17. fejezet
Tanulási vágy

Hermione összepakolta a holmiját, és nem sokkal Draco távozása után elhagyta a könyvtárat, elég időt hagyva távozásuk között ahhoz, hogy egyértelmű legyen, nem követte őt. Védőbűbájt helyezett a Hollóháti alkímiai naplójára, hogy megvédje annak törékeny kötését, mielőtt a túlzsúfolt könyvtáskájába gyömöszölte.

A Nagyterem zsúfolásig megtelt vacsoraidőre. Úgy tűnt, Harry sehol sincs, bár Ginny Lunával ült. Hermione végtelen meglepetésére Ron Daphne-val – Daphne-val – ült a Hollóhát asztalánál. Kétszer is meg kellett néznie, aztán elmosolyodott, mert titokban úgy gondolta, hogy Ron jól illene Daphne-hoz. Mivel nem akarta megzavarni őket, Hermione átment Ginny és Luna mellé, és leült az ismerős Griffendél asztalhoz. Kellemes nosztalgia telepedett a gyomrába.

Luna elmosolyodott a közeledésére.
– Szia, Hermione!

– Jó Godrik, elhoztad a könyvtáskádat a vacsorára – szólalt meg Ginny üdvözlésképpen. Majd szemeit forgatva azt mondta: – Hát persze, hogy elhoztad.

– Én is örülök, hogy látlak – fújt egyet Hermione, és letette a táskáját maga mellé a padra. Luna teljes figyelmét a Hírverő egyik számának szentelte, méghozzá a magazin első kiadványának, miután Xenophilius a háború követően újraindította a terjesztését.

– Ó, de te fiúdrámád van! – jegyezte meg Ginny éleslátóan észrevette.

Belül Hermione színesen káromkodott volna, ha hajlamos lett volna az ilyen térdreakciókra.
– Ne akard, hogy megbánjam, hogy itt ülök.

– Soha nem bánod meg, hogy velem ülsz – dünnyögte Ginny, és közelebb csúszott. – Mesélj róla.

– Nem.

– Miért nem?

– Mert nincs mit mesélni.

– Megeszek egy hippogriffet, ha ez igaz – gúnyolódott a lány. – Látom az arcodon, és ha nem mondod el, kénytelen leszek a képzeletemet használni.

– Lehetetlen vagy.

– Lássuk csak… te egy szerelmi csapda közepén vagy. Elmentél és csókolóztál Oliver Riversszel, és nem volt valami fényes, de nem akarod összetörni a szívét. Eközben Nott és Malfoy is folyamatosan próbál téged magadhoz édesgetni… elcsábítani, hogy csatlakozz a sötét ügyeikhez…

Hermione közben Ginnyt szidalmazta.
– Giccses romantikus regényeket kellene írnod.

– …Nott szexet ajánlott neked zárolt részlegben…

– Most komolyan! – Hermione gúnyolódott, és már a gondolattól is elvörösödött. – Tekintve, hogy a Mardekár az a ház, amelyik a tradicionalizmust a legjobban értékeli, tényleg azt hiszed, hogy ez az a ház is, amelyik a legtöbb hímringyót termeli?

– …De Malfoy téged akar a legjobban, mert te vagy a tiltott gyümölcs – folytatta Ginny rendületlenül. – Amikor kettesben vagytok a barlangokban járőrözés közben… – Itt szünetet tartott, majd egy pillanatra a barátnőjét nézte. – Nem is tudtam, hogy ismered az olyan kifejezéseket, mint a „hímringyó”.

Hermione fintort vágott.

– És mindennek tetejébe Ron beismerte, hogy még mindig érez irántad valamit. Bár nem vagy szerelmes belé, csábító, hogy van egy biztos lehetőséged, ezért fontolgatod, hogy…

– Megnézted már Ront? Nem hiszem, hogy még érdeklem őt.

Ginny megrántotta a nyakát, a szeme gyorsan Ront vette célba, valószínűleg az élénk Weasley-haj miatt. Daphne-nal szemben ült, aki kuncogott valamin, amit mondott, és úgy tűnt, széles vigyorral.

