40. fejezet
Esküvő

Weasley-ék hátsókertjére rá sem lehetett ismerni. Ahol két nappal korábban még gazos ágyások volt, ott most fehér selyemponyva feszült oszlopok között, arany székek sorakoztak makulátlan rendben, fehér székszoknyákkal és a levegőt olyan sűrűn lengte be a rózsaillat, hogy Draco majdnem prüszkölni kezdett tőle, amikor először kilépett a hátsó ajtón.

Ez persze nem volt igazán az ő orra.

A tükörben – amíg még volt bátorsága belenézni – egy idegen fiú bámult vissza rá: vörös hajú, szeplős, az álla kerekebb, az orra tömpébb, mint amilyen az övé. Csak a szeme maradt a régi, szürke és hideg, és ez zavarta a legjobban. Valaki más bőrébe bújt a saját védelme érdekében, de a tekintete elárulta, hogy ki lakik odabent. Vagy csak ő akart ebbe többet belelátni, és ennek a vörös hajú fiúnak hasonló szürke a szeme lehetett, mint neki? Nem tudta volna megmondani.

– Ne bámuld magad annyit – szólt rá Ginny, aki az ágy szélén ült, és láthatóan élvezte a helyzetet sokkal jobban, mint kellett volna. – Minél tovább nézed, annál furcsábban fogsz viselkedni.

– Könnyű neked. Te nem néztél ki úgy, mint egy tésztaképű mugli kamasz.

– Attól még helyes vagy – vigyorgott a lány. – Egészen illessz a családba kedves Weasley kuzin.

Draco a torkát megköszörülte, és igyekezett nem gondolni arra, hogy a hangja is kicsit másképp csengett, mélyebben, idegenebbül. Az egész teste furcsa volt, mintha kölcsönbe kapta volna valakitől, aki nem egészen ért rá hozzászokni.

A szomszéd szobából fojtott károgás hallatszott – Harry hangja, azzal a felismerhetetlen, idegen orral küszködve, ahogy éppen a nyakkendőjével bajlódott.

– Ha még egyszer azt mondod, hogy „kuzin”, esküszöm, megátkozlak – morogta, amikor belépett, és Draco kis híján felnevetett, mert a fiú előtte pontosan ugyanolyan vörös hajú, szeplős, tömpe orrú alak volt, mint ő maga. Mintha egy tükörbe nézett volna, csak épp Potter homlokán nem látszott a heg. És ugyan az a szürke szem. Micsoda remek fordulat.

– Ez most komoly? – kérdezte Draco, körbejárva a másikat, mintha árut vizsgálna. Harry mogorva vonásaitól az alteregója nagyon is bárgyúnak tűnt. – Egyformák vagyunk. Azt hittem, hogy csak vicceltek.

– Mi soha nem viccelünk – nevetett George, miközben megveregette Harry, majd Draco vállát is.

– Ikrek – emlékeztette Fred, aki épp abban a pillanatban dugta be a fejét az ajtón, arcán olyan büszkeséggel, mintha ő maga hozta volna létre a világot. – Mondtuk. Colin bácsi fiai vagytok, aki nem tudott eljönni. Kanadából jöttek. Senki nem fog kérdezősködni.

– Gondolom Weasley-k mindenhol vannak – morogta Draco.

– Pontosan, barátom – nevetett George.

– Mindenhol van egy Weasley – helyeselt Fred. – Weasley-klán, Weasley-dinasztia, hívd, aminek akarod.

– Mégis mi menjünk meg a seggeteket.

– És ha mégis valaki kérdéseket tesz fel? – kérdezte Harry, miközben igyekezett természetes mozdulatokkal reagálni, ami a túlméretezett tagjaitól idegennek hatott. – Fogalmam sincs hogyan milyen a kanadai akcentus.

– Teljesen mindegy – legyintett George. – Annyiféle Weasley akcentus létezik, hogy néha még mi magunk sem értjük egymást.

