13. fejezet
Igazság és felfedezés

Annyi felfedezni való volt, hogy Hermione azt sem tudta, hol kezdje.

Lépteiket tompította az éjkék szőnyeg, ahogy ő és Draco bejutottak az ismeretlen szobába. Az ajtó mellett egy nagy cserépben bőségesen termett az Anna-királynő csipke, a mutatós, fehér fejek vékony szárak tetejéről bólogattak rájuk, amikor elhaladtak mellettük.

Az első dolog, amit meglátott, az az volt, hogy könyvek hegyei, hegyek fölött állnak. Még a Czikornyai és Patza szállítási és átvételi helyiségénél is pompásabb volt (Hermione még sosem járt ott ténylegesen, de álmodott róla). Nemcsak könyvek voltak, hanem tekercsek, pergamenek és műtárgyak is. Egy ősi indiai páncélzat állt a sarokban, fényesen és csiszolva, mintha új lenne. A közelben egy másik századból származó csatabárdok és kardok gyűjteménye volt.

A falak mentén hosszú polcok sorakoztak, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy szalvétákat vagy pajzsokat helyezzenek el bennük, és olyan rekeszek, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy egy bögrénél, egy gyűrűnél vagy egy pár kesztyűnél több ne férjen el bennük. A falak minden centiméterét polcok borították, és minden polc foglalt volt.

Kóborló tekintete mintha erre, majd arra szökdécselt volna, míg el nem szédült az egésztől.

– Minden új – jegyezte meg Draco, kizökkentve Hermionét a megfigyeléseiből. – A kinti folyosó romosnak tűnt, míg ez a hely olyan, mintha valaki csak most járt volna itt.

Hermione észrevette, hogy a mardekáros pálcája készenlétben van, és feszült, mintha egy közelgő támadásra várna. Ő viszont megmagyarázhatatlanul nyugodtnak érezte magát.

Körös-körül festőállványok álltak, némelyiken félig kész remekművek ültek, mintha eldobva vagy jelentéktelenek lennének. A föld tele volt tárgyakkal: urnák, prémek, könyvek halmokban, kötéltekercsek, gyertyák, használt tollak, egy pár női bőrcsizma, füstölők, még néhány hatalmas gyöngy is.

A padlón leggyakrabban összegyűrt pergamendarabok jelentek meg. Távolról sem úgy nézett ki a szoba, mintha szétverték volna, inkább egy nem túl rendezett értelmiségi kényelmes dolgozószobájának tűnt. Valakinek, aki nem számított társaságra.

– Mit gondolsz, hol lehetünk? – kérdezte a lány. A tekintete a túlsó falra siklott, ahol egy üst volt felállítva még több polc körül, amelyek főleg bájital-alapanyagokat tartalmaztak.

Draco tekintete még mindig a szobát pásztázta, hátha valami rosszindulatra utaló nyomot talál.
– Halvány fogalmam sincs.

Egy hatalmas, karmos lábakkal és bonyolultan faragott sasmintákkal díszített mahagóni íróasztal ült egy impozáns, kobalt színű csuklyás köpenybe burkolt, csillogó bronzcérnával díszített fából készült szék előtt. Az íróasztalon személyes tárgyak hevertek, köztük egy vaskarikára fűzött kulcsok és egy kis gyűjteménynyi lezárt könyv. Egy bögre tea még halványan árasztotta magából a melegség nyomát. Több, gyönyörű gyorsírással írt levelet is találtak, zafírral berakott tintatartóval nehezítve.

Hermione az íróasztalhoz lépett, és felemelte a tintatartót, hogy elolvassa a legközelebbi levelet, remélve, hogy talál valami nyomot. Egy viaszrúd és egy pecsét gurult ki a kupacból. A pecsét egy bonyolult „H” betűt ábrázolt.

A kirakós darabkái mind illeszkedni látszottak, de Hermione nem tudta rávenni magát, hogy valóban elhiggye a gyanúját, amíg a szeme meg nem pihent a legközelebbi pergamen alján, amelyen elegánsan a „Hollóháti Hedvig” felirat szerepelt.

Döbbenten ejtette le a tintatartót, ami egy olyan zajjal csattant vissza az asztalra, ami mintha visszhangzott volna a szívében. Gyorsan megragadta, hogy ne boruljon ki, majd megigazította, és visszatette a levelek tetejére.

