4. fejezet
Fidelius


Éjfél felé járt az idő mire Draco felébredt. A szemei csak úgy kipattantak, először nem tudta hol van, kellett egy perc mire minden a helyére került a fejében. Becsukta a szemét, kissé szorosan zárta össze, mintha ki akarna mindenkit és mindent zárni. Egy pillanatra el akart merülni a sötétségben, nem gondolni semmire, és elhallgattatni a kétségeket, amik ott kavarogtak a fejében. Nem bírt megmozdulni, megbénította a félelem, ami még mindig ott kísértette, fojtogatta, játszott vele. És ő nem bírta elhessegetni magától.

Megint a menekülésről, a tűzről és a fájdalomról rémlettek fel emlékek. A három érzésből végül a fájdalom tűnt valósnak, ugyanakkor, amikor újra kinyitotta a szemét és már nem csak homályos foltokat látott, akkor tudatosult benne, hogy a helyiséget gyertyák sokasága világítja meg. Hirtelen nem igazán tudta mi folyik körülötte. Az érzés, hogy menekülnie kell egyszeriben elhatalmasodott rajta. A fiatal mágus zihálva ült fel az ágyban, mire végül sikerült megnyugodnia és tudatosult benne, hogy biztonságban van.

– Minden rendben? – hallotta Hermionét valahonnan a szobából. Amikor Draco meglátta a lányt megnyugodott. Soha nem hitte volna, hogy ez valaha megtörténhet. Felköhögött. A boszorka már mugli ruhában volt és a haját is felkötötte. Kint esett az eső, s a gyertyafényben olyan másnak tűnt az alakja. Mintha egy furcsa álomból lépett volna elő. Legszívesebben megkérte volna őt, hogy lépjen közelebb hozzá.

– Francba. – Draco beletúrt a hajába, majd sután bólogatni kezdett. Jól volt? Kit áltatott. Felköhögött. Még mindig fájt a mellkasa, de már érezte, hogy sokat javult az állapota. Már nem Roxfortban volt. Merlinre, megcsinálta, kijutott, és egy akkora céltáblát ragaszott a saját hátára, mint egy háromfejű kutya. Nem merte felemelni a kezét, mert még így is, hogy rátámaszkodott úgy remegett, mint a gyümölcszselé a desszertestálon. Szörnyen melege volt. Valószínű nem a megszokott testhelyzetében aludt el, mert minden tagja fájt.

– Malfoy, jól vagy? – ismételte meg a kérdését Hermione, majd pár lépést közelebb lépett. A fiatal varázsló annyira sápadt volt, az arca egy kicsit beesett. A boszorka a kezét tördelve tanácstalanul állt a szoba közepén. Mennyire meggondolatlan volt – ostorozta magát. Hiszen Malfoy nem szimplán meghűlt, hanem majdnem bennégett a Szükség Szobájában. Erre ő meg végigráncigálta Roxforton, átcsónakáztak a tavon, hoppanáltak. És most augusztusig itt kell maradniuk kettesben. Már annyira nem tűnt ez olyan jó ötletnek, mint azt korábban gondolta. A nagyobb jó érdekében – jutott eszébe hirtelen. Most lett volna pár keresetlen szava ahhoz, aki ezt a marhaságot mondta.

– Persze, jól vagyok, csak elaludtam. – Törölte meg a remegő kézzel a homlokát a varázsló, aztán megpróbálta kioldani a csatot a talárján. Valamiért egyáltalán nem ment. Elfojtott hangon káromkodott egyet, amikor a boszorkány odasétált az ágymellé és leült. Egymás szemébe néztek, de Draco újra a csatnak szentelte a figyelmét és tovább bajlódott vele. – Meddig aludtam?

– Néhány órát.

– Ah. Nem jön szét ez a vacak! – közölte tehetetlen dühvel.

– Várj! Segítek – mondta a boszorkány halkan, s odahajolt hozzá. Egy pillanatra összeértek az ujjaik. Draco inkább leengedte a kezét, mintha az érintés túlságosan bizalmas lett volna, helyette újra megtámasztotta magát. Hátra hajtotta a fejét, aztán amikor engedett a csat, mélyen sóhajtott fel. Felemelte a fejét és egymás szemébe néztek.

– Segítenél levenni a talárt? – kérte egy kissé megszeppenten. – Nagyon…

–… kényelmetlen – fejezte be a mondatot. – Igen, tudom.

