42. fejezet
Betörés a Gringottsba

Jó pár nap telt el azóta, hogy megérkeztek a Grimmauld térre, és Draco lassan megtanulta, milyen az, amikor az idő egyszerre áll meg és rohan el mellette. Felfedezni a Black házat nem hozott sok eredményt a számára. Néhány gyerekkori fényképen anyjáról és testvéreiről, és temérdek sötét varázslatos könyvön kívül nem sokat talált.

Sipor a másik nap reggelére elhozta Bellatrix hajtincsét. Egészen tekintélyes darab volt, fekete és zsíros fényű, gondosan egy zsebkendőbe csavarva, amit a manó olyan büszkeséggel nyújtott át, mintha egy koronát hozott volna. Hermione két ujjal fogta meg, undorral az arcán, és sietve egy üres üvegbe süllyesztette. Draco pedig gondosan eltette Bellatrix pálcáját. Sipor elmondta továbbá azt is, hogy Bellatrix még mindig eszméletlen, és senki sem látogatja. Végül Harry határozottan megkérte a manót, hogy ő se tegyen ilyet, amire a Siportól telhető legtiszteletteljesebb meghajlás volt a válasz.

Úgy tűnt a manó időközben mindannyiukkal barátságot kötött, de Hermionétól látványosan távol tartotta magát, akit ez nem túlságosan zavart, mert lefoglalta magát Bogar bárd meséivel, amivel Dracót majdnem minden este szórakoztatta, aki néha kiegészítette a meséket néhány általa ismert változattal, és a lány szórakoztatására néhány mesét saját maga is átírt.

Azóta, hogy Harry átadta Sipornak a medált, a manó látványos fejlődést produkált. Reggelente az egész házat betöltötte a frissen sült kenyér illat, ebédre olyan pörköltek és pástétomok kerültek az asztalra, amilyeneket utoljára a Roxfortban ettek, és a nappali szőnyege napról napra egyre inkább visszanyerte eredeti fényét. A függönyök kimosva lógtak, az évtizedes penészszag eltűnt a folyosókról, a portrék csendben morogta a tisztogatás miatt.

– Azt hiszem, ez a ház most szebb, mint amikor még élt benne valaki – jegyezte meg Draco az egyik este, miközben végignézett a frissen fényesített lépcsőkorláton. Bár azt nem tette hozzá, hogy borzalmasan sötétnek és nyomasztónak találta az egész házat.

– Sipor boldog, hogy szolgálhatja az ifjú mestereket és a kisasszonyt – csiripelte a manó valahonnan a konyha mélyéről, és Draco arcára kiült az a fajta zavart grimasz, amit még mindig nem sikerült teljesen levetkőznie, valahányszor a manó „ifjú mesternek” szólította.

– Önelégült barom – mondta neki Ron.

– Téged is annak hívott, észlény. Ifjú mesternek. A füleden ülsz? – vágott vissza neki Draco.

– De én nem vagyok ettől önelégült barom.

– Te már régóta önelégült barom vagy, Weasley.

Hermione csak a szemét forgatta. Titokban élvezte – bár ezt sokkal kevésbé volt hajlandó beismerni –, hogy a rend és a béke ebben a rémisztő, bizonytalan időben mennyire megnyugtató tudott lenni. Mintha a ház Sipor gondoskodásával, egy kis buborékot húzott volna köréjük, ahol néhány órára el lehetett felejteni, hogy odakint mi történik.

De mindannyian tudták, hogy nem maradhatnak sokáig ebben a képzeld biztonságban. És egyre jobban frusztrálta őket, hogy semmit sem tudnak a kinti világról. Mindenki próbálta a maga módján oldani a saját feszültségét.

A harmadik este, amikor Draco utolérte Hermionét lépcsőn, aki éppen a könyvtárszobából jött ki, kezében egy régi térképpel Nagy-Britannia varázsvilági helyeiről, amikor a fiú elé lépett, és minden bevezető nélkül gyengéden a falhoz szorította.

– Mit csinálsz? – suttogta a lány, bár már mosolygott.

– Kihasználom, hogy egy percre nincs itt senki – vigyorgott a fiatal varázsló.

A csók lassú volt, majdnem félénk a kezdet kezdetén, aztán egyre mélyebb, ahogy Hermione ujjai belekapaszkodtak Draco ingének gallérjába. A fiú egyik keze a lány derekára csúszott, a másik a hajába, és egy pillanatra minden más – a horcruxok, a Gringotts, a kint tomboló háború – egyszerűen eltűnt.

– Jaj, ne már – hallatszott Ron hangja a lépcső tetejéről, olyan felháborodással, mintha valami szentségtörésnek lett volna tanúja. – Ezt nem lehet minden alkalommal, amikor egy szobában maradunk!

Draco olyan hangot hallatott, ami félúton volt egy sóhaj és egy morgás között, és lassan elengedte Hermionét, bár a tekintete egy másodpercig még mindig a lány száján időzött.

– Kopogtatás létezik, Weasley.

– Ez egy lépcsőház! Nem lehet kopogtatni egy lépcsőházon! Agyatlan szalamandra.

– Akkor tanulj meg máshova nézni.

– Inkább legyen benned illem, Malfoy.