– Ez itt Hollóháti Hedvig dolgozószobája – jelentette be Hermione.

Draco szeme meglepetten tágra nyílt, majd gyanakodva összeszűkült, ahogy a lány felé fordult.
– Honnan tudod?

– Van itt néhány levél, amelyeket mind ő írt alá.

Kissé leeresztette a pálcáját, de a szemei még inkább egyszerű résnyire szűkültek.
– Ennek semmi értelme. Ez a hely úgy néz ki és olyan érzés, mintha valaki épp az imént járt volna itt.

A szeme végigpásztázta a dolgozószobát, de Hermione nem talált egyértelmű választ a férfi számára. Túl sok polc volt ahhoz, hogy mindet megvizsgálja, és mindegyik tele volt tárgyak és eszközök sokaságával. Hét cserépedényből készült váza, amelyek úgy tűntek, mintha a Han-dinasztiából származnának, egy régi csembaló mellett helyezkedett el körben. Egy oboaszerű hangszer állt függőlegesen egy halom üres vászon tetején. Lehetetlen lett volna tudni, hol kezdjük.

– Hacsak nem mentünk vissza az időben… – elmélkedett Draco halkan.

Hermione a fejét rázva erősködött.
– Én már sokszor visszamentem az időben, és hidd el, nem mentünk vissza.

– Hadd találjam ki. Potter valami agyament terve?

– Valójában egyáltalán nem – vágott vissza Hermione, nem akarva kifejteni a témát. – Szinte lehetetlen lenne, hogy ennyi évszázadon keresztül utazzunk anélkül, hogy tudnánk róla. Elég, ha csak annyit mondok, hogy nem mentünk vissza. Azonban… lehetséges… – torkollott le a lány.

– Lehetséges mi?

A lány az ajkát kezdte rágni.
– Lehetséges, hogy ez a szoba egyfajta időkapszulaként működik, bár nem tudom pontosan, hogyan működik az ilyen varázslat. Mégis, ha ez valóban Hollóháti dolgozószobája volt, elméletileg elképzelhető, hogy tényleg csak úgy elhagyta a szobát.

A férfi mereven bámult a lányra.
– Soha nem hallottam még Hollóhátiról, hogy a Roxfortban egy titkos szobát hagyott volna hátra.

Megvonta a vállát, és Hermione így okoskodott:
– Mardekár Malazár tette ezt, amikor megalkotta a Titkok Kamráját. Bizonyára ez a leghíresebb példa arra, hogy egy alapító hátrahagyja az örökségének egy darabját a kastélyban. Mardekár azért tette, hogy megtisztítsa az iskolát a mugliszülöttektől, ami szerinte kulcsfontosságú volt. Tudjuk, hogy a Hollóháti az intellektust tartotta a legfontosabbnak. Talán ezt a szobát választotta, hogy ezt megörökítse. Nem ésszerűtlen azt gondolni, hogy ebben a kastélyban egynél több titkos kamra van.

Draco még egyszer körbepillantott a zsúfolt dolgozószobában, szemügyre véve a részleteket. Hermione észrevette, hogy a pálcája már nincs készenlétben, bár még mindig stratégiailag el volt dugva az ingujjában, hogy könnyen hozzáférjen.

– Ha ez a szoba tényleg az övé volt, akkor sokkal világosabb számomra, hogy miért a Hollóhátasok állítólag a legokosabbak a csapatban. Gondolod, hogy van valami, amit nem ő csinált? – Gesztikulált, miközben példákat mondott: – Festett, zenélt, műtárgyakat gyűjtött, sok mindent tanult. Szerinted volt valaha szabadideje arra, hogy aludjon?

Hermione felnevetett. Draco feje hátracsapott, hogy megbámulja, nem volt hozzászokva, hogy ilyen őszinte hangot halljon tőle.

– Biztos vagyok benne, hogy valahogyan talált rá időt.

Hermione az üsthöz lépett, és mentálisan katalogizálta az ott kiállított hozzávalókat. A polcokon elefántcsontból faragott, dugós üvegcsék és viasszal lezárt, színes mázas tárolóedények tűntek fel. Az egyik kis üvegterráriumban gumóikból virágzó liliomokkal büszkélkedtek. Egy tál gombszerű halszemek. mind még nedves és intelligens, ült egy kis kerek asztalon, egy halom szőrös borrágólevél mellett. A falon különböző fémből vagy fából készült merőkanalak gyűjteménye lógott, szárított gyógynövénykötegekkel együtt.

