41. fejezet
Grimmauld tér

A hoppanálás olyan erővel rántotta össze őket, hogy Hermione egy pillanatra azt sem tudta, melyik irányban van fent és melyik lent. Megrémült a saját erejétől, és a mágia hullámától, ami vitte őket ki tudja hová. A boszorkánynak csak az volt a terve, hogy minél előbb elmenjenek onnan, és megmentse mind a három fiút.

A következő másodpercben azonban a talpa kemény kövezeten csapódott a földhöz. Nagyon is kemény volt a vékony cipő alatt.

Megérkeztek.

Hermione térde megbicsaklott, és csak azért nem esett el, mert Harry még mindig szorosan fogta a kezét. Draco a másik oldalán kapta el, miközben Ron előrebukott néhány lépést, aztán nekidőlt egy közeli korlátnak, amikor a mardekáros undorodva elengedte a karját.

Egyetlen pillanatig egyikük sem szólalt meg.

Csak ziháltak.

Hermione még mindig lehunyta a szemét.

A fejében ott visszhangzott a hoppanálás recsegő, szorító érzése, a gyomra forgott, a mellkasa pedig olyan hevesen emelkedett, mintha futott volna. Hallotta a többiek kapkodó lélegzetét, Harry káromkodását, Ron köhögését.

Aztán meghallotta a várost.

Dudák.

Autóbuszok tompa morajlása.

Fékező gumik csikorgása.

Emberek zsibongása. Sokan voltak. Rengetegen.

Nevetés. Hangos beszélgetések. Kiabálás. Összemosódó ember hangok.

Zene.

Egy távoli rendőrsziréna.

Hermione lassan kinyitotta a szemét, és körülnézett. Pontosan tudta hol vannak. A Piccadilly Circus neonfényei vakítóan ragyogtak fölöttük.

A hatalmas reklámkijelzők egymásba olvadó fénye kékes-fehéren és vörösen világította meg az épületek homlokzatát. A tér közepén hömpölygött a forgalom, az emeletes buszok vörös tömbökként haladtak az autók között, a taxik sárgás fényei pedig végigcsúsztak az úttesten.

Londonban voltak.

Itt senki nem tudta, hogy néhány mérfölddel odébb egy esküvő vált csatatérré, hogy a Mágiaügyi Minisztérium elesett és Scrimgeour miniszter halott. És Voldemort emberei vadásznak rájuk.

A muglik egyszerűen élték tovább az életüket, mintha mi sem történt volna. Ugyanabban a boldog tudatlanságban, mint eddig.

Egy fiatal pár nevetve haladt el mellettük, a nő kezében egy virágcsokorral. Egy férfi a telefonjába beszélt, miközben majdnem nekiment Ronnak, aki méltatlankodva bemutatott neki. Harry pedig visszahúzta a felbőszült barátját, hogy ne átkozza meg a muglit. Egy turistacsoport fényképezte a hatalmas világító reklámokat, egyikük pedig lelkesen mutatott a tér közepén álló szobor felé.

Senki sem nézett rájuk különösebben. Hermione ettől valami furcsa, szinte fájdalmas érzést kerítette hatalmába, mintha két különböző világ csúszott volna egymás mellé. Az egyikben az imént még esküvői zene szólt, fehér abroszok és virágok között nevettek az emberek. A másikban most már háború kezdődött, amiről senki sem tudta mikor lesz vége.

Draco még mindig a kezét fogta. Talán ő volt az egyetlen, aki biztos pont volt ebben a rémes káoszban, ami mindegyikükben kavargott. Legszívesebben Hermione hozzá bújt volna, és csak hallgatta volna a szívverését. De sem a hely, sem az idő nem volt erre alkalmas. A fiatal varázsló már éppen nyitott volna a száját, hogy megnyugtassa a fehérré vált arcú boszorkát, amikor megzavarták őket.

– Azt hiszem… – Ron zihált. – Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek.

– Ha lehányod Hermionét vagy engem, akkor megátkozlak – morogta Draco. – Hagyj egy kis teret neki basszus, most hoppanálta át velünk fél Angliát. Merlinre… Annyi eszed sincsen, mint egy frissen kikelt kelta tündérmanónak.

– Bocs, csak… – Aztán Ron végül elfordult tőlük.

Harry a boszorkányra nézett.
– Jól vagy?

– Igen, igen – bólogatott a lány. – Minden rendben van. Csak egy kicsit megviselt a hoppanálás.

Draco végül csak annyit tett, hogy egy kicsit közelebb húzta magához a lányt, és átölelte a derekát.

– Hol vagyunk? – kérdezte Ron, miután megtörölte a száját.

Hermione végre elengedte Draco kezét, aztán körbenézett.
– Piccadilly Circus.

Draco körbefordult, majd varázslatokat bűvölt magukra. Az arcán még mindig ott ült a döbbenet, de már egészen másfajta figyelem uralta. Ösztönösen végigmérte a környezetüket: kijáratok, mellékutcák, tömeg, járművek, épületek.

– Mit csinálsz, Malfoy?

– Később megköszönöd, Weasley.

– Muglik között vagyunk – mondta Ron.

– Igen. És jó lenne, ha minél kevesebben vennének észre minket. Ezért kellenek a bűbájok, tudod? – rivallt rá úgy, mint egy engedetlen gyerekre a mardekáros.

– Jó. Nem vagyok gyerek.

– Akkor ne menj az idegeimre.

– Hagyjátok abba – szólalt meg Harry, aki hasonlóan ideges volt, mint a többiek. – Nem lehetne, hogy koncentráljunk másra? Itt vagyunk Londonban. Csak mi. Elmenekültünk, a többiekről semmit sem tudunk. Mi lenne, ha megpróbálnánk kevésbé idiótán viselkedni?

Hermione ránézett a mardekárosra, majd a két griffendéles társára.
– Szerintem induljunk. Át kell valahol öltöznünk. Keresünk itt valahol egy helyet.