Hermione próbálta elfojtani a nevetését, és majdnem sikerült is, amíg Ron olyan képet vágott, mintha kámforgőzt szagolt volna, és hangosan dobogva elviharzott a fürdőszoba felé, közben valami olyasmit motyogva, hogy soha többé nem tud tiszta lelkiismerettel egy szendvicset megenni ebben a házban.

A következő alkalommal Harry volt a hibás.

Éjjel egykor történt, a konyhában, ahol Hermione teát főzött, mert képtelen volt elaludni, és Draco lement, hogy megkeresse, mert – ahogy fogalmazott – „a szoba üres volt, és ez felháborító”. A csésze már rég kihűlt az asztalon, mire Harry, félig alva, botladozva bejött egy pohár vízért, és földbe gyökerezett lábbal állt meg az ajtóban.

– Ezt most komoly? – mondta mérgesen a fiú, és a szeme összeszűkült, amíg meg nem itta a vizet, aztán szó nélkül visszafordult, és fáradtan felmordult. Majd lépcsőn felfelé menet még hozzátette: – Legalább a konyhaasztalt hagyjátok ki ebből.

– Nem csináltunk semmit az asztalon! – kiáltott utána Hermione, akinek az arca lángba borult, mire Draco a vállára hajtotta a fejét, és a válla rázkódott a visszafojtott nevetéstől.

– Ne irigykedj, Potter! Ez a ház tényleg tele van tanúkkal – mormolta a varázsló Hermione hajába. – Mikor lehetünk már kettesben?

– Fogalmam sincs.

– Talán ez egyfajta büntetés – jelentette ki Draco, mintha hirtelen hinne a karmában.

– Miért is?

– Mert biztosan megérdemlem, hogy szenvedjek, amiért ennyire vágyom rád, és nem tehetek semmit ellene.

Hermione arca akkor lett igazán vörös, majd a varázsló újra megcsókolta.

– Kifelé a konyhából! – hallották Harry hangos kiáltását.

Draco elkeseredetten nyögött fel.
– Ezek a te barátaid. Csak mondom.

A boszorkány erre csak felnevetett.

***

Napközben az időt tervezéssel töltötték.

A nappali asztalát lassan elfoglalták a papírok, pergamenek: Hermione kézírásos jegyzetei a Gringottsról, amiket a könyvtárból összeszedett könyvekből másolt ki, egy vázlatos rajz a bank előcsarnokáról, amit mindannyian próbáltak felidézni az emlékeiből, és egy hosszú lista mindenről, amit tudtak – vagy inkább, amit nem tudtak – a bank védelmi rendszeréről.

– A probléma az – mondta Hermione egyik délután, ujjával az asztalra kopogtatva –, hogy a Gringotts védelme nagyon összetett. Nincsenek egyszerű zárak, nincsenek egyszerű átkok. Sárkányok őrzik a legmélyebb tárolókat, a folyosókon átjárókat mozgatnak, hogy senki ne tudja megjegyezni az útvonalat, és a manók varázsereje egészen más törvényeket követ, mint a mienk.

– Vagyis be sem tudunk jutni – foglalta össze Ron kongó hangon. – Olvastátok a feliratot nem?

– De – szólalt meg Harry. – Ráfarag, aki megpróbálja.

– Vagyis nagyon okosan kell csinálnunk – javította ki Draco. – Százfülével Bellatrixnak öltözöm, mert az ő páncélszekrénye a legmélyebben van, és mert az ő varázspálcájával a kezemben egyetlen manó sem mer majd kérdéseket feltenni.

– Nem – felelte Hermione. – Én megyek le a fiúkkal.

– Miért?

– Mert kell valaki fent. Te pedig jó vagy az Imperius átokban – érvelt a boszorkány.

– Szörnyű, hogy neked minden titkomat elárultam – vigyorgott Draco.

– Meg ne csókold, mert megátkozlak – morogta Weasley.

A mardekáros csak a szemét forgatta, majd előre hajolt és megcsókolta Hermionét, Ron csípős átka pedig visszapattant a pajzsbűbájáról, és egyenesen eltalálta a vörös hajú varázslót.

– Ha rájönnek, hogy nem ő az, akkor… – kezdte Harry, aki a tervezéssel volt elfoglalva, és már kezdte észre sem venni ezt a közjátékot.

– Akkor valószínűleg mindannyian bajban leszünk – fejezte be Draco könnyed hangon, ami sehogy sem illett a mondat tartalmához. – De ezt már úgyis tudjuk.

– Meddig tudod fent tartani az Imperiót?

– Attól függ hány kobold van.

– Egy részét észrevétlenül kiiktatjuk, és csak három-négy koboldra redukáljuk – mondta Ron, aki az oldalát masszírozta.

– Rendben. Menni fog.

– És akkor ki az önelégült barom? – forgatta a szemét a vörös hajú fiú.

Hermione a térképre nézte, és megpróbálta nem gondolni arra, hányféleképpen mehet félre ez a terv. Volt éppen elég belőle: nem tudták pontosan, mit fognak találni Bellatrix széfjében, nem tudták, hogyan lehet kijutni a mélyből, ha a sárkány felébred, és azt sem tudták, mennyi idejük van, mielőtt a Minisztérium emberei – vagy ami most már azt jelentette, hogy Voldemort emberei – rájuk találnak.