– Merlin anyja – ejtette ki Ginny döbbenten. – Az ott Daphne Greengrass? A mardekáros?

– Hollóhátas. Ő a hálótermi szobatársam. Kedves lány.

– Úgy értem, a családja sosem támogatta nyíltan Voldemortot, de biztosan nem is harcoltak ellene…

– Mondja az a boszorkány, aki azzal vádol, hogy titokban Olivérrel, Nott-tal és Malfoyjal smárolok – cukkolta Hermione, el akarva vonni Ginny figyelmét a bátyjáról. Semmi jó nem származhatott abból, hogy belekeveredett ebbe. – Mikor lesz időm aludni, ha mindezzel a sok a szeretővel találkozom?

– Az alvás a gyengéknek való – válaszolta Ginny, sikeresen elterelve a figyelmét.

Luna szólalt meg először, tekintete nem mozdult a magazin lapjáról.
– Szerintem az emberek könnyebben elfogadják a szerelmet, miután történt valami tragikus esemény, például egy háború.

Ginny Lunáról Hermionéra pillantott, majd elvigyorodott.
– Ha te és Malfoy összejönnétek, az teljesen romantikus lenne.

– Miért? – kérdezte Hermione kérdőn, és elsápadt. Ginny tud valamit?

– Tudod… ellenségekből szerelmesek lesznek… és az igaz szerelem szenvedélyével rendezik a nézeteltéréseiket? Nem?

– Hagyd abba az ugratást.

– De ez olyan vicces!

– Ma van a születésnapom. Nem piszkálhatsz a születésnapomon.

– Ó, hagyd már abba! Vettem neked ajándékot. Csak itt van…

Ginny ajándékáról kiderült, hogy egy vadonatúj, átdolgozott Roxfort története kiadvány, amit épp a múlt hónapban frissítettek. Hermione több mint elégedett volt.
– Hűha, Ginny!

– Nem akarom elrontani a befejezést vagy ilyesmi, de lehet, hogy egyszer-kétszer megemlítenek.

Ez sokkal kielégítőbb volt, mint Luna ajándéka, ami egy gurdigyökérből készült amulett volt, aminek eléggé dohos szaga volt. Jelezte, hogy a véletlenszerűen fellépő csuklást hivatott megakadályozni.

– Öhm, köszönöm, Luna…

Ahogy a lányok befejezték a vacsorát, Hermione ismét a hollóhátasok asztala felé pillantott. Úgy tűnt, a valószínűtlen páros, azaz Ron és Daphne is készülődik, hogy visszatérjen a saját hálótermébe. Daphne elkapta a tekintetét, és Hermione megvárta a bejáratnál. Együtt indultak el a Hollóhát tornya felé.

– Úgy tűnik, valaki jól megvacsorázott – jegyezte meg ártatlanul Hermione.

Daphne sápadt arca rózsaszínre színeződött; ez a szín nagyon jól állt neki.
– Ó… igen. Igen.

– Ron nagyszerű – jelentette ki Hermione nagyon is tárgyilagos bizonyossággal.

Daphne felvonta az egyik finom szemöldökét.
– Zavar téged, hogy tetszik az exbarátod?

– Ront a barátomnak tartom, nem a volt barátomnak – tisztázta a lány –, és nem, egyáltalán nem zavar. Szerintem ez csodálatos.

– Magas… magasabb nálam… és vicces. Nem is emlékszem, mikor nevettem utoljára ennyit.

Vagy ennyit ettél, tette hozzá gondolatban gondolkodás nélkül Hermione magában. Időnként a barátaira pillantott, és elégedetten vette tudomásul ezt a tényt.

Amikor a lányok megálltak, hogy az általuk használt lépcsőház elmozdulhasson, Daphne megjegyezte:
– Valószínűleg jobb is, hogy ő valahogy nem vesz róla tudomást.

Ez meglepte Hermionét.
– Miért mondod ezt?