Draco hangja halk volt.
– Menjünk! Ha üldöznek bennünket, itt legalább nem lesz könnyű megtalálniuk minket. Annyi itt az ember, hogy képtelenség bárkit is kiszúrni.

Azzal mind a hárman sebes léptekkel elindultak Hermione után, aki láthatóan ismerte az utat, vagyis elég magabiztos volt ahhoz, hogy vezesse őket. A fiúk pedig követték.

Ron felnézett a fényreklámokra, ami egy hosszú pillanatig lenyűgözték. Elképesztőnek találta, hogy a muglik mire képesek, de nem volt itt az ideje a kérdéseknek vagy további csodálkozásoknak.

– Megtalálni? Engem az is érdekelne, hogy egyáltalán hogyan fogunk innen kijutni – szólalt meg Ron. – Ebben az átkozott tömegben alig lehet haladni.

– Gyalog – mondta Harry. – Más lehetőségünk egyelőre nincsen.

Ron ránézett.
– Gyalog? Ne már. Hoppanáljunk megint.

– Nem használhatjuk a varázslatot megint – felelte Draco. – Minél több nyomot hagyunk, annál jobban be tudnak mérni minket. Szerencsére az esküvőről sokan hoppanálva menekültek. Évekbe telne, ha azokon a nyomokon indulnának el, hacsak nincs valakinek vak szerencséje. Akkor viszont bajban vagyunk.

Hermione bólintott.
– Valóban nem jó ötlet a hoppanálás. Ha a Minisztérium tényleg elesett, akkor minden közlekedési és hoppanálási útvonalat figyelhetnek.

– Persze, biztosan így van – szólalt meg beletörődve Ron.

– Majd’ leszakad a karom annyira éget a jelzés – morogta Draco. – Úgyhogy biztosan történik valamit.

Egy pillanatra csend lett, miközben hosszú léptekkel haladtak előre. Aztán Hermione tekintete megakadt saját magán. Az esküvőn viselt ruhája borzalmas állapotban volt. A szoknya szélén sár és fűfoltok voltak. Az egyik ujja elszakadt. A hajából virágok és apró levelek lógtak. A ruhája szinte nevetségesen kirívónak tűnt a Piccadilly Circus esti forgatagában.

Harry sem festett jobban. Ron pedig úgy nézett ki, mintha szó szerint átverekedte volna magát egy sövényen. Draco volt az egyetlen, aki első pillantásra kevésbé tűnt oda nem illőnek, bár a talárján jól látszottak a harc nyomai.

Ron követte Hermione tekintetét.
– Nos… – mondta rekedten és szarkasztikusan. – Legalább feltűnésmentesek vagyunk. Basszus, semmit sem hoztam magammal.

Hermione majdnem felnevetett.
– Nyugi, nálam van minden, ami kell. Ez egy tértágítóval átalakított táska – mutatta fel a gyöngyökkel díszített táskát. – Mindent bepakoltam. Úgyhogy mindenünk megvan. Sőt, ami azt illeti sokkal több minden, mint amire most egyből szükségünk lenne.

A nevetés azonban elakadt. Mert hirtelen eszébe jutott kiket hagytak hátra, és ahogy mindent tönkretett egyetlen partrónus üzenet.

Hermione összeszorította a szemét.
– Siessünk.

Draco ránézett, majd menet közben összekulcsolta vele a kezét.
– Hermione. Biztos…

– Mennünk kell. Csak… csak ne álljunk meg. – Most már nem remegett a hangja. – Minél előbb eltűnünk innen, annál jobb. Nincs idő, most semmi másra.

Harry bólintott, miközben felzárkózott Ronnal mögéjük.
– Igazad van – szólalt meg Harry.

– És hová megyünk?

Hermione körülnézett a tér körül.

A Piccadilly Circus fényei még mindig ott tükröződtek a nedves aszfalton. Az emeletes buszok egymás mögött haladtak, az emberek pedig folyamatosan áramlottak körülöttük, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy négy kimerült, sáros, esküvőből menekült fiatal áll a tér szélén.

Hermione vett egy mély levegőt.
– Először olyan helyet kell találnunk, ahol biztonságban lehetünk és átöltözhetünk.

Draco tekintete találkozott az övével. És egyikük sem mondta ki hangosan, amit mindketten tudtak. Már nem volt sok biztos menedék.

– Csak kíváncsiságból kérdezem – szólalt meg Ron. – Miért ide jöttünk?

– Csak eszembe jutott ez a környék. Szerintem biztonságosabb most a muglik között – adta meg a választ Hermione. – Ez volt hirtelen a legforgalmasabb hely, ami eszembe jutott. Sokszor jártam itt a szüleimmel… előadásokra mentünk.

– Sokan néznek. Ez zavaró.

– Azért, mert borzalmasan gomboltad be az öltönyöd – morogta Draco. – És mit foglalkozol velük? Csak néznek, aztán elfelejtenek. Tudod, bűbáj, bár szerintem egyébként is felejthető vagy, Weasley.

– Jól van, jól van – emelte fel a kezét a vörös hajú fiú. – Talán elmehetnénk a Foltozott Üstbe. Nincs messze innen, ha jól tudom.

– Nem – vágta rá Harry. – Nem jó ötlet. Erre számíthatnak. Biztos vagyok benne, hogy már most őrzik az Abszol út bejáratát.

– Csak meg akarom tudni, hogy mi történt – mondta Ron. – Nem vagyok hülye, hogy az higgyem, ott nem találnak meg minket.

– Nem, ez most kockázatos – felelte Draco, aki eddig megfeledkezett a fájdalomról a saját karjában. – Nagyon is jól tudjuk mi történt. A Tudodki átvette a hatalmat a Minisztérium felett. Vagy akarod látni a bizonyítékot is?

– Nem akarok a sápadt karodat nézni, Malfoy. Akkor csak a Grimmauld tér jöhet szóba – vetett fel Ron. – Vagy van valakinek jobb ötlete?

