3. fejezet
A visszatérés első napja


Az órák eseménytelenül kezdődtek, és Hermione érezte, hogy megkönnyebbülés telepszik a gyomrába. Itt ült Harry mellett az órán, mintha nem is lett volna háború vagy újrabeosztás. Az egyetlen különbség az volt, hogy az egyenruhájuk nyakkendője más színű volt. Ez volt a normális.

Az új átváltoztatástan tanár egy vaskos, vörös arcú skót volt, akit Buchanan professzornak hívtak. Bár a nyelvjárása jelen volt, nem volt túl nehézkes; húsos kezei voltak, amelyekkel vadul gesztikulált, és szeretett nevetni. Az biztos, hogy ez változás volt McGalagonyhoz képest, de az új professzor hozzáértőnek tűnt.

Gyorsan bele is ugrottak a témába, kezdve a csirkék macskává alakításával. Mivel korábban csak állatokat alakítottak át élettelen tárgyakká (vagy fordítva), Hermione ezt üdítő kihívásnak találta.

– Hogy megy ez ilyen gyorsan? – kérdezte Harry. A csirkéje szemrehányóan nyávogott rá.

– Koncentrálnod kell – suttogta a boszorkány.

Harry megforgatta a szemét, az arca grimaszra húzódott:
– Koncentrálok.

Igen, gondolta magában Hermione önelégülten, ez normális.

A gyógynövénytan nagyjából ugyanígy ment. Ő és Harry csatlakoztak Ronhoz, hogy együtt sétáljanak le az üvegházakhoz, mindhárman társalogtak egyazon zsugorfürt körül.

– Hermione – szólalt Ron gúnyos komolysággal –, hogy fogok nélküled átmenni a RAVASZ-okon?

– Idén nem fogok segíteni neked „megtalálni a szavakat” az esszéidhez, Ronald.

A fiú rámosolygott a lányra, és közben valahogy sikerült könyörgően elhagyatottnak tűnnie.
– Mindig ezt mondod…

***

Később aznap este Hermione tétován állt egy ismerős ajtópár előtt. A vacsorát a Nagyteremben szolgálták fel, és bár éhes volt az első tanítási nap után, volt valami, amiről előbb meg kellett bizonyosodnia…

Elengedve visszafojtott lélegzetét, meghúzta az ajtó kilincsét, és belépett a Roxfort könyvtárba. Előtte álltak régi barátai, látszólag az egyetlenek a kastélyban, akiket nem érintett meg az előző májusi roxforti csata. Magas, keskeny könyvoszlopok emelkedtek a mennyezetig, a tudás és az elmélet rendkívüli maradványai, csak arra várva, hogy átfésüljék őket…

A lány lopva körbepillantott. Madam Cviker és két negyedéves mardekároson kívül, akik egy hátsó asztalnál összedugták a fejüket, senki más nem volt ott. Nem sokan jöttek be a könyvtárba az első tanítási napon – főleg nem vacsoraidőben –, de Hermione Granger nem tartozott közéjük.

Meg volt győződve arról, hogy senki sem látja, mélyeket lélegzett, és beszívta a könyvek illatát. Pergamen, agyonhasznált pergamen, régi tinta…

– Ez egyszerre nyugtalanító és kissé izgató, Granger…

Hermione megpördült, és szembetalálkozott Theodore Nottal. Mivel az egykori mardekárosról nem sokat tudott azon kívül, hogy az apja halálfaló volt, azonnal résen volt.

– Theo Nott – mutatkozott be a férfi, és kezet nyújtott felé. A varázsló magas és vékony volt, és úgy tűnt, hogy kissé úgy hajlik, mint egy instabil torony. Világos haját rövidre nyírták, és zöld szemei többnyire szarukeretes szemüveg mögött rejtőztek. Hermione észrevette, hogy már nem zöld-ezüst, hanem piros-arany nyakkendőt visel.

Gyanakodva szemlélte a kinyújtott kezet.
– Miért mutatkozol be nekem?

– Azt hiszem, ezt úgy hívják, hogy „illem” – válaszolta huncutul a varázsló. – De kezdem felfedezni, hogy a griffendélesek nem igazán törődnek azokkal.

A lány dacosan kihúzta magát.
– Biztos vagyok benne, hogy nem tudom, mire gondolsz. A griffendélesek soha nem viselkedtek velem másképp, csak kedvesek.

– Talán oda tartoztál… nem úgy, mint egy kígyó az oroszlánbarlangban.