Daphne egy rezzenéstelen borzongással, nyugtalanul körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, nincs-e a közelben senki, aki meghallhatná.
– El tudod képzelni, hogy megpróbálom megmagyarázni a családomnak, hogy egy Weasley-vel járok?

– Miért lenne az olyan rossz?

– Azt hiszem, nem várhatom el, hogy megértsd. A szüleim meglehetősen szigorúan ragaszkodnak a régi tisztavérű eszmékhez.

– De Ron is tisztavérű… ha téged érdekelnek az ilyen dolgok.

Daphne szánalmasan megrázta a fejét.
– Igen, ez igaz, de… nem, jobb ez így.

Hermione felsóhajtott, egyelőre feladva a vitát. A lépcső befejezte a mozgást, és a lányok folytatták az emelkedést a torony felé, amit szinte csendben értek el.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem bánod, hogy tetszik nekem.

– Miért?

– Hát, randiztál vele… és nemrég. Ha ez mardekárban lenne, társadalmilag megnyúznának, ha még csak ránéznék is.

Hermionénak ezen kuncognia kellett.
– Ron és én nem voltunk jók együtt. Ezt most már mindketten tudjuk. Amikor együtt voltunk, rájöttem, hogy szükségem van valakire, aki intellektuálisan is felér hozzám, és meg is nevettet. Valaki, aki arra késztet, hogy továbbra is arra törekedjek, hogy jobb emberré váljak, és aki megérti, hogy nincs szükségem védelemre, de mégis meg akarja tenni. Egyfajta legjobb barátra.

Daphne a homlokát ráncolta.
– Szóval, akkor úgy hangzik, mintha működnie kellett volna kettőtök között.

Mélyet sóhajtott, és a mennyezet spirális freskói felé nézett.
– Elméletileg jól illettünk egymáshoz, és azt hiszem, ezért akartam annyira, hogy működjön a kapcsolat. De Ronnal csókolózni olyan volt, mintha egy testvért csókoltam volna meg. Túlságosan furcsa volt. Nem… Jobb, ha barátok vagyunk.

Ahogy a lányok felértek a kanyargós márványlépcső tetejére, egy nagyon kicsi lányra bukkantak, aki teljesen összeomlott a sasfejű ajtókopogtató előtt. A lány olyan pici volt, hogy elsőéves lehetett.

Hermione tudomásul véve a lány könnyáztatta arcát, odament hozzá, és megkérdezte:
– Mi a baj? Segíthetünk?

Az elsőéves tágra nyílt, sötét szemekkel meredt Hermionéra, és mintha összeszorult volna, összeszorított szájjal.

– Nem tudok segíteni neked, ha nem tudom, mi bánt téged.

A lány lassan az ajtó felé mutatott, ahol az őrző csendben várakozott. Majdnem olyan kicsi hangon, mint amilyen ő maga volt, bevallotta:
– Én… nem tudok… válaszolni a…

– A rejtvényre?

A lány bólintott.

– Ez minden?

Az ajkába harapott, sötét szemei tele voltak nyomorúsággal.
– Soha nem tudok válaszolni a rejtvényre.

– Ó, ezt értem – áradozott Daphne, most először szólalt meg. – Az idő felében arra kell várnom, hogy valaki jöjjön és megmentsen! Átkozott logika…

– Tényleg… tényleg? – kérdezte remegve az elsőéves.

– Teljes mértékben – erősítette meg a lány.

Hermione hálás volt a barátja közléséért, és rámosolygott a fiatalabb diákra.
– Látod? Nem feltétlenül az a fontos, hogy okos legyél…

– De – tiltakozott a lány – a Hollóhát állítólag az okos ház…

– Baromság – erősködött Hermione. A lány döbbenten meredt rá. – A tanulási vágy az, ami a Hollóhátakat megkülönbözteti. Ezért várjátok meg, hogy jöjjön valaki, ha egyedül nem tudjátok megoldani a rejtvényt, így megoszthatjátok egymással a tudást, és minden alkalommal egy kicsit jobbak lesztek. Nos… mi ez a rejtvény?