– Akkor mosolyogtok, biccentetek, és odébb álltok – szólalt meg Harry. – Inkább nézzenek gyengeelméjűnek, mint jöjjenek rá ki vagyok. Ez a terv lényege. Diszkréció.

– Csak hozz rám szégyent – morogta Draco. – Én nem fogom hülyének tettetni magam. Mit kell tudni Colin bácsiról?

– Senki sem fog kérdezni semmit – legyintett George. – A nagy család lényege, hogy néha még a saját családod is elfelejti, hogy van valahol még egy gyerek.

– Aha, ki emlékszik még Percyre? – kérdezte Ginny mogorván.

Az ikrek felhorkantak.
– Anya előtt ne említsd.

– Miért? – kérdezte Harry.

– Hosszú – legintett George. – Egy idióta hólyag, amilyen mindig. De most térjünk vissza rátok, fiúk.

– Viselkedjetek úgy, mint akik már voltak társaságban – sóhajtott fel Fred. – Mi ebben a nehéz? Mosolyogjatok, bólogassatok és csevegjetek.

– Pontosan – vágta rá George is, aki hirtelen kihúzott egy csillagszórót a zsebéből, aztán kidobta az ablakon. – Ma mi vagyunk a legmegbízhatóbb emberek ezen a telken. Élvezzétek ki, amíg tart.

Mire mindketten és Ginny is eltűntek, Draco és Harry egymásra néztek – vagyis inkább egy idegen arc nézett egy másik idegen arcra –, és valami furcsa, kényszerű csend ereszkedett közéjük. Nemrég még átkokat vágtak volna egymás fejéhez, ha egy szobában kell osztozniuk. Most Weasley-testvérek voltak, akiknek állítólag egyformán kellett viselkedniük.

– Ne állj olyan közel hozzám a szertartás alatt – szólalt meg végül Draco.

– Örömmel – felelte Harry. – Eszemben sem volt a közeledben maradni.

A vendégek délután kezdtek gyülekezni, hullámokban érkeztek a kert szélén felállított kapun át, ahol egy aranyszőke, testes boszorkány – akiről Draco később megtudta, hogy ő maga Auntie Muriel – minden belépőt kritikus szemmel mért végig, mielőtt beengedte volna. Néhányan savanyú képpel távoztak a közeléből, mert néhány rokont kéretlen megjegyzésekkel sértett meg.

Draco és Harry a szélső sorban álltak, kissé lemaradva a többi Weasley-rokontól, ahogy megbeszélték. Ginny még odament hozzájuk a szertartás előtt, hogy egy kicsit lelket öntsön beléjük.

– Mosolyogjatok már, Merlin szerelmére. Ez egy esküvő, és nem éppen egy kobold temetés.

– Próbálok – morogta Harry. – Olyan esetlennek érzem magam.

– Engem is idegesít ez a dísztalár – morogta Draco.

– Az ikreké – vonta meg a vállát Ginny. – Lehet, hogy tele van a találmányaikkal.

– Áú – szisszent fel Harry, amikor belenyúlt az egyik zsebbe. – Aha, tele van.

– Az enyémben sima csokibéka volt – vonta meg a vállát Draco.

– Ugye nem etted meg – kérdezte Ginny ijedten.

– Vacsora előtt nem szoktam édességet enni – húzta ki magát a mardekáros. Az igazság az volt, hogy megzavarták, amikor megtalálta az édességet.

– Milyen cuki. Én inkább attól féltem volna, hogy majd sárkánytüzet hányok tőle – fintorgott a lány. – Szerintem tartogasd ezt későbbre.

– Weasley, nincs valami dolgod máshol? Mondjuk a többi csaj között?

– Nem hagynád békén Ginnyt? – pirított rá Harry.

– Csak feltettem két kérdést, Potter.

Draco próbált nem méltóságteljesen állni – ami meglepően nehéznek bizonyult, mert a teste, még ezzel az idegen alakkal is, ösztönösen egyenesre húzta magát, amitől Ginny már kétszer figyelmeztetően oldalba bökte.

