36. fejezet
36. fejezet
Győzd meg Ront
Weasley-ház falai között feszültség vibrált a levegőben. Hermione tudta, hogy ez a beszélgetés elkerülhetetlen, és azt is, hogy van, akivel több időt kell töltenie, és az nem volt más, mint maga Ron. Egész nyáron ettől félt, és amikor itt volt, hát nem érezte magát sem felkészültnek erre, sem magabiztosnak. Előbb-utóbb szembe kell néznie Ron reakciójával. Hónapokig titkolta előtte és Harry előtt Draco Malfoyt, és minden mást, ami a nyár alatt történt. Szürreális élmény volt, ahogy ott voltak Ron szobájában mind a hárman, egyelőre még Harry nélkül, de Hermione tudta, hogy a Weasley-fiú a keményebb fejű a két barátja közül. És ha már el kellett kezdenie a magyarázkodást, akkor… Ronald Weasley-vel kellett.
Most, amikor a megsemmisített Mardekár-medál ott feküdt előttük, mint egy cáfolhatatlan bizonyíték, már nem lehetett tovább halogatni. Ronnak tudnia kellett. Mindent. Hermione összeszorította az ajkát, miközben Draco a szoba sarkában állt, karjait védekező módon összefonva. A tejfölszőke varázsló arca kifejezéstelen volt, de Hermione ismerte már eléggé ahhoz, hogy lássa a feszültséget az állkapcsa vonalában. Tudta, hogy Draco is éppúgy feszeng ettől a pillanattól, mint ő. Ron pedig… Ron csak bámulta a zsebkendőbe csavart medált, és próbálta feldolgozni, amit az imént hallott. Hermione látta rajta, ahogy az elmében próbálja összerakni a darabokat, és ahogy lassan kezd felépülni benne a düh, a megdöbbenés, a bizalmatlanság. Ez nem lesz könnyű. Közel sem.
– Szóval Malfoy elpusztított egy horcuxot – jegyezte meg Ron lassan, szavai kimértségről árulkodtak, mintha még mindig próbálná feldolgozni a hallottakat. – Micsoda remek fordulat. Mintha valamilyen kémregényt olvastam volna.
– Ez az igazság, amit elmondtam – felelte a boszorkány.
– Most ez az egész komoly?
– Ez komoly – erősítette meg Hermione. Draco pedig csak egyszerűen vállat vont.
A Weasley-fiú nagy szemekkel bámulta a zsebkendőbe becsavart medált, ami az íróasztalára tettek. A fény furcsa módon tört meg a gyűrött anyagon keresztül, és Ron ösztönösen hátrébb húzódott, mintha a tárgy még mindig veszélyes lenne, vagy ő maga sem tudta, hogy mit gondoljon róla.
– Kemény – morogta félhangosan a vörös hajú.
Egy kicsit leemelte róla az anyag egy részét, hogy jobban láthassa a tönkrement tárgyat. A medál átdöfve feküdt ott, most már hatástalanítva. Nem sok mindenben emlékeztetett egy veszélyes tárgyra. Ron újra hátradőlt, az ujjai ideges dobpergést utánoztak a szék karfáján.
– Szóval ez Mardekár medálja. Nem igazán látom, hogy ez valami nagy ereklye lenne. Persze egy kicsit hasonlít arra, amit Harry hozott el, amikor Dumbledore… Nem, inkább nem mondom el.
– Tudod, hogy az egy másolat volt, és az eredetit ellopták – emlékeztette Hermione. – És emlékszel az üzenetre.
– Persze, hogy emlékszem. R.A.B., a titokzatos valaki, aki ellopta az igazi medált a Tudodki titkos helyéről – morogta Ron. – Mindegy. Nem akarom beavatni a Görényt.
– De kedves vagy, Weasley! – fintorodott el Draco. – Ne is avass be semmibe, mert akkor nagyon is vakon fogok veletek együtt működni. Ez mindegyikünknek jót fog tenni. A csapat morálja fergeteges lesz.
– Én már beavattam Dracót.
– Csodás. Harry biztosan örülni fog ennek.
– Nem tudom, milyen volt Mardekár medálja. Milyennek is kellene elképzelni? Semmit sem tudunk az alapítókról – felelte a vörös hajú még mindig szkeptikusan, ahogy tönkretett medálra nézett. – Ez lehetett volna akár Albert bácsikámé is.
– Nocsak – szólalt meg a tejfölszőke mágus. – Ti lélekdarabokat tartotok otthon?
– Bagoly mondja a hippogriffnek, Malfoy.
– Ez kétségtelenül Mardekár medálja volt, és egy horcrux. Éreztük, hogy mennyire gonosz, és ha Draco nem semmisíti meg, akkor ki tudja milyen hatással lesz ránk. Minden egybe vágott. Hirtelen kellett mindent csinálnunk – szólalt meg Hermione, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy a két fiú még mindig egymást szurkálja. Sejtette, hogy ezzel még nem végeztek, de nem akart ilyen hamar teret adni ennek. – Véletlenül botlottunk bele. Nem számítottunk erre.
– Tényleg? Véletlenül – tette karba a kezét Ron, majd Malfoyra nézett. Hangja gúnyos volt, szinte csöpögött belőle a bizalmatlanság. A szürkeszemű varázsló kifejezéstelenül nézett, nem akart kiakadni. – Honnan tudjuk, hogy nem ő vezetett oda direkt? Honnan tudjuk, hogy nem azért kellett véletlenül pont ott lennetek, mert ő tudta, hogy ott van? Lehet, hogy az egész csak egy színjáték.
Draco arca elkomorult, állkapcsa megfeszült.
–És nem hiszem, hogy ennyit kockáztattam volna azért, hogy mindkettőnket veszélybe sodorjam. Hidd el, nagyon jó lenne, ha lenne egy horcrux radarom, de nincsen. Bocs.
– Miért ne tennéd? – vágott vissza Ron hevesen, előrelépve. – Apád halálfaló. Anyád… róla nem tudom. A nagynénéd az egyik legőrültebb közülük. Az egész családod… mondjuk úgy, hogy kevésbé szimpatikus. – A szavak keserűen hangzottak el, és Draco arcán látszott, ahogy minden szó találat.
– A családom – ismételte Draco halkan, de hangjában veszélyes élt remegett. – Igen, a családom. Akiket sarokba szorítottak, akik nem akartak ugyan úgy háborút. Kényszerítették őket arra, ami történt. De persze, te mindent tudsz róluk, igaz, Weasley?
