáron nem is beszéltünk. Két perc anya.

– Esküvő – ismételte meg Mrs. Weasley, majd az ajkába harapott. Mintha valami olyasmit mondott volna, hogy az agyára megy már ez az egész felhajtás, de aztán megadóan felsóhajtott. – Menjetek! De csak két perc.

– Rendben.

Draco már éppen Hermione után akart szólni, de aztán inkább mégsem szólt semmit. Végül aztán követte Mrs. Weasley-t a konyhába. Az első olyan helyiség, ahol nem érezte rosszul magát. Kicsit emlékeztette a hely Grangerékére, főleg miután személyre szabott mindent, egy-egy főzés alkalmával. Mások ezt inkább káosznak hívták.

– Segíthetek, Mrs. Weasley? – szólalt meg váratlanul. Molly megfordult és hitetlenkedve nézett rá. Draco igyekezett a szemébe nézni.

– Ülj csak le! Mindjárt készítek neked egy kis rántottát.

– Tényleg tudnék segíteni – erősködött a fiú egy kedves mosollyal. – Mondjuk, csinálhatnék palacsintát. Régen nem varázsoltam már. Megengedi?

Molly elmosolyodott, aztán bólintott.
– Errefelé nem sok férfit érdekel a reggelikészítést.

– Sok minden tanultam a nyáron.

A mardekáros viszonozta a mosolyt, majd pöccintett párat a pálcájával. Olyan volt ez, mint a megváltás, egy mély levegővétel a tavasz első napján. Annyira könnyű, magától értetődő, egyszerűen nem tudta nem imádni ezt az érzést. Nem sokkal később Draco egy egészen nagy palacsintatornyot épített az ebédlőasztal közepére. Éppen csokiöntetet csurgatott a halom tetejére, amikor ütemes lábdobogást hallott az emeletről.

– Anya, nem láttad a… Malfoy? – Oh, igen. Draco Malfoy ott állt teljes életnagyságban a konyhájukban, kissé lebarnulva, tornacipőben, térnadrágban és pólóban. Olyan volt, mintha valami jólfésült mugli lett volna, de Ront nem lehetett átverni.

– Jó reggelt! – vigyorgott Draco, majd megpörgette az ujjai között a pálcáját.

– Anya! Ez meg mit keres itt? És mi a francot csinál?

– Ne ordíts, Ron! Itt vagyok.

– Mit keres itt, Malfoy? – ismételte meg a vörös hajú fiú méltatlankodva. – Ez egyszerűen…

– Segít reggelit csinálni – magyarázta Molly a nyilvánvalót, de ezt egyáltalán Ron nem bírta feldolgozni. – Neked sem ártana néha. Egyszer még talán jó lehet, ha össze tudsz ütni egy rántottát.

– Minek? – fakadt ki mérgesen Ron. – Nem vagyunk még elegen? Mit keres itt még ő is? Azt hittem, hogy végleg eltűnt.

– Pedig itt vagyok – vigyorgott Draco, miközben megfordított egy palacsintát. – Mindjárt kész a reggeli.

– Mi lenne, ha segítenél te is? – kérdezte Molly egy kicsit fáradtan. – Újdonság lenne.

– Malfoynak? – Ron ezt úgy köpte, mintha valami undorítót evett vagy szagolt volna.

– Megy egyedül is – szólalt meg Draco. – Nem kell segítened.

– Ki engedett ide? – szegezte a kérdést neki griffendéles idegesen. – Válaszolj!

– Higgadj le! – válaszolt a tejfölszőke varázsló nyugodtan, majd kisimította a haját az arcából. nekidőlt az egyik polcnak és kihívóan figyelte a vörös arcú Vöröst. – Nem kell senkinek sem egy infarktus. Vegyél mély levegőt!

– Persze – horkantott fel Ron. – Vegyek mély levegőt? Hol voltál egész nyáron? Csak mondom, hogy mindenki téged keres a varázsvilágban. Vagyis egy hónapig biztosan. Mitől vagy így kivirulva?

– Ahhoz neked semmi közöd.