Az üst alján körülbelül egy csésze ezüstös por volt. Hermione egy közeli kottaállványra pillantott, amelyen egy szedett-vedett, kézzel írt bájitalrecept ült, a pergamen sarkai enyhén görbültek.

Draco hunyorogva nézte a receptet, és Hermione nem tudta megállni, hogy ne cukkolja: – Biztos jó lenne, ha meglenne az olvasószemüveged, nem igaz?– .

A férfi egy gyors pillantást vetett rá, és felvette a pergament. Miután néhány pillanatig olvasta, azt mormogta:
– Nem lehet.

– Micsoda?

Draco elhárította a lány markoló kezét.
– Ez a recept arra utalna, hogy ez az igazságot megtestesítő por. Hasonló a Veritaserumhoz.

– De ha ez tényleg Hollóháti Hedvig tanulmánya – bámult Hermione. – Akkor a Veritaserumot csak néhány évszázaddal később fedezték volna fel először, miután Vivian Veritas 1818-ban először főzte sikeres eredménnyel…

– Árulj el valamit, Hermione, neked az a célod az életben, hogy minden a te dolgod legyen?

A lány elpirult.
– Ez lényeges volt.

Draco a szemét forgatva az üst fölé hajolt, és belekukkantott. Az ezüstös por ártatlanul csillogott. Az egyik ujját lenyújtotta, hogy megérintse, mígnem Hermione megragadta a csuklóját.

– Ne tedd – tanácsolta a lány.

A varázsló félénken visszahúzta a kezét.
– Igazad van.

– Van itt néhány üres lombik. – Hermione felkapott egy csiszolt kristály fiolát díszes parafadugóval, és átnyújtotta neki.

Draco felvonta a szemöldökét, és acsarkodott az üvegcsére.
– Arra biztatsz, hogy vegyek belőle?

– Csak a tanulás kedvéért, nem használatra. Ez egy jól ismert bájital elődje lehet! Talán az egyetlen létező prototípus…

– Ejnye, ejnye, és én még azt hittem, hogy maga egy jóravaló, túl nemes ahhoz, hogy lopj.

Lopni, döbbent rá Hermione, mert ez volt az.

Emlékezett rá, hogy egy nap, a Voldemort horcruxai utáni vadászat kezdetén tojásokat vitt el egy pajtából. Bár hagyott némi pénzt a ketrecben, és Harry és Ron ragaszkodott hozzá, hogy ne aggódjon emiatt, a tett mégis furcsa ízt hagyott a szájában, amit egy régóta esedékes meleg étel sem tudott teljesen eltüntetni.

Tényleg annyit loptam tavaly, hogy most már érzéketlen vagyok hozzá? bosszankodott. Hangosan elismerte:
– Igazad van, nem tudom, mit gondoltam.

Draco szemében furcsa csillogás volt, amikor így válaszolt:
– Nehéz bűntudatot érezni, ha olyasvalakitől lopsz el valamit, aki már olyan régóta halott. Nem is biztos, hogy ez most lopásnak számít. Inkább régészetnek számít.

Úgy tűnt, a varázsló elhatározta, hogy elvesz valamennyit, függetlenül a lány eszméitől. Akkor is lopásnak számít, ha az, akitől vesszük, a tizenegyedik században halt meg?

Miközben a boszorkány azon az ideológián töprengett, hogy vajon helyes-e elvenni a ritka porból, Draco keze máris belemerült az üstbe, és a kristály fiolával egy kis mennyiséget merített belőle. Hermione nem volt biztos benne, hogy azért, mert Dracónak nagyobb szüksége volt a poharakra, mint amennyire hagyta, vagy az igazságot megigéző por ultrafinom szemcséi miatt, de a kezét ezüstpor borította, amikor előbukkant. A cucc úgy tapadt rá, mint a csillámpor, és nem volt hajlandó lerázni magáról, bármennyire is próbálkozott. Alig tíz másodperc elteltével inkább megpróbálta lemosni egy Aguamentivel.

– Tessék, hadd segítsek – ajánlotta fel Hermione, és egy kendőt varázsolt a fertőzött kezére.

– A kedvenc ételem valami olyasmi, amit a nagymamám szokott készíteni – árulta el Draco találomra. – Sült liba volt, karamellizált vérnarancsba öltöztetve. Mióta meghalt, nem ettem ilyet, és néha elgondolkodom, hogy vajon azért a kedvenc ételem, mert tényleg olyan jó, vagy mert hiányzik a nagymamám.