Épp ekkor váratlan vendég érkezett.

Nem is kopogás volt, inkább egy sor türelmetlen ütés, aztán egy ismerős hang szűrődött be a folyosóról, halkan, ahogy a védőbűbájok engedték.

– Harry! Én vagyok az, Lupin!

Harry felpattant olyan gyorsan, hogy a széke hangosan csikordult a padlón, és már a bejárati ajtóhoz is ért, mielőtt bárki más felállhatott volna. Amikor kinyitotta, Remus Lupin állt odakint, arca beesettebb és sápadtabb, mint amilyenre Hermione emlékezett, a köpenye szélén friss vízfoltokkal.

– Mi a partónusom?

– Szarvas – felelte Lupin. – Én tanítottalak meg a varázslatra harmadéves korodban. Vérfarkas vagyok.

– Úgy örülök neked, Remus – mondta Harry.

– Hála az égnek, hogy jól vagytok – mondta a férfi, és belépett, mielőtt bárki hívta volna. – Rettenetesen aggódtam. Amióta a Minisztérium elesett… minden a fejet tetején állt.

– Mi történik odakint? – szólalt meg végül Ron. – Mert idebent nem tudunk semmit.

Lupin bólintott, és leült az egyik székre, mintha hirtelen minden ereje elfogyott volna.

– Rosszabb, mint gondolnátok – kezdte. – A Minisztérium bukása után Voldemort emberei szinte azonnal átvették az irányítást. Pius Thicknesse az új miniszter, de mindenki tudja, hogy csak báb – valaki Imperius átok alatt tartja, ahogy a legtöbb magas rangú tisztviselőt is. Az Auror Parancsnokságot megtisztították, a sajtót ellenőrzik, és aki mugliszületésű, azt becitálják „származási vizsgálatra”.

– Azt jelenti, hogy…? – kérdezte Hermione elhalón.

– Megkezdődtek az első lépések, hogy mindent az ellenőzésük alá vonjanak – fejezte be a mondatot Draco, és furcsán összehúzódott a gyomra. – Pontosan úgy, ahogy a parancsban állt.

– Ő most már nemcsak az árnyékból irányít – mondta Lupin. – Nyíltan. Mindenkin keresztül, akit valaha is a Minisztériumban helyeztek. A törvények egyik napról a másikra változnak. Aki nem tud igazolni legalább egy varázsló felmenőt, azt bíróság elé állítják. Titeket pedig minden erővel kerestetnek. Kihallgatják azokat, akik ismerhetnek titeket.

– A családom? – kérdezte Ron.

– Egyelőre mindenki biztonságban van – felelte Lupin, majd elővett néhány Reggeli Prófétát a köpenyéből, és az asztalra tette. – Ebben a legtöbb cikk csak koholmány, de a lényeges dolgokat szerintem ti magatok is ki tudjátok szűrni belőle.

– A Gringotts? – kérdezte Harry hirtelen.

– Egyelőre semleges terület, ahogy mindig is volt – felelte Lupin. – De ki tudja, meddig. A manók nem szeretik, ha beleavatkoznak a dolgaikba, de most már senki és semmi nem biztonságos hosszú távon. Ugyanakkor a falakon kívül… sok a halálfaló. Járőrözéseket végeznek az Abszol úton, razziákat tartanak… Mi a következő tervetek? Hova mentek innen?

– Azt nem árulhatom el, és nem maradhatsz itt – vágott közbe Harry, olyan hidegen, hogy Hermione önkéntelenül is összerezzent.

Lupin megtorpant.
– Segíteni jöttem. Csatlakozni akarok hozzátok, amíg…

– Nem. Feleséged van, Remus. Vele kell maradnod.

A szó úgy csattant, mint egy pálcasuhintás.
– Harry – kezdte Lupin óvatosan –, tudom, hogy nehéz idők ezek, de… apád és Sirius is azt akarná, hogy legyek melletted. És nekem sincs sok lehetőségem. A magamfajtákat is ugyan úgy keresni fogják, mint a mugli születésüket, és csak idő kérdése. Jobb a feleségemnek, ha nem maradok vele. Neki még lehet esélye.

– És Tonks? Vele mi lesz? Csak így eltűnnél az életéből? – vágta oda neki Harry.

– Ő jól meglesz nélkülem. A szüleihez költözik, és ők gondját viselik, amíg a baba meg nem születik.

– Tonks terhes? – kérdezett vissza Harry, és a hangja most már remegett, bár nem a bizonytalanságtól. – A feleséged gyereket vár tőled, és te idejössz, hogy velünk bujkálj, ahelyett, hogy mellette lennél?

Lupin arca megfeszült.
– Éppen ezért kell mennem. Egy gyerek, akinek vérfarkas az apja… A magamfaja nem apának való, Harry. A gyerek akár a vérfarkas kórt is örökölheti tőlem… Nem tudod, hogy ez milyen teher.

Egy hosszú pillanatig csend lett a helyiségben. Senki sem mert egyetlen pisszenést sem hallatni. Draco, Hermione és Ron csak figyelték Lupin és Harry közötti feszült figyelmet.