– Sok mindent tudok így is! – kiáltotta Ron. – Tudom, hogy mit csinált az apád Ginnyvel, hiszen tőle kapta a naplót vagy nem? Tudom, hogy te hogyan tetted majdnem tönkre Katie Bell életét azzal az elátkozott nyaklánccal! Tudom… hogy mennyire gyűlölted az én családomat, Hermionét és mindenkit, aki egy kicsit sem a ti köreitekbe tartozik. Ja és ne is említsem a mérgezett bort.
– Gondolod, hogy nem gondolkodtam el ezen? Hogy nem bántam meg dolgokat? Hogy nem voltam kényszerhelyzetben? Hogy az apám miért tette, amit tett? Hidd el, hogy igen – vágott közbe Draco, hangja végre megrepedt, és most először lehetett hallani benne az igazi fájdalmat. Öklei az oldalán reszkettek. – Most itt vagyok. Döntöttem.
– Csak ne fakadj dalra és nem kell egy nagy monológ…
– Pedig lenne mit mondanom.
– Majd egyszer… Szóval, akkor belebotlottatok egy horcruxba. Nekem ez még mindig olyan hihetetlennek tűnik.
– Komolyan véletlen volt – válaszolt Hermione halkan, de határozottan, mielőtt Ron továbbment volna. Tekintete egy pillanatra Dracóra siklott, aki a sarokban állt, karjait mellkasán összefonva, állát előre tolva – védekező tartásában, amit Hermione már oly jól ismert. Ron még mindig próbálta feldolgozni az információkat, idegesen vakarta meg a tarkóját. – Muszáj volt felkészülni arra, ami előttünk áll. És nem mehettünk az Abszol útra bevásárolni. Napokra vagyunk attól, hogy valami nagy és szörnyű történjen. Úgyhogy egy olyan helyre mentünk, ahol mindent beszerezhettünk. Én láttam meg a medált, és elvittük, mielőtt eltűntünk volna.
Ron mély levegőt vett, ujjai továbbra is ideges ritmust vertek a combján. Hermione látta rajta, ahogy próbálja összeszedni a gondolatait, de a düh és a bizalmatlanság egyre inkább átvette az uralmat.
– Jó, lássuk, hogy mindent tudok-e. Kezdjük az elején – húzta el a száját a vörös hajú, arcán hitetlenséggel és dühvel keveredő kifejezés terült szét. Hangja egyre magasabbra csúszott. – Hazavitted egész nyárra Malfoyt, igaz? Malfoyt? Azt a Malfoyt, akit mindig is utáltunk. Akit te is utáltál.
– Muszáj innen kezdeni?
– Csak meg akarom érteni az okokat.
– Ne legyél ennyire drámai, Weasley. Mindannyian tudjuk, hogy nem vagyunk éppen kebelbarátok – próbálta könnyedén megjegyezni Draco, de a feszültség áthallatszott a hangjában.
– Lenézel minket. Mindig is lenéztél – folytatta Ron, hangja keményebb lett. – Minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk. Minden átkozott évben. És erre Hermione hazavisz. Miért? Mi a fenéért, Hermione?
Hermione összeszorította az ajkát. Tudta, hogy ez jön, de attól még fájt hallani.
– Olyasmit mondtam neki, hogy ezt kénytelen volt számításba venni – vigyorodott el a varázsló, bár a mosoly nem érte el a szemét. – Úgyhogy most el kell viselnetek engem.
– És mit mondtál, amiért annyira nagy szükségünk lehet rád? – Ron hangja szinte vibrált a dühtől. – Mert én biza nem látom. Mit tudsz te, amit mi nem?
Draco egy pillanatra habozott, pillantást váltott Hermionéval. A boszorkány látta az arcán a dilemmát – mennyit mondjon el, mennyit tartson meg. Végül Hermione volt az, aki megszólalt.
– Nem akarnám Hermionét zavarba hozni, hogy ilyen intim dolgokról beszélek – kezdte Draco, de Hermione közbevágott.
– Hagyd már! – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Azt mondta, hogy tud a horcruxokról. Ez nekem nagyon is felkeltette az érdeklődésemet. Ha nem így lett volna, akkor most valamelyik védett házban várná, amíg ez az egész le nem zajlik vagy kimenekítették volna az országból.
– És nem hazudik? – kérdezte Ron gyanakodva. – Nem pontosan azt mondja neked, amit hallani akarsz? A halálfalók mesterei ennek, Hermione! Mesterei a manipulációnak!
– Én nem vagyok halálfaló! – vágta rá Draco élesen, előrelépve a sarokból. Hermione látta, ahogy az öklei újra összeszorulnak.
– Ha nincs is rajta a jegy ez nem azt jelenti… – kezdte Ron.
– De van rajta – vágott közbe Hermione halkan. – És horcruxok nem éppen az a beszédtéma, ami mindig előkerül.
A csend szinte fizikai volt. Ron megmerevedett, szeme összeszűkült.
– Mi van? Szóval rajta van a jegy?
Draco lassan, szinte rezzenéstelen arccal felhúzta az ingujját. A Sötét Jegy ott feketéllett a bőrén, mintha élne, mintha lüktetne. Ron ösztönösen hátralépett, kezét a pálcája felé mozdította.
– Basszus – suttogta. – Akkor most már biztosan tudjuk.
– Amikor találkoztunk tavaly az Abszol úton, akkor már megvolt – mondta Draco halkan, letolva újra az ingujját. Hangja üres volt, minden érzelemtől megfosztott. – Hatodév előtt kaptam pár évvel. Jutalom volt azért, amiért apám elcseszett egy feladatot. Én lettem a család nagy reménysége, hogy helyrehozzam a hibát. És adtak nekem egy öngyilkos küldetést. Többek közt az volt a feladatom, hogy öljem meg Dumbledore-t, és engedjem be a halálfalókat Roxfortba.
– Akkor örülhetsz, hogy Piton megtette helyetted és a feladat egyik részét sikeresen megcsináltad – jegyzete meg Ron epésen.
– Ne legyél idióta, Weasley! – morogta Draco. – Gondolod, hogy meg akartam ölni? Hát éppenséggel pont nem. A szüleimmel zsaroltak. Nem tudom azóta sem, hogy élnek-e vagy nem. A volt-nincs szekrényt meg kellett javítanom, ha elbuktam volna, akkor is megtalálták volna a módját, hogy bemenjenek. A B terv Roxfort rohama lett volna, és akkor nem ülnénk itt.