– Lazulj már el egy kicsit – sziszegte a lány. – Úgy nézel ki, mint akinek seprűnyelet dugtak a seggébe.

– Ez a testtartásom. Méltóságteljes.

– Épp ez a baj. Talán majd Hermione segíthet ezen. – Ginny lemondóan elsétált mellette, majd csatlakozott a koszorúslányokhoz, de még mindig lehetett hallani, ahogy a bátyját szólongatja. – Hol a fenében lehet Ron?

– Lavenderrel smárolnak – válaszolta egy ismeretlen lány, aki szintén koszorúslány ruhába öltözött.

– Merlinre! Mióta megjött azóta ezt csinálják – morogta Ginny, majd öklendezést imitált.

Draco igyekezett nem elképzelni a jelenetet, de a figyelme elkalandozott, és ekkor megpillantotta Hermionét.

A lány a menyasszony koszorúslányaként lépett ki a házból, halványarany ruhában, amely úgy simult rá, mintha kifejezetten készült volna – ami, gondolta Draco keserű öniróniával, valószínűleg így is volt, ellentétben az ő ruhájával, amiből kilógott a bokája. A haja most nem volt bozontos, hanem finom fürtökbe rendezve omlott a vállára, és amikor elhaladt mellette, egyetlen pillantás és egy mosolyt küldött felé. Bár senki nem tudhatta meg, ki rejtőzik a vörös hajú „unokatestvér” mögött, Draco szerelmes, ellágyult vonásai elárultak mindent.

Draco látta, ahogy a lány szeme egy pillanatra megállapodik rajta – csak egy törtmásodpercig –, mielőtt továbbindult volna, és ez a röpke másodperc többet ért neki, mint minden más. A szertartás alatt csendben álltak Potterrel egymás mellett, mintha tényleg testvérek lennének. Csendben figyelték a szertartás.

Bill és Fleur úgy néztek egymásra, ahogy Draco még sosem látott senkit nézni mást – mintha a világon senki más nem létezne –, és valahol a mellkasa mélyén, egy olyan helyen, amit sosem engedett magának megvizsgálni, valami megmoccant. Talán irigység volt. Talán csak vágyakozás. A szertartás belsőséges volt, de ennek ellenére egyáltalán nem giccses. Mire feleszméltek a sártor átalakult, és hamarosan felkészültek a fogadásra.

A lakoma alatt már sokkal lazábban ment minden. Az arany asztaloknál ülő tömeg hamar felengedett a bortól és a jókedvtől, a zenekar – hét varázslóból álló együttes, akik lantokat és valamiféle furcsa, önmagától zenélő hangszereket használtak – rázendített, és Draco hamar rájött, hogy senki sem figyel rá igazán. Ez megkönnyebbüléssel töltötte el, aztán azon kapta magát, hogy a görcs eltűnik a vállából. Közben csatlakozott Hermione, Ginny, Harry és Ron csapathoz a vacsoránál, de mielőtt bármit is szóltak volna egy tornádóként elsöprő lány csapódott hozzájuk.

Amikor Lavender Brown befutott, csillogó rózsaszín ruhában, és egyenesen Ron nyakába vetette magát, mintha hetek óta nem látta volna – pedig, ahogy Draco nagyon is tudta, hogy az esküvő előtt csókolóztak, aztán Lavender Fleaurt nyaggatta a ruhájáról, az esküvőről és a hajáról.

– Ronnie! Úgy hiányoztál! – Lavender hangja túlcsordult az érzelemtől, és két kézzel fogta meg Ron arcát, mielőtt hosszan megcsókolta volna, a fiú füle pedig olyan vörösre gyúlt, hogy szinte világított.

– Hiszen itt vagyok – dünnyögte Ron, de nem húzódott el.

– Az a fél óra is egy örökkévalóság! – Lavender összeborzolta a fiú haját, majd az ölébe telepedett, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy legalább féltucat rokon figyeli őket az asztal másik végéről.