– Ez a legszánalmasabb dolog, amit valaha hallottam – csattant fel Harry, és a hangja most már betöltötte az egész szobát. – Elmenekülsz a saját családod elől, mert félsz attól, ami lehet? Sirius meghalt, mert végig ott akart lenni mellettünk, és most te itt állsz előttem, és azt mondod, inkább itt bujkálnál velünk, mint hogy otthon maradj azzal, aki szeret téged?

A csendben, ami ezután következett, még a ház is mintha visszafojtotta volna a lélegzetét. Ron és Draco az ajtófélfánál álltak dermedten, Hermione pedig érezte, ahogy a szíve összeszorul, mert Harry hangjában nem csak düh volt – valami sokkal mélyebb, fájóbb is, valami, ami a saját szülei hiányából fakadt, és amit most Lupinra vetített.

– Harry! – szólt rá Ron. – Szerintem…

– Ne beszél így vele, Harry! – folytatta Hermione. – Segíteni akar nekünk. Talán átgondolhatnánk…

– Menj haza, Remus! Kérlek! – szólalt meg Harry elkeseredetten, ügyet sem vetve Hermione szavaira.

Lupin sokáig nem szólt semmit. De válla megrogyott, mintha évek súlya nehezedett volna rá egyetlen pillanat alatt.

– Sajnálom. Sajnálom, hogy nem érek fel Siriushoz a szemedben…

Harry nem válaszolt azonnal. A haragja lassan alábbhagyott, és a helyén valami sokkal fáradtabb maradt.

– Egy szülőnek nem szabad elhagyni a gyerekét. Csak ha kényszerítik rá. Hát nem érted? Maradj a családoddal, Remus! Védd meg őket! Meneküljetek el innen minél messzebbre. Kérlek!

Ez a mondat ott lebegett a szobában, miután Lupin elhallgatott, és Draco érezte, hogy valami megváltozik bennük: a terv, ami eddig sürgető volt, most hirtelen halaszthatatlanná vált. Gyűlölte bevallani, de Potternek igaza volt ebben. Volt miért és kiért harcolniuk. Ott volt a remény, ami nem csak a saját szabadságukat jelentette. Az élet nem állt meg.

Draco pontosan értette Pottert, talán most először. Ő maga önzően mindig a saját szabadságukra gondolt, a saját jövőjükre. De nem csak róluk volt szó, hanem a varázsvilág egy új nemzedékéről is.

Lupin nem sokkal ezután távozott, miután megígértette Harryvel, hogy vigyáznak magukra, és Harry – most már sokkal csendesebben – megígértette vele, hogy visszamegy Tonkshoz.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, és sokáig senki nem szólt egy szót sem.

– Túl durva voltál hozzá, Harry – szólalt meg Hermione először, a hosszú hallgatás után.

– Gondolod? – vágott vissza a varázsló. – De ha ezzel megmentettem őt és a családját, akkor már megérte.

***

Attól a naptól kezdve Sipor minden reggel lopott Reggeli Prófétákkal érkezett vissza a bevásárlásból, amiket büszkén rakott az asztalra, mielőtt nekilátott a reggeli elkészítésének és tálalásának.

Az újságok egyre komorabbak lettek. Tele koholt vádakkal Dumbledore-ról, az életéről és a munkásságáról. Rita Vitrol egyre sziporkázóbb cikkekkel örvendeztette meg a nagyérdeműt, amitől mindegyiküknek felkavarodott a gyomra. Hermione megemlítette, hogy valószínűleg ideje lenne megint üvegbe zárni az újságírót. Amire Harry és Ron helyeslően bólogattak, Draco pedig csak értetlenül csóválta a fejét, de egy vállrándítással persze helyeselt ő is.

Időközben címlapokon eltűnt, veszélyesnek kikiáltott varázslók és boszorkányok fényképei tűntek fel, perek hosszas tudósításait lehetett olvasni, és egyre több cikk írt arról, hogy a Minisztérium – vagyis immár Voldemort – milyen „rendet” hoz a varázsvilágba. Hermione minden egyes lapot alaposan átolvasott, próbálva kiolvasni a sorok közül, hogy mi zajlik valójában, míg a többiek gyakran csak átfutották a főcímeket, mert nem bírták elviselni a részleteket.

Az egyik reggel azonban Hermione keze megállt egy cikk fölött.

– Ezt nézzétek – mondta, és hangosan felolvasta a főcímet. – Perselus Piton, a Roxfort új igazgatója.

– Akkor ezért nem ért rá eljönni ide – jegyezte meg epésen Ron, majd megfogta az újságot. – Legszívesebben már most elmennék Roxfortba, és beverném a képét.

Draco kikapta a kezéből az újságot, és végigfutotta a szöveget, arcán olyan kifejezéssel, amit Hermione nem tudott egészen kiolvasni – talán megvetés, talán valami sokkal bonyolultabb érzés, egy keverék abból, ahogy valaha csodálta a férfit, és abból, amit most tudott róla.

– Ez azt jelenti, hogy a Roxfort is az ő kezükben van – mondta Harry sötéten.

– Várható volt. De miért éppen, Piton? – kérdezte Draco. – Ez baromi furcsa.

– Te mást hallottál az „értekezleteken”? – tudakolta Ron. – Esetleg volt alkalmasabb jelölt? Greyback mondjuk? Úgy tudom, hogy szereti a gyerekeket.