Hermione óvatosan kezdett neki a feladatnak. Az első mozdulatnál a fiatal varázsló felszisszent, amikor végül a lány sikeresen levette róla a talárt, ekkor kicsit megkönnyebbült. Minden egyes tagja fájt, a szája kiszáradt, és soha még ennyire nem vágyott egy kis gondoskodásra. Noha ehhez megfelelt volna Roxfort gyengélkedőjén is, de nem válogathatott.

Hermione szólalt meg újra:
– Hozzak egy kis vizet?

– Az jó lenne, köszönöm – felelte a fiú hálásan. Merlin tudja mikor ivott és evett utoljára, kicsit szédült is, de nem akarta a gyengeségnek gondolt problémáit megosztani ideiglenes lakótársával, aki láthatóan aggódott érte. Ez utóbbi szörnyen kellemetlenül érintette. Granger vagy valami egészen más miatt? Bár tudta volna… Kigombolta az ingét is, megkönnyebbülve vett egy mély levegőt. Az izzadt homloka kezdett megszáradni. Miközben viaskodott a gondolataival a lány visszatért a szobába, majd újra elfoglalta a helyét mellette. Draco átvette a poharat Hermionétól, s egy hajtásra kiitta a vizet.

– Köszönöm!

– Nincs mit – mosolyodott el halványan. – Később még hozok egy üveggel.

– De van mit köszönni. Ki is zavarhattál volna vízért.

– Megmozdulni se nagyon tudsz – világított rá a boszorkány Draco állapotának egyik leglényegesebb sarokkövére. – Ez nem csupán udvariasság.

– Nem kell a gyógyítót játszanod, megleszek – közölte zordan, aztán megtapogatta a fájó bordáit. – Már nem is fáj annyira, csak ha nevetek.

– Jól van. De addig, amíg mozogni nem tudsz, segítek – válaszolt tárgyilagosan Hermione. – Persze, ha nem gond.

– Jó, értettem a szarkazmust.

– Ez azért több ennél – szólalt meg a boszorkány. – Ha felhívnád magadra a figyelmet, akkor nagy bajban lennék.

– Meghúzom magam.

– Jobban vagy? – kérdezte aggódva a boszorka.

– Most már jobban, de még mindig nem az igazi – mondta Draco, majd megmozgatta a vállát, érezte, ahogy feszülnek az izmai.

– Megtaláltam a kenőcsödet.

– De jó neked.

– Neked jó. Mert, ha bekened magad, akkor jobban leszel.

– Egyedül nem igazán megy. – Draco igyekezett kerülni mindenféle szemkontaktust Hermionéval.

– Segítek.

– Granger, komolyan ennyire le akarsz vetkőztetni? – nevetni próbált, de még mindig fájtak a bordái. – Mondtam, hogy fáj, ha nevetek.

– Látom, hogy humorodnál vagy – forgatta meg a szemét Hermione, majd szemrehányóan folytatta a kioktatást: – De, ha nem akarod, akkor nem kényszer.

– Nekem mindegy.

– Dehogy mindegy! – rivallt rá mérgesen. – Minél előbb meg kell erősödnöd. Őszinte leszek, én annyira nem hiszek Madam Pomfreynak, hogy holnapra minden bajod elmúlik és majd’ kicsattansz az egészségtől. Úgyhogy gondold ezt át, kérlek!

– Kérdezhetek?

– Igen.

– Potteréket is így ki szoktad osztani? – mosolyodott el hamiskásan.

– Időnként – vonta meg a vállát –, ha rászolgálnak.

– Milyen kedves tőled – sóhajtott fel a varázsló. – De velem most ez más, igaz?

– Igen, az.

– Valld be, hogy szívesen végigtapogatnál! – fejezte be a gondolatmenetét Draco.

– Nem igazán vágyom rá, hogy végigtapogassalak. Csak segíteni akarok neked. Ebben nincs több.

– Kicsit elmosolyodtál.

– Nem vagy vicces.

– Miért gyújtottál akkor ennyi gyertyát? – kérdezte, mintha témát akarna váltani. – Romantikára is vágytál?

– Azt hiszem, hogy túl erős neked Madam Pomfrey bájitala – rázta meg a fejét Hermione, és felsóhajtott. – Megpróbálom majd felhígítani valamivel, az biztosan segít azon, hogy ne beszélj félre. Egyébként a Fidelus bűbájt készítem elő.

– Segítsek? – ajánlkozott Draco. Jelen pillanatban bármi mást szívesebben csinált volna, mint mozdulatlanul feküdni egy idegen ágyban. Nem is annyira idegen… Hermione ágyában. A gondolat is teljesen összezavarta. Fel kellett kelnie, és átmenni a saját ágyába, amit a lány varázsolt.