Draco Harryre pillantott, aki grimaszolva próbálta elrejteni a fintorát egy pohár limonádé mögé.

– Ha ezt sokáig kell néznünk – suttogta Draco –, meg fogok fulladni a saját undoromtól.

– Csatlakozom – felelte Harry ugyanolyan halkan. – Kerülget a hányinger.

– Nézd csak, milyen cuki lettél – kuncogott Ginny, aki mellettük ült egy szelet tortával, és élvezettel figyelte a jelenetet. – Olyan egyformák vagytok.

– Örülök, hogy szórakoztatlak – morogta a mardekáros.

– Félelmetes ez a hasonlóság – mondta Hermione.

Harry és Draco egymásra néztek, mire a két lány csak felkuncogott.

Aztán a legváratlanabb történt, amire bárki is számíthatott volna. Viktor Krum jelent meg az asztaluknál, és a lehető legudvariasabban felkérte táncolni Hermionét, aki boldog mosollyal elfogadta a felkérést, mielőtt Draco bármit szólhatott volna. Lelkes csevegésbe kezdtek, ahogy azt a régi jó barátok szoktak.

– Átkozott Krum.

– Mondtál valamit? – kérdezte Harry. – Uhh, én is így nézek ki?

Ginny csak megrázta a fejét, de nem tudta elrejteni a mosolyát.

– Semmi – felelte Draco komoran.

– Féltékeny vagy? – tudakolta a Potter továbbra is. – Elhiszem, híres kviddicsjátékos, jóképű és még Hermione is kedveli.

– Fogd be! – vetette oda a mardekáros.

– Akkor ne nézd őket úgy, mintha meg akarnád átkozni.

Draco nem is vette észre először, hogy figyeli őket – csak arra koncentrált, hogy már percek óta ugyanazt a pontot bámulja a táncparketten, ahol a bolgárt, akire egyáltalán nem volt hajlandó másképp gondolni, mint „az idióta, aki azt hiszi, hogy ő valaki”, könnyed eleganciával forgatta Hermionét, aki nevetve, a feje kissé hátrahajtva élvezte a táncot.

A lány nevetése önmagában is elég lett volna, hogy Draco gyomra összeszoruljon. De ahogy Krum keze a boszorkány derekán pihent, egy fokkal lejjebb, mint ahogy az Draco szerint illő lett volna, valami sokkal élesebb és sötétebb érzés kúszott fel a mellkasában.

– Levehetné onnan a kezét – mormolta félhangosan, inkább csak magának.

– Kiről beszélsz? – kérdezte Ginny ártatlanul, bár a szeme sarkában huncut fény csillant, ami elárulta, hogy nagyon is pontosan tudja.

– Senkiről.

– Aha.

Draco összefonta a karját, és próbált nem odanézni, ami körülbelül annyira sikerült, mint amennyire egy zuhanó embernek sikerül nem a földet nézni. Krum mondott valamit, Hermione felnevetett, és a keze egy pillanatra a férfi karjára siklott – teljesen ártatlanul, ez volt a tánc része, vagy csak egy apró baráti gesztus –, de Dracónak mégis muszáj volt elfordulnia, mielőtt tett vagy mondott volna valami helyrehozhatatlant, idegen arccal vagy sem.

– Nyugi – szólalt meg mellette Harry, aki láthatóan remekül szórakozott. – Még a végén elárulod magad.

– Fogd be, Potter.

– Csak mondom.

– Nincs szükségem a tanácsaidra.

Amikor a zene véget ért, és Hermione kikísérte magát a táncból, Draco úgy találta, hogy a lába magától mozdul – átvágott a tömegen, elkerülve Auntie Murielt, aki éppen valakit szidott a kalapja miatt, elkerülve Mrs. Weasley-t, aki könnyáztatta arccal ölelte át az egyik unokahúgát –, és mire észbe kapott, már ott állt Hermione mellett az asztaloktól kicsit távolabb, a kert szélén, ahol a fények már csak halványan pislákoltak.

