39. fejezet
Végrendelet


Könnyű nyári szélben repültek, amilyen csak ritkán fúj Anglia ezen szegletében, meleg, fűillatú volt, ami keveredett a nedves föld szagával. Draco magasan lebegett a kert fölött, a seprűnyelet combjai közé szorítva, és először azon kapta magát, hogy nem figyel a kvaffra.

– Malfoy! Balra! – ordította Ginny, és a hangjában annyi ingerültség volt, hogy a fiú ösztönösen rántott egyet a seprűjén, mielőtt még végiggondolta volna, mit is jelent a „balra”.
A labda elsuhant mellette, centikre az arcától, és Charlie – aki azon a napon önkéntes döntőbíróként ült fel egy alacsonyabb ágra a kert szélén – széles vigyorral figyelte az egészet.

– Ez gólnak számít – jelentette ki. – Malfoy nem véd, csak lebeg, mint egy elgondolkodó szellem.

– Nem lebegek – morogta Draco, bár tudta, hogy pontosan ezt tette.

A kviddics, ha egyáltalán annak lehetett nevezni azt a kusza, szabályok nélküli csetepatét, amit a Weasley-gyerekek családi hagyományként űztek minden nyáron – most inkább ürügy volt, hogy néhány órára elfelejtsék, mi zajlik a házban és úgy általában. Egy nap telt el Potter kimenekítése óta, és a család most a közelgő esküvőre készült, de előbb még egy születésnapi ünnepséget is szerveztek. Szerencsére túl sokan voltak, és a társaság egy részét Molly inkább száműzte az Odúból. Most csak Hermione, Ron és Harry hiányoztak, akik megbeszélést tartottak.

Fred és George kergették egymást a pálya fölött, időnként belekötve Ginnybe, aki válaszul mindkettejüket majdnem lesöpörte a seprűről egy pontosan célzott passzal.

Draco még mindig furcsának találta, hogy itt van. Hogy egyáltalán megengedik neki, hogy itt legyen – fent, a levegőben, körülöttük, mintha egy közülük volna. Két hete még megátkozták volna, ha csak a kert szélén álldogál.

– Kapd el! – kiáltotta George, és a kvaffot egyenesen felé tartott.

Draco elkapta. Meglepően jól, gondolta, miközben a keze ösztönösen zárult a bőr köré. A test megjegyezte, amit az elme még mindig hitetlenkedve figyelt.
Aztán minden megváltozott.

Egy fénylő, ezüstös alak vágódott át a kerten, olyan sebesen, hogy Ginny felsikkant meglepetésében, Charlie pedig majdnem leesett az ágról. A patrónus – egy hermelin, karcsú és fehér, akár egy villámcsapás – Mr. Weasley hangján szólalt meg, s a hangjában olyan feszültség bujkált, amilyet Draco még sosem hallott tőle.

– Senki ne jöjjön be a házba. Ismétlem, senki. Minisztériumi embereink vannak itt. Maradjatok kint, ne közelítsetek, várjatok a jelre. Draco, főleg te maradj távol.

A hermelin ezzel szertefoszlott, mintha sosem lett volna, és a csendben, ami utána maradt, mind az öten ott lebegtek a levegőben, mozdulatlanul, mint a viaszfigurák.

– Mi a franc az a „jel”? – kérdezte végül Ginny, és a hangja már nem volt ingerült, csak feszült.

– Fogalmam sincs – felelte Charlie, aki lassan leszállt a földre, résen állva, mintha bármelyik pillanatban támadás érhetné őket egy kertitörpék felől.

Draco úgy érezte, ökölbe szorul a gyomra. Minisztériumból jöttek. Az ő nevét is kimondta Mr. Weasley – külön, hangsúlyosan, mintha tudná, hogy ha bárkit megtalálnak azon a telken, akinek a bal karján ott a bélyeg, annak nem lesz esélye elmagyarázni, miért van ott.

– Talán csak rutinellenőrzés – próbálkozott George, de a hangja nem hangzott túl meggyőzően.

– Rutinellenőrzés, ami miatt apám patrónust küld, hogy a levegőben tartson minket? – csattant fel Ginny. – Ez nem hangzik rutinnak.

– Felesleges találgatni – mondta Fred. – Addig úgysem tudjuk meg, amíg nem hallgatózunk.

– Veled megyek! – szólt George. – Kíváncsi vagyok.

– Mindannyian itt maradunk – ellenkezett Charlie. – Ha apa ezt kérte, akkor maradjunk nyugton. Dracóról mindenki azt tudta, hogy jobb esetben teljesen eltűnt. Egyelőre nem hiszem, hogy fel kell fednünk azt, hogy itt van.

