37. fejezet
Potter mentés


Draco már órák óta járkált fel-alá a Weasley-ház kicsi nappalijában. A padló deszkái nyikorogtak minden lépésénél, és tudta, hogy valószínűleg az egész ház hallja, ahogy nyugtalanul cirkál, de nem tudta megállítani magát. Pár órája ment el a Potter mentésért felelős különítmény. Természetesen ő megosztotta az aggodalmait Mordonnal és Kingsleyvel. De ki volt ő, hogy bárkinek is megmondja mit csináljon?

– Fiam, ez a terv működőképes – mondta Mordon.

– De a halálfalók…

– Számítunk rájuk – folytatta az egykori auror varázsló. – Felkészültünk a támadásra.

– Vigyázok magamra – felelte Hermione, mielőtt elment volna. – Nem lesz semmi baj.

Draco idegesen vakarta meg Sötét Jegyet az alkarján, ami már órák óta égett. Ennyire még soha nem féltett senkit sem.

El kellett engednie, mert… egy terv része volt, és a lány vállalta az ezzel járó kockázatokat. Ha nem érzett volna iránta semmit, akkor persze könnyebb lett volna, de így… Az, hogy egyenesen egy rajtaütésbe sétálnak bele, valahogy senkit sem érdekelt. Mindenkit csak Potter biztonsága érdekelt, de a sajátjuk kevésbé. Annyira utálta ezt a helyzetet, hogy azt el nem tudta mondani. Velük akart menni, de ezt is megtiltották.

Hermione elment.

Elment, és ő itt maradt, tehetetlenül, miközben minden idegszála azt üvöltötte, hogy menjen utána, védje meg, legyen ott mellette. Ő magam sem értette ezt az egészet, olyan idegen volt ez az érzés. A szülei miatt is aggódott tavaly, szüntelenül álmatlan éjszakák során, de ez most más volt.

Nem tehetett semmit.

A Sötét Jegy lüktetett a karján, tompa pulzálással, ami azt mondta neki, hogy odakint, valahol, halálfalók gyülekeznek. Várnak. Vadászatra készen.

Hermionéra.

Nem, igazából mindenkire, aki Potterhez tartozott. Minden szövetségesre, barátra, bárkire, akinek köze volt hozzá. Ez volt a parancs. Nem kellett elmennie egy halálfalógyűlésre vagy kémkedni, hogy ezt tudja. Voldemort nagyúr parancsai érthetőek voltak mindenki számára.

Draco megállt az ablak előtt, tekintete az éjszakai égbolt felé emelkedett. Sötét volt, felhős, tökéletes éjszaka egy támadáshoz vagy meneküléshez. Bár igazán ő maga sem tudta, hogy milyennek kell lennie. Majdnem ugyanilyen volt akkor is az idő, amikor ő megszökött Roxfortból. A hold vékony sarlóként csillogott a felhők között, és Draco ökle ökölbe szorult az ablakpárkányon.

Mordon azt mondta, hogy körülbelül egy órára van szükségük. Maximum kettőre. De már három óra telt el. Ez pedig nem jelenthetett mást csak azt, hogy nem a tervek mégsem voltak olyan bombabiztosak, mint amilyennek Mordon megalkotta őket. Draco magában káromkodott miatta.

Három óra, és semmi hír.

Draco megfordult, és újra elindult. Öt lépés a szoba egyik végéig, megfordulás, öt lépés vissza. Újra és újra. A szíve vadul vert a mellkasában, és a gyomra görcsben volt. Az Odú tényleg csak egy odú volt. A Malfoy-kúriához képest nagyon is kicsi, de ahhoz képest minden más átlagos otthon kicsinek tűnhetett. Ott a saját lakosztályában sokkal legalább hatszor ennyit kellett lépegetnie, hogy a szoba egyik végéből a másikba.

Nem kellett volna engednie, hogy elmenjen.

De hogyan is állíthatta volna meg? Ebben nem dönthetett, főleg, amikor a boszorkány már régen beleegyezett, hogy elmegy. És amikor Hermione Granger eldöntött valamit, akkor egy teljes hadsereg sem tudta volna megállítani.

– Merlinre… – mondta ki hangosan a varázsló.