– Ott Piton ránk találhat – mondta Harry határozottan. – És ez pont nem hiányzik nekünk.

– Keressünk egy helyet, ahogy át tudunk öltözni – szólalt meg ismét Hermione. – Akkor megbeszéljük mit tetszünk.

– Rendben – bólogatott Harry.

Hermione még egyszer hátrapillantott a hömpölygő tömegre. A muglik tovább siettek. A reklámok tovább villogtak. A buszok tovább jártak. London tovább élt és lélegzett, miközben óvón elnyelte őket a forgatag, mintha semmi sem történt volna.

Draco még mindig szorította a kezét, nem akarta elengedni. Közben a Százfűlé-főzet hatása elmúlt, és most már saját magaként volt jelen. Az átkozott dísztalár szorította, ezért ki kellett engednie a nyakát. De az így szerzett levegő sem segített az idegességén.

Nem mentek túlságosan messzire.

Hermione úgy vezette őket, mintha minden egyes másodperc számítana – és talán valóban számított is. A Piccadilly Circus fényei mögött hamarosan keskenyebb utcákra fordultak, ahol a turisták és az esti tömeg még mindig sűrűn hömpölygött, de a reklámok vakító fénye lassan eltűnt a házak között.

– Oda – mondta Hermione.

A Rézoroszlán cégérre mutatott. Odabentről nevetés és hangos beszéd szűrődött ki. Hermione egyetlen pillantást vetett Dracóra.

– Oda – erősítette meg a fiú gondolkozás nélkül.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Ron.

– Túl sokan vannak – mondta Harry.

– Minél zsúfoltabb, annál jobb – felelte Hermione. – Menjünk át az úton.

Az utca túloldalán a régi, sötét homlokzatú kocsma ajtaja nyitva állt. A bejárat fölött egyszerű, kopott cégér lógott, amin valaha szebb napokat látott oroszlán díszelgett. Odabentről beszélgetés zaja, nevetés és poharak csörömpölése szűrődött ki.

Hermione megtorpant.
– Tökéletes.

Ron hitetlenkedve nézett rá.
– Egy kocsma?

– Pontosan. Egy igazi mugli kocsma. Ez sem másabb, mint a Foltozott Üst.

– Hermione, nem hiszem, hogy…

– Ron, nézz ránk.

Ron lenézett magára. Harry is követte a tekintetét. Draco pedig meg sem próbálta elrejteni azt a gúnyos mosolyt, amit gyakran használt. Mindannyian úgy festettek, mintha egy esküvői fotóról léptek volna ki egyenesen egy háborús övezetbe. Hermione ruhájának szegélyén sár és fűfoltok sötétlettek. Harry inge elszakadt a vállánál a hoppanálástól. Ron hajában egy apró gally ült, öltönye bizarrul félregombolva. Draco talárján pedig egy halvány égési nyom húzódott végig.

– Igaza van – mondta Draco. – Legjobb lesz, ha minél előbb megszabadulunk ezektől.

Hermione már be is ment nyitott ajtón. Odabent meleg és félhomály fogadta őket. A hely tele volt. Nem egyszerűen sokan voltak benne, hanem szó szerint zsúfolásig megtelt.

A bárpult előtt könyökök és vállak értek össze. Az asztalok között alig lehetett elférni, a pincérek tálcákkal próbáltak utat törni maguknak a vendégek között. A levegőben étel, sör, dohány és nedves kabátok szaga keveredett. Valószínűleg nem olyan régen eső is esett, ami Widra St. Capdelt elkerülte.

Tökéletes helyszín volt, hogy elvegyüljenek. Hermione szinte megkönnyebbült, és legszívesebben mindannyiuknak rendelt volna egy sört, de ezt inkább nem hangoztatta. Senki sem figyelt rájuk. Egy pillantás ide vagy oda, aztán mindenki visszatért a saját társaságához.

– Maradjunk együtt – mondta Harry halkan.

– Nem – felelte Hermione. – Ha egyszerre négyen bemegyünk egy mosdóba, az feltűnő.

Ron felvonta a szemöldökét.
– Akkor mi legyen?

Hermione gyorsan végignézett a termen.
– Kettesével megyünk.

Draco bólintott.
– És hol találkozunk?

– Hátul. A folyosón.

A boszorkány a terem túlsó végére mutatott. Egy keskeny folyosó vezetett a mosdók és egy hátsó kijárat felé.
– Ott.

Ron már indult volna, amikor Hermione megfogta a karját.
– Várj.

Aztán a táskájából előhúzott egy hátizsákot, majd még egyet és még egyet. Harry és Ron döbbenten nézett rá.

– Te ezt mikor…

– Egész nyáron erre készültünk Dracóval. Nyilván hoztam magammal váltóruhát mindenkinek. Vigyázzatok a táskákra, mert ebben túlélőkészlet van.

Harry elmosolyodott.
– Ezért szeretlek.

– Tartózkodjunk a heves érzelem kinyilvánítástól – tolta el a Harry vállát Draco. – És mellesleg ezeket a dolgokat nekem is köszönhetitek.

Hermione egy pillanatra ránézett.
– Most inkább örüljünk annak, hogy előre gondolkodtunk.

Draco halványan elmosolyodott.
– Ezt soha nem vitatnám a helyetekben. Hónapokat töltöttünk a felkészüléssel.

A boszorkány kiosztotta a hátizsákokat.
– Harry, Ron, ti először. Draco és én utánatok.

Ron a ruhákra nézett.
– És mi lesz, ha valaki meglát minket?

– Akkor – mondta Hermione szárazon –, reméljük, azt hiszi, hogy túl sokat ittunk.

A vörös hajú bólintott.
– Ez még mindig jobb, mint ha azt hinné, hogy halálfalók elől menekülünk.