– Amíg az én otthonomban vagy, addig…

– Elég volt fiúk! – csattant fel Molly a türelmét vesztve. – A civilizált viselkedést csak az enciklopédiából ismeritek? Nem fogtok még jobban felmérgesíteni, mert ha igen, akkor nagyon sok varázslatot tudok én is. És tölthetitek pálca nélkül a hátralévő nyári napokat. Micsoda dolog ez, Ron, hogy így beszélsz a vendégünkkel.

– Nem, anya! Nekem magyarázat kell. Miért engedtétek ide Dumbledore gyilkosát? Ő volt. Mindenki tudja.

– Nem vagy vagyok gyilkos – jelentett ki Draco, de ennek ellenére az állkapcsa pattanásig feszült volt. – Ezt a barátod is nagyon jól tudja. Nem mondtad el neked?

– Megfojtalak, te idióta vándorpatkány!

– Ronald!

– Nem fogom be!

– Ülj le, de most rögtön!

De Ron csak szórta a szitkait, miközben Draco inkább eloldalgott. Nem akarta hallgatni a sértéseket, átkokat, és miegymást, amit az iskolatársa a fejéhez kívánt vágni. Halláskárosultnak kellett volna lennie, hogy ne hallja, amit Ron a fejéhez vág. Nem tudott ő semmit sem, a fiatal varázslónak ökölbe szorult a keze. Felszaladt a lépcsőn, mintha meg tudott volna menekülni mindentől… Ő is éppen eléggé naiv volt. Egyedül egy valaki volt képes megnyugtatni, és az nem volt más, mint Hermione, aki éppen vele szemben haladt.

– Menjünk el inkább! – mondta Draco, miközben átölelte Hermionét a lépcsőfordulóban. – Nem bírom ezt a feszültséget.

– Ron üvölt odalent? – kérdezte a lány.

– Aha – válaszolta a fiú és vágott egy fintort. – Mint egy haldokló pávián olyan hangja van. Rémesen idegesítő. Az anyja helyében már régen megátkoztam volna.

– Mi történt?

– Csak a szokásos – válaszolta a mardekáros. – Komolyan, mégis mit hittünk?

– Miért?

– Ahogy hallom Mrs. Weasley éppen most közölte, hogy ő, Potter és én egy szobában leszünk elszállásolva. Most komolyan? Szerinted meddig bírjuk ki veszekedés nélkül? Vagy most már emelhetjük a tétet, mert mindhárman varázsolhatunk.

– Merlinre!

– Nekem mondod? – horkant fel megvetően. – Mi lenne, ha inkább veled és Ginnyvel aludnék? Nem fogok zargatni senkit, de komolyan félek, hogy Weasley elvágja a torkom álmomban.

Hermione elkuncogott, majd a fejét a fiú mellkasára hajtotta. Mikor újra képes volt komolyan Draco szemébe nézni, akkor szólalt meg újra:

– Miért nem alszol pálcával a párnád alatt?

– Ez nem vicces – morogta a fiú, de aztán ő is elmosolyodott. – Komolyan gondoltad, hogy ezt a káoszt együtt visszük véghez? Mi lenne, ha Potterék nélkül mennénk? Segítek neked, amiben akarod, de…

– Sajnálom, Draco…

– Jó, ez csak egy ötlet volt.

– Nem tudom megmondani, hogy mikor lesz vége – közölte komolyan. – Tényleg, ha nem lenne fontos, akkor nem rángatnálak bele.

– Mindig is kíváncsi voltam, hogy pontosan milyen terveid vannak velem – vigyorodott el hamiskásan. – Valld be, hogy tetszettem neked évek óta és csak az alkalmat vártad, hogy elrabolhass magadnak.

– Hogyne – nevetett el halkan. – Más okom nem is lehetett volna.

– Biztos vagy benne, hogy képes vagyok ezt túlélni?

– Csak rajtad múlik, Draco.

– Mindenesetre jobb, mint bent égni a Szükség Szobájában – sóhajtott a fiú.

– Kérlek, ne beszéljünk erről! Kiráz a hideg, ha erre gondolok – mondta a lány.

– Most már sajnálnál?

– Nem vagyok szívtelen.

– Tudom – mondta, majd homlokát Hermione homlokának támasztva mélyen felsóhajtott. – Kihívásnak kellene értelmeznem ezt, de inkább kibaszásnak érzem.

– Jobb lesz?

– Komolyan mondod?

– Bízom benne.