Ez volt az egyik dolog, amit szeretett benne. A makacsság és az a nagyon gyorsan vágó esze. És most ez az, ami megőrjíti.

Lent, a földszinten hallotta a Weasley család mozgását. Molly Weasley ideges hangja felhallatszott, ahogy valakivel beszélt – valószínűleg Arthurral. A szavak nem voltak érthetőek, de a hangszín igen. Aggodalom. Félelem.

Draco tudta, mit éreznek.

Egy halk kopogás az ajtón törte meg a gondolatmenetét. Megmerevedett, majd lassan odafordult.

– Bejöhetek? – Arthur Weasley hangja volt, halk és óvatos.

– Igen – mondta Draco, hangja furcsán rekedt volt. Kicsit köszörülte a torkát. – Igen, jöjjön, Mr. Weasley. Elvégre ez az önök otthona.

Az ajtó kinyílt, és Arthur Weasley belépett, arcán fáradt, aggódó kifejezéssel. Szemüvege mögött a szemei vörösek voltak, mintha ő sem aludt volna.

– Gondoltam, megnézem, hogy vagy – mondta Arthur halkan, becsukva maga mögött az ajtót.

Draco nem tudta, mit mondjon erre. Hogy van? Őrjöng. Félti Hermionét. Átka magát, amiért hagyta elmenni. Átka magát, amiért nem ment vele. Átka magát, amiért egyáltalán létezik, és veszélybe sodorta őt.

– Jól vagyok – mondta végül, bár tudta, hogy ez hazugság, és Arthur is tudta. – Tudnak már valamit?

– Nem, még nem.

A férfi halkan felsóhajtott, majd leült az egyik kanapé szélére. Egy pillanatra csend volt, csak a ház halk nyikorgása és a távoli beszélgetések zaja hallatszott.

– Ilyenkor mindig az a legnehezebb – mondta Arthur végül. – A várakozás.

– Nehéz úgy, hogy nem vagyunk ott.

– Én is azt érzem, hogy jobb lenne a gyerekeim mellett – felelte az idősebb varázsló. – Ezt nem lehet soha megszokni. Vállalták a veszélyt. Ismerték a kockázatot.

– Olyan értelmetlen ez az egész – rázta meg Draco a fejét. – És nem hiszem, hogy többet tudnánk segíteni, ha ott lennénk. De… nem értem, hogy miért nem hallgattak rám. Csapdába sétálnak.

– Ez volt az egyetlen esélyünk arra, hogy kihozzuk Harryt. Meg kellett próbálnunk.

Draco bólintott, nem bízva a hangjában.

– Hermione okos lány – folytatta Arthur. – A legokosabb, akit valaha ismertem. És erős. Erősebb, mint bárki gondolná.

– Tudom – suttogta Draco. – De ettől még…

– Ettől még félted – fejezte be Arthur. – Persze hogy félted. De tudnod kell, hogy jó kezekben van. Mordon tapasztalt. Tonks is, Kingsley is. És ott van Ron, Harry mellett. Vigyáznak egymásra. Mindig.

Draco ismét az ablak felé fordult, karjait szorosan a mellkasa előtt összefonva. A Sötét Jegy újra lüktetni kezdett, erősebben ezúttal, és Draco ösztönösen összeszorította a karját, mintha ezzel megállíthatná.

– Mi történt? – kérdezte Arthur élesen, észrevéve a mozdulatát.

Draco habozott, majd lassan felhúzta az ingujját. A Sötét Jegy ott feketéllett a bőrén, sötétebben, mint korábban, mintha élne.

– Égni kezdett, már órák óta ezt érzem. Most erősebb lett – mondta halkan. – Ez azt jelenti, hogy… hogy valami történik. Hogy a Tudodki mozgósított vagy… nem tudom.

Arthur arca elsápadt.

– Hívnak?

– Nem tudom pontosan – magyarázta Draco, leengedve az ingujját. – Ilyen hosszan sosem fájt.

– És ez azt jelenti, hogy… – Arthur nem fejezte be a mondatot.

– Igen – bólintott szőke fiú keserűen. – Azt jelenti, hogy a halálfalók mozgásban vannak. Legalábbis azt hiszem.

Arthur felállt, és az ablakhoz lépett Draco mellé. Egy ideig mindketten csak álltak ott, nézve az éjszakát.