– Élvezed a táncot? – kérdezte, és igyekezett, hogy a hangja könnyed maradjon, bár tudta, hogy nem sikerült egészen.

Hermione felé fordult, és egy pillanatra összeráncolta a homlokát – majd, ahogy felismerte a szemét az idegen arc mögött, halványan elmosolyodott. Még mindig kipirult volt a melegtől és a mozgástól, de egyenesen sugárzott, amikor a Weasley bőrbe bújt Dracóra nézett.

– Igen, Viktor jó táncos – felelte a lány.

– Aha…

– Féltékeny vagy.

– Dehogy – tette zsebre a kezét a fiú.

– Draco.

– Jó, egy kicsit – ismerte be a varázsló, és a fűbe süppedő cipőjét nézte, mert könnyebb volt, mint a lány szemébe. – Nem szeretem, ahogy rád néz.

– Csak régi barátok vagyunk.

– Tudom.

Hermione felnevetett, és közelebb lépett hozzá, olyan közel, hogy Draco érezte a parfümje illatát, valami könnyű, virágos illatot, ami alatt még mindig ott volt az, ami mindig is Hermionéé volt – pergamen és tinta és valami megnevezhetetlen melegség.

– Tudod, mi vicces? – kérdezte a lány halkan. – Hogy vörös hajjal és idegen arccal is pontosan olyan arckifejezést vágsz, mint egyébként.

– Örülök, hogy jól szórakozol.

– Rendkívül. – A lány ujjai megtalálták az övét a sötétben, ahol senki sem láthatta őket, és megszorította.

– Egész este csak azt figyeltem, hol vagy.

– Szívesen táncoltam volna veled.

Draco ezt nem is várta – és attól, ahogy a szíve a bordái mögött hevesebben kezdett verni, majdnem elfeledkezett arról, hogy nem a saját arcát viseli.

– Megtehetjük. És akár meg is csókolhatsz. Elvégre bármelyik Weasley a tiéd lehetne.

– Ne mondj ilyeneket idegen arccal – motyogta a boszorkány. – Túlságosan összezavarodom tőle. És majd akkor csókollak meg, ha újra önmagad vagy.

– Ez is én vagyok – sóhajtott Draco. – Csak egy tökéletlen állapotom.

– Akkor talán vissza kéne mennünk a tömegbe, mielőtt bárki gyanút fog.

Nem mozdultak azonnal. Egy hosszú pillanatig csak álltak ott, a zene és a nevetés tompa moraja mögöttük, a csillagok fölöttük, és Draco – idegen bőrben, idegen arccal, de a saját szívével – arra gondolt, hogy talán, csak talán, ez az egész őrület megérte.

Aztán mintha összebeszéltek volna, mindketten visszaindultak a tömeg felé, külön utakon, ahogy illett.

A vendégsereg időközben teljesen szétszéledt, apró csoportokra bomlott az egész kertben – volt, aki a táncparketten maradt, mások a hosszú asztaloknál üldögéltek, megint mások a pezsgős pultnál gyűltek össze. Hermione alig lépett néhányat, amikor Auntie Muriel karja már körbefonta a könyökét, és a testes boszorkány, akiről kiderült, hogy pezsgőtől kissé már maga is dülöngél, magával vonszolta Ginny mellé egy csendesebb sarokba.

– Na, gyertek csak ide, ti lányok – mondta olyan hangerővel, hogy fél kert hallhatta. – Hozzatok nekem még egy szelet tortát.

Hermione engedelmesen odalebegtetett egy tortát.

– Köszönöm, kedvesem – szólalt meg az idős matróna. – Ginny, drágám, húzd ki magad.

– Igen, Muriel néni.

– Nézzétek milyen csodás Fleur a diadémomban – mutatott a villájával a menyasszony felé. – Még én viseltem az esküvőmön. Te is kölcsönkaphatod, Ginny, ha férjhez mész.