– Nem kell, azt hiszem menni fog egyedül. Már… készültem rá, nem lesz tökéletes, de menni fog. Inkább ne kellj fel! – kérte Hermione. A fiatal varázsló kihallotta belőle az aggodalmat. Összeszorult a torka. Hogyan aggódhat érte? Miért érez felelősséget iránta? Még soha nem tudatosult benne, hogy mennyire értéktelen, tapló, bunkó is igazából. Tőle távol állt ez a fajta önzetlenség. – Pihenj még egy kicsit!

– A poént félretéve, Granger, kellene az a kenőcs. Szörnyen fáj a vállam és a hátam. – sóhajtott fel Draco. Nehéz volt igazat mondani, de ahogy a lány is mondta, muszáj jobban lennie. – Megtennéd?

– Igen.

– Viszonozni fogom… ezt… egyszer – mormolta halkan. – Nem szeretek adós maradni.

– Jól van, ha ettől te jobban érzed magad.

– A méltóságomból még azért valami. – Draco nagy nehezen levette az ingét. Kissé még mindig feszélyezve érezte magát, de még mindig jobb volt, így mint szenvedni. A boszorkány lecsavarta a tégelyről a tetőt, majd megcsapta az eukaliptusz, kámfor és még kitudja milyen gyógynövények illata. Belemerítette a krémbe a kezét, majd hozzáért a fiú hátához. Draco felszisszent, megfeszültek az izmai, majd kissé elhúzódott, amikor Hermione hozzáért a bőréhez.

– Ne haragudj! Biztos egy kicsit hideg volt.

– Nem számít – szólalt meg rekedten. Nem tudta, hogy a hideg krém vagy maga az érintés váltotta ki nála ezt a furcsa érzést. Legszívesebben felnevetett volna a helyzet abszurditásán.

– Soha nem csináltam ilyet – mondta a lány, majd igyekezett még több kenőcsöt rákenni és belemasszírozni a fiú bőrébe. Megpróbált rá másképpen gondolni, de örült annak, hogy a halvány fényben nem látszik a pirulása. Óvatos volt, nagyon vigyázott nehogy fájdalmat okozzon.

– Weasleyt se kenegetted soha?

– Mi köze van ehhez Ronnak?

– Az, hogy ti együtt… tudod.

– Dehogy – válaszolt rögtön Hermione, majd vett egy mély levegőt és válaszolt. – Nem vagyunk együtt. Nem is voltunk. Ő… Lavenderrel van együtt.

– Akkor talán Potter?

– Segítek. Nem vagyok egyik barátommal se együtt. Miért gondolja mindenki, hogy egyből össze kell jönnöm azokkal a fiúkkal, akikkel barátkozom? Ne is válaszolj! Ők olyanok nekem, mint a testvéreim – nyögött fel Hermione fáradtan. – Ezt úgy gondoltam tisztáztuk. Egyébként csak annyit akartam mondani, hogy még soha nem gondoskodtam még ilyen betegről, mint te.

– Azért nem kell ennyire megszorítanod a vállamat – szisszent fel a varázsló fájdalmasan. – Csak kérdeztem, az ember hall ezt-azt. Áúúú, csak azt feltételeztem…

– Akkor ne feltételezz olyat, ami nincs. – Draco beleborzongott, ahogy a boszorkány a dühtől hevesen közelebb hajolt hozzá.

– Jól van, jól van, csak olyan nagyon össze vagytok ti hárman fonódva. Erre hazahozol engem… Tudni akartam mégis milyen érdekeket sértek a jelenlétemmel.

– Ki leszenek akadva így is, úgy is – sóhajtott fel.

– Még megszabadulhatsz tőlem – vonta meg a vállát, de a hirtelen beálló görcs egy kicsit összerántotta.

– Ennek semmi köze a barátaimhoz – folytatta a boszorkány a gondolatmenetet. – Te kellesz nekünk, és ezt nem hagyhatom figyelmen kívül.

– Ez igazán nagyszerű. Aúú, finomabban! – méltatlankodott Draco. – Olyan finoman kezdted, de egyre jobban bedurvulsz.

– Nem értem, hogy… Ahh mindegy. Hagyjuk a Harry, Ron és te témádat.

– Miért? De mi ez az új hármas? – húzta el a száját. – Azt nem mondtam, hogy barátok is leszünk mi, így hármasban a griffendéles srácokkal. Nem vagyunk mi valamilyen fiú banda, de mi lesz veled, Granger? Te javítanád fel a csoportátlagot, mint a banda szóló énekese?