– Későbbi terveket hallottam – válaszolt a tejfölszőke mágus, nem is figyelve a megtűrt barátja szavaira. – A gyerekekből valamiféle képzett halálfaló sereget akartak faragni. Viszont egyelőre csak pár halálfaló tanár csatlakozott volna a tanári karhoz, de Pitonról semmi szó sem esett.

– Talán ez jutalom.

– Pitonnak? – nevetett fel Draco. – Akinek ép az esze az nem gondolja, hogy gyerekkel foglalkozni neki a legjobb feladat. Lehet, hogy néha kivételezett a mardekárosokkal, de azért nem volt mindenben annyira részrehajló.

– Jaj, csak nem kaptál tőle büntetőmunkát? – nevetett Ron.

– Pitonnak ez jutalom – felelte Harry. – Dumbledore megölése miatt. De nem csak amiatt.

– Ez azt jelenti, hogy Roxfort fontos. És a következő horcurx biztosan ott van – mondta Hermione, és gondolkodva harapdálta az ajkát, ahogy egy ötlet formálódott a fejében. – Van egy ötletem. Ha valóban Roxfortban rejtőzik valami, valami Hollóhátitól, ahogy sejtjük, akkor szükségünk lehet valakire, aki ismeri az iskolát, aki ott volt igazgató, és aki a Blackek portréi közül elérhető máshol is, nem csak a Roxfortban.

– Ki legyen az a beépített ember? – kérdezte Ron. – Esetleg elraboljuk és megkérjük Umbridge-t, hogy vállalja el a SVK oktatást? Malfoynak talán sikerül rábeszélnie, hiszen annyira összemelegedtetek legutóbb. A különítmény tagja voltál, nem?

– Lófaszt nem tudsz, Weasley, arról, hogy miért voltam a különítmény tagja – horkantott fel Draco. – Kire gondoltál, Hermione?

– Phineas Nigellus Black – mondta Hermione lassan. – Az emeleti szobában lóg a portréja. Ha magunkkal visszük, mindig lesz egy szemünk és fülünk odabent, valahányszor szükségünk lesz rá.

– Ő egy régi, gonosz vén zsémbes öregember – morogta Ron, de nem tiltakozott igazán. – Miért segítene nekünk?

– Az lehet – értett egyet Harry –, de a mi régi, gonosz vén zsémbes öregember szemünk és fülünk lesz Roxfortban. Az igazgatóiban ott a portréja. Láttam.

– És ki ő azon kívül, hogy ennek itt rokona? – mutatott rá Dracóra.

– Weasley, te nem olvastad a Roxfort történetét? – kérdezte pikírten a mardekáros. – Ő Roxfort egyik neves igazgatója volt.

– Nagyszerű… Esetleg a Gringottsban nincs rokonod, Malfoy? Most nagy segítség lenne egy kobold…

– Sajnálom, Weasley, hogy a családom a vérvonallal volt elfoglalva az elmúlt háromszáz évben, és nem értek rá koboldokkal hálni… Esetleg nálatok valaki?

– Fogd be, te idióta – zárta le a vitát Ron.

– Az agyamra mentek fiúk – sóhajtotta Hermione.

– Én meg se szólaltam – ellenkezett Harry. – És senki felmenőit nem sértegettem.

– Még – mormolta félhangosan a boszorkány.


***


Aznap este, amikor mindannyian az asztal körül ültek, és a régi Reggeli Prófétákat rendezgették – most már inkább szokásból –, Harry hirtelen felnézett, és olyan hangon szólalt meg, amiben nem volt helye vitának.

– Szeptember elsején betörünk a Gringottsba.

– Ez most csak úgy jött? – kérdezte Draco, miközben felült a kanapén, ahol eddig elterpeszkedve olvasott.

A csend, ami követte, szinte tapintható volt.

– Miért éppen akkor? – kérdezte Hermione, bár már sejtette a választ, mielőtt Harry kimondta volna.

– Mert az az egyetlen nap, amikor senki sem fog minket keresni ott, ahol lenni fogunk – mondta Harry. – Mindenki azt fogja hinni, hogy a Roxfort Expresszre próbálunk felszökni, hogy visszamenjünk Roxfortba. Az egész varázsvilág a King's Crossra figyel, minden auror, minden halálfaló arra fog számítani, hogy ott bukkanunk fel.

– Miközben mi a Gringottsban leszünk – fejezte be Draco, és egy lassú, elismerő mosoly húzódott az ajkára. – Potter, ez a legjobb ötleted, amit valaha hallottam tőled.

– Nem kell ünnepelni – mordult fel Harry, bár a szája sarka is megrándult. – Csak pár napnyi idő maradt, hogy fel kell készülnünk.

Hermione az asztalra nézett, a szétszórt papírokra, a térképre, a Bellatrix hajtincsével teli üvegre, ami ott állt a gyertyafényben, mint egy néma emlékeztető mindarra, ami előttük áll.

Alig egy hét volt mögöttük, csendes napok, amikor egy pillanatra úgy tehettek, mintha csak egy szokatlan nyár közepén lennének egy régi házban.

De ez a nyár hamarosan véget ért.