A lány szája összeszorult. Nem tagadhatta, hogy utálta az ötletet, hogy egy halálfaló fia a Griffendél-toronyban alszik, annak ellenére, hogy sejtette, az újrabeosztásnak a célja a házak közötti egység előmozdítása volt.

Theo figyelmesen szemügyre vette.
– Csak feltételezhetem, hogy te is ugyanolyan oda nem illőnek érzed magad a Hollóhátban. Megdöbbentett, hogy McGalagony elnézte az aranytrió felosztását.

Reakciót akar kicsikarni belőlem, ismerte fel Hermione. Gúnyosan-édesen mosolyogva válaszolt:
– Csak szétosztom a vagyont, Nott.

– Hmm – mondta a varázsló elgondolkodva. – Gondolom, ezért kellett engem és Longbottomot is a Griffendélbe tenniük… túl sok a jóból, meg minden.

– Neville kétszer olyan varázsló, mint te – mondta magabiztosan Hermione.

A fiú szórakozottan csak egy szkeptikus szemöldököt vonta fel a lányra, és megkérdezte:
– Tényleg?

– Átkozott Mardekár – mormolta a lány az orra alatt.

– Hogy lehet valaki, aki ennyire nagyokos, ilyen fantasztikusan tudatlan? – tette fel a kérdést egy elnyújtott sóhajjal Nott. Hermione a levegőbe emelte az orrát, és el akart tőle vonulni, de mielőtt megtehette volna, a férfi kikövetkeztette: – Gondolom, azt vártad, hogy odamegyek hozzád, és azonnal „sárvérűnek” hívlak?

– Tíz pont a Griffendéltől a nyelvbotlásodért, Nott – köpte ki hevesen a boszorkány, és elrobogott.

A fiú utána kiáltott:
– Ott van egy privát sarok, Granger… szóval nyugodtan simogathatod magad a könyvek között!


***

– Identitásválságom van – jelentette ki Hermione, és helyet foglalt az egyik hugrabugos padnál, ahol Ron, Seamus, Harry és Ginny már a vacsora felénél tartottak.

– Máris? – vonta kérdőre Ginny.

– Miért? – kérdezte Ron, már sokkal inkább barátságosan.

– Épp most vonta el házipontot a Griffendéltől, és a legkevésbé sem volt lelkiismeret furdalásom.

Harry és Ginny felnevetett a lány kellemetlenkedésén, míg Ron bámult rá.

– Most már a prefektusok is vehetnek házi pontokat? – csodálkozott Seamus.

– A hetedikesek és nyolcadikosok igen, csak mi nem adhatjuk ki őket.

– Tudod, mi a még rosszabb? – vitatkozott Ginny Hermione állításával. – Szerepelnem kellett a válogatón, hogy bekerüljek Mardekár kviddicscsapatába. Szerencsések lennének, ha engem kapnának!

– Én is – emlékeztette Harry – és én voltam a „Griffendél kapitánya”.

– Engem egy ötödéves „hugriburgisnak” nevezett – panaszkodott Seamus szánalmasan. – Miért kapnak a hugrabugosok ennyi szart?

– Legalább egyikőtöknek sem kell hetente kétszer prefektusi őrjáratot teljesítenie Malfoyjal – sziszegte Hermione.

Mindannyian várakozóan néztek Ronra.

– Mi van? – dadogta a fiú a krumplipüré halmai között, amit a szájába lapátolt. – Tökéletesen boldog vagyok a Hugrabugban. Bár nálunk ott van Parkinson… de eddig többnyire mindenki csak hülyét csinál belőle, és az mindig jó móka.

***

Hermione aznap este a hollóhátosok tornya előtt találkozott Malfoyjal. Ernie mint iskolaelső is ott volt, hogy utasításokat adjon nekik, hol is kell járőrözniük. A Griffendél prefektusai a felsőbb szinteket fogják átfésülni, míg nekik az alsóbbakat, beleértve a tömlöcöket is.

– Padma és én úgy döntöttünk, hogy holnap este, mielőtt bármelyik iskolai klub újra beindulna, megbeszélést tartunk az összes prefektussal – tájékoztatta Ernie a mogorva párost. – A rúnaismeret tanterem a hatodik emeleten, pontban hét órakor.

Miután elmondta a magáét, Ernie visszafordult, hogy újra belépjen a Hollóhát-toronyba. Az őrző felszólította a válaszadásra:
– Városokon és dombokon keresztül megyek, és mégsem mozdulok soha.

– Ööö – válaszolta Ernie bizonytalanul. Az ajtó közepén álló bronz sasfej néma maradt.