Harry már el is indult a folyosó felé. Ron követte. Néhány perc múlva visszatértek. Harry egyszerű sötét nadrágot és egy kopottabb pulóvert viselt. Ron hasonlóan mugli ruhákba bújt. Mindketten annyira hétköznapinak tűntek, hogy Hermione szinte megkönnyebbült.

– Most mehettek i is – mondta Ron, miközben a fejére húzta a csuklyát.

Hermione Draco felé nézett.
– Gyere.

A folyosó végén két különálló mosdó volt. Hermione megállt az egyik előtt, Draco pedig a másik ajtajára pillantott.

– Öt perc – mondta Hermione.

– Négy – alkudozott Draco.

– Öt.

– Rendben.

Draco eltűnt az ajtó mögött. Hermione becsukta maga mögött a másikat. Gyorsan levetette a ruháját. Amikor belebújt az edzőcipőjébe érezte, hogy megkönnyebbül.

Amikor néhány perccel később újra kilépett, egészen más embernek tűnt. A koszorúslányi ruha eltűnt a feneketlen táskában. Egyszerű, sötét nadrágot, fehér pólót és egy szürke, bő szabású kabátot viselt. A haját gyorsan összefogta, és a varázspálcájával eltüntette az arcáról az esküvőn viselt smink nyomait.

Draco éppen akkor lépett ki. Ő is Átöltözött. Sötét nadrág, zöld póló és egy kabát. Hermione végignézett rajta.

– Ez jobb.

Draco lenézett magára.
– Muglinak nézek ki?

– Majdnem.

– Ez sértő.

Hermione akaratlanul is elmosolyodott.
– Egész nyáron azért nyafogtál, mert muglinak öltöztetlek és annak is néznek. – Aztán a mosolya lehervadt, és egy pillanatra szorosan becsukta a szemét.

– Minden rendben?

Hermione megrázta a fejét.
– Nem.

A fiú egy pillanatig hallgatott, aztán magához ölelte a boszorkányt.
– Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz.

A folyosó végéről hangos nevetés hallatszott. Valaki elejtett egy poharat. A kocsma élete ugyanúgy folyt tovább.

Hermione mély levegőt vett, és visszatartotta a könnyeit.
– Menjünk vissza. Jó?

– Rendben leszel?

– Persze… Minden rendben.

Draco nem szólt semmit, csak némán bólintott.

Amikor visszaléptek a bárhelyiségbe, senki sem nézett fel. Csak négy idegen. Csak négy mugli, akik betértek egy zsúfolt londoni kocsmában. Tökéletesebb nem is lehetett volna az álcájuk.

Hermione leült Harry és Ron mellé. Draco vele szemben foglalt helyet. A pincér odalépett hozzájuk.
– Mit hozhatok?

A négyükre nézett. Harry egy pillanatig tanácstalanul meredt rá.

Hermione gyorsan megszólalt:
– Négy Colát.

A pincér bólintott és elment. Ron előrehajolt.
– Ez valami üdítő?

Hermione ránézett.
– Most tényleg ez a legnagyobb problémád? Sört mégsem kérhettem.

Ron körülnézett a zsúfolt kocsmában.
– Nem. Persze, hogy nem. – A hangja elkomorult. – Csak próbálok úgy tenni, mintha nem az történt volna az előbb, amire gondolok.

Senki sem válaszolt. Az asztal alatt Hermione keze ökölbe szorult. Draco tekintete egy pillanatra találkozott az övével. Mindketten ugyanarra gondoltak. Most kezdődött csak el, amitől féltek. És arra, hogy fogalmuk sincs, mi történt a többiekkel azután, hogy eltűntek.

A kocsma körülöttük tovább zúgott.
Valaki nevetett.
Valaki énekelt.
A pult mögött poharakat mostak.
És senkit sem érdekelt, hogy a négy komor fiatal miért nem csatlakozik a többiekhez.

– Szóval? – kezdte Ron. – Akkor mi a terv?

– Minden ismert hely kizárva – szólalt meg Draco. – Mindent szigorúan őriznek, és ezek a kedvelt helyek lesznek az elsők, ahol keresni fognak. Elvégre mi csak négy gyerek vagyunk. Hova mennénk? Mugli szállodába is mehetünk.

– Mugli szálloda?

– Túlbecsülöd az anyagi lehetőségeinket – nevetett fel a boszorkány. – Minden mugli pénzemet, vagyis jelen esetben mugli pénzünket felemésztené ez a lehetőség.

– Pedig élveznénk néhány hetet a Savoyban.

– Bizonyára. Visszamehetnénk a szüleim házába – mondta Hermione. – De azt hiszem, hogy azt sem használhatnánk túl sokáig búvóhelyként. Igazság szerint nincsen túl sok védelme. Ha nem lenne kockázatos, akkor a Grimmauld térre szavaznék. Oda nem juthatnának csak úgy be.

– Mi az a Grimmauld tér? – kérdezte Draco.

– Az örökségem – felelte Harry. – A Black-család háza. A keresztapám hagyta rám. Egy ideig a Rend főhadiszállása volt, de most már…

– Nos, mivel Piton tud róla, így bármikor rajtunk üthet. Nem tartom jó ötletnek – mondta a boszorka.

– Mr. Weasley azt mondta, hogy bűbájokat helyeztek el ott, ami megakadályozza, hogy ő bemehessen oda.

– Akkor… – vont meg a vállát Hermione.

– Nem tudsz jobbat mondani – jelentette ki a fekete hajú varázsló, aki láthatóan már nagyon kimerült ebben veszekedésben. – Egyszerűen nincs már lehetőségünk.

– Jól van.

– Nos, rendben van – szólalt meg Harry fáradtan. – Menjünk a Grimmauld térre. Megkockáztatunk egy hoppanálást?

– Elég messze vagyunk az érkezi helytől – mondta Hermione. – Próbáljuk meg.