Senki sem válaszolt. Mind a négyen – öten, Dracóval együtt – lassan leereszkedtek a kert túlsó szélére, egy vén almafa árnyékába, ahonnan még mindig rálátás nyílt a házra, de kellő távolságból ahhoz, hogy ne legyenek szem előtt. Draco a seprűjét a fűbe fektette, és a tenyerét beletörölte a nadrágjába, mintha csak így tudná levezetni a feszültséget.

Ginny elővette az omniszkópját, és az Odúra irányította. A ház ajtaja csukva volt. Az ablakokon látszott némi mozgás. Minden túl csendesnek tűnt ahhoz a házhoz képest, amely általában sosem volt csendes.

– Anya bent van – szólalt meg Ginny félhangosan. – Látom apát is. És… valami, te jó ég micsoda haj!

– Az nem Hermione? – kérdezte Fred.

– Nem te idióta! Ez egy férfi.

– Az új mágiaügyi miniszter – felelte Charlie. – Rufus Scrimgeour.

Draco figyelmesen hallgatta a beszélgetést. Vajon mit kereshetett itt az új miniszter?

– Minek jött ide? – szólalt meg Fred, és a hangjában volt valami szokatlan komolyság, ami furcsán állt neki. – Látod apáékat? Na mi lesz? Add ide!

– Hagyj már békén! Próbálkozom!

A két testvér között kialakult egy kis vita, amit Charlie próbált köztük elsimítani. Közben Draco a házat nézte, és megpróbálta nem elképzelni, mi történhet odabent. Aurorok is lehetnek ott? Talán házkutatás? Vagy valami rosszabb… valaki, aki gyanút fogott, hogy egy halálfaló fia Weasley-éknél tartózkodik?

– Ha engem keresnek – szólalt meg végül, s a hangja szárazabb volt, mint szerette volna – , akkor jobb, ha most azonnal eltűnök innen.

– Eszedbe ne jusson! – szólt rá Fred.

– Nem tűnsz el sehova – vágta rá George olyan gyorsan, hogy Draco meglepetten kapta fel a fejét.

– Elég már fiúk! Miért jönne a mágiaügyi miniszter Malfoyért? – fújt egyet Ginny, mint egy dühös macska.

– Jogos!

– Nyugodj meg, Draco – tette a vállára a kezét Charlie. – Ha bárki keres bárkit, majd kiderül.

– Addig meg legalább lesz időnk, hogy elmondjuk neked, mire jutottunk – vigyorgott George.

– Miben jutottatok valamire?

Fred és George összenéztek, és abban a pillanatban, ahogy mindig, valami néma egyetértés áramlott közöttük, amit Draco sosem tudott igazán megfejteni. Aztán George elmosolyodott – egy olyan mosollyal, amitől Dracónak ösztönösen összeszorult a gyomra, mert pontosan tudta már, hogy ez a mosoly sosem jelenthetett jót.

– Óvintézkedéseket tettünk – közölte az egyik iker.

– De mennyire.

– Harryt sem láthatja meg senki.

– Az esküvő – kezdte Fred. – Megoldottuk, hogy mindketten részt vehessetek rajta, és ne csak szomorúan nézzétek a bulit a padlásról.

– Ami miatt neked és Harry egyaránt gondjaid lennének, hogy felismernek titeket – folytatta George.

– Mivel egyikőtök sem mutatkozhat a saját bőrében – vette át megint Fred.
– Téged köröznek, ő meg túl híres – fejezte be George, és széttárta a karját, mintha valami nagyszerű dolgot jelentene be.

Draco Ginny felé pillantott, aki csak megvonta a vállát, jelezve, hogy ő is most hallja ezt először. Charlie a fűbe ült le, majd kényelmesen hátradőlve, mintha színházi előadásra készülne.

– Ezt már tudom – mondta Draco lassan. – Ezért nem is számítottam rá, hogy ott lehetek.

– Ott, öreg fiú, pontosan ez a lényeg – vigyorgott Fred, és előrehajolt, hangját suttogóra fogva, mintha még mindig attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket, holott a legközelebbi élőlény egy zsémbes kerti manó volt, aki a káposztákat őrizte vagy száz méterre. – Mi találtunk megoldást.

– Csak nem az, amire gondolok? – sóhajtott fel a tejfölszőke mágus.