– Tudod – kezdte végül Arthur, és látszott mennyire elmélyültek a ráncok az arcán –, amikor Molly tegnap mesélt nekem rólatok, nem akartam hinni neki. Hermione Granger és Draco Malfoy. Úgy hangzott, mint egy vicc. De aztán láttalak titeket, ahogy elbúcsúztatok egymástól. Ez igaz, és nem színlent kapcsolat.

– Nem hazudtam – szólalt meg Draco. – Tényleg segíteni akarok.

– Ezt mindenki tudja.

– Csak nem mindenki hiszi el.

– Megbékélnek vele. – Ezt szent meggyőződéssel mondta. – Ahhoz, hogy túléljünk meg kell bíznunk egymásban és össze kell tartanunk.

– Tényleg szeretném, ha ennek nem a Tudodki javára van vége. És tudom, hogy a szüleim is valójában ezt szeretnék – felelte a fiatal mardekáros. – Talán még a halálfalók többsége is így van ezzel. Mindent elveszthetnek, de nem szabadulhatnak. Erre akkor jöttem rá, amikor a jegyet megkaptam.

– Túl fialok vagytok egy ilyen háborúhoz – felelte Arthur, aztán felsóhajtott. – Merlin a megmondhatója ennek.

– Tenni akarok valamit. Ez a várakozás megőrjít.

– Türelem, Draco.

– Hermione pedig… én… én csak szeretem őt. Tudom, hogy senki sem hiszi el…

Arthur elmosolyodott.

– Minden rendben lesz. És jól döntöttél.

Draco finoman felmosolygott, bár nem volt benne öröm.
– Valahogy úgy.

– Még fiatal vagy. Annyi mindent fogsz még tanulni.

A fiatal varázsló nem tudott mit mondani erre. Arthur Weasley, aki annyi okot kapott tőle és a családjától, hogy utálja őket, most itt állt mellette, és próbált vigasztalni.

A csend újra leereszkedett közéjük. Draco érezte, ahogy a torok összeszorul, a szemei csípnek. Nem engedhette meg magának, hogy összeomoljon. Nem most.

– Vissza fog jönni – mondta Arthur határozottan. – Ahogy mindenki.

Annyira remélte, hogy igaza van. Mert ha nem…

Ha nem, akkor ő nem tudta, mit fog tenni.

– Addig gyere inkább, Draco. Jobban éreznénk magunkat, ha együtt várnánk.

– Rendben. Köszönöm!

– Szóra sem érdemes.


***


Újabb óra telt el. Aztán még egy.

Draco lement a konyhába, mert nem bírta tovább a szobában maradni. A falak szorítottak, a levegő fojtogató volt. Lent legalább mozgás volt, élet, ami elvonta egy kicsit a figyelmét. A várakozás úgy feszítette belülről, mint egy lassan szoruló átok. Draco mozdulatlanul állt, miközben a gondolatai sűrű, baljós köröket írtak le, újra és újra ugyanarra a kimenetelre térve vissza. Úgy érezte, az idő ellene dolgozik.

Molly Weasley a tűzhely mellett állt, és teát főzött, bár Draco látta, hogy a kezei remegnek. Ő nem hibáztatta érte. Ginny az asztalnál ült a bögréjét bámulva.

– Teát, kedvesem? – kínálta fel Molly, amikor meglátta Dracót.

– Köszönöm – bólintott Draco, leülve az asztalhoz Ginny mellé.

A lány felnézett rá, barna szemei aggódóak voltak.

– Még mindig semmi – kérdezte halkan.

Draco megrázta a fejét.
– Francba.

Ginny összeszorította az ajkát, pillantása az ablak felé tévedt.
– Harry rendben lesz – mondta, mintha önmagát próbálná meggyőzni. – És Hermione is. Ron is. Mindannyian.

A mardekáros bólintott, bár a szavak üresek voltak. Csak reménykedés. Semmi más.

Molly odatett elé egy csésze gőzölgő teát, majd gyengéden megérintette Draco vállát. A gesztus meglepte a fiút.

– Tudom, milyen nehéz – mondta halkan. – De bízz bennük. Mi is ezt tesszük.

Draco bólintott. A tea meleg volt a kezében, de ő alig érezte.

