38. fejezet
Arany kvartett

Hermione először a fényt érzékelte.

Nem a nappali erős, szemtelenül derűs fajtáját, hanem a reggeli halvány, bizonytalan halfényt, ami épp csak beosont a függöny résein. Aztán a meleget. Egy kézét, ami az övét tartotta -erősen, mintha attól tartott volna, ha elereszti, akkor valami visszavonhatatlan történik. Draco, ismerte fel, és hálás volt ennek a horgonynak, ami kezdte visszahúzni a valóságba.

Pislogott egyet. Kettőt. A szoba lassan összerakta magát körülötte: a Weasley-ház ismerős rendetlensége, a kanapé karfáján csüngő gyapjútakaró, a tűzhely melegsége. Minden normálisnak tűnt, ha az ember figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a bal válla úgy égett, mintha a pokol tüze mardosná. Nem is igazán tudta, mi történt tegnap, miközben Harryt elhozták a Dursley házból, de az átok fájdalmára élénken emlékezett.

– Ó, végre – szólalt meg mellette egy hang. – Hála Merlinnek.

Hermione a hang irányába fordította a fejét, és ott találta Dracót. Draco Malfoyt, aki a kanapé mellett térdelt a padlón, ingujja felgyűrve, a haja megtépázva, a szeme alatt mély karikákkal – és aki úgy nézett rá, mint aki egész éjjel nem aludt, és ez messze nem metafora volt.

– Draco – mondta rekedten, és úgy éreztem, mintha három napja nem ivott volna egy korty vizet sem.

– Igen, én vagyok az – felelte szárazon.

– És a többiek?

– Weasley volt itt, de ő már három óra körül megadta magát, felment Potterhez és szerintem mellette maradt. Alszik, gondolom.

Hermione megpróbált felülni, és megbánta.

– Ne – mondta Draco azonnal, és óvatosan, de határozottan a vállára tette a kezét. – Lassan. Mrs. Weasley azt mondta, hogy ne siess. A szervezetednek még időre van szüksége. És én is ezt mondom. Baromira megijesztettél.

– Mennyi ideje vagyok itt?

– Talán hat vagy hét órája. Nem tudom pontosan.

Hermione szemöldöke felszalad egy pillanatra.
– És Harry?

– Ő jól van. Ennyit tudok. Kapott egy átkot ő is. Eszméletlen volt, amikor behozták. De engem jobban érdekelt, hogy veled mi van, és… eszembe sem jutott megkérdezni. Így is vagy egy tucat ember foglalkozik vele. Még Madam Pomfery is idejött Roxfortból.

– Oh, Istenem…

– Nem kell aggódnod. Egyelőre minden rendben van.

– De…

– Ne aggódj! – ismételte Draco. – Nem erre készültem tudod.

– Mire gondolsz?

– Tehát most pontosan az a helyzet, amikor én mondtam, hogy ne menj, de te mégis elmentél. De kihagyom az „én megmondtam” részt, mert kicsit kevésbé igazságos lenne veled szemben.

– Nem érzed kioktatást jogosnak? – kérdezte Hermione, majd megszorította a fiú kezét, és szorosan magához húzta. – Megérdemelném.

Draco csak fáradtan felsóhajtott.
– Eszméletlenül feküdtél itt órákon keresztül – szólalt meg végül. – Szerintem senki nem érdemel se kioktatást, se semmi mást. Örülök, hogy életben vagy.

A boszorkány elmosolyodott, kicsit megmozdult, aztán rögtön megbánta, mert a vállába nyilallt.

– Mi volt az az átok?

– Módosított bénító vagy valami ilyesmi, szerintem kísérleti átok lehetett, de nem tudom biztosan – mondta Draco, és Hermione hallotta a hangján, hogy ez a mondat sokkal több aggalmat rejt, mint amennyit be akar vallani. – Bármi is volt ez pontosan blokkolta a mágia áramlását. A saját bájitalaiddal gyógyítottunk meg. A mágiaújraélesztővel.

Hermione egy pillanatra csendben volt. Aztán lassan a szőke fiúra nézett.
– Tudtad, hogy melyik kell?

– Olvastam a könyveket is, Hermione. Nem csak te – vigyorodott el. – És együtt készültünk fel mindenre, amire úgy gondoltuk kell. Úgyhogy ez nem annyira hihetetlen.