Aki belépett a közös terembe, annak egy rejtvényre kellett válaszolnia, ami minden alkalommal más volt. Hermionénak eddig nem okozott gondot a sajátja. Ernie ezzel szemben…

Neki boszorkány adta meg a választ.
– Egy út.

– Túl jó – válaszolta a sasfejű. Az ajtó befelé lendült.

– Köszönöm – mondta Ernie, valószínűleg zavarba jött, hogy nem tudta a választ, mert nem találkozott a lány tekintetével, és gyorsan eltűnt odabent.

Malfoy fintorogva nézett arra a helyre, ahol pillanatokkal ezelőtt az iskolaigazgató állt.
– Ez könnyű volt. Tudnia kellett volna a választ.

Hermione nem akart már az őrjáratuk legelején konfrontációt kezdeni Malfoyjal, és mivel titokban egyetértett azzal, hogy ez egy könnyű kérdés volt, így nem szólt semmit. Csendben ereszkedtek le a csigalépcsőn.

Az ötödik emeleti folyosóra kiérve Malfoy már unottnak tűnt, amikor azt húzta:
– Hol akarod kezdeni?

– Még sosem jártam az alsó szinteken őrjáraton – vonta meg a vállát a lány. A Griffendél és a Hugrabug prefektusai mindig a kastély felsőbb szintjeit vették át, a hollóhátasok és a mardekársok általában az alsóbbakat csinálták.

– Akkor erre – döntött helyette Malfoy, és a kastély közepe felé, egy másik lépcsőházba szökkent.

Hermione nem igazán számított Dracótól rosszindulatú játékra, de azért nyitva tartotta a szemét. Ha megátkozta őt, akkor elég nyilvánvaló lenne, hogy ő volt az. Ugyanakkor nem tudta megállni, hogy ne gondoljon arra, hogy talán van némi alapja Luna korábbi felvetésének, miszerint Malfoy talán azért lett prefektus, hogy legyen esélye a megváltásra. A családjának szélsőséges, tisztánvérűeket támogató lojalitása a háború alatt közismert volt. Bizonyára nem akarná megtörni a felkínált olajágat…

Megszakítva a csendjüket, kitartott amellett, hogy „megőrülök, ha két órát szó nélkül kell töltenünk”.

Ez volt a szokásos pimasz hangnem, de Hermione talált némi apró reményt a szavai tárgyában. Udvariasan rákérdezett:
– Miről szeretnél beszélgetni?

– Nem érdekel. Bármiről. Van kedvenc kviddicscsapatod?

– Nem igazán érdekel a kviddics, sajnálom.

– Hát persze, hogy nem – gúnyolódott Malfoy. – Kétségtelenül túl sok időt töltöttél a könyveddel.

– Ha csak úgy sértegetni akarsz…

– Azt is megtehetjük, ha neked úgy jobban tetszik. Valószínűleg gyorsabban telne az idő – húzta el a száját az egykori mardekáros. – Előbb te. Dobd be a legjobbat.

Hermione szúrós pillantást vetett társára, és összeszorította a száját, mert úgy gondolta, a legjobb büntetése az lesz, ha nem szól egy szót sem.

Malfoy megviccelte:
– Elvitték a cicák a nyelved, Granger?

A lány nem volt hajlandó megszólalni, ehelyett nyugodt csendben hallgatta, ahogy a férfi a következő pillanatokban megpróbálta könnyű sértésekre vagy becsmérlő szellemeskedésre ösztönözni. Végül teljesen kikapcsolta a férfit, úgy döntött, hogy már ő maga is közel áll ahhoz, hogy megőrüljön.

Társát kerek-perec figyelmen kívül hagyva Hermione sarkon fordult egy számára ismeretlen átjáróba. Körülnézett, szemügyre vette az ismeretlen jeleneteket ábrázoló faliszőnyegeket a barokk korabeli páncélruhák mellett, és rájött, hogy fogalma sincs, hol van. Elfelejtette, hogy nem Malfoyhoz beszél, és hangosan megszólalt:
– Hol vagyunk?

– Ha! – kiáltott fel diadalittasan Draco.

A lány megforgatta a szemét.
– Tizenkét éves vagy. Komolyan, Malfoy, hol vagyunk?

– Néhány folyosónyira a Mardekár klubhelyiségétől – válaszolta a faital varázsló, még mindig győztesen vigyorogva.