– Van egy fiú a faluban – kezdte George. – Mugli. Tizenhat éves, talán tizenhét. Vörös haja van, pontosan olyan árnyalatú, mint a miénk.

– Egészen véletlenül fedeztük fel – tette hozzá Fred, bár a hangsúlyából ítélve a felfedezés bármi volt, csak nem véletlen. – Aztán a helyzet adta magát.

– És szereztünk tőle néhány hajszálat – folytatta George, olyan büszkén, mintha valami hőstettet mesélne.

Draco pislogott.
– Megtámadtatok néhány hajszálért egy mugli kamaszt?

– Dehogy támadtunk meg bárkit is! – háborodott fel Fred, sértődötten a vádtól. – Csak... vettünk kölcsön néhány szál hajat tőle. Amíg a fodrásznál ült.

– A fodrásznál.

– Elbűvöltük a fodrászt, hogy ne vegye észre, amikor besétáltunk a hátsó ajtón – magyarázta George. – A fiú meg ott ült, tele hajjal a padlón. Egy takarítóbűbáj, egy kis csend varázslat, és senki nem vett észre semmit.

– Nagyszerűek vagytok – jegyezte meg Draco, bár a hangjában több volt a beletörődés, mint a felháborodás.

– Technikailag zseniálisak vagyunk – ismerte el Fred vidáman.

George előhúzott a zsebéből egy apró üvegcsét, amiben sötét, sűrű folyadék kavargott, és megrázta, mint aki egy varázsitalt reklámoz.

– Százfűlé-főzet – mondta ünnepélyesen. – Kaptunk apától néhány fiolával.
Draco lassan kezdte összerakni a képet, és amint összeállt, nem tudta eldönteni, hogy megrémüljön-e, vagy inkább felnevessen.

– Mindezt azért, hogy te és Potter mindketten úgy nézzetek, mint mi – fejezte be Fred, és a vigyora most már szinte az egész arcát elfoglalta. – Távoli rokonok.

A csendet, ami ezután következett, végül Ginny törte meg, aki felnevetett.
– Ti komolyan azt tervezitek, hogy Malfoyt és Harryt Weasley-nek öltöztetitek?

– Nem öltöztetjük – helyesbített George méltósággal. – Átváltoztatjuk. Van különbség. És ikrekké.

– Gondoljatok bele – vette át Fred, és felállt, hogy jobban gesztikulálhasson, mint aki egy hadjárat tervét vázolja fel tábornokoknak. – Az esküvőn ott lesz fél varázsvilág. Mindenki minket fog nézni, mert mi vagyunk azok, akik mindig valami hülyeséget csinálnak. Senki sem fog kétszer odanézni két vörös hajú idiótára, akik a tortánál lopakodnak, vagy a zenészekkel viccelődnek.

– Eszemben sincs tortáknál lopakodni.

– Milyen sznob lettél hirtelen, Malfoy. Nem jó ötlet?

– De az.

– Gondolj bele, ha egy ismeretlen szőke pasas, akinek eltorzítjuk az orrát és átrendezzük az arcát, és a Kiválasztott sétálgatnak körbe-körbe – folytatta George –, azt mindenki észreveszi. Ezt viszont senki.

Draco a fejét rázta, de valahol mélyen, a rémület alatt, kezdett kirajzolódni valami, amit nem mert még reménynek nevezni.
– És ha valaki hozzám szól? Fogalmam sincs, hogy beszéltek egymással, milyen vicceket ismertek, mi történt köztetek gyerekkorotokban…

– Hazudj.

– Igen. Távoli rokon vagy. Annyi Weasley között szerinted fel fog tűnni?

– Akkor te mindig a csendesebb – vágta rá Fred azonnal, mintha már órák óta ezen gondolkodott volna. – Aki inkább figyel, mint beszél. Senki nem fog furcsállni, ha kevesebbet szólalsz meg. Elvégre te sosem voltál a beszédesebb.

– Milyen sokat gondoltok rólam.

– Harry meg majd elvegyül a vendégek között – vigyorgott George. – Vagyis ő játssza a nagy parti arcot. Neki könnyebb dolga lesz, elvégre neki nincs annyi… hogy is mondjam…. arisztokratikus merevség a tartásában, mint neked.

Charlie, aki eddig csendben hallgatta az egészet a fűben fekve, most felkönyökölt.
– Ez az egyik legostobább és egyben legzseniálisabb terv, amit valaha hallottam tőletek – jelentette ki. – És ismerve a repertoárotokat, ez sokat jelent.

– Köszönjük – hajolt meg Fred ültében.

