12. fejezet
Szeszélyes lépcsők

Mint sok minden, ami rettegéssel kerül az ember tudatának előterébe, a hétfő is riasztóan gyorsan telt el. Az óra mintha rekordsebességgel ketyegett volna.

– Jól vagy, Hermione? – kérdezte Harry az átváltoztatástanon. Ezen a héten pajorokat próbáltak malacokká alakítani.

– Tökéletesen jól, köszönöm, Harry – felelte szűkszavúan, miközben Immobulust varázsolt a malacára, hogy az ne szaladgáljon az osztályteremben. Az hangosan visított elégedetlenségében.

Körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy senki sem hallja, és lehalkította a hangját.
– Gondolom, nincs nálad a térkép.

Hermione kissé megmerevedett, tudta, hogy a barátja valamikor visszakérné a martalócok térképét, de ez még mindig irracionális csalódottságra adott okot. Belenyúlt a könyvtáskájába, és kihúzta onnan, ahová bepréselte – két tankönyv közé –, és szépen becsúsztatta Harry táskájába.

– Köszönöm – suttogta a fiú, és egy mosolyt nyújtott neki, amit nem viszonozott. Homlokát ráncolva megismételte: – Biztos, hogy jól vagy?

– Soha jobban – füstölgött a lány, aki éppoly tanácstalannak érezte magát, mint a malackája.

***

Ebéd után egy dupla blokk rúnaimeret volt. Mivel Hermionénak a Hollóhát-tornyában felejtette a tankönyvét, végig kellett trappolnia több lépcsőfokon, megküzdenie egy agyrém rejtvénnyel, majd sietnie vissza az osztályterembe, hogy el ne késsen. Ez, valamint a Malfoy-helyzet, amely még mindig ott lappangott az elméje előterében, azt jelentette, hogy mire megérkezett az órára, olyan kedélyesnek érezte magát, mint egy hárpia.

Az összes első hely foglalt volt, így hát leült egy üres asztalhoz, ami a hátsó rész közelében volt szabad, és igyekezett nem tudomást venni a platinaszőke szőke fejről, aki két sorral előtte ült. Eddig mindketten kerülték egymást, ami Hermione számára rendben volt, bár tudta, hogy ez nem tarthat sokáig.

Ahogy elhelyezkedett az íróasztalánál, Babbling professzor már majdnem elkezdte a tanítást, amikor Theo Nott az utolsó pillanatban besétált. Körbepillantott a teremben, és a szeme a mellette lévő asztalnál lévő üres székre esett.

Magában felnyögött, amikor a férfi felé vette az irányt, és hanyagul ledobta a táskáját az asztal mellé a földre, éppen akkor, amikor Babbling elkezdte az előadását.

Ma a troll rúnákról tanultak… vagyis Hermione tanult volna, ha Nott nem ütötte volna meg időnként szándékosan a könyökét, vagy nem ütötte volna fel majdnem a tintatartóját. Vagy majdnem felborította a tintatartóját. Vagy a lábát az övébe ütötte volna. Végül átnyújtott neki egy kérést egy pergamenlapon:

Abbahagynád, kérlek?


A férfi szélesen vigyorgott. Hermione azon tűnődött, vajon minden mardekárosnak részt kell-e vennie egy titkos, csak mardekárosnak szóló órán, ahol részletesen elsajátítják a vigyorgás művészetének finomságait. Úgy tűnik, mindannyian olyan jól csinálják, gondolta keserűen, és a tekintete ismét Draco tarkójára siklott. A férfi az íróasztala fölé hajolva másolta le a jegyzeteit egy hivalkodó és nyilvánvalóan drága sastollal.


Fegyverszünet?


A betűk vékonyak és élesek voltak, inkább, mint maga Nott. Hermione homlokráncolva bámulta a pergamenre írt egyetlen szót. Vajon mire gondolhatott? Fegyverszünetet, pontosan mitől?

Nyilvánvaló zavarodottsága csak még jobban tetszett a férfinak. Pár pillanatig nem extrapolált, azzal volt elfoglalva, hogy feljegyezze, amit Babbling professzor mondott. Végül Nott kibővítette:


Holnap. A könyvtárban. Vacsora után.



Hermione egy darabig bámulta a jegyzetet, mígnem időben kizökkent álmélkodásából, hogy elkezdje jegyzetelni. Miközben azonban a tolla kapart, az elméje mindvégig el volt foglalva…


Holnap. Könyvtár. Vacsora után.