– Vannak itt lent tantermek? Miért nem jártam még soha itt? – tűnődött a lány. A levegő tapintása alapján úgy tűnt, mintha szinte a föld alatt lennének. Talán azok is voltak.

– Amennyire én tudom, csak a Mardekár közös helyisége, a tömlöcök és a barlangok vannak itt.

Hermione villogó szemekkel fordult a férfi felé, és megismételte:
– Barlangok?

Malfoy szája mosolyról vigyorrá szélesedett, és Hermione belülről megborzongott ettől. Nem gondolta volna, hogy az egykori mardekáros képes lenne ilyesmire, mint ez a vigyor – de az igazság az volt, hogy ez a tekintet az arcán félelmetes volt. Bármi, ami Malfoynak ennyire tetszett, abban nem lehetett semmi jó…

– Félsz a földalatti járatoktól, Granger? – gúnyolódott Draco.

– Biztosan nem – tiltakozott a lány, megvonva a vállát. – Ez is a körforgáshoz tartozik?

– Igen, tekintve, hogy általában legalább egy pár szokott odalent smárolni – kezdte a férfi. Aztán hozzátette: – Vagy még rosszabb.

– Ó, fúj – fakadt ki a lány.

– Szegény Szent Granger – csúfolódott rajta Malfoy. – Ne aggódj, megvédem a szűz szemedet, és én megyek előre.

Hermione felszisszent magában, de végül is megengedte neki, hogy ő menjen elsőnek. Szerencsére nem volt sok barlang; a legtöbbjük valójában rövid folyosó volt, mint például az, amelyik az egyik kisebb tömlöcből a kviddicspálya felé futott ki. A levegő ott fagyos volt, és Hermione érezte, hogy a karján és a tarkóján feláll a szőr a hideg ellen tiltakozva. A lábait libabőr borította, mind a hidegtől, mind a szűk alagutakban való bezártsággal járó nyugtalanító érzéstől. Szerencsére a terület tiszta volt a diákoktól, és gyorsan távozhattak.

Egy másik folyosón folytatták útjukat, amely egyfajta hurokként működött, és nem úgy tűnt, hogy igazán vezet valahová. Amikor teljes körbe értek, Malfoy megállt előtte, és Hermione majdnem egyenesen nekiütközött.

– Mi az? – követelte a lány.

– Semmi, csak egy macska – motyogta a varázsló, miközben a pálcafényét az előttük lévő ösvényre világította.

Hermione felhúzta a nyakát, hogy körbekukucskáljon Malfoy körül, és felkiáltott:
– Csámpás!

A macskája valóban az ösvény közepén ült, a mancsát mosta, és meglehetősen elégedettnek tűnt magával.

– Okos Csámpás – lelkendezett Hermione. – Egész idő alatt velünk járőröztél?

– Az a dolog a tiéd? – kérdezte Malfoy hitetlenkedve.

Mintha sértést érzékelt volna, Csámpás egy pillanatra Malfoy felé fordította a tekintetét, mielőtt magasra tartott felborzolt farokkal előre sétált. Hermione irracionálisan nagyobb biztonságban érezte magát. Malfoy mellé lökve követte Csámpást kifelé a barlangból, ahol rendesen megvakarta az álla alatt. A macska hangosan dorombolt, amíg Malfoy újra a látóterébe nem került.

– Igazi vonzódást érzel a csúnya, túlméretezett vöröses izékhez, ugye, Granger?

Hermione sötét pillantást vetett rá, de úgy döntött, nem méltatja szavait válaszra.

– Gyerünk, már csak egy barlang van hátra…

Kiderült, hogy Malfoy nem tévedett: odalent valaki smárolt. Nedves, csókhangok és egy-egy nyögés visszhangzott halkan a folyosóról. Draco a Lumosa a bűnös párra vetült, ami felfedte Pansy Parkinsont és egy mardekáros fiút, akit Hermione látásból ismert, de névről nem. Pansy egyenruhás blúza gyanúsan egy darabig ki volt gombolva.

– Lássuk csak – mérlegelte Malfoy –, tíz pont a Mardekártól, Avery. Tizenöt a Hugrabugtól, Parkinson, mivel te vagy te. Aztán még ötöt azért, mert a borzok közé soroltak be.

Hermione nyitotta a száját, hogy tiltakozzon Malfoy levonásai mögött meghúzódó igazságtalanság ellen, de Pansy félbeszakította.

– Kérdezd meg, hogy érdekel-e – dühöngött a boszorkány, némileg kiegyenesedve. – A Hugrabug egy vicc. Különben is, Draco, mit keresel itt lent vele? Lejössz, hogy egy kis magánéletet élni?