– És akkor most bízzunk benned? – Ron hangja hitetlenkedő volt. – Egy igazi halálfalóban?
– Nem vagyok halálfaló. De én segíthetek – mondta Malfoy, hangjában most először lehetett hallani a kétségbeesés árnyalatát. – És tényleg vannak információim. Olyan dolgokat tudok, amiket ti soha nem tudhatnátok meg.
– Vagy éppenséggel pont nem vagy hasznunkra – vágta rá Ron azonnal. A Weasley fiút egyáltalán nem volt könnyű meggyőzni. – Sőt, akár veszélyt is jelenthetsz. Eddig hárman is nagyon jól elvoltunk ezzel az egésszel.
Draco arca elkomorodott, tekintete egy pillanatra elhomályosult. Hermione tudta, hogy mit gondol, hogy talán Ronnak igaza van, talán tényleg nincs helye itt, hogy talán….
– Nem csak a húgod lett majdnem áldozat – szólalt meg varázsló, és elkomorult. A hangja most őszinte volt, megtört, megfosztva minden gőgtől. – Apám kitörölte az emlékeimet róla, de az a napló majdnem engem is megölt. Kétségbeesett döntés volt, hogy megszabadult tőle. Akkor még nem tudtam, hogy horcrux vagy mi is volt az pontosan. Második évben, mielőtt Ginny megkapta volna… megtaláltam és a hatása alá kerültem. Nem tudtam, mi az.
Ron a száját egy vékony vonallá préselt össze.
– Erre az apádnak az volt a válasza, hogy neked törölte az emlékeidet erről, aztán Ginnyvel bevitette a naplót Roxfortba, hogy Tom Denem mindenkit megöljön egy baziliszkusszal? – A hangja remegett a dühtől. – Hát baromira jó humora van a családodnak. Ha kérdezik, hogy én miért utállak téged és a családodat, akkor jusson eszedbe ez. És hogy sikerült egyáltalán emlékezned?
Draco mély levegőt vett. Hermione látta, ahogy küzd magával, hogy megőrizze a higgadtságát.
– A memóriavarázslatok nem véglegesek, feltörhetőek. Legilimenciát és okklumenciát tanultam, úgyhogy egy idő után észrevettem, hogy nem férek hozzá ezekhez az emlékekhez, aztán sok idő utan sikerült – magyarázta Draco. Hangja most nyugodtabb volt, szinte klinikai. – Aztán sok más dologhoz is hozzájutottam apám merengőjében. Olyan dolgokat láttam… – Elhallgatott, és Hermione látta, ahogy a rémület egy pillanatra átfut az arcán.
– Milyen dolgokat? – kérdezte Ron, de most már a hangja is kevésbé volt ellenséges, inkább kíváncsi.
– Tudjuk még egy horcrux helyét.
– Összefüggéseket találtunk Draco apja, Bellatrix és a mi R.A.B.-nk között – mondta Hermione gyorsan, mielőtt Draco válaszolhatott volna. Lesütötte a szemét egy pillanatra. – Vagyis szerintem minden erre utal. Elmondod, Draco?
A varázsló bólintott, hálás volt a témáváltásért.
– Apám merengőjében volt egy fiatal férfi. Fekete hajú, sápadt bőrű, aki az apámnak és Bellatrixnak adta a naplót és egy arany kelyhet. Egy emlékben voltak. Ez a férfi, akit sosem láttam és nem ismertem, nagyon zaklatott volt és meg akarta ezeket semmisíteni.
– Ahogy a mi titokzatos R.A.B. barátunk is – bólintott Hermione. – Nem hiszem, hogy véletlen lenne.
– Ennyi? – szakította félbe Ron, még mindig szkeptikusan. – Ez az egész bizonyíték?
– A kehely a nagynénémnél van – jelentette ki Draco határozottan. – Feltehetően a Gringottsban őrzi.
– Honnan veszed? – Ron előrehajolt, és Hermione látta, hogy az érdeklődése ellenére is próbál bizalmatlan maradni. – Lehet nálatok kis.
– Voltam a családi páncélteremben, sokszor és sokáig – felelte a fiatal varázsló. – Bellatrixot letartóztatták, ahogy Rodolphus bácsikámat is. A házukat kipakolták. Annyira nem volt őrült, hogy ilyen nyilvánvaló helyre tegye.
– Aha – Ron arcán átfutott valami megértés. – És?
– Te hová dugnál egy értékes kincset? Nem oda, ahol van egy szigorúan őrzött régi széfed a föld alatt? – Draco hangja szinte tanítósan csengett. – Ráadásul ő sem tudta megsemmisíteni. A kehely biztos ott van, és biztos, hogy horcrux.
– Honnan tudod, hogy nem tudta megsemmisíteni? – kérdezte Ron éles szemmel. – Ezt honnan veszed?
Draco habozott. Hermione látta, hogy most jön a nehéz rész.
– Az emlékben… Az a férfi könyörgött nekik. Meg akarta semmisíteni ezeket, de nem tudta.
– Meghalt – mondta Ron halkan. – Talán.
– Valószínűleg…. azért, mert túl sokat tudott – jegyezte meg Draco keserűen. – Ez történik azokkal, akik szembefordulnak a Sötét Nagyúrral.
A csend nehéz volt, tele kimondatlan gondolatokkal. Ron végül újra megszólalt.
– Ez mind érdekes – sóhajtott fel Ron. – De csak azért nem vagy számunkra fontos. Még ha ezek az információk igazak is, mit tudsz még? Mit tudsz, amit máshonnan nem szerezhetnénk meg?
– Nem kell neked bizonyítanom semmit – vágta rá Draco. – De talán a Sötét Jegy hasznos lehet, ha égeti a karomat, amikor találkozót hív össze. Tudni fogom, ha valami készül.
– És jelenteni fogod nekünk? – gúnyolódott Ron. – Miért hinnénk neked?
– Mert nincs más választásom! – tört fel Dracóból a frusztráció. – Mit gondolsz, mi fog történni velem, ha a Tudodki győz? Azt hiszed, megbocsát nekem? – Lélegzete szapora lett, ökle remegett. – Én halott vagyok, Weasley. Jelenleg mindenki számára. Akár nyertek, akár veszítetek. Az egyetlen esélyem, hogy veletek vagyok, és segítek legyőzni őt.
Ron hosszan nézte, arcán olvashatatlan kifejezéssel. Hermione visszafojtotta a lélegzetét, nem mert megszólalni.