Hermione nagyon jól tudta, hogy a könyvtár nyolckor bezárt. Ez nem szabályellenes, érvelt. Mégis, nagyon erősen érezte, hogy bármit is akarna Nott mondani neki, az valószínűleg legalábbis sértő lenne. Vagy talán meg akarta átkozni. De akkor valószínűleg nem a könyvtárat választotta volna erre a célra.

Szerencsére nem úgy tűnt, hogy választ várna. Sőt, Nott magára hagyta a lányt az órájuk hátralévő részében. Amikor vége lett, még egy pillantást sem vetett rá, amikor kisétált, láthatóan sietve távozott.

Holnap. Könyvtár. Vacsora után.

Legalább van egy napom, hogy átgondoljam a dolgot – sóhajtott mogorván.

Malfoy és Zabini felálltak az asztaluktól, és az ajtó felé indultak. Malfoy tekintete aznap először villant fel Hermionéra, és összevetették a pillantásukat. Ez csak a másodperc töredékéig tartott, mielőtt a férfi elfordította a tekintetét, és céltudatosan, a lányt teljesen figyelmen kívül hagyva kisétált az osztályteremből.

Még ha holnap találkozom is Nott-tal, döntötte el komoran, az semmiképpen sem lehet olyan kínos, mint a ma esti őrjárat…

***

Nem tévedett.

Draco aznap este pontosan a közös bejáratnál várta őt, a közös terem bejáratánál. Amikor a lány odalépett hozzá, a férfi hirtelen rendkívül elmélyülten babrált a mellkasára tűzött prefektusjelvényével, ahelyett, hogy a lányra nézett volna.

Mély levegő be… mély levegő ki… – edzette magát Hermione, felidézve a tegnap még az övéhez szoruló ajkát. Kíváncsi volt, vajon ő is ugyanerre gondolt-e.

Csendben ereszkedtek le a Hollóhát torony lépcsőjén. Csámpás sehol sem volt, még figyelemelterelés céljából sem. Hermione azon vette észre magát, hogy ma este különösen hiányzott neki a macskája jelenléte.

Amikor az ötödik emeleti folyosóra értek, Malfoy végre megszólalt, és komoran tanácsolta:
– Ne beszéljünk erről soha, Granger. Senkinek. Megegyeztünk?

A lánynak nem kellett megkérdeznie, mire célzott a férfi.
– Megegyeztünk.

Draco láthatóan megnyugodni látszott; a szája kevésbé tűnt komornak, a válla kevésbé feszültnek… Hermione későn gondolkodott el azon, hogy vajon meg kellene-e sértődnie, de úgy döntött, nem érdekli. Azt sem akarta, hogy bárki megtudja, hogy megcsókolta… Elvégre még mindig ő volt az a fiú, aki beengedte a halálfalókat a Roxfortba, függetlenül attól, hogy mi történt azóta.

– Én csak… – kezdte Hermione, amikor elindultak. Aztán majdnem suttogva: – Csak tudnom kell… miért tetted? Még arra is megkértél, hogy állítsalak meg. Miért pont én? Te gyűlölsz engem. Mindenkit gyűlölsz, aki olyan, mint én…

– Én nem – mondta Draco gyorsan, és a szemöldöke mély ráncba húzódott. – Úgy értem, hogy nem utállak téged. – Majd sóhajtva hozzátette: – Már nincs bennem annyi, hogy bárkit is gyűlöljek.

– De te olyan világosan megmondtad, hogy mindenkit utálsz, aki az én vérségi státuszomban van – erőltette a lány. Elkezdtek leereszkedni a negyedik emeletre vezető lépcsőn, de meg kellett állniuk, mert a lépcsőház elmozdult.

– Azt hittem, nem fogunk erről beszélni.

– Csak most az egyszer, aztán soha többé, ígérem.

Mélyet sóhajtott az orrán keresztül, a tekintete ismét a lányra siklott.
– Úgy néztél ki, mint aki csókra vágyik.

– Szóval magadra vetted, hogy csak úgy…?

– Granger – állította meg a lányt Malfoy. – Csak hagyd abba. Oké?

Elégedetlenül rázta a fejét tiltakozásul.

Kibővítette:
– A legtöbb éjszakámat ébren tartja a tudat, hogy életem hátralévő részében apám döntései fognak üldözni. Halálfalónak jelöltek meg, mielőtt még tizenhét éves lettem volna, túl ostoba voltam ahhoz, hogy felfogjam, csak egy bábu vagyok. – A szemei a plafonra meredtek, amikor azt mormolta: – De megtanultam… és gyorsan.

Hermione nem értette, mi köze van ennek a csókjukhoz. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a férfi csak témát akart váltani, hogy teljesen elterelje a figyelmét a témáról. A lépcső befejezte a mozgást, és a megszokottól eltérő lépcsőfokra jutottak, elhatározva, hogy a hosszú utat választják lefelé, az alsó szintek felé.