Draco még egyszer a házra pillantott. Az ablakok mögött még mindig látszott mozgás, a csend még mindig ott ült a kerten, mint egy láthatatlan súly. Bárhogy is próbálta elterelni a figyelmét a hajszálakkal és azzal, hogy hamarosan Weasley-vé kell válnia, és az ezzel kapcsolatos őrültségtől a gyomra összeszorult. De az még inkább idegesítette, amikor eszébe jutott, hogy odabent talán éppen most döntik el, mi legyen vele.

– És mi van, ha mégis azért jöttek, mert megtaláltak? – kérdezte halkan. Nem is értette, miért mondta ezt ki ilyen hangosan. Nem érezte magát sem magabiztosnak, sem átgondoltnak. A Sötét Jegy sajgott a karján, már napok óta, és tudta, hogy ennek a bujkálásnak hamarosan vége, és az élete teljesen más fordulatot vesz.

– Akkor nem lennénk itt ilyen nyugodtan, ha téged keresnének. A kertet nem védi annyi bűbáj, hogy néhány auror ne tudná meg, hogy itt vagyunk – szólalt meg Charlie. – Nyugalom. Ez valami más lesz.

– Akkor várunk – mondta végül George, s a hangjából eltűnt minden tréfa. – Amíg csak kell.

Draco bólintott, és leült a fűbe, a többiek mellé, szemben a némán álló házzal. A nap még mindig sütött, a szél még mindig meleg volt. Ő pedig elmerült a gondolataiban.

– Apa jelzett – szólalt meg Ginny, amivel kizökkentett mindenkit. – Menjünk.


***

A ház felé sétálva a levegő már nem volt olyan könnyű, mint fél órával korábban. Mrs. Weasley az ajtóban várta őket, arca kipirult, keze idegesen simított végig a kötényén.

– Áh, itt vagytok. Helyes! Folytathatjuk a munkát.

– Mi történt? – kérdezte Fred. – Miért kellett…

– Nem a ti dolgotok. Ginny drágám…

– De mégis mi történt?

– Mindenki idehallgasson – szólt, mielőtt bárki kérdezhetett volna. – Minden rendben, és nincs miről beszélni. Fred, George, ha már úgyis itt lábatlankodtok, essetek neki a sátornak, apátok szerint az egyik rúd elgörbült. Ginny drágám, a virágokat még mindig nem hoztuk be a kamrába, és ha ma délután esik, minden tönkremegy.

– De anya…

– Semmi de, George! – Mrs. Weasley hangja olyan élesen csattant, hogy még Charlie is önkéntelenül hátrébb lépett. – Két nap múlva esküvő lesz ebben a kertben, és ma délután Harry születésnapja. Nincs idő pletykálkodásra.

– De…

– Semmi de! Hamarosan még nagyobb káosz lesz. Szóval álljatok neki most!

Fred és George összevigyorogtak, egy pillanatra mintha tiltakozni akartak volna, de aztán – talán mert ismerték eléggé az anyjukat ahhoz, hogy tudják, mikor nem érdemes erőltetni – beletörődve elindultak a félig felállított sátor felé, halkan morogva valamit arról, hogy „soha senki nem mondja el nekik semmi”, Ginny pedig, bár szemlátomást ugyanannyira frusztrált volt, mint a fivérei, sarkon fordult, és a virágládák felé vette az irányt, de közben még visszavetett egy pillantást Dracóra, amiben annyi kíváncsiság volt, hogy a fiú majdnem elnevette magát.

Ő maga ott állt a kert szélén, nem egészen tudva, hova kellene mennie, amikor Hermione keze hirtelen megtalálta az övét.

Nem szólt semmit. Csak megfogta, egyszerűen, magától értetődően, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon, és enyhén megszorította, mielőtt elindult volna a ház felé, és magával húzta. Draco érezte, hogy a szíve valahol a torkában kezd verni, és bár tudta, hogy nevetséges, hogy egy ilyen apró gesztus így hasson rá, mégsem tudta megállni, hogy ne nézzen le összefonódó ujjaikra, mintha azok nem is hozzá tartoznának.

Már várta, hogy újra megcsókolhassa a boszorkányt.

– Gyere – mondta a lány halkan, és a hangjában volt valami, amitől Draco nem mert kérdezni semmit, csak elindult utána fel az emeletre.

– Hová megyünk?

– Ron szobájába.

– Jaj, ne már!

– Mi a baj, Draco?

– Azt hittem, hogy el akarsz vonulni velem egy kicsit csókolózni, amíg senki sem zavar minket.