Az utolsó részt az ajtókopogtatónak címezte. A bronz sasfejű felé fordult, és azt mondta:
– Minél többet veszel, annál többet hagysz hátra.

– Merlin, nem tudom – sóhajtott Daphne. – Talán… éveket az életedből? Szóval, ööö, születésnapok? Nem, várj, ez butaság.

Az elsőéves figyelő szemekkel figyelte idősebb szobatársait, de legalább a sírást abbahagyta. Hermione egy pillanatig gondolkodott, mielőtt magabiztosan válaszolt volna:
– Minél több lépést teszel, annál többet hagysz magad után.

– Jól érvelsz – bókolt az őrző, és hagyta, hogy az ajtó befelé lengjen.

– Hűha – kapkodta el a lány a levegőt. – Te tényleg okos vagy!

– Nem kell az egójának hódolni – okoskodott Daphne, és mindhárman beléptek.

Hermione az este nagy részét a közös szobában töltötte Padmával és Sue-val, mindhárman egyszerre dolgoztak a védelmi esszéjükön. Daphne varázslósakkozott Zabinivel, aki addig-addig győzött kínosan rövid játszmákban, amíg már nem volt szórakoztató. Ernie és Lisa úgy tűnt, hogy egy tekintélyes csoport alsóbb éves diákot vezetnek egy társasjátékban. Hermione azon tűnődött, hogy ez vajon a Hugrabug hagyománya-e, tekintve, amit most tudott a borzok játékterméről és annak céljáról, hogy megismerkedjenek a különböző évfolyamokon tanuló diákokkal.

A csoportot figyelve úgy gondolta, ügyes húzás volt az osztályfőnök részéről, hogy elkezdték a játékot. A fiatalabb diákok közül sokan még mindig gyakran úgy viselkedtek, mintha arra számítanának, hogy bármelyik pillanatban megtámadják őket, és sokkal kevesebb volt a nevetés, mint amit Hermione az előző évfolyamoktól megszokott. Amennyire hallotta, idén még senki sem próbálta meg egyszer sem megetetni egy agyaras frizbivel Mrs. Norrist. Általában ez legfeljebb egy hétig tartott.

Legszívesebben eltűnt volna valahol csendben Hedvig alkímiai naplójával, de folyton bombázták az emberek, akik közül néhányan azt akarták, hogy csatlakozzon hozzájuk egy sarlatánjátékban, vagy mások úgy gondolták, hogy talán van valami meglátása egy feladattal kapcsolatban. Több személy is boldog születésnapot kívánt neki, köztük egy ötödéves fiú, akit még életében nem látott, és aki halkan közölte is vele, hogy nagy rajongója. Hermione nem igazán tudta, mit válaszoljon erre (az ilyen jellegű dolgok általában Harryvel történtek, nem vele), így csak megköszönte, és újra elmerült a dolgozatában, és örült, amikor a fiú sietve elhúzott.

Végül kisurrant a könyvraktárba, hogy keressen egy csendes sarkot, ahol magányosan olvasgathatja a könyvet. A napló világos volt és metszően pontos, a mandala minden egyes lépése szinte klinikai módon volt lefektetve. Az egyetlen hibalehetőség a mi oldalunkon van, a kivitelezésben, döntött.

– Jó születésnapod volt, Granger?

Hermione felemelte a fejét, nem lepődött meg, hogy Draco ott áll. Szinte szemérmesen felvonta a szemöldökét, és megkérdezte:
– Követtél ide?

A legapróbb vigyorral. Egy enyhe fejhajtás.
– Rajtakaptál.

– Átolvastam Hedvig naplóját. Nagyon könnyű követni. Hedvig minden szempontra gondolt, és már minden bökkenőt kidolgozott a tervezésben.

– Ezt próbáltam elmondani neked.

– Nem tettél semmi ilyesmit – vágott vissza a lány.

A férfi vigyora majdnem vigyorrá szélesedett, de nem szólt semmit.