– Tudod, állandóan azon a hülye rejtvényen jár az eszem – mondta neki. – Bántani anélkül, hogy megmozdulnál, mérgezni anélkül, hogy megérintenél, elviselni az igazságot és a hazugságot, nem a méret alapján ítélni. – Szavak. Annyi értelme van. De a tetteink is meghatároznak minket, és én mindkét kategóriában elképesztően hanyag voltam.

– Fogalmam sem volt róla, hogy ez a találós kérdés ilyen mélyen megérintett téged – ismerte el Hermione, miközben bedugták a fejüket a negyedik emeleti tantermek közül az elsőbe. A lépcsőház eltolódása miatt visszafelé jártak őrjáratozni, de a lány rájött, hogy örül a változatosságnak a megszokottól. – Ha számít valamit, a múltkori rejtvényen én is sokat gondolkodtam. Engem csak adni lehet, elvenni vagy megvenni soha. A megbocsátás… olyan könnyen válaszoltál rá.

– A megbocsátás olyasmi, amin én is gyakran gondolkodom.

Hermione ezt néhányszor átforgatta a fejében, miközben incidens nélkül átnéztek egy tanulószobát, két további tantermet és egy raktárhelyiséget.
– Miért kezdtél el dohányozni?

– Nem szeretek magamról beszélni – emlékeztette a boszorkányt Draco. – Ezt már mondtam neked.

– Én a pánikrohamaimról meséltem neked – mutatott rá a lány.

A férfi ezt elhárította.
– Önkéntes információ.

– Akkor is elmondtam neked…

– Szóval úgy gondolod, hogy most tartozom neked valamivel cserébe? Mi lenne, ha elmondanád, hogyan találtál rám a múltkor este, amikor a kviddicspálya melletti folyosón dohányoztam?

Hermione összeszorította a száját.

– Én is így gondoltam.

– A tegnapi hülye csókodtól teljes pánikrohamot kaptam! Olivernek kellett bevinnie a kórházszárnyba egy kis Béke Elixírért…

– Még jó, hogy a barátod ott volt, hogy megmentse a helyzetet – gúnyolódott Draco.

– Ő nem a barátom – füstölgött a lány. – Ha az lenne, nem csókoltalak volna meg!

Pár ütemnyi csend követte ezt a kinyilatkoztatást, és túl későn jött rá Hermione, hogy mit mondott. Mélyvörösre kezdett színeződni.

– Ahogy már mondtam, Granger… te egy olyan kettősség vagy, ami csak arra vár, hogy felfedezzük.

– Ha én egy kettősség vagyok, akkor te egy rejtély vagy.

A férfi halkan felnevetett.
– Körülbelül két éve kezdtem el dohányozni. Blaise mutatta először Theónak, nagyjából akkor, amikor a Sötét Nagyúr újra feltámadt. Theo apja lelkes híve volt a régi szokásoknak, jobban, mint a saját apám, ha elhiszed, és Theo otthoni élete elviselhetetlenné vált. A cigaretta segített neki megbirkózni az apja lába alatt lévő stresszel.

– Miután felvettem a Jegyet – folytatta –, és a Sötét Nagyúr kezdte belém sulykolni, hogy anyám sorsa az én kezemben van, Theo bevezetett a cigarettába. Segítettek valamennyire a szorongáson. – A hangja elhalkult, és Hermione úgy vélte, észrevette, hogy megborzong az emlékezéstől.

– De te sosem hagytad abba. Még ha Voldemort el is tűnt, te még mindig csinálod.

Megvonta a vállát.
– Még mindig szorongok. A legtöbb éjszaka nem alszom.

Hermione a lábára nézett, miközben befejezték a negyedik emeletet, és lementek a harmadikra. Egy dolog volt nem kedvelni Dracót a múltban elkövetett dolgai miatt… más dolog volt megérteni, hogy honnan indult, amikor ezeket tette.
– Köszönöm, hogy megosztottad velem.

Gúnyosan felhorkant, de nem szólt semmit.

– Én sem szeretem, ha nem én irányítok.

– Ezért a pánikrohamok – következtetett Draco. Most már szinte unottnak tűnt. – Bár nem vagyok benne biztos, hogy egy csók elég lett volna ahhoz, hogy előidézzen egyet. Ha valami, akkor egy kis csókolózásnak enyhítenie kellene a stresszt.

Hermionénak ismét elszíneződött az arca, és azt kívánta, bárcsak ne tette volna, mert tudta, hogy a férfi észrevette.