– Tehát biztosra nem állítanád, hogy épségben megúszom ezt az évet.

– Ismerem a barátaimat.

– Hajjaj, én is ismerem a barátaidat.

– Ne legyél velük ennyire…

– Malfoy?

– Mardekáros és előítéletes – felelte Hermione.

– Nem fogom összetörni magam – mormolta halkan Draco. – Most csak egy griffendélest kedvelek, és az te vagy.

– Igen? Kedvelsz engem?

– Igen, és nem fogom túlélni ezt az időszakot, ha nem fogsz megcsókolni.

Hermione elmosolyodott, aztán teljesítette Draco kérését. Azonban az Odú nem az a hely volt, ahol normális körülmények között, nyugodtan kettesben tudtak volna lenni. Ronald Weasley úgy fújtatott, mint a Roxfort Express, amikor rajta kapta őket a lépcsőfordulóban.

– Te mit művelsz? – hörögte, mélyről jövő haraggal Ron. Olyan volt valóban, mint egy fúria és valamilyen őrült, felbőszült hippogriff, aki képes lett volna ölni is. Minden izma fájdalmasan megfeszült, és rémesen felszökött a vérnyomása. Alig pár pillanat alatt történt minden, olyan gyorsasággal, hogy senki sem tudta követni.

A párocska szétrebbent, de mielőtt megmagyaráztatták volna a helyzetet, a vöröshajú fiú megragadta Dracót, nekinyomta a falnak és már lendült is az öklét. Azonban a mardekáros szőkét sem kellett félteni, egyből kitért az ököl elől, ami fájdalmas, tompa puffanással és reccsenéssel találkozott a falat védő, kemény lambériával. Ron feljajdult, de annyira nem érdekelték vérző ujjai, inkább újra támadásba lendült. Viszont Hermione meg akarta akadályozni a további támadásokat, így a két langaléta, felbőszült vadállat közé ugrott. Draco megpróbálta eltolni a lányt, és újra támadásba lendülni, de a boszorkány mikor megérintette a kezét egyből visszahúzódott.

– Ron – szólalt meg Hermione.

– Mi folyik itt? – tagolta a kérdését Weasley, hiszen alig volt képes kontrollálni magát. – Miért? Hogyan? Mikor?

– Együtt vagyunk Dracóval.

– Te és Malfoy?

– Igen. Nálam volt egész nyáron.

– Malfoy és te?

– Igen.

– Nem vagy normális – rázta meg a fejét Ron. – Nézz rá! De most komolyan. Meg akarta ölni Dumbledore-t…

– Ez nem ilyen egyszerű – kezdte Hermione.

– Komolyan? Hihetetlen…

– Ron, kérlek…

– Hagyj békén! Ezt még nem kell emésztenem – mondta a fiú. – Gyere, Malfoy! Megmutatom, hol fogsz megdögleni…

Azzal a fiú elindult felfelé az emeletre. Draco az ajkába harapott, s közben muszáj volt kifújnia magát. Megkerülte Hermionét, majd figyelmesen hallgatózott, amíg Ron léptei el nem halkultak.

– Most komolyan azt hiszi, hogy utána megyek? – kérdezte a lányt.

– Kérlek! Nem akarok több veszekedést.

– Veszekedést? – nevetett fel Draco. – Ha ez lett volna a célod, akkor nem kellett volna engem idehoznod.

– Ez nem olyan egyszerű.

– Persze, hogy nem… Én vagyok a tetves kulcsfigura az őrült tervedben. Komolyan mondom, őrültebb vagy, mint amilyennek látszol. Szexi könyvmoly csaj, aki valójában egy vadmacska.

– Nem csak erről van szó. Már nem csak erről. És nincsenek őrült terveim. Oh, vadmacska pedig pláne nem vagyok.

– Nincsenek őrült terveid? Megmentettél és majdnem két hónapig bújtattál csak azért, hogy veletek menjek a küldetésre, amiről semmit sem voltál hajlandó elárulni. – Kissé dühös volt még, de ezt a frusztrációt nem akarta levezetni Hermionén. Viszont most már voltak olyan dolgok, amiket meg kellett beszélniük, mert sürgette őket az idő.

– Legyél egy kicsit türelmesebb! Még csak most kezdődik az egész. Harryt biztonságban el kell juttatni ide, aztán mindent elmondunk.