– Nem tudnál valami másról beszélni? – kérdezte Hermione.

– Mi baj ezzel?

– Nem tudom mi lesz ebből, oké? Te egy falka griffendélessel… Lehet, hogy hülyeség az egész, és önként sétálunk bele egy hatalmas káoszba, de meg kell próbálnunk – mondta gondterhelten. – Nem tudom hogyan passzolsz bele a csapatba.

– Én sem tudom. Mindennap látlak titeket, annyira össze vagytok nőve, mint az ördöghurok indái, és egyszerűen nem fér a fejembe, hogyhogy nem jöttél még össze egyik nyálcsorgató idiótával – sóhajtott fel Draco.

– Én is mindennap látlak Crakkal és Monstróval mégsem mondok ilyet.

– Nem szeretem a túl izmos pasikat – köhögött nevetve Draco. – Na de mondd el melyik tökfejbe vagy őrülten szerelmes?

– Megint itt tartunk? – sóhajtott fel a lány. – Azt hittem, hogy már túltárgyaltuk a magánéleti dolgaimat.

– Még lenne pár kérdésem.

– Miért érdekel?

– Áruld el nekem, most csak mi ketten vagyunk. Melyikükbe vagy szerelmes?

– Elég legyen ebből! – És most már mindkét kezével megszorította a férfi vállát. Draco megfeszítette az összes izmát, aztán felszisszent. Legszívesebben felkiáltott volna, de azért még sikerült idejében ráharapni az ajkára. Lerázta magáról a lány kezeit. Megfordult és Hermione szemébe nézett. Egy fél percig feszült csend állt be a helyiségben.

– Szemét voltam. Sajnálom.

– Igen, az voltál. Te ezt nem értheted… Neked ez egyszerűen olyan, mintha hülyeség lenne… Nekem viszont nem az. Ők a barátaim. Csak a barátaim. Mindig ott voltak nekem, érted ezt egyáltalán?

– Lehet, hogy nem.

– Én is így gondolom.

– Nekem meg… Már nem tudom, minek nevezzem őket, hiszen a nyár végén össze kell jönnünk, és olyanok leszünk, mint egy nagy boldog család. Csak gondoltam, hogy tisztáznunk kellene az erőviszonyokat, szerelmi szálakat, stb…

– Merlinre! – sóhajtott fel Hermione. Majd kissé közelebb húzódott Dracóhoz, aztán ellenőrizte a fiú lázát, aztán a pulzusát is. – Ezt te most komolyan gondoltad?

– Halálosan.

– Egyelőre még azt sem tudom eldönteni hogyan is reagálhatnék erre…

– Válassz egyet, és lépjünk tovább! – mondta Draco egyszerűen, mintha mi sem lett volna egyszerűbb. – Tehát ki a szíved szerelme?

– Nem válaszolok erre a kérdésre.

– Szóval mégis beleestél az egyikbe? – nézett rá fejcsóválva a fiatal varázsló.

– Nem, soha!

– Akkor Krum?

– Malfoy… Nincs senkim, nem járok senkivel. És ejtsük a témát.

– Jó, rendben van.

– Köszönöm.

– Egyébként én köszönöm, hogy bekented a vállamat – húzta ki magát a fiatal varázsló.

– Ha nem lennél ilyen bunkó, akkor folytatnám – jegyezte meg némi éllel a boszorkány. – Nyugodj meg!

– Jaj, Granger, át látsz rajtam, igaz?

– Eléggé, Malfoy.

– Talán majd máskor folytatjuk ezt. Eszemben sincs bocsánatot kérni – sóhajtott fel Draco, majd visszavette az inget.

– Oh, hát igen… Nehogy véletlenül meg kelljen bocsánatom neked a bunkóságodért. Az valóban borzalmas lenne. Nem akarsz egy kicsit még aludni? Akkor talán be tudnám fejezni ezt, amit elkezdtem.

– Egészen felébredtem.

– Hogy én mennyire örülök ennek…

– Én még inkább.

– Ott van a bájitalod az íróasztalon. Idd meg!

– Nem hoznád ide? Kérlek! – tette hozzá végül. Draco végül rájött, hogy nem megy semmire, ha nem próbál meg csak egy kicsit is, de udvarias lenni.

– Nos, szerintem ideje, hogy egy kicsit megmozgasd a tagjaidat – közölte a boszorkány.

– A lábamat nem masszíroztad meg.