– Persze, hogy nem. Csak úgy örülök, hogy működik az, amit kitaláltunk.

– Ez egy kegyetlen teszt volt.

– Nem annak szántam – rázta meg a fejét Hermione. – Jóformán nem is tudom pontosan hogyan történt. A pajzsbűbájom nem védte ki.

– Gyakoroljuk majd.

– Persze – bólintott Hermione, de mindketten tudták, hogy a pajzsbűbáj nem minden átkot tud kivédeni, ezeket a sötét átkok ellen kevésbé ad védelmet. Viszont ez a beszélgetés mindkettejüket megnyugtatta. – Megmentettél.

– Nem nagy ügy– vont vállat Draco, és a mozdulatban ott volt valami szokatlan fáradtság, ami elárulta, hogy az éjszaka számára sem volt kellemes. Aztán a szeme megakadt Hermionéén, és a száraz tónus elolvadt egy pillanatra. – Megijedtem. Eléggé.

– Draco…

– Ne kezdj el sajnálkozni, mert megőrülök – mondta gyorsan, félrenézve. – Csak… maradj legközelebb az Odúban, és kész. Nem kell megmentened Pottert. Így is bőven van olyan, aki megtenné helyetted.

– Ez nem…

– Tudom, hogy nem volt lehetséges – vágott közbe Draco, aztán zavartan elkezdte az összefont kezeiket nézni. – Tudom. Csak mondom, hogy mit kérek, mert nem veszíthetlek el. Tudod? – Visszanézett rá.

– Rendben van.

– Jól vagy?

Hermione óvatosan megreszelte a vállát. A fájdalom tompa és zsibbasztó volt, de elviselhető.
– Jól vagyok – mondta. – Köszönöm.

Draco bólintott, mintha ez a két szó egy konkrét, fizikailag is érzékelhető terhet vett volna le a válláról. Aztán mielőtt bármelyikük mondhatott volna még valamit, halk nesz hallatszott a lépcsőkről.

– Azt hiszem, ébren van valaki odalent – jegyezte meg szárazon Draco.

– Molly biztosan már korán kelt – mondta Hermione, és megpróbált felülni. Ezúttal sikerült, bár a szoba egy pillanatra forgásnak indult.

– Lassan – sziszegte Draco, de nem tartotta vissza. Csak ott volt, ha kell.

Hermione megvárta, amíg a szoba megáll, aztán mélyet lélegzett.
– Látnom kell Harryt – mondta hirtelen, és a szeme elkerekedett. – Mi van Harryvel? Megvan? Mindenki rendben van?

– Mindenki él – felelte Draco. – Potter az emeleten van. Tonks eltört karját Molly összerakta. George…

Elhallgatott.
– George? – kérdezte Hermione aggódva.

– Elvesztette a fülét – mondta Draco lakonikusan. – A balt. Varázslattal nem visszafordítható. Valamiféle sötét mágia. Sectumsepmra.

– Piton átka. Ami téged is eltalált.

– Igen. Örök és eltűntethetetlen sebhelyek Pottertől – felelte epésen a mardekáros.

Hermione szíve összeszorult.
– Istenem.

– Azt mondják, hogy rendben van. Fred mellette van, természetesen. Valami viccet csinált belőle, de mindenki látja, hogy erőltetett. Ne aggódj már!

A csend nehéz volt. Hermione a kezébe temetkezett egy pillanatra, aztán felemelte a fejét.
– Megyek, megnézem Harryt.

– Majd Mrs. Weasley szól, ha ébren van – mondta Draco. – Senkinek sem segítesz azzal, ha túlerőlted magad.

– Draco.

– Hermione.

Egymásra néztek. Hermione felhúzta az egyik szemöldökét.
– Rendben – adta meg magát a varázsló. – De én is jövök.

– Egyedül is megy.

– Az én pajzsbűbájom megvédett volna, ha engeded, hogy menjek.

A boszorkány csak a fejét csóválta.

– Akkor menjünk.

***

Harry Potter körülbelül tíz perccel azelőtt ébredt fel, hogy Hermione és Draco felsétált a lépcsőn. Ron már ott ült mellette a párnával a háta mögött, és egy bögre teát nyomott a kezébe, amit Harry gépiesen elfogadott anélkül, hogy inni kezdett volna. A karját bekötötték, a feje zúgott, és az egész éjszaka eseményei egyszerre próbáltak betolakodni a tudatába.