A boszorkány odafordult hozzá és egy apró csókot nyomott a kissé durcás fiú arcára.

– Később. De előbb beszéljünk.

Draco hangosan nyögött fel.

– Nem akarod tudni, hogy mi történt? – kérdezte Hermione.

– Mindig elvonod a figyelmem – sóhajtott a varázsló. –

A lány csak mosolygott rá.
– Gyere, hamar megbeszélünk mindent.

Harry és Ron már fent voltak az emeleti szobában, amikor Hermione és Draco beléptek, mindketten felnéztek. Ron arcán még mindig ott ült valami feszültség, Harryén pedig az a különös, üres tekintet, amit Draco egyre gyakrabban látott rajta, mintha a fiú már valahol egészen máshol járna. Látta ezt reggeli közben, ha a Weasley-k között volt, ha lopva Ginnyt figyelte, néha tényleg csak félig volt jelen.

Hermione becsukta maguk mögött az ajtót, és halkan rávetett egy csendvarázslatot a küszöbre – megszokott mozdulat volt már, annyiszor csinálta, hogy szinte automatikussá vált.

– Nos? – kérdezte Draco, leülve az ágy szélére. – Mit akart itt a miniszter?

– Ezt meg honnan tudod? – hördült fel Ron.

– Vannak forrásaim – vigyorgott a fiú válaszul. – Szóval?

Harry egy darabig nem válaszolt, csak átgondolta a korábban történteket. Ron közben kezében forgatott valamit – egy apró, ezüstös tárgyat, ami úgy nézett ki, mint egy öngyújtó, csak furcsábban, régies. Hermione türelmesen várt.

– Dumbledore végrendeletét olvasta fel – mondta végül Harry.

A szobában egy pillanatra mindenki elhallgatott.

– Mi? – kérdezte Draco. Mire mindenki felé fordult, mintha csak most vették volna észre, hogy ő is a szobában van. Nem törődött vele. – Dumbledore hagyott rád valamit?

– Ránk hármunkra – bólintott Harry, és a zsebéből előhúzott egy apró, arany színű tárgyat, ami Draco első pillantásra golyónak tűnt, de aztán észrevette a rajta lévő finom, ezüst szárnyakat. – Egy cikeszt. Azt a cikeszt, amit egy meccsen fogtam el.

– Rám meg ezt – szólt Ron, és feltartotta az ezüst tárgyat. – Egy önoltó – elhallgatott, aztán megrázta a fejét. – Fogalmam sincs, mire lehet ezt használni. Begyűjti a fényt.

Hermione közben a komódhoz ment, majd egy vékony, kopott könyvet hozott magával, aminek a fedelén különös, kerek rúnák díszelegtek.

– Nekem ezt ajándékozta – mondta halkan. – Egy mesekönyv. Bogar bárd meséi. Rúnaírással.

Draco a három tárgyat nézte, aztán a három arcot, és próbálta megérteni, mi közös lehet egy cikeszben, egy öngyújtóban és egy gyerekkönyvben.

– Ez elég homályos.

– Nekünk is.

– És mi köze ehhez a miniszternek? – kérdezte lassan Draco. – A végrendelet felolvasását mágiajogi ügyvédre szokás bízni.

– Nyomoznak Dumbledore után – válaszolt Harry. – Tudni akarják mit tervezett.

– A Minisztérium már elhiszi, hogy Voldemort újra fenyegetés. Cselekedni akarnak – szólalt meg Hermione.

– Csak ez már túl késő – felelte maga elé nézve Draco. – Caramel addig dugta a homokba a fejét, amíg már nem maradt idő. A minisztériumnak meg vannak számlálva a napjai.

– Honnan tudod?

– A halálfalók tudnak a parancsról, Weasley. Vagy nem hiszel nekem? Célzott támadás lesz. A minisztérium és az Azkabanban. Egyszerre. Erre készülnek. Aztán mágiaügyi minisztert neveznek ki, aki egy báb lesz.

– Akkor Scrimgeour sejthet valamit – szólalt meg Ron. – Akkor nem jött volna ide.

– Valószínűleg ő tisztában van vele, hogy mennyire szar a helyzet.

– Az gondolta, hogy ezek üzenetek, amiket Dumbledore-tól kaptunk – felelte Harry, és a hangjában volt valami keserűség, amit Draco még sosem hallott tőle ilyen tisztán. – Hogy Dumbledore direkt hagyta ránk ezeket, valami rejtett céllal. Hogy tudunk valamit, amiről nem beszélünk.