– Nem is fogom.

– Milyen kedves lenne pedig tőled – incselkedett tovább Draco. – Főleg aztért, mert ennyire lerobbantam.

– Oh, tudom, de az előbbi viselkedésed után…

– Mivel engeszteljelek ki? Bemutatkozzak holnap reggel a szüleidnek?

– Eszedbe ne jusson! – rivallt rá Hermione. – Ők pláne nem tudhatnak rólad. Nekik nem tudnám ezt megmagyarázni.

– Pedig tök jól megértetem magam a szülőkkel – vigyorodott el, és most már ő maga is kezdte úgy gondolni, hogy valami mellékhatás kijött rajta a bájitaltól, amit Madam Pomfrey adott neki. – Mindig azt mondják mennyire udvarias és jól nevelt vagyok. Tudtad, hogy már van egy lány, akit kiszemeltek nekem a szüleim?

– Nem tudtam – rázta meg a fejét a lány.

– Astoria Greengrass. Szép, kedves… de nem szeretem – tette hozzá gondterhelten, nem is tudta, hogy miért mondta el neki.

– Oh. Ez szívás.

– Az. Szívás…

– Azt hittem, hogy az elrendezett házasság ideje lejárt – jegyezte meg Hermione. – Nagyon régimódinak tűnik.

– Ha tudnád… A hagyományok. De már úgyis mindegy. Most már mindent felégettem magamkörül – mondta Draco. Lassan kezdte igazán megérteni mit is tett, mit is jelentett ez a lépése.

– Még meggondolhatod magad. Leintem neked a Kóbor Grimbuszt, aztán mehetsz is haza. Én nem tartalak téged fogva. Mondd el, hogy mit tudsz a horcruxokról, leteszed a Törhetetlen esküt, aztán felőlem…

– Nem fogok visszamenni – rázta meg a fejét. – Megnehezíteném a saját életemet, Granger, méghozzá rettenetesen, és a szüleimét is. Így most olyan, mintha egy járulékos vesztesége lennék az akciónak. Különben is ez a Jegy itt a karomon jelent valamit. És ez nem jó…

– Rendben van.

– Neked könnyebb, Granger – folytatta az elmélkedést. – Tőled nem várnak el ilyen magasztos dolgokat, mint tőlem.

– Milyen jó nekem… – szólalt meg epésen. Legszívesebben kiosztotta volna Dracót, de ma már nem akart még egy vitába bonyolódni. – Elküldöm a szüleimet messze, kitörlöm az emlékeiket. Persze… nekem könnyebb… Elmegyek egy veszélyes küldetésre, amin a varázsvilág jövője múlik.

– Tényleg…

– Foglalkozz, a saját bajoddal, Malfoy! Csak, ha lehet, akkor halkan.

– Ebben a bájitalban van valami, amit segít? Még mindig fáj a mellkasom.

– Madam Pomfrey szerint holnapra el kell múlnia a fájdalomnak. Remélem, hogy tényleg így lesz – mondta Hermione. Aggódó hanglejtése rettenetesen aggasztotta Dracót. – Jó lenne, ha minél többet pihennél. Ha rosszabbodik az állapotod… Mindegy, egyelőre ne gondoljuk a legrosszabbra. Pihenj!

– Akkor idehozod nekem a bájitalomat, ha megkérhetlek?

– Persze.

– Köszönöm – mondta a lehető legnagyobb hálával, amit képes volt kipréselni magából. Megitta a bájitalt. Most sem volt jobb, sőt mintha még borzalmasabb lett volna.

– Ugye szólsz, ha nem vagy jól? – kérdezte Hermione.

Draco szeretett volna egyből valami megnyugtatót mondani, de annyira nem volt ebben jó. A boszorkány valóban kétségbe volt esve, és ő, Draco, sem volt éppen a legnyugodtabb állapotban, viszont gyorsan felmérte a helyzetet. Nem borulhatott ki, nem veszthette el a fejét, akármennyire is közel volt hozzá. Nem volt egyedül – emlékeztette magát. A lány szemei megteltek könnyel, de azt Draco nagyon jól tudta, hogy nem az érte való aggódás okozta, hanem az a feszültség, ami hirtelen Hermionéra szakadt. Merlinre, ismerte az érzést. Együtt ebben a furcsa helyzetben.

– Nyugi, Granger, jól vagyok, és jól leszek – szólalt meg ismét. – Neked nem kell aggódnod.

– Ez nem játék, nem baromság és komolyan aggódom. Nem fogod fel, de…

– Nem fogok elpatkolni.