Hedvig meghalt. A bagoly az átok elé vetette magát, amit neki szántak. Harry nem tudta feldolgozni. Hagyta, hogy a gondolat ott lebegjen valahol a fejében, mint egy köd, amihez nem ért hozzá még. Mundungus eltűnésével kezdődött minden. Ő csinálta a zűrzavart, amivel felborította Rémszem terveit. Aztán minden úgy dőlt össze, akár egy kártyavár.

– Rendben vagy? – kérdezte Ron.

– Nem – felelte Harry tömören. – Kavarog a gyomrom.

– Legalább őszinte vagy – mondta a barátja.

– Hermione?

– Ébren van. Malfoy valami bájitallal meggyógyította.

Harry lassú pislogással reagált.
– Malfoy?

– Igen.

– Az a Draco Malfoy.

– Csak egy Draco Malfoy létezik, Harry. Legalábbis remélem. Basszus te még nem is tudod.

– Micsodát? – Harry tett egy körkörös mozdulatot a kezével, ami azt jelentette: „és ez mind hogyan?” Ron vett egy hosszú levegőt, és belefogott a magyarázatba. A nyárba. A medálba. A Jegybe. Az eskü-felajánlásba. Hermionéba.

Harry végighallgatta. Az arca közben többféle kifejezésen ment keresztül, amelyek közül az egyik sem volt különösebben megbocsátó.
– Tehát Hermione egész nyáron Malfoyjal volt – összegezte végül csikorgó hangon.

– Malfoyjak, a saját otthonában, édes kettesben – pontosított Ron.

– Ez jobb vagy rosszabb?

– Attól függ milyen szempontból kérdezed.

Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt.

Hermione volt az, és a háta mögött – természetesen – ott volt Draco. A szőke varázsló megállt az ajtóban, és néhány másodpercig egyenesen nézett Harryra. Harry visszanézett rá.
A szoba levegője azonnal megfeszült.

– Harry – szólalt meg Hermione, és a hangja figyelmeztető volt, bár még semmit sem mondott.

A Potter fiúnak tekintete egyenesen átvándorolt róla, és Dracóra nézett. A mardekáros nem mozdult. Nem is mosolygott, nem is köszönt, csak ott állt, karjait lazán az oldala mellett, és várt.

Harry pedig valahonnan erőt merítve felpattant az ágyból, aztán egyből nekiesett a szőke fiúnak, aki egyből hátratántorodott, és meglepetten fogadta az orrára mért ütést. A griffendélest nem érdekelte, hogy karja még gyógyul, hogy feküdnie kellett volna. Úgy támadt rá az ellenségére, mintha egy vérmes murmánc lenne. Közben Draco igyekezett felülkerekedni rajta, de nem volt annyira gyakorlott a közelharcban.

– Te szemét! – köszöntötte egy kiáltással Harry, aztán bevitt neki még egy ütést, ami Draco állát találta el.

– Barom! – sziszegte Draco.

A két fiú aztán új erőre kapja gyepálni kezdte egymást, miközben a padlón birkóztak egymással. Hermione és Ron hófehér arccal figyelték a jelenetet, és egyikük sem tudta mit tegyen. A Weasley fiú még konkrétan szurkolni is elfelejtett.

– Te ott voltál. – Harry hangja nem emelkedett, ami valamiért rosszabb volt, mintha kiabált volna. – A toronyban Roxfortban. Amikor Dumbledore-t megölték.

Draco igyekezett kitérni az újabb ütés elől, és nem nagyot visszaütni, csak védekezni. De láthatóan Harryt nem lehetett csak úgy távol tartani.
– Te nyitottad meg a szekrényt. Te engedted be őket.

– Szállj már le rólam, Potter! – sziszegte neki vissza Draco. – Elég már!

– Tehát te felelős vagy érte. Te mocskos halálfaló seggfej.

Hermione előrelépett.
– Harry, ez nem ilyen egyszerű – mondta. – Hagyjátok abba!

De mintha süket fülekre talált volna az, amit mondani akart.

– Számomra az – vágott vissza Harry, és lerázta Dracót magáról, aztán feltápászkodott, hangja most már kevésbé volt hideg, inkább megrepedt.