Aztán hirtelen, váratlanul, a Sötét Jegy fájdalmas lüktetéssel éledt életre. Draco felszisszent, a csészét majdnem elejtve a bögrét. A fájdalom átjárta a karját, éles, égető, és tudta, mit jelent ez.

– Mi történt? – kérdezte Ginny élesen.

– Nem… nem tudom – kezdte Draco, de nem tudta befejezni. A fájdalom túl erős volt, túl átható.

– A Jegy – mondta Arthur, aki gyorsan odalépett hozzá. – Most hívnak?

Draco bólintott, fogát összeszorítva. Az égetés lassan csillapodott, de a tudat, amit hozott, az maradt.

– Biztosan valami van – mondta rekedten. – Most. Ők most támadnak.

A konyha légköre megfagyott. Molly kezei a szájához kaptak, Ginny arca elsápadt. Arthur gyorsan a kandallóhoz lépett, és egy marék Hop-port vett elő.

– Kapcsolatba kell lépnem a Renddel, már nem várhatunk tovább tétlenségben – mondta határozottan. – Meg kell tudnom, mi történik.

Aztán kiment a nappaliban lévő kandallóhoz.

Draco is felállt, a szoba forgott körülötte. Nem bírta tovább. Nem bírta itt ülni, tehetetlenül, miközben Hermione…

– Nem, én ezt nem bírom tovább – mondta hirtelen, és mindenki rá nézett. – Nem, én… nekem mennem kell.

– Draco, nem mehetsz – szólt rá Molly gyorsan. – Túl veszélyes. És azt sem tudod, hogy hova kellene menned.

– Túl veszélyes? – kérdezte Draco, és hangja majdnem hisztérikus lett.

Időközben a Weasley család feje visszatért a konyhába.

– Ha odamész, még rosszabb lesz – próbálta Arthur. – Ha meglátnak… A meglepetés ereje nem működik, most nem.

– Akkor… – vágott közbe Draco. – De legalább megpróbáltam. Legalább nem ültem itt, miközben ő…

Nem tudta befejezni. A gondolat, hogy Hermione… hogy talán már…

Nem. Nem gondolhatott így.

– Draco – Ginny hangja volt lágy, de határozott. Odalépett hozzá, és megfogta a karját. – Tudom, hogy mit érzel. Én is ezt érzem. De ha odamész, mindenkit veszélybe sodorsz magaddal együtt. Habár bújtatunk téged is, ha aggódniuk kell érted is…

A szavak elérték. Draco tudta, hogy Mr. Weasley-nek igaza volt és Ginnynek is. Tudta, ha odamegy, csak rosszabb lesz. De ettől még… nagyon nehezen tudta magát visszafogni.

– Nem bírom ezt a várakozást – suttogta.

– Tudom – mondta Ginny halkan. – De nem vagy egyedül. Mindannyian várunk. Mindannyian imádkozunk.

Draco bólintott, aztán visszaült az asztalhoz, kezei reszkettek.

Aztán a nappali kandallójában zöld tűz gyulladt meg, hangosan és lángolóan. Mindannyian felpattantak, és átmentek a másik helyiségben. Arthur lehajolt, és a feje eltűnt a tűzben. Sokáig volt ott, de nem lehetett hallani, hogy mit beszél. Amikor visszatért az arca sápadt volt, de nem kétségbeesett.

– Visszajöttek – mondta, és Draco szíve majdnem kiszakadt a mellkasából. – Az Odú felé tartanak. De… vannak sérültek.

– Hermione? – kérdezte Draco azonnal.

Arthur habozott, és ez a habozás volt a legrosszabb.

– Nem tudom – mondta őszintén. – Mordon azt mondta, hogy mindenki él, de… komoly volt a harc. Néhányan súlyosan megsérültek. Külön vannak egy-egy védett házban. Egyelőre mindenkit stabilizálnak.

Draco nem várt tovább. Kifutott a konyhából, át a folyosón, az ajtó felé. Hallotta, ahogy Arthur kiált utána, hogy álljon meg, de nem törődött vele. Kilépett az éjszakába, a hideg levegő azonnal megcsapta az arcát. A kert sötét volt, csak a ház ablakainak fénye világította meg. Draco az útra nézett, a semmibe, és már éppen hoppanált volna, amikor rájött, hogy nem tud.