– Nézd, most kezdem felfogni, hogy talán mégis Roxfortban kellett volna maradni addig, amíg jobban nem lettél volna.

– Azt mondta, hogy minden diákot ellenőriztek – mondta nyugodtan. – Gondolod, hogy nem kutatták át az egész kastélyt? Megtaláltak volna, és akkor nem itt beszélgetnénk.

– Szerinted mit csinálok veled, ha rosszabbul leszel? Nem tudlak elvinni a Szent Mungóba, feltűnés nélkül egyáltalán nem. És mi lenne a megoldás? Vigyelek el egy mugli kórházba? – tépelődött a boszorkány, miközben elkezdett járkálni a szobában. – Vagy Weasleyékhez? Nem tudom, nem tudom.

– Ne ess pánikba, Granger! Nyugi! Vegyél mély levegőket – javasolta Draco.

– Hagyjál már! Feküdj le, és gyógyulj meg!

– Rendben.

Draco egy pillanatig csak nézett a boszorkányra, majd engedelmesen elfeküdt az ágyon. A megnyugtatásra tett kísérlete úgy ahogy volt dugába dőlt. Mit is csodálkozott ezen? Hiszen saját magát is nehezen tudta megnyugtatni, hogy ment volna egy lánnyal? Elbűvölni el tudta őket, sőt hamar megtalálta velük a hangot. De Granger más volt. Érettebb, érzékenyebb… A fiatal varázsló elfojtott egy káromkodást.

– Így rendben van?

Hermione még mindig nem volt teljesen elégedett. Sőt tenni akart valamit. Feltett szándéka volt Malfoyt életben tartani. Átlapozta korábban szakkönyveket, amit még Roxfortból hozott el. Gyakorlatilag ellopta őket… Visszagondolt a reggelre. Még szegény Harrynek is törölnie kellett az emlékeit. Nem mintha, nem bízott volna benne, de sajnos a barátja annyira kiakadt, amikor megemlítette Malfoyt, hogy jobbnak látta, ha erről az apróságról inkább később szerez tudomást. Hirtelen eszébe jutott valami. Félredobta a könyvet, majd elkezdett kutatni az utazólábában, s egy másik tégelyt vett elő belőle.

– Tudtam, hogy itt van – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Madam Pomfrey adta ezt a bedörzsölős kenőcsőt. Segít lélegezni és jó a zúzódásokra, izomfájdalmakra is.

– Hála az égnek, hogy megtaláltad.

A lány se szó se beszéd rátérdelt az ágyra, majd a fiú fölé hajolt.

– Mire készülsz, Granger? – kérdezte Draco egy kicsit meglepetten. A szíve olyan hevesen vert a megkínzott mellkasában, hogy egyszerre fájdalmas és valami egészen más, borzongató, kicsit kellemes.

– Gombold ki az ingedet teljesen! – szólította fel ellentmondást nem tűrően.

– Ezen már túl vagyunk. Most csináljam meg még egyszer?

– Be fogom kenni a mellkasodat – mondta a boszorkány, majd meg sem várta, míg a varázsló cselekszik. Gyorsan kigombolta az inget, majd egy jó adagot rákent a fiatal mágus mellkasára a krémből. Draco meglepetten figyelte a lányt. Mégis mi a fenét csinált? De inkább nem akart megint összeveszni vele, s hagyta, hogy gyógyítót játsszon.

Hermionénak hirtelen felindulásnak tűnt az egész, de mikor elkezdte a szálkás, izmos mellkast simogatni, hirtelen rettenetesen zavarba jött, s még több kenőcsöt kent szét rajta, ugyanakkor észre sem vette a vékony hegeket.

– Oh, ha ettől nem gyógyulok meg, akkor semmitől – szólalt meg fojtott hangon Draco, mert elkezdte csípni a szemét az erős illatú kenőcs. Iszonyatosan orrhangon szólalt meg ismét: – Iszonyatosan büdös.

– Ha nem nyafognál annyit… Könnyebben tudsz már lélegezni? Oh, Merlin, ez tényleg kicsit sok lett.

– Persze, a varázsvilágban is azonnal jelentkezik ám egy gyógyító kenőcs hatása… Úgy érzem magam, mint akit bekentek vajjal vagy mintha valami torta lennék, amit be akarsz vonni csoki mázzal.

– Kiállnak a bordáid – jegyezte meg a lány. – Túl sovány vagy.

– És ez, hogy jön ide?

– Nagyon érzem a bordáidat.