– Átértékeltem a dolgokat. És sajnálom – mondta ki végül a varázsló, amit sokkal egyszerűbb volt kimondani, mint ahogy korábban bármikor gondolta. Hermione látta, milyen nehéz neki ez a szó. – Szeretném, ha ezt félretehetnénk, és együtt tudnánk működni.
– Khmm… – horkantott fel Ron. – Ez annyira szép, hogy mindjárt sírva fakadok. Tényleg megindító.
– Nem azért vagyok itt, hogy mindent elcsesszek – szólalt meg a tejfölszőke mágus, hangjában a türelmetlenség árnyalata. – Nem véletlen mentem vissza Roxfortba megsemmisíteni a szekrényt. Döntöttem. Világos? Nem akarok halálfaló lenni. Nem akartam soha.
– Mégsem akartad megölni Dumbledore-t? – A kérdés csípős volt, és Hermione látta, ahogy Draco összerezzen.
– Őszintén, szerinted sikerült volna? – kérdezte Draco keserűen. – Szerinted egy hatodéves képes lett volna megölni Dumbledore-t? A legnagyobb varázslót, aki valaha élt?
– Engem majdnem sikerült és Katie Bellt is – vágott vissza Ron. – Vagy ez sem számít?
– Hidd el, hogy nem ez volt a szándékom… – sóhajtott fel nehezen Draco. Leült a szék karfájára, mintha hirtelen elvesztette volna az erejét. – Ha őszinte akarok lenni, akkor fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, miközben a szüleim életével fenyegettek. – Felnézett, és Hermione meglepetten látta, hogy a szeme csillog. – Te mit tettél volna, ha téged fenyegetnek? Egyedül voltam anyámmal és az őrült nagynénémmel. Ha a családodat fenyegetik, és nincs kiút, te mit tettél volna helyemben?
Ron szája kinyílt, majd becsukódott. Egy pillanatra nem tudott mit mondani.
– Mit kellett volna csinálnod? Szólhattál volna Dumbledore-nak – csattant fel végül Ron, de a hangja már kevésbé volt magabiztos.
– Mert ti is minden szarságról beszámoltatok az öregnek, igaz? – horkantott fel a fiú. – Nagyon szerettetek magánakciókat szervezni. Nem ez volt a baj ötödévben is? Nem ezért halt meg Sirius Black is?
A szavak olyanok voltak, mint egy-egy fullánk. Ron felugrott. Arca lángvörös lett, öklei reszketni kezdtek.
– Te kis…
– Draco! – kiáltott fel Hermione élesen.
Draco felpattant, és boszorkány látta rajta az azonnali megbánást, de már késő volt. A szavak elhangzottak.
– Fogd be a szád – mondta Ron veszélyesen halk hangon. – Fogd be a szád, mert esküszöm…
– Mi lesz? Letagadod, hogy besétáltatok egy csapdába? Oda ütöttek Potternek, ahol a legjobban fáj? – mondta Draco gyorsan, kezét felemelve. – Ez nem volt fair.
– Persze hogy nem volt fair! – Ron hangja megtört. – Te semmit sem tudsz Siriusról! Semmit sem tudsz arról, amin Harry keresztülment!
– Tudom – mondta Draco halkan. – Igazad van. Nem tudok róla semmit. És ti sem tudjátok, hogy én min mentem keresztül.
– Átkozottul igazad kell, hogy legyen igaz? – Ron még mindig remegett a dühtől, de Hermione látta, hogy kezd lecsillapodni.
– Tényleg? Valahogy nekem ez a kettősmérce nem tetszik, Weasley – próbálta újra Draco, most már óvatosabban. – Kicsit se tűnt volna ostobaságnak, ha szólok az öregnek, igaz? Gondolod, hogy ő nem vette volna észre? Nem mintha nem vette volna észre ő saját maga is. Nem vagyok éppenséggel szuperképességű. Túl mélyen voltam már benne akkor, hogy kiszálljak.
Ron lassan bólintott, de még mindig ideges volt, de Hermione látta, hogy a szavak kezdenek eljutni hozzá.
– Elég lesz már! – vágott közbe Hermione, mielőtt bármelyikük folytathatná. – Draco elhatározta, hogy segít. Szerintem ez a lényeg. Van egy konkrét nyomunk. Egy horcruxszal kevesebb van. Sokkal jobb helyzetben vagyunk, mintha vakon vágnánk bele valamibe.
– Aha… – Ron még mindig nem hangzott meggyőzöttnek.
– Ron, nézd a tényeket – próbálkozott Hermione. – Draco információkkal rendelkezik. Megsemmisített egy horcruxot. Segített felkutatni dolgokat, amiket egyedül soha nem találtunk volna meg.
– Bizalmat ki kell érdemelni – mondta Ron egyszerűen. – Azt akarod, hogy megbízzak benne. És most még nem tudok.
– Érthető – mondta Draco meglepően nyugodtan. – Ha én lennék a helyedben, én sem bíznék meg bennem. De időt kérek. Hadd bizonyítsam be.
Ron hosszan nézte, majd sóhajt egyet.
– És az, hogy összejöttetek? Ez mégis micsoda? – A kérdés váratlanul jött, és Hermione látta, ahogy Draco megmerevedik. – Ez baromság… ez egyszerűen… – Felugrott, úgy csapódott be mögötte a szék, hogy az megremegett. – Hermione, ez az, aki sárvérűknek hívott éveken keresztül! Aki azt kívánta, bár meghalnál! Emlékszel még rá?
A szavak kegyetlenek voltak, és Hermione érezte, ahogy szíve összeszorul. Persze, hogy emlékezett. Minden egyes szóra, minden egyes megvető pillantásra.
– Megbocsátottam, és adtam neki egy esélyt – mondta Hermione, hangja most keményebb lett. – Az én magánéletem, az én gondom. Nem akarok magyarázkodni. Ron, lépj már tovább ezen.
– Tovább? – Ron hangja szinte hitetlenkedő volt. – Hermione, éveket töltött azzal, hogy gyötört téged! Minket! És most te csak… mit? Elfelejtettél mindent? Én meg lépjek tovább? Most tudtam még csak meg.
– Nem felejtettem el – válaszolta Hermione élesen. – Soha nem fogom elfelejteni. De az emberek változnak, Ron. Még azok is, akikről ezt soha nem gondoltuk volna. Megismertem őt. És nem az, akinek gondoltuk.