– Mintha – gúnyolódott Hermione, mégis mélyen elpirult a célzás hallatán.

Malfoy szemrebbenés nélkül halltatta.
– Jobb, ha visszamész a közösbe, már kijárási idő után vagytok… te is, Avery.

A varázsló sietősen elszaladt, de Pansy lassan végigsimította ujjait Draco karján, és hosszan nézett rá, mielőtt elsétált, egyik harisnyája lejjebb lógott, mint a másik.

Hermione egy pillanatig kínosan állt Malfoy mellett, mielőtt észrevette, hogy a férfi őt bámulja.

– Most mi van? – csattant fel a boszorka.

– Nem kell ilyen elvágyódóan nézni, Granger…

– Undorító vagy.

Malfoy vigyorogva kivezette magukat a barlangból, Hermione megkönnyebbülésére. Csámpás úgy tett, mintha nem követné őket, de a műszak hátralévő részében megnyugtatóan a közelükben maradt mögöttük úgy tíz lépésnyire. Hermione arra az elhúzódó érintésre gondolt, amivel Pansy végigsimított Malfoy karján, mielőtt elment.

– Malfoy – kezdte elgondolkodva, miközben eszébe jutott, hogy még negyedévesen elvitte Pansyt a karácsonyi bálra. – Az nem… Úgy értem, nem volt valamikor viszonyod Parkinsonnal? Zavart, hogy ott találta őt?

– Merlin, ezt gondolják rólam az emberek? Már aggódtam, hogy a legrosszabb dolog, aminek idén neveztek, az a halálfaló, de most meg azt kell megérnem, hogy Parkinson karácsonyfájának tartanak! Azt hittem, elhatároztad, hogy ma este nem sértegetsz meg?

– Akkor ezt nemnek veszem – vonta le a következtetést a lány fapofával.

– Nem feltétlenül nevezem őt ribancnak, de ha pénz lenne, akkor egy knúthoz tudnám hasonlítani: értéktelen, kétszínű, és mindenkinek ott lenne a gatyájában.

Hermione és Malfoy az őrjáratuk hátralévő részében nem sokat beszéltek, aminek a lány örült. Végül felmentek a Hollóhát-toronyba vezető csigalépcsőn, Csámpás még mindig hűségesen követte őket.

– Ez a sok… rohadt… lépcső! – zihálta Malfoy, amint felértek a tetejére.

Hermione felnevetett társa nyilvánvaló kellemetlenségét látva. Ő hozzászokott a lépcsőkhöz, a Griffendél-torony a hetedik emeleten volt.

A sasfejű ajtókopogtató újabb találós kérdéssel biztatta őket:
– Hozzátok tartozom, de mások gyakrabban használnak engem.

Malfoy felnyögött, az oldalát szorongatva.
– Ehhez már túl késő…

Hermione egy pillanatra elgondolkodva nézett, majd felvetette:
– A válasz az én nevem.

– Nagyon helyes – bólintott a sasfej. Kötelességtudóan az ajtó befelé lendült, és Hermione belépett, Malfoy még mindig a háta mögött kapkodta a levegőt. A közös terem nagyrészt üres volt, de néhány kósza még ült.

– Jó éjt! – köszönt el Hermione, remélhetőleg bosszantóan vidám hangon.

Prefektustársa grimaszolt rá, még mindig láthatóan bosszankodva a sok lépcső miatt, amit meg kellett mászniuk. Zabini a klubhelyiség túlsó oldalán lévő egyik magas, osztott ablaknál várta őt. Ahogy Draco átment a szobán, hogy csatlakozzon hozzá, Hermione irigységet érzett, hogy még Malfoynak is vannak barátai a Hollóhát-toronyban – míg ő éppen az ágyba készül.

Felbotorkált a lépcsőn a hálóterme felé, ahol Padma és Lisa úgy tűnt, már alszik; Sue csendben egy kviddicsmanőverekről szóló könyvet olvasott, és mosolyogva üdvözölte. Miután átöltözött a hálóruhájába, Hermione bebújt az ágya puha takarója alá. Csámpás felpattant a paplanra, és kényelmes vöröskaláccsá tekerte magát a lány lábai mellett.

Kimerülten az első tanítási naptól, párosulva azzal, hogy majdnem két órán át egyfolytában Malfoyjal kellett foglalkoznia, Hermione szinte azelőtt elaludt, hogy a feje a párnára esett volna.

hozzászólások: 0