– Remélem.

– Hidd el, nem akarok titkolni semmit.

– Hogy aztán én se titkoljak el semmit?

– Nyugodj meg!

– Igyekszem, de így nem olyan egyszerű – sóhajtott fel Draco. – Végül is látod hol vagyunk.

– Minden rendben lesz. Össze fogunk csiszolódni.

– Persze…

– Kérlek, próbálj meg kijönni velük! – kérte Hermione. – Együtt kell működünk.

– Tőlem is a világ megváltását várod?

– Van ennél jobb programod a következő hónapokra? – kérdezte a lány.

– Magas árat kérsz, amiért megmentetted az életemet – felelte szarkasztikusan a mardekáros.

– Adósom akarsz maradni?

– Oh, hogy én mennyire utálom, amikor nem a kezemben van az irányítás – mondta Draco kényszeredetten.

– Próbálj meg kijönni Ronnal, oké? – kérte a boszorkány.

– Miért hiszik azt a nők, hogy egy szép mosollyal, édes szavakkal és esdeklő tekintettel önként vállaljuk a halált?

– Ennyire nem teátrális a helyzet.

– Akarsz fogadni? – vigyorodott el Draco.

– Legyen.

– Tehát, ha Weasley megpróbál megtámadni újra, akkor én nyerek, ha meg nem, akkor te nyersz.

– És mit is nyersz?

Draco szembe fordult vele és egy lépést közelebb ment. Megfogta a lány kezét, s úgy csinált, mintha szörnyen gondolkodnia kellett volna.

– Nem érdekel, mit szólnak hozzá Weasley-ék, de ha elindulunk sátorozni, akkor melletted akarok aludni. – Ennél magabiztosabb kijelentést nem is tehetett volna. – Nem fogok a kis külön szobában egyedül kuporogni.

Hermione elpirult, de ennek ellenére mégis belenézett a szürke tekintetbe, amiben még mindig ott csillogott az a huncut fény, amit semmi sem lett volna képes elűzni. Emlékezett az estére, amikor órákon keresztül feküdtek egymás mellett és a másik tekintetét figyelték, a gyomrában táncoló pillangók és a heves szívdobogása még élénkebbé tette az emléket.

– Legyen – még soha semmire nem adott ennyire egyenes és határozott választ. – Viszont, ha én nyerek, akkor kedves leszel végig Harryvel és Ronnal.

– Meg akarsz büntetni?

– Jó igaz, ehhez rengeteg év kellene. Legyen, mondjuk az, hogy nem keversz bajt.

– Remélem, hogy velük ugyanerre nem kötsz fogadást. Nem viselném el, ha Potter és Weasley is egy ágyban aludna velünk.

– Oh, Merlin… Egyszerre áldás és átok is ez az egész…

– Megnézem Weasley-t. Tíz perc után gyere utánam. Lehetőleg kivont pálcával.

– Most komolyan?

– Aham… Drukkolj!

– Meglesz.

Draco hosszú léptekkel indult el felfelé, majd illedelmesen bekopogott az ajtón.

– Gyere be, Görény!

– Oh, hát persze megyek már Weasley patkány, csak várd ki a végét – mondta félhangosan, mielőtt benyitott volna.

A narancssárga rettentet szörnyen elvakította, azt érezte, hogy Ron megragadja, majd megint a falhoz nyomják. A griffendéles varázsló keze kíméletlenül fonódott torkára. Egy pillanatra teljesen megrémült ettől az érzéstől. Lélegeznie kellett és fel kellett mérnie a helyzetet. Mikor rájött, hogyan tud szabadulni, egyből cselekedett. Jobb kezével erősen rávágott Ron könyökhajlatára, amikor is lazult a szorítás. Lerázta magáról a fiú kezét, majd megragadta a pólójánál fogva és teljes erejéből odébb nyomta, így sikeresen kiszabadult a fal mellől. Mindketten zihálva dühösen néztek egymás szemébe.

– Elég volt ebből, Weasley! – szólította fel Draco, majd hátra simította a haját.

– Majd megmondom mikor elég – sziszegte dühösen, aztán meglökte a szőke hajú fiút, aki majdnem nekiesett az asztalnak. A mardekáros előre lépett és ő is meglökte a griffendélest. Nem volt híve a közelharcnak, mégis úgy érezte meg kell védeni magát.