– Az emberek nem változnak meg egyik napról a másikra, Hermione! – Ron hangja már-már kiáltozás volt, és Hermione látta, ahogy az arcán a csalódás és a düh keveredik. – Főleg nem olyan emberek, mint Malfoy! Te… te tankönyvekből éltél egész életedben, de ez nem úgy működik! Nem lehet csak úgy elfelejteni mindent, amit tett! Nem lehet csak úgy meghúzni egy vonalat, és azt mondani, hogy minden rendben!
A szavak fájtak. Hermione érezte, ahogy a torok összeszorul, és a szemei csípnek. A fájdalom és a düh furcsa keveréke kavargott benne.
– Gondolod, hogy nem tudom ezt? – kérdezte halkan, de a hangjában acél csengett. – Gondolod, hogy nem gondoltam át?
– Hermione… – kezdte Ron, de ő közbevágott.
– Nem! Hagyd, hogy befejezzem! – Hermione előrelépett, tekintete Ronra szegeződött. – Tudod, mi történt? Tudod, miben voltam biztos egész életemben? Abban, hogy vannak szabályok. Hogy vannak egyértelmű rossz és jó dolgok. Hogy az emberek, akik rosszak, azok rosszak maradnak. – Hangja most megtört egy kicsit. – De aztán… aztán láttam, ahogy Draco próbálkozik. Együttműködik velem. És rájöttem, hogy talán… talán minden bonyolultabb, mint gondoltam.
– Ez nem bonyolult – rázta meg a fejét Ron keményen. – Ez egyszerű. Ő egy halálfaló.
– Aki nem akar az lenni! – kiáltotta Hermione. – Akit belekényszerítettek! Akit a saját családja…
– És ez mindent megbocsát? – vágott közbe Ron. – Mindent?
– Nem – mondta Hermione határozottan. – Nem bocsát meg mindent. De esélyt ad arra, hogy változzon. És én hiszek ebben az esélyben.
– Te mindig is túl jó voltál – szólt Ron, és a hangja most szomorú volt, nem dühös. – Túl megbocsátó. De Hermione, mi van, ha tévedsz? Mi van, ha ez csak… mi van, ha csak kihasznál téged?
– Micsoda diszkréció, Weasley…
– Fel kell nyitnom a szemét.
Hermione pillantása Dracóra tévedt, aki a sarokban állt, arcán olvashatatlan kifejezéssel. De ő látta a szemében a kétséget, a félelmet, hogy Ronnak esetleg igaza van.
– Szeretem őt – mondta halkan. – És adtam neki egy esélyt.
– Baromi hihetetlen – rázta a fejét Ron, karba font kézzel fel-alá járkálva a szűk szobában. Vörös haja égett a lámpafényben. – Még mindig nem tudom felfogni. Ez az... ez a barom évekig gyötört minket, és most egyszerűen csak… mit? Megváltozott? – Gúnyosan röhögött fel. – Ja persze, úgy biztos.
– Megváltozott – vágott közbe Hermione határozottan, felemelve az állát. Hangja acélos lett, olyan, amilyet Ron ritkán hallott tőle. – Igen, Ron. Az emberek képesek erre. Még azok is, akikről ezt soha nem gondoltuk volna.
Draco közben némán állt, és Hermione látta, hogy minden szó, amit mondanak, olyan neki, mint egy újabb vágás. Látta, ahogy igyekszik közömbösnek tűnni, de a szemei elárulták.
– Nem is egyik napról a másikra történt – mondta Draco végül hűvösen, bár hangja mélyén feszültség húzódott, mint egy túlfeszített húr, ami bármelyik pillanatban elszakadhat. Kilépett a sarokból, és bár tartása kimért volt, kezei ökölbe szorultak az oldalán. – De ezt te úgysem értenéd meg, Weasley. Ahhoz több érzelmi intelligencia kellene. Néha az emberek rájönnek, hogy amit egész életükben tanítottak nekik, az hazugság volt.
– Te kis… – Ron dühösen lépett közelebb, arca vörösre gyúlt, szeme villámlott.
– Mi? – vágta rá Draco, most ő is előrelépve. – Mit akarsz mondani, Weasley? Hogy ostoba vagyok? Hogy gonosz? Hogy nem érdemlek esélyt? – Hangja most már kiabálás volt. – Fogalmad sincs, milyen volt! Fogalmad sincs, milyen az, amikor olyan dolgokat várnak tőled, amiket képtelen vagy megtenni! Amikor a saját édesanyád sír éjszakánként, mert tudja, hogy valószínűleg mindketten meghalunk, és apám ezt az Azkabanból végignézi. Én is szeretem a családomat. Te is ismered ezt az érzést, nem?
– Akkor miért nem… – kezdte Ron, de Draco közbevágott.
– Miért nem mit? Miért nem szöktem meg? Miért nem fordultam Dumbledore-hoz? – Hangja most keserű volt. – Mert azt hittem, nincs választásom. Mert azt hittem, hogy ha elég keményen dolgozom, ha elég jó vagyok, akkor talán… talán megmenthetem őket valahogy. – Elhallgatott, lélegzete szapora volt. – De nem tudtam. Sosem tudtam volna. Visszamenni Roxfortba egy nehéz döntés volt, de megtettem.
A csend nehéz volt. Ron ökle még mindig ökölbe szorult, de nem lépett közelebb.
– És most? – kérdezte végül. – Most mit akarsz?
– Segíteni – mondta Draco egyszerűen. – Segíteni legyőzni őt. Segíteni véget vetni ennek. És talán… talán valamit jóvá tenni abból, amit tettem.
Ron hosszan nézte, majd lassan bólintott. Nem volt meggyőződve, de legalább meghallgatta és eljutott hozzá az, amit Draco mondani akart.
De Hermione, aki időközben közéjük állt, két tenyerét kitárva, mindkét fiú mellkasának feszítve távol tartotta egymás.
– Remélem befejeztétek – vágta rá élesen. – Mind a ketten hagyjátok abba! Nem kell a széthúzás, rendben?
Mindketten hátráltak egy lépést, még mindig dühösen néztek egymásra, de legalább nem támadták meg egymást.
– Rendben – válaszolta a két fiú végül, bár egyikük sem hangzott túl meggyőződve.
Aztán egy hosszú feszült csend következett. Hermione érezte, ahogy a fejfájás lassan visszatér, és tudta, hogy ha nem terel más irányba, akkor ez az egész katasztrófába fullad.
– Draco azt vállalta, hogy velünk jön és mindenben segít – mondta végül, próbálva pragmatikus hangon beszélni. – És kockáztatja az életét, ahogy mi is. Ezt ne felejtsük el.