– Sokáig kérdezgetett – tette hozzá Ron. – Hogy miért pont ezeket a tárgyakat, mit jelentenek, mit tervezett velük Dumbledore, hova akarunk menni, mit fogunk csinálni, most hogy… – Nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett.

– És persze fogalmunk sincs – mondta Hermione csendesen, és az ujjai idegesen simítottak végig a könyv fedelén. – Egyikünknek sincs. Ült ott, és figyelt minket, mintha hazudnánk, pedig tényleg nem tudjuk, mire valók.

– Dumbledore ilyen volt – szólalt meg Harry. – És mire mindannyian rájövünk, hogy mit akart ezzel mondani nekünk, addig már…

– A minisztériumnak lényegtelen lesz az információ – fejezte be Draco.

A mardekáros felállt, aztán járkálni kezdett a szobában, senki sem szólt rá, majd végül leült az ablak melletti székre, és próbálta összerakni a képet. A Sötét Jegy megint megrándult a karján, ahogy mindig, amikor feszült lett, és önkéntelenül a másik kezével nyúlt hozzá, mintha ezzel csillapíthatná.

– Volt még valami – szólalt meg Harry hirtelen, és a hangja megkeményedett. – Griffendél kardját is nekem szánta. Ott volt a végrendeletben.

– És? – kérdezte Draco.

– Nem kaptam meg. Scrimgeour azt mondta, a kard nem Dumbledoré volt, hogy odaajándékozza. Roxfort tulajdona, történelmi ereklye, vagy mi. Szóval megtartották.

– Vagyis pontosan azt, amit talán tényleg használni tudnátok, azt nem adták oda – jegyezte meg Draco szárazon –, a gyerekkönyvet meg igen. Milyen logikus.

Ron félig felnevetett, bár nem volt benne sok jókedv.
– Pontosan ezt mondtam én is.

Egy darabig csend volt a szobában, amit csak a lentről beszűrődő hangok törtek meg – Fred és George kiabálása a sátorral kapcsolatban, Ginny nevetése, valahol egy edény csörrenése. Odalent úgy tűnt, mintha semmi sem történt volna, mintha a világ továbbra is csak a virágfüzérekről és a tortáról szólna, itt fent viszont, ebben a szobában, egészen más súlya volt a levegőnek.

– Szóval most mi legyen? – kérdezte végül Hermione, és Harryt figyelte, aki a kezében forgatta tovább az önoltót, mintha a válasz talán ott rejtőzne benne.

– Nem tudom – ismerte be a fiú. – Csak azt tudom, hogy nem mehetünk Roxfortba. Most már nem. Bármi is ez az egész, bármit is kellene tennünk, az nem ott van.

– Az biztos – bólintott Ron. – De akkor hova?

Senki sem válaszolt. Draco nézte őket hármukat – a barátságukat, ami olyan mély gyökerekkel rendelkezett, hogy még ez a bizonytalanság sem tudta megingatni –, és furcsa, szinte fájdalmas érzés fogta el, hogy ő idegenként ül közöttük, mégis valahogy részesévé vált valaminek, aminek a súlyát még ő maga sem értette igazán.

– Akkor London lesz az első megálló – szólalt meg Draco, mire mindenki ránézett. – Most mi van?

– Nem te döntöd el.

– Akkor javaslom, hogy London legyen az első hely – forgatta meg a szemét a mardekáros. – De, ha van valakinek jobb ötlete.

– Jó – felelte Harry, majd felállt a székről. – A legjobb esélyünk arra, hogy egy újabb horcruxot elpusztítsunk az, ha megnézzük a nagynénéd széfjét.

– És ha nincs ott? – kérdezte Ron. – Feltétlenül megbízom Malfoy feltételezésében, hogy a nagynénje széfjében lesz az, amit keresünk… De mi van, ha a mardekáros barátunk téved.

– Nem kell a szarkazmusod, Weasley. Logikusan gondolkodtam.

– És igaza van – szólalt meg Hermione, majd becsapta a könyvet. – A koboldok mindig próbáltak semlegesek lenni. Nem vonatkoznak rájuk szigorú szabályok. Ha be akarunk törni…

– Ott sárkányok vannak – szörnyülködött Ron.

– Milliónyi átok – húzta el a száját Harry.

– És ki mondta, hogy a Gringottsba akarok betörni? – vigyorodott el Draco, miközben csatlakozott Hermione mellé. – Először is szerintem tényleg ellenőriznünk kell a forrást, mielőtt megrohamoznánk egy varázslóbankot négyen.