Draco is feltápászkodott, és az orrát fogta. Nem törött, de fájt. Hermione látta az arcán, hogy küzd magával, hogy visszafogja, amit valószínűleg ki akarna mondani.

– Ő már régóta tudta, hogy meg fog halni – mondta végül Hermione, és a hangja csöndes volt, szinte fáradt. – Dumbledore. Tudta, mi jön. Emlékezz vissza a gyűrűre, és a kezére. Egész évben. Te is tudod.

– Én.

– Nem Draco a hibás miatt. Hanem a gyűrű és Tudodki. Ezt te is jól tudod.

– De Malfoy… beengedte az iskolába a falálfalókat.

– Ne ez tényleg én voltam – morogta Draco, aki még mindig fájlalta az orrát.

– Harry! – mondta Hermione élesebben.

Nem segített. Harry lerogyott az ágyra, lába még remegett egy kicsit a fáradtságtól. Draco közben feljebb emelte az fejét, nehogy eleredjen a vér az orrából.

– Mi a faszért van itt ő, Hermione? Minek hoztad ide?

– Mert tud a horcruxokról. Nem menekült el akkor este, mint ahogy mindenki hitte, hanem visszajött Roxfortba. Fel akarta gyújtani a volt-nincs szegényt, hogy többet egy halálfaló se jusson meg. Majdnem bent égett a Szükség Szobájában. Én mentettem meg. Ő pedig beleegyezett, hogy segít.

– Azt hiszed, hogy semmi köze sincs az egészhez? Ennyire nem lehetsz naiv, Hermione – kezdte Harry, aztán Malfoy felé fordult. – Azt hiszed, hogy az, hogy most itt vagy, mindent megmagyaráz? Mindent visszacsinál?

– Nem – mondta Draco egyenesen. – Semmit sem csinál vissza.

– Akkor miért…

– Mert ez az egyetlen út, ami még maradt nekem – vágott közbe a szőke varázsló, és a hangja végre elszakadt egy kicsit. – Nem azért vagyok itt, mert minden rendben van. Mert bocsánatot kértem, és mindenki hirtelen boldog lett. Azért vagyok itt, mert egy esélyt akarok. Ha a Tudodki győz, akkor meghalok. Azt hiszed, hogy elnézné nekem, amiért Piton tette meg helyettem azt, amit kellett? Ha veszít, akkor mindenkit magával ránt, aki őt szolgálta. De ha nem állok mellé, és segítek legyőzni, akkor lehet némi esélyem. Ez az én helyzetem, Potter, és azt, hogy te most mérges vagy rám, azt megértem. De ne csináljunk úgy, mintha én kellemesebb oldalon álltam volna eddig.

Harry szeme megvillant.
– Ezt te mondod.

– Igen, én.

– Miután hatodévben… – kezdte Potter.

– Tudom, hogy mit csináltam hatodévben!

Az ütés gyorsan jött és rosszul célzott – ami azon az alapon volt megbocsátható, hogy Harry az előző éjszaka megsebesült. Draco el tudta volna kerülni, ha nagyon akarta volna. Nem akarta különösebben. Az ököl az álla alatt landolt, Draco hátratesett a falnak, és a szoba hirtelen nagyon mozgalmassá vált.

– Baszd meg, Potter!

– Harry! – kiáltotta Ron.

– Draco! – mondta Hermione egyszerre.

Rövid, kaotikus pillanat következett, amelynek során Ron szinte majdnem hasra esett, miközben a barátját visszahúzta az ágyra, Harry a csuklóját dörzsölte, mert az ütés az ő kezének sem volt kellemes, Draco pedig ott támaszkodott a fallal, ujjával az állát tapogatva. Hermione tett pár lépést felé, de a fiú csak finoman megrázta a fejét.

– Megkérdezhetném – mondta Draco, furcsa méltósággal –, hogy ez segített-e bármin?

– Egy kicsit – felelte Harry.

– Legalább őszinte vagy.