Ginny szemforgatva nézett Hermionéra a néni háta mögött, de udvariasan bólintott.

– A családban öröklődik, még dédanyáink idejéből – folytatta Muriel, és büszkén simított végig a levegőben, mintha maga előtt látná az ékszert. – De a mintázatát, kedveseim, egyenesen Hollóháti Hedvig diadémjáról másolták. Persze az eredeti réges-régen elveszett, senki sem tudja hova lett. Gyönyörű munka, nem? Azt mondják, hogy az eredeti pontos mása a miénk. Habár utoljára én viseltem, mint büszke hollóhátas, azóta sem született hollóhátas a családba.

– Lenyűgöző – mondta Hermione, és ezúttal őszintén is gondolta, a történészagya azonnal munkába lendült, miközben a szeme sarkából észrevette, hogy Harry néhány lépésre tőlük, Ron és egy idős, hórihorgas varázsló társaságában áll, akinek szőke haja copfba kötve lógott a háta közepéig, és a nyakában valami furcsa, háromszög alakú jelvény fityegett.

Amint Muriel átlendült egy másik történetre – valami dédnagybácsiról, aki elvarázsolt egy egész kecskenyájat –, Hermione és Draco, aki éppen ekkor ért oda, kihasználták az alkalmat, hogy csendben átsomfordáljanak Harryék csoportjához, ahonnan Krum dühös léptekkel indult el a frissítők asztala felé, és magában morgott valamit.

– Mi folyik itt? – kérdezte Hermione halkan, amikor Harry mellé ért. – Mitől lett Viktor ilyen ideges?

– Nem tudom pontosan. Valami jelről magyarázott valamilyen medálon. Nagyon feldúlt volt.

– Milyen jelről? – kérdezte Draco.

Harry idegesen pillantott hátra a válla fölött, mielőtt közelebb hajolt volna hozzájuk. Fejével finoman a hórihorgas varázsló – Xenophilius Lovegood, Luna apja – nyaka felé biccentett, ahol a furcsa, szemre emlékeztető háromszög lógott egy bőrszíjon. A varázsló közben harsányan nevetett, mint aki valóban jól szórakozik. Draco megfigyelte a medált.

– Amit Mr. Lovegood visel.

– Luna apja? – kérdezte Hermione hüledezve. – Ez abszurd.

– Krum mondta, ő és a szüleink ismerik ezt a jelet, és szerinte ez Grindelwald jele volt. Azt mondta, Durmstrangban belevésték a falba, és aki hordja, azt sötét varázslónak tartják.

Draco önkéntelenül is összehúzta a szemöldökét, ami az idegen arcon még furcsábban festett, mint egyébként szokott.

– Az öreg Lovegood? – kérdezte, önkéntelenül lehalkítva a hangját. – Nem tűnik épp veszélyesnek.

– Én is ezt mondtam – felelte Harry. – De Krum nagyon komolyan vette. Majdnem nekiment az embernek.

Hermione a homlokát ráncolva figyelte a távolban álló Xenophiliust, aki éppen valakinek magyarázott lelkesen, a kezét széles mozdulatokkal lengetve, a jelvény minden mozdulatnál megcsillant a fáklyák fényében.

– Ismerős ez a jel – mondta lassan Hermione. – Csak nem jut eszembe, honnan.

A társaság újra szétszéledt, mindenki beszélgetett. Hermione és Draco közel maradtak egymáshoz, a fiú legszívesebben felkérte volna táncolni a lányt, de valahogy nem tűnt jónak az időpont. Hermione hosszú időre a gondolataiba révedt, és legszívesebben egy könyvben vagy akár többen keresett volna magának választ a kérdéseire.

– Még mindig azon a jelen gondolkodsz? – kérdezte a varázsló.

– Igen – felelte a boszorkány. – Nem megy ki a fejemből. Te mit tudsz Grindelwaldról?