– Bassza meg!

– Ne csinálj hülyeséget, fiam! – szólalt meg Mr. Weasley a háta mögötte. – Innen nem tudsz hoppanálni.

– El akarok menni érte.

– Nem tudod, hogy hol van a főhadiszállás – felelte az idősebb varázsló.

Draco csüggedten tette el a pálcáját.

– Gyere be, fiam!

– Kell egy kis levegő…

– Ahogy gondolod.

***

A csend fojtogató volt. Draco ott állt a kertkapunál, szeme az útra szegeződve, és minden porcikája feszült volt, mint egy íj húrja. Aztán hirtelen, a sötétben, megjelentek az első árnyak. Pukkanó hangok törték meg a csendet, ahogy varázslók hoppanáltak a közelben, a védett zóna szélén. Draco előre indult, szíve a torkában dobogott.

Az első alakok lassan közeledtek. Mordon volt, aki maga előtt az ájult Harryt lebegtette. Draco látta, hogy a fiúnak a karját kötés fedi, arca nagyon is fehér volt. Aztán Tonks jött, majd Kingsley, aki valakit vitt a karjaiban, talán Fleur lehetett, de ezt Draco nem tudta megmondani.

De Hermione…

Hermione nem volt közöttük.

Draco pánikja csak nőtt. Az emberek folyamatosan érkeztek, egyesek sérülten, mások másokat támogatva, de a lányt sehol sem látta.

– Hol van? – kiáltotta, előre indulva. – Hol van Hermione?

Mordon felnézett rá, arca komor volt.

– Jön – mondta röviden. – De… menj az útból!

– Mondtam, hogy csapda lesz.

– Én meg azt, hogy menj az útból, fiú! – rivallt rá a varázsló.

– De…

De mielőtt befejezhette volna, újabb pukkanás hallatszott, és Draco meglátta őt. Ron volt az, aki hoppanált, és a karjaiban…

Hermione.

A tejfölszőke varázsló szíve majdnem megállt. Hermione teste petyhüdt volt Ron karjaiban, haja véres, arca koszos és sápadt. A szeme csukva volt.

– Hermione! – Draco odarohant, majdnem megbotlott a saját lábában. – Engedd át!

Ron nem vitatkozott, hanem fáradtan átengedte neki a lányt. Draco gyorsan magához szorította.

– Mi a franc történt?

– Rajtunk ütöttek. És… hatalmas káosz volt. Nem… nem is tudom igazán – válaszolta a vörös hajú fiú.

– És mi történt vele?

– Eltalálta egy átok – mondta Ron gyorsan, de a hangja remegett. – Él, de… Nem tudjuk milyen átok volt. Stabilizálták a főhadiszálláson, aztán idejöttünk.

– Be kell vinnünk mindenkit – recsegett Mordon, aki melléjük lépett. – Azonnal. Molly segíteni fog.

Draco bólintott, és elindult a ház felé, Hermionét szorosan magához ölelve. Ron mellettük haladt, nem tudta levenni a szemét a lányról. Legszívesebben ő maga is összeesett volna.

– Hogy történt? – kérdezte rekedten.

– Halálfalók – felelte Ron, hangja kimerült volt. – Sok halálfaló. Többen, mint gondoltuk. Hermionénak a vállát érte az átok.

– Láttad, hogy milyen színű átok volt? – kérdezte Draco, és a pánik most már átjárta az egész testét.

– Nem tudom, a vállát találta el – rázta meg Ron a fejét. – Még sosem láttam ilyet.

Draco érezte, ahogy a gyomra összeszorul. Ismeretlen átok. Ez lehet bármi. Lehet veszélyes, lehet halálos…

– Rendben lesz – mondta Ron, mintha olvasna a gondolataiban. – A főhadiszálláson azt mondták, hogy fel fog épülni.

Malfoy bólintott, bár a szavak kevés vigaszt nyújtottak.

Amikor beléptek a házba, Molly már ott volt, Arthur mellett, és azonnal cselekvésbe lendült.

– Fel vele a nappaliba – mondta gyorsan. – A kanapéra. Azonnal.