***

A betörés reggelén mindenki nagy izgalomban volt. A nappaliban igyekeztek tökéletesíteni a tervet, és felkészülni a lehetséges buktatókra. Persze a veszekedés sem maradhatott ki, ami már kezdett általánossá válni. Szerencsére az egyetlen józanként, Hermione gondoskodott róla, hogy minden csomagjuk előkészített legyen. És abban mindannyian megegyeztek, hogy nem maradhatnak tovább a Grimmauld téren. A következő hely még nem került kijelölésre, de mindannyian biztosak voltak benne, hogy sátrazni fognak. Ennek talán Draco örült a legkevésbé. De először még túl kellett lenniük a betörésen.

– Malfoy, te fogod biztosítani a terepet – mondta Harry ellentmondást nem tűrő hangon.

– Persze, hogy én – vigyorodott el Draco.

– Úgy csináljuk, ahogy korábban megbeszéltük. Nem viccelek.

– Én talán igen, Potter? Komoly vagyok, mint egy sárkányhimlő vagy a ragyaszóródás – horkant fel megvetően a mardekáros.

– Kackac, nagyon elmések a hozzászólásaid, remélem, akkor is röhögsz, amikor felkoncolnak a koboldok és kivágják a nyelvedet – morogta Ron.

– Azt hiszem, túl sokat olvastad a Trónok harcát, Weasley. Nyugodj meg! Vegyél levegőt is, ha kérhetem. Itt nem zsigerelnek ki senkit, nem lesz fejezés, nyúzás, szemkitolás vagy herélés.

– Uh, te barom, milyen aberrált szemetet olvasol? Nyúzás és szemkitolás? Mi volt ez? Középkori kínzási tippek és trükkök csak neked? – horkantott fel Ron.

– Ez nem ilyen kislányoknak való, mint te, Weasley.

– Elmész a francba! Ez egy hasznos védelmi bűbájos könyv. És elolvastam minden macskakaparásodat, amit a nyáron írtál össze. Úgyhogy szállj le rólam végre.

– Fiúk! – szólt rájuk Hermione, aki most már csak a legszükségesebb időben szólt rájuk, kímélve a saját energiáit. – Mi lenne, ha hideg fejjel gondolkodnánk? Elég veszélyes terepre megyünk, és nem akarom, hogy valakinek baja essen.

– Ha így lenne, akkor nem hoztad volna magaddal ezt a húgagyú barmot. – Mutatott Dracóra Ron, aki egy jó erőteljesen ütéssel betalált a Weasley bordái közé.

– Szállj le, Hermionéról! – figyelmeztette a varázsló. – Ha még egyszer így beszélsz vele, akkor a lábadnál fogva lógatlak fel valahova és annak nem fogsz örülni.

– Most komolyan, Hermione – szólalt meg Harry reményvesztetten. – Ezzel a két hülyével együtt akarjuk megmenteni a varázsvilágot a legveszélyesebb sötét mágustól?

– Ne legyél ennyire rosszmájú, Harry! Majd összekovácsolódunk… lassacskán – próbálkozott vele Hermione, mintha még mindig hinne abban, hogy valaha normálisan is tudnak viselkedni.

– Én Weasley-vel soha…

– Na, Malfoy, ebben egyetértünk.

– Látod, Harry – csapta össze a kezét a boszorkány –, már van egy dolog, amiben egyetértenek.

– Ja, hogy utálják egymást – húzta el a száját a fekete hajú mágus. – Mindegy, lényegtelen. Egy darabban megyünk be, egy darabban megyünk ki. Lehetőleg élve. Világos?

– Valahol el kell kezdeni.

– Kissé optimista és naiv vagy, Hermione – mondta Harry mély sóhajjal.

– Potter, ne beszélj ilyen hangon vele, mert Weasley-é mellé fogom megásni a te sírodat is.

– Azt hiszem, hogy megártott neki a gombaleves – sóhajtott Ron. – Mióta megette folyamatosan mindenkit fenyeget.

– Izgul – mosolygott elnézően a boszorkány –, mint ahogy mi mindannyian.

– Idióta gyökér! – forrongott Ron.

– Doxitrágya agyú barom! – kontrázott rá Draco.

– Harmónia? – kérdezte Harry. – Én nem igazán érzem.

– Tudjátok mit? Csináljátok, ahogy akarjátok! – csattant fel Hermione. – Ha még egy akciót sem tudunk megszervezni, akkor egyáltalán minek jöttünk el? Miért csináljuk ezt? Adjuk fel magunkat inkább? Szedjétek össze magatok Merlin szerelmére! Nem akarok egy csapat óvodással együtt lenni. Legyetek azok, akinek tartalak benneteket.

Azzal a boszorkány sarkon fordult és kiment az utcára, hogy felkészüljön a hoppanálásra az Abszol útra.

– Vajon minek tarthat bennünket? – sóhajtott fel Ron.

– Engem szexinek, Pottert idiótának, téged kreténnek – válaszolt Draco.

– Hermione, ne hagyj itt ezekkel! – kiabálta Harry.

Miután a csapat végre összeállt, és hosszas tanácskozás, tervezés, káromkodás, cukkolás után elindultak a Gringottsba. A bejutás sokkalta egyszerűbb volt, mint azt gondolta volna bármelyikük is, azonban résen kellett lenniük, egyetlen egy hajszálon múlt a lebukásuk. A halálfalók annyira félnek Bellarixtól, hogy könnyedén beengedtél őket a bankba, és nem kérdeztek semmit, senkinek sem jutott eszébe ellenőrizni a Szent Mungót.