Hermione pislogva csak bámulni tudott. Odatartotta a kendőt, hogy használja, de a férfi túlságosan megdöbbentnek tűnt ahhoz, hogy bármit is kezdjen vele.

– Öhm, hogyan… áh? – motyogta kínosan.

– Mi a Merlin nevére? – Draco káromkodott, és a tekintete ismét a bájitalreceptet tartalmazó pergamenre siklott. – Igazsághamisító por?

A férfi egyenesen rémülten nézett.

Hermione a homlokát ráncolva intett neki, hogy adja oda a receptet, hogy átnézhesse. A férfi készségesen átadta neki, és a lány alaposan megvizsgálta a lapot.

– Igen – erősítette meg Hermione –, elkezdesz igazat mondani, amíg le nem szeded az összes port. Minél tovább marad a bőröddel érintkezve, annál mélyebb igazságokat kezdesz el felfedni.

Dühösen súrolva a ruhával és még több vízzel, Draco azt mondta neki:
– Szerintem a hajad szép volt, amikor egyenes volt, de nem úgy nézett ki, mint te. Így jobban tetszel nekem, amikor kétségbeesetten fésülködsz.

– Micsoda?

Draco összerezzent, és sápadt arca beteges árnyalatot vett fel, mintha a hányinger első hullámait tapasztalná.
– Segíts levenni ezt a… kibaszott… szart!

A kezei mintha maguktól, gépiesen mozdultak volna. Draco most tényleg bevallotta, hogy tetszenek neki a lány őrült, bozontos fürtjei?

Jobb kérdés: felborult a világ?

Lehetséges volt. Határozottan lehetséges.

– A szorongásom nagyon zavar – csikorgatta a fogait férfi. Megpróbálta összeszorítani a száját, de az arca gyorsan elvörösödött, ahogy próbálta elrejteni a további információkat. Hiába volt, úgy tűnt, hogy a maradék intelligenciája magától tört elő belőle, úgyhogy szinte ordított. – A Malfoyknak nyugodtnak, higgadtnak és összeszedettnek kellene lenniük! Én nagyon nehezen vagyok ilyen, a háború óta. Néha túlságosan robbanékony vagyok, pedig engem nem így neveltek. – Olyan erősen összeszorította az állkapcsát, hogy a vallomása utolsó része sziszegve jött ki belőle. – Ettől úgy érzem, hogy nem vagyok az a fiú és örökös, akinek elvárták tőlem.

– Ezen nem tudsz segíteni! – Hermione ragaszkodott hozzá, és egy második kendőt varázsolt, hogy segítsen neki a súrolásban. Egyszerre volt lenyűgöző és kellemetlen hallani, hogy tényeket árul el magáról, főleg, hogy normális esetben olyan nehéz volt ezeket kiszedni belőle.

Átadta neki az új rongyot, és elvette a régit, közben véletlenül magára ecsetelt egy kis ezüstös port.

– Jaj, ne! – kiáltott fel Hermione, amikor rájött a hibájára. – Evanesco.

A varázslat nem működött.

– Suvickus!

Ez sem működött.

– Soha senki nem mondta nekem, hogy a bánat ennyire hasonlít a félelemhez. Azt hiszem, ezért nem soroltak vissza a Griffendélbe. Most, hogy vége a háborúnak, mindkettőből olyan sok van az életemben.

Draco súrolása egy pillanatra lelassult.
– Ezért vannak pánikrohamai? Mert félsz?

– Ez a por borzalmas! – áradozott dühösen Hermione. Minél többet súrolt, annál több látszott szétterülni a kezén.

– Elvesztettem az egyik legjobb barátomat, mert képtelen voltam megvédeni – suttogta Draco. Elkomolyodott, a mélyen gyökerező fájdalom csak a szemöldöke összehúzódásán látszott. Mivel eddig nem működött a próbálkozás, hogy visszatartja az információt, a leghalkabban hallható hangon mormolta: – Crak lehet, hogy legtöbbször egy idióta volt, de az egyik legrégebbi barátom volt. Most már azt sem bírom ki, hogy egy szobában legyek Monstroval. Ez az érzés kölcsönös. Túl sok emléket idéz fel bennem. Greg még jobban átérezte Vince elvesztését, mint én. Részben ezért nem tudott visszajönni idén. Ez, és hogy mindig is utálta az iskolát.