A Rézoroszlán melege és zsivaja néhány percre elnyelte őket, de Hermione képtelen volt igazán megnyugodni. Minden alkalommal, amikor kinyílt az ajtó, ösztönösen odakapta a fejét, és a kezét továbbra is a kabátja zsebében tartotta, hogy bármikor elérhesse a pálcáját. A többiek sem beszéltek sokat. Harry és Ron egymással szemben ültek, Draco pedig csendben figyelte a körülöttük lévő embereket.

– Mennünk kell – mondta végül Hermione halkan.

Nem vitatkoztak vele. Néhány perccel később már odakint voltak, és Hermione egy csendesebb mellékutcába vezette őket. A londoni forgatag lassan elmaradt mögöttük, de még mindig hallatszott a távoli forgalom zaja. Megálltak egy sötétebb kapualj mellett, Hermione pedig végignézett rajtuk.

– Fogjátok meg egymást.

Harry Ron vállát fogta, keze pedig Hermionééban volt, Draco pedig a lány karjába kapaszkodott. Hermione lehunyta a szemét, és megpróbálta kizárni a fejéből az esküvő képét, a sikolyokat, az átkokat és Kingsley patrónusának szavait. A következő pillanatban a világ összerándult körülöttük.

A hoppanálás után Hermione kissé megtántorodott, de Draco azonnal megtartotta. Harry és Ron is talpon maradtak, bár Ron egy pillanatra a térdére támaszkodott.

– Mindenki megvan? – kérdezte Hermione.

– Igen – szólt elsőnek Draco.

– Igen – felelte Harry.

Ron bólintott.
– Igen.

Hermione körülnézett. A Piccadilly Circus fényei és lármája teljesen eltűnt. A Grimmauld tér sötét és kihalt volt, a házak ablakai fekete négyszögekként meredtek rájuk. Egyetlen ember sem járt az utcán. Ahogy közelebb mentek. A 11-es és a 13-as szám közötti üres tér lassan megmozdult, a falak mintha egymásból préselődtek volna ki, és néhány másodperccel később előttük állt a Grimmauld tér 12-es számú épülete előtt.

Ron megborzongott.
– Még mindig nem szeretem ezt a helyet.

– Én sem – mondta Harry.

– Pedig tele van ősi bűbájokkal – vetette oda lazán Draco. – A Black-házak különösen jól felszereltek. Most mi van? Anyám is egy Black.

Hermione azonban már a bejárati ajtó előtt állt. Lenézett a kilincsre, majd egy pillanatra hátrapillantott a többiekre. Az esküvő óta először nem hallotta mások sikolyát, nem látta az átkok fényét, és nem kellett attól tartania, hogy valaki azonnal rájuk támad. Csak éppen ettől lett még nyomasztóbb a csend. Lassan lenyomta a kilincset. Az ajtó nyikordulva kinyílt, és a ház hideg, dohos levegője az arcukba csapott.

– Menjünk – suttogta Hermione.

A négyük közül senki sem maradt le, amikor beléptek a sötét házba. Odakint elhalt London távoli zaja, és a ház nyirkos, dohos csendje azonnal köréjük fonódott. Harry becsukta az ajtót, Hermione pedig már nyúlt is a pálcája után.

– Ne mozduljatok – mondta. – Előbb meg kell néznünk, hogy minden védőbűbáj még működik-e.

A bejárat körül egymásba fonódó varázslatok húzódtak, némelyik szinte láthatatlanul, mások halványan felizzva Hermione pálcájának fényében. Egyenként ellenőrizte őket, majd a régebbi, veszélyesebb bűbájokhoz Harry segítségével közelebb léptek. Nem lehettek biztosak benne, hogy a Minisztérium bukása után bármi változott-e a ház védelmén.

Amikor végül Hermione leengedte a pálcáját, Harry kifújta a levegőt.
– Úgy tűnik, rendben van.

– Egyelőre – tette hozzá Draco.

Alig mondta ki, amikor a sötét előszobában felharsant egy rikácsoló női hang.

– FÉRGEK! SENKI SEM JÖHET BE IDE! TAKARODJATOK A HÁZAMBÓL!

Mrs. Black portréja felriadt, és azonnal olyan hangosan kezdett ordítani, hogy a falak is beleremegtek. Ron összerezzent.

– Ezt már hiányoltam.

Hermione és Harry egyszerre kapták elő a pálcájukat. Draco azonban már a függöny felé indult.

– Én intézem.

– Draco…

– Ha tovább ordít, akkor leveszlek a falról és elégetlek. – Egyetlen mozdulattal rántotta félre a függönyt, Hermione pedig mellé lépett, és egy gyors bűbájjal elnémította a portrét. Mrs. Black szája továbbra is tátogott, arca vörösödött a dühtől, de végre egyetlen hang sem jött ki belőle. – Sokkal jobb – mondta Draco, és visszatette a pálcáját.

Miután csend lett. Harry a fejéhez kapott, mintha valami erő most csapott volna le rá egy látomás képében. Felfordult a gyomra, szédelgett, és egyszerűen forgott körülötte a világ. A fejében Voldemort haragos hangja zengett, ami betöltötte az elméjét. Egyszerre volt fájdalmas és kegyetlen. A következő pillanatban a halántékához kapott.

– Harry? – kérdezte Hermione. – A sebhelyed?

– Megint érzed?

Harry összeszorította a szemét, és képtelen volt válaszolni. A fájdalom hirtelen tört rá, élesen és mélyen, mintha valaki belülről próbálná szétfeszíteni a koponyáját. A Voldemorttal való kapcsolat ismét megnyílt előtte. Érezte a dühét, a gyűlöletét, a vad, türelmetlen indulatot, amely olyan erővel tört át rajta, hogy alig kapott levegőt.

– Ő az – nyögte ki zihálva. – Dühös. Nagyon dühös.

– Most is hallod?

– Egy ideje nem hallottam – felelte kínlódva a fiú. – Csak akkor, amikor dühös. Mindjárt… mindjárt elmúlik…

Ron közelebb lépett.
– Harry, használd az okklumenciát!

– Zárd el az elméd! – tette hozzá Hermione. – Ne engedd be!