– Amit mindenki a csokibékáról. Dumbledore legyőzte – jegyezte meg vigyorogva a fiú, mire Hermione csak megforgatta a szemét. – Apám mesélt történeteket, hogy milyen nagy manipulátor volt. És a Drumstrang nem lenne ma olyan, ha ő nem lett volna ott. Anyának így adott még egy okot, hogy ne küldjenek oda.

Mielőtt folytathatták volna a levegő megremegett körülöttük.

Aztán a távolból, a kert túlsó végéből, egy ezüstös patrónus villant fel a levegőben. Ezüstös teste szinte áttetszőnek tűnt a délutáni fényben, mancsai nem értek a földhöz, mégis olyan határozottan állt a násznép között, mintha valódi állat volna. A beszélgetések egyenként haltak el, mígnem az egész kertre olyan csend borult, amelyben szinte hallani lehetett a döbbent emberek lélegzetvételét.

Nem holmi apró, bizonytalan fényfolt volt, hanem hatalmas, hiúz alakú alak, amely átsuhant a táncoló párok feje fölött. A zene elnémult, és amikor megszólalt, a hangja mély volt és nyugodt – Kingsley Shacklebolt hangja –, mégis olyan súllyal ereszkedett a kertre, hogy a zene azonnal elhalt, a nevetés megfagyott a levegőben.

– A Mágiaügyi Minisztérium elbukott. Scrimgeour halott. Jönnek.

Egy pillanatig senki sem mozdult. Először döbbent hangok hangzottak fel a pattanásig feszült helyzetben.

– Mi?! Ez komoly?

– Mit mondott?! Ezt nem hiszem el.

– Mindenki befelé!

– Irány a kandalló, most!

– HOL VAN RON?!

Az első átok valahonnan a kert széléről érkezett. Vörös fény villant fel a fák között, majd egy másik, zöldesfehér sugár csapódott egy asztalba. A fa szilánkokra robbant, tányérok és poharak repültek szerteszét.

Aztán sikoltás hasított a csendbe, és a kert szélén fekete köpenyes alakok kezdtek felbukkanni a semmiből.

Hermione összerezzent. A következő pillanatban Draco már a kezét fogta, és rohanni kezdtek. A varázsló mindkettejükre erős Protegót varázsolt. A lány nem kérdezett semmit. Nem mondta, hogy fussanak. Egyszerűen megragadta, és mindketten ösztönösen tudták, hogy most jött el a menekülés ideje.

– Hermione!

A lány felé fordult.

Draco arca elsápadt, de a tekintete tiszta volt. A szeme azonnal a tömegen siklott végig, felmérve a helyzetet. Az esküvői vendégek minden irányba menekültek. Néhányan pálcát rántottak, mások az asztalok mögé próbáltak húzódni. Valaki sírva kiabált az anyja után.

Újabb átok süvített el mellettük.

– LE!

Draco lerántotta Hermionét. A fény a fejük fölött csapódott egy bokorba, amely azonnal lángra kapott.

– Mennünk kell – mondta Hermione.

A saját hangját alig hallotta a zajban.
– Tudom.

– Most! Azonnal.

Draco megszorította a kezét.
– Hol van, Potter?

Hermione idegesen körbefordult.
– Harry!

Semmi. A tömeg összezárult előttük. Egy nő nekik rohant, Hermione félrelépett előle, Draco pedig a vállánál fogva húzta vissza, amikor egy újabb átok csapódott a földbe.

– Harry!

– Hermione!

A hang végre eljutott hozzájuk.

Harry néhány méterrel arrébb állt, a tömegen túl. Pálca volt a kezében, arcán ugyanaz a döbbenet, mint mindenki másén, de már látszott rajta, hogy pontosan érti, mit jelentett Kingsley üzenete.

Hermione nem gondolkodott, Továbbra is Draco kezét szorongat, és átvágott a tömegen.

– Harry! – Megragadta a fiú kezét. – Mennünk kell!