– Azért egy fene nagy csók volt – jegyezte meg a férfi vigyorogva.

Hermione érezte, hogy forróság árad az arcából, és titokban egyetértett. Hangosan csak annyit mondott:
– Azt hiszem, igen.

– Akkor is betartom az ígéretedet, hogy soha nem beszélsz róla – biztosította hűvösen. Megállt Gunhilda of Gorsemoor szobra mellett, hogy bedugja a fejét a mellette lévő raktárba.

Hermione a púpos hátú boszorkány szobrát bámulta, és azt kívánta, bárcsak máshol lenne. Eszébe jutott, hogy ez a bizonyos szobor volt az, amelyik a Mézesfalás pincéjébe vezető titkos folyosóra nyílt. Jó lett volna abban a pillanatban bemászni bele, és elbújni Draco elől. Ehelyett megacélozta magát, és úgy ment tovább, mintha a férfi nem mondott volna semmit.

Incidens nélkül járőröztek a bűbájtan folyosón és a páncélteremben. A Trófeaterem hiányzott, gyakran váltogatta a helyét, amikor csak kedve szottyant hozzá. Hermione arra a következtetésre jutott:

– Ma este az első emeleten kell lennie

– Valószínűleg – értett egyet Draco.

A lépcsőházak ismét eltolódtak, amikor a második emelet felé kezdtek el haladni.

– Átkozott lépcsők – füstölgött.

Hermione majdnem felkacagott a haragján. Draco, úgy tűnt, a szokások rabja volt.

A lépcsőház egy ismeretlen folyosóra torkollott, amelyet Hermione nem ismert. Több üres tanterem és raktárhelyiség volt itt, amiről nem emlékezett, hogy valaha is járőrözött volna itt korábban.

– Ez is a körforgásunk része? Nem emlékszem, hogy korábban már jártam volna ezekben a termekben.

Draco a homlokát ráncolta, és ebből arra következtetett, hogy ő is ugyanerre gondolt. Nemsokára teljesen ismeretlen területen voltak. Még a páncélruhák és a faliszőnyegek is idegennek tűntek.

– Hol vagyunk?

– A második emeleten – motyogta a férfi. – Valahol…

De ez nem feltétlenül volt igaz, állapította meg Hermione, ahogy az ablakból kinézett.
– Úgy néz ki, mintha a földszinten lennénk. De az nem lehet. Soha nem mentünk le a lépcsőn.

A sarkon befordulva zsákutcába értek, kivéve egyetlen ajtót. Az összes többi jelöletlen ajtótól eltérően, amely mellett elhaladtak, ezen az ajtókeret kőívén fényes szegély futott végig. Közelebbről szemügyre véve az arany berakás úgy tűnt, mintha számos madarat ábrázolna repülés közben.

Sasok, állapította meg Hermione, miközben a szeme végigtáncolt az ajtókereten, hogy szemügyre vegye a részleteket. Úgy tűnt, minden egyes tollat gondosan és precízen díszítettek.

– Zsákutca – jegyezte meg Draco, óvatosan szemlélve az ajtót. – Talán vissza kellene mennünk…

– Ez csak ez az utolsó szoba – tiltakozott a lány, és a kilincs után nyúlt. – Akár alaposak is lehetnénk.

Mielőtt a keze még a kilincshez érhetett volna, az ajtó magától befelé fordult.

Néhány pillanatig együtt bámultak ki az ajtónyíláson. Úgy tűnt, hogy egy olyan folyosóba vezet, amely ugyanabból a kőből készült, mint a kastély többi része – sötét, de beáramló fény.

Körbepillantva belülről Hermione észrevette, hogy a hely falai és a mennyezete omladoznak, szinte már-már romként. Az egyik helyen egy lyuk akkora volt, hogy a borostyán hódító hadvezérként mászott le a belső falon, szinte végigkúszott a padlón, és szilárdan gyökeret vert a kövek közötti repedésekben. További vizsgálódás után úgy tűnt, hogy nincsenek ablakok.

A lyukakkal tarkított mennyezetre pillantva Draco megjegyezte:
– A fényt mind a kinti holdfény adja. Lyukak vannak a falakon és a mennyezeten. Nyilvánvaló, hogy ez a kastély egy használaton kívüli területe, talán a tavaly májusi csatából maradt meg.

Hermione azonban nem gondolta, hogy az előttük lévő folyosón keletkezett károk nemrég keletkeztek. Hátrapillantva a (viszonylag) ismert Roxfort biztonságára, majd vissza az előtte lévő ismeretlen és romos átjáróra, összeszedte a bátorságát, és engedett a kíváncsiságának. A folyosóra lépve érezte, hogy a körülötte lévő mágia érezhetően megváltozik, és beszívott egy lélegzetet.