Lenézett az ölében lévő kis kötetre, és a helyére tette a filctollát az oldalra.
– Igen, jó születésnapom volt. Újabb év telt el… furcsa érzés tizenkilenc évesnek lenni, és még mindig iskolába járni.

Draco átment a szobán, odahúzott egy második zsámolyt, és leült mellé.
– Furcsa talán, de annak ellenére, hogy annyi éven át ellentétes házakból származunk, tudtam, mikor van a születésnapod. Potter és Weasley mindig nagy ügyet csináltak belőle.

Az ölében lévő könyvet szorongatta. Amikor a férfi ilyen közel volt, jó volt, ha volt mit kezdenie a kezével, hogy ne árulja el az idegességét azzal, hogy csavargatja őket, vagy az egyik fürtjébe csavarja az egyik üres ujját.

– Mindig is azt feltételeztem, hogy a tiéd valamikor nyáron lehet, közvetlenül az iskola vége előtt, mivel az év bármelyik szakaszában sosem kaptál otthonról egy ellenszenvesen nagy születésnapi csomagot.

– Igaz, mint mindig. Június ötödikén.

Hermione észrevette, hogy a férfi térde megérintette az övét, és ott megpihent. Túl makacsul ahhoz, hogy előbb megmozduljon, és ezzel elárulja, hogy a véletlen érintés őt érintette, természetellenesen mozdulatlanná vált. Volt valami az éjszakai Stacksban, ami más volt, mint a reggeli. Kevésbé tűnt könyvtárnak, inkább templomnak vagy kolostornak.

– Úgy éreztem, hogy hoznom kellett volna neked valamit.

– Miért?

Megvonta a vállát.
– Nem vagyunk igazi barátok, ez igaz. De társak vagyunk a Hollóháti őrült alkímiai vállalkozásában.

A homlokát ráncolva emlékeztette a férfit:
– Ebbe még nem feltétlenül egyeztem bele.

– De mindketten tudjuk, hogy bele fogsz.

A lány rávillantott a férfira.
– Azt mondtam, holnap este szólok.

– Amitől boldog leszel – húzta ki magát a férfi magabiztosan.

Nehéz volt megmondani, hogy melyikük kezdeményezte a harmadik csókjukat, de Hermione teljesen biztos volt benne, hogy az volt minden, amit az elsőtől megkésve remélt – csak egy kicsit későn.

A férfi oldalra billentette a fejét, hogy közelebb hajoljon hozzá, és egy könnyed csókot nyomott a lány szája sarkára, mintha azt mérné fel, hogy ez a gesztus üdvözlendő-e vagy sem. Amikor a lány válaszolt neki, a férfi pehelykönnyűen végigsimította a száját a lány ajkán, egészen a közepéig. Hermione úgy érezte, hogy ez valahogy érzékibb, tiltottabb, mint bármelyik másik csókjuk, amelyet korábban mindig egyfajta kegyetlen becézgetés jellemzett. Ez a mostani sok mindent megízlelt, és nem mind fizikai volt. Draco ujjainak hátulját végigsimította a nyakán, amikor elhúzódott, és Hermione nem tudta rávenni magát, hogy megbánja a jóllakott sóhajt, amely elhagyta az ajkát, és átsuhant a csendbe, annak ellenére, hogy a férfi száját önelégült vigyor díszítette emiatt.

Túl hamar vége volt. Érezte a teste reakcióját miatta, és zavarba hozta volna, ha azt hiszi, hogy Draco ezt észrevette. A mellbimbói feszes csúcsokká keményedtek az egyenruhás inge alatt, és érezte, hogy a vágy pírja átjárja a testét.

Az igazság az volt, hogy egy csók még soha nem váltott ki belőle ilyen érzést. Viktor járt a legközelebb hozzá, még tizenöt éves korában. Cormacra még csak nem is gondolhatott. Ron - egyszerűen nem.

– Boldog születésnapot, Granger – motyogta a férfi. – Már alig várom a holnap estét.