Mielőtt még Hermione bement volna többiekkel az előcsarnok, még egy pillanatra megállt Draco mellett, és behúzta magával az egyik oszlop mögé.

– Vigyázz magadra! – suttogta, aztán a kezük egy pillanatra összeért.

– Te vigyázz magad! – mondta Draco. – Én itt leszek és várni foglak! De nem csókollak meg, amíg a nagynéném vagy.

– Igaz, furcsa lenne. – Hermione bólogatva elhúzódott. – Nagyon bizarr.

– Nagyon.

Hermione csak bólintott Bellatrix Lestrange képében. Draco igyekezett nem nevetni, ahogy nagynénje ellágyult arckifejezésével nézett farkasszemet, hanem inkább Hermione arcát odaképzelni.

Miközben a Bellatrix-Hermione rávette a koboldokat, hogy kísérjék haladéktalanul a széfjéhez, Harry és Ron elkábítottan néhány koboldot. Draco pedig Imperio átkot mondott a többiekre. Aztán amikor a léptek elhaltak a kocsik felé, amiken majd a barlangban folytatják az utat, Draco hirtelen rájött, hogy egy csapat kobolddal maradt egyedül. Először minden zajra összerezzent, de aztán lassan teltek a percek. Körbesétált a teremben, ahol csendben zajlott tovább a munka. Néha fütyörészett, halkan dúdolt egy örökzöld slágert, aztán varázslabdát dobált a falnak. Mélyet sóhajtott. Etelt fél óra, majd egy egész, aztán megint egy.

– Hol a csudában lehetnek már? – kérdezte félhangosan. Senki sem felelt. Végül megelégelte a várakozást. Odasétált az egyik pulthoz és rányomott a csengőre.

– Jó napot! Miben segíthetek, uram? – szólalt meg a kobold, mintha valamiféle álomból ébredt volna fel.

– Draco Malfoy vagyok, üdvözlöm, és pénzt szeretnék kivenni a széfemből – közölte egyszerűen.

– Rendben van, uram, kövessen a…

– Állj, állj, állj! Én nem fogok utazni sehova, hozzák fel ide, ha nem túl nagy probléma – mondta

– Na, de kérem…

– Imperio, hozzanak fel a széfemből tizennégyezer galleont – adta ki az utasítást Draco. – Ennek a felét át akarom váltani mugli pénzbe.

– Milyen valutába parancsolja?

– Fontban és euróban, legyen szíves, körülbelül fele-fele arányban – mondta a varázsló. – Ki tudja, hogy itt maradunk-e? Lehet átruccanunk a kontinensre.

– Uram, megkérdezhetem, hogy miért vált ennyire sürgőssé egy ekkora összegű pénzfelvétel? – kérdezte a kobold.

– Mit mondott, hogy hívják?

– Nem mondtam, uram. Dörzsölt Kófic vagyok – felelte gépiesen a kobold.

– Nos, Kófic, hívhatom így? – kérdezte Draco, miközben unottan a pultra könyökölt.

– Igen, uram.

– Kófic, a történet a következő: A volt munkaadóm, a Sötét Nagyúr, üldöztet, mert megszöktem, azután, hogy Perselus Piton hidegvérrel, előre megfontolt szándékkal megölte Dumbledore professzort, akit egyébként nekem kellett volna. Eljátszottam a halálomat, hogy megszabaduljak a volt munkaadómtól, de lehet, hogy ezt nem vette be. Ezért most szökésben vagyok, így meglehetősen szükségessé válik, hogy a pénzkészleteimet optimalizáljam, mielőtt drága atyám zárolná a számlámat, ha már kiengedték az Akabanból.

– Sajnálatos.

– Az, de jobb, ha ezt elfelejti. Exmemoriam – mondta ki a varázsigét Draco, majd újragondolta a történetet. – Befektetési lehetőségek is érdekelnének. Mondjuk egy kisebb összegűre gondoltam egyelőre.

– Mekkora összegre gondolt mégis?

– Mondjuk, legyen kettőezerötszáz galleon – felelte a fiú úgy félvállról. – Ki tudja mi lesz? Kezdetnek ennyi elég lenne.

– Mekkora hozamot kíván realizálni?

– Húsz százalékra gondoltam.

A kobold szemöldöke felszaladt. Draco pedig kérdő tekintettel nézett vissza rá.
– Ekkora hozamok csak nagyon kockázatos befektetéseknél vannak – jelentette ki, miközben úgy nézett a fiatal fiúra, mintha nála hülyébbet az életben nem látott volna.

– Kifejtené ezt bővebben?

Kófic elővett egy pergament, majd kihajtotta, aztán hosszú körmével elkezdte magyarázni az ábrát.

– Ha a ceteris paribust vizsgáljuk, akkor egyértelműen láthatjuk, hogy a megtakarítási görbe csak egy ponton haladja meg gazdasági pontot. Érti már?

– Persze – bólogatott Draco. – A kisösszegű megtakarítás nem éri meg. Rendben van, akkor gondolkodjunk nagyobban.

– Pontosan.