– Mire gondolsz?

– A nagynéném még mindig a Szent Mungóban van. Valószínűleg. Rossz állapotban, magatehetetlenül.

Hermione felkapta a fejét.
– Meg akarod látogatni?

– Pontosan – mosolyodott el Draco. – Először egy kis legilimenciát fogunk alkalmazni, ami talán könnyedén fog menni, mert nem fog ellenkezni. Ha igaz a feltételezés, akkor ellopjuk a pálcáját, néhány szálat a hajából, és már mehetünk is a Gringottsba betörni.

– Gondolod, hogy nem fogják észrevenni a Százfűlé-főzetet a koboldok? – fújt egyet Harry. – Szerintem nem fogunk bejutni.

– Nyerek magunknak időt.

– Hogyan?

– Imperiálom a koboldokat – felelte diadalmasan Draco.

– Ez egy baromira szörnyű ötlet – sopánkodott Ron.

– De nincs jobb ötlete egyikünknek sem.

– Rendben. Akkor Londonba megyünk innen.

***

A kert estére kezdett átalakulni. Valaki – gyanúsan Fred keze nyomát viselte magán az egész – aranyszínű lampionokat bűvölt a fák ágai közé, amik lágyan lebegtek a levegőben, és halvány fényükkel bearanyozták az egész udvart, de valaki elhaladt alattuk durranva terítette be konfettivel.

Hosszú asztalt állítottak fel a ház mögött, amin annyi étel sorakozott, hogy Draco először azt hitte, tévedésből kettő ünnepséget is terveztek egyszerre. Molly Weasley körbe-körbe járt, hol egy tálat igazítva meg, hol valakit noszogatva, hogy segítsen, az arca pedig olyan büszke és meghatott volt egyszerre, mintha nem is egy tizenhetedik születésnapot ünnepelnének, hanem valami sokkal nagyobbat.

Talán éppen azt is.

Harry a kert közepén állt, körülvéve – Ronnal az egyik oldalán, Ginnyvel a másikon, Fred és George pedig folyamatosan próbáltak valami tréfás ajándékot a kezébe nyomni, amit Mrs. Weasley épp olyan gyorsan el is kobzott tőle. Nevetés hallatszott mindenfelől, az a fajta könnyed, felszabadult hangzavar, ami akkor születik, amikor egy család tényleg örül annak, hogy együtt lehet.

Draco a kert szélén állt, egy fának dőlve, a kezében egy pohár limonádéval, amit inkább csak tartott, mintsem ivott belőle. Nézte őket.

Nem tudta pontosan megfogalmazni, mit érez. Nem irigységet – vagy legalábbis nem csak azt. Inkább valami furcsa, tompa fájdalmat, ami a mellkasa mélyén ütötte fel a fejét minden alkalommal, amikor Mrs. Weasley megsimogatta Harry haját, vagy amikor Charlie a vállára tette a kezét, vagy amikor az ikrek olyan hangosan nevettek valamin, hogy az egész kert visszhangzott tőle.

Az ő szüleivel nem ilyen volt. Nem mintha nem szerették volna – tudta, hogy szerették, a maguk módján, néha talán túlságosan is, olyan módon, ami inkább fojtogatott, mint melegített. De ez… ez más volt. Ez a fajta zsibongó, hangos, összefonódó szeretet, ahol mindenki mindenkibe belekötött, aztán mindenki mindenkit átölelt, ahol egy szoba sosem volt túl kicsi ahhoz, hogy még egy embert beengedjenek – ezt Draco sosem ismerte. A Malfoy-kúria termei mindig túl nagyok voltak, túl csendesek, túl üresek ahhoz, hogy bármi ehhez hasonló megszülethessen bennük.

Most, hogy nézte őket, az egészet, azt az egyszerű, magától értetődő boldogságot, ami körülvette Harryt – aki pedig szülők nélkül nőtt fel, akinek semmi sem volt biztosítva, semmi sem járt automatikusan –, Draco nem tudta eldönteni, hogy mit érez pontosan. Csak azt tudta, hogy fáj valahol, egy helyen, amiről eddig nem is igazán tudta, hogy létezik.

– Itt bujkálsz? – szólalt meg egy hang mellette.

Nem kellett odanéznie, hogy tudja, ki az. Hermione leült mellé a fűbe, a fának támasztva a hátát, elég közel hozzá, hogy a válluk majdnem összeért.

– Nem bujkálok – felelte Draco, és maga is hallotta, hogy a hangja nem egészen győzte meg saját magát sem. – Csak nézem.