– Ja, őszinte…

Hermione nagyon mélyet lélegzett. Aztán a bal válla tiltakozása ellenére, kilépett a két fiú közé. Mindkettőre nézett. Ron a háttérből figyelt, arcán az a különleges kifejezés, amit azok szoktak viselni, akik egyszerre döbbennek rá, hogy a legjobb barátjuk és a legutált ellenségük valamiért nagyon is közel áll hozzá, hogy ismét verekedjenek, és neki kellene szétválasztania őket, és nem egy sebesült lányra bízni mindezt. Ron közben feláll, és felsorakozott Hermione mellett.

– Elég volt! – szólalt meg Ron. – Ezt be kell fejezni.

– Mi van? – kérdezte Harry és Draco egyszerre.

– Harry te megsérültél, Malfoy… te is. Hallgassuk meg egymást végre, mert ennek nem lesz jó vége.

– Végre valaki – mondta Hermione, és a hangjában benne volt hat év könyvtári szabályérvényesítés, prefektusi tapasztalat, és az az egészen egyedi erő, ami azoknak van, akik több órányi eszméletlen állapot után is képesek tekintélyt sugározni. – Draco. Harry. Mind a ketten befejezik ezt most.

– Ő ütött – jegyezte meg Draco.

– Tudom.

– Csak tisztázni akartam.

– Draco.

– Igen.

– Harry – fordult a másik fiúhoz Hermione. Harry még mindig feszesen állt, bár a csuklóját el nem ejtette. – Harry, megértem, hogy mérges vagy. Megértem, hogy fáj. Dumbledore elvesztése… – A hangja egy pillanatra megremegett. – Dumbledore sokat jelentett mindannyiunknak. De ez nem így fog megoldódni.

– Akkor hogyan fog? – kérdezte Harry, és a hangja már nem hideg volt, hanem megtört. Ez volt a rosszabb. – Megmagyarázza, és attól minden rendben lesz? Megmagyarázza, hogy miért volt ott, miért csinálta, amit csinált, és akkor csak… mi? Elfelejtjük?

– Nem felejted el – mondta Hermione halkan. – Soha nem fogod elfelejteni. Én sem fogom. Ron sem. De Draco sem felejtette el.

Harry a szőke fiúra nézett. Draco leengedte a kezét az állától, és egyenesen visszanézett rá.
– Kényszerítettek, a családomat használták fel ellenem. Tudták, hogy nem tudom megtenni és kudarcot fogok vallani – kezdett bele Draco, és most a hangja sem volt hideg, csak fáradt és igaz. – Lefegyvereztem akkor. A szemébe néztem, és… nem akartam megtenni. Néztem az arcát, és… – Elhallgatott. – Nem tudtam. Képtelen voltam. Nem vagyok gyilkos. Lehet, hogy sok mindenre képes voltam, de arra nem.

Harry egy ideig nem szólt.
– Piton megtette – mondta aztán csöndesen megszólalt. – Láttam.

– Tudom – mondta Draco.

Csend.

Ron a halkan köhécselt, és mindenki tudta, hogy ez azt jelenti: „bármikor elmehetek, ha kényelmetlen, de igazából nagyon kíváncsi vagyok”.

– Nem azt kérem, hogy bocsáss meg nekem. Hanem csak egy esélyt, hogy segítsek nektek. Ha van esélyed megöli a Tudodkit, akkor tedd meg, Potter.

– Egyetlen esélyt adok – mondta Harry végül, és a hangja kemény volt, de nem ellenséges. Inkább kimerült. – Egyet. Nem ígérek semmit. Nem mondok semmit arról, hogy megbocsájtok vagy nem bocsájtok meg. Nem mondom, hogy rendben van bármi. De… – Bólintott, egyszer, röviden. – Egyetlen esélyt.

Draco fogadta a bólintást. Vissza is bólintott.
– Ez elég.

– Nem hiszem – mondta Harry. – De talán majd.

– Talán ez majd segít – szólalt meg Draco, aztán Potter mellé dobta a szövetbe csomagolt medált, ami egykor Mardekár Malazár személyes tulajdona volt.

Harry kibontotta, aztán figyelte a megfeketedett, tönkretett medált, aztán hitetlenkedve figyelte a fiatal varázslót, aki a sérülései ellenére is kihúzta magát.
– Megsemmisítettél egy horcruxot? – kérdezte a fekete hajú fiú színtelen hangon.

– Igen.

– Hogyan?

– Véletlenül találtunk rá – mondta Hermione. – Umbridge meg akarta venni, és én kiszúrtam.