– Szálkásítok – zárta rövidre a témát Draco. – Még szeretnél simogatni vagy most már elég volt?

– Alapos vagyok.

– Látom, már a fél üvegnyi rajtam van.

– Csak a negyede.

– Kezdek komolyan belefulladni a kenőcs szagába. Inkább vedd elő a pálcádat, és ölj meg azzal. Valami nemesebb fegyver általi halállal akarok elpatkolni.

– Tisztítja a tüdőt. És ne legyél ennyire teátrális!

– Hát persze… Meg az orromat is kitisztította, és megölte a szaglásomat örökre – nyavalygott tovább. – Ennyi erővel, akár trágyával is bekenhettél volna.

– Komolyan mondtam.

– Még mindig simogatsz.

– Kenegetlek, nagy különbség.

– Lehet, abba kellene hagynod.

– Abbahagytam.

– Köszönöm. És most mit csináljak? – kérdezte Draco.

– Reggelig ne mozdulj meg!

– És ha ki kell mennem pisilni?

– Természetesen, ha ilyen és egyéb szükségleteid vannak, akkor menj csak nyugodtan. Balra van a fürdőszoba.

– Köszönöm. És meddig kell ennek rajtam maradnia? – érdeklődött Draco. Hermione egy pillanatra zavarba jött, majd elolvasta a tégelyen a használati utasítást.

– Azt írja, ennek be kell ivódnia a bőrbe.

– Ennek? – nevetett fel Draco, miközben fájdalmasan masszírozta meg a bordáit. – Már ne haragudj, de azt hiszem egy kissé túlságosan sokat kentél rám.

– Francba… én… – Hermione kissé idegesen pattant fel és járkálni kezdett a szobában.

– Nyugodj már meg! És ne ostorozd magad!

– Dehogynem! Hibát követtem el – fakadt ki a boszorkány. – Túlságosan is nagy a tét.

– Nyugi! Jobban csinálod, mint én csinálnám. Basszus, még egy aranyhalam vagy törpegolymókom sem volt soha. Sőt… még a kurva hippogriffek is gyűlölnek. Szerinted én tudnék például rólad gondoskodni? – vágott furcsa képet a fiatal varázsló. – Ki van zárva! Szóval, Granger, ha adhatok egy tanácsot, akkor ne legyél beteg. Ez a mellkas kenegetés is kikészít, pláne, ha fordítva kellene csinálni.

– De…

– Elég már! Majd megszárad vagy elpárolog ez a vacak.

– Elpárolog? Egy frászt… Letörlöm mindjárt a felesleget. – Azzal egy papírzsebkendővel nekiállt újra végigtörölgetni a fiú mellkasát. Miközben mindketten egymás szemébe néztek. – Nem vagy éhes?

– Talán egy kicsit.

– Hozok fel egy kis szendvicset.

Draco csak bólogatott, aztán visszafeküdt az ágyba. Így sokkal jobban érezte magát. Annyira jó volt kinyújtózni, érezni a puha ágyneműt. A feje még mindig zsongott, lüktetett, de a fájdalom és a mellkasában jelen lévő szorítás kezdett engedni, egyre könnyebben lélegzett. Talán mégis volt valami ebben a kenőcsben, aminek időközben már kellemes mentolos illata lett, és végre hatott is. Nem tudta mennyi idő telt el, mire Hermione visszaért, de ő már újra álomba merült.

A boszorkány letette a tányért az asztalra. Egy ideig vívódva nézte a varázslót, aztán inkább hagyta, hogy Draco tovább aludjon. Gyengéden ráterítette a takarót, de a fiú felriadt és résnyire kinyitotta a szemét.

– Nem alszom – motyogta álmatag hangon, majd felemelte a fejét a párnáról. – Mindjárt felkelek.

– Ne kellj fel! – szólalt meg halkan, s gyengéden visszanyomta a varázslót az ágyra. – Pihenj csak.

– De a bűbáj – kezdte Draco, s tovább erősködött, hogy fel akar kelni. – Ne csináld egyedül. Bár… fogalmam sincs, hogy hogyan kell megcsinálni.

– Én tudom.

– Az jó, de…

– Aludj csak!

– De…

– Aludj!

– Jó – mormolta, aztán becsukta a szemét.