Draco óvatosan letette Hermionét a kanapéra, és azonnal mellé térdelt. Megfogta a kezét – hideg volt, túl hideg. Molly odatérdelt mellé, pálcáját Hermione fölé tartva, és diagnosztizáló varázslatok sorozatát kezdte el mondani. A levegő kékesen izzott, ahogy a mágia átjárta Hermione testét.

– Megbénító átok – mondta Molly végül, de a hangja aggódó volt. – De módosítva. Valaki… valaki megváltoztatta. Mélyebben hat. Nem csak a testet bénította meg, hanem…

– Hanem mit? – kérdezte Draco, és a hangja majdnem kiabálás volt.

– Soha nem láttam ilyet – fejezte be Molly halkan. – Az átok blokkolja a mágia áramlását a testében. Ezért nem ébred fel. A teste így védekezik.

Draco úgy érezte, mintha a föld kicsúszott volna a lába alól.

– Meg tudja gyógyítani? – kérdezte, és a kétségbeesés átjárta a hangját.

– Nem tudom – felelte Molly őszintén, és Draco látta, hogy a szeme könnyes. – Ilyet még sosem láttam. De… megpróbálom. Megpróbálunk mindent.

Hermione mozdulatlanul feküdt ott, légzése sekélyes és szabálytalan, arca sápadt. Aztán hirtelen, mint egy villámcsapás, Dracónak eszébe jutott valami.

A nyár. A könyvek. Az órák, amiket azzal töltöttek, hogy átbújják a gyógyító mágiával, átkokkal és főzetekkel kapcsolatos köteteket, és még sok mást. Fel kell készülnünk mindenre, ebben mindketten egyetértettek.

– Várjunk! – mondta hirtelen Draco, felemelve a fejét. A szíve hevesebben kezdett verni, de most már nem a félelemtől, hanem valami mástól. Reménytől. – Várjon, talán… talán tudok segíteni.

Molly felnézett rá, homlokát ráncolva.

– Mire gondolsz?

– A nyáron elkezdtünk felkészülni a… nehezebb helyzetekre – felelte Draco gyorsan, szavai egymásba értek a sietségtől. – Olvastunk átkokról, gyógyító mágiáról, gyakoroltunk, mintha RAVASZ szintű vizsgákra készülnénk. Nem pontosan ilyenről, de… hasonlókról volt szó az egyik könyvben. Átkok, amik blokkolják a mágia áramlását. És… és gyűjtöttünk dolgokat. Bájitalokat.

Arthur előrelépett, arcán az érdeklődés és a remény keveredett.

– Milyen bájitalokat?

– Mágiaújraélesztő főzet – mondta Draco gyorsan, agyában már a hátitáskája tartalmának listázott. – És meg kell néznünk az átokheget is. – Felnézett Mollyra. – Hagyja, hogy megpróbáljam. Kérem!

Molly habozott, pillantást váltott Arthurral.
– Draco, nem tudom, hogy…

– Kérem – ismételte Draco, és a hangja most könyörgő volt. – Hermione hónapokat töltött ezzel, ahogy én is. Tudta, hogy veszélyben leszünk. Felkészültünk mind a ketten. Hagyja, hogy használjam ezeket.

Molly hosszan nézte, majd lassan bólintott.
– Hozd le! – mondta. – De előbb megnézem őket. Ha nem biztonságosak, akkor…

– Rendben vannak – vágott közbe Draco. – Együtt készítettük őket. Mindegyiket többször is ellenőriztünk.

– Jól van. Addig én megnézem Harryt.

Nem várt további feleletre. Felugrott, és felszaladt a lépcsőn, két lépcsőfokot véve egyszerre. A szíve vadul vert a mellkasában, kezei reszkettek, ahogy berontott a vendégszobába.

A hátitáskája ott volt az ágy mellett, ahol hagyta. Draco térdre rogyott mellette, és nagy lendülettel kinyitotta. Tartalma szétszóródott a padlón, de nem ezeket kereste.