Súrolás, súrolás, súrolás. Úgy tűnt, hogy soha nem fog lejönni.

Hermione bizsergést érzett a légcsövében, mintha a véletlenszerű titkok egyszerűen alig várták volna, hogy előreszaladjanak. A szája kinyílt, mielőtt még regisztrálta volna.
– Azt hiszem, a legrosszabb dolog, amit valaha is meg kellett tennem az életemben, az volt, hogy elfeledtettem a szüleimet. Olyan érzés volt, mintha az egész létezésemet kitöröltem volna, és nem csak az ő elméjükből.

Draco tekintete röviden felpillantott a lányra, de ő céltudatosan elfordította a tekintetét.

– Mindig is tiszteltelek valamennyire, még akkor is, amikor fiatalabbak voltunk – mondta Draco, és a lány szavába vágva nem találkozott a tekintetével. – Még a vérségi helyzeted ellenére is. Nem voltál olyasvalaki, akivel packázni akartam, és ez tiszteletet váltott ki belőlem, akár akartam, akár nem.

Hermione megállt tisztításban, hogy a férfira meredjen. Ha nem lett volna az igazságot kikényszerítő púder, azt hinné, hogy csak azért találta ki, hogy ugratja. Aztán, amikor egy újabb rejtett tényszerűség kezdett felfelé haladni a torkán, a szájára szorította a kezét, mintha egy fizikai gát megakadályozhatná a kiszabadulását. Egy pillanatnyi küzdelem után a keze magától elszabadult, és a lány ismét elárulta magát:
– Szerintem nagyon vonzó vagy a szemüvegedben. A hollóhátasok színei is jól állnak neked. Kiemelik a szemedet.

A boszorkány beszippantotta a levegőt, és még Draco is kénytelen volt vigyorogva felnézni.

– Te jó ég, mit mondtam? – sóhajtotta Hermione, és tátva maradt a szája.

– Azt hiszem, épp most vallottad be, hogy odavagy értem.

– Biztosan nem! – vágta rá Hermione, az arca ragyogóan skarlátvörösre változott.

– Azért csókoltalak meg, mert úgy néztél ki, mint aki csókra vágyik, de leginkább azért, mert tényleg meg akartalak csókolni.

Nem tudta, hogy lehetséges, hogy az arca olyan vörös lesz, mint Ron haja, de ez történt; most még Draco arca is rózsaszínű volt. Szerencséjére végül megnyerte a csatát a púderrel, és a keze látszólag megszabadult tőle.

– Végre!

Hermione reménytelenül grimaszolt a saját ujjbegyére, ahol még mindig ott volt egy finom folt a szörnyű anyagból. Még erősebben kezdte el súrolni, még sebezhetőbbnek érezte magát most, hogy a közös nyomorúságuk csak az övé volt.

– A múltkor egy olyan térkép segítségével találtam rád, amelyik az egész Roxfortot mutatja, és azt, hogy ki hol van benne. Harrytől kértem kölcsön a mardekáros buli után, hogy észrevétlenül jussak vissza a klubhelyiségbe. Láttam, hogy felkeltél az ágyból, és meg akartam nézni, mit csinálsz. A hatodik év után, amikor beengedted a halálfalókat a Roxfortba, nehéz bízni benned, hogy nem teszel megint ilyesmit. Előtte mindig megvédtelek Harryvel és Ronnal szemben, hogy megvédjelek, amíg tényleg el nem cseszted.

Nem mert a férfi arcába nézni.

Ehelyett megduplázta az erőfeszítéseit, ami majdnem meg is lett jutalmazva. A por már majdnem eltűnt, de nem előbb, minthogy felfedte volna a végső igazságot.
– A te csókod volt a legjobb, amit valaha kaptam, de pánikrohamot váltott ki belőlem, mert te voltál az, és nem hiszem, hogy valaha is megbízhatok benned.

Végre megszabadult a púdertől. Ledobta a ruháját a férfi mellé, és a lábát bámulta. A megpróbáltatásnak talán vége, de mindaz, amit bevallottak, kínosan ült közöttük.

Egy percig, egy óráig, egy örökkévalóságig hallgatagok voltak. Végül Hermione törte meg a csendet a maga vágóan üzleties modorával.
– Még mindig van egy őrjáratunk, amit be kell fejeznünk.