– Mi ez? – kérdezte Draco.

Alaposan átgondolta a válaszát, mielőtt kimondta volna, majd így válaszolt:
– Más mágikus jegyek jellemzik ezt a helyet, mint a kastély más részeit.

Draco hátrált egy lépést.
– Akkor nem kellene odamennünk.

– Nem érzem rosszindulatúnak…

– Ez nem jelenti azt, hogy nem az.

Hermione a fölötte lévő ősi kőíveket nézte, és öt hiányzó követ vett észre, amelyek mindegyike már régen törmelékké vált, és a lába közelében a kőpadlót borította. Újabb lépést tett, és a lába néhány centimétert előrecsúszott az évszázadok porának és a lehullott habarcsnak a keveréke alatt, amely már régen szinte semmivé morzsolódott.

– Nincsenek pókhálók – állapította meg Hermione. – Szerinted tényleg olyan régen járt itt valaki, hogy még pókok sincsenek?

– Vagy ez, vagy valami olyan undorító dolog van ezen a helyen, hogy még a rovarok sem bírnak a közelébe menni.

Hermione megrázta a fejét, fürtjeit a válla köré pattogtatva. Nagyon teátrálisnak érezte a válaszát.

– Nem érzem önmagában gonosznak. Ha valami, akkor inkább olyan, mint egy múzeum zárás után.

– Kijönnél onnan? Nyilvánvalóan nem kell járőröznünk. Egyértelmű, hogy senki sem járt itt.

Felvonta a szemöldökét a férfi hangjában hallható enyhe pánikhangra, amely többnyire a bosszúság köntösébe bújt.

– Miért nem nézzük meg közelebbről?

Draco mintha küszködött volna, hogy okot találjon. Megállapodott abban, hogy nyugtalanná tette.

Hermione mosolyogva cukkolta:
– Hol van a kalandvágyad?

– Mardekáros vagyok – emlékeztette a fiú, és hideg hévvel szúrt oda a boszorkánynak. – Nekünk fontos az önfenntartás, nem pedig az értelmetlen, felesleges bátorság… amit a griffendélesek szinte mindig összetévesztenek a gyávasággal, csak mondom.

– Valójában hollóhátas vagy – vágott vissza pimaszul –, és a hollóhátasok büszkék a tudásukra és az okosságukra. Nem vagy egy kicsit kíváncsi? Nem akarod tudni, hogy mi ez a hely?

– Te csak ingerelsz engem. Nem fog menni.

Nevetve csillogott Hermione szeme, miközben előkapta a pálcáját a zsebéből, és tett még néhány lépést a folyosón. Draco még mindig makacsul állt az ajtóban, és figyelmesen figyelte őt.

– Ezt most felfedezem. Iskolai prefektusként kötelességem gondoskodni a kastély biztonságáról. Ha ott akarsz várni a visszatérésemre… csak nyugodtan.

Draco figyelte, ahogy a lány sarkon fordult és eltűnt a látóteréből. Csalódottan üvöltve a boszorkány után lopakodott a folyosóra, az ajtó becsukódott mögötte. Elégedetten várta Hermione a sarkon túl, a szája önelégült kifejezésre görbült, ami csak még jobban felbőszítette a varázslót.

– És most mi lesz? – követelte ingerülten Draco.

– Ott van egy másik ajtó, pont ott. – Hermione egy egyszerű faajtóra mutatott, rozsdás fémreteszekkel a folyosó végén. Részben elzárták lehullott kövek, de egyébként rendkívül közönségesnek tűnt.

– Ez a hely bűzlik a varázslattól.

– Badarság, úgy néz ki, mintha évszázadok óta nem járt volna itt senki. – A padlót borító vastag porréteg ezt a tényt igazolta.

– Ez nem jelenti azt, hogy nincs elvarázsolva – érvelt a varázsló.

Tudta, hogy igaza van, és nem tudta nem észrevenni, hogy libabőrös lett a karja a… remegéstől? Vagy inkább várakozás? Talán mindkettő?

– Gyere.

Az ajtó felé vezetve Hermione a kilincsért nyúlt. Hideg volt az érintése. És zárva.

Draco majdnem fellélegzett a megkönnyebbüléstől.
– Hát, ennyi volt. Gyere, menjünk vissza.

– Alohomora – suttogta a zárra mutatva Hermione. A kulcslyuk egy pillanatra fehér fényben izzott, és az ajtó befelé lendült.

hozzászólások: 0