– Gyere már – morogta, ahogy átfésülte a táskát. – Gyere már, tudom, hogy itt vagy…

És ott volt. Egy kisebb, bőrrel bevont tok, amit gondosan elkészítettek. Draco kinyitotta, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Közel negyven üvegcse volt benne, mindegyik gondosan megcímkézve némelyik Hermione aprólékos, kerek betűivel, másik az ő elnyújtott lendületes írásával. Gyorsan magához vette azokat, amik kellenek. És mellettük, egy kis üvegcsében, egy zöldes árnyalatú kenőcsöt markolt fel. Átokheg kenőcs – volt olvasható a címkén. Közvetlen bőrrel való érintkezésre. Átkok nyomainak kezelésére és a mágia áramlásának helyreállítására.

Draco, miután mindent megszerzett, úgy rohant le a lépcsőn, hogy majdnem elesett. Amikor visszaért a nappaliba, mindenki rá nézett.

– Megvan – mondta lélegzet visszatartva, odatérdelt Hermione mellé, és a tokot Molly elé nyújtotta. – Ez az. Hermione készítette mindet.

Molly óvatosan kivette az üvegcséket, egyenként megvizsgálva őket. Pálcáját fölébük tartotta, és Draco látta, ahogy diagnosztizáló varázslatok futnak végig rajtuk. A levegő enyhe kék fényben izzott.

A másik boszorkány lassan bólintott.

– Ezek... ezek profi munkák – mondta csodálkozva. – Pontosan összerakva. A Mágia-újraélesztő főzet receptje ritka, nehéz elkészíteni. – Felnézett Dracóra. – Hermione tényleg csinálta ezeket?

– Minden este – bólintott Draco. – Hetekig. Ragaszkodott hozzá, hogy mindent tökéletesre csináljon. Háromszor főzte újra a mágiaújraélesztőt, mert nem volt elégedett az árnyalatával.

Molly ajka enyhe mosolyra húzódott, bár a szeme továbbra is aggódó volt.

– Ez a lány… – Megrázta a fejét. – Rendben. Ezek biztonságosak. Használhatjuk őket.

Draco megkönnyebbülten sóhajtott fel, és óvatosan felemelte Hermione fejét. Az arca még mindig sápadt volt, ajkai színtelenek.

– Hermione – suttogta halkan, csak neki. Persze nem volt válasz.

Molly odanyújtotta neki a mágiaújraélesztő főzet üvegcsét. A folyadék mélykék volt, ezüst fénycsíkokkal, amelyek lassan kavarogtak benne.

– Lassan – mondta Molly. – Néhány csepp egyszerre. Ha túl gyorsan adod, túl nagy sokk éri a rendszerét.

Draco bólintott, kezei reszketve nyitották ki az üvegcsét. Óvatosan Hermione ajkához emelte, és egy csepp folyadékot cseppentett a szájába.

Semmi nem történt.

– Türelem – mondta Arthur halkan, aki mögötte állt.

Draco újabb cseppet adott be neki. Aztán még egyet. Hermione ajkai halványan megmozdultak, mintha le akarná nyelni a folyadékot.

– Jól van – biztatta Molly. – Ez jó jel. Folytasd.

A mardekáros folytatta, lassan, óvatosan, amíg az üvegcse fele el nem fogyott. Hermione légzése egy kicsit mélyebbé vált, bár a szemei még mindig zárva voltak.

– Most a kenőcs – mondta Molly. – Hol van az átok hege?

Ron, aki eddig csendben figyelte az egészet, előrelépett.

– A válla – mondta. – A bal vállán. Láttam, amikor... amikor elért.

Draco óvatosan eltolta Hermione ingének gallérját. Ott, a bal vállán, egy sötét, lüktető heg volt, amelynek széle lilán izzott. A bőr körülötte duzzadt volt, meleg tapintású.

– Bassza meg – suttogta Draco, megborzongva a látványtól.

– A kenőcs – sürgette Molly, és átadta neki a kis fémdobozt.

Draco kinyitotta. A kenőcs zöldes volt, és furcsa, gyógynövény illatot árasztott – útifű, aloe, és valami más, amit nem tudott azonosítani.

– Ez fájni fog neki – figyelmeztette Molly. – Az átokheg kenőcsök égetnek, amikor kiűzik a sötét mágiát.

– Tudom – bólintott Draco. – De működni fog.

Mély levegőt vett, aztán óvatosan az ujjhegyére vett egy kis kenőcsöt. Amikor megérintette vele a heget, Hermione teste meggörnyedt, és egy fojtott nyögés hagyta el az ajkát.