– Törhetetlen Esküt akarok – jelentette ki Ron határozottan, és Hermione látta, hogy ezt már előre kitalálta. – Ha tényleg azt mondja, hogy velünk van, akkor bizonyítsa be.
– Micsoda? – szólalt meg Hermione értetlenül. – Nem, ilyesmibe nem megyek bele. Ez túl veszélyes, túl végleges.
– Akkor miért bízhatnék meg benne? – kérdezte Ron. – Ha nem hajlandó esküt tenni, akkor hogyan tudjam, hogy nem árul majd el minket, amikor a legkevésbé sem számítunk rá?
– Keress egy esketőt – felelte Draco váratlanul, és egyenesen Ronra nézett. Hangja nyugodt volt, szinte rideg. – Mire esküdjek meg, Weasley? Hogy nem árullak el titeket, kitartok a végsőkig, és nem bántom meg Hermionét? Mit akarsz? Mondd meg!
– Draco, nem – kezdte Hermione, de a varázsló megrázta a fejét. – Senki sem fog semmire sem esküt tenni.
– Komolyan gondolom – mondta. – Én tudom, mi nem akarok lenni. Semmiképp nem egy olyan bábu, mint amilyet akartak belőlem csinálni, akit ide-oda tologatnak, akinek megparancsolnak dolgokat. Idő kellett, amíg rájöttem dolgokra. És igen, ebben Hermionénak nagy szerepe van. És megöltem azt a kicseszett horcruxot. Ha Törhetetlen Eskü kell ahhoz, hogy elhidd, megteszem.
Weasley fiú mérges, durcás képpel tette karba a kezét, majd a mély levegőt gyorsan kifújta. Hermione látta, hogy küzd magával. Egy része szerette volna továbbvinni a veszekedést, de egy másik része kezdte belátni, hogy Draco tényleg komolyan gondolja.
– Mindegy – mondta végül, bár nem hangzott boldognak.
– Hogyan lenne mindegy? – fújt egyet Draco, előre lépve. – Ez az én életem. Nem is ismersz.
– Mert te ismersz engem? – vágott vissza Ron. – Folyamatosan csak ítélkezel. Vagy nem így van? És most akkor kinél bujkálsz? Azoknál, akiket megvettél mindig is.
– Beismerem, hogy tévedtem – húzta ki magát a mardekáros, és Hermione látta, milyen nehéz neki ez a bevallás. – És ne gondold azt, hogy nem vagyok hálás azért, hogy itt lehetek, és nem valahol egy halálfaló kiképzőtáborban. Vagy halott.
– Elképesztő… – Ron hangja szarkasztikus volt, de Hermione látta, hogy kezd enyhülni.
– Nem kell a szarkazmusod, Weasley – vágta rá Draco, de most már kevesebb harag volt a hangjában, inkább fáradtság.
Ron még egy hosszú ideig pufogott, majd lassan leült vissza a székre. Valahol kezdte belátni, hogy semmit sem tehet, akkor sem, ha a feje tetejére áll. Hermione látta rajta, hogy bár még mindig nem bízik Dracóban, de legalább kezdi elfogadni a helyzetet.
– Hogy találtátok meg a medált pontosan? – kérdezte a griffendéles fiú, hogy elkerülje az újabb kínos csendet. Hangja most már nyugodtabb volt, szinte kíváncsi.
– Az Árokban – felelte Hermione.
– Veszélyesebb helyre nem mehettetek? – Ron felvonta a szemöldökét. – Tudod, hogy az egyik legveszélyesebb hely Angliában, igaz?
– Ott amúgy sem beszél senki – vonta meg a vállát Draco. – És a felszerelésünk nagy része onnan van. Senki nem tesz fel kérdéseket, ha fizetni tudsz.
– Mi a fenének a felszerelés? – Ron most tényleg kíváncsian nézett rá.
– Szóval te szeretnél csak úgy magadban a pálcáddal állni a semmi közepén, ha esetleg menekülni kell? – kérdezte Draco gúnyosan. – Már pedig menekülni kell hamarosan. Potter kiemelet célpont, és minden más, aki közvetlen segít neki. Sok mindent összeszedtünk. Jobb lenne, ha minél előbb felébrednél, Weasley.
– Tudom, hogy semmi sincs rendben, és ez a nyugalom itt csak napok kérdése lehet – bólogatott Ron komoran. – Ez igaz. Apa a minisztériumban hallott suttogásokat, a Rend is tudja, hogy készül valami. Néhányan az Abszol úton is inkább bezárták az üzleteiket. Nem mindenki fog visszamenni Roxfortba jövőre. Nem mindenki hisz abban, hogy az új miniszter mindent kézben tud tartani, és meg tudja védeni a Tudodkitől a varázsvilágot.
– Nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy a halálfalók megdöntsék a minisztériumot – mondta Draco komoran. – Egyre többször van gyűlésük.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Ron gyanakodva, de most már inkább kíváncsiságból, mint bizalmatlanságból.
A varázsló felhúzta az ingujját, és a Sötét Jegy megjelent rajta, sötéten lüktetett a bőrén.
– Mire jó egy exhalálfaló – jegyezte meg epésen. – Legalább tudom, mikor készül valami. A jegy ég, amikor hívja őket.
– Jó, beszéljünk inkább a medálról. – Ron most előrehajolt, figyelmesen hallgatott. – Hogyan találtátok meg pontosan?
– Véletlenül találkoztunk Mundungus Fletcherrel. Észrevettem – kezdte gyorsan Hermione, örült, hogy végre valami konkrétról beszélhetnek. – Emlékszel rá, hogy mindennel üzletelt, ami mozdítható. Fogadni mernék, hogy a Grimmauld teret is kipucolta, rengeteg Black címeres ereklye volt ott. Ellopta a medált ki tudja honnan. Persze nem tudta mi az. És elkezdte árulni az Árokban…
– Elmentetek az Árokba, egy nagyon veszélyes helyre – szakította félbe Ron, hangja egyre magasabbra csúszott újra. – Ti ketten. Egyedül. Halálfalókkal teli zugokban. Én nem is tudom mit mondjak. – Elhallgatott, arcán vegyes érzelmek játszottak. – Hermione, te… tudod, milyen veszélyes volt?
– Tudtuk – válaszolt Hermione halkan. – De nem volt választásunk, ha fel akartunk készülni. A medál pedig… el kellett vennem, mielőtt valaki más megveszi, vagy Fletcher tovább áll.