– Ne akard, hogy bepöccenjek! – lépett előre ismét. Egyforma magasak voltak mindketten, és olyan gyilkos pillantással figyelték a másikat, hogy szinte tüzet fogott körülöttük a levegő. Nem rántottak pálcát, valamiért most a fizikai erőszak segített ebben a dühös pillanatban. Egymásnak estek, mint két idióta. Mindketten megütötték egymást, kissé megtépázták a loboncukat, levertek pár könyvet, összetörték Ron akváriumát, leszaggattak pár posztert, megrúgták egymást.

– Beverem a képed! – figyelmeztette Ron, s már lendült volna a karja.

– Majd azt meglátjuk – vigyorgott a mardekáros. Aztán megint kitért az ököl elől, Draco megragadta ellenfele karját, aztán egyetlen egy rántással hátracsavarta Ron kezét, végül belenyomta a vöröshajú fiú fejét a párnájába.

– Befejezted?

– Ezt megkeserülöd! – hörögte Ron, majd elkezdett ficánkolni.

Hermione egy rúgás, ütés, káromkodás és az ellenfél hatástalanításával egy időben nyitott rá a két túlfűtött varázslóra. Ron még mindig félig az ágyon heverve kapálózott. Draco a hátán térdelt, s még mindig szorosan fogta az ellenfélt. Mikor észrevette a lányt, akkor sem engedte el Weasley-t. Ránézett a szemébe lógó tejfölszőke fürtök között, majd sokatmondóan elmosolyodott. Tudta, hogy nyert.

– Idióták! – szólalt meg végül a boszorkány aztán csípőre tette a kezét.

– Meg akart fojtani – magyarázta Draco.

– Persze, hogy meg akartalak fojtani – riposztozott Ron. – Mégis mit gondoltál? Idejössz…

– Én hoztam ide – emelte fel a hangját Hermione. – Én bújtattam.

– De minek?

– Mert kell egy szövetséges. És Draco olyasmit is tud, amit mi nem.

– Pont a sötét oldalról?

– Sötét oldal? – nevette el magát a Malfoy fiú. – Mégis minek nézel te engem?

– Egy mocskos halálfalónak.

– El sem jutott az agyadig, hogy talán nem is akarok az lenni?

– Oh, tényleg? Nem tudom, valahogy elkerülte a figyelmemet, amikor beengedtél mindenféle jöttment halálfalót a Roxfortba – hörögte Ron. – Valahogy eszembe se jutott az okokat keresni.

– Draco, engedd már el, kérlek! Így nem tudok veletek beszélni.

– Inkább változtassunk helyzetet? – kérdezte a fiú. – Nyomjon ő a falhoz és fojtogasson?

– Engedd el és üljetek le! Ne csináljatok belőlem óvó nénit, akinek mindig fegyelmeznie kell titeket.

A két kissé megtépázott, kimelegedett, ziháló varázsló engedett Hermionénak, aztán tisztes távolságban a két ágy végében leültek és elhallgattak. A boszorkány elégedett volt a végeredménnyel.

– Elmondod, hogy mi van? – kérdezte Ron, miközben lesimította összekócolódott vörös haját.

– Igen, elvégre ezért jöttem.

– Kapaszkodj, Weasley, most jön az a rész, amikor megtudod, hogy én vagyok a titkos fegyver.

– Mi vagy te?

– A szövetségesünk.

– Megbeszéltük, hogy a titkos fegyver. Miért nem maradsz a tervnél, édes? – méltatlankodott Draco.

– Mi lenne, ha nem nyomnátok előttem ezt az „együtt vagyok Malfoyjal” műsort? Egyelőre meg kell emésztenem, hogy ez a Görény itt ül a szobámban.

– Amúgy azt hittem vörös színű a szobád.

– Látod nem az. Narancssárgát jobban szeretem.

– Jól néz ki.

– Kösz.

– Csúzlik?

– Aha…

– Oké.

– Jah.

Hermione csak megforgatta a szemét, aztán jelentőségteljesen felsóhajtott. Mi volt ez? Első fél perc, amikor nem sértették meg egymást? Előre lépés? Még korai lett volna megmondani.

hozzászólások: 0