– Hermione – suttogta Draco. – Tudom, hogy fáj. Sajnálom. De ez segíteni fog, ígérem.

Folytatni kezdte, óvatosan körbekente a kenőcsöt a heg szélén, aztán a közepén. A kenőcs érintésére a violett izzás lassan halványodott, és a duzzadt bőr is lecsillapodni látszott.

Hermione újra felnyögött, de ezúttal a teste ellazultabb volt. Arca megrázkódott, szemhéjai megremegtek.

– Működik – mondta Arthur lélegzet-visszafojtva. – Nézd, működik.

És tényleg. A heg lassan halványodni kezdett, a lilaszínű izzás sötét vörösre változott, majd rózsaszínre. A bőr hőmérséklete normalizálódott.

Draco befejezte a kenőcs felvitelét, aztán visszatette a dobozt, és újra Hermione kezét fogta.

– Gyere már – suttogta. – Hermione, kérlek. Ébred fel.

Hosszú pillanatok teltek el. A szoba csendben várakozott, mindenki lélegzetét visszafojtva.

Aztán Hermione szemhéjai megremegtek. Egyszer. Kétszer.

És lassan kinyíltak.

– Hermione! – Draco hangja megtört, és nem törődött vele, hogy mások is hallják. – Hermione, hallasz?

A lány pislogott, szemei homályosak voltak, összezavartak. Körülnézett, próbálta megérteni, hol van.

– Draco? – suttogta rekedten, és a hangja alig volt hallható.

– Itt vagyok – mondta a fiatal varázsló gyorsan, kezét szorosabban megragadva. – Itt vagyok, veled vagyok.

Hermione tekintete lassan kitisztult, és Dracóra fókuszált. Egy halvány, fáradt mosoly jelent meg az arcán.

– Te... használtad a készletet – mondta halkan, hangja gyenge volt, de érthetők.

– Igen – bólintott Draco. – Használtam. És működik.

A boszorkány mosolya szélesedett egy kicsit, aztán azonban elhomályosult, és a szemei újra lecsukódtak.

Draco pánikba esett.

– Hermione? Hermione!

– Rendben van – nyugtatta meg Molly gyorsan, kezét Hermione homlokára téve. – Csak alszik. A teste pihen. Ez természetes. A kenőcs és a bájital kimerítő a szervezetnek. De… – Felnézett Dracóra, és most először mosolygott. – De rendbe fog jönni. A mágiája visszatér. Csak időre van szüksége.

Draco úgy érezte, mintha hatalmas súly emelkedett volna le a mellkasáról. Bólintott, nem bízva a hangjában, és csak ült ott, Hermione kezét szorítva.

– Rendben lesz– mondta Molly halkan, és az ifjú Malfoy felnézett rá. – Te… te megmentetted őt.

A varázsló megrázta a fejét.

– Hermione mentette meg magát – mondta halkan. – Ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy felkészüljünk. Ő tudta, hogy szükségünk lesz rá, és még sok mindenre. Én… én csak használtam, amit elkészítettünk.

Molly bólintott, aztán gyengéden megérintette Draco vállát.

– Vigyázzál rá? – kérte fáradtan. – Pihenjetek mindketten.

Draco bólintott, de nem mozdult. Nem akarta elengedni Hermione kezét. Nem is lehetett volna elvonszolni onnét.

Arthur gyengéden egy takarót terített Hermionéra, Ron pedig egy párnát csúsztatott a feje alá. Aztán mindannyian elhagyták a helyiséget, hogy Harryvel foglalkozzanak.

Csak Draco maradt ott, Hermione mellett térdelve, kezét fogva, őrködve. És ahogy nézte a nyugodt, alvó arcát, ahogy hallgatta egyenletes légzését, érezte, hogy valami megváltozott benne. Még jobban elmélyült.

Most már tudta. Tudta, mit jelent igazán szeretni valakit. Mit jelent félni valakiért. Mit jelent tudni, hogy elveszíthetné őt, és mit jelent a megkönnyebbülés, amikor visszakapja.

– Soha többé – suttogta halkan, csak Hermionénak, bár tudta, hogy nem hallja. – Soha többé nem engedlek el. Ígérem.

hozzászólások: 0