– Elloptuk – folytatta Draco. – Aztán ezzel a tőrrel átszúrtam.

Harry figyelte, ahogy Malfoy elővette a tőrt is, aztán átadta neki.
– Ezt nem hiszem el…

– Nos, tipp a horcruxok megöléséhez – szólalt meg Draco elégedetten. – Vegyél valami nagyon hegyeset, mondjuk kobold acélt. Mártsd bele mindenféle mágikus lény vérébe, mérgébe vagy akár mindkettőbe, és kapsz egy tökéletes fegyvert.

– Hogyan jöttél rá?

– Tom Denem naplója – mondta Hermione. – Felidéztem, hogy mivel ölted meg.

– Ez baziliszkusz foggal.

– És annak a dögnek erős mérge van – borzongott meg Ron. – És akkor számtalan varázslény szoba jöhet. De csak a nagyobbak. Sárkányok, mantikórok… és akromantulák. Ugye az nem kell? Utálom a pókokat.

Harry lehajtotta a fejét, aztán elgondolkodott.
– Hét horcrux van – szólalt meg hangosan, de nem nézett senkinek sem a szemébe. – A napló, a gyűrű és most a medál… Naginiról tudjuk, hogy szintén az. És akkor még van három, amiről nem tudjuk hol keressük.

– Az egyik egy kehely – szólalt meg Draco. – Ami a nagynéném széfjében van.

– Ezt meg honnan tudod?

– Egy emlékből a merengőben.

– És az utolsó?

– Passzolom. De azt hiszem, hogy Roxfortban van – felelte a mardekáros. – Nem volt véletlen, hogy kapcsolat kellett valahonnan belülről.

Harry hátradőlt a párnán.
– Merlinre.

Hermione hosszan nézett rájuk kettőjükre, aztán Ron felé fordult. A vörös hajú fiú vonta egyet a vállán, mintha azt mondaná: „nézd, senki sem halt meg, ez máris jobb, mint amire számítottam”.

– Rendben – mondta Hermione, és mélyet lélegzett. – Akkor most mindenki menjen reggelizni.

– Éhen halok – felelte Ron. – Nem ettem semmit. Nektek meg kell egy kis regenerálás.

– Vagy egy erős konfúziós bűbáj, hogy képesek legyetek együtt működni – sóhajtott Hermione.

– Ez technikailag illegális – jegyezte meg Draco, azt elmosolyodott.

– Draco.

– Megyek – mondta sietve. – Menjünk, édes.

– Édes? – kérdezett vissza Harry. – Mi a franc?

– Oh, nem mondtam? Hermione és én együtt járunk.

– Mi van? – hördült fel a griffendéles varázsló, aki rémülten nézett Ronra. A Weasley fiú nyugodt és undort tükröző arca rémületet váltott ki Harryből, akinek így már világos volt, hogy ő volt az egyetlen, aki nem tudott erről semmit. – Hát ez csodálatos.

– Harry…

– Hagyjuk, Hermione… Most ennem kell valami.

Ron már az ajtóban volt. Harry még egy pillanatra Draco szemébe nézett, aztán ő is elindult.
Hermione utolsónak maradt. Draco visszalépett hozzá, halkan.

– Jól vagy? – kérdezte, és most ez volt az egyetlen mondat, ami számított.

– Jól vagyok – mondta. – Te?

A szőke varázsló végigsimított az állán, ahol az ütés landolt.
– Megvagyok. Meglepően jól célzott, ha figyelembe vesszük, hogy egy napja sebesült.

– Nem értem, hogy történt.

– Nem számít – fogadkozott Draco. – Minden rendben van.
Hermione elindult lefelé a lépcsőn, és érezte, hogy Draco mögötte jön, csöndesen, mint mindig, ha kellett. A konyhából feljött Molly süteményeinek illata, Ron hangja, Arthur nevetése.

Ahogy letette a lábát az utolsó lépcsőfokra, Hermione arra gondolt, hogy ez az egész talán – csak talán – működni fog. Még nem tudta hogyan, de bizakodott.

Persze előtte még ott volt az esküvő, Lavender érkezése, a horcruxok, a háború és az összes többi apróság.

De legalább senki sem sérült meg komolyan ezen a reggelen.
Ez már valami.

hozzászólások: 0