– Tudom, de Ron…. – Harry hátrapillantott. – Hol van Ron?

A boszorkány szíve összeszorult, és hevesen dobogott. Ez nem volt a tervben, hogy így és ilyen hamar kell elmenniük innen.

– Nem tudom.

– Ő itt volt – mondta Harry. – Az előbb még itt volt.

– Akkor keressük meg!

Draco közelebb lépett hozzájuk.
– Nincs időnk. Ha nem találjuk, akkor nélküle kell elmennünk…

Harry ránézett, olyan gyűlölettel, ahogy csak ő tudott nézni.
– Ron nélkül nem megyünk.

– Ha maradunk, lehet, hogy egyikünk sem megy sehová – felelte Draco élesen. – Már élesítik a hoppanálásgátlókat. Alig maradt időnk.

– Nem megyek el a barátom nélkül.

– Legyen eszed, Potter.

– Mondom, hogy nem.

– Három percünk van, hogy megtaláljuk Weasley-t.

Újabb robbanás rázta meg a kertet.

A föld is beleremegett.

A levegő megtelt füsttel és szikrákkal. A vendégek egy része már eltűnt a házban, mások a kert távolabbi része felé futottak. Valaki pajzsbűbájt vont maga köré, miközben két halálfaló-szerű alak tűnt fel a fák között.

Hermione kétségbeesetten nézett körbe.

– Ron!

– Ron!

Harry is kiáltott.
– RON!

A válasz elveszett a káoszban.

Aztán Draco meglátta.
– Ott!

A kert másik végén egy alak állt egy feldőlt asztal mögül Ron lefegyverző átkokat szórt. Éppen egy átkot hárított, amely úgy pattant le róla, hogy a mögötte álló bokor felét kiirtotta.

– Ron!

Harry megindult, de hárman így kézen fogva nehezen haladtak előre. Végül Draco volt gyorsabb és közelebb. Kikerültek két menekülő ember között, majd amikor Ron végre észrevette őket, a mardekáros durván megragadta a karját.

– Gyerünk!

– Ne rángass már! – kiáltotta Ron.

A négyesük végre egy helyre került. Hermione Harry kezét továbbra sem engedte el. Draco egyik kezével Ron karját fogta, a másikkal a lányét fogta.

– És most hová? – kérdezte Ron.

Hermione nem válaszolt.

Körülnézett.

A kert mindenütt füstölt. A fehér abroszok lángoltak. Az esküvői virágok szétszóródtak a földön, rózsaszirmok keveredtek az összetört poharak csillogó darabjaival. Az imént még nevető emberek most sikoltozva menekültek. A világ egy pillanat alatt háborús övezetté vált, minden tönkrement egyetlen pillanat alatt.

– Készüljetek! Hoppanálunk.

– Hermione, biztos, hogy…

– Igen!

Harry ránézett. A lány arcán most már nyoma sem volt a bizonytalanságnak. Csak elszántság. Erősen összekulcsolta az ujjait a lányéval.

– Fogjátok szorosan egymást.

Draco erősen megszorította a boszorkány kezét. Eszében sem volt elengedni, és még mindig erősen markolta Ron karját, akivel undorodó arckifejezést váltottak egymással.

Hermione mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Nem akart arra gondolni, hogy soha nem hoppanált még ennyi emberrel, nem akart arra gondolni, hogy valaki esetleg követheti őket, nem akart arra sem gondolni, hogy bármelyikük megsérülhet. Miközben egy újabb átok süvített feléjük, de célt tévesztett, felkészült a hoppanálásra.

– Most!

A világ összerándult körülöttük. A kert, a füst, a kiabálás, az égő asztalok és az ezüstös hiúz utolsó emléke egyetlen pillanatba sűrűsödött.

Hermione gyomra megemelkedett. A talaj eltűnt a lábuk alól.

És aztán… eltűntek.

Az esküvői sátor mögött már csak a kavargó füst és a szétszóródott rózsaszirmok maradtak.

hozzászólások: 0