– És nem gondoltatok arra, hogy szóljatok? – Ron hangja csendesebb lett, de benne volt a sértettség. – Hogy esetleg segíthetnék?
– Te itt voltál – mondta Hermione egyszerűen. – És ez gyorsan történt. Nem volt idő...
– De korábban, amikor Malfoyt magadhoz vetted. Mindig van idő – vágott közbe Ron. – Ha akartok. De ti ketten… – Elhallgatott, és Hermione látta rajta, hogy küzd a szavaival. – Mindegy. Mi történt utána?
– Nem apróztuk el – folytatta Hermione gyorsan. – Csináltunk egy ki zűrzavart, mielőtt Umbridge megvette volna.
– Mit keresett ez ott?
– Nem tudom.
– És hogyan tudtátok megsemmisíteni? – Ron előrehajolt, most tényleg érdeklődéssel hallgatott. – Gondolom nem igazán volt nálatok horcrux megsemmisítő használati utasítás.
– Hermione adott egy ötletet – kezdte a választ a varázsló, és Hermione látta, ahogy egy kis büszkeség jelenik meg az arcán. – Elmondta, hogy Potter a baziliszkusz foggal semmisítette meg a naplót. Egyenesen átdöfte.
Aztán Draco előhúzta a zsebéből a tőrt. A fény furcsán csillogott a pengén, és Ron látta a sötétzöld árnyalatot.
– Kobold acél?
– A kobold acél különleges, mindent magába szív, ami erősíti – magyarázta Draco. – Az Árokban beszereztem egy ilyet. Közelharcnál tökéletes. De nem csak erre lett jó…
Ron felvette a könnyű tőrt, aztán forgatni kezdte. A súlya tökéletesen egyensúlyozott volt, a penge élessége ijesztő.
– Szóval közelharcban és horcruxokat ölni ezzel kell – jegyezte meg. – De mitől ilyen színű? Ez nem normális kobold acél.
– Mantikór méreg – felelte Hermione. – Nagyon erős varázserővel rendelkezik. Ahogy a sárkány is. Elemi mágia van bennük. A kobold acél magába szívja azt, ami erősebbé teszi.
– Pontosan – bólintott Draco. – És amikor leszúrtam…– Elhallgatott egy pillanatra, és Hermione látta, ahogy az emlék átfut az arcán. – A medál sikoltott. Olyan hangot adott ki, mint… mint valami haldokló. Próbált ellenállni, mutatott nekem dolgokat…
– Milyen dolgokat? – kérdezte Ron halkan.
– Félelmeket – mondta Draco röviden. – A legrosszabb félelmeket. De akkor már késő volt neki. A tőr áthatolt rajta.
Ron lassan bólintott, és Hermione látta, hogy talán most először kezd el tényleg hinni a történetnek.
– Jó, ezt nem akarom tovább hallgatni – mondta Ron végül, miközben megmasszírozta az orrnyergét. – Igyekszem megemészteni. Bassza meg! Ez nem hiányzott.
– Oh, nagyon sajnáljuk – felelte a mardekáros szarkasztikusan, de a hangja már nem volt olyan éles, mint korábban.
– Lassan készülni kell, Hermione – váltott témát Ron hirtelen. – Hamarosan indulunk Harryért. Aztán akkor még itt az esküvő is. Lavender is hamarosan megérkezik.
Hermione összeszorította az ajkát. Tudta, hogy ez a pillanat előbb-utóbb eljön.
– Miről beszélsz? – kérdezte Draco, homlokát ráncolva. – Mit akartok Potterrel csinálni?
– Elhozzuk Harryt – válaszolt Hermione, és egy kicsit összehúzta magát. – Ma este. Már egy éve megterveztük, hogy hogyan fogjuk kihozni onnan. Rémszem Mordon mindent elrendezett. Sokan leszünk. Aurorok, Főnix rendi tagok…
– És te is mész? – vágott közbe Draco élesen.
– Igen – bólintott Hermione. – Én is megyek.
– Dehogy is – vágott vissza Draco azonnal, előrelépve. Hangja keményebb lett, szeme sötétedett. – És erről miért nem szóltál? Ez veszélyes. Potter biztosan nem fog egyszerűen távozni onnan. A Sötét Nagyúr mindent meg fog tenni, hogy…
– Draco én… – kezdte Hermione, de nem tudta befejezni.
– Baj lesz, már most tudom – mondta Draco határozottan. – Szerintem tudják, hogy ma visztek ki Pottert. Tudják.
A szavak olyanok voltak, mint egy hideg zuhany. Hermione megmerevedett, Ron pedig felugrott.
– Honnan tudod? – kérdezte Ron élesen.
– Szerinted nincsenek kémek? Egyelőre Potter ott van biztonságban, ahol van, és ez nem vicc – felelte Draco. – Tudják, hogy mikor költözik Potter vagy legalább sejtik. És ott lesznek, rajtatok fognak ütni.
– Bassza meg! – suttogta Ron. – Ezt meg kell mondanunk. Mordonnak, a többieknek…
– Igen – bólintott Hermione gyorsan, de már a gondolatai máshol jártak. – De ez nem változtat azon, hogy mennünk kell. Harry nem maradhat ott tovább.
– Hermione nem megy nélkülem – mondta Draco határozottan, állát előretolva, és a boszorkány látta rajta a makacs elhatározást. – Nem foglak csak úgy elengedni.
A lány a homlokát ráncolta. Tudta, hogy ez jön, de nem így képzelte.
– Draco, ez nem ilyen egyszerű…
– De igen – vágott vissza Draco. Most először fordult Hermione felé, tekintete meglágyult egy pillanatra, de benne volt a félelem is. – Ha te mész, én is megyek. Pont.
– Te nem fogsz jönni, Malfoy – lépett Ron még közelebb, úgy nézett Dracóra, mintha kihívná párbajra. Hangja kemény volt, végleges. – Ez nem a te dolgod. Te szépen itt megvársz mindenkit.
– És hagyom, hogy Hermione újra veszélybe kerüljön? – kérdezte Draco gúnyosan, de Hermione hallotta a hangja mögött a valódi aggodalmat. – Nem valószínű.
– Mintha neked bármi közöd lenne hozzá! – kiáltott fel Ron, és Hermione látta, ahogy az arca újra vörösre vált.
– Több közöm van hozzá, mint te gondolnád, Weasley – mondta Draco halkan, de határozottan. Egy pillanatre habozott, majd felnézett, egyenesen Ron szemébe nézve. – Mert szeretem őt, érted? Szeretem Hermionét. És nem fogom hagyni, hogy egyedül menjen egy öngyilkos küldetésre.