– Mit ajánl helyette?

– Fektesse ingatlanba.

– Szökésben vagyok, feltehetően egy erdőben bujkálok majd, így a közeljövőben ez nem aktuális, persze más se hiányzik nekem, mint egy ház – morogta magában a fiú. – Az inkább hosszútávon jó befektetés.

– Pontosan. Gondoljon a jövőjére! – felelte a Kófic elégedett mosollyal. – Nem hinném, hogy sokáig tartana a bujkálás.

– Igyekszem erre gondolni – szűrte a fogai között Draco. – Tudja, utálom a sártazást.

– Megtekinti az eladásra kínált ingatlanokat? – kérdezte a kobold.

– Miért is ne? Potterék még lent randalíroznak a katakombákban, addig el kell ütnöm valamivel az időt. Ezt felejtse el. Exmemoriam. Lássuk az ingatlanokat.

A kobold nem értette, hogy Draco miért mondja, amit, de elsietett egy kiadványért, amit aztán tiszteletteljesen átnyújtott a fiatal varázslónak. Unottan elkezdte lapozgatni, majd hirtelen megakadt a szeme egy igencsak szép kastélyon.

– Ez igazán tetszetős – mutatott az egyik képre Draco.

– Remek választás. Háromezerkétszáz hektár, mugli építészi remek, kései gótikus stílusban épült. Az ezernyolcszázas évek óta varázsló lakta, sürgősen eladó, muglibiztos ingatlan. Az előcsarnoka húsz méter magas, a mennyezet freskókkal díszített, ötven hálószoba…

– Freskók? – húzta el a száját Draco. – Mindegy majd lefestetem. Az irányár?

– Harmincötezer galleon – felelte Kófic.

– Csak?

– Sürgősen eladó. A családnak vannak… problémái.

– Rendben. Intézze a papírokat.

– Remek választás, uram!

Miután elintézték a papírokat, megérkeztek a pénzösszegek, amiket gyorsan eltett a tértágított zsebébe, éktelen csörömpölés, rázkódás, kiabálás töltötte be a helyiséget. Draco összevont tekintettel kereste a zaj forrását, de nem látott semmit. A márványpadló eközben remegni kezdett a talpa alatt, mintha földrengés rázná meg az egész épületet. Aztán a padló hirtelen robbanásszerűen kettényílt. Tömeghisztéria alakult ki a teremben, mindenki fejvesztve menekült. A mardekáros tátott szájjal nézte, ahogy egy sárkány röppen ki a lyukon, hátán Hermionéval, Harryvel és Ronnal.

– Baszd meg, ez egy sárkány? – kiáltott fel meglepetten Draco. – Mi a fa…

– Ne tátsd a szád, Malfoy! – szólt rá Ron, aki próbált kapaszkodni.

– Na, baszd meg! Itt ne hagyjatok! – üvöltött mérgesen a mardekáros.

– Húzzátok már fel! – szólalt meg Hermione.

– Itt a taxi, szállj fel! – mondta Harry, majd kinyújtotta a kezét. Draco gyorsan kinyújtotta a sajátját és elkezdett futni.

– Ez a Kóbor Sárkánybusz – nevetett Ron. – De ülj már fel!

– Ti nem vagytok normálisak, csesszétek meg! – morogta Draco, miközben megfogta Potter kezét és Weasley segítségével felhúzták a sárkányhátára Hermione elé. – Egy sárkány? Nagyobb, veszélyesebb állat nem volt vagy inkább a feltűnősége fogott meg titeket?

– Oh, fogd már be, Malfoy! Éppen megpróbálom kirobbantani a plafont.

– Bocsáss meg, Potter, csináld csak nyugodtan! Már biztos e nélkül is a címlapra kerülsz – morogta Draco, miközben mondott magukra egy Protegót, hogy megvédje magukat a plafon szilánkjaitól és törmelékétől.

– Ez volt az egyetlen mód, amivel elmenekülhetünk innen – mondta Hermione.

– Úgyhogy örülj neki, hogy fel tudtál szállni – szólalt meg Ron.

– Értem. Ha nincs hippogriff, akkor jó a sárkány is? Kinek a briliáns ötlete volt, hogy így meneküljünk?

– Hermione – mondta a két fiú egyszerre.

Draco arca egyből ellágyult, és hátránézett a boszorkányra, aki már időközben a derekába csimpaszkodott, aztán teljesen hozzápréselődött.

– Imádom a vad ötleteidet, édes.

– Ha ezek ketten csókolózni fognak, akkor én hányni fogok – fintorgott Ron.

– Meg ne próbáld! – szólt rá Draco.

Aztán a sárkány kiröppent a szabadba, heves szárnycsapásokkal átsuhant az Abszol út felett, még nagyobb tömeghisztériát kiváltva az emberekből, majd felemelkedett egyenesen a fellegek felé. Néhány mugli látni vélt egy sárkányszerű lényt London felett, de a legtöbben csak a kimerültséget és az italt hibáztatták érte, miután a lény és utasai eltűntek egy kiábrándító és egy feltérképezhetetlenné tévő bűbáj alatt.

A négy szökevény elégedetten hagyta el a várost, és meg sem álltak Lake Districtig. Vagyis amíg a sárkányuk bírta.

hozzászólások: 0