Harry felnézett rájuk, és a fájdalom mögött már harag is villant a szemében.
– Azt hiszitek, nem próbálom?! Bassza meg! Ez nem megy.

– Akkor próbáld meg keményebben! – csattant fel Ron. – Szerintem meg tudod csinálni, hiszen annyit gyakoroltad.

– El kell zárnod az emlékeidet, Harry – mondta Hermione. – Tudod, hogyan kell.

Harry ökölbe szorította a kezét.
– Nem tudom csak úgy eltüntetni!

– De igen, Harry…

– Nem!

A hangja visszaverődött a sötét előszobában. Draco eddig hallgatott, de most közéjük lépett.
– Elég – szólalt meg hangosan. – Hagyjátok már békén! Ezzel nem segítetek neki.

Hermione ránézett, majd a dühös és meglepett volt egyszerre.
– Draco…

– Nem, Hermione. Potternek igaza van. Addig nem tud semmit sem csinálni, amíg meg nem nyugszik.

Harry meglepetten nézett rá. Egyszerűen fogalma sem volt arról, hogy a varázsló most miért áll ki mellette. Draco arca komoly maradt.

– Az okklumencia nem egy rohadt kapcsoló. Nem lehet egyszerűen megnyomni, amikor szükséged van rá, aztán kikapcsolni, amikor már nincs rá szükséged. Főleg nem akkor, amikor az ember fájdalomtól alig lát. A falat folyamatosan építeni kell, készenlétben tartani, és felhúzni, amikor szükséges. Ez nem megy úgy, hogy ideges, fáradt és mittudomén… Csak nézzetek rá. Nézetek ránk.

Ron elhallgatott.
Draco Harryre pillantott.

– Hagyd, hogy elmúljon. Ne küzdj vele görcsösen. Akkor nem fog annyira fájni – mondta együttérzően a mardekáros.

Harry még mindig a halántékát szorította, de néhány másodperc múlva lassan felengedett a teste. A kapcsolat elhalványult. A fájdalom nem múlt el teljesen, de már nem szaggatta annyira a fejét.

– Köszönöm – mondta Hermione halkan.

Draco csak bólintott, aztán megvonta a vállát. Harry ekkor újra megszólalt, kissé rekedten.
– Volde…

A mardekáros azonnal megállította:
– Ne.

Harry dühösen nézett rá.
– Miért?

– Mert a név tabu.

Ron közben megborzongott a szótól. Harry arca megfeszült, és nem értette, hogy miről van szó.

– Ha félsz a névtől…

– Baromság! Figyelj rám! – Közben Draco egy kicsit közelebb lépett. – Ezt már elmondtam neked, Potter. Ha kimondod, bemérnek. A tabu jelzi a nevet kimondó ember helyedet azoknak, akik vadásznak rád. Most pedig pontosan azt nem akarjuk, hogy tudják, hol vagyunk. Ne ragassz a hátunkra céltáblát.

Ron lassan bólintott, majd megköszörülte a torkát.
– Igaza van. Ezért nem merik sokan kimondani a nevét. Mert félnek, hogy elmegy értük.

Harry lehajtotta a fejét. Egy pillanatig úgy tűnt, újra vitatkozni fog, de végül csak becsukta a szemét.
– Rendben.

A vörös hajú fiú leült a lépcső alsó fokára.
– Akkor legalább tudjuk, hogy működik a kapcsolat köztetek – felelte végül. – De amíg nem tudja hol vagyunk, addig biztonságban vagyunk.

Hermione éppen válaszolni akart, amikor halvány ezüstös fény jelent meg a lépcsőfordulóban. Mindannyian felkapták a fejüket. Egy menyét alakja bontakozott ki előttük, majd gyorsan Mr. Weasley hangja csendült fel a házban.

– A család jól van. Ne válaszolj! Figyelnek minket.

Ron felállt, de az ezüstös menyét egy pillanatig még ott lebegett, aztán lassan szétfoszlott a levegőben. Erre ő mozdulatlanul állt. Hermione odalépett hozzá, és megszorította a karját.

– Hallottad. Jól vannak.

Ron bólintott, de a szeme megtelt könnyel, amit próbált palástolni.
– Megnézem, hogy hol tudunk aludni.

– Ron.

– Minden rendben.

Harry lehajtotta a fejét. Draco pedig csendben becsukta mögöttük a bejárati ajtóhoz vezető folyosót. A ház ismét elcsendesedett. Csak Mrs. Black portréjának néma, dühödt tátogása látszott a sötét falon. Most már mind a négyen tudták, hogy valóban nincs hová visszamenniük. Egy idő után egyikük sem tudott már mit kezdeni a csenddel a házban.

Harry felment az emeletre, hogy átnézze a szobákat, Ron pedig valami ennivaló után kezdett kutatni a konyhában, aztán valószínű csatlakozott a barátjához. Draco is elment valamerre, hogy felfedezze az alsó szintet. Hermione egy ideig a nappaliban maradt, aztán ő is elindult megkeresni Dracót. A ház sötét és nyomasztó volt, de most, hogy egyelőre biztonságban érezték magukat, feltűnt, milyen hatalmas is az épület. A folyosók egymásba nyíltak, régi ajtók mögött újabb szobák rejtőztek, a falakon pedig mindenütt a Black család múltjának nyomai sorakoztak.

Hermione végül az egyik ajtó mögött találta meg Dracót. A falakat szinte teljes egészében egy hatalmas, régi faliszőnyeg borította, amelyen aranyszínű fonállal egy családfa rajzolódott ki. Közelebb lépett. A fiú a faliszőnyeg előtt állt, háttal neki.

– Téged kerestelek – mondta Hermione.

Draco megfordult.
– Engem?

– Csak… eltűntél.

– Szükségem volt egy kis csendre – felelte kedvesen a fiú, majd kinyújtotta a kezét a lány felé.