– Rendben.

– Elfelejthetjük ezt az egészet, úgy tehetünk, mintha meg sem történt volna. Mint az a csók.

– Nem akarok úgy tenni, mintha az a csók nem történt volna meg. Azt mondtam, hogy nem akarok róla beszélni senkinek.

Hermione felkapta a fejét, hogy ránézzen.

– Amikor azt mondtad, hogy pánikrohamot kaptál, mert én voltam az, aki megcsókolt… ez volt az egyetlen ok? Hogy nem tudtál megbízni bennem?

Hunyorogva nézett vissza a rá meredő palaszínű szemekre, a holdfényhez hasonló sápadt arcra, a hegyes orra, a jellegzetes platinaszőke hajára. Ebben az arcban valahogy már nem látott ellenséget. De barátot sem ismert fel.

– Nem tudom, hogyan tudtam valaha is megbízni benned, Draco.

– Soha nem kértem, hogy bízz bennem.

A lány nyelt egyet.
– Tudom.

– Nem válaszoltál a kérdésre – erőltette a varázsló.

– Tudom. – A lány az ajkába harapott. – Azt hiszem… – Hermione felpillantott a férfira, és idegesen tapasztalta, hogy figyelmesen nézi, a szemei elragadtatott figyelemmel merednek rá. – Szerintem előítéletes vagy, és ezért szűklátókörű. Szerintem nem vagy őszinte, és szerintem nem vagy túl kedves. Ahogyan velem beszéltél éveken át, az megdöbbentő és szörnyű volt.

– Ugyanakkor – folytatta –, azt is hiszem, hogy a szűklátókörűséged abból ered, hogy a családod belenevelt ebbe az életmódba. Felajánlották neked a megváltás útját, de te ehelyett a két lehetőséged közötti kanyargós út mellett döntöttél. Nem tudtad megölni Dumbledore-t, de nem adtál fel minket hármunkat, amikor fogva tartottak minket a kastélyban. Nem vagyok benne biztos, hogy ez pontosan mit jelent. Talán azt, hogy egy szörnyű személyiség mögött jó ember vagy.

– Te aztán tudod, hogyan kell bókolni – húzta el a száját Draco szarkasztikusan.

– Az, hogy most meghallgatsz, ahelyett, hogy darabokra átkoznál, már egy kis győzelem, és előrelépést mutat – válaszolta a lány, keresztbe fonta a karját. – Nem hiszem, hogy hasznos lenne mást mondani neked, mint az igazat.

– Az igazságot – gúnyolódott a férfi. – Egy estére elég volt az igazságból. Lehet, hogy az egész hétre, hála ennek a mocskos pornak.

Hermione kiegyenesedett, és lopva a mellékasztalon dugaszolatlanul heverő fiolára pillantott, majd vissza Draco felé.
– Tényleg be kellene fejeznünk az őrjáratunkat…

– Több mint készen állok az indulásra – egyezett bele, és az ajtó felé vezette az utat.

Amikor a férfi hátat fordított neki, Hermione gyorsan nonverbális varázslatokkal elzárta a fiolát, és letisztította, mielőtt összezsugorította és a zsebébe rejtette. Végül is túl jó alkalom volt ez ahhoz, hogy egyszerűen otthagyja a port.

Annyira belefeledkezett a lopakodásba, hogy a szobából kifelé menet majdnem nekiment Dracónak. Az leemelt egy könyvet az ajtóhoz legközelebbi polcról, és éppen lapozgatta.

– Alkímia – magyarázta csupán, becsukta a kötetet, és a hóna alá dugta.

– Ellopod?

– Kölcsönveszem – javította ki Hermione, és ismét az ajtó felé indult.

Nem tett további dorgálást vagy ítélkezést, úgy érezte, igazán nincs joga hozzá, tekintve, hogy mi volt a talárja zsebében…

Átmentek a Hedvig dolgozószobáján túli romos folyosón, és visszatértek az ismert Roxfort-kastélyba. Mindketten érezték a mágikus aura változását, amint visszatették a lábukat a főfolyosóra.

– Menjünk – biztatta őket Draco, és az élére állt.

Hermione megfordult, hogy még egyszer utoljára megnézze a mögöttük lévő aranyozott ajtót, de az eltűnt, és csak egy üres falfelület maradt.

hozzászólások: 0