A lány is nagyon várta. A várakozás felgyülemlett a mellkasában, és finoman, alaposan állatiasan felmelegítette a combját. A lány egyszerre vonakodva és megkönnyebbülten figyelte, ahogy a férfi elmegy.

Te jó ég, mi történt vele?

***

A csütörtök, döntött Hermione, a hét legrosszabb napja.

Az órái mintha örökké tartottak volna. Átváltoztatástan a mardekárosokkal, utána számtan, majd ebédszünet, mindez őrjítő lassúsággal telt el. Draco minden óráján ott volt, mégsem látta igazán…

Ebéd után azonban úgy tűnt, az idő igyekszik bepótolni a délelőttöt, mert SVK után úgy tűnt, alighogy elkezdődött, és az rúnaismeret… volt egyáltalán rúnaismeret? Halványan emlékezett, hogy leült a megfelelő tanteremben, de tanultak-e egyáltalán valamit?

A hatodik emeleti lányvécében enyhe pánikrohamot kapott közvetlenül az óra után, amikor rájött, hogy nem jegyzetelt túl sokat. Ezután irracionálisnak és ésszerűtlennek érezte magát, és elment lefeküdni egy kicsit a kollégiumba. Csámpás megjelent, hogy elfogadjon némi gyengéd simogatást, és megnyugtassa a gazdasszonyát.

Amikor eljött az idő, hogy találkozzanak Malfoyjal az őrjáratukhoz, a macska nedves orrával az ujjait bökdöste, mintha valami természetfeletti érzéke lenne a menetrendjéhez. Prefektusjelvényt tűztek a mellkasára, és Kakukk mellette sétálgatott, Hermione a közös terem bejáratánál találkozott Dracóval. A férfi vidáman támaszkodott a falnak, palaszürke szemei a lépcsőházat pásztázták a lány közelgő megjelenése után.

Az ajtó egy pillanattal később becsukódott mögöttük, kizárva minden lehetséges hallgatóságot.

– Nos? – kérdezte, miközben először egymás mellett kezdtek el ereszkedni.

A nő visszaadta neki a könyvet.
– Rendkívül gondosan lemásoltam az utasításokat és a rajzokat a saját használatomra, de valószínűleg még mindig szükségem lesz arra a könyvre, hogy időnként elővegyem. Szükségünk lesz egy kis időre, hogy mindent elrendezzünk, különösen azért, mert a mandala tényleges megrajzolásához meg kell teremtenünk a Só esszenciáját, ami legalább három hetet vesz igénybe.

– Tudtam, hogy egyet fogsz érteni – felelte önelégülten, amikor a Hollóhát torony tövéhez értek. Csámpás úgy nyolc-kilenc lépéssel lemaradva követte őket.

– Ennyire kiszámítható vagyok?

– Nem teljesen. – Félrehúzta a lépcső árnyékába, és egy gyors csókot nyomott az arcára. – Például azt feltételeztem, hogy te egy szemét sznob leszel. Nem vagy az.

Még csak nem is hazudott, vette észre a lány, és a tekintete a zafírkarkötőre siklott a csuklóján. – Szóval, akkor miféle megállapodásról van szó? Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy barátoknak tartanék minket.

– Undorító gondolat – értett egyet a férfi, fintort vágva. Majdnem felkacagott a látványtól, hogy Draco Malfoy ilyen arckifejezést visel, még ha csak egy másodperc töredékére is. – Elég intelligensnek tartalak ahhoz, hogy együttműködjek veled, és élvezem, hogy zárt ajtók mögött csókolózhatok veled. Bűntársaknak tekintenék minket.

Nos, ez így volt rendjén a lánynak. Ő is alig várta, hogy együttműködhessen vele. Ami a csókolózást illeti…

Hermione lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja a férfi fülcimpája előtti helyet, ami a férfi számára érzékeny pont lehetett, mert érezte, ahogy a férfi testén enyhe borzongás fut végig. Elégedetten lépett ki a márványlépcső árnyékában lévő rejtekhelyükről, és elindult a szokásos irányukba.

– A bűntárs nagyon is jól hangzik.

hozzászólások: 0