Hermione elfogadta, majd belesimult egy pillanatra az ölelésébe, aztán engedte a varázslót és a faliszőnyegre nézett. Draco néhány pillanatig nem szólt, majd végignézett családfája Black ágán.

– Nézd. Itt vagyok fent.

Hermione közelebb hajolt.

A név ott állt, a Black család többi neve között. Draco Malfoy. Alatta egy vékony, aranyszínű vonal húzódott, amely Narcissa nevéhez vezetett, onnan pedig tovább a családfa régebbi ágaihoz.

– A nemes és nagy múltú Black család – mondta Hermione.

– Nem is ismertem őket igazán – felelte Draco. – Anyám testvéreit egyáltalán nem is ismerem. Bella nénémmel persze találkoztam személyesen, de… Andromeda csak egy név a falon. – Draco halványan elmosolyodott. – Ez a családom. Ennél pontosabb ábrázolást nehéz lenne találni.

Hermione végignézett a neveken, de nem kérdezett többet. Néhány másodpercig csak álltak egymás mellett, aztán már éppen megcsókolták volna egymást, amikor hirtelen hangos kiabálás hallatszott az emeletről.

– MEGVAN!

Mindketten összerezzentek. Aztán nevetve megcsóválták a fejüket.

– Kinyírom Weasley-t – morogta Draco, de mégis közelebb húzta magához, és egy gyors csókot nyomott a Hermione szájára. – Egyetlen egy szabad percünk sem lehet.

– Később – ígérte.

Ron hangja újra felharsant.

– MOST MÁR TUDOM, KI R.A.B.! MINDENKI AZ EMELETRE.

Hermione és Draco egyszerre néztek az ajtó felé. A következő pillanatban a boszorkány már rohant is kifelé. A varázsló egyetlen szó nélkül követte.

Hamarosan mindannyian egy erős karistolásokkal ellátott ajtó előtt álltak meg, amin egy cirkalmas betűkkel írt táblát tettek.

Regulus Arcturus Black
kifejezett engedélye nélkül
BELÉPNI TILOS

– Ő Sirius öccse – mutatott Ron a táblára. – Végig itt volt.

– Milyen bizalomgerjesztő a felirat – morogta Draco.

– Akkor menj be te elsőnek – lökött rajta Ron egyet, mire a fiú előre lendült, és ezzel együtt kinyitotta az ajtót is, már éppen visszavágott volna, amikor Hermione megjelent, majd a két varázsló visszavonulót fújt.

Az ajtó mögött pedig egy pillanat alatt feltárult Regulus Black szobája.

– Azta… – szaladt ki Harry száján. – Itt valaki nagyon… mardekáros.

Hermione a küszöbön állva végignézett a helyiségen. A szoba első pillantásra annyira jellegzetesen mardekáros volt, hogy szinte képtelenségnek tűnt, hogy valaki ennyire komolyan vegye a háza iránti rajongást. A falakat sötétzöld és ezüst zászlók díszítették, a baldachinos ágy mellett ugyanilyen színű takaró hevert, az íróasztal fölött pedig a Mardekár címere függött. Még a könyvek gerincén és a polcokon sorakozó apró tárgyakon is visszaköszönt a két házszín.

Ron lassan beljebb lépett.
– Merlinre. Ez még Malfoyénál is rosszabb.

Draco sértetten nézett rá.
– Ezt kikérem magamnak. És mikor voltál a szobámban, Weasley? Bár nekem nincsen ennyi mardekáros zászlóm, és nem minden zöld-ezüst.

– Hümm…

– Nem volt rá szükségem. Mindenki tudta, melyik házba kerülök.

– Jaja, nem is volt kérdés – húzta el a száját Ron.

Harry elvigyorodott, Hermione pedig a fejét csóválta, de már az íróasztal felé indult. Mindenhol rendezett sorba Voldemortról szóló kivágott Reggeli Próféta cikkek sorakoztak.

– Rajongott a Tudodkiért.

– Ilyened is van, Malfoy? – kérdezte Ron.

– Elmész a francba, Weasley – jött a válasz Dracótól. – Remélem, hogy te mindennap fényesíted a szeretem Dumbledore érméidet.

– Hagyjátok abba, fiúk! – mondta Hermione, aztán folytatta a körbenézést.

A felületet vastag porréteg borította, néhány könyv ferdén hevert egymáson, mintha évtizedek óta senki sem nyúlt volna hozzájuk. Aztán valami megakadt a szemén. Egy fénykép. Hermione óvatosan felemelte. A képen egy fiatal fiú állt, sötét hajjal, büszke tartással, mellén pedig jól láthatóan ott díszelgett a Mardekár jelvénye. A háttérben a kviddicspálya volt kivehető.

– Nézzétek! – szólt a többieknek.

Harry és Ron odaléptek hozzá, Draco pedig Hermione válla fölött pillantott a képre. A hunyorogva nézte az fiatal varázslót, aki kihúzta magát, miközben fotózták a kviddicscsapatot.

– Fogó volt – vágták rá egyszerre a fiúk. Mindannyian egymásra néztek. A felismerés néhány másodpercig ott lebegett közöttük, amitől fintorogva néztek egymásra, de senki nem mondta ki, mire gondol. Ron Hermione kezéből kivette a fényképet, és közelebb tartotta magához.

– Honnan tudjátok? – kérdezte Hermione, mire egy hasonlóan egységes lesajnáló pillantás volt a jutalma.

– Az első sorban ül – felelte Harry.

– Vékony, tökéletes fogó alkat – folytatta Ron.

– Hetes van a mezén – adott hozzá még egy információt Draco.

– Szóval Regulus Black fogó volt – állapította meg a megmásíthatatlan tényt a boszorkány. – Ez megmagyarázza a rengeteg kviddicsreklikviát.

– Nézzünk körül.