Hermione ellépett az ágy mellől, és vett egy mély levegőt. Most kezdett tudatosulni benne, hogy mekkora slamasztikába keveredett. Mégis mit tehetne most? Csakis a terve szerint haladhatott, ami lássuk be a körülmények ellenére egészen jól haladt. Kicsit remegett a keze, amikor hozzáfogott a bűbájhoz. Ez minden olyan varázslatot felülmúlt, mint amit korábban elvégzett. Tulajdonképpen ez a mágia magasiskolája volt, amit a maga fajta boszorkánynak még nem kellett tudnia, noha most az élet rákényszerítette erre. A titok, amit a lelke mélyébe kell rejtenie, ami megvédi majd Dracót. Túl nagy volt a nyomás. Mély levegőt vett és magában fohászkodott, hogy minden simán menjen. Felidézte a bemagolt szöveget, ami útmutatást adott a Fidelius bűbájhoz.

A varázskört már meghúzta a szoba közepén, majd leült a közepére. Kimondta az igézet első sorát. A gyertyák reszketeg fényében a helyiség valahogy máshogy nézett ki, földöntúlinak látszott, majdnem éterinek. A falak gyöngyházfényt öltöttek a halvány fényben. Draco résnyire kinyitotta a szemét, amikor meghallotta a halk varázsigét, s Hermione felé fordította a fejét. A boszorkány kántál, de mintha a szavait visszaverték volna a falak, pedig képtelenség volt ilyen kicsi helyiségben. Lenge szellő támadt, ami kibontotta Hermione haját a kontyból. A varázsló ámulva nézte, ahogy a lányt körbeveszi a fény, a mágia és olyan gyönyörű volt. Belefeledkezett a látványába. Energia és a vibrálás hullámokat szabadítottak el a helyiségben. Dracónak fájdalmasan dobbant meg a szíve, ahogy a lányt nézte. Bűntudatot érzett. Fel akart kelni, de az ólmos fáradtság nem hagyta.

A gyertyákból, valamilyen különös kék színű fény tört elő, s bevilágított mindent. A kántálás szabályos, lassú örvénylő ritmusban folytatódott. Annyira megnyugtató volt, úgy érezte nem érheti baj, sem fenyegetés. Dracót földöntúli béke szállta meg, sosem érzett ilyet, a torkát szorongatta, s kellett egy mély levegőt vennie, hogy visszatartsa azt a kétségbeesett üvöltést, amit már egy jó ideje magába fojtott. Megrohanta az összes elfeledett érzelem, amit cipelt magával. Most mindennél jobban vágyott rá, hogy valaki megvigasztalja. Kicsit feljebb emelte a fejét, s találkozott a tekintetük.

– „Manet alta mente repostum.” – Hallotta Draco a halk szavakat. A lelkem mélyébe rejtem, fordította le magának a szavakat. Az ifjú varázsló tudta, hogy ezzel a sorsa akarata ellenére, de megpecsételődött. A kettejük között létrejött mágikus szerződés, akkor amikor Hermione megmentette az életét, most már összefűzte őket, felbonthatatlan volt. Nem is beszélve arról, amit Hermione most tett érte.

Az igézet szavaiban több hangzott el, mint egy szimpla ígéret, hanem valami több mélyebb, ősibb, elemibb. A fiú nem is érezhette volna jobban a kettejüket átölelő mágiát, vibrálást, amitől kezdett megnyugodni. Tudta, hogy a fiatal boszorkánynál biztonságban lesz a titka, az életét megmentő titok. És egy élet is kevés lesz, hogy mindezt meghálálja neki. Hermione egész testét ez a kék derengés vette körül. Hirtelen az ablak kinyílt, s a beáramló hűs szellő kioltotta a gyertyák lángját. A szoba sötétbe burkolózott.

Dracóra hirtelen tört rá az álom, az egyik pillanatban még Hermionét nézte, aztán elragadta a sötét, álomtalan álom, s elsodorta az öntudatlanságba. A boszorkány felkelt a fölről, s figyelte, ahogy a gyertyák füstjét elfújja a szél. Egy pillanatra kinézett a sötét utcára, de nem látott semmi gyanúsat. Még mindig érezte a lábában a remegést. A szájára tette a kezét, majd igyekezett nem átadni magát a zokogásnak. Még nem szabadott kiborulnia, még tartania kellett magát. Tudta, hogy holnap még egy szörnyűséget kell véghezvinnie. Mély levegőt vett, megtörölte a szemét, aztán becsukta az ablakot. Mielőtt ő is lefeküdt volna, még ránézett Dracóra, aki az ő ágyában aludt. Hermione gyorsan átöltözött, aztán bebújt a takaró alá, hamarosan őt is elnyomta az álom.


Manet alta mente repostum – Lelkem mélyébe rejtem.

hozzászólások: 0