– Mit nézel?

A fiú nem válaszolt azonnal. A tekintete visszatért a kertre, Harryra, aki éppen nevetve próbálta lehámozni magáról George karját, aki valami képtelen táncmozdulatba akarta belerántani.

– Ezt – mondta végül, és egy apró mozdulattal az egész jelenet felé intett. – Nem is tudom, hogyan… – elhallgatott, mert nem talált rá szavakat, amik ne hangzottak volna ostobán.

Hermione csendben várt. Nem sürgette, nem próbálta kitalálni helyette a mondat végét, csak ült mellette, és hagyta, hogy a fiú a saját tempójában boncolgassa azt, amit érez.

– Nálunk sosem volt ilyen – szólalt meg végül Draco, halkabban, mint szerette volna. – A szüleim szerettek, azt hiszem. Legalábbis a maguk módján. De ez… – megint a kert felé intett – ez sosem volt otthon. Nem volt kiabálás vacsora közben, nem volt közös nevetés semmin, nem ölelt át senki csak úgy, minden ok nélkül. Minden túl… rendezett volt. Túl csendes.

– Nekem sem ilyen volt otthon – nevetett Hermione. – Mi is csak hárman voltunk a szüleimmel. Ez a hatalmas család valahogy…

– Furcsa.

– Szokatlan nekünk egykéknek.

– És ez a nagy szeretetnyilvánítás…

– Mi is mindig ölelkeztünk – szólalt meg a lány. – Ez nekem nem szokatlan.

– Nálunk sok volt a szabály. A formalitás. A távolságtartás.

– Magányos voltál – mondta Hermione, nem kérdésként, inkább csak kimondva azt, amit Draco maga sem mert így megfogalmazni.

A fiú vállat vont, bár a mozdulat nem volt olyan könnyed, mint amilyennek szánta.

– Nem tudtam, hogy az vagyok. Azt hittem, ez a normális. Hogy mindenhol ilyen. Aztán idejöttem, és most nézem ezt az egészet, és… – Draco elhallgatott, a torkában valami furcsa gombóc képződött. – Fura, ha ennyi évesen jössz rá, hogy lemaradtál valamiről, amiről nem is tudtad, hogy létezik. És ahova befogadnának, de nem tudod, hogyan illeszkedj be. Ma reggel is Mrs. Weasley megsimogatta a fejem, és azt mondta, milyen ügyes vagyok a tojássütésben.

– Mert tényleg az vagy.

Draco hátrahajtotta a fejét.
– Ez annyira sokkoló nekem. El sem tudod képzelni.

Hermione nem szólt semmit. Csak a keze mozdult, lassan, óvatosan, és megkereste Dracóét a fűben, ott, ahol a fiú keze a földre támaszkodott. Az ujjaik összefonódtak, egyszerűen, ahogy már annyiszor az elmúlt napokban, és Draco úgy érezte, mintha ez a mozdulat valahogy elviselhetőbbé tenné mindazt, amit épp az imént mondott ki hangosan, először életében.

– Nem maradtál le mindenről. Majd megtalálod a helyed – mondta végül a lány csendesen, a hüvelykujjával lassan végigsimítva Draco kézfején. – Nem muszáj, hogy rögtön kivedd belőle részed, csak mert most vetted észre, hogy nem ehhez szoktál hozzá.

Draco egyenesen ráirányította a tekintetét. A lampionfényben Hermione arca aranyosan izzott, a szeme pedig olyan komolysággal nézett vissza rá, hogy a fiú mellkasában megint megmoccant egy érzés. De ezt már ismerte, csordultig tele volt vele a szíve.

Nem válaszolt szavakkal. Csak szorosabbra fonta ujjait a lányéval, és visszafordult a kert felé, ahol éppen ekkor gyújtottak meg egy újabb sor lampiont a fák között, és Molly Weasley hangja túlharsogta a többiekét, ahogy mindenkit az asztalhoz terelt.

Lassan sötétedett. A nap utolsó sugarai megvilágították az Odút, mielőtt teljesen alábuktak volna a láthatár mögött, és a kertet fokozatosan átvette az esti kékesszürke fény, amit a lampionok aranyló pontjai törtek. A nevetés, a beszélgetés, az edénycsörgés tovább folytatódott körülöttük, de Draco és Hermione ott maradtak a fa alatt, kicsit távolabb a fénykörtől, kéz a kézben, és egy darabig egyikük sem mondott semmit, csak néha édes csókokat váltottak egymással.

hozzászólások: 0