Tovább kutattak. Harry a könyvespolcokat nézte át, Ron a fiókokat húzogatta ki egymás után, Draco pedig a szoba másik oldalán álló szekrényt vizsgálta. Hermione közben újra és újra visszatért az asztalhoz. Valami nem hagyta nyugodni. A falakon ott voltak a Black család címerével ellátott tárgyak, a Mardekárhoz kapcsolódó emlékek, a kviddicsfotók. Minden azt sugallta, hogy Regulus büszke volt arra, amit a családja és a háza jelentett.

Aztán Hermione tekintete megállapodott egy kis üres helyen az asztal egyik sarkában. Mintha ott korábban valami fontos tárgy állt volna. A lány lassan kiegyenesedett.

– Várjatok.

A többiek felnéztek.

– Mi van? – kérdezte Harry.

– A medál – felelte a boszorkány. – Hát persze. Regulus Black lopta el medált. Minden egybevág. Emlékeztek, hogy találtunk itt tavaly egy medált, amit senki sem tudott kinyitni? És akkor Dracóval megláttuk Mundungust, ahogy a Black házból lopott dolgokat árulja. – Regulus Arcturus Black – suttogta Hermione. – R. A. B.

Draco azonban tovább figyelte az egyik képet, ahol Regulus a szüleivel volt. Itt már jobban látszottak a vonásai. Valami megváltozott az arcán. Felismerte a fiatalabb varázslót

– Ő az – mondta, majd Hermione felé fordult. – Láttam őt apám merengőjében. Őt adta át a naplót apámnak, Bellatrixnak pedig a kelyhet. A másik két horcruxot.

A szobára súlyos csend telepedett. Hermione lassan az asztalon fekvő fényképre nézett. A fiatal Regulus mosolygott rajta, büszkén, mardekárzöldben, még fogalmuk sem volt arról, milyen útra fog lépni.

– Akkor nemcsak a medált lopta el – mondta Hermione halkan. – Hanem tudta, hogy azok micsodák.

Harry a fényképre meredt.
– És mindvégig itt volt. Ezt nem hiszem el.

Ron lassan körbenézett a szobában.
– Akkor talán itt hagyta a választ is.

– De talán ismerünk valakit, aki még több válasszal szolgálhat – szólalt meg Hermione.

– Kicsodát? – kérdezte értetlenül Ron.

– Sipor.

Erre a lehetőségre Harry és Ron egyszerre nyögtek fel. Dracónak fogalma sem volt róla, hogy kicsoda Sipor, de a nevéből ítélve biztosan egy házimanó volt.

A következő fél órában maga a káosz testesült meg. A hívásra megjelent a manó, aki Potter parancsára mindent elmondott, amit Regulusról tudniuk kellett. Némi szembesítés és a medálok felmutatása után. Draco csendben hallgatta a történetet, és most már egy egészen más kép alakult ki benne, mint amit eddig gondolt. Furcsamódon együtt tudott vele érezni. A fiú, akibe a Black család minden bizalmát fektette, aki elhitt mindent, amit mondanak neki, de végül megtalálta Voldemort szörnyű titkát, és igyekezett megállítani, amiért végül az életével fizetett ezért.

Közben Sipor többször megpróbálta megbüntetni magát, amit Hermione hevesen ellenzett, mire még hevesebb vita alakult ki, hogy a manónak ne hagyják, hogy kárt tegyen magában.

– Sipor rossz volt, Sipor rossz volt – óbégatott a manó, miközben a fejét a falba verte. – Nem teljesítettem gazdám parancsát. Siport nem semmisítette meg a medált.

– Harry, mondd meg neki, hogy hagyja abba!

– Sipor! Elég volt! – üvöltötte a feketehajú varázsló.

Aztán csend lett a helyiségben.

– Sipor – szólalt meg Draco. – Tudod ki vagyok én?

– Cissy kisasszony fia. Draco Lucius Malfoy.

– Én semmisítettem meg a medált. Látod? – folytatta a tejfölszőke mágus, miközben elkérte Harrytől a megsemmisített horcruxot, ami heves döbbenetet váltott ki Siporból. – A lekötelezettem vagy.

A manó már térde borult volna, amikor Draco megállította.

– Az ifjú mester bármit kérhet Siportól. Sipor boldogan teljesíti, amit csak kér.

Draco intett a többieknek, hogy meg se próbáljanak megszólalni. Feszült csend honolt a szobában.

– Menj el a Szent Mungóba, és hozd el Bellatix némén egy hajtincsét és a pálcáját úgy, hogy ne vegyenek észte – adta meg a manónak az egyértelmű utasítást. – Nem beszélhetsz rólam senkinek. Megértetted?

– Sipor megteszi, Sipor megteszi – bólogatott hevesen az öreg manó. – Sipor érti, Sipor érti.

Harry időközben a kezében tartott medálra nézett, ami a hamis horcrux volt. Ránézett a könnyes arcú manóra, akinél szánalmasabbat nem látott az egész életében.

– Tessék – nyújtotta fel a hamis horcuxot. – Ez Regulusé volt. Legyen innentől a tiéd.

Sipor keservesen zokogás közben szorította magához a számára annyira értékes tárgyat, amit aztán a nyakába akasztott, és elrejtett a mocskos párnahuzat alá, amit viselt, aztán heves ígértek közepette bizonygatta a hűségét, és dehoppanált a Szent Mungóba.

Draco mélyen felsóhajtott, aztán megdörgölte az arcát, majd találkozott a tekintete a többiekével.

– Most mit csináltam?

– Semmit. Ez egy meglepően okos döntés volt tőled – mondta Harry.

– Végül is igen – mosolyodott el Draco. – A Gringottsba nem tud betörni nekünk és ellopni, de a Szent Mungóba simán bejut és kijut anélkül, hogy bárki meglátná. Nekünk pedig oda nem kell betörnünk.

– Mégis hogyan jut be egy olyan helyre, ahova mi nem tudunk hoppanálni? – kérdezte a fekete hajú mágus.

– Manómágia – mondta egyszerre Ron és Draco, miközben megint egy undorodó fintort vágtak egymásra.

hozzászólások: 0