– Oh, atyám…
A szavak olyanok voltak, mint egy bomba. A szoba levegője megfeszült, mintha minden oxigént kiszívtak volna belőle. Hermione érezte, ahogy a szíve felgyorsul, az arca hevül. Draco még sosem mondta ki ezt hangosan, legalábbis nem Ron előtt, nem ilyen nyíltan.
Ron szája kinyílt, szemei elkerekedtek. Egy pillanatra csak állt ott, teljesen megdöbbenve.
– Te… – kezdte, de a szavak elakadtak a torkán.
– Igen – mondta Draco egyszerűen. – Én. Szeretem őt. És nem fogom hagyni, hogy bármi baja essék, ha megakadályozhatom. Világos?
– Ezt nem te döntöd el, Malfoy!
– Majd azt meglátjuk.
Hermione a két fiú között állt, mindkét keze kitárva, mintha fizikálisan is próbálná távol tartani őket egymástól, és a mai napon már nem is először. Érezte, ahogy a helyzet kezd kicsúszni a kezei közül.
– Elég! – mondta élesen. – Mindketten abbahagyjátok. Ron, Dracónak joga van aggódni. Draco, te pedig… – sóhajtott. – Sajnálom, hogy nem szóltam korábban. Nem akartam, hogy aggódj. De később megbeszéljük. A terv már rég készen van, és nem változtathatunk rajta az utolsó pillanatban.
– Akkor sem maradok itt – mondta Draco csendesen, de rendíthetetlenül. – Nem fogok itt ülni, miközben te oda mész, és nem tudom, hogy mi történik veled.
Ron gúnyosan felnevetett, de a nevetés keserű volt.
– És mit fogsz csinálni? A halálfalók ellen harcolni? Eltűntnek hisznek, rosszabb esetben halottnak. Ha meglátnának… ha felismernének… – Ron hangja elkomorodott. – Kockáztatod az álcád. És mi lesz akkor?
Valami átfutott Draco arcán – fájdalom, harag, talán bűntudat, talán félelem. Hermione látta, ahogy küzd magával.
– Ha szükség van rá, akkor igen – mondta végül. – Ha azt jelenti, hogy Hermione biztonságban van, akkor kockáztatom.
A kijelentés után csend lett. Még Ron is meglepettnek tűnt. Hermione érezte, ahogy a torok összeszorul, a szemei csípnek.
– Draco… – suttogta a boszorkány.
– Ne mondj semmit! Megyek én is.
– Malfoy, ezzel mindent elrontanál… – mondta végül, de a hangja már nem volt olyan határozott, mint korábban. – Ha felbukkan egy halálfaló a mi oldalunkon… az káosz lenne. A Főnix Rendje nem fogja megérteni. Mordon nem fogja megengedni.
– Nem fogok – vágott közbe Draco halkan, de Hermione hallotta benne a kétséget. – Ezt megígérem. Óvatos leszek.
– Ez nem így megy – mondta végül a vörös hajú, és Ron hangja most már egyenesen fáradt volt. Leült vissza a székre, kezét az arcára téve. – Nem így megy, Malfoy. Túl veszélyes. Túl sok mindent kockáztatnánk. – Felnézett, és Hermione meglepetten látta, hogy a dühből egyfajta rezignáció lett. – A háttérmunkában segíthetsz. Legalább anyám nem lesz itt egyedül. Ha itt leszel és biztosítod az Odút az… nagyobb biztonság lenne mindenkinek.
– Ez egészen jó ötlet.
– Csak ne kelljen elmondanom még egyszer – morogta Ron. – Számítunk rá, hogy nem fog minden simán menni, nem tagadom. De a lényeg, hogy Harryt kihozzuk.
– Nem maradhat ott?
– Nem. A varázslat, ami védi megszűnik, ahogy nagykorú lesz – felelte a Hermione.
Draco szája egy vékony vonallá préselt össze, és Hermione látta, hogy küzd a szavaival. De végül csak bólintott, bár a szemei még mindig lázadóan csillogtak.
– Fasza – mondta keserűen.
– Beszélj akkor Mordonnal – vetette oda Ron, hangja most már szinte kimerült volt. – És szerintem szó sem lehet róla, hogy velünk gyere. Biztosan szívesen csinál belőled pattogó görényt, ha annyira fontos. Vagy bármi mást.
– Elmész a picsába, Weasley – mondta Draco, de a hangjában nem volt igazi harag, inkább frusztráció.
Ron felnézett, és hosszan nézte Dracót. Hermione visszafojtotta a lélegzetét, várta, hogy mi fog történni.
– Tudod mit, Malfoy – mondta Ron lassan, és Hermione meglepetten hallotta, hogy a hangja nem ellenséges, hanem…fáradt. – Nem bízom benned. Lehet, hogy soha nem is fogok. De… – Elhallgatott, aztán sóhajtott. – De látom, hogy Hermione bízik benned. És azt is látom, hogy tényleg törődsz vele. És ezt… ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni.
Draco felnézett, meglepetten. Hermione is meglepődött.
– Weasley...
– Ne mondd – vágott közbe Ron. – Ne mondd, hogy barátok leszünk, mert nem leszünk. Ne mondd, hogy megbocsátottam, mert nem tettem. De… talán adok egy esélyt. Egyet. Ha elcseszed, vége.
Draco lassan bólintott, és Hermione látta az arcán a megkönnyebbülést.
– Értem – mondta halkan. – Köszönöm.
– Ne köszönd meg – felelte Ron, felállva. – Csak… csak ne csesz el, oké? Főleg Hermionéval ne.
– Nem fogom – ígérte Draco.
Ron a medál felé fordult, majd felvette a zsebkendőt, amibe be volt csomagolva.
– Rendben – mondta Ron végül, és Hermione látta, hogy próbálja megemészteni az egészet. – Rendben. Akkor… akkor készülnünk kell. Ma este. Harry.
– Ma este – bólintott Hermione.
– Aztán ha ezt túléljük, akkor még részt kell vennünk egy esküvőn. Valamiért ettől sokkal inkább hányingerem van. Lavender holnapután jön. Úgyhogy addig mindent meg kell beszélnünk.
– Jól van – szólalt meg a boszorkány, és találkozott a tekintete Dracóéval. Most már nem csak egy fiúval volt gondja, hanem kettővel. Remekül indult ez az egész…
